Új év

Huszonnyolcadik évem elején esik a hó, elolvad, szél háborog, akár a régi hó, a régi víz, a régi szél, de micsoda arcot fátyoloz, micsoda lábat mázol csatakosra, miféle ember aki szélbe dől? Gyanakodtok régi öltönyök, régi barátok, vének, asszonyok becsukjátok a virágtalan ajtót. Ha krétám lenne fölírnám nevem falaitokra: Itt járt éjszaka emléketek, toporgott, s elveszett előletek, most kezét nézi a hideg vason, övé a kéz, övé a láb, övé a fej, ő billegett a kék gyerekcipőben, az ő kobakját csiklandozták a szalmás kiskabátok, ő az istentelen mákszem a piros ministránsruhában, tenyere színültig világ bársonyával, fogolymadarak zsufolt fészkétől ő a boldog, orrában érez levágott réteket, keserű kákics-illatot, fülében a tücsökzenéből felszökő sóhajt, amikor szüzessége elveszett. Bőröm gyöngyházszín sebhelyes, a vér beforradt útjait őrzi a bőröm, ó, a tövises sebhelyek, ó, a ráncok a homlokon, hulló hajszál papíromon, szemgödreim ádventi színben, hegyesedés meg horpadás, végülis ez marad belőlem, pedig a mentőautók belsejét sem ismerem, műtők tele tükreiből nem szakadt husomba kés, nem ismerem a vigasztalan szenvedést, nem ismerem a végső búcsuzást, temetőföldes kezemet nem sározta be könny, majd eljön minden pontosan, mint ez az év, ahogy a férfiak homlokához fölértem, ahogy a nőkre megértem, végülis ő lesz látható belőlem, akit a kínok vágtak, összegyürtek, a lombhullató fákat örökzöldre bűvölő ének mögött a veszendő ember arca.