Elégia a hegyi házból

Berendezem levegődet lélegzetemmel, cipőm zajával kövedet, könyököm asztalodon, gerincem vaságyad matracán, kilincseden ujjlenyomatom a tied, menedékem, mostoha fedelem, a sarkcsillag hasadékodon át poharam vizébe néz, s ha rágondolok megfagyok, kis hegyi ház hasonlitunk, magasban, mégis egyedül, putri-nyomoruságosan, kicsorbult kéménnyel állsz, ajtód a szabadba nyilik, bejöhet szél, rabló, szarvasbogár, én sem védtem magam, s elhagyott mert ijedős volt a szerelem, hasonlatossá lettem kerted fáihoz, most értetlenül meghajtom fejem az északi égbolt csillagainak, mint az almafák lecsupált koronája, mint a vasdárdás orgonák, nem akarom érteni, gyűlölöm magyarázatát, még akkor is ha mindenki hegyi házba költözik, kit nem óv bölcsesség, gyávaság, még akkor is ha sárral betapaszthatom hasadékaidat, kis hegyi ház, ablakod közét ronggyal betömhetem, föllobbanthatom vaskályhád tüzét, mi lesz itt tavaszig? szakállamat megnöveszthetem, hogy le ne fagyjon állam a pokróc fölött, míg a papirzsák-süvegű rózsafát lesujtja a virradat, nővel is hevítem ágyamat, levelet söprök, száraz lombokat égetek, mosdok és borotválkozom, galléromról kefélem hulló hajszálaimat, cipőm sarkáról a fűeres sarat, öltözök, mint aki valakire vár, ne lásson elhagyatottnak engemet, amikor előttem megáll, s megszólal fejem fölött.