Szabad-e énekelni

Húsvétra, karácsonyra, szabadságra hazajövök, nem ismernek már a kutyák, megugatnak mint a betörőt. A tenyér, itt mint a tarló szúr, hogy fáj a kézfogás. Idegen, irigy, gyanakvó, kinek szíve, vágya más. Szavaimat senki nem hiszi el, akihez szólok bólogat, de nem felel. Nem vendégségbe jöttem, nem mesélni, aludni, enni. Kezeim dolga helyett szabad-e énekelni? Mutasd meg igazság testünkben a lelket, amit szemünk sűrű árnyéka elrejtett! Kinek betegség, kinek szabadulás ez a lélekkarambol, kinek pálfordulás. Van, aki tolvaj volt, s ártatlannak látszik, arcáról a gazság érett varként hámlik, ártatlan-e végképp, vagy új alkalomra vár, akár a róka esti csirkeólra? Van, aki tisztának látszott, – hatalomban duhaj, mint a részeg a lakodalomban. Könnyen rongy lett, aki hízó, gyáva kappan. Könnyen ringyó, aki hűségre tudatlan. Ki magáét védte – mindenkiét menti, miféle lelkiismeret serkenti? Szíve jobbat sejt már? – szíve még hitetlen? ha szól, miért szól így: Más cselédje lettem! Panaszkodnak. Fehér képemen a részvét láthatóbb, mint rajtuk a szegénység: gondot nem kenyérhez, emberhez kell mérni! gondban már az ember nem életét félti, hanem emberségét, szép romlatlan álmát, hogy valóra váljon, hogy valóra váltsák. Nem vendégségbe jöttem, nem mesélni, aludni, enni. Bezárt kapuitoknál szabad-e énekelni? Ó, hogy röptetett a templomtorony körhintaként csókát, galambot, denevéres gerendák alól kiragyogtak ezüstbelű harangok. Az akácok zöld dagálya fölért a toronyig, fönt torlódott, lobogott. Pipacs sarjadt a kéményen, s a kémény mint vérző kéz égbe tolakodott. A kertek felől betört a mező, a csönd, követte az ifjú lépte zaját, amint szülőföldjétől elköszönt, emléket hagyott a póknak: bakancsot, kaszát, hagyott a temetőnek két öreg szülőt, hiszen haláluk kiszámítható. Ha visszajössz, hány leszögelt ajtóra találsz hazalátogató? Talán a futórózsák, orgonák virulnak még, mint a várudvaron, mutatják századokon át: ember lakott itt, szerelem, család, aratási gond meg vigalom. A gyerekkori tájat siratom, elmúlik, nem látom többet – temetetlen halottam, lehullott csillagom, még emléked is sárrá püffed, megfertőztél, kilelt a láz, csak józan elmém a vigaszom: csontjaimon hideg borogatás. Férfiakat, lovakat kívánnak a földek, vagy isteni gépek, ti jöjjetek! Most a messzi dűlőkből a magány akkorát csöndül – megijedek. Ekkora csöndből hallani ezer éve sóhajtó tüdőt. Elhullott barmok fogai, s virágok pöttyözik a legelőt. Életük lapályán öregek hajolnak a földre, mint sok egyedüli bokor, akikre a veréb is rászáll, mert némán gyomlálnak, s oly mozdulatlanul. Szabad-e énekelni, ha másra hallgat a fül? Micsoda ősi kínok vigyorát láttam e képen! Más kínlódik, hogy én a napot megérjem, ha majd másképpen virrad a dombok mögül.