Hazám

Csalogattál ékszerdoboz-külsejű fővárosoddal, s egyedül hagytál a pályaudvaron, kerestelek, te nem voltál sehol, csak a Keleti Károly utca, csak a nő, csak a Duna, ahol elveszhetek, ahol elúszhatok, érettségizőruhám gyorsan elrongyolódott, körülszaglásztam fekvőhelyemet is mint a kutyák, s már csak azért kerestelek, hogy tettenérjelek apám romjainál, szétzüllött kapcsolataim reggelén, üres papírjaim fölött, ezek a hegyek nem a tieid, sem a sáros folyók, a mocsárban duskáló bivalyok, a gyorsvonatra ásító fanyerges szamár nem a te igásbarmaid közül való, s az óramutató nem a te földrengésedtől állt meg, idegenek kenyerét eszem, idegenek italát iszom, hiányzol ellenfelem, hazám, összetévesztlek szerelmesemmel, búcsuzása is zászlóintegetés, mikor a hideg beáll ablakaid közé, havaseső rácsozza ajtóidat hazamegyek, nyaram zöld ingeivel csomagostól hozzád deresedem, s majd elmondom valakinek micsoda hegységeken hurcoltam át emlékedet, s mindig neked beszéltem az érthetetlen társalgásokból te nőhangú Magyarország, lestem a feléd induló vonatokat, vártam észak felhőiből vándormadaraid.