Egyes szám második személy

Sötét szálakkal erezi haja az eget, nyaka elfedi a fél láthatárt, lábujjhegyen kinyúlva ferdülök, kancsal leszek, hogy lássam a világ mit készít ellenem háta mögött, táncol öklöm, s ellenségem között, bárgyu dalokat énekel, pocsolyát paskol sárosra, újra gyerek leszek, hazám elé áll, gyerekem, szülőm testvéreim elé tolakszik, s fölnevet, ő az egyes szám második személy akihez szólok és újnak hiszem, mint borotválkozás után képemet, s únom mint esti tüskés képemet, minden művem övé, a magányos mosolyt ő adja, ő is vonja vissza majd, hogy pengét élesít a fájdalom, magamba ölném ha megölelem, könnyem tükrében megfésülködik, kezem leejtem már, e becsukott könyvből nem bántom, nem magasztalom, olyan közeli nem is ismerem, sugár és árnyék, s én fáradt vagyok, csak megnézem még, csak meghallgatom.