Nyári vásár
| Tüzes lepedővel beborít a nap, |
| barmok tüdején elszorul a pára, |
| bús ökörfejek összehajlanak, |
| hab hullik, szájuk mészfehér virága: |
| eladó minden, a drót szájkosár |
| gyökérből rozsda szivárog a szárba, |
| futball-vízióban az oxidált |
| lánc, labda együtt vág a kapufára. |
|
| Cigányleányként táncot jár a pénz |
| tenyerek dombján, suhogó ruhában, |
| a zöldpaprika-toronyból kinéz, |
| s hortyog a kofa kotlóként magában: |
| végeladás nyomában buja gaz, |
| gerjedelem csalánja, s nyit a bodza, |
| ha megejtik a boszorkányokat, |
| árnyékával mocskuk bearanyozza. |
|
| A vattacukor pálcán bodorul, |
| tündököl, mint a ma született bárány, |
| a roncskatona fillérre borul, |
| légnyomás görcse rángatózik állán: |
| a koldusból majd gazdag trágya lesz, |
| báránynak fű, ki legelésző felhő, |
| le-föl sandítva törli a gyerek |
| eltaknyult cukrát, s hányszor, mire felnő? |
|
| Bordó kolbászok fürtje fűbe lóg, |
| borsátor mellett részegek komáznak, |
| nyakukon fényes ökörlánc-kígyók |
| csörgéséhez pohárral pikuláznak: |
| itt csak váltanak, nem adnak haza, |
| fogadnak döntő idióta meccsre, |
| s kiáll az öregfiúk csapata, |
| hányszor tizenegyen, tizenegyesre? |
|
| Bajszukon sörhab, nyári hópehely, |
| szellő suhint, a semmiségbe fújja, |
| a hajfürt homloklépcsőn térdepel, |
| a fejet verőér koszorúzza: |
| vásározunk, s még el sem képzelik, |
| rajtuk lépek, ha velük dáridózom, |
| vettem tőlük, vagy eladtam nekik, |
| vagy csak közöttük kódorogtam otthon? |
|
|
Reggeltől estig
| lassan kimelegszik az is, |
| lányok a víztől megesnek. |
|
| Reggeltől estig kaszáltam, |
| harmatra, verejtékre nőtt |
|
|
Bárányarcú sárga házunk
| pléh-csizmád az esőcsatorna. |
| Paprikafüzér: a nyár vérlakkos |
|
| Gyerekcipők, százéves csizmák, |
| a régi testet visszasírják, |
|
| Apám, te sárga kukoricaszár, |
| már csak önmagad hallgatod. |
|
|
Szívem alatt
| mint gyönyörű színdarabot. |
|
| Könnyeztem a rajongástól. |
|
| Úgy kell lenni, úgy kell lenni! – |
|
| tavacskám, fürödtem benned. |
|
| földje cserepessé száradt. |
|
| Börtön lett az éjjel árnya, |
|
| mint satupad, sivár deszka. |
|
| Látványát már alig látom. |
|
|
A szökevények
| Otthon csak kinőtt ruhánk, |
| vénasszonyok szájától elfelejtve |
|
| zsebünkben cirkuszjegyek, |
| görcsbegyűrt szerelmeslevél. |
| A szerencse-csillag alatt |
| asztalunkon száraz virág, |
|
|
Utószó
| Csizma kellett volna, zsíros közöny, |
| lábnyomom pocsolyavíz tölti föl, |
| bugyborog azonnal, mint a mocsár, |
| fűvel, növénykóccal zsúfolt a sár. |
| Hát visszajutottam, csúf társaság, |
| varjúraj, lakatlan, csünt szilvafák, |
| láthatáron túl is tanyák, kutak, |
| buta ebek őrzik nyomorukat. |
| Mégis laknak erre, mégis haza, |
| áll penésszel meszelt vakablaka, |
| s elterül a hírhedt kerékkötő, |
| végig vízszintesre nyomott mező, |
| hizlal barmokat, pénzt, vásárra dob |
| ifjúságot, emészt talentumot. |
| Laktam már, ismerem természetét, |
| három napra jöttem, éppen elég, |
| jó gyümölcsöt sem ad, szégyenkezem, |
| meglógni lehet csak, búcsúzni nem. |
|
Szereleműző
| támadjanak föl mint a részeg |
| kaszaboljon az ég kaszája |
| vörös a vörös nyárfavirágból |
| sárga a sárga tányérvirágból |
|
Másnap
| ott lóg az ajtókilincsen. |
|
| könnyű – maga is fölszáll! |
|
| zsúfolt kocsmákba hajtom: |
|
| nyüzsögnek csapon, poháron, |
|
| világ, mint szárnyas angyal. |
|
|
Halottak napjára
| Se puskát, se zászlót nem hordtam hónom alatt, |
| mégis célpont lettem, szívem a sárra szaladt, |
| ereimben a kín keringett mérgeivel, |
| ruhám lángolását friss vérem oltotta el. |
|
| Szomszédom elesett, szemébe dűlt a kalap. |
| Puskadurranás volt minden újabb pillanat, |
| minden ágyúdörgés utolsó óraütés. |
| Fektemben falevél ragadt rám, kitüntetés. |
|
| Korán megmutattad földalatti képemet |
| halálfélelemtől messze látó képzelet! |
| De élve maradtam. Talán nem tűnhettem el |
| éretlenül, ifjúságtól üresen. |
|
| A hazám sapkával, fellegekkel beföd, |
| gyertya és árvaság nem ég koponyám fölött. |
| A szilánk megnyugszik, a húsomba beletört. |
| Cipőmre agyagból magas sarkot ver a föld. |
|
| Az örökzöld fagyöngy állja az időt tovább, |
| víz mossa el a levelek sárga alkonyát, |
| és kiköt a sárba véres vitorláival |
| ez a múló év is, pontosan úgy mint tavaly. |
|
|
Kőbánya
| Errefelé a villamos elárvul. |
| Padjaiból az emberi meleg |
| elpárolog. Áthűl széltől, magánytól. |
| Ablakai zöld, déreres szemek. |
| Nyüszít mint rab darázs a cérnaszálon, |
| – ki játszik vele, isten vagy gyerek? – |
| arany potroha átsüt a homályon. |
| A sínen olajos kórók kéklenek. |
|
| Magasvasúton vörös tehervonat, |
| elrabolta a messzeség havát. |
| Emlékeim, ti kövér hó alatt |
| csöpp ablakokkal pislogó szobák, |
| nyulas mezők, de rég elhagytalak, |
| a menny talpfáin vágtattok tovább. |
| Ha elfelejtem árvaságtokat |
| találhatok-e magamnak hazát? |
|
| Kolóniák repkényei nyüzsögnek, |
| malteros árnyuk repdes a falon. |
| Fagyott gyolcsok villámlanak, dörögnek |
| mint szél a mezőn, villanydrótokon. |
| Palatetőkön kéményfüst legelget |
| hópázsitot – a nyála lecsorog. |
| Gőzöl a tél, az utca is fölenged, |
| ahol átlebegnek az asszonyok. |
|
| Akiket mindig meglel baj, öröm, |
| s föléli őket szerelem, család, |
| soványak lesznek lassan, szemükön |
| nagy lila lepke tündököl, a láz; |
| egyszer a testből semmi sem marad, |
| csak eleven tűz, tiszta lobogás. |
| Szép életért csapódó indulat |
| emelj föléjük meleg palotát! |
|
| Férfi nélkül, nővel, gyerekkel árad |
| hozzám e táj. A messze dombokig |
| felhőkre fürtöt aggatnak a gyárak. |
| A sörgyár édes habban álmodik, |
| udvarán árpaszemektől aranyló |
| autónyomok hernyói hevernek, |
| nyarat idéző, párásan magasló |
| malátaszagot lehellnek a vermek. |
|
|
Szabad-e énekelni
| Húsvétra, karácsonyra, szabadságra |
| nem ismernek már a kutyák, |
| megugatnak mint a betörőt. |
| A tenyér, itt mint a tarló |
| szúr, hogy fáj a kézfogás. |
|
| nem mesélni, aludni, enni. |
|
| Mutasd meg igazság testünkben a lelket, |
| amit szemünk sűrű árnyéka elrejtett! |
| Kinek betegség, kinek szabadulás |
| ez a lélekkarambol, kinek pálfordulás. |
| Van, aki tolvaj volt, s ártatlannak látszik, |
| arcáról a gazság érett varként hámlik, |
| ártatlan-e végképp, vagy új alkalomra |
| vár, akár a róka esti csirkeólra? |
| Van, aki tisztának látszott, – hatalomban |
| duhaj, mint a részeg a lakodalomban. |
| Könnyen rongy lett, aki hízó, gyáva kappan. |
| Könnyen ringyó, aki hűségre tudatlan. |
| Ki magáét védte – mindenkiét menti, |
| miféle lelkiismeret serkenti? |
| Szíve jobbat sejt már? – szíve még hitetlen? |
| ha szól, miért szól így: Más cselédje lettem! |
| Panaszkodnak. Fehér képemen a részvét |
| láthatóbb, mint rajtuk a szegénység: |
| gondot nem kenyérhez, emberhez kell mérni! |
| gondban már az ember nem életét félti, |
| hanem emberségét, szép romlatlan álmát, |
| hogy valóra váljon, hogy valóra váltsák. |
|
| nem mesélni, aludni, enni. |
|
| Ó, hogy röptetett a templomtorony |
| körhintaként csókát, galambot, |
| kiragyogtak ezüstbelű harangok. |
| fölért a toronyig, fönt torlódott, lobogott. |
| Pipacs sarjadt a kéményen, |
| s a kémény mint vérző kéz égbe tolakodott. |
| A kertek felől betört a mező, a csönd, |
| követte az ifjú lépte zaját, |
| amint szülőföldjétől elköszönt, |
| emléket hagyott a póknak: bakancsot, kaszát, |
| hagyott a temetőnek két öreg szülőt, |
| hiszen haláluk kiszámítható. |
| Ha visszajössz, hány leszögelt ajtóra találsz |
| Talán a futórózsák, orgonák |
| virulnak még, mint a várudvaron, |
| ember lakott itt, szerelem, család, |
| aratási gond meg vigalom. |
| A gyerekkori tájat siratom, |
| elmúlik, nem látom többet – |
| temetetlen halottam, lehullott csillagom, |
| még emléked is sárrá püffed, |
| megfertőztél, kilelt a láz, |
| csak józan elmém a vigaszom: |
| csontjaimon hideg borogatás. |
| Férfiakat, lovakat kívánnak a földek, |
| vagy isteni gépek, ti jöjjetek! |
| a magány akkorát csöndül – |
| s virágok pöttyözik a legelőt. |
| öregek hajolnak a földre, |
| akikre a veréb is rászáll, |
|
| Micsoda ősi kínok vigyorát láttam e képen! |
| Más kínlódik, hogy én a napot megérjem, |
| ha majd másképpen virrad a dombok mögül. |
|
|
Ifjúságom
| Fűkunyhóm, holdba kapaszkodó fákkal, |
| fölvert földszag növényszagú szélben, |
| biciklis magány virradatban, |
|
| Kocsizás hosszú lustasága, |
| pásztorkodás melankóliája, |
| kórók között bánatos tehénszem, |
| kaszálás eső utáni réten, |
| kaszás légtorna szivárványon, |
| hátam mögé taszított alkonyat, |
|
| Szemhéjam alatt verőfény, |
|
|
Éjjel a Bükkben
| lengedezett a hegytetőre. |
| erdészek köhögtek, pipáltak, |
| Az erdő gyantát izzadott, |
| hozott a szél, mint vemhes állat |
| dörgölődzött a ház falának. |
| habzott a gazban, lomb között. |
|
| És rád gondolt a szénaboglya, |
| gőzölt a holdra gomolyogva. |
|
| Sírtatok lányok, fátyolvirágok |
| Üdvösség kellett volna már. |
| lobbanj társammá szívemen. |
|
| A kedves, erős engedelmet |
| megtaláltuk, az igaz szerelmet. |
|
| a bogárzene, fű, virágpor. |
|
|
55 napja
| 55 napja nem fürödtem karodban, |
|
Nadrágomon a piszok fényes. |
|
betonvályúban szappanhabot taposok. |
|
Köpök a savanyú vadalmától. |
|
|
a halál óráján a nagymutatót. |
|
a katonák nevével telefirkált edényt. |
|
Üres csővel célzom a nyárfák hegyét. |
|
Színházteremben babgulyást eszem. |
|
Levelet írok, minden nap egyet. |
|
|
málhám kötelei fél ország emberén túlra húznak, |
|
| emlékét selyemnek, illatoknak. |
| A szüreti szép hegy nem érdekel – |
| a gőzös víz, a biliárdgolyó, |
| nem tudlak beléjük oltani! |
|
| Nehezüljön csak fejemre a lámpavilág. |
|
|
|