Különös évszak

Láttam kettéhasadt nyilat őszvégi mennyben, vadlibaraj-szakadást, kukoricalevelek kapkodtak szárukhoz, csipkedték akár begyüket a gémek, meglendült napnyugat felé a kiégett tányérvirág, s lehorgadt, nyulakat kergető kutyák irták tele a mezőt elégiával, orvvadászok könnyeztek a hidegben, rothadás csúcsozta a káposztafejeket, esőcseppek özönöltek a fagypont felé, vörös suhintása az almafának kölykök arcán élt tovább, és ellobbantak a halottakon a gyertyalángok, egerek, rókák, öregek húzódtak a földbe, befogadta őket a föld, csak a mohos kálváriák vetették hátukat a hegyek oldalának, várták a tetőre menekülő szerelmeseket, ősz volt, mintha megutált szeretőt látnék ujra pucéran, más volt az az ősz, már nem olyan, mint amikor meleg hamuban futottunk mezítláb, iskolatáskát csaptunk egymás fejéhez, nem olyan mint amikor összebújó lélegzetünkből lehajoltam a kályhát begyujtani, s végigjártam a várost az új anyához illő virágszál után, megtudtam más az az ősz, mert lyukas sapkámért is visszamentem, s féltem, nem hagytam-e ott, mint a nyitvafelejtett gázcsapot, nevemet, más volt az az ősz, mert nem sírtam az elutazóért, bár nem láttam többet, bálványok, bundás gyerekek mosolyába veszett, sem ő, sem mások, akik fölvarrták gombomat, mint a sajnálat, gondoskodás, szerelem rendjelét, nem kaptak szememből könnyet, számból igézetet, kezemből hálát, más volt az az ősz, a nagykabátok alól kicsúsztak a térdek, mint sásból a halak, kibuktak elém, kinyílott a bereteszelt ajtó, várt, kinek a magány megvékonyította hangját, gyerekes asszony szökött, hogy eső mossa össze velem, míg gyermekemnek más mesélt, vizes kabátot öleltem, s nem éreztem az eső borzongatását, mással hált akit valaha szerettem, bújtam hát az ölekhez, hozzájuk gömbölyödtem, mint anyaméhhez a magzat, reggelre kideresedtek paplanom csücskei, mégsem voltam boldogtalanabb, ismertem a csalódások nehezen gyógyuló köröm-sebhelyeit, láttam messziről gyerekem lábával csengette az utcát arrafelé, ahol már nem lakom, fekete sörény, fehér haj között laktam fülbemászókkal azon az őszön, üres lepkebábokra lestem az ágyból, mint kiskorom pamutcipőire, pókok másztak meg, talpam görcsbe rándult ha gilisztára tapostam ágyam előtt, mégsem irigyeltem a báránybunda-bélésű cipősöket, nem irigyeltem habfürdőt, selyemköntöst azoktól, akiknek nem kellett félni, hogy kitakaróznak éjszaka, nem keltettem szegénységem hitét, a nehézéletűek fölé nem röpítettem közös sorsunk zászlaját, csak mint ők, vigyáztam, a mocsok el ne veszítsen, letaroltattam héjamig én, csupasz fenyőmag, virágzásom hívságát, biztonságom gőgjét elveszítettem, nyertem szabad szemmel láthatatlan repülést, mindenütt csirázó erőt, nem voltam boldogtalan azon az őszön, mit az első hó bátortalan hullása befejezett.