Rézerdő

1968
 

 

 

 

Új év

Huszonnyolcadik évem elején
esik a hó, elolvad, szél háborog,
akár a régi hó, a régi víz, a régi szél,
de micsoda arcot fátyoloz,
micsoda lábat mázol csatakosra,
miféle ember aki szélbe dől?
Gyanakodtok régi öltönyök,
régi barátok, vének, asszonyok
becsukjátok a virágtalan ajtót.
Ha krétám lenne fölírnám nevem falaitokra:
Itt járt éjszaka emléketek,
toporgott, s elveszett előletek,
most kezét nézi a hideg vason,
övé a kéz, övé a láb, övé a fej,
ő billegett a kék gyerekcipőben,
az ő kobakját csiklandozták a szalmás
kiskabátok, ő az istentelen
mákszem a piros ministránsruhában,
tenyere színültig világ bársonyával,
fogolymadarak zsufolt fészkétől ő a boldog,
orrában érez levágott réteket,
keserű kákics-illatot,
fülében a tücsökzenéből felszökő sóhajt,
amikor szüzessége elveszett.
Bőröm gyöngyházszín sebhelyes,
a vér beforradt útjait őrzi a bőröm,
ó, a tövises sebhelyek,
ó, a ráncok a homlokon,
hulló hajszál papíromon,
szemgödreim ádventi színben,
hegyesedés meg horpadás,
végülis ez marad belőlem,
pedig a mentőautók belsejét sem ismerem,
műtők tele tükreiből nem szakadt husomba kés,
nem ismerem a vigasztalan szenvedést,
nem ismerem a végső búcsuzást,
temetőföldes kezemet nem sározta be könny,
majd eljön minden pontosan, mint ez az év,
ahogy a férfiak homlokához fölértem,
ahogy a nőkre megértem,
végülis ő lesz látható belőlem,
akit a kínok vágtak, összegyürtek,
a lombhullató fákat örökzöldre bűvölő
ének mögött a veszendő ember arca.

 

 

 

Fölriasztott reggelem

Vásznaim csomóba gyűrtem hasam alatt,
ágyam mélyére kotortam magamat,
párnám fehér csuklya, fejem betetőzi,
nyílnak és szűkülnek takaróm redői,
álmom kénsárga fátylából kitakarva
önmagam idegen mása, elnyűtt rongya
fölsandítok alulról a világra,
elsiklik fölöttem a nap világossága,
elsiklik, rézkilincset ragyogtat,
kifordult selyembélések ragyognak,
ruhák tarka indái tekerednek,
gallérokkal fogasra hegyesednek,
fölfujódott függönyök úsznak a huzatban,
fölkelek közéjük, járok szakadatlan
a rendetlenség árnyas ligetében,
át a kiöltöttnyelvü cipőkön mezítlen,
hol a vázák virágai omlanak le,
a szirmok bánatában koslatok egyre,
orgona, hamu, naftalin szagában,
féligevett gyümölcsök hulladékában
imbolyog bőröm tulvilági sápadtsága,
homályból a fénybe, fényből a homályba,
összegyűrt képhez hasonló fintorral
járok föl-alá öregesen lógó orral,
körülöttem szamárfüles könyvek egymás mellett
mint fölforgatott, becsukott szerelmek,
leszakadt gomb, üres zseb, kifli csücske,
fölriasztott reggelek sokasodnak körülöttem,
pókháló a lámpán, mögöttem sárga por,
kiszőrösödik a telefonzsinór,
mert csak bolyongok, dülöngök oda-vissza,
réstől a résig, ajtót ajtóra nyitva,
hogy kijuthassak innen valahol,
lassan lélekké vékonyodom.

 

 

 

Szülőhazánkra vall

Bátyámnak

 
Sasdögöt látunk a havon, akácosok
verebeket hajítanak fejünk fölé,
rongylabda-gurulású nyulat hajszol tekintetünk,
árnyunk a hörcsögök téli álmán átsuhan,
akár a varjaké,
ruháink fekete hullámzása már nem ismerős,
mikor hazamegyünk, karunkba befogva a szél,
gépek utszéli haldoklásából
hazavezetnek jégpatkós nyomok,
s nem köszönnek a szembejövők,
s nem tudjuk kinek köszönünk,
s vállakat látunk, ormokat, várromokat,
napos oldalukat csodáltuk valamikor,
s eszünk, iszunk, ízetlen ételt, savanyu bort,
hányingeresen, mint a másnaposak,
s szégyenkezünk,
s vigasságunkból füstszagu ing marad,
kocsmaudvaron vér, vizelet, törött pohár,
pletyka fejezte be a balladás szerelmeket,
s ha ott maradnánk,
bakancsból, vatelinkabátból kioldva
nem szállnánk már föl sohasem,
és árvák lennénk ott, ahol
kofaságba hajszolnak a hétköznapok,
s hebegésbe zilálják szavunkat düheink,
tél lenne mire kiegyenesednénk a földön,
életünk fölsérti a földet,
s bolondok, muzsikuscigányok lennénk,
hogy adjunk még vigasztalást,
már csak napokra mehetünk, mégis hazamegyünk,
mert mi is esendők vagyunk, szeretetre vágyunk,
mint mezők magányos diófái kertek után,
nem kérünk mást csak egy zugot,
hol békességgel alhatunk,
szemünkben egyetlen sugár emlékeztet,
mint jégből a fűszál, elmondhatjuk hazafelé megyünk,
karunkkal bekeríthető otthonra lelünk talán,
ha más nem, a bazalthegy lefejezett válla régi lesz,
szülőhazánkra vall, mikor
vénemberjajgatást utánoz majd a szél.

 

 

 

Inkább lennék

Mintha lennék a karvalyod,
inkább jó ebed, nem fiad,
inkább kerti liliomod
szeretnék lenni anyám,
e hajnalvégi kapuban,
napsugár zuhanya alatt,
mocskos éjjel után,
suhogtatom szárnyaimat,
mint két kicsorbult kardlapot,
inkább szőrben szundítanék,
államat mancsomra hajtanám,
serleg-nagy virágaimat
csak ontanám, csak bontanám.

 

 

 

Védjük magunkat

Vállak között zúzolódik szerelmem:
egyszer a villamos elviszi örökre,
hajnalra, trombitaragyogásból
kihullok belőle összetörve,
alvatlan, torzonborz fejemet
lehorgasztom, elveszítem miatta,
a horkolások omlásán kívül,
arcom levélhullás simogatja,
őszi virradat, utcák, megüresedek,
megtelek az ő forgatagával,
gyűlölöm félszárnyú ágyamat,
deres fatörzsnek vetem a hátam,
a kujtorgó kutyák között
áthűlök, kifényesedik lélegzetem,
mint a fejfájás elmém hasogatja
ez a kiszolgáltatott szerelem,
leejtett pohárral törik össze,
segítségért nem kiabálhatok,
késsel kicsorbul, rádióval sivít,
csapok hideg vizével elcsorog,
mire oltalmas fedele megépül,
deres fatörzsnek vetem hátamat,
elhull gyerekkéz-forma levéllel,
bőrrel megkékül, szívvel megszakad.

 

 

 

Másoké ez a május

A szerelmesek világát május koszorúzza,
tücskökkel sajgatja, baglyokkal telehuholja,
fűvel, lombbal zöldíti bársonyosra,
ne menjünk oda szerelmem,
másoké ez a május, mienk a tücskök roncsa,
az odvak vén lakója, a szálanként eltünő fű,
a lombok ganaja, a levelek pókháló-szürke rostja,
ne menjünk oda szerelmem,
ahol csak sírni tudnánk, ahol elménk megzavarodna.
Ebben a nagykapus, huzatos,
penészloncos, perzsaszőnyeges kőhazában,
egymáshoz vékonyodtunk a bajban,
egymáshoz törettünk, fal és tető a beomlott házban,
ne menjünk oda szerelmem,
ahol csak elkeserednénk,
ahol behunyt szemmel is rádtaláltam.
Fölgyujtanánk az erdőt, ha mi most odamennénk,
mentsük szemünket a lángoló szarvasoktól,
orrunkat az égő madarak szagától, a sülő tücsöktől,
bőrünket a tüzet fröcskölő lombtól,
ne menjünk oda szerelmem,
mert elvesztenénk egymást, ha mi most odamennénk,
elvesznénk magunk is a szomoruságtól,
mi lenne belőlünk? ki védene engem
a ringyók combjától, a szesz lila hamujától,
ne menjünk oda szerelmem,
ki védene téged a pecsétgyűrűs ujjtól,
a celofánropogású magánytól?
Megújulunk majd, akár az ország,
halottak, szenes gerendák után virággal
cirógattatja földjét,
hazát teremt a szerelmeseknek,
zugait kibéleli fű és lomb bársonyával,
megújulunk majd, s odamegyünk szerelmem,
ahol ma sírni tudnánk, ahol valaha rádtaláltam.

 

 

 

Befejező

Jobban hiányzom erkélye madarának,
keze sem melegebb,
mint ez a vasnyelü kés kezemben,
ha egy utcai lámpa
több kedvességet áraszt,
mit keressek mellette, mért szeressem?
már csak pusztulnom lehetne miatta,
akit magammal fölcseréltem, úgy szerettem,
hát elhagyom pofon, ölelés nélkül,
hogy légzését is elfeledjem.

 

 

 

Búcsú az ifjúságtól

Sugarat és családot átkoztál körülöttem,
öltél és vakítottál, széttörtél jegygyürüt,
ajtót nyitottál rám, és minden idegennel
kifosztattál, hogy ágyam is kihűlt,
éheztettél, s mint barmot nyers virággal
etettél, számra zúzott liliom keseredett,
míg sárga epét okádtam, hátulról leütöttél,
fölhasítottad bőrömet,
befröcskölted fehér ingemet vérrel,
fölgyujtottad gyulékony napjaimat,
menekülésig kinoztál, akaratod dühében
veszélyesen megszelídültem, téli vadak
száraz sírását gyakoroltattad velem,
mocskos kézbe erőltetted kezemet,
megértővé aláztál,
jeltelen földbe ástad emlékeimet,
jelenemet is emlékké kuszáltad,
lábakhoz görbítettél, amikor
tornyokhoz kellett volna egyenesednem,
boldogan búcsuztatlak, ifjuságom.

 

 

 

Rézerdő

Rézálom, réznap, rézvirág,
vándora rézidőnek,
fejemnél rézmadár repül,
rézszarvaim kinőnek,
ifjuságom kisasszonya,
a rózsaszín királylány
ringyó lett, oda a palota,
ország és sárkány,
mégis megyek, bár nem tudom
minek keresem ami nincsen,
nem mehetek vissza soha,
ahonnan el kellett mennem,
reményem fehér rongyai
fákról csapkodnak utánam,
előttem győztesek fekete
inge szárad a várban,
győzzétek gyönge lábaim,
csak türelmem ne fogynál;
szerencséd fiam, hogy öreg
anyádnak szólítottál.

 

 

 

A gyerek

Szalad, megáll, megiramodik,
rácsot zördít, hintán zuhan,
gondolkodik, homokos perecet
csikorgat fogain, kiáll a dombra,
legömbölyödik, bőre fűcsikos,
szája alatt május zöld maszata,
keze két poros libatalp,
bőre áttetsző kismadarak nyaka,
ő az egyetlen friss levél,
kiszolgáltatott, boldog és
szabálytalanul röpködő,
ha ő nem született volna meg,
fába égetett nevek közé merülnék,
nélküle falak tunya hősége fénylene,
nem ültettek volna tulipánt, olajfát,
hatalmas nyárfát, boszorkányszél
húzna a napra fekete zsákot nélküle,
elöregedett századommal egyedül maradnék,
minden elsüllyedt mosolyom,
majomkorszakom rikongatásai,
halott szemek fényéves sugarai a játékszereken,
egy szinten a parki kutyák szemével,
a parkőr szöges botja körül, virágmagasban,
gyerekem és gyerekkorom, külön-öröm,
a mohos ágról rámkiált,
térdhajlata körül pörög,
sárga hajába levelét köti a bokor,
lehuppanása labda-hang,
labdaként ütődik társaihoz,
s elgurul tőlem, elgurul,
küldött, ki el sem búcsuzik,
elsuhanó kezét örökké hiányolhatom,
lábnyoma összefűz krétamázas köpenyével,
új férfiak esti borostájával,
lábnyoma összefűz a fegyelmezett betonnal,
a szertelen fémek rengetegével,
ahol majd énekem kövirózsáját mentegeti,
harmatnélküli világban, üveges napvilágban.

 

 

 

Ember a kövön

Tusakodott az iszonyattal,
iszonyú lett maga is. Halott.
Vércsíkok fakadtak a járdán körülötte,
a hazatérők lábnyomán.
Szégyenlősen fordult a kő felé,
veresége jeleit rejtegette,
a koponyát, az agyvelőt, a vért.
De nem tudta elhitetni senkivel:
alszik, majd egyszer hazatalál.
Mert aki látott földre bukott vizimadarat
kinyujtott nyakkal, szárnyába csavarva,
tudta halottat lát a járdán.
Ő sem élhetett halhatatlanul.
Körülállták, lefényképezték,
megmotozták, lemérték:
ki fekszik ott? micsoda kör közepén?
rázárták a fekete autó ajtaját
a könyökig kesztyűsök, az utcaseprők
fölsöpörtek utána.
Előbb még mivelünk ragyogott
füstben, fából való szobor,
s fölijedt, minden mozdulatával
helyet csinált magának az összekuszált időben,
belsőzsebéből ibolyacsokrot huzott elő,
téglavörös angyalok
denevérszárnya között botladozott.
A gyaloglást végképp megutálva
nem akart alábaktatni a lépcsőn,
ezerkilencszázhatvanegy április
tizenkettedikén,
zsebretett kézzel vártuk, hol kujtorog?
Magyarország alvó népe fölött,
a legfelső emeleten.

 

 

 

Elvesző lépted után

Elvesző lépted után,
mintha sohasem láttalak volna szerelmem,
búcsuzás után édesanyám,
mintha nem is te szültél volna engem,
üres asztaltól, társaim, egyedül
eltántorgok kézfogásokból kioldódva,
szememre lábdobogásos mennyezet feketül,
inkább mennék egy istállóba,
hiába szerettek, éltek nélkülem,
székeim porát sem izgatjátok szobámban,
örülnék egy egérnek is,
tükreimet megutáltam,
hát fölkelek, felöltözöm,
itthagyom e lassu haldoklással altató ágyat,
ahol keresztté lett karom,
csákány a lábam, el ne szálljak,
hát fölkelek, hajam lobogtatom,
éjszakai villamos szélviharával,
valakit szólítok telefonon,
legalább hangommal háljon,
vénséges kézből virágot veszek,
szálanként hajítom ablakotokba,
s eltünök, mintha köveket
dobáltam volna.

 

 

 

Virágok

Virágok, díszzsebkendők, zsabók,
gyöngyházgombok, fülbevalók,
lefekszem közétek pipacsok,
lóherebojtok, lucernafüggők,
fölöttem hullámozzatok,
átsüt a nap a szirmokon,
még árnyatok is szájpiros,
érlila és emlőfehér,
még árnyatok is illatos,
pacsirtaként akartam én
égből alátok hullani,
tenyerek simogassatok,
fodrok, kacsok öleljetek,
akartam mint egy kisgyerek
világgá menni köztetek,
virággá lenni köztetek,
átsüt a nap a szirmokon,
magamra lesek messziről,
csúnya és idegen vagyok,
mint réti kő, mint a csömör,
mint halott a ravatalon,
lélegzetem föltámadás,
születés, ha észreveszem
fejeteket az ingemen,
fejeteket a vállamon.

 

 

 

Elégia a hegyi házból

Berendezem levegődet lélegzetemmel,
cipőm zajával kövedet,
könyököm asztalodon,
gerincem vaságyad matracán,
kilincseden ujjlenyomatom a tied,
menedékem, mostoha fedelem,
a sarkcsillag hasadékodon át
poharam vizébe néz,
s ha rágondolok megfagyok, kis hegyi ház
hasonlitunk, magasban, mégis egyedül,
putri-nyomoruságosan,
kicsorbult kéménnyel állsz,
ajtód a szabadba nyilik,
bejöhet szél, rabló, szarvasbogár,
én sem védtem magam,
s elhagyott mert ijedős volt a szerelem,
hasonlatossá lettem kerted fáihoz,
most értetlenül meghajtom fejem
az északi égbolt csillagainak,
mint az almafák lecsupált koronája,
mint a vasdárdás orgonák,
nem akarom érteni, gyűlölöm magyarázatát,
még akkor is ha mindenki hegyi házba költözik,
kit nem óv bölcsesség, gyávaság,
még akkor is ha sárral betapaszthatom
hasadékaidat, kis hegyi ház,
ablakod közét ronggyal betömhetem,
föllobbanthatom vaskályhád tüzét,
mi lesz itt tavaszig?
szakállamat megnöveszthetem,
hogy le ne fagyjon állam a pokróc fölött,
míg a papirzsák-süvegű rózsafát
lesujtja a virradat,
nővel is hevítem ágyamat,
levelet söprök, száraz lombokat égetek,
mosdok és borotválkozom,
galléromról kefélem hulló hajszálaimat,
cipőm sarkáról a fűeres sarat,
öltözök, mint aki valakire vár,
ne lásson elhagyatottnak engemet,
amikor előttem megáll,
s megszólal fejem fölött.

 

 

 

Mit kívánjak neked?

Micsoda meztelen lehettél,
még szívedet is láthatták bőröd alatt
akik szerettek,
micsoda kiszolgáltatott lehettél valamikor,
ha most torkodig öltözöl,
hajad rézsisakját szemedre húzod,
ágyadig szelídíted a magányt?
négy kisangyal-szárnyra találok
mikor a diót feltöröm,
mivel törjelek föl, mit kívánjak neked?
miféle szelet küldjek, hogy kifordulj,
akár a lomb, kimozdulj súlyos ölelésre?
mivel itassalak, hogy elfelejtsd
amit én nem ismerek, s nem tudom
tigris sárga szeme volt-e a tükröd,
vagy lassan kifosztottak,
mint az ártatlanokat szokás?
hány fokos szeszt adjak neked,
hogy táncolj az utcán mezítláb,
papir-repülővel dobáljalak-e
mint az iskolapadban, hogy nevess,
hasadra hajtsam-e fejem,
mint anyának a gyermek,
koponyámmal döfködjelek?
szétdúljam tekintetedet, kelméd és frizurád?
én nem akarlak bántani,
a szerelemnélküli napok olyan gyorsak,
egyszer csak találkozunk a halállal,
akár egy kóbor kutyával éjfél után,
mit kivánjak neked?
folyam habján lásd meg csontvázadat?
lehullott diófalevélbe harapj?
micsoda keserűség a tied,
ha most torkodig öltözöl,
hajad rézsisakját szemedre húzod,
ágyadig szelídíted a magányt?

 

 

 

Különös évszak

Láttam kettéhasadt nyilat őszvégi mennyben,
vadlibaraj-szakadást,
kukoricalevelek kapkodtak szárukhoz,
csipkedték akár begyüket a gémek,
meglendült napnyugat felé
a kiégett tányérvirág, s lehorgadt,
nyulakat kergető kutyák
irták tele a mezőt elégiával,
orvvadászok könnyeztek a hidegben,
rothadás csúcsozta a káposztafejeket,
esőcseppek özönöltek a fagypont felé,
vörös suhintása az almafának
kölykök arcán élt tovább,
és ellobbantak a halottakon a gyertyalángok,
egerek, rókák, öregek húzódtak a földbe,
befogadta őket a föld,
csak a mohos kálváriák vetették hátukat
a hegyek oldalának, várták
a tetőre menekülő szerelmeseket,
ősz volt,
mintha megutált szeretőt látnék
ujra pucéran, más volt az az ősz,
már nem olyan, mint amikor
meleg hamuban futottunk mezítláb,
iskolatáskát csaptunk egymás fejéhez,
nem olyan mint amikor összebújó lélegzetünkből
lehajoltam a kályhát begyujtani,
s végigjártam a várost
az új anyához illő virágszál után,
megtudtam más az az ősz,
mert lyukas sapkámért is visszamentem,
s féltem, nem hagytam-e ott,
mint a nyitvafelejtett gázcsapot, nevemet,
más volt az az ősz,
mert nem sírtam az elutazóért,
bár nem láttam többet,
bálványok, bundás gyerekek mosolyába veszett,
sem ő, sem mások, akik
fölvarrták gombomat,
mint a sajnálat, gondoskodás, szerelem rendjelét,
nem kaptak szememből könnyet,
számból igézetet, kezemből hálát,
más volt az az ősz,
a nagykabátok alól kicsúsztak a térdek,
mint sásból a halak, kibuktak elém,
kinyílott a bereteszelt ajtó, várt,
kinek a magány megvékonyította hangját,
gyerekes asszony szökött,
hogy eső mossa össze velem,
míg gyermekemnek más mesélt,
vizes kabátot öleltem,
s nem éreztem az eső borzongatását,
mással hált akit valaha szerettem,
bújtam hát az ölekhez,
hozzájuk gömbölyödtem,
mint anyaméhhez a magzat,
reggelre kideresedtek paplanom csücskei,
mégsem voltam boldogtalanabb,
ismertem a csalódások nehezen gyógyuló
köröm-sebhelyeit,
láttam messziről gyerekem
lábával csengette az utcát arrafelé,
ahol már nem lakom,
fekete sörény, fehér haj között
laktam fülbemászókkal azon az őszön,
üres lepkebábokra lestem az ágyból,
mint kiskorom pamutcipőire,
pókok másztak meg, talpam görcsbe rándult
ha gilisztára tapostam ágyam előtt,
mégsem irigyeltem a báránybunda-bélésű cipősöket,
nem irigyeltem habfürdőt, selyemköntöst azoktól,
akiknek nem kellett félni,
hogy kitakaróznak éjszaka,
nem keltettem szegénységem hitét,
a nehézéletűek fölé nem röpítettem
közös sorsunk zászlaját,
csak mint ők, vigyáztam,
a mocsok el ne veszítsen,
letaroltattam héjamig én, csupasz fenyőmag,
virágzásom hívságát,
biztonságom gőgjét elveszítettem,
nyertem szabad szemmel láthatatlan repülést,
mindenütt csirázó erőt,
nem voltam boldogtalan azon az őszön,
mit az első hó bátortalan hullása befejezett.

 

 

 

Egyes szám második személy

Sötét szálakkal erezi haja az eget,
nyaka elfedi a fél láthatárt,
lábujjhegyen kinyúlva ferdülök,
kancsal leszek, hogy lássam a világ
mit készít ellenem háta mögött,
táncol öklöm, s ellenségem között,
bárgyu dalokat énekel, pocsolyát
paskol sárosra, újra gyerek leszek,
hazám elé áll, gyerekem, szülőm
testvéreim elé tolakszik, s fölnevet,
ő az egyes szám második személy
akihez szólok és újnak hiszem,
mint borotválkozás után képemet,
s únom mint esti tüskés képemet,
minden művem övé, a magányos mosolyt
ő adja, ő is vonja vissza majd,
hogy pengét élesít a fájdalom,
magamba ölném ha megölelem,
könnyem tükrében megfésülködik,
kezem leejtem már, e becsukott
könyvből nem bántom, nem magasztalom,
olyan közeli nem is ismerem,
sugár és árnyék, s én fáradt vagyok,
csak megnézem még, csak meghallgatom.

 

 

 

Felejthetetlen

Kifényesednek magukban a kilincsek,
levetett zoknim esettsége megszünik,
mert itt van, hóna alatt napraforgó-kalappal,
ruhája májusi dombocska oldala,
testére repült s becsavarta,
s idehozta, pedig nincs köze hozzám,
idejött, bár nem akarta,
megjelenik, a mennyezetre vetkezik,
cipői, harisnyakötői, ruhái
szilveszteri lampionja közé
csipkenadrágban lefekszik,
ikrei térdén isznak tejesüvegből,
tekintget, mint anyarigó a diófán,
alászáll, mintha vízpartra jönne le hozzám,
asztalomra ül, olvassa leveleimet,
kisajátítja tollamat, könyvem utolsó lapját,
ingembe bújik, függönnyé és huzattá változik,
ébresztőórám lesz, éjféli cigarettám,
érte fizetni nem kell, nem kell szerelmet vallani,
nem kell esketők, bírók elé vezetni,
nem csal, nem karmol, nem csapja földhöz magát,
én teremtettem, bennem létezik,
megunhatatlan és felejthetetlen.

 

 

 

Mint a többi estén

Olyan este mint a többi
flörtök flancok csillagok
kapuk falak meg betörni
való tükrök ablakok
mint a többi estén polcok
a cipőd sem változott
kötőid ma is kioldod
karodat lelógatod
máshová mész mint a fáradt
utolsó villamosok

 

 

 

Dolgozat: Éjszaka

 

Bevezetés

Elmúltak az ünnepek
vágyom már a köznapokra
lustálkodtam eleget
hasam ágyamat megunta
volt békesség bor kenyér
láthattam a délutáni
napot ahogy félretért
nagy ebédje után hányni
 

Tárgyalás

Csónak – partról kecsesen vízre csúszva
vitorlás – fehér ábrándnak kigyúlva
repülő – suhanása két hegy közé
sas – becsukott szárnyú hullása fák közé
ahogy a hangya besétál a mohába
úgy kellene bejutni az ágyba,
ágyam multjának susogásába
árnyékosodó ludcsapatba piros hintaló-hátra
kenderföldek tüsszögtető szagába
Egyedül alszom el hosszú haldoklással
lábam – itt föld amott ég falában
karomat mellemre fektetem keresztnek
a zsákszájú négy saroktól mentsen meg
villanyoltás vakság belső zúgást hallok
azt hiszem eldobbant szívemre pitymallok
szeretnék álmomban válni vitorlássá
vagy kecsesen eső selymek csónakjává
disszidálni reggelig a világból
el a szirénákkal kaszabolt éjszakából
 

Befejezés

Tudom majd itthagy engem
nem találom ha fölébredtem
üres lesz a ház
föltámadási hullaház
itt marad tányérja csöndje
kötény mosatlan bögre
eltűnik hogy harmattal éljen
elmegyek én is mindenképpen
 

Eszmei mondanivaló

Aki az éjszakától retteg
asztalra hajlik kérdőjelnek
púpos marad fölállva is
hordja aláztatásait
kifőzdék főzelékszagán át
magánya orrfacsaró dühét
szesszel kúrálja mint a náthát

 

 

 

Tiltott házban

Ha meghalnék, rám kellene törnöd az ajtót,
egyedül élek, teveled csak a szerelem idején,
e tiltott házban, akkor is rejtegetlek,
ha meghalnék magadban sirathatnál engem
fal mellett visszalopózva, lábujjhegyen,
hogy senki se lásson,
ugy szólítlak, hogy meg ne hallja senki,
mert itt a papagájfecsegés kedvesebb,
inkább éreznék ferde cipősarkamról magányom,
kormos falaimról a szeretet hiányát,
jobb lenne nekik födetlen fejem
esendőségét jeges esőben látni,
léptem utáni pusztaságra vágynak,
hogy négykézlábra állíthassanak,
s nagyságukat hihessék vízszintes gerincem fölött,
ha már hozzájuk nem hasonlitok,
nyáladzó háziállatuk nem leszek,
kiherélt kosuk van elég,
a kimetszett farkaskutyák
küszöbükre hullatják szőrüket,
mert erős vagyok általad, sérti őket e szerelem,
jobban mintha szobanövényeikre hánynék,
ruhád suhogása nyomorukat juttatja eszükbe,
verőered madárfej-ütögetése az eltékozolt erdőt,
itt ahol nincs egyetlen zöld bokra a reménynek,
s fölbontatlan gyászjelentés minden telefon,
szeretlek mint a kiscsikókat fehér ágyékom idején,
itt ahol nincs mult és jövő,
anyám térdén ébredtem ilyen nyugalomra,
mint a te térdeiden,
első szerelmesem jövetelében bíztam ennyire,
egyszál ingben, foszló fa alatt.

 

 

 

Hazám

Csalogattál ékszerdoboz-külsejű fővárosoddal,
s egyedül hagytál a pályaudvaron,
kerestelek, te nem voltál sehol,
csak a Keleti Károly utca, csak a nő, csak a Duna,
ahol elveszhetek, ahol elúszhatok,
érettségizőruhám gyorsan elrongyolódott,
körülszaglásztam fekvőhelyemet is
mint a kutyák,
s már csak azért kerestelek,
hogy tettenérjelek apám romjainál,
szétzüllött kapcsolataim reggelén,
üres papírjaim fölött,
ezek a hegyek nem a tieid,
sem a sáros folyók,
a mocsárban duskáló bivalyok,
a gyorsvonatra ásító fanyerges szamár
nem a te igásbarmaid közül való,
s az óramutató nem a te földrengésedtől állt meg,
idegenek kenyerét eszem, idegenek italát iszom,
hiányzol ellenfelem, hazám,
összetévesztlek szerelmesemmel,
búcsuzása is zászlóintegetés,
mikor a hideg beáll ablakaid közé,
havaseső rácsozza ajtóidat
hazamegyek, nyaram zöld ingeivel
csomagostól hozzád deresedem,
s majd elmondom valakinek
micsoda hegységeken hurcoltam át emlékedet,
s mindig neked beszéltem
az érthetetlen társalgásokból
te nőhangú Magyarország,
lestem a feléd induló vonatokat,
vártam észak felhőiből vándormadaraid.

 

 

 

Levelek a Splendid Hotelből

 

I

Nem látszik a hegytől a hold,
önmagam dicsfényében állok,
újszülött békességgel, a kő is aranybolyhosan,
dicsérve a holdnélküli fényt, jó ez az éj,
e félsötétben látlak, te távoli,
te hangtalan, beszélhetek veled,
ágyam hiánya, melletted alhatok,
mindenekkel együtt, magam, gondoltad-e,
mennyire egymásra maradunk, külön,
hegyre billenő holddal emlékezünk,
Balatonból kibukó homlok, váll, kereszt,
sugarak habos fátyolhullása, nád,
nádas-pletyka a combról, hitted-e,
mennyire egyedül maradunk,
s összegubancolódnak a hidegben az írógépszalagok
s nem három hónapos ez az út.
 

II

Nélküled lenne-e hazám, nomádok sátra,
nomád, csavargó veréb, hazátlan akác
eszembe jutsz, mert semmink sincs,
hát élvezzük az állatok birtokát,
napot, vizet és földet, s kétlábon járunk
vágyakozásunk égboltja alatt,
a múlt, veszteségeink története,
madarak tojáshéj-roncsa, a jövő,
tavaszi szélből kiálló száraz ág,
nem a mienk, még halottaink sincsenek,
távol a temetők virágoskertje,
ahol elalhatunk, évszakok biztonsága
hova lett, alkonyok iga nélkül
enyém se voltatok, ebédlőasztalok
szaporodó terítékei, s a ti tortakészítő
nyelvetek áhítata, sztaniolba csomagolt
titkaitok, vásárlás szertartásai,
nem is sajnálhatom, hol a varázsbot
avatni harmincéves kölyköket? Pedig
láttunk egymáson szárnyakat a nyár
éjjeli illatában, önmagunk
jelképei, mezítelenek.
 

III

Mesévé leszek érted, csikos boriték,
törődött selyempapir, fogas bélyeg,
vezérfej hullik lábad elé,
ellepnek majd a levelek, irásaimra
fekszel, napjaim történetében fürödsz,
táskádban kulcsod sem találod,
de hallod a bevonulók szüntelen harmonikáját,
Anna Szergejevna sarkvidéki keble fölött
Manuel trópusi trombitája szól,
látod a tengert egy házcsúcsra kikötve,
hajókorlátra állok, te sikoltasz
a déli nő álarca alatt,
megcsallak, bevallom neked, érezz,
bünbánatom virágát postára adom,
hegyi faluk csöndjével altatlak el aztán,
piros szőlőlevéllel teleálmodom álmaidat,
medvetánccal ébresztelek, talán a kanáris
ablakok megnevettetik bőrödet köpenyedben,
lakodalmak papírfáklyái kivilágítják
szemed akár az ölelés,
lépted zaja verőerem lüktetésébe rejtve,
szavam szerveid mélységes sóhaja,
ha nagyon szeretsz testet öltök,
egy ezred bakacsodálkozással kisérlek,
a zsörtölődő, öreg időtől megszabadítalak.
 

IV

Nem hozlak zúzos falaim közé,
hozzáfakulnál székeimhez,
vágyakoznál idegenre, halálra,
aranysujtásos darázzsal barátkozom,
tanulom a repülés természetét,
világ legkisebb harmonikája a fényből
ideszáll, szellő billegteti,
oly áttetsző a szárnya, mintha szárnya
se volna, eltünik a pihékben,
hegedühúr boldog sírása csupán,
madarak kék útjain barangol, trágyadombok
gyűrött szalmaszálát a napsugárral
összeköti, virágot ujságpapirral,
homlokodat kezemmel, mig én
a levágott tyuklábaknál vagyok,
hulladékommal lakom, levetett rongyaimmal
bélelem fészkemet, muszáj fölszállnom,
gyalog szomszédomig sem érek el,
ragadozó karmom között repüljetek
kedveseim a szirtre, csak onnan térhetünk haza,
ó ha birodalmak hegységeit látja az ember
maga alatt, megkeresheti házát
fénybogár jobb szemében.
 

V

Világosság záporoz, bugyborékol a fény
éjfél után, ideje lenne elaludnod,
fordulj a falnak, vesd le
nappalom négy rétegét, csak simogatásom
selyemingét hagyd magadon,
nem csillaghullás, esőcseppek a hold felől,
még nem hadak, dinnyés kordék a piacokra,
elalhatsz, alhatok.

 

 

 

Harangszó a tengerészért

 

Öregember

Varjak ganaját
söpröm, az udvart,
varjak, kakasok tollát,
verébszájból hullatott szalmaszálat,
port, kavicsot söprök halomba,
öreg vagyok,
csuklóim görcsösek, sírba valók,
sírba valók, nem söprögetésre,
nem vízhuzásra,
ágbogas ujjaim közül az idő kiszalad,
arcom a koponyát jelzi már, aki leszek,
bőrömhöz jobban illene
az utolsó mosdatás vize, mint az eső,
lassan már etetni kell akár a csecsemőt,
de gondozóm se lesz, tehetetlen öreg az asszony,
csak a halotthoz jönnek el,
csak a halottat mosdatják,
csak a halottat öltöztetik,
koporsót vesznek neki,
nevét keresztre vésik,
meghalt, sokat élt, öreg volt,
tűzre vágom a pajta tetejét, apránként, lassan,
én az ágyban is fázom, kell a tűz,
az a láng, az a parázs,
mennyezetre vetődő piros lobogás altat el este,
tűzre vágom a pajta tetejét,
minek? mit födne be?
hol az a puha széna,
hol az a kardpengésü sás?
kit védene a nyári éjszakán
harmatzáportól a tető?
hol az a fiú?
 

Öregasszony

Nekünk nagy ez a ház fiam,
az ürességtől megreped akár a téli ég,
kicsi hízót ölünk, kicsi lábasba főzünk,
kicsi életet élünk édesem,
csak ez a világ olyan végtelen,
s te vagy legtávolabb,
ha látom az árva tányérokat fiam,
mindig rád gondolok,
ha látom a nagy bödönöket,
a nagy fazekakat,
te jutsz eszembe,
ha látom a harmadik ágyat,
kicsordul a könnyem,
ha végigmegyek kamrán és szobán,
világot jártam érted azt hiszem,
hogy megtaláljalak,
ha csillag lennél, látnálak fiam,
ha csillag lennél, kisütnél minden este,
nem feküdnék le oly korán,
kiállnék a kapu elé,
ahogyan várni szoktalak,
könnyembe rejtenélek el,
te legszebb fényű csillagom,
hosszan néznélek, hogy behunyt
szemem mögött is lássalak.
 

Tengerész

Hagyjátok a sírást öregek,
ne sajnáljátok magatok, üljetek ki a napra,
nézzétek a bogarak röpdösését,
ne féltsétek fiatokat sem,
a zúgó madár-vonulásból
hallgassátok ki a törvényt,
jutott tinektek jóidő elég,
higgyétek el, az öregkor: magány,
ha fiatok tenyerén élnétek tovább
akkor sem lennétek boldogabbak,
higgyétek el, az ifjuság
nem az a sűrülombu fa,
ahol tinektek hűsölni lehet,
s megbújni a vihar elől,
az ifjuság: bucsuzkodás,
ő a vízszagu kikötők,
ő a virágos udvaru falusi állomások,
mögötte kendőlobogás,
előtte föld, víz, szél szabadsága,
s valahol egy másablaku ház,
máspuhaságu ágy, másizű kenyér.
 

Öregember

Diófák vitorlásain vonult el tőlünk a gyerek,
üres ólak bárkáin csorgott alá,
a rozsföldek hullámait elhagyta igazi tengerért,
most ismeretlen csillagok alatt,
ismeretlen halak fölött hajózik
ki tudja hol? miféle parton áll?
a szétmállott térképeken keresem
szemüveggel és gyönge lámpafénnyel,
arca oroszlánfejű földrészekkel keveredik,
ködös öblökben látom őt,
itthagyta árkaink vizét,
esőutáni pocsolyák papírhajóit az uton,
irkákba álmodott gőzöseit, számjegyeit,
a tölcsérekbe nem huhol,
ujságpapir-ragasztásos távcsövekkel
nem leskelődik napnyugat felé,
elment tőlünk,
nem is élt velünk igazán,
nem szerette a földet,
nem kedvelte a szelíd teheneket,
a dacos kisbikákat, a vetés, aratás idejét,
a hosszú esőket szerette,
igen-kék egű, igen-sárga házfalú,
igen-zöld lombú képeslapjaival tele a ház,
lábnyomával tele a földkerekség,
csak háboruzó katonák,
hadifoglyok járhatnak ilyen messzire,
hihetetlen, hogy az én fiam,
hihetetlen, hogy a mi gyerekünk.
 

Öregasszony

Igértél nekünk meséket idegen világról,
selymet, gyöngyöt, prémet igértél nekünk,
hogy ne legyen olyan egyedül
hogy ne legyen olyan elhagyatott-szegény
a te apád, anyád,
tudjuk, a tenger gyönyörű,
aratáselőtti mezőkre hasonlít talán,
de félek én fiam a hirtelen viharoktól,
a síró kiscsibékre, a becsukott ablakokra,
a kioltott tüzre emlékszel-e még?
ágyszélen remegő, gyors-szivverésű,
szapora-lélegzetű édesanyádra
gondolsz-e még fiam,
távoli viharoktól féltelek én,
tengerbe veszni annak nem szabad,
akit ennyire szeretnek édesem,
álmomban gyakran megjelennek
a búcsui bálok,
rossz nőkkel, késhegyekkel,
ó mennyire féltettelek,
kiáltottam, sírtam érted,
most karodba kicsoda kapaszkodik,
hogy oda ne menj ahol vért ontanak,
hogy meg ne üssenek, kicsoda áll eléd?
ki fektet le, ha az ital ledönt?
ki mormolja neked bátortalanul:
vigyázz magadra, ki suttogja neked,
hogy el ne vessz, hogy meg ne halj!
 

Feleség

Eszedbe jutok-e még?
ruháim, ékszereim, cipőim,
kenőcseim és illataim tőled valók,
eszedbe jut-e még hangom, szám íze,
tenyerem vonalai, szememben a fény,
a teneked megjelenő?
eszedbe jut-e még ez a ház,
ahol ritka látogatásaidra vár
ágy, kamra, forró víz és ital?
ahol ritka jöveteledre készülök,
ha magamra lobbantom a selymet,
fiatal testem, mint repülni induló kócsag,
lábam épphogy a földre ér,
ha muszlinruhámban fölállok,
tömjénfüstben akár,
mikor jössz haza?
ha fehér nyakamat fekete prémmel koszorúzom,
láthatnád gyönyörű vagyok,
s már azt sem tudnád mi a szebb,
szemem, vagy a borostyán,
bőröm, vagy a selyem,
lábfejem, vagy az aranysarú,
láthatnád, gyönyörű vagyok,
mondanád-e nekem?
gyönyörü vagy te így egyetlenem,
tested elfedett hajlata
még gyönyörübb,
gyönyörű vagyok, mégis hasonló
korai özvegyekhez,
levegőm, áttetsző társam a vágyakozás,
mint az elhagyott asszonyok,
egyedül fekszem az ágyban,
s nappal, mint szűz viselem
testem, öltözetem pompáját miattad,
hogy egyszer visszagyere.
 

Tengerész

Ahogy a kikötő lármája elhallgat a fülekben,
s a láthatár alá lesüllyed part, ház és hegyorom,
úgy hiányoznak a gondolatokból
szülők, barátok, feleségek,
mikor magunkra maradunk
a hajólapátokkal, a rádiójelekkel,
a szelek, felhők és csillagok változásaival,
húsz-huszonöt kéz munkája süllyedés ellen, az a fontos,
húsz-huszonöt száj éneke, bolondozása
félelem ellen, fontosabb,
mint az elhagyott szülők, barátok, feleségek emléke,
melyek, mint faliképek
csak letekintenek, csak mosolyognak,
ha ezek a képek látnának, hallanának,
megfeketednének a kétségbeeséstől,
összegyürődnének a zokogástól,
szétáznának a könnytől,
hát meg ne tudják, micsoda hullámok döntögetik
a hajót viharban, micsoda hullámok dörögnek
a fedélzeten kedveseik lába előtt,
van, aki egy éjszakába beleőrül,
öltözzenek fel az otthoniak a világ minden ruhájába,
vágyakozzanak, hallgassák a különös történeteket,
de szót se arról, hogy a gyapotbálák kigyulladnak
egy nappal a kikötő előtt,
szót se a hosszas italozásról,
amikor nincs egyetlen józan a fedélzeten,
csak az isten védi részeg fiait,
a mennyet kideríti, a vizet megnyugtatja,
repülőhalakkal locsbolja a hajó oldalát,
egy szót se arról, hogyan várják az autós nők
fehér testükre a barna szenvedélyt,
szót se minden kikötővárosban arról az egyről
akihez hazamenni, akitől búcsuzni lehet,
mert ez az élet könyörtelenül összeroppantja az érzelmeseket,
akár a szél a roskadásig termő gyümölcsfa-koronát,
a mult terhét nem lehet viselni annak,
aki veszélyből menti magát,
nem lehet tünődni édes otthoni síron
kettéhasadt hullámok fölött,
nem lehet ünnep nélkül hagyni a megmaradást.
 

Feleség

Ha egyszer tied leszek,
én akár meg is halhatok,
mint a lepkék, s a virágok,
azt hittem valaha, nem hittem
micsoda idő jön a vérre,
a virágok elhervadtak,
a lepkék elbujtak meghalni fakéreg alá,
s én itt maradtam levetett menyasszony-ruhámmal,
elárvult nászágyammal,
a távoli tenger emlékeivel,
s már irigyen nézek a parkok felé,
kart karba öltött párokon felejtem szemem,
nincs olyan tavasz és nyár,
amikor sárga ruhámban lefekhetek
a zöld erdő elé veled,
párzás utáni ragyogást
látok a nők tekintetében,
már néha észreveszem,
hűség mankóján bicegek,
tudják a férfiak nyomorúságom okát,
gerincemet csiklandozzák lélegző simulással
a zsúfolt villamoson,
kanyarban megölelnek,
bocsásd meg nekem a gyorsabb szívdobogást,
a bőr bizsergését bocsásd meg,
ne vess meg engem keblem forrósága miatt,
a boldog faleveleknek mondom el bánatomat,
majd ezek a boldog falevelek is leperegnek,
megkóstolják a sár ízét,
kínomra ráismernek, amikor
leszakadnak a fáról, lecsapódnak a földre
a kerekek alá, az emberek talpa alá.
 

Tengerész

Ezen a földön, ezen a földön, ahol
rozsvirágszagot hömpölyget a szél,
rozskalászok ezüst élei forognak
szülőházam előtt,
beláthatatlan távolságon át,
ahol szomjúságomat nem olthatom,
mintha egész hazám rozzsal vetették volna be,
úgy gyűrüzik, villog, bukdos ez a világ,
körülkeríti multam minden helyét,
körülcsapkodja, átömlik emlékeimen,
süllyedjek bele én is?
mit akarok?
borítsam magamra ezt a fecskékkel játszadozó
zöld fedelet?
ezen a földön, ezen a földön, ahol
lehettem volna jó szántóvető,
ezen a síkon, ahol minden faformát ismerek,
minden útelágazást,
még azt sem felejtettem el,
merrefelé nőnek az ehető gombák,
hol fészkel a legtöbb örvösgalamb,
mit akarok?
mért jöttem ide?
vigasztalan öregeimmel vigasztalom magam?
mit akarok? kezdjem elölről?
huzzak rövidnadrágot?
legyek kopasz? járjak mezitláb?
maszatoljam lekvároskenyérrel a számat?
legyek olyan kicsi, mint a mákszem?
újra?
s nőjek-növekedjek?
álljak meztelenül a sorozók előtt?
tengerre szálljak újra?
boldogságot igérjek?
megtépett inggel, bevert ablakkal?
ital árával fizessem meg örömeimet?
vérrel, elkopott körömmel, felőrölt szerelemmel?
félelemtől meghibbant társamat
kisérjem haza újra boldogan, mert végre hazajöhetek,
s csak álljak az üres házban, ahol
tüzvész utáni szagot érzek
a hamutartók fölött? ahol
öntudatlanul szaggatom gombjaimat,
s egyszercsak észreveszem kezemben
a gombok, hajszálak, rongyok szemetét?
újra álljak az üres szekrény előtt, ahol
hiányoznak kabátjaim mellől a női ruhák,
cipőim mellől a körömcipők, saruk?
üres papirdobozok,
bolyhosbelsejű üres üvegek fogadjanak újra?
meg por a becsukott ablak alatt?
koporsófedéllel, tenyeremmel födjem le arcomat?
keressem a magas erkélyt?
az éles borotvát?
áldjon meg az isten a megbocsátás mosolyával újra?
mit akarok?
kezdjek, vagy befejezzek?
okoskodjak vagy dühöngjek?
megmagyarázzak vagy hallgassak újra?
magamat itéljem vagy a világot?
búcsuzó számmal, búcsuzó kezemmel
tépjem ki magamból emlékeimet?
így öljem meg magam?
nyomoruságos legyek?
meneküljek visszafelé, s higgyem
talán a régi barátok?
talán a régi szerelmek?
talán a régi helyek?
talán a régi fák?
talán a régi kocsmák, esték, csillagok?
barátaim csak itatnak
egymáshoz nincsen szavunk!
régi szerelmeim félnek emlékeinktől,
körénk gyűjtenek férjeket, gyerekeket!
megtudjam újra, a szüzek, ringyók, arák
és magányosok
újabbaknak valók, idegeneknek valók?
ujra induljak, ahova senki nem követ,
ahova senki nem indul utánam?
útjaim után, ezen a síkon, szülőházam előtt,
ahol még érzem szülőm könnyét a bőrömön,
ezen a földön, kék tengerészruhámban,
rézcsatjaimmal, rézgombjaimmal,
sapkám szokatlan szalagjaival,
útjaim után,
mint egy legombolyított, összekuszált,
végtelen cérnaszál után a kék mákszem,
olyan vagyok.
 

Öregasszony

Istenem, űzd el varjaidat más vidékre,
fejünk fölül hajtsd el fekete madaraidat,
mert annyi van, de annyi van belőlük,
torkosak és tolakodók,
hiába raktam varjú-dögöt kukoricaföldre
hiába öltöztettem kabátba, kalapba karót,
nem félnek semmitől,
még álmomban sem hagynak nyugodtan,
álmaimat fekete nyüzsgésbe borítod istenem,
millió varjú röpül a rozsföld felől,
azt hiszem, felhős az ég,
csőrükben rézgomb, szalag,
csíkos vászon és sötétkék rongy, jaj istenem,
ha csőrük kinyílik, édes fiam,
széthordott ruháddal tele a világ,
leszakított gombjaiddal tele a fű,
sapkád szalagjait fákon fujja a szél,
de álmomban sem látom testedet,
fölébredek, a reggel sem vigasztal,
mert a te ágyad vetve van,
mert hallatszik a károgás,
varjaktól himbálóznak a fák, pedig a szél se fuj,
tele az udvar fekete tollal,
a halál szárnyatollával mindenfelé,
elindulok a rozson át, hogy megtaláljalak,
hogy letöröljem homlokodról
a sáros madarak lábnyomát, fiam.
 

Tengerész

Most elmegyek, most elmegyek,
csomag nélkül,
magammal nem viszek hideg ellen meleg ruhát,
fény ellen napszemüveget,
mint aki éppen elszalad dohányért,
úgy megyek el, aki azonnal visszatér,
csomag nélkül,
kezem üres, mint a halottaké,
aki ide nem jön el soha,
magamat nem vigasztalom,
előttem és hátam mögött ugyanaz a világ,
csak elmegyek,
a rozsföld hullámaival tengerig,
mindenütt tengerészruhámban,
mint a hullámok nyugalomban szétomolhatok,
szélben visszajöhetek,
mindig valakihez, mindig valakitől,
hajamat másként hiába fésülöm,
barna szem helyett zöldet hiába szeretek,
kökény helyett déligyümölcsöt hiába eszem,
mindenütt tengerészruhámban,
mint a rozsföld hullámai a tengerig,
mint a tenger hullámai a rozsföldekig,
őrizve harangszót, hajók gömbölyű ablakát,
kéményfüst keserűségét, elmegyek,
előttem és hátam mögött ugyanaz a világ,
hát nem sajnálom magamat,
mintha előlről kezdeném,
mintha a tengert először pillantanám,
a felém forduló arcokat,
nem a vak hátakat őrzöm én,
mint utolsó pillanatot
korlát és víz között,
hát nem sajnálom magamat,
ne sirassatok, ne sajnáljatok, ne haragudjatok,
most elmegyek, most elmegyek,
ti forró párok padokon, vasárnapi csónakosok,
családi ebédhez ülők,
egymásra hasonlító vén házasok,
ti várandós anyák, virágot kapók és adók,
rózsaszin masnit kötözők,
ti hegytetőn uzsonnázó családok, patyolatos teniszezők,
ti egyszer születők, ti egyszer pusztulók,
fiatalon fiatalok, öregen öregek,
ti szabályosan boldogok, szabályosan boldogtalanok,
ugyanúgy tisztességesek, ahogyan tisztességtelenek,
de mindig pontosan menők, de mindig pontosan érkezők,
most elmegyek,
ne sajnáljatok, ne haragudjatok, ne féltsetek,
ti, ti, ti,
előttem és utánam.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]