Jóslatok az újszülöttnek

1973
 

 

 

 

Őszi dátumok

 

Szeptember 23.

Ez nem mulatság utáni csömör.
De a kígyónak szőre van. Mintha
pikkelyes lenne az az öl,
hol jól érzem magam.
Mintha galambtoll hullott volna le,
de mázsás súly és rámesett.
Mintha szabadság lenne, fénylene,
amitől rab leszek. Levelek
kaszabolják ezt a szót, jajszó!
nem tudok jajgatni vele.
Enyém se volt és elveszett.
 

Szeptember 30.

A mai napon sincs vagyonom,
csak a holtak felejthetetlenek.
Ma éppúgy ártatlan vagyok,
mert valamit mindig elfeledek.
Elkések, bűnös nem lehetek.
Keresnek, lám a gyilkosokat
nyitva felejtett sliccük fedi el.
Itt állok sorban két hívő között,
ki halált követel,
s én őrült énekelek.
 

Október 22.

Bűnöse csak egyedül (magamnak),
rossz időt jósolok (csupán magamnak),
a lombok (csak rólam) szakadnak,
(szemem) oltja ki emlékeimet,
fejem fölé villanyt gyújtok (napnak),
(szavam) küld (magamra) hideget,
lesz a fagy is (csak én büntetésem),
(magam) zsidaja, négere, kulákja,
(fegyverrel) kopogok az ajtómon éjjel,
szabad? én vagyok? (csak én büntetésem),
valaki meg ne lássa,
hogy rablom el (magam) éjjel,
számolok oda-vissza, örülj,
ha van kenyered, (mondom magamnak),
(én mondom) örülj, ha meg nem döglesz,
(magam magamnak).
 

Október 25.

Eljutok-e még a víz jó ízéhez?

 

 

 

A böjti szél fekete lovával

Elszabadult csődör, fekete
ügetése a réten át, a szél,
párás orrlyuka zengése, monya
döngése, fűszaggató
patazaja, elszakadt kötele
sipolása – szél, el az
üres jászlaktól, zabtalan
zugából a halálnak, fölsértett
csánkkal vadvizet letaposni, bibicet
fújni a fellegekre – szél, világ
utolsó lova, elveszett
lovasa vére ibolya,
veleje tavalyi
tölgyfalevél, eléje állok, mint aki
kantárt vetne fejére, mondja a nyúl,
ne csináld, eléje áll a bárány, oda
szüli a koca is malacát,
átömlik rajtunk démoni éje – szél,
csontunkba csont nem akad, csak a sejtek
szerkezete roppan meg sodra
alatt, te, aki megnyergelted, te tudod
megnyergelni ma is, kiválogatod
magad, hol külön áll
lábszárcsont-borda-könyök,
te is elszabadulsz, repülsz
a réten át a böjti szél
fekete lovát a feltámadás
istállójába kötöd.

 

 

 

Tavaszban

 

I

A piros csőr nem véti el
mi fűnek fának kellene,
mégis a mélyhűtött öröm,
fagy, fagyosabb a régivel,
mint megbuktatott égi jel
üres trónus a vállamon,
nem március a március,
a piros csőr nem véti el.
Elárult fatetők alatt
kijátszott utak, meglopott
udvarok állják az időt,
mit a mennybolt rájuk szakaszt,
birod-e hé, ha nem szabad?
a tétova várakozást,
az elszalasztott jövetelt,
elárult fatetők alatt?
A bor magát kidöntené,
születik bárány, kiscsikó,
ól vajúdik és megszüli
magzatait visszafelé,
vissza a vér és nyál közé,
ne fürödj hóba, becsapod
Egyiptom ép szárnyasait,
a bor magát kidöntené.
Ne mímelj árván márciust,
mert fölfordul a gólyaláb,
párját virágnak hiteti,
szép virág, szép nő, szép hazug,
mert hóviharban március
megadja fejét, s a Bakony
hegyeit nekem görgeti,
ne mímelj árván márciust!
 

II

Röptükben párzó rigókat lecsap,
három verebet kisérni küld,
földíszít engem, nyers bimbókba mos,
anyából új évből évbe lök,
fölülről simogat, tükörképembe rúg,
eldobott versből megtanít,
korhellyé maszatol, s kiülök
a Husvét irgalmáért könyörögve.
Lesz, ha akarja barka, nyáj, szamár,
hozzácsiptet egy bőrhöz, gyermekem
belőle kicsiklandozom, tüzem
ha ő akarja nyárfaág,
igy játszik életet, s vágyom az
elmulatott kaszák után, a fölkéretlen
nőkért indulok, s kiülök
a Husvét irgalmáért könyörögve.
Ahonnan jöttem s nem tudom
apámból apát micsoda hő csinált,
hírt hoz, áthajtja két fülem között
oda, hol homorú leszek,
s elbocsátottam szemem madarát,
elhagy, ahogy olt, vasutakat önt,
lehel füstkarikát, s kiülök
a Husvét irgalmáért könyörögve.
 

III

Nem ezt a tékozlást, szivem,
az ég meleg lélegzetében
hasam korgással könyörög,
ahogy zápul ivóvizem,
sejtjeim lila szögletében
bacilusok az örömök,
boldogságom örömtelen,
űz elszabadult szívverésem.
Hová, hová? sziromködöt
hágni és sárga himporos
orral lebukni egy sugáron,
két idegen bimbó között?
belülről égni e „Tilos
nyilt lángot használni!” – világon,
hogy bezárt szám is füstölög,
és fél tőlem a papiros?
Hová? a fák zöld életét
megtanulni, a szabadságot,
nyitást, termést és megadást?
a nőstény madár énekét
átengedni a hím madárhoz,
s visszaengedni válaszát?
én is kellek valamiért,
ha virág nyílik a virághoz.

 

 

 

Féreg viszi az álmot

Féreg viszi az álmot, fölriad
aki álmában fojtogat,
csontfájdalom a lelkiismeret:
ne merd megfogni alvó párodat!
A falban kígyó, égben repülő,
szégyen, patkány-fölött-lakás,
megváltásért hull az alma le,
korábban, mint az aratás.

 

 

 

Széljelző alkonyat

Tüzes mennybolt, kemence-belső
lesüllyedt sötétség fölött,
Nap halálára gondolok,
lombok feketednek, köpenyes
árnyak lobognak fülkék körül,
kagylóba küldöm szívem
ideges dobaját, megvagy-e még?
kérdez a szél,
életem egyetlen társa legyél,
A feneketlen szakadék közel
túlságosan, túl a hegyen, valaki
trombitál, indulok hozzád, arrafelé
mérgeket kotyvasztanak, hasított
patahegyen állva, tűz körül
ráimbolyognak a kamrafalakra
minden nap, széljelző alkonyatban,
ég vörös lánya a szél,
életem egyetlen társa legyél,
pincéből fölcibált szüzeken
innen, zsigereim vonzalma,
májam, vesém nyugodalma, nem a két
egymásmelletti fa, mely soha
össze nem ér, s halotti gyertya
világítja meg karinges
águk közt az űrt,
föltámad a szél,
életem egyetlen társa legyél,
hozzád indulok, ülő vándorok
megvetett ágya, megfürdött rakodók
patyolata, malac-álom
jóllakott aratóknak, közelebb,
közelebb jobban győzöm,
bőröm alá nem fülelek,
sem a szél,
életem egyetlen társa legyél,
te előbb hazaérsz, fonál
gombolyodik lépted után,
tüskére, szarvra, csipőre
hiába fonódik a fonál,
nem halhatok meg, mint az
albérlők, idegenre hagyva dögöt,
ideges szerveimet beleálmodom húsodba,
szappanvirágod habossá kérődzi
valaholi szél,
életem egyetlen társa legyél.

 

 

 

Barátok nevenapja

december 26
kinek koszorú vala neve, István
fekete koszorút visel,
jelenvalónak született,
sompolyogva csavarog el,
mindíg valami katonasír felé,
a féluton megáll,
igyekszik, visszajön,
ágyába lefekszik, mi keltjük föl,
nem a halál,
december 26
február 14
kinek egészség vala neve, Bálint,
éjjele érő meggy, a nappala
epesárga, borfény az alkonya,
olyan fény amiért
nem ad pénzt, se babért,
hazai késeket visel,
kézben táskát, zsebében tejjegyet,
fönt fejet, mely hasítható,
visszacsináljuk,
február 14
november 30
kinek férfiasság vala neve, András
kipárnázható vele egy lányszoba,
maga a kép, a szék, a zongora,
tiszta szoba,
ahova visszatérni jó,
elhagyható, mert fogadó,
nemcsak a földje, mennyezete is
fogad haránt, függőn, vízszintesen,
minden súlytalan összeimbolyog,
itt kezdjük el az összeesküvést,
november 30
április 26
kinek örökségelnyerő vala neve, Ervin,
mosott selyemharisnya-szerelem,
ha megszárad se érte-szerelem,
se világ minden madara,
se szelíd állat, ha már fűevő
lett a ragadozó, mert elveszett,
mert elhagyott a tiszta szerelem,
betlehemi jászolban iszunk,
ha nincs szobánk, hazánk, se városunk,
április 26
július 3
kinek somfa vala neve, Kornél,
aszály idején még bőségesebb,
számüzi magát, él, hova nem ér
tenger, haza, kiáltvány, sárga szesz,
nő, gyerek, föld, meg minden amiért
sarjad az ember és foszlani kezd,
ő nem akarja, csak elvégzi ezt,
mert számüzöttnek szülte meg az anyja,
ne takarjuk ki álmából, remeg,
szűznek képzeli magát kitakarva,
július 3
augusztus 20
kinek koszorú vala nevem, István,
István magyar király, segíts,
hogy senki ne pusztítasson el közűlünk,
se maga, se más keze által,
érleld erényeinket, mint a bort,
gyomláld ki hibáinkat, mint a konkolyt,
még akkor is, ha szebb virága,
engedd ifjuságunkat túlélni,
Szent István, magyarok királya,
augusztus 20

 

 

 

Dalaim halottai

Víg Rudolfnak, aki népdalokat

gyűjtött falumban, 1959 júliusában

 

I

Egy dal a kéveszagú alkonyatból
kimozdítja a hangszalagot,
megszűnik a torkok kálváriája, dalok
füzére indul, káráló öregasszonyok,
köhögős vénemberek énekre gyűlnek össze,
hogy az idegen hangjukat begyűjtse,
megörökítsen ifjúságot,
mintha épp az a kutya a bokorban,
régi tyukanyók fürödnek a porban,
a hordó is csapon van azóta,
a nóta ma is ugyanaz a nóta,
a nyáj, a vár, meg somlai bál,
az öregember maga három király,
s a búcsusok benne verik föl a port,
a vénasszony lánysereg örömével sikolt,
s beleugatnak a kutyák,
belecsikorognak az autók,
a forróesti pity-palattyok
beköltöznek a dalok levele alá,
mintha fűrj is mondaná,
mintha autó is fuvarozná,
mintha kutya is így ugatná jövőnk felé.
 

II

Hajunk elhulló mészfehér kóca
megállítja a gépet, kiborítja
dalaikat elénk, asztalunkon
magukból kidőlve ostorok a dallamok,
tekeregve fölfalják egymást
ezen a téli síkon, gyermekdalok,
lánybucsuztatók, siratók,
katonanóták, regölések,
s a dallam újra összeáll
a gyászos száj óhaja végett:
Ments meg engem Uram az örök haláltól…
hiába öltöznek más ruhába
kigombolja dolmányukat a halál,
penész az aranysujtás, a csákó
koponyájuktól féloldalt elváló,
láncosbot csörög egymaga,
kezük nélkül arat a kasza
vetetlen vetést, anyánk pártájába
könnyezzük gyöngyeinket,
most a vígságnál sírni könnyebb:
Ments meg uram minket!
 

III

Gyűjtő! sírokra tedd a masinát,
havas ciprustól rozsdás
koszorúdrótokat vezess a földbe,
nem hallgattak el a csontok,
a csontok dalait gyüjtsd be!
voltál velük, hova lett az a lány,
ki játékait bemutatta a porban?
s az öregember mindahány:
Krisztus a passióban, Péter.
Gizella holtan, Károly a huszár,
Béla regölős torka, az Imre cigány
árkaikból hadd énekeljenek föl,
ez a dal mélyebb lesz és nem kiván
bort, bor nélkül ered meg
a rettenetes földmélyi hidegből.

 

 

 

Családi csonka-kör

 

Férfiak

Nyugalom a nyugalomban
lovunk holdvilág-alomban
balra esett Magyarország
bal térdére horkol orkánt
most tud igazán pihenni
zöldleveles vizet inni
vízből lószóval beszélni
mint az apám olyan lenni
Béla-apám-Magyarország
sehonnai nem-mennyország
mégis dér fölött világlott
pirostetejű világot
most már virágnyugalomban
lomb a földre ömlött lombban
magavágta diófában
oszlik testamentumában
László világít helyette
énekké szelídítette
apánk csuklócsontját újra
hazasimogatja ujja
kantárt csattant ujra nyergel
az elveszett bőrnyereggel
mi tudunk csak abba ülni
apánk lelkével csücsülni
együtt szállni elmerülni
mint a szárnyasok elülni
aztán szárnyatlan repülni
édességtől keserülni
 

Asszonyok

Három nő, három férfi,
egy ló és csonka férfikör,
halottait reméli
vissza a tükör,
s néha az élő is
magát halottnak érzi,
mikor arcát a tükör
halott arcokkal nézi.
Jaj, Erzsébet, Mária, Izabella,
megijedtem, mert nevetek
az őszi lombhullásos kertben
három levéllel rámesett:
egyik levél a körtefáról,
másik a vadcseresznyefáról,
a harmadik a diófáról –
elsárgult mikor rámesett.
Körtefa-korona, anyám,
Erzsébet-napra hűlt tanyám,
Mária, vadcseresznyefám,
szegény álmaink mosolya,
Bella, diófám, keserű,
koporsóm azért ne legyél –
rámesett három falevél,
három asszonytól jött levél.

 

 

 

Sziget

Szelídítésben elvadultan
itt már enyém-tiéd vagyok,
törzsek mögé esett sugár,
elhagyott kisgyerek a fűben
dajkára vár alkonyatig.
A várrom ormot gondol, galamb-
hangokkal megvívni a vásznat,
észreveszem, milyen üres a lélek,
hullámok habosa, csönd őrlése
alulról, csönd ölése fölülről,
csönd éneklő jajszava.
Ma be sem alkonyul, szelídített
lovak, ludak, kutyák előterében
egyszinten veled, hogy aláess,
belőlem fölemelkedj,
párás szem láthat legtovább.
Ha mászó fókák itt a férfiak,
a nők ácsorgó pingvinek, sziget,
magunk vagyunk, s ha elmegyünk
szemeik között szabadon,
azonnal beborúl.
Oson vitorla-patyolat, nagy vizek
közepén új hegyekkel találkozik,
alatta valahai zöld,
fölötte az örök moha.
Ruháinkat, mint ürülést
gyorsan elhagyva, bőrök
leégett egyenrangusága rásüti
a tájra bélyegét, most fogannak
a kisdedek, nincs jelen, ami volt.
A rejtett lábközök
dagályt, apályt egyszerre vágynak,
megismerik a föld zúgó magzatvizét,
eres lepényt, lélek vigyázz!
ne adj nevet annak, mi sárgul,
ami majd megfagy,
mi dupla sötétségbe vesz.

 

 

 

Nyár volt és elmaradt az est

Kisfilmre
Hihetünk egyszál ingben,
nevetősen rázkódó fa-árnyban?
Hihetetlen film.
Kocsma-faltő. Konzervdoboz-hamutartók.
Szemetes, száraz ördögárok.
Kocsisok, lovak kallódása.
Az autóbusz ereszkedik.
Csíkos ing, sarú, fehér nadrág.
Vászonszoknya, feltűrt újjú blúz.
Nyár van és elmarad az est.
Visszafelé!
elválunk hátra,
ölel a kéz, s leválik,
fészket talál a zsebben,
mosolyunk szálanként leszárad,
anyaölbe hátrál az ifjú pár.
Előre!
kakas, udvar zászlósa, trombitása
elhintett árpára vezényel,
rózsák bukdosnak a magért,
elárult ajtón galamb tekintget
sosemlátott szobába,
ahová mi már nem megyünk.
Tíz perccel később!
örök sörhab a korsón,
egy asztalon szundító mögött
meg egy derékig meztelen öregnél
fizetni nem szünök a ronda alak
tenyerébe, s a bolond
úgy néz be közénk mintha csak
maga volna, illetlensége halhatatlan,
s az iszákos nőn nem segít
rendőr, mosás.
Hátteret messzebb!
háttér hátterük ugyanúgy,
a megfordult kép alumínium-pokolba
hökkenti a hazatérők menetét,
hiába a visszakattintott idő,
mi sem maradhatunk.
Öleltünk valaha. Sört ittunk.
Játszottunk bolonddal bolondot.
Vékonyan öltöztünk.
Nyár volt és elmaradt az est.
Hogy szólitottuk egymást?

 

 

 

Apám órája

Még jár az órád.
1 óra.
A mutató megszületett
a halandó római X-ből s két vonásból.
A villanyfény előtti mécsláng.
sírásodtól kunkorodik.
Csecsemő-talpaid
alá billen a fű, a pára,
a temető talpaid alá
rakja csontjait.
Még jár az órád.
2 óra.
Szomorú vagyok mostanában.
Lassú a szívverésem. Rámtörő
banda sem izgatna föl.
Csak az idő gyors. Inkább
százezer évig egy cellában!
Halálom téged is megöl,
gyerek se, vénember se lehetsz már,
mert akkor nem is volnál.
Még jár az órád.
3 óra.
Még nem virrad fűrjre, fogolyra.
A nyulas rét kaszádra vár.
Aromás bársonyban dobogva
harákolnak a lovak. Január
süvegcukrait ujhold kaszabolja.
Csak sírsz még, egyetlen fiú,
apád elföldelt simogatása után.
Még jár az órád.
4 óra.
Miattad van lelke a sárnak
Sosem felejthetem
nyárosok szüntelen meséit.
Vadgalamb-szárnysírásban,
ha pityeregni látlak,
fejem hajad füstjébe fektetem.
Miattad vannak még fakorcsolyák,
gyeplők, igák, cukrok, pásztorbotok,
miattad zúg a nagyharang tovább.
Még jár az órád.
5 óra.
Tűz az egyetlen magyar kikötőben.
Virradat.
Sárgaságra ébredsz keleten.
Etted a lódögöt:
fajtádat, legjobb barátaidat.
Zágráb, Fiume, Tarnopol, Losonc.
Voltam ott, ettem lábnyomod.
Elmondtam, s csak akkor mondtad el:
te lőtted le a Titaniczot.
Még jár az órád.
6 óra.
Gyűlölöm génjeid ördögét.
Hamu a gyomromban,
nem alszom éjfél óta,
bőröm csípi ez a sötét.
Te adtad az első poharat,
te pofoztál anyát előttem,
megszokott tükör,
először te törtél el,
kezemben nézhetem magam,
egyedül vagyok, mint az idióta.
Még jár az órád.
7 óra.
Fölkelni, de mire?
Rothadt szakállra? Csírás
krumplidra? Hulló zsupp-szakállra?
Kereked kiesett küllőire?
Házadban betörők büdös bűnjele.
Nélküled a föld, a bevetett domboldal,
tavasz, nyár, ősz, tél
semmit sem jelent.
Nem is reggelizem. Havad csillogása
súnyin lesi az idegent.
Még jár az órád.
8 óra.
Föl az eres karokkal,
legyen az ingujj rövid!
Elviselni a lelőtt repülőt,
lányaid sikongatásait!
Kongatnak. A megbecstelenítők
zubbonyán mászkál a halál,
akár a pók, a halál kiszakadt lába
kaszál minden tizedik katonán.
Még jár az órád.
9 óra.
Itthon maradtál. Ne remegj!
Vetni kell, sarjad a fű,
nekünk vetni kell régóta,
még akkor is, ha más arat,
ha csíp a mag, akár a tetű.
Csillapítsd ideges orrodat,
könnyben ne ázzon tájéka.
Ekébe fognád magad is, mert nől a fű.
Még jár az órád.
10 óra.
Utoljára, mennyből, részegen
érkeztem hozzád, kisfiad.
Szakálladban felejtem a számat,
leverem öreg kalapodat,
s elúszik a csalánok folyamán,
kaszával gázolok utána,
nem nézek hátra, mégsem érem el.
Most valahol az Adrián
egy cápa kalapot visel.
Még jár az órád.
11 óra.
A percek lemondatnának rólad.
Vén paraszt, veled veszett
ház, szerszám, kutya, ló.
Jelennek lelkifurdalása,
jövőnek hiábavaló,
én nem felejtlek el azért se!
Úgy szeretlek, hogy ide nemzelek
fiamnak halálod helyére.
Még jár az órád.
12 óra.
A zsebóra külsején indához hasonló vonalak
fekete zománc-mezőben, elől, baloldalon, alul
aranypajzs, melybe nem írta nevét az apám,
a számlap üvege a mutató tengely mellett
eltörött XI óra után egy perccel
VI óra előtt két percig, ugyanakkor
IX óra egy perctől is indul egy repedés,
mely a mutatótengelynél nem ér el
görbülve II óráig; az
órákat római számok jelzik,
egytől tizenkét óráig, csak a hatos
hiányzik, mert ott a percmutató
arabszámú kis köre áll, a számlapon
felirás: TAVANNES WATCH CO; a hátsó második
héjon tíz díj másolata:
trónuson ágat tartó nő
és tornyos kastély koszorúval:
ANCRE DE PRÉCISION,
e lap nyitása után
kerekek tiszta féme az óraperem
zöldrozsdás koszorújában,
s a födél belső felén
623688

 

 

 

Jóslatok az újszülöttnek

 

Először a kéz

Az éjszakából kihajlik
 
öt szirom
a sorsvonal lehullik
 
homlokodra
akár az első hajszál
 
virágot
szaglászol számtalan
 
kézfogásodat számolod
kisujjad ingajárását szívórád
 
alatt hüvelyked
holdacskát tart hegyén
 
manók
indulnak bejárni a holdat
 
mutatóujjad késhegyén
a megcsalt szeretők
kísértenek
nagy barna éjt s a szőke felhő
 
átvicsorog
középső ujjad platán-magasán
 
hol sátán székel
eljegyzi gyűrűs ujjadat fiának
 
tenyeredből eszik
vért sót húst kezemet
 

Másodszor a láb

Míg a talp függőleges
 
habfehér leplet támaszt
csak sírás van meg
 
álomnélküli alvás
nincs semmi baj az emlő
 
kisüt hajnalban a nap-úton
úszik fölötted találkozik
 
a meddő holddal
égbolt irgalmából kiesve
 
kitagadva a madarak közül
hová kezdjük a járást?
 
az első fáig háromszor nagyobb
úton mint a hajósok háromszor bele
 
süllyedve a földbe
minden föltámadáskor kitisztul
 
fölötted isten-arcom
kezemből kikapcsolódva
 
tovább tovább cipőtlen
a homok tepsimelegében tüskés
 
haraszton sohai hazaérkezésre
lábnyomokért rajonganak a férgek
 
s ha víz is gyűlik itatónak
jó a madárnak
 

Harmadszor a száj

A csók meg a száj a bimbón
 
ugyanaz a csók
meg a legelső szavak a csók
 
meg amit kihullatnak
a fogak nyál és káromkodás
 
fölpattant zára lesz ez a száj
lesz-e nyugalom hasadéka? minden
 
hozzá hasonlít
levél rózsa hajó ablaka
 
kerekíti magát a szájhoz
másik száj szájhoz átuszik
fölötte az elfelejtett anyamell
inni az ég lepárolt szeszét
 
úrnapi körmenet
pipacsterítőjéről enni
 
négykézláb énekelni akarsz
már nem szabad bújtatod
 
gyalázatomat a szökött
katonát s néma leszel
 
a vallomásra csak
kérdezel mire való?
 
így kerekül az Ó a Jaj a jó
és rossz alkalomból karikázva
 
rozsdás elődei után
 

Negyedszer a szem

A vonatablakból egy visszahökkent
 
lovashadsereg rogyik farára
búzatáblák első patái égből
 
dőlnek hanyatt
a fészekszemű fák sörényüket eresztik
 
visszafordul a hegy északi csúcsa
keleté de a nemlátott arc kié?
 
a visszahökkent lovashadsereg
gödörbe rogyó faráé talán könnyű
 
feledni de a belső méreg
rézgálicszinű vonulása megmarad
 
de a behunyt szemmel látott
utak mindig forgalmasak gyászom
 
fekete kendője szememen
repülő kering a fölrepült legény
 
apám fölött
sírom fölött megáll sírod fölött
 
esthajnal csillag áll
ki harminchat évvel tulélsz
 
míg a belső méreg
rézgálicszinű vonulása megmarad
 
s szemgödröd befelé lát
halhatatlan kék vonulást mert
 
fölrobbanthatatlan
mindétig atombomba-koponyád
 

Ötödször az agy

Elpukkant szappanbuborékból
 
megjósolom magányodat
magad leszel majd néha-néha
 
magad miatt leszel szabad
olyan leszel majd néha-néha
 
megérzed boldogságomat
mert velőm szürke omladéka
 
megszülte lányomat
te voltál az elmondhatatlan
 
megjelentél nem mondod el
miféle az elmondhatatlan
 
mert benned újra vágyra kel
s várod míg velődből kipattan
 
új szád új arcod új magányod
mikor a nyál és vérhabok
 
halott szivárványt írnak szádhoz
 

Hatodszor az öl

Trágyagyűjtő üreg miattad
 
bókolok hazámból
teérted járok idegen hazát
 
boldog aki anyával
boldog akinek él az apja
 
dolgozik
tíz hold liget ölén hogy
 
felejtsd örökös
szegénységét a testnek eltalálj
 
a takaríthatatlan
trágyagyűjtő üreghez tied
 
minden gusztustalan
s fölkél a szerelem vörös nap
 
nemz új életet
királyt királyfiaknak királyfiból
 
királyt az első viszketés
ligetbe dől tekintet trágár
 
szó viszketés
és minden egy halomba odagyűlik
 
kitárod súgja kitár-nélküled
gitárod súgja elmulaszthatatlan
 
elfehérült ház máz és borzalom
 

Hetedszer a has

Reggelire tejet eszünk kenyérrel
 
tízóraira semmit ebédre
semmit uzsonnára semmit vacsorára
 
önmérgezésben görcsölünk
fejünket letakarjuk fehér abrosszal
 
egyél apád fején
teríts kiálts gyerekeidnek
 
tálalva van! én többet
nem nyitom ki számat tányér
 
ne törjön össze ajkamon
a mérges erdei trágyából habart
 
gombalevessel a mérges
műlevessel ne törjön össze tányér ajkamon
 
görcsöt ne kapjon ajkamon kivül
belül megmérgeződünk ha nem is
 
ettünk volna ebédet akkor is
görcsöltünk volna-volna
 
akkor is megdöglöttünk volna

 

 

 

Virágosat álmodtam

Édesanyám,
virágosat álmodtam,
napraforgó
virág voltam álmomban,
édesanyám,
te meg fényes nap voltál,
napkeltétől
napnyugtáig ragyogtál.

 

 

 

Mákgubófejű kakas-huszárok

Köszönjetek, ha anyám földjén jártok,
még akkor is, ha senkit sem találtok,
kakas-huszárok,
mákgubófejű kakas-huszárok,
hullassatok anyámnak kék virágot,
hullassatok piros, fehér virágot,
kakas-huszárok,
mákgubófejű kakas-huszárok,
ömlesszetek az édesemnek mákot,
rétesre mákot, mikor arra jártok,
kakas-huszárok,
mákgubófejű kakas-huszárok,
hogy boldog arccal gondoljak tirátok,
amikor messze jártok, messze jártok,
kakas-huszárok,
mákgubófejű kakas-huszárok.

 

 

 

Hüvelykujjam vadászni ment

Hüvelykujjam vadászni ment,
a-tíri-tári-hahó,
vállán a puska nem pihent,
a-tíri-tári-hahó,
fölállt a nyúl, bukfencezett,
a-tíri-tári-hahó,
a magasból hanyatt esett,
a-tíri-tári-hahó,
mutatóujjam érte ment,
a-tíri-tári-hahó,
középső ujjam is megjelent,
a-tíri-tári-hahó,
de gyűrüs ujjam ette meg,
a-tíri-tári-hahó,
kisujjam azért oly kicsi,
a-tíri-tári-hahó.

 

 

 

Sumákolók

 
Fehér tenyerű szőrös kéz,
 
öt sumák egy zsákot néz.
 
Barna medvebőr subák,
 
zsákon guggol öt sumák.
 
Öt sumák-ujj, öt köröm,
 
ötvenszeres káröröm.
 
Enyém a zsák, tied a pelyva,
 
tied a pelyva, enyém a zsák,
 
enyém a zsák, tied a pelyva,
 
tied a pelyva, enyém a zsák.
 
enyém a zsák,
 
enyém a zsák…
mondaná, de elhallgatja
az az öt sumák.

 

 

 

Struga manó

Struga manó, Struga manó,
nem látható, csak hallható,
mert trappol ám piros lován
a szekrényben, a zöld mohán,
de minden évben egy napon,
a sátoros vasárnapon,
mutatja csöpp tekintetét
egy ennyi-mennyi-semmiért,
előrántja a balkezét,
balkeze után jobbkezét,
pislog a népre, mit tegyen?
meghajlik illedelmesen,
a bámészkodók fölvidúlnak,
bukfencezik a publikumnak,
bukfencből fencbe bukik,
ha a búcsú búcsuzik.

 

 

 

Csepürágók

Megjöttek a csepürágók,
csepüt rágtak,
azért ványadt,
azért sápadt
mindegyik,
kis kalácsért,
tiz fillérért,
kiesett kocsikerékért,
kutyagumi elejéért
magukat teszik-veszik,
itt az erőművész apja,
hegyesen áll a kalapja,
itt vannak a kardnyelők,
boszorkányszél-terelők,
rézevők a résztvevők,
a bűvész bűvölködik,
minden művész működik,
úgy teszik, hogy elhiszik,
mikor nagyon elfáradnak,
tapsok alá fekszenek,
öt ujjukkal rám mutatnak:
te sem adtál eleget.

 

 

 

Két virág egy pár

Virág leszek, tied leszek
virágok vitéze, virág,
de mondd, hogyan nevezzelek,
s hogy szólítsam paripád?
 
Rózsa vagyok, ha úgy akarod,
 
paripám Rózsafa-ág.
Rózsa leszek, tied leszek,
rózsák vitéze, virág,
veled bárhova elmegyek,
de melyik ország a hazád?
 
Virág-világ, ha úgy akarod,
 
a nagy Virág-világ.
Virág leszek, tied leszek,
világok vitéze, virág,
de ha támad téli förgeteg,
megvéd-e ármádiád?
 
Melléd adok, ha úgy akarod
 
száz gránát-gránátalmafát.

 

 

 

Krumplinyomó-huszár

Hova vágtat a krumplinyomó-huszár?
– Amerre az esthajnal csillag áll.
Mit akar ott a krumplinyomó-huszár?
– Azt hiszi krumpliföldre lel talán,
A csillagon krumplit sosem talál!
– Hát elmegy más csillagra azután.
Ha ott se talál, akkor mit csinál?
– Felhőt nyom a krumplinyomó-huszár.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]