Fejem fölé

I Államat hab köti fel, vas alá tartom, istenem hol csavargok én? hamarabb csorbulnak a zsilettek, de hajam könnyen ápolom, valahol mindig megvágom arcomat, vetésnél gyorsabb körmöm, talán egy kurva műve volt ez az örökös frissítkezés, ki vágyakozna szarvasokra, mikor késik a villamos, talán boldog lehetnék, ha nem félnék belefeküdni a földbe, tudja a hold, s a fűevők lehelete szél, és már nem boldogságra vágyom, kihidegedtem, fejemről valami hatalmas karimával csorgatok lábam elé fényt, esőt, míg a korai levendula-szappan szagosítja a tömeg árterét, egy láthatatlan nő ölében állok.   II Fejem fölé magasul a homály, sűrű irhát sarjaszt, hosszú éjt, és jön az idő másvilága, voltam én belül, alatt, mögött, ki jár? micsoda billegés az ott? aki rám szól egy barlangba kiált, dideregtem a szájszélek körül, törvényt sért aki fázik, tudtam én, sápadt lesz mint az igazoltatás, kibelezett csengők a kapukon, kilincs, melytől minden sziréna szól, csak nyálból, csontból terem oltalom, micsoda sötét billegés az ott? már kisebb mint egy meglógó bogár.   III Itt ez a belülről kizárt, alulról hangos szálloda ráfagyasztja öt betűjét szemöldököm ívére, itt mindig mások visszhangja jön, s elfordul mint a folyosók, lerakják ablakom alá a részegek pajzsaikat, kalapjukba fogózva mennek, de lábujjhegyen állok itt célpontodnak, közelgő csillag.   IV Valaki jár, valaki jár, kérdezem én vagyok-e? vissza lábához, vissza, térdelni térdeire, beburkolózni vele, valaki jár, valaki jár, kérdezem ő lehet-e? kívülről bezárva vissza, kérdezem én vagyok-e? tükörből bújik belőlem, füstöm szakadéka csupán? talán leül és elragad innen, valaki jár, valaki jár, kérdezem ő lehet-e, ha szakállam árnya nyakán? vissza lábához, vissza, térdelni térdeire, beburkolózni vele.   V Édes vizektől elcsalt tengeri szélbe, sóval kiverte bőröm, elhervasztotta kabátomon a nagyfejű rózsát, csodáltam semmiből elevenedő táncát, gerince ívét, egyszerre vizen, parton, elémszökött, eltűnt, játszott a párolgó víz bogarával, madár a habbal, néven szólított, csak egy sirály hullt ki az égből, isten istenem, foszló rózsámmal romló álmom, kialudnám belőle magam, de itt áll felnyíló szemhéjam között, kísértet árnya nélkülem, karommal összekötözve, párzás tízujjú lábnyomában, hasáról leválva, hajába borulva, hajából kihajolva, hasára simulva hajszolom, mintha táncolnánk összekötözve, egymásba vesző hullámok robajában.   VI Idegen folyótól a hegy havas csúcsára szállna most, menne ahova nem mehet, a hegy elsőhavas csúcsára támaszkodna most, mert a hó olyan közeli szívéhez, a felhők szárnyaihoz, menne ahova nem lehet, idegen folyótól hegyek csúcsaihoz, a hajnal művelte vele, idegen, idegen folyónál állna most, a hegy elsőhavas csúcsára menne, ahova nem lehet, szállna és támaszkodna most, mert a hó olyan közeli szívéhez, amíg nem mehet csúcsaihoz, idegen folyótól szállna szívéhez, a felhők szárnyaihoz.   VII Szántottam ferdén fölfelé, templomtoronynál magasabb lombokat kondítottam, zöld diós harangjaimat, szálltam még fülig kopaszon, csupaszon sem boldogtalan, elhagyott pulik fogsora, gyöngyözött harminckét fogam, szálltam és másztam mintha fönn sosem nyugodna le a nap, szakadék fölött bennem iszonyúbb szakadék hasadt, és nézek hányingeresen tériszonyom csúcsáról alá, szédülök, jaj, leszédülök vásott talpam alá.   VIII Országot lépek kőbe, házat, hazát, apátlan, nőre, barátra éhes, mohasubás, muslicák fátylában bejárom Boszniát, haza, lépek a kőbe házat, hazát.   IX Lassan a mozdony megutál, kígyós kövek tükre vagyok, fejemnek vetett fő nélkül, láb-lábam-közt után se kekszmorzsa, se szó, Gavrilo Princip lábnyoma ócska saru, hajnalodik, hajnal a tükröm, így van Szarajevó után, huzat és félelem süvölt, kilógok az üres vagonból, hol van az éjféli középkor, füst, árnyék, horkolás? feltámadó lehetne-e tétovább és hazátlanabb, szláv, germán és magyar kavarodás után? kormos tokban derékig, összeroppant ablakokkal, baka-apám-haptákoló, nőfekvésű köveknek tükre, fájok a vonatnak, hol van az a legendás kőlakó, ki a sziklát megszántaná, mire elérkezem, túl a fölgyújtott temetőn?   X Medvék kihűlt hazája, márványzúzalék rendetlen fűfészke, fedetlen márványkunyhó, nevezetlen kórót bányászó kecske, itt nyugszik dicsőségem, drótrozsdás szakadék, s minden kerekek roncsa, télbe készülő elhagyatottság!   XI Jönnek ropogó levéllel, vér hóval, örökzöld fával, földíszítve sárga sugárral, rejtett késsel, jönnek hóvirággal, hó hóval hőgutával, kivágott örökzöld fácskák késsel, pamutbabák éjféllel lefejezve, tengervízajándék pálinkásüvegben, nyakazások érés előtt, végelgyengüléshiányok, borjak száján csecsemősarjú, borjúlábrántvák, boldogsághátraúszások, utak védőkorlátja vérrel, zörgő levéllel, vér vérrel, hó örökzöld fával, hóvirággal, hó hőgutával, aztán egyetlen hóvirág, ibolyával, ibolya vérrel, ibolya gyökérrel, fa árnnyal, árny favirággal.   XII Megvilágosul, nyilvánvaló, belátni a falig, és az a zúzott vakolat mindenki szeme láttára! rácsosodik az akácfa-karám, zsebemhez görbülök, tehozzád járkálok, túl a megváltatlan népen, ide költöztünk? ide űztek a sarkcsillag alá! akáckoronában lakatlan fészek, lakatlan ól a vadsóskában, lakatlan öl, lakatlan-lakatlan, leghidegebb a lábam hüvelykujja, milyen jó a nyilvánvaló, nem leszünk egyedül, megvilágosul, belát a vadnyúl, csak húzzuk a tüskét anyám, vérezzünk, védekezzünk!   XIII Csak egy halottól lenne hidegebb a ház, kihűlései, másnapos talpaim a falnál, előbújnak a tüskék őszi gyűjtögetésünk gallyaiból, mennyi hazudós ige a féligolvasott könyv vége felé, hazudnak bújj-bújj-zöldágat, akár lakható meleget két körmöm kályhácskája, cigarettámat eloltom, háromszor visszajövök, mert tűzbe részegedne itt minden, parázs rejtőzik valahol, tudom, ekkora tűzszomj szikrát csihol a porszemekből is, fölégetné a papír a betűk rovargyűjteményét, vigyorgó rendetlenségből kihullanának kallódó gyűrűk, kulcsok, hol az a rejtőző parázs? háromszor visszajövök, mi lenne ha vörös ujj zengetne hárfát a képen? sír apám arcmása, miért nem hagytam összemosódni kertje leveleivel? nem elég a sírás, aggódó szemeim, hamutartó-matatásom, lekapcsolni a biztosítékot, s mint tenyeret belehelni ezt a hazát, ekkora tűzszomj szikrát csihol, erdei utakra gondolok, mintha már havasokba távolodnék, ahhoz a tűzhöz, ahol makkász-árnyékom növekszik óriásra.   XIV Rajzold párás tükörképedre nevem, öltözésedből ne fordulj vissza sóhidegen, oda ahol csak térképvászon a tenger, de omló part, homok és cápatetem, ahol az áradó szerencsepatkók visszagörbülnek satuvá térdeiden, ne kívánd oda térded, se fejem, ne akard megfejteni sem, miért csak térképvászon a tenger, ha omló part, homok és cápatetem, ahol az áradó szerencsepatkók visszagörbülnek satuvá térdeiden.   XV Mit csinálhatnánk amott? tisztábbak lennénk-e? kevésbé riadozók? hallgatagabbak? nem hallanánk ki szívverésünkből megsemmisülést? berendezkednénk, rendje lenne bennünk időjárásnak, halottaink fényképeinek, 24 órának lenne magunkban rendje, nappalok dicsértetnének törpékkel tapintatosan, megszokva hússal összeforrott fafejet, levágott kézzel kézfogást, emberszemű kígyókat, ballonná fújódott rovart, mondd, mit csinálhatnánk amott? tomboló fejünk csitítgatják az orvosok: ha innen élünk meghalunk, beleolvadni! élve maradunk, nyugalom! indítsuk belépő lábunk! oda ahol nem tudunk semmiről, ahol sodródó bálnadögön mindenki egyféle sózott hússal él, az országlás alatt háromkirályok ugratott csillaga golyó, s a havas répaföldön felejtetteket kutyáik körülugatják, onnan jönnek az inneniekért.   XVI Kétségbevonása fűárnyaknak is, következik virágok letiltása, dér a kökényszedőkre, vízmegtagadás, rétek anakronizmusa, majd a nagyfiú bebújik, következik a bőr erkölcstelen, repülők leverése, tiltott tél lesz tél lesz társalkodás, kimondom utolszor fű, fa, május, nap, lepke, szerelmem, rá a jégvisszhang, fűrész, cilinder, szög, rozsda, bádog.   XVII Hajlékom, földbemélyülő életem, enyémmé lakom ezt a mélyülőt, hozzáhajlok mint harmathoz a fű, hozzámhajlik, kibélelem, föl a terítőt, könyök sem gyűrte még, letépett levelek lelke suhanta át, bolyongva ujjaimért, körülvesz annyi kioltottfényű csönd, enyémmé lakom, időm lesz a tér, föl a képeket, nagybetűk hátterét hátterébe ég a tűz, olvassza meg a líra zöld jegét, regények hullaházát járja át, van elég fű, törzs, kő és földdarab, ahol hártyáim horzsolódtak, kimostam vásznamból éjszakám, elhagyott kékből szőve függönyöm, vesztettem annyi magot, elcsöppentgettem annyi vért, ide a remény szekrényeit, csavargásunk cipőit ágy alá, patkánysárga ördögnyakon a láb, kelmék leszálló ködéből kilép, kabátom mindegyik zsebét elrongyolták a mások kulcsai, míg a magány szoknyája átúszik, meghal a villany, ég a tűz, találkoznak bolyhok, redők, cipzárak rézfogsorai, le a kopott szerelmeket, túl a kialvás álmain hallom a meghajlás neszét, szárnysuhogást egymáson át, áll az asztal, alszik az ágy, lobog a tűz.