Harangszó a tengerészért

Öregember Varjak ganaját söpröm, az udvart, varjak, kakasok tollát, verébszájból hullatott szalmaszálat, port, kavicsot söprök halomba, öreg vagyok, csuklóim görcsösek, sírba valók, sírba valók, nem söprögetésre, nem vízhuzásra, ágbogas ujjaim közül az idő kiszalad, arcom a koponyát jelzi már, aki leszek, bőrömhöz jobban illene az utolsó mosdatás vize, mint az eső, lassan már etetni kell akár a csecsemőt, de gondozóm se lesz, tehetetlen öreg az asszony, csak a halotthoz jönnek el, csak a halottat mosdatják, csak a halottat öltöztetik, koporsót vesznek neki, nevét keresztre vésik, meghalt, sokat élt, öreg volt, tűzre vágom a pajta tetejét, apránként, lassan, én az ágyban is fázom, kell a tűz, az a láng, az a parázs, mennyezetre vetődő piros lobogás altat el este, tűzre vágom a pajta tetejét, minek? mit födne be? hol az a puha széna, hol az a kardpengésü sás? kit védene a nyári éjszakán harmatzáportól a tető? hol az a fiú?   Öregasszony Nekünk nagy ez a ház fiam, az ürességtől megreped akár a téli ég, kicsi hízót ölünk, kicsi lábasba főzünk, kicsi életet élünk édesem, csak ez a világ olyan végtelen, s te vagy legtávolabb, ha látom az árva tányérokat fiam, mindig rád gondolok, ha látom a nagy bödönöket, a nagy fazekakat, te jutsz eszembe, ha látom a harmadik ágyat, kicsordul a könnyem, ha végigmegyek kamrán és szobán, világot jártam érted azt hiszem, hogy megtaláljalak, ha csillag lennél, látnálak fiam, ha csillag lennél, kisütnél minden este, nem feküdnék le oly korán, kiállnék a kapu elé, ahogyan várni szoktalak, könnyembe rejtenélek el, te legszebb fényű csillagom, hosszan néznélek, hogy behunyt szemem mögött is lássalak.   Tengerész Hagyjátok a sírást öregek, ne sajnáljátok magatok, üljetek ki a napra, nézzétek a bogarak röpdösését, ne féltsétek fiatokat sem, a zúgó madár-vonulásból hallgassátok ki a törvényt, jutott tinektek jóidő elég, higgyétek el, az öregkor: magány, ha fiatok tenyerén élnétek tovább akkor sem lennétek boldogabbak, higgyétek el, az ifjuság nem az a sűrülombu fa, ahol tinektek hűsölni lehet, s megbújni a vihar elől, az ifjuság: bucsuzkodás, ő a vízszagu kikötők, ő a virágos udvaru falusi állomások, mögötte kendőlobogás, előtte föld, víz, szél szabadsága, s valahol egy másablaku ház, máspuhaságu ágy, másizű kenyér.   Öregember Diófák vitorlásain vonult el tőlünk a gyerek, üres ólak bárkáin csorgott alá, a rozsföldek hullámait elhagyta igazi tengerért, most ismeretlen csillagok alatt, ismeretlen halak fölött hajózik ki tudja hol? miféle parton áll? a szétmállott térképeken keresem szemüveggel és gyönge lámpafénnyel, arca oroszlánfejű földrészekkel keveredik, ködös öblökben látom őt, itthagyta árkaink vizét, esőutáni pocsolyák papírhajóit az uton, irkákba álmodott gőzöseit, számjegyeit, a tölcsérekbe nem huhol, ujságpapir-ragasztásos távcsövekkel nem leskelődik napnyugat felé, elment tőlünk, nem is élt velünk igazán, nem szerette a földet, nem kedvelte a szelíd teheneket, a dacos kisbikákat, a vetés, aratás idejét, a hosszú esőket szerette, igen-kék egű, igen-sárga házfalú, igen-zöld lombú képeslapjaival tele a ház, lábnyomával tele a földkerekség, csak háboruzó katonák, hadifoglyok járhatnak ilyen messzire, hihetetlen, hogy az én fiam, hihetetlen, hogy a mi gyerekünk.   Öregasszony Igértél nekünk meséket idegen világról, selymet, gyöngyöt, prémet igértél nekünk, hogy ne legyen olyan egyedül hogy ne legyen olyan elhagyatott-szegény a te apád, anyád, tudjuk, a tenger gyönyörű, aratáselőtti mezőkre hasonlít talán, de félek én fiam a hirtelen viharoktól, a síró kiscsibékre, a becsukott ablakokra, a kioltott tüzre emlékszel-e még? ágyszélen remegő, gyors-szivverésű, szapora-lélegzetű édesanyádra gondolsz-e még fiam, távoli viharoktól féltelek én, tengerbe veszni annak nem szabad, akit ennyire szeretnek édesem, álmomban gyakran megjelennek a búcsui bálok, rossz nőkkel, késhegyekkel, ó mennyire féltettelek, kiáltottam, sírtam érted, most karodba kicsoda kapaszkodik, hogy oda ne menj ahol vért ontanak, hogy meg ne üssenek, kicsoda áll eléd? ki fektet le, ha az ital ledönt? ki mormolja neked bátortalanul: vigyázz magadra, ki suttogja neked, hogy el ne vessz, hogy meg ne halj!   Feleség Eszedbe jutok-e még? ruháim, ékszereim, cipőim, kenőcseim és illataim tőled valók, eszedbe jut-e még hangom, szám íze, tenyerem vonalai, szememben a fény, a teneked megjelenő? eszedbe jut-e még ez a ház, ahol ritka látogatásaidra vár ágy, kamra, forró víz és ital? ahol ritka jöveteledre készülök, ha magamra lobbantom a selymet, fiatal testem, mint repülni induló kócsag, lábam épphogy a földre ér, ha muszlinruhámban fölállok, tömjénfüstben akár, mikor jössz haza? ha fehér nyakamat fekete prémmel koszorúzom, láthatnád gyönyörű vagyok, s már azt sem tudnád mi a szebb, szemem, vagy a borostyán, bőröm, vagy a selyem, lábfejem, vagy az aranysarú, láthatnád, gyönyörű vagyok, mondanád-e nekem? gyönyörü vagy te így egyetlenem, tested elfedett hajlata még gyönyörübb, gyönyörű vagyok, mégis hasonló korai özvegyekhez, levegőm, áttetsző társam a vágyakozás, mint az elhagyott asszonyok, egyedül fekszem az ágyban, s nappal, mint szűz viselem testem, öltözetem pompáját miattad, hogy egyszer visszagyere.   Tengerész Ahogy a kikötő lármája elhallgat a fülekben, s a láthatár alá lesüllyed part, ház és hegyorom, úgy hiányoznak a gondolatokból szülők, barátok, feleségek, mikor magunkra maradunk a hajólapátokkal, a rádiójelekkel, a szelek, felhők és csillagok változásaival, húsz-huszonöt kéz munkája süllyedés ellen, az a fontos, húsz-huszonöt száj éneke, bolondozása félelem ellen, fontosabb, mint az elhagyott szülők, barátok, feleségek emléke, melyek, mint faliképek csak letekintenek, csak mosolyognak, ha ezek a képek látnának, hallanának, megfeketednének a kétségbeeséstől, összegyürődnének a zokogástól, szétáznának a könnytől, hát meg ne tudják, micsoda hullámok döntögetik a hajót viharban, micsoda hullámok dörögnek a fedélzeten kedveseik lába előtt, van, aki egy éjszakába beleőrül, öltözzenek fel az otthoniak a világ minden ruhájába, vágyakozzanak, hallgassák a különös történeteket, de szót se arról, hogy a gyapotbálák kigyulladnak egy nappal a kikötő előtt, szót se a hosszas italozásról, amikor nincs egyetlen józan a fedélzeten, csak az isten védi részeg fiait, a mennyet kideríti, a vizet megnyugtatja, repülőhalakkal locsbolja a hajó oldalát, egy szót se arról, hogyan várják az autós nők fehér testükre a barna szenvedélyt, szót se minden kikötővárosban arról az egyről akihez hazamenni, akitől búcsuzni lehet, mert ez az élet könyörtelenül összeroppantja az érzelmeseket, akár a szél a roskadásig termő gyümölcsfa-koronát, a mult terhét nem lehet viselni annak, aki veszélyből menti magát, nem lehet tünődni édes otthoni síron kettéhasadt hullámok fölött, nem lehet ünnep nélkül hagyni a megmaradást.   Feleség Ha egyszer tied leszek, én akár meg is halhatok, mint a lepkék, s a virágok, azt hittem valaha, nem hittem micsoda idő jön a vérre, a virágok elhervadtak, a lepkék elbujtak meghalni fakéreg alá, s én itt maradtam levetett menyasszony-ruhámmal, elárvult nászágyammal, a távoli tenger emlékeivel, s már irigyen nézek a parkok felé, kart karba öltött párokon felejtem szemem, nincs olyan tavasz és nyár, amikor sárga ruhámban lefekhetek a zöld erdő elé veled, párzás utáni ragyogást látok a nők tekintetében, már néha észreveszem, hűség mankóján bicegek, tudják a férfiak nyomorúságom okát, gerincemet csiklandozzák lélegző simulással a zsúfolt villamoson, kanyarban megölelnek, bocsásd meg nekem a gyorsabb szívdobogást, a bőr bizsergését bocsásd meg, ne vess meg engem keblem forrósága miatt, a boldog faleveleknek mondom el bánatomat, majd ezek a boldog falevelek is leperegnek, megkóstolják a sár ízét, kínomra ráismernek, amikor leszakadnak a fáról, lecsapódnak a földre a kerekek alá, az emberek talpa alá.   Tengerész Ezen a földön, ezen a földön, ahol rozsvirágszagot hömpölyget a szél, rozskalászok ezüst élei forognak szülőházam előtt, beláthatatlan távolságon át, ahol szomjúságomat nem olthatom, mintha egész hazám rozzsal vetették volna be, úgy gyűrüzik, villog, bukdos ez a világ, körülkeríti multam minden helyét, körülcsapkodja, átömlik emlékeimen, süllyedjek bele én is? mit akarok? borítsam magamra ezt a fecskékkel játszadozó zöld fedelet? ezen a földön, ezen a földön, ahol lehettem volna jó szántóvető, ezen a síkon, ahol minden faformát ismerek, minden útelágazást, még azt sem felejtettem el, merrefelé nőnek az ehető gombák, hol fészkel a legtöbb örvösgalamb, mit akarok? mért jöttem ide? vigasztalan öregeimmel vigasztalom magam? mit akarok? kezdjem elölről? huzzak rövidnadrágot? legyek kopasz? járjak mezitláb? maszatoljam lekvároskenyérrel a számat? legyek olyan kicsi, mint a mákszem? újra? s nőjek-növekedjek? álljak meztelenül a sorozók előtt? tengerre szálljak újra? boldogságot igérjek? megtépett inggel, bevert ablakkal? ital árával fizessem meg örömeimet? vérrel, elkopott körömmel, felőrölt szerelemmel? félelemtől meghibbant társamat kisérjem haza újra boldogan, mert végre hazajöhetek, s csak álljak az üres házban, ahol tüzvész utáni szagot érzek a hamutartók fölött? ahol öntudatlanul szaggatom gombjaimat, s egyszercsak észreveszem kezemben a gombok, hajszálak, rongyok szemetét? újra álljak az üres szekrény előtt, ahol hiányoznak kabátjaim mellől a női ruhák, cipőim mellől a körömcipők, saruk? üres papirdobozok, bolyhosbelsejű üres üvegek fogadjanak újra? meg por a becsukott ablak alatt? koporsófedéllel, tenyeremmel födjem le arcomat? keressem a magas erkélyt? az éles borotvát? áldjon meg az isten a megbocsátás mosolyával újra? mit akarok? kezdjek, vagy befejezzek? okoskodjak vagy dühöngjek? megmagyarázzak vagy hallgassak újra? magamat itéljem vagy a világot? búcsuzó számmal, búcsuzó kezemmel tépjem ki magamból emlékeimet? így öljem meg magam? nyomoruságos legyek? meneküljek visszafelé, s higgyem talán a régi barátok? talán a régi szerelmek? talán a régi helyek? talán a régi fák? talán a régi kocsmák, esték, csillagok? barátaim csak itatnak egymáshoz nincsen szavunk! régi szerelmeim félnek emlékeinktől, körénk gyűjtenek férjeket, gyerekeket! megtudjam újra, a szüzek, ringyók, arák és magányosok újabbaknak valók, idegeneknek valók? ujra induljak, ahova senki nem követ, ahova senki nem indul utánam? útjaim után, ezen a síkon, szülőházam előtt, ahol még érzem szülőm könnyét a bőrömön, ezen a földön, kék tengerészruhámban, rézcsatjaimmal, rézgombjaimmal, sapkám szokatlan szalagjaival, útjaim után, mint egy legombolyított, összekuszált, végtelen cérnaszál után a kék mákszem, olyan vagyok.   Öregasszony Istenem, űzd el varjaidat más vidékre, fejünk fölül hajtsd el fekete madaraidat, mert annyi van, de annyi van belőlük, torkosak és tolakodók, hiába raktam varjú-dögöt kukoricaföldre hiába öltöztettem kabátba, kalapba karót, nem félnek semmitől, még álmomban sem hagynak nyugodtan, álmaimat fekete nyüzsgésbe borítod istenem, millió varjú röpül a rozsföld felől, azt hiszem, felhős az ég, csőrükben rézgomb, szalag, csíkos vászon és sötétkék rongy, jaj istenem, ha csőrük kinyílik, édes fiam, széthordott ruháddal tele a világ, leszakított gombjaiddal tele a fű, sapkád szalagjait fákon fujja a szél, de álmomban sem látom testedet, fölébredek, a reggel sem vigasztal, mert a te ágyad vetve van, mert hallatszik a károgás, varjaktól himbálóznak a fák, pedig a szél se fuj, tele az udvar fekete tollal, a halál szárnyatollával mindenfelé, elindulok a rozson át, hogy megtaláljalak, hogy letöröljem homlokodról a sáros madarak lábnyomát, fiam.   Tengerész Most elmegyek, most elmegyek, csomag nélkül, magammal nem viszek hideg ellen meleg ruhát, fény ellen napszemüveget, mint aki éppen elszalad dohányért, úgy megyek el, aki azonnal visszatér, csomag nélkül, kezem üres, mint a halottaké, aki ide nem jön el soha, magamat nem vigasztalom, előttem és hátam mögött ugyanaz a világ, csak elmegyek, a rozsföld hullámaival tengerig, mindenütt tengerészruhámban, mint a hullámok nyugalomban szétomolhatok, szélben visszajöhetek, mindig valakihez, mindig valakitől, hajamat másként hiába fésülöm, barna szem helyett zöldet hiába szeretek, kökény helyett déligyümölcsöt hiába eszem, mindenütt tengerészruhámban, mint a rozsföld hullámai a tengerig, mint a tenger hullámai a rozsföldekig, őrizve harangszót, hajók gömbölyű ablakát, kéményfüst keserűségét, elmegyek, előttem és hátam mögött ugyanaz a világ, hát nem sajnálom magamat, mintha előlről kezdeném, mintha a tengert először pillantanám, a felém forduló arcokat, nem a vak hátakat őrzöm én, mint utolsó pillanatot korlát és víz között, hát nem sajnálom magamat, ne sirassatok, ne sajnáljatok, ne haragudjatok, most elmegyek, most elmegyek, ti forró párok padokon, vasárnapi csónakosok, családi ebédhez ülők, egymásra hasonlító vén házasok, ti várandós anyák, virágot kapók és adók, rózsaszin masnit kötözők, ti hegytetőn uzsonnázó családok, patyolatos teniszezők, ti egyszer születők, ti egyszer pusztulók, fiatalon fiatalok, öregen öregek, ti szabályosan boldogok, szabályosan boldogtalanok, ugyanúgy tisztességesek, ahogyan tisztességtelenek, de mindig pontosan menők, de mindig pontosan érkezők, most elmegyek, ne sajnáljatok, ne haragudjatok, ne féltsetek, ti, ti, ti, előttem és utánam.