A tündér megkötözése

1971
 

 

 

 

Musée de L’Homme

Kiemelkedik fejem, én lefejezhető,
túlélve törzsemet,
nézek szemben és háttal,
nemesítem magam és elhagyom,
beleszeretek,
ideköltözöm,
tusa nélkül,
nem kell hozzá halál,
se név, se maszk, se jegy,
csigahéjas kövületek fölött
tartalékolom koponyám,
évoé, cromagnoni ős!

 

 

 

Balassi

Ha bölcső Magyarország:
koszorús ravatal,
ha ravatal: nászágy,
a szél két emlője kibontva,
fűre dönttettem, pünkösd havának
gyepére onttattam mint a vér,
itt a tavaszban most születik
szakállas fiad, Isten,
végeztetek volna velem amúgy,
megszabadultam, megszabadultam,
csizmámra lentről fölragyog a Duna,
megsarkalja ezüsttel, útnak indít,
most kezdődik a sehovase út,
túl a karokból vetett hurkon,
te katonád voltam Uram,
és az te seregedben jártam.

 

 

 

Költözködő

Sinka István
Föltornyozott párnája rom,
injekcióstűje szemétvödörben,
elsiratta az orvos is,
háromkerekű vászonautója
legurult a hegy alá,
kétfejű kínja rámköröz,
én sem kérek feloldozást,
meglát örökségében,
állát könnye kihegyezi.
Lepkéi halhatatlanok,
és nem szállnak le sohasem,
nem múlik a diófaárnyék,
hiába jön sötét tél,
szüntelenül itt füstölög
a puszták állatainál
koravén bojtár, apátlan,
csillagokba tekintgető,
térdéig gyapjú, s puliszőr,
feje fölött bál, öregekkel,
a távoli havasra kiáll
három szivárvány-asszony,
hiába a mészárosok,
az országos nagy Parciumban
a juhnyáj szétgöndörödik,
fejjel a kórók tövének,
mindig bujdosik valaki,
hiába űzik, körözik,
bőséges vadnyúllal a föld,
jóllakat lovast, gyalogos cselédet,
itt nem változik semmi sem,
a rézművest már nem lehet
kilakoltatni a holdból,
mennyből kiskoporsós költözködőket,
síkról katonasír-túrást,
napvilágból szegények szenvedését.

 

 

 

Holdfogyatkozás

Krajcsovics Katalin
 

I

Harmat csöpörög, felakasztva
nappalom, csípős a holdvilág,
szél viszi el egy kanca könnyében
szeretőim arcát,
meghaltak-e, vagy meggazdagodtak?
forog vízszintes biciklikerék,
küllőragyogásból lelket
riaszt a nyerítés.
 

II

Hol van, hol van?
halljátok Ó!
egyetlen kedd az idő,
két hold fogyatkozik éjfelén,
örök életbe akartam látni,
Pannónia vakablakából
visszaszívom lélegzetem,
várom a gyertyát,
amely csonkjáig sosem ég.
 

III

Repül hajnalom fekete keresztje,
cseresznyepír, hársfavirág egyensúlyában
röptében megáll,
árnyéka fejem búbján,
hajszálamat kifújja árnyából a szél,
mint a vacakot elejti ott,
ahol majd kivirágzok örök világosságra,
s az elfelejtett bagolysuhogásban
nem szarvaz föl se hold, se csillag,
nem hordok aktatáskát, orrom sem viszket,
sarjadok öt felé
egy kifáradt labda tövében,
ölelem én is akit kirajzolok az égből.

 

 

 

Lamentáció a kutyákért

Gyere te szegény a boxerek közé,
alázkodj a bernáthegyiek pofája alá,
szimatolva orroddal fölfelé, hökkentve
dolmányos pincsiket, gyere te csapzott,
mosdatlan, koldustetűs, őseid
koponyáját hagyd a bürökben,
mosolygós szelídségüket, s azt a
kimerült harapást, vége az őrzéseknek,
nem vagy te már az az eb,
a lompos lustaság, vidám lihegés,
kiöltött nyelvvel nevető,
megfagyott szél rongyai közt a csonttal,
húsz fekete köröm cárja nem vagy,
gyere Normandiába fényképezők elé,
csaholj tengeri csillagra, állj
kétlábra, s iramodj apály után,
halhatatlan leszel, micsoda
patát hajszolnál a tilosból?
bikák kísértetét? korcs vagy,
a paripákkal fürgeséged elveszett,
hisztéria hajt kereket megállítani,
nappal láncon pörögsz, éjjel is
odaülsz szabadon, fölugatnak
a régi bajnokok, nyúlpihések,
fácánok után is felrepülők,
hajnali holdtöltekor:
ne rontsd a korai portyák hitelét!
gyámoltalan hangoddal ne háboríts,
gazdád hangjára sem hasonlítasz,
társalgásra esetlen, bandából kimarva
űzöd a kismacskákat, gyere szegény
piros pórázra, esti szellőzködésre,
gyere az emelet sarkába, ne ott,
te ugatások stafétájának vége,
hogy izgult az éj az őr lépte után!
harangokat győzött a tutolás,
vonítások lelkekbe hallatszottak,
de te kert alá menekülsz, bújsz,
nem mint a rablókra feszült márvány-ebek,
rossz-hír-hozók előtt dühbe gömbölyödők,
hirtelen némulók, kiket a csönd
súlya álomba nyomott, gyere szegény,
kocsmába mennek veled, s kikötnek,
gyere, mesélnek majd a küszöbön
gyereklovagoltató kutyákról,
gyerekfejeknél hízelkedőkről,
megalázott, ferde farral szaladókról,
kanok pompájáról, s iszonyú
szégyenéről az összeragadásban,
beszélnek szomszédok dorongjairól,
sánta kutyákról, kék mérget okádó
kutyákról, vadőrök bosszújáról,
te mindenből kimaradt, szaladj
ki a télizöld bokrok alól, mintha
egy nyúl billegő futását láttad volna meg,
mely Ragúzáig meg sem áll, menekülj
az útszéli haláltól, áthajt
rajtad a röhögés, hangyák másszák meg
véres orrlyukadat, gyere,
meghajlok előtted térdemig,
szíjra kujtorgó árnyék.

 

 

 

Az utolsó hónap ünnepei

Piros palástot ölt, fölköti kócszakállát, fejébe húzza süvegét.
Tétován billeg, akár csónak a kikötőben eloldozás és indulás
között. Méltóságos bohóc. Akkor kezdődik az ünnep, mikor
már maga is elhiszi a nagy távolságokat cipője mögött, a nagy
időket szakálla fehér szálaiban.
Rongyos gyerekek osonnak gyertyás papírdobozokkal,
évezredes időből csörögnek ki a pásztorok. Idő és tér
megszűnik. Halhatatlanná és felbonthatatlanná merevülünk a
szeretetben. Mindannyiunk szemében ugyanaz a fény. Egyre
valószínűtlenebbé változunk, fejünkre csákó kerül, szánkba
trombita. Így lesz zavartalan az átváltozás, a pontos
beilleszkedés az új év hajnalának menetébe, amikor senki sem
idegen, mint a nagy tüntetések sorai között. Tagadjuk a
magányt.
S valaki egy kopár fennsík közepén palástot vesz magára,
elindul a lakatlan térben, ajándékot adni senkinek. Pásztor
fekszik a konyhakőre, ahol már senki sem lakik. Fel nagy
örömre; egy énekes a csillagoknak énekel, két falu közt a
műúton. Van, ki magát megtiszteli, megitatja, megajándékozza
magát, magának trombitál, s úgy megy a bizalom nagy
fölvonulásába el, hogy nincs senki akivel kapujáig együtt
mehet.
Ezüstre festjük a diót, legendáinkat mondjuk el, levetjük
gondjaink nyűgét és könnyűek leszünk mint gyerekünk. Úgy
állunk szerelmesünk mellett, mintha a karban mi énekelnénk a
legszebb dallamot.
S egyszer csak koponyánk fölött meglátunk egy kínos vigyort.

 

 

 

Fejem fölé

 

I

Államat hab köti fel, vas alá
tartom, istenem hol csavargok én?
hamarabb csorbulnak a zsilettek,
de hajam könnyen ápolom, valahol
mindig megvágom arcomat,
vetésnél gyorsabb körmöm,
talán egy kurva műve volt
ez az örökös frissítkezés,
ki vágyakozna szarvasokra,
mikor késik a villamos,
talán boldog lehetnék,
ha nem félnék belefeküdni a földbe,
tudja a hold, s a fűevők lehelete szél,
és már nem boldogságra vágyom,
kihidegedtem, fejemről
valami hatalmas karimával
csorgatok lábam elé fényt, esőt,
míg a korai levendula-szappan
szagosítja a tömeg árterét,
egy láthatatlan nő ölében állok.
 

II

Fejem fölé magasul a homály,
sűrű irhát sarjaszt, hosszú éjt,
és jön az idő másvilága, voltam én
belül, alatt, mögött,
ki jár? micsoda billegés az ott?
aki rám szól egy barlangba kiált,
dideregtem a szájszélek körül,
törvényt sért aki fázik, tudtam én,
sápadt lesz mint az igazoltatás,
kibelezett csengők a kapukon,
kilincs, melytől minden sziréna szól,
csak nyálból, csontból terem oltalom,
micsoda sötét billegés az ott?
már kisebb mint egy meglógó bogár.
 

III

Itt ez a belülről kizárt,
alulról hangos szálloda
ráfagyasztja öt betűjét
szemöldököm ívére, itt
mindig mások visszhangja jön,
s elfordul mint a folyosók,
lerakják ablakom alá
a részegek pajzsaikat,
kalapjukba fogózva mennek,
de lábujjhegyen állok itt
célpontodnak, közelgő csillag.
 

IV

Valaki jár, valaki jár,
kérdezem én vagyok-e?
vissza lábához, vissza,
térdelni térdeire, beburkolózni vele,
valaki jár, valaki jár,
kérdezem ő lehet-e?
kívülről bezárva vissza,
kérdezem én vagyok-e?
tükörből bújik belőlem,
füstöm szakadéka csupán?
talán leül és elragad innen,
valaki jár, valaki jár,
kérdezem ő lehet-e,
ha szakállam árnya nyakán?
vissza lábához, vissza,
térdelni térdeire, beburkolózni vele.
 

V

Édes vizektől elcsalt
tengeri szélbe, sóval
kiverte bőröm, elhervasztotta
kabátomon a nagyfejű rózsát,
csodáltam
semmiből elevenedő táncát, gerince
ívét, egyszerre vizen, parton,
elémszökött, eltűnt, játszott
a párolgó víz bogarával, madár
a habbal, néven
szólított, csak egy
sirály hullt ki az égből,
isten istenem, foszló
rózsámmal romló álmom,
kialudnám belőle magam,
de itt áll
felnyíló szemhéjam között, kísértet
árnya nélkülem, karommal
összekötözve, párzás
tízujjú lábnyomában, hasáról
leválva, hajába borulva,
hajából kihajolva, hasára
simulva hajszolom, mintha
táncolnánk összekötözve,
egymásba vesző hullámok robajában.
 

VI

Idegen folyótól a hegy havas
csúcsára szállna most,
menne ahova nem mehet, a hegy
elsőhavas csúcsára támaszkodna most,
mert a hó olyan közeli szívéhez,
a felhők szárnyaihoz,
menne ahova nem lehet, idegen
folyótól hegyek csúcsaihoz,
a hajnal művelte vele, idegen,
idegen folyónál állna most,
a hegy elsőhavas csúcsára menne,
ahova nem lehet, szállna és támaszkodna most,
mert a hó olyan közeli szívéhez,
amíg nem mehet csúcsaihoz,
idegen folyótól szállna szívéhez,
a felhők szárnyaihoz.
 

VII

Szántottam ferdén fölfelé,
templomtoronynál magasabb
lombokat kondítottam,
zöld diós harangjaimat,
szálltam még fülig kopaszon,
csupaszon sem boldogtalan,
elhagyott pulik fogsora,
gyöngyözött harminckét fogam,
szálltam és másztam mintha fönn
sosem nyugodna le a nap,
szakadék fölött bennem
iszonyúbb szakadék hasadt,
és nézek hányingeresen
tériszonyom csúcsáról alá,
szédülök, jaj, leszédülök
vásott talpam alá.
 

VIII

Országot lépek kőbe,
házat, hazát,
apátlan,
nőre, barátra éhes,
mohasubás,
muslicák fátylában
bejárom Boszniát,
haza,
lépek a kőbe házat, hazát.
 

IX

Lassan a mozdony megutál,
kígyós kövek tükre vagyok,
fejemnek vetett fő nélkül,
láb-lábam-közt után
se kekszmorzsa, se szó,
Gavrilo Princip lábnyoma
ócska saru, hajnalodik,
hajnal a tükröm, így van
Szarajevó után,
huzat és félelem süvölt,
kilógok az üres vagonból,
hol van az éjféli középkor,
füst, árnyék, horkolás?
feltámadó lehetne-e
tétovább és hazátlanabb,
szláv, germán és magyar
kavarodás után?
kormos tokban derékig,
összeroppant ablakokkal,
baka-apám-haptákoló,
nőfekvésű köveknek tükre,
fájok a vonatnak, hol van
az a legendás kőlakó,
ki a sziklát megszántaná,
mire elérkezem,
túl a fölgyújtott temetőn?
 

X

Medvék kihűlt hazája,
márványzúzalék rendetlen fűfészke,
fedetlen márványkunyhó,
nevezetlen kórót bányászó kecske,
itt nyugszik dicsőségem,
drótrozsdás szakadék,
s minden kerekek roncsa,
télbe készülő elhagyatottság!
 

XI

Jönnek ropogó levéllel,
vér hóval, örökzöld fával,
földíszítve sárga sugárral,
rejtett késsel, jönnek hóvirággal,
hó hóval hőgutával,
kivágott örökzöld fácskák késsel,
pamutbabák éjféllel lefejezve,
tengervízajándék pálinkásüvegben,
nyakazások érés előtt,
végelgyengüléshiányok,
borjak száján csecsemősarjú,
borjúlábrántvák,
boldogsághátraúszások,
utak védőkorlátja vérrel,
zörgő levéllel, vér vérrel,
hó örökzöld fával,
hóvirággal, hó hőgutával,
aztán egyetlen hóvirág,
ibolyával, ibolya vérrel,
ibolya gyökérrel,
fa árnnyal, árny favirággal.
 

XII

Megvilágosul, nyilvánvaló,
belátni a falig,
és az a zúzott vakolat
mindenki szeme láttára!
rácsosodik az akácfa-karám,
zsebemhez görbülök,
tehozzád járkálok,
túl a megváltatlan népen,
ide költöztünk?
ide űztek a sarkcsillag alá!
akáckoronában lakatlan fészek,
lakatlan ól a vadsóskában,
lakatlan öl,
lakatlan-lakatlan,
leghidegebb a lábam hüvelykujja,
milyen jó a nyilvánvaló,
nem leszünk egyedül,
megvilágosul, belát a vadnyúl,
csak húzzuk a tüskét anyám,
vérezzünk, védekezzünk!
 

XIII

Csak egy halottól lenne hidegebb a ház,
kihűlései, másnapos talpaim a falnál,
előbújnak a tüskék őszi gyűjtögetésünk
gallyaiból, mennyi hazudós ige
a féligolvasott könyv vége felé,
hazudnak bújj-bújj-zöldágat,
akár lakható meleget két körmöm kályhácskája,
cigarettámat eloltom, háromszor visszajövök,
mert tűzbe részegedne itt minden,
parázs rejtőzik valahol, tudom,
ekkora tűzszomj szikrát csihol a porszemekből is,
fölégetné a papír a betűk rovargyűjteményét,
vigyorgó rendetlenségből kihullanának
kallódó gyűrűk, kulcsok,
hol az a rejtőző parázs? háromszor visszajövök,
mi lenne ha vörös ujj zengetne hárfát a képen?
sír apám arcmása, miért nem hagytam
összemosódni kertje leveleivel?
nem elég a sírás,
aggódó szemeim, hamutartó-matatásom,
lekapcsolni a biztosítékot,
s mint tenyeret belehelni ezt a hazát,
ekkora tűzszomj szikrát csihol,
erdei utakra gondolok, mintha már havasokba
távolodnék, ahhoz a tűzhöz, ahol
makkász-árnyékom növekszik óriásra.
 

XIV

Rajzold párás tükörképedre nevem,
öltözésedből ne fordulj vissza sóhidegen,
oda ahol csak térképvászon a tenger,
de omló part, homok és cápatetem,
ahol az áradó szerencsepatkók
visszagörbülnek satuvá térdeiden,
ne kívánd oda térded, se fejem,
ne akard megfejteni sem,
miért csak térképvászon a tenger,
ha omló part, homok és cápatetem,
ahol az áradó szerencsepatkók
visszagörbülnek satuvá térdeiden.
 

XV

Mit csinálhatnánk amott?
tisztábbak lennénk-e? kevésbé
riadozók? hallgatagabbak?
nem hallanánk ki
szívverésünkből megsemmisülést?
berendezkednénk, rendje lenne
bennünk időjárásnak,
halottaink fényképeinek,
24 órának lenne magunkban rendje,
nappalok dicsértetnének
törpékkel tapintatosan,
megszokva hússal összeforrott fafejet,
levágott kézzel kézfogást,
emberszemű kígyókat,
ballonná fújódott rovart,
mondd, mit csinálhatnánk amott?
tomboló fejünk csitítgatják az orvosok:
ha innen élünk meghalunk,
beleolvadni! élve maradunk, nyugalom!
indítsuk belépő lábunk!
oda ahol nem tudunk semmiről,
ahol sodródó bálnadögön
mindenki egyféle sózott hússal él,
az országlás alatt háromkirályok
ugratott csillaga golyó,
s a havas répaföldön felejtetteket
kutyáik körülugatják,
onnan jönnek az inneniekért.
 

XVI

Kétségbevonása fűárnyaknak is,
következik virágok letiltása,
dér a kökényszedőkre, vízmegtagadás,
rétek anakronizmusa,
majd a nagyfiú bebújik,
következik a bőr erkölcstelen,
repülők leverése, tiltott
tél lesz tél lesz társalkodás,
kimondom utolszor fű, fa,
május, nap, lepke, szerelmem,
rá a jégvisszhang, fűrész,
cilinder, szög, rozsda, bádog.
 

XVII

Hajlékom, földbemélyülő életem,
enyémmé lakom ezt a mélyülőt,
hozzáhajlok mint harmathoz a fű,
hozzámhajlik, kibélelem,
föl a terítőt,
könyök sem gyűrte még,
letépett levelek lelke suhanta át,
bolyongva ujjaimért,
körülvesz annyi kioltottfényű csönd,
enyémmé lakom, időm lesz a tér,
föl a képeket,
nagybetűk hátterét hátterébe
ég a tűz,
olvassza meg a líra zöld jegét,
regények hullaházát járja át,
van elég fű, törzs, kő és földdarab,
ahol hártyáim horzsolódtak,
kimostam vásznamból éjszakám,
elhagyott kékből szőve függönyöm,
vesztettem annyi magot,
elcsöppentgettem annyi vért,
ide a remény szekrényeit,
csavargásunk cipőit ágy alá,
patkánysárga ördögnyakon a láb,
kelmék leszálló ködéből kilép,
kabátom mindegyik zsebét
elrongyolták a mások kulcsai,
míg a magány szoknyája átúszik,
meghal a villany, ég a tűz,
találkoznak bolyhok, redők,
cipzárak rézfogsorai,
le a kopott szerelmeket,
túl a kialvás álmain
hallom a meghajlás neszét,
szárnysuhogást egymáson át,
áll az asztal, alszik az ágy, lobog a tűz.

 

 

 

Skarabeusz-szemű

Folyóval vágom el utadat
ha farkaskutya vagy
távozz tőlem házadba
ha csőalakú vagy
levegőt célzol énbennem
hajlítsd be magadat
ha csonton borjúfej vagy
nem lelsz anyára énbennem
ha hölgy vagy hűtlened leszek
heggyel vágom el utadat
ha birodalmak súlya vagy
te farkaskutyák orra vagy
te csövek üressége vagy
te férfiak bukása vagy
te hölgyek hanyatlása vagy
te borjak pusztulása vagy
nem lelsz anyára énbennem
távozz tőlem házadba
hajlítsd be magadat
ki szem mögötti árny ha vagy
skarabeusz-szemű sötétség

 

 

 

Világvégi otthonom

Anyám, istenem, sodrott
Androméda-köd zöld rétje végén
otthonom, Erzsébet napra elmegyek,
felöltöm mentőkötelem,
készítem szögem, kalapácsom,
hogy búcsúzhassak, farolok
másnapos csillagom alá,
holnapi vadlúdsírásba.
Ezután mindig égre nézz,
pengess eltévedt sugarat,
gondolj rám, fejjel lefelé
rád gondolok, mint pókjaid
kapálódzok a semmiben,
nyálamból párolok oxigént,
bukással nyugtatom magam
hátraúszó púpok fölé.
Csak én, még a madár se jár,
hol az a láthatatlan Úr
rendetlenségben hagyta dolgait,
csörlője ronggyal kitömött,
szálló korpája fényt szakaszt,
kocolódva röpködnek katonaládái,
szívverésére csúszkál
egymáson szép halottaim
poshadt disznótök-arca.
Itt keresem régi anyám,
méhét mely súlytalan
óráját mely megállt,
a sodrott Androméda-köd
zöld rétje végén, otthonomban,
gondolj rám fejjel lefelé,
rád gondolok mint pókjaid,
ha névnapjára elmegyek.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]