Halottak napjára

Se puskát, se zászlót nem hordtam hónom alatt, mégis célpont lettem, szívem a sárra szaladt, ereimben a kín keringett mérgeivel, ruhám lángolását friss vérem oltotta el. Szomszédom elesett, szemébe dűlt a kalap. Puskadurranás volt minden újabb pillanat, minden ágyúdörgés utolsó óraütés. Fektemben falevél ragadt rám, kitüntetés. Korán megmutattad földalatti képemet halálfélelemtől messze látó képzelet! De élve maradtam. Talán nem tűnhettem el éretlenül, ifjúságtól üresen. A hazám sapkával, fellegekkel beföd, gyertya és árvaság nem ég koponyám fölött. A szilánk megnyugszik, a húsomba beletört. Cipőmre agyagból magas sarkot ver a föld. Az örökzöld fagyöngy állja az időt tovább, víz mossa el a levelek sárga alkonyát, és kiköt a sárba véres vitorláival ez a múló év is, pontosan úgy mint tavaly.