Világvégi otthonom

Anyám, istenem, sodrott Androméda-köd zöld rétje végén otthonom, Erzsébet napra elmegyek, felöltöm mentőkötelem, készítem szögem, kalapácsom, hogy búcsúzhassak, farolok másnapos csillagom alá, holnapi vadlúdsírásba. Ezután mindig égre nézz, pengess eltévedt sugarat, gondolj rám, fejjel lefelé rád gondolok, mint pókjaid kapálódzok a semmiben, nyálamból párolok oxigént, bukással nyugtatom magam hátraúszó púpok fölé. Csak én, még a madár se jár, hol az a láthatatlan Úr rendetlenségben hagyta dolgait, csörlője ronggyal kitömött, szálló korpája fényt szakaszt, kocolódva röpködnek katonaládái, szívverésére csúszkál egymáson szép halottaim poshadt disznótök-arca. Itt keresem régi anyám, méhét mely súlytalan óráját mely megállt, a sodrott Androméda-köd zöld rétje végén, otthonomban, gondolj rám fejjel lefelé, rád gondolok mint pókjaid, ha névnapjára elmegyek.