Fölriasztott reggelem

Vásznaim csomóba gyűrtem hasam alatt, ágyam mélyére kotortam magamat, párnám fehér csuklya, fejem betetőzi, nyílnak és szűkülnek takaróm redői, álmom kénsárga fátylából kitakarva önmagam idegen mása, elnyűtt rongya fölsandítok alulról a világra, elsiklik fölöttem a nap világossága, elsiklik, rézkilincset ragyogtat, kifordult selyembélések ragyognak, ruhák tarka indái tekerednek, gallérokkal fogasra hegyesednek, fölfujódott függönyök úsznak a huzatban, fölkelek közéjük, járok szakadatlan a rendetlenség árnyas ligetében, át a kiöltöttnyelvü cipőkön mezítlen, hol a vázák virágai omlanak le, a szirmok bánatában koslatok egyre, orgona, hamu, naftalin szagában, féligevett gyümölcsök hulladékában imbolyog bőröm tulvilági sápadtsága, homályból a fénybe, fényből a homályba, összegyűrt képhez hasonló fintorral járok föl-alá öregesen lógó orral, körülöttem szamárfüles könyvek egymás mellett mint fölforgatott, becsukott szerelmek, leszakadt gomb, üres zseb, kifli csücske, fölriasztott reggelek sokasodnak körülöttem, pókháló a lámpán, mögöttem sárga por, kiszőrösödik a telefonzsinór, mert csak bolyongok, dülöngök oda-vissza, réstől a résig, ajtót ajtóra nyitva, hogy kijuthassak innen valahol, lassan lélekké vékonyodom.