Ember a kövön

Tusakodott az iszonyattal, iszonyú lett maga is. Halott. Vércsíkok fakadtak a járdán körülötte, a hazatérők lábnyomán. Szégyenlősen fordult a kő felé, veresége jeleit rejtegette, a koponyát, az agyvelőt, a vért. De nem tudta elhitetni senkivel: alszik, majd egyszer hazatalál. Mert aki látott földre bukott vizimadarat kinyujtott nyakkal, szárnyába csavarva, tudta halottat lát a járdán. Ő sem élhetett halhatatlanul. Körülállták, lefényképezték, megmotozták, lemérték: ki fekszik ott? micsoda kör közepén? rázárták a fekete autó ajtaját a könyökig kesztyűsök, az utcaseprők fölsöpörtek utána. Előbb még mivelünk ragyogott füstben, fából való szobor, s fölijedt, minden mozdulatával helyet csinált magának az összekuszált időben, belsőzsebéből ibolyacsokrot huzott elő, téglavörös angyalok denevérszárnya között botladozott. A gyaloglást végképp megutálva nem akart alábaktatni a lépcsőn, ezerkilencszázhatvanegy április tizenkettedikén, zsebretett kézzel vártuk, hol kujtorog? Magyarország alvó népe fölött, a legfelső emeleten.