Sziget

Szelídítésben elvadultan itt már enyém-tiéd vagyok, törzsek mögé esett sugár, elhagyott kisgyerek a fűben dajkára vár alkonyatig. A várrom ormot gondol, galamb- hangokkal megvívni a vásznat, észreveszem, milyen üres a lélek, hullámok habosa, csönd őrlése alulról, csönd ölése fölülről, csönd éneklő jajszava. Ma be sem alkonyul, szelídített lovak, ludak, kutyák előterében egyszinten veled, hogy aláess, belőlem fölemelkedj, párás szem láthat legtovább. Ha mászó fókák itt a férfiak, a nők ácsorgó pingvinek, sziget, magunk vagyunk, s ha elmegyünk szemeik között szabadon, azonnal beborúl. Oson vitorla-patyolat, nagy vizek közepén új hegyekkel találkozik, alatta valahai zöld, fölötte az örök moha. Ruháinkat, mint ürülést gyorsan elhagyva, bőrök leégett egyenrangusága rásüti a tájra bélyegét, most fogannak a kisdedek, nincs jelen, ami volt. A rejtett lábközök dagályt, apályt egyszerre vágynak, megismerik a föld zúgó magzatvizét, eres lepényt, lélek vigyázz! ne adj nevet annak, mi sárgul, ami majd megfagy, mi dupla sötétségbe vesz.