Éjjel a Bükkben

Bagoly ütötte az eget, mint áhítat a lelkemet. Csillagok aranyseprője lengedezett a hegytetőre. Társai vadaknak, fáknak erdészek köhögtek, pipáltak, ahol a csapás sötétlett pipájuk pirosan égett. Az erdő gyantát izzadott, kék éjjeléből illatot hozott a szél, mint vemhes állat dörgölődzött a ház falának. A fal fehéren mint a köd habzott a gazban, lomb között. És rád gondolt a szénaboglya, gőzölt a holdra gomolyogva. Bort ittunk az udvaron. Álmodni akartunk nagyon. Sírtatok lányok, fátyolvirágok nyíltak szempillátokon. Bennünk a lélek éhezett, mésszel vakító reggelek bánata, nappali magány. Üdvösség kellett volna már. Egész eszemmel néztelek, hogy soha ne feledjelek, többé ne lehess idegen, lobbanj társammá szívemen. A kedves, erős engedelmet megtaláltuk, az igaz szerelmet. Éreztük: lábunkra ráforr a bogárzene, fű, virágpor.