Szülőhazánkra vall

Bátyámnak Sasdögöt látunk a havon, akácosok verebeket hajítanak fejünk fölé, rongylabda-gurulású nyulat hajszol tekintetünk, árnyunk a hörcsögök téli álmán átsuhan, akár a varjaké, ruháink fekete hullámzása már nem ismerős, mikor hazamegyünk, karunkba befogva a szél, gépek utszéli haldoklásából hazavezetnek jégpatkós nyomok, s nem köszönnek a szembejövők, s nem tudjuk kinek köszönünk, s vállakat látunk, ormokat, várromokat, napos oldalukat csodáltuk valamikor, s eszünk, iszunk, ízetlen ételt, savanyu bort, hányingeresen, mint a másnaposak, s szégyenkezünk, s vigasságunkból füstszagu ing marad, kocsmaudvaron vér, vizelet, törött pohár, pletyka fejezte be a balladás szerelmeket, s ha ott maradnánk, bakancsból, vatelinkabátból kioldva nem szállnánk már föl sohasem, és árvák lennénk ott, ahol kofaságba hajszolnak a hétköznapok, s hebegésbe zilálják szavunkat düheink, tél lenne mire kiegyenesednénk a földön, életünk fölsérti a földet, s bolondok, muzsikuscigányok lennénk, hogy adjunk még vigasztalást, már csak napokra mehetünk, mégis hazamegyünk, mert mi is esendők vagyunk, szeretetre vágyunk, mint mezők magányos diófái kertek után, nem kérünk mást csak egy zugot, hol békességgel alhatunk, szemünkben egyetlen sugár emlékeztet, mint jégből a fűszál, elmondhatjuk hazafelé megyünk, karunkkal bekeríthető otthonra lelünk talán, ha más nem, a bazalthegy lefejezett válla régi lesz, szülőhazánkra vall, mikor vénemberjajgatást utánoz majd a szél.