Levelek a Splendid Hotelből

I Nem látszik a hegytől a hold, önmagam dicsfényében állok, újszülött békességgel, a kő is aranybolyhosan, dicsérve a holdnélküli fényt, jó ez az éj, e félsötétben látlak, te távoli, te hangtalan, beszélhetek veled, ágyam hiánya, melletted alhatok, mindenekkel együtt, magam, gondoltad-e, mennyire egymásra maradunk, külön, hegyre billenő holddal emlékezünk, Balatonból kibukó homlok, váll, kereszt, sugarak habos fátyolhullása, nád, nádas-pletyka a combról, hitted-e, mennyire egyedül maradunk, s összegubancolódnak a hidegben az írógépszalagok s nem három hónapos ez az út.   II Nélküled lenne-e hazám, nomádok sátra, nomád, csavargó veréb, hazátlan akác eszembe jutsz, mert semmink sincs, hát élvezzük az állatok birtokát, napot, vizet és földet, s kétlábon járunk vágyakozásunk égboltja alatt, a múlt, veszteségeink története, madarak tojáshéj-roncsa, a jövő, tavaszi szélből kiálló száraz ág, nem a mienk, még halottaink sincsenek, távol a temetők virágoskertje, ahol elalhatunk, évszakok biztonsága hova lett, alkonyok iga nélkül enyém se voltatok, ebédlőasztalok szaporodó terítékei, s a ti tortakészítő nyelvetek áhítata, sztaniolba csomagolt titkaitok, vásárlás szertartásai, nem is sajnálhatom, hol a varázsbot avatni harmincéves kölyköket? Pedig láttunk egymáson szárnyakat a nyár éjjeli illatában, önmagunk jelképei, mezítelenek.   III Mesévé leszek érted, csikos boriték, törődött selyempapir, fogas bélyeg, vezérfej hullik lábad elé, ellepnek majd a levelek, irásaimra fekszel, napjaim történetében fürödsz, táskádban kulcsod sem találod, de hallod a bevonulók szüntelen harmonikáját, Anna Szergejevna sarkvidéki keble fölött Manuel trópusi trombitája szól, látod a tengert egy házcsúcsra kikötve, hajókorlátra állok, te sikoltasz a déli nő álarca alatt, megcsallak, bevallom neked, érezz, bünbánatom virágát postára adom, hegyi faluk csöndjével altatlak el aztán, piros szőlőlevéllel teleálmodom álmaidat, medvetánccal ébresztelek, talán a kanáris ablakok megnevettetik bőrödet köpenyedben, lakodalmak papírfáklyái kivilágítják szemed akár az ölelés, lépted zaja verőerem lüktetésébe rejtve, szavam szerveid mélységes sóhaja, ha nagyon szeretsz testet öltök, egy ezred bakacsodálkozással kisérlek, a zsörtölődő, öreg időtől megszabadítalak.   IV Nem hozlak zúzos falaim közé, hozzáfakulnál székeimhez, vágyakoznál idegenre, halálra, aranysujtásos darázzsal barátkozom, tanulom a repülés természetét, világ legkisebb harmonikája a fényből ideszáll, szellő billegteti, oly áttetsző a szárnya, mintha szárnya se volna, eltünik a pihékben, hegedühúr boldog sírása csupán, madarak kék útjain barangol, trágyadombok gyűrött szalmaszálát a napsugárral összeköti, virágot ujságpapirral, homlokodat kezemmel, mig én a levágott tyuklábaknál vagyok, hulladékommal lakom, levetett rongyaimmal bélelem fészkemet, muszáj fölszállnom, gyalog szomszédomig sem érek el, ragadozó karmom között repüljetek kedveseim a szirtre, csak onnan térhetünk haza, ó ha birodalmak hegységeit látja az ember maga alatt, megkeresheti házát fénybogár jobb szemében.   V Világosság záporoz, bugyborékol a fény éjfél után, ideje lenne elaludnod, fordulj a falnak, vesd le nappalom négy rétegét, csak simogatásom selyemingét hagyd magadon, nem csillaghullás, esőcseppek a hold felől, még nem hadak, dinnyés kordék a piacokra, elalhatsz, alhatok.