Szabad-e énekelni

1965
 

 

 

 

Nyári vásár

Tüzes lepedővel beborít a nap,
barmok tüdején elszorul a pára,
bús ökörfejek összehajlanak,
hab hullik, szájuk mészfehér virága:
eladó minden, a drót szájkosár
gyökérből rozsda szivárog a szárba,
futball-vízióban az oxidált
lánc, labda együtt vág a kapufára.
Cigányleányként táncot jár a pénz
tenyerek dombján, suhogó ruhában,
a zöldpaprika-toronyból kinéz,
s hortyog a kofa kotlóként magában:
végeladás nyomában buja gaz,
gerjedelem csalánja, s nyit a bodza,
ha megejtik a boszorkányokat,
árnyékával mocskuk bearanyozza.
A vattacukor pálcán bodorul,
tündököl, mint a ma született bárány,
a roncskatona fillérre borul,
légnyomás görcse rángatózik állán:
a koldusból majd gazdag trágya lesz,
báránynak fű, ki legelésző felhő,
le-föl sandítva törli a gyerek
eltaknyult cukrát, s hányszor, mire felnő?
Bordó kolbászok fürtje fűbe lóg,
borsátor mellett részegek komáznak,
nyakukon fényes ökörlánc-kígyók
csörgéséhez pohárral pikuláznak:
itt csak váltanak, nem adnak haza,
fogadnak döntő idióta meccsre,
s kiáll az öregfiúk csapata,
hányszor tizenegyen, tizenegyesre?
Bajszukon sörhab, nyári hópehely,
szellő suhint, a semmiségbe fújja,
a hajfürt homloklépcsőn térdepel,
a fejet verőér koszorúzza:
vásározunk, s még el sem képzelik,
rajtuk lépek, ha velük dáridózom,
vettem tőlük, vagy eladtam nekik,
vagy csak közöttük kódorogtam otthon?

1957, 1992

 

 

 

Reggeltől estig

Ébredek csikónyerítésre,
szobámba tipeg a jérce,
piros bot a napfény,
gyenge még ütése.
Aratók vágják a rendet,
csak a sárgarigó kerreg,
lassan kimelegszik az is,
lányok a víztől megesnek.
Barna bölcsők, kalászok
ütődnek a lábhoz,
tüskés szájak
fényes kalácshoz.
Reggeltől estig kaszáltam,
derékig aranyban álltam,
harmatra, verejtékre nőtt
az én árnyam, szakállam.

 

 

 

Bárányarcú sárga házunk

Bárányarcú sárga házunk
pléh-csizmád az esőcsatorna.
Paprikafüzér: a nyár vérlakkos
mellénye kampódra dobva.
Vörös cserépkoporsó
a padlás, emlékek tára.
Gyerekcipők, százéves csizmák,
a régi testet visszasírják,
várnak a föltámadásra.
Apám, te sárga kukoricaszár,
istállófalhoz döntve.
Deres címered: kopár
fejed figyel a földbe.
Csikorog mozduló karod,
már csak önmagad hallgatod.

 

 

 

Szívem alatt

Megtanultam a jövendőt,
mint gyönyörű színdarabot.
Kizöldelltek új játékok.
Könnyeztem a rajongástól.
Szabad madárrajok között
tükrös palotákat hittem.
Úgy kell lenni, úgy kell lenni! –
hadarta az úttörődob.
Meleg, piros búzahalom,
tavacskám, fürödtem benned.
Aztán kiapadt a padlás,
földje cserepessé száradt.
Kapunk mögé hallgatóztak
ideg-pattogású csöndbe,
a zseblámpák világával
ütötték fehér kutyánkat.
Börtön lett az éjjel árnya,
nehéz titok a lakásom,
szívem alatt iskolapad,
mint satupad, sivár deszka.
Látványát már alig látom.
Fájdalmát sose felejtem:
háziállatokhoz illő
gyávaságom megidézi,
önzésem is őt idézi,
hűtlenségem visszahozza,
hamisítja igazamat.
Ne büntessetek meg érte!

 

 

 

A szökevények

Eljöttünk mindannyian.
Otthon csak kinőtt ruhánk,
kétes hírünk,
vénasszonyok szájától elfelejtve
romlunk egyenként,
anyánk sem tudja merre.
A reménység telepén
lődörgünk szabadnapokon,
zsebünkben cirkuszjegyek,
szétmorzsolt számlák,
görcsbegyűrt szerelmeslevél.
A szerencse-csillag alatt
asztalunkon száraz virág,
savanyú bor.

 

 

 

Utószó

Csizma kellett volna, zsíros közöny,
lábnyomom pocsolyavíz tölti föl,
bugyborog azonnal, mint a mocsár,
fűvel, növénykóccal zsúfolt a sár.
Hát visszajutottam, csúf társaság,
varjúraj, lakatlan, csünt szilvafák,
láthatáron túl is tanyák, kutak,
buta ebek őrzik nyomorukat.
Mégis laknak erre, mégis haza,
áll penésszel meszelt vakablaka,
s elterül a hírhedt kerékkötő,
végig vízszintesre nyomott mező,
hizlal barmokat, pénzt, vásárra dob
ifjúságot, emészt talentumot.
Laktam már, ismerem természetét,
három napra jöttem, éppen elég,
jó gyümölcsöt sem ad, szégyenkezem,
meglógni lehet csak, búcsúzni nem.

 

 

 

Szereleműző

Ezt a szerelmet
szívem kivesse
zuhanjon messze
oda aki adta
a nő álmába
mint féreg az almába
minden mozdulatába
mint szél a Dunába
onnan zuhanjon
házba szobába
legyen szobája
hajnali kocsma
szobrok képek
támadjanak föl mint a részeg
iszonyodva
onnan zuhanjon
tájba világba
kismadaras kertet
kaszaboljon az ég kaszája
lomb leessen
virág kivesszen
porrá lehessen
zöld por a májusi tájból
fűből fából kalászból
vörös a vörös nyárfavirágból
lila a lila mákvirágból
sárga a sárga tányérvirágból
ezt a szerelmet
a táj kivesse
anyám apám
anyja apja
lakodalmába
kérő szerelmes szavakba
mámoros szemekbe borba
négyféle testbe
négyféle vérbe
onnan zuhanjon
ciprus tövébe
szálljon alá a
csontsövényű éjbe
ezt a szerelmet
szívem kivesse
zuhanjon messze

 

 

 

Másnap

Fejemnél pohár szóda.
Ruháim széjjelszórva.
Vergődő gúnár az ingem,
ott lóg az ajtókilincsen.
Agyam, torkom kiszárad,
susog a láz, a bánat.
Füst levelezik számból.
Elfogyok mint a kámfor.
Szólok magamhoz, hangom
olyan messziről hallom,
idegen beszél hozzám,
rekedten és mogorván.
Félve lesek magamra:
csak játszani szabadna
ilyen sovány karokkal,
mint gyereknek a bottal.
Erre a vékony vállra,
mint erőtlen fűszálra
lepke való, ökörnyál,
könnyű – maga is fölszáll!
De szívem megszakasztom,
zsúfolt kocsmákba hajtom:
férfiak, nők berúgva
dőlnek a bádogpultra,
nyüzsögnek csapon, poháron,
mint méhraj édes ágon.
Anyakirályné pilledt
szemekkel táncba intett.
Szivárvány sugarakkal
föltollazott a hajnal,
keringtem körülötted
világ, mint szárnyas angyal.

 

 

 

Halottak napjára

Se puskát, se zászlót nem hordtam hónom alatt,
mégis célpont lettem, szívem a sárra szaladt,
ereimben a kín keringett mérgeivel,
ruhám lángolását friss vérem oltotta el.
Szomszédom elesett, szemébe dűlt a kalap.
Puskadurranás volt minden újabb pillanat,
minden ágyúdörgés utolsó óraütés.
Fektemben falevél ragadt rám, kitüntetés.
Korán megmutattad földalatti képemet
halálfélelemtől messze látó képzelet!
De élve maradtam. Talán nem tűnhettem el
éretlenül, ifjúságtól üresen.
A hazám sapkával, fellegekkel beföd,
gyertya és árvaság nem ég koponyám fölött.
A szilánk megnyugszik, a húsomba beletört.
Cipőmre agyagból magas sarkot ver a föld.
Az örökzöld fagyöngy állja az időt tovább,
víz mossa el a levelek sárga alkonyát,
és kiköt a sárba véres vitorláival
ez a múló év is, pontosan úgy mint tavaly.

 

 

 

Kőbánya

Errefelé a villamos elárvul.
Padjaiból az emberi meleg
elpárolog. Áthűl széltől, magánytól.
Ablakai zöld, déreres szemek.
Nyüszít mint rab darázs a cérnaszálon,
– ki játszik vele, isten vagy gyerek? –
arany potroha átsüt a homályon.
A sínen olajos kórók kéklenek.
Magasvasúton vörös tehervonat,
elrabolta a messzeség havát.
Emlékeim, ti kövér hó alatt
csöpp ablakokkal pislogó szobák,
nyulas mezők, de rég elhagytalak,
a menny talpfáin vágtattok tovább.
Ha elfelejtem árvaságtokat
találhatok-e magamnak hazát?
Kolóniák repkényei nyüzsögnek,
malteros árnyuk repdes a falon.
Fagyott gyolcsok villámlanak, dörögnek
mint szél a mezőn, villanydrótokon.
Palatetőkön kéményfüst legelget
hópázsitot – a nyála lecsorog.
Gőzöl a tél, az utca is fölenged,
ahol átlebegnek az asszonyok.
Akiket mindig meglel baj, öröm,
s föléli őket szerelem, család,
soványak lesznek lassan, szemükön
nagy lila lepke tündököl, a láz;
egyszer a testből semmi sem marad,
csak eleven tűz, tiszta lobogás.
Szép életért csapódó indulat
emelj föléjük meleg palotát!
Férfi nélkül, nővel, gyerekkel árad
hozzám e táj. A messze dombokig
felhőkre fürtöt aggatnak a gyárak.
A sörgyár édes habban álmodik,
udvarán árpaszemektől aranyló
autónyomok hernyói hevernek,
nyarat idéző, párásan magasló
malátaszagot lehellnek a vermek.

 

 

 

Szabad-e énekelni

Húsvétra, karácsonyra, szabadságra
hazajövök,
nem ismernek már a kutyák,
megugatnak mint a betörőt.
A tenyér, itt mint a tarló
szúr, hogy fáj a kézfogás.
Idegen, irigy, gyanakvó,
kinek szíve, vágya más.
Szavaimat
senki nem hiszi el,
akihez szólok bólogat,
de nem felel.
Nem vendégségbe jöttem,
nem mesélni, aludni, enni.
Kezeim dolga helyett
szabad-e énekelni?
Mutasd meg igazság testünkben a lelket,
amit szemünk sűrű árnyéka elrejtett!
Kinek betegség, kinek szabadulás
ez a lélekkarambol, kinek pálfordulás.
Van, aki tolvaj volt, s ártatlannak látszik,
arcáról a gazság érett varként hámlik,
ártatlan-e végképp, vagy új alkalomra
vár, akár a róka esti csirkeólra?
Van, aki tisztának látszott, – hatalomban
duhaj, mint a részeg a lakodalomban.
Könnyen rongy lett, aki hízó, gyáva kappan.
Könnyen ringyó, aki hűségre tudatlan.
Ki magáét védte – mindenkiét menti,
miféle lelkiismeret serkenti?
Szíve jobbat sejt már? – szíve még hitetlen?
ha szól, miért szól így: Más cselédje lettem!
Panaszkodnak. Fehér képemen a részvét
láthatóbb, mint rajtuk a szegénység:
gondot nem kenyérhez, emberhez kell mérni!
gondban már az ember nem életét félti,
hanem emberségét, szép romlatlan álmát,
hogy valóra váljon, hogy valóra váltsák.
Nem vendégségbe jöttem,
nem mesélni, aludni, enni.
Bezárt kapuitoknál
szabad-e énekelni?
Ó, hogy röptetett a templomtorony
körhintaként csókát, galambot,
denevéres gerendák alól
kiragyogtak ezüstbelű harangok.
Az akácok zöld dagálya
fölért a toronyig, fönt torlódott, lobogott.
Pipacs sarjadt a kéményen,
s a kémény mint vérző kéz égbe tolakodott.
A kertek felől betört a mező, a csönd,
követte az ifjú lépte zaját,
amint szülőföldjétől elköszönt,
emléket hagyott a póknak: bakancsot, kaszát,
hagyott a temetőnek két öreg szülőt,
hiszen haláluk kiszámítható.
Ha visszajössz, hány leszögelt ajtóra találsz
hazalátogató?
Talán a futórózsák, orgonák
virulnak még, mint a várudvaron,
mutatják századokon át:
ember lakott itt, szerelem, család,
aratási gond meg vigalom.
A gyerekkori tájat siratom,
elmúlik, nem látom többet –
temetetlen halottam, lehullott csillagom,
még emléked is sárrá püffed,
megfertőztél, kilelt a láz,
csak józan elmém a vigaszom:
csontjaimon hideg borogatás.
Férfiakat, lovakat kívánnak a földek,
vagy isteni gépek, ti jöjjetek!
Most a messzi dűlőkből
a magány akkorát csöndül –
megijedek.
Ekkora csöndből hallani
ezer éve sóhajtó tüdőt.
Elhullott barmok fogai,
s virágok pöttyözik a legelőt.
Életük lapályán
öregek hajolnak a földre,
mint sok egyedüli bokor,
akikre a veréb is rászáll,
mert némán gyomlálnak,
s oly mozdulatlanul.
Szabad-e énekelni,
ha másra hallgat a fül?
Micsoda ősi kínok vigyorát láttam e képen!
Más kínlódik, hogy én a napot megérjem,
ha majd másképpen virrad a dombok mögül.

 

 

 

Ifjúságom

Fűkunyhóm, holdba kapaszkodó fákkal,
szúnyogcsípéssel,
esti szerelem-tájam,
fölvert földszag növényszagú szélben,
zöld báli sátram,
lombod én raboltam,
zenészed én fogadtam,
nőid én válogattam,
biciklis magány virradatban,
pletykákban halhatatlan,
ifjúság, ifjúságom.
Kocsizás hosszú lustasága,
pásztorkodás melankóliája,
kórók között bánatos tehénszem,
kaszálás eső utáni réten,
kaszás légtorna szivárványon,
hegyek mögé tűnő vonat,
hátam mögé taszított alkonyat,
ifjúság, ifjúságom.
Szemhéjam alatt verőfény,
kiskutyás mosolyom,
édes harmattól maszatos
suhancarcom,
erdei szűz világom,
ragyogó jegygyűrűm,
te égen-földön enyém,
ifjúság, ifjúságom.

 

 

 

Éjjel a Bükkben

Bagoly ütötte az eget,
mint áhítat a lelkemet.
Csillagok aranyseprője
lengedezett a hegytetőre.
Társai vadaknak, fáknak
erdészek köhögtek, pipáltak,
ahol a csapás sötétlett
pipájuk pirosan égett.
Az erdő gyantát izzadott,
kék éjjeléből illatot
hozott a szél, mint vemhes állat
dörgölődzött a ház falának.
A fal fehéren mint a köd
habzott a gazban, lomb között.
És rád gondolt a szénaboglya,
gőzölt a holdra gomolyogva.
Bort ittunk az udvaron.
Álmodni akartunk nagyon.
Sírtatok lányok, fátyolvirágok
nyíltak szempillátokon.
Bennünk a lélek éhezett,
mésszel vakító reggelek
bánata, nappali magány.
Üdvösség kellett volna már.
Egész eszemmel néztelek,
hogy soha ne feledjelek,
többé ne lehess idegen,
lobbanj társammá szívemen.
A kedves, erős engedelmet
megtaláltuk, az igaz szerelmet.
Éreztük: lábunkra ráforr
a bogárzene, fű, virágpor.

 

 

 

55 napja

55 napja   nem fürödtem karodban,
 
nem láttam nőt,
 
nem ittam.
 
Nadrágomon a piszok fényes.
 
Mosom a lábam,
 
betonvályúban szappanhabot taposok.
 
Kapcát tekerek.
 
Falevelet söprök.
 
Köpök a savanyú vadalmától.
Nem látlak téged.
Nem foglak téged.
Csak egy karabélyt,
 
a halál óráján a nagymutatót.
Csak egy kulacsot,
 
a katonák nevével telefirkált edényt.
Csak egy ceruzát.
 
Üres csővel célzom a nyárfák hegyét.
 
Színházteremben babgulyást eszem.
 
Levelet írok, minden nap egyet.
Gyönyörűen csillagos,
aztán sűrű ködös,
reggel 9-re sárga az ég,
akkor már gyaloglunk,
 
málhám kötelei fél ország emberén túlra húznak,
 
egyre távolabb tőled.
 
Kidagadt ereim kosarában
 
terád gondolok mindig.
 
Engem csak te szeretsz.
Unom verseim emlékét,
emlékét selyemnek, illatoknak.
A szüreti szép hegy nem érdekel –
a gőzös víz, a biliárdgolyó,
a fagyal fekete bogyója:
nem tudlak beléjük oltani!
Szemem becsukom.
Szemem kinyitom.
Nehezüljön csak fejemre a lámpavilág.
Legjobb aludni.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]