Kőbánya

Errefelé a villamos elárvul. Padjaiból az emberi meleg elpárolog. Áthűl széltől, magánytól. Ablakai zöld, déreres szemek. Nyüszít mint rab darázs a cérnaszálon, – ki játszik vele, isten vagy gyerek? – arany potroha átsüt a homályon. A sínen olajos kórók kéklenek. Magasvasúton vörös tehervonat, elrabolta a messzeség havát. Emlékeim, ti kövér hó alatt csöpp ablakokkal pislogó szobák, nyulas mezők, de rég elhagytalak, a menny talpfáin vágtattok tovább. Ha elfelejtem árvaságtokat találhatok-e magamnak hazát? Kolóniák repkényei nyüzsögnek, malteros árnyuk repdes a falon. Fagyott gyolcsok villámlanak, dörögnek mint szél a mezőn, villanydrótokon. Palatetőkön kéményfüst legelget hópázsitot – a nyála lecsorog. Gőzöl a tél, az utca is fölenged, ahol átlebegnek az asszonyok. Akiket mindig meglel baj, öröm, s föléli őket szerelem, család, soványak lesznek lassan, szemükön nagy lila lepke tündököl, a láz; egyszer a testből semmi sem marad, csak eleven tűz, tiszta lobogás. Szép életért csapódó indulat emelj föléjük meleg palotát! Férfi nélkül, nővel, gyerekkel árad hozzám e táj. A messze dombokig felhőkre fürtöt aggatnak a gyárak. A sörgyár édes habban álmodik, udvarán árpaszemektől aranyló autónyomok hernyói hevernek, nyarat idéző, párásan magasló malátaszagot lehellnek a vermek.