Másoké ez a május

A szerelmesek világát május koszorúzza, tücskökkel sajgatja, baglyokkal telehuholja, fűvel, lombbal zöldíti bársonyosra, ne menjünk oda szerelmem, másoké ez a május, mienk a tücskök roncsa, az odvak vén lakója, a szálanként eltünő fű, a lombok ganaja, a levelek pókháló-szürke rostja, ne menjünk oda szerelmem, ahol csak sírni tudnánk, ahol elménk megzavarodna. Ebben a nagykapus, huzatos, penészloncos, perzsaszőnyeges kőhazában, egymáshoz vékonyodtunk a bajban, egymáshoz törettünk, fal és tető a beomlott házban, ne menjünk oda szerelmem, ahol csak elkeserednénk, ahol behunyt szemmel is rádtaláltam. Fölgyujtanánk az erdőt, ha mi most odamennénk, mentsük szemünket a lángoló szarvasoktól, orrunkat az égő madarak szagától, a sülő tücsöktől, bőrünket a tüzet fröcskölő lombtól, ne menjünk oda szerelmem, mert elvesztenénk egymást, ha mi most odamennénk, elvesznénk magunk is a szomoruságtól, mi lenne belőlünk? ki védene engem a ringyók combjától, a szesz lila hamujától, ne menjünk oda szerelmem, ki védene téged a pecsétgyűrűs ujjtól, a celofánropogású magánytól? Megújulunk majd, akár az ország, halottak, szenes gerendák után virággal cirógattatja földjét, hazát teremt a szerelmeseknek, zugait kibéleli fű és lomb bársonyával, megújulunk majd, s odamegyünk szerelmem, ahol ma sírni tudnánk, ahol valaha rádtaláltam.