Mivé lettél

Válogatott és új versek

Szabad-e énekelni

1965

Nyári vásár

Tüzes lepedővel beborít a nap,

barmok tüdején elszorul a pára,

bús ökörfejek összehajlanak,

hab hullik, szájuk mészfehér virága:

eladó minden, a drót szájkosár

gyökérből rozsda szivárog a szárba,

futball-vízióban az oxidált

lánc, labda együtt vág a kapufára.

Cigányleányként táncot jár a pénz

tenyerek dombján, suhogó ruhában,

a zöldpaprika-toronyból kinéz,

s hortyog a kofa kotlóként magában:

végeladás nyomában buja gaz,

gerjedelem csalánja, s nyit a bodza,

ha megejtik a boszorkányokat,

árnyékával mocskuk bearanyozza.

A vattacukor pálcán bodorul,

tündököl, mint a ma született bárány,

a roncskatona fillérre borul,

légnyomás görcse rángatózik állán:

a koldusból majd gazdag trágya lesz,

báránynak fű, ki legelésző felhő,

le-föl sandítva törli a gyerek

eltaknyult cukrát, s hányszor, mire felnő?

Bordó kolbászok fürtje fűbe lóg,

borsátor mellett részegek komáznak,

nyakukon fényes ökörlánc-kígyók

csörgéséhez pohárral pikuláznak:

itt csak váltanak, nem adnak haza,

fogadnak döntő idióta meccsre,

s kiáll az öregfiúk csapata,

hányszor tizenegyen, tizenegyesre?

Bajszukon sörhab, nyári hópehely,

szellő suhint, a semmiségbe fújja,

a hajfürt homloklépcsőn térdepel,

a fejet verőér koszorúzza:

vásározunk, s még el sem képzelik,

rajtuk lépek, ha velük dáridózom,

vettem tőlük, vagy eladtam nekik,

vagy csak közöttük kódorogtam otthon?

1957, 1992

Reggeltől estig

Ébredek csikónyerítésre,

szobámba tipeg a jérce,

piros bot a napfény,

gyenge még ütése.

Aratók vágják a rendet,

csak a sárgarigó kerreg,

lassan kimelegszik az is,

lányok a víztől megesnek.

Barna bölcsők, kalászok

ütődnek a lábhoz,

tüskés szájak

fényes kalácshoz.

Reggeltől estig kaszáltam,

derékig aranyban álltam,

harmatra, verejtékre nőtt

az én árnyam, szakállam.

Bárányarcú sárga házunk

pléh-csizmád az esőcsatorna.

Paprikafüzér: a nyár vérlakkos

mellénye kampódra dobva.

Vörös cserépkoporsó

a padlás, emlékek tára.

Gyerekcipők, százéves csizmák,

a régi testet visszasírják,

várnak a föltámadásra.

Apám, te sárga kukoricaszár,

istállófalhoz döntve.

Deres címered: kopár

fejed figyel a földbe.

Csikorog mozduló karod,

már csak önmagad hallgatod.

Szívem alatt

Megtanultam a jövendőt,

mint gyönyörű színdarabot.

Kizöldelltek új játékok.

Könnyeztem a rajongástól.

Szabad madárrajok között

tükrös palotákat hittem.

Úgy kell lenni, úgy kell lenni! –

hadarta az úttörődob.

Meleg, piros búzahalom,

tavacskám, fürödtem benned.

Aztán kiapadt a padlás,

földje cserepessé száradt.

Kapunk mögé hallgatóztak

ideg-pattogású csöndbe,

a zseblámpák világával

ütötték fehér kutyánkat.

Börtön lett az éjjel árnya,

nehéz titok a lakásom,

szívem alatt iskolapad,

mint satupad, sivár deszka.

Látványát már alig látom.

Fájdalmát sose felejtem:

háziállatokhoz illő

gyávaságom megidézi,

önzésem is őt idézi,

hűtlenségem visszahozza,

hamisítja igazamat.

Ne büntessetek meg érte!

A szökevények

Eljöttünk mindannyian.

Otthon csak kinőtt ruhánk,

kétes hírünk,

vénasszonyok szájától elfelejtve

romlunk egyenként,

anyánk sem tudja merre.

A reménység telepén

lődörgünk szabadnapokon,

zsebünkben cirkuszjegyek,

szétmorzsolt számlák,

görcsbegyűrt szerelmeslevél.

A szerencse-csillag alatt

asztalunkon száraz virág,

savanyú bor.

Utószó

Csizma kellett volna, zsíros közöny,

lábnyomom pocsolyavíz tölti föl,

bugyborog azonnal, mint a mocsár,

fűvel, növénykóccal zsúfolt a sár.

Hát visszajutottam, csúf társaság,

varjúraj, lakatlan, csünt szilvafák,

láthatáron túl is tanyák, kutak,

buta ebek őrzik nyomorukat.

Mégis laknak erre, mégis haza,

áll penésszel meszelt vakablaka,

s elterül a hírhedt kerékkötő,

végig vízszintesre nyomott mező,

hizlal barmokat, pénzt, vásárra dob

ifjúságot, emészt talentumot.

Laktam már, ismerem természetét,

három napra jöttem, éppen elég,

jó gyümölcsöt sem ad, szégyenkezem,

meglógni lehet csak, búcsúzni nem.

Szereleműző

Ezt a szerelmet

szívem kivesse

zuhanjon messze

oda aki adta

a nő álmába

mint féreg az almába

minden mozdulatába

mint szél a Dunába

onnan zuhanjon

házba szobába

legyen szobája

hajnali kocsma

szobrok képek

támadjanak föl mint a részeg

iszonyodva

onnan zuhanjon

tájba világba

kismadaras kertet

kaszaboljon az ég kaszája

lomb leessen

virág kivesszen

porrá lehessen

zöld por a májusi tájból

fűből fából kalászból

vörös a vörös nyárfavirágból

lila a lila mákvirágból

sárga a sárga tányérvirágból

ezt a szerelmet

a táj kivesse

anyám apám

anyja apja

lakodalmába

kérő szerelmes szavakba

mámoros szemekbe borba

négyféle testbe

négyféle vérbe

onnan zuhanjon

ciprus tövébe

szálljon alá a

csontsövényű éjbe

ezt a szerelmet

szívem kivesse

zuhanjon messze

Másnap

Fejemnél pohár szóda.

Ruháim széjjelszórva.

Vergődő gúnár az ingem,

ott lóg az ajtókilincsen.

Agyam, torkom kiszárad,

susog a láz, a bánat.

Füst levelezik számból.

Elfogyok mint a kámfor.

Szólok magamhoz, hangom

olyan messziről hallom,

idegen beszél hozzám,

rekedten és mogorván.

Félve lesek magamra:

csak játszani szabadna

ilyen sovány karokkal,

mint gyereknek a bottal.

Erre a vékony vállra,

mint erőtlen fűszálra

lepke való, ökörnyál,

könnyű – maga is fölszáll!

De szívem megszakasztom,

zsúfolt kocsmákba hajtom:

férfiak, nők berúgva

dőlnek a bádogpultra,

nyüzsögnek csapon, poháron,

mint méhraj édes ágon.

Anyakirályné pilledt

szemekkel táncba intett.

Szivárvány sugarakkal

föltollazott a hajnal,

keringtem körülötted

világ, mint szárnyas angyal.

Halottak napjára

Se puskát, se zászlót nem hordtam hónom alatt,

mégis célpont lettem, szívem a sárra szaladt,

ereimben a kín keringett mérgeivel,

ruhám lángolását friss vérem oltotta el.

Szomszédom elesett, szemébe dűlt a kalap.

Puskadurranás volt minden újabb pillanat,

minden ágyúdörgés utolsó óraütés.

Fektemben falevél ragadt rám, kitüntetés.

Korán megmutattad földalatti képemet

halálfélelemtől messze látó képzelet!

De élve maradtam. Talán nem tűnhettem el

éretlenül, ifjúságtól üresen.

A hazám sapkával, fellegekkel beföd,

gyertya és árvaság nem ég koponyám fölött.

A szilánk megnyugszik, a húsomba beletört.

Cipőmre agyagból magas sarkot ver a föld.

Az örökzöld fagyöngy állja az időt tovább,

víz mossa el a levelek sárga alkonyát,

és kiköt a sárba véres vitorláival

ez a múló év is, pontosan úgy mint tavaly.

Kőbánya

Errefelé a villamos elárvul.

Padjaiból az emberi meleg

elpárolog. Áthűl széltől, magánytól.

Ablakai zöld, déreres szemek.

Nyüszít mint rab darázs a cérnaszálon,

– ki játszik vele, isten vagy gyerek? –

arany potroha átsüt a homályon.

A sínen olajos kórók kéklenek.

Magasvasúton vörös tehervonat,

elrabolta a messzeség havát.

Emlékeim, ti kövér hó alatt

csöpp ablakokkal pislogó szobák,

nyulas mezők, de rég elhagytalak,

a menny talpfáin vágtattok tovább.

Ha elfelejtem árvaságtokat

találhatok-e magamnak hazát?

Kolóniák repkényei nyüzsögnek,

malteros árnyuk repdes a falon.

Fagyott gyolcsok villámlanak, dörögnek

mint szél a mezőn, villanydrótokon.

Palatetőkön kéményfüst legelget

hópázsitot – a nyála lecsorog.

Gőzöl a tél, az utca is fölenged,

ahol átlebegnek az asszonyok.

Akiket mindig meglel baj, öröm,

s föléli őket szerelem, család,

soványak lesznek lassan, szemükön

nagy lila lepke tündököl, a láz;

egyszer a testből semmi sem marad,

csak eleven tűz, tiszta lobogás.

Szép életért csapódó indulat

emelj föléjük meleg palotát!

Férfi nélkül, nővel, gyerekkel árad

hozzám e táj. A messze dombokig

felhőkre fürtöt aggatnak a gyárak.

A sörgyár édes habban álmodik,

udvarán árpaszemektől aranyló

autónyomok hernyói hevernek,

nyarat idéző, párásan magasló

malátaszagot lehellnek a vermek.

Szabad-e énekelni

Húsvétra, karácsonyra, szabadságra

hazajövök,

nem ismernek már a kutyák,

megugatnak mint a betörőt.

A tenyér, itt mint a tarló

szúr, hogy fáj a kézfogás.

Idegen, irigy, gyanakvó,

kinek szíve, vágya más.

Szavaimat

senki nem hiszi el,

akihez szólok bólogat,

de nem felel.

Nem vendégségbe jöttem,

nem mesélni, aludni, enni.

Kezeim dolga helyett

szabad-e énekelni?

Mutasd meg igazság testünkben a lelket,

amit szemünk sűrű árnyéka elrejtett!

Kinek betegség, kinek szabadulás

ez a lélekkarambol, kinek pálfordulás.

Van, aki tolvaj volt, s ártatlannak látszik,

arcáról a gazság érett varként hámlik,

ártatlan-e végképp, vagy új alkalomra

vár, akár a róka esti csirkeólra?

Van, aki tisztának látszott, – hatalomban

duhaj, mint a részeg a lakodalomban.

Könnyen rongy lett, aki hízó, gyáva kappan.

Könnyen ringyó, aki hűségre tudatlan.

Ki magáét védte – mindenkiét menti,

miféle lelkiismeret serkenti?

Szíve jobbat sejt már? – szíve még hitetlen?

ha szól, miért szól így: Más cselédje lettem!

Panaszkodnak. Fehér képemen a részvét

láthatóbb, mint rajtuk a szegénység:

gondot nem kenyérhez, emberhez kell mérni!

gondban már az ember nem életét félti,

hanem emberségét, szép romlatlan álmát,

hogy valóra váljon, hogy valóra váltsák.

Nem vendégségbe jöttem,

nem mesélni, aludni, enni.

Bezárt kapuitoknál

szabad-e énekelni?

Ó, hogy röptetett a templomtorony

körhintaként csókát, galambot,

denevéres gerendák alól

kiragyogtak ezüstbelű harangok.

Az akácok zöld dagálya

fölért a toronyig, fönt torlódott, lobogott.

Pipacs sarjadt a kéményen,

s a kémény mint vérző kéz égbe tolakodott.

A kertek felől betört a mező, a csönd,

követte az ifjú lépte zaját,

amint szülőföldjétől elköszönt,

emléket hagyott a póknak: bakancsot, kaszát,

hagyott a temetőnek két öreg szülőt,

hiszen haláluk kiszámítható.

Ha visszajössz, hány leszögelt ajtóra találsz

hazalátogató?

Talán a futórózsák, orgonák

virulnak még, mint a várudvaron,

mutatják századokon át:

ember lakott itt, szerelem, család,

aratási gond meg vigalom.

A gyerekkori tájat siratom,

elmúlik, nem látom többet –

temetetlen halottam, lehullott csillagom,

még emléked is sárrá püffed,

megfertőztél, kilelt a láz,

csak józan elmém a vigaszom:

csontjaimon hideg borogatás.

Férfiakat, lovakat kívánnak a földek,

vagy isteni gépek, ti jöjjetek!

Most a messzi dűlőkből

a magány akkorát csöndül –

megijedek.

Ekkora csöndből hallani

ezer éve sóhajtó tüdőt.

Elhullott barmok fogai,

s virágok pöttyözik a legelőt.

Életük lapályán

öregek hajolnak a földre,

mint sok egyedüli bokor,

akikre a veréb is rászáll,

mert némán gyomlálnak,

s oly mozdulatlanul.

Szabad-e énekelni,

ha másra hallgat a fül?

Micsoda ősi kínok vigyorát láttam e képen!

Más kínlódik, hogy én a napot megérjem,

ha majd másképpen virrad a dombok mögül.

Ifjúságom

Fűkunyhóm, holdba kapaszkodó fákkal,

szúnyogcsípéssel,

esti szerelem-tájam,

fölvert földszag növényszagú szélben,

zöld báli sátram,

lombod én raboltam,

zenészed én fogadtam,

nőid én válogattam,

biciklis magány virradatban,

pletykákban halhatatlan,

ifjúság, ifjúságom.

Kocsizás hosszú lustasága,

pásztorkodás melankóliája,

kórók között bánatos tehénszem,

kaszálás eső utáni réten,

kaszás légtorna szivárványon,

hegyek mögé tűnő vonat,

hátam mögé taszított alkonyat,

ifjúság, ifjúságom.

Szemhéjam alatt verőfény,

kiskutyás mosolyom,

édes harmattól maszatos

suhancarcom,

erdei szűz világom,

ragyogó jegygyűrűm,

te égen-földön enyém,

ifjúság, ifjúságom.

Éjjel a Bükkben

Bagoly ütötte az eget,

mint áhítat a lelkemet.

Csillagok aranyseprője

lengedezett a hegytetőre.

Társai vadaknak, fáknak

erdészek köhögtek, pipáltak,

ahol a csapás sötétlett

pipájuk pirosan égett.

Az erdő gyantát izzadott,

kék éjjeléből illatot

hozott a szél, mint vemhes állat

dörgölődzött a ház falának.

A fal fehéren mint a köd

habzott a gazban, lomb között.

És rád gondolt a szénaboglya,

gőzölt a holdra gomolyogva.

Bort ittunk az udvaron.

Álmodni akartunk nagyon.

Sírtatok lányok, fátyolvirágok

nyíltak szempillátokon.

Bennünk a lélek éhezett,

mésszel vakító reggelek

bánata, nappali magány.

Üdvösség kellett volna már.

Egész eszemmel néztelek,

hogy soha ne feledjelek,

többé ne lehess idegen,

lobbanj társammá szívemen.

A kedves, erős engedelmet

megtaláltuk, az igaz szerelmet.

Éreztük: lábunkra ráforr

a bogárzene, fű, virágpor.

55 napja

55 napja nem fürödtem karodban,

nem láttam nőt,

nem ittam.

Nadrágomon a piszok fényes.

Mosom a lábam,

betonvályúban szappanhabot taposok.

Kapcát tekerek.

Falevelet söprök.

Köpök a savanyú vadalmától.

Nem látlak téged.

Nem foglak téged.

Csak egy karabélyt,

a halál óráján a nagymutatót.

Csak egy kulacsot,

a katonák nevével telefirkált edényt.

Csak egy ceruzát.

Üres csővel célzom a nyárfák hegyét.

Színházteremben babgulyást eszem.

Levelet írok, minden nap egyet.

Gyönyörűen csillagos,

aztán sűrű ködös,

reggel 9-re sárga az ég,

akkor már gyaloglunk,

málhám kötelei fél ország emberén túlra húznak,

egyre távolabb tőled.

Kidagadt ereim kosarában

terád gondolok mindig.

Engem csak te szeretsz.

Unom verseim emlékét,

emlékét selyemnek, illatoknak.

A szüreti szép hegy nem érdekel –

a gőzös víz, a biliárdgolyó,

a fagyal fekete bogyója:

nem tudlak beléjük oltani!

Szemem becsukom.

Szemem kinyitom.

Nehezüljön csak fejemre a lámpavilág.

Legjobb aludni.

Rézerdő

1968

Új év

Huszonnyolcadik évem elején

esik a hó, elolvad, szél háborog,

akár a régi hó, a régi víz, a régi szél,

de micsoda arcot fátyoloz,

micsoda lábat mázol csatakosra,

miféle ember aki szélbe dől?

Gyanakodtok régi öltönyök,

régi barátok, vének, asszonyok

becsukjátok a virágtalan ajtót.

Ha krétám lenne fölírnám nevem falaitokra:

Itt járt éjszaka emléketek,

toporgott, s elveszett előletek,

most kezét nézi a hideg vason,

övé a kéz, övé a láb, övé a fej,

ő billegett a kék gyerekcipőben,

az ő kobakját csiklandozták a szalmás

kiskabátok, ő az istentelen

mákszem a piros ministránsruhában,

tenyere színültig világ bársonyával,

fogolymadarak zsufolt fészkétől ő a boldog,

orrában érez levágott réteket,

keserű kákics-illatot,

fülében a tücsökzenéből felszökő sóhajt,

amikor szüzessége elveszett.

Bőröm gyöngyházszín sebhelyes,

a vér beforradt útjait őrzi a bőröm,

ó, a tövises sebhelyek,

ó, a ráncok a homlokon,

hulló hajszál papíromon,

szemgödreim ádventi színben,

hegyesedés meg horpadás,

végülis ez marad belőlem,

pedig a mentőautók belsejét sem ismerem,

műtők tele tükreiből nem szakadt husomba kés,

nem ismerem a vigasztalan szenvedést,

nem ismerem a végső búcsuzást,

temetőföldes kezemet nem sározta be könny,

majd eljön minden pontosan, mint ez az év,

ahogy a férfiak homlokához fölértem,

ahogy a nőkre megértem,

végülis ő lesz látható belőlem,

akit a kínok vágtak, összegyürtek,

a lombhullató fákat örökzöldre bűvölő

ének mögött a veszendő ember arca.

Fölriasztott reggelem

Vásznaim csomóba gyűrtem hasam alatt,

ágyam mélyére kotortam magamat,

párnám fehér csuklya, fejem betetőzi,

nyílnak és szűkülnek takaróm redői,

álmom kénsárga fátylából kitakarva

önmagam idegen mása, elnyűtt rongya

fölsandítok alulról a világra,

elsiklik fölöttem a nap világossága,

elsiklik, rézkilincset ragyogtat,

kifordult selyembélések ragyognak,

ruhák tarka indái tekerednek,

gallérokkal fogasra hegyesednek,

fölfujódott függönyök úsznak a huzatban,

fölkelek közéjük, járok szakadatlan

a rendetlenség árnyas ligetében,

át a kiöltöttnyelvü cipőkön mezítlen,

hol a vázák virágai omlanak le,

a szirmok bánatában koslatok egyre,

orgona, hamu, naftalin szagában,

féligevett gyümölcsök hulladékában

imbolyog bőröm tulvilági sápadtsága,

homályból a fénybe, fényből a homályba,

összegyűrt képhez hasonló fintorral

járok föl-alá öregesen lógó orral,

körülöttem szamárfüles könyvek egymás mellett

mint fölforgatott, becsukott szerelmek,

leszakadt gomb, üres zseb, kifli csücske,

fölriasztott reggelek sokasodnak körülöttem,

pókháló a lámpán, mögöttem sárga por,

kiszőrösödik a telefonzsinór,

mert csak bolyongok, dülöngök oda-vissza,

réstől a résig, ajtót ajtóra nyitva,

hogy kijuthassak innen valahol,

lassan lélekké vékonyodom.

Szülőhazánkra vall

Bátyámnak

Sasdögöt látunk a havon, akácosok

verebeket hajítanak fejünk fölé,

rongylabda-gurulású nyulat hajszol tekintetünk,

árnyunk a hörcsögök téli álmán átsuhan,

akár a varjaké,

ruháink fekete hullámzása már nem ismerős,

mikor hazamegyünk, karunkba befogva a szél,

gépek utszéli haldoklásából

hazavezetnek jégpatkós nyomok,

s nem köszönnek a szembejövők,

s nem tudjuk kinek köszönünk,

s vállakat látunk, ormokat, várromokat,

napos oldalukat csodáltuk valamikor,

s eszünk, iszunk, ízetlen ételt, savanyu bort,

hányingeresen, mint a másnaposak,

s szégyenkezünk,

s vigasságunkból füstszagu ing marad,

kocsmaudvaron vér, vizelet, törött pohár,

pletyka fejezte be a balladás szerelmeket,

s ha ott maradnánk,

bakancsból, vatelinkabátból kioldva

nem szállnánk már föl sohasem,

és árvák lennénk ott, ahol

kofaságba hajszolnak a hétköznapok,

s hebegésbe zilálják szavunkat düheink,

tél lenne mire kiegyenesednénk a földön,

életünk fölsérti a földet,

s bolondok, muzsikuscigányok lennénk,

hogy adjunk még vigasztalást,

már csak napokra mehetünk, mégis hazamegyünk,

mert mi is esendők vagyunk, szeretetre vágyunk,

mint mezők magányos diófái kertek után,

nem kérünk mást csak egy zugot,

hol békességgel alhatunk,

szemünkben egyetlen sugár emlékeztet,

mint jégből a fűszál, elmondhatjuk hazafelé megyünk,

karunkkal bekeríthető otthonra lelünk talán,

ha más nem, a bazalthegy lefejezett válla régi lesz,

szülőhazánkra vall, mikor

vénemberjajgatást utánoz majd a szél.

Inkább lennék

Mintha lennék a karvalyod,

inkább jó ebed, nem fiad,

inkább kerti liliomod

szeretnék lenni anyám,

e hajnalvégi kapuban,

napsugár zuhanya alatt,

mocskos éjjel után,

suhogtatom szárnyaimat,

mint két kicsorbult kardlapot,

inkább szőrben szundítanék,

államat mancsomra hajtanám,

serleg-nagy virágaimat

csak ontanám, csak bontanám.

Védjük magunkat

Vállak között zúzolódik szerelmem:

egyszer a villamos elviszi örökre,

hajnalra, trombitaragyogásból

kihullok belőle összetörve,

alvatlan, torzonborz fejemet

lehorgasztom, elveszítem miatta,

a horkolások omlásán kívül,

arcom levélhullás simogatja,

őszi virradat, utcák, megüresedek,

megtelek az ő forgatagával,

gyűlölöm félszárnyú ágyamat,

deres fatörzsnek vetem a hátam,

a kujtorgó kutyák között

áthűlök, kifényesedik lélegzetem,

mint a fejfájás elmém hasogatja

ez a kiszolgáltatott szerelem,

leejtett pohárral törik össze,

segítségért nem kiabálhatok,

késsel kicsorbul, rádióval sivít,

csapok hideg vizével elcsorog,

mire oltalmas fedele megépül,

deres fatörzsnek vetem hátamat,

elhull gyerekkéz-forma levéllel,

bőrrel megkékül, szívvel megszakad.

Másoké ez a május

A szerelmesek világát május koszorúzza,

tücskökkel sajgatja, baglyokkal telehuholja,

fűvel, lombbal zöldíti bársonyosra,

ne menjünk oda szerelmem,

másoké ez a május, mienk a tücskök roncsa,

az odvak vén lakója, a szálanként eltünő fű,

a lombok ganaja, a levelek pókháló-szürke rostja,

ne menjünk oda szerelmem,

ahol csak sírni tudnánk, ahol elménk megzavarodna.

Ebben a nagykapus, huzatos,

penészloncos, perzsaszőnyeges kőhazában,

egymáshoz vékonyodtunk a bajban,

egymáshoz törettünk, fal és tető a beomlott házban,

ne menjünk oda szerelmem,

ahol csak elkeserednénk,

ahol behunyt szemmel is rádtaláltam.

Fölgyujtanánk az erdőt, ha mi most odamennénk,

mentsük szemünket a lángoló szarvasoktól,

orrunkat az égő madarak szagától, a sülő tücsöktől,

bőrünket a tüzet fröcskölő lombtól,

ne menjünk oda szerelmem,

mert elvesztenénk egymást, ha mi most odamennénk,

elvesznénk magunk is a szomoruságtól,

mi lenne belőlünk? ki védene engem

a ringyók combjától, a szesz lila hamujától,

ne menjünk oda szerelmem,

ki védene téged a pecsétgyűrűs ujjtól,

a celofánropogású magánytól?

Megújulunk majd, akár az ország,

halottak, szenes gerendák után virággal

cirógattatja földjét,

hazát teremt a szerelmeseknek,

zugait kibéleli fű és lomb bársonyával,

megújulunk majd, s odamegyünk szerelmem,

ahol ma sírni tudnánk, ahol valaha rádtaláltam.

Befejező

Jobban hiányzom erkélye madarának,

keze sem melegebb,

mint ez a vasnyelü kés kezemben,

ha egy utcai lámpa

több kedvességet áraszt,

mit keressek mellette, mért szeressem?

már csak pusztulnom lehetne miatta,

akit magammal fölcseréltem, úgy szerettem,

hát elhagyom pofon, ölelés nélkül,

hogy légzését is elfeledjem.

Búcsú az ifjúságtól

Sugarat és családot átkoztál körülöttem,

öltél és vakítottál, széttörtél jegygyürüt,

ajtót nyitottál rám, és minden idegennel

kifosztattál, hogy ágyam is kihűlt,

éheztettél, s mint barmot nyers virággal

etettél, számra zúzott liliom keseredett,

míg sárga epét okádtam, hátulról leütöttél,

fölhasítottad bőrömet,

befröcskölted fehér ingemet vérrel,

fölgyujtottad gyulékony napjaimat,

menekülésig kinoztál, akaratod dühében

veszélyesen megszelídültem, téli vadak

száraz sírását gyakoroltattad velem,

mocskos kézbe erőltetted kezemet,

megértővé aláztál,

jeltelen földbe ástad emlékeimet,

jelenemet is emlékké kuszáltad,

lábakhoz görbítettél, amikor

tornyokhoz kellett volna egyenesednem,

boldogan búcsuztatlak, ifjuságom.

Rézerdő

Rézálom, réznap, rézvirág,

vándora rézidőnek,

fejemnél rézmadár repül,

rézszarvaim kinőnek,

ifjuságom kisasszonya,

a rózsaszín királylány

ringyó lett, oda a palota,

ország és sárkány,

mégis megyek, bár nem tudom

minek keresem ami nincsen,

nem mehetek vissza soha,

ahonnan el kellett mennem,

reményem fehér rongyai

fákról csapkodnak utánam,

előttem győztesek fekete

inge szárad a várban,

győzzétek gyönge lábaim,

csak türelmem ne fogynál;

szerencséd fiam, hogy öreg

anyádnak szólítottál.

A gyerek

Szalad, megáll, megiramodik,

rácsot zördít, hintán zuhan,

gondolkodik, homokos perecet

csikorgat fogain, kiáll a dombra,

legömbölyödik, bőre fűcsikos,

szája alatt május zöld maszata,

keze két poros libatalp,

bőre áttetsző kismadarak nyaka,

ő az egyetlen friss levél,

kiszolgáltatott, boldog és

szabálytalanul röpködő,

ha ő nem született volna meg,

fába égetett nevek közé merülnék,

nélküle falak tunya hősége fénylene,

nem ültettek volna tulipánt, olajfát,

hatalmas nyárfát, boszorkányszél

húzna a napra fekete zsákot nélküle,

elöregedett századommal egyedül maradnék,

minden elsüllyedt mosolyom,

majomkorszakom rikongatásai,

halott szemek fényéves sugarai a játékszereken,

egy szinten a parki kutyák szemével,

a parkőr szöges botja körül, virágmagasban,

gyerekem és gyerekkorom, külön-öröm,

a mohos ágról rámkiált,

térdhajlata körül pörög,

sárga hajába levelét köti a bokor,

lehuppanása labda-hang,

labdaként ütődik társaihoz,

s elgurul tőlem, elgurul,

küldött, ki el sem búcsuzik,

elsuhanó kezét örökké hiányolhatom,

lábnyoma összefűz krétamázas köpenyével,

új férfiak esti borostájával,

lábnyoma összefűz a fegyelmezett betonnal,

a szertelen fémek rengetegével,

ahol majd énekem kövirózsáját mentegeti,

harmatnélküli világban, üveges napvilágban.

Ember a kövön

Tusakodott az iszonyattal,

iszonyú lett maga is. Halott.

Vércsíkok fakadtak a járdán körülötte,

a hazatérők lábnyomán.

Szégyenlősen fordult a kő felé,

veresége jeleit rejtegette,

a koponyát, az agyvelőt, a vért.

De nem tudta elhitetni senkivel:

alszik, majd egyszer hazatalál.

Mert aki látott földre bukott vizimadarat

kinyujtott nyakkal, szárnyába csavarva,

tudta halottat lát a járdán.

Ő sem élhetett halhatatlanul.

Körülállták, lefényképezték,

megmotozták, lemérték:

ki fekszik ott? micsoda kör közepén?

rázárták a fekete autó ajtaját

a könyökig kesztyűsök, az utcaseprők

fölsöpörtek utána.

Előbb még mivelünk ragyogott

füstben, fából való szobor,

s fölijedt, minden mozdulatával

helyet csinált magának az összekuszált időben,

belsőzsebéből ibolyacsokrot huzott elő,

téglavörös angyalok

denevérszárnya között botladozott.

A gyaloglást végképp megutálva

nem akart alábaktatni a lépcsőn,

ezerkilencszázhatvanegy április

tizenkettedikén,

zsebretett kézzel vártuk, hol kujtorog?

Magyarország alvó népe fölött,

a legfelső emeleten.

Elvesző lépted után

Elvesző lépted után,

mintha sohasem láttalak volna szerelmem,

búcsuzás után édesanyám,

mintha nem is te szültél volna engem,

üres asztaltól, társaim, egyedül

eltántorgok kézfogásokból kioldódva,

szememre lábdobogásos mennyezet feketül,

inkább mennék egy istállóba,

hiába szerettek, éltek nélkülem,

székeim porát sem izgatjátok szobámban,

örülnék egy egérnek is,

tükreimet megutáltam,

hát fölkelek, felöltözöm,

itthagyom e lassu haldoklással altató ágyat,

ahol keresztté lett karom,

csákány a lábam, el ne szálljak,

hát fölkelek, hajam lobogtatom,

éjszakai villamos szélviharával,

valakit szólítok telefonon,

legalább hangommal háljon,

vénséges kézből virágot veszek,

szálanként hajítom ablakotokba,

s eltünök, mintha köveket

dobáltam volna.

Virágok

Virágok, díszzsebkendők, zsabók,

gyöngyházgombok, fülbevalók,

lefekszem közétek pipacsok,

lóherebojtok, lucernafüggők,

fölöttem hullámozzatok,

átsüt a nap a szirmokon,

még árnyatok is szájpiros,

érlila és emlőfehér,

még árnyatok is illatos,

pacsirtaként akartam én

égből alátok hullani,

tenyerek simogassatok,

fodrok, kacsok öleljetek,

akartam mint egy kisgyerek

világgá menni köztetek,

virággá lenni köztetek,

átsüt a nap a szirmokon,

magamra lesek messziről,

csúnya és idegen vagyok,

mint réti kő, mint a csömör,

mint halott a ravatalon,

lélegzetem föltámadás,

születés, ha észreveszem

fejeteket az ingemen,

fejeteket a vállamon.

Elégia a hegyi házból

Berendezem levegődet lélegzetemmel,

cipőm zajával kövedet,

könyököm asztalodon,

gerincem vaságyad matracán,

kilincseden ujjlenyomatom a tied,

menedékem, mostoha fedelem,

a sarkcsillag hasadékodon át

poharam vizébe néz,

s ha rágondolok megfagyok, kis hegyi ház

hasonlitunk, magasban, mégis egyedül,

putri-nyomoruságosan,

kicsorbult kéménnyel állsz,

ajtód a szabadba nyilik,

bejöhet szél, rabló, szarvasbogár,

én sem védtem magam,

s elhagyott mert ijedős volt a szerelem,

hasonlatossá lettem kerted fáihoz,

most értetlenül meghajtom fejem

az északi égbolt csillagainak,

mint az almafák lecsupált koronája,

mint a vasdárdás orgonák,

nem akarom érteni, gyűlölöm magyarázatát,

még akkor is ha mindenki hegyi házba költözik,

kit nem óv bölcsesség, gyávaság,

még akkor is ha sárral betapaszthatom

hasadékaidat, kis hegyi ház,

ablakod közét ronggyal betömhetem,

föllobbanthatom vaskályhád tüzét,

mi lesz itt tavaszig?

szakállamat megnöveszthetem,

hogy le ne fagyjon állam a pokróc fölött,

míg a papirzsák-süvegű rózsafát

lesujtja a virradat,

nővel is hevítem ágyamat,

levelet söprök, száraz lombokat égetek,

mosdok és borotválkozom,

galléromról kefélem hulló hajszálaimat,

cipőm sarkáról a fűeres sarat,

öltözök, mint aki valakire vár,

ne lásson elhagyatottnak engemet,

amikor előttem megáll,

s megszólal fejem fölött.

Mit kívánjak neked?

Micsoda meztelen lehettél,

még szívedet is láthatták bőröd alatt

akik szerettek,

micsoda kiszolgáltatott lehettél valamikor,

ha most torkodig öltözöl,

hajad rézsisakját szemedre húzod,

ágyadig szelídíted a magányt?

négy kisangyal-szárnyra találok

mikor a diót feltöröm,

mivel törjelek föl, mit kívánjak neked?

miféle szelet küldjek, hogy kifordulj,

akár a lomb, kimozdulj súlyos ölelésre?

mivel itassalak, hogy elfelejtsd

amit én nem ismerek, s nem tudom

tigris sárga szeme volt-e a tükröd,

vagy lassan kifosztottak,

mint az ártatlanokat szokás?

hány fokos szeszt adjak neked,

hogy táncolj az utcán mezítláb,

papir-repülővel dobáljalak-e

mint az iskolapadban, hogy nevess,

hasadra hajtsam-e fejem,

mint anyának a gyermek,

koponyámmal döfködjelek?

szétdúljam tekintetedet, kelméd és frizurád?

én nem akarlak bántani,

a szerelemnélküli napok olyan gyorsak,

egyszer csak találkozunk a halállal,

akár egy kóbor kutyával éjfél után,

mit kivánjak neked?

folyam habján lásd meg csontvázadat?

lehullott diófalevélbe harapj?

micsoda keserűség a tied,

ha most torkodig öltözöl,

hajad rézsisakját szemedre húzod,

ágyadig szelídíted a magányt?

Különös évszak

Láttam kettéhasadt nyilat őszvégi mennyben,

vadlibaraj-szakadást,

kukoricalevelek kapkodtak szárukhoz,

csipkedték akár begyüket a gémek,

meglendült napnyugat felé

a kiégett tányérvirág, s lehorgadt,

nyulakat kergető kutyák

irták tele a mezőt elégiával,

orvvadászok könnyeztek a hidegben,

rothadás csúcsozta a káposztafejeket,

esőcseppek özönöltek a fagypont felé,

vörös suhintása az almafának

kölykök arcán élt tovább,

és ellobbantak a halottakon a gyertyalángok,

egerek, rókák, öregek húzódtak a földbe,

befogadta őket a föld,

csak a mohos kálváriák vetették hátukat

a hegyek oldalának, várták

a tetőre menekülő szerelmeseket,

ősz volt,

mintha megutált szeretőt látnék

ujra pucéran, más volt az az ősz,

már nem olyan, mint amikor

meleg hamuban futottunk mezítláb,

iskolatáskát csaptunk egymás fejéhez,

nem olyan mint amikor összebújó lélegzetünkből

lehajoltam a kályhát begyujtani,

s végigjártam a várost

az új anyához illő virágszál után,

megtudtam más az az ősz,

mert lyukas sapkámért is visszamentem,

s féltem, nem hagytam-e ott,

mint a nyitvafelejtett gázcsapot, nevemet,

más volt az az ősz,

mert nem sírtam az elutazóért,

bár nem láttam többet,

bálványok, bundás gyerekek mosolyába veszett,

sem ő, sem mások, akik

fölvarrták gombomat,

mint a sajnálat, gondoskodás, szerelem rendjelét,

nem kaptak szememből könnyet,

számból igézetet, kezemből hálát,

más volt az az ősz,

a nagykabátok alól kicsúsztak a térdek,

mint sásból a halak, kibuktak elém,

kinyílott a bereteszelt ajtó, várt,

kinek a magány megvékonyította hangját,

gyerekes asszony szökött,

hogy eső mossa össze velem,

míg gyermekemnek más mesélt,

vizes kabátot öleltem,

s nem éreztem az eső borzongatását,

mással hált akit valaha szerettem,

bújtam hát az ölekhez,

hozzájuk gömbölyödtem,

mint anyaméhhez a magzat,

reggelre kideresedtek paplanom csücskei,

mégsem voltam boldogtalanabb,

ismertem a csalódások nehezen gyógyuló

köröm-sebhelyeit,

láttam messziről gyerekem

lábával csengette az utcát arrafelé,

ahol már nem lakom,

fekete sörény, fehér haj között

laktam fülbemászókkal azon az őszön,

üres lepkebábokra lestem az ágyból,

mint kiskorom pamutcipőire,

pókok másztak meg, talpam görcsbe rándult

ha gilisztára tapostam ágyam előtt,

mégsem irigyeltem a báránybunda-bélésű cipősöket,

nem irigyeltem habfürdőt, selyemköntöst azoktól,

akiknek nem kellett félni,

hogy kitakaróznak éjszaka,

nem keltettem szegénységem hitét,

a nehézéletűek fölé nem röpítettem

közös sorsunk zászlaját,

csak mint ők, vigyáztam,

a mocsok el ne veszítsen,

letaroltattam héjamig én, csupasz fenyőmag,

virágzásom hívságát,

biztonságom gőgjét elveszítettem,

nyertem szabad szemmel láthatatlan repülést,

mindenütt csirázó erőt,

nem voltam boldogtalan azon az őszön,

mit az első hó bátortalan hullása befejezett.

Egyes szám második személy

Sötét szálakkal erezi haja az eget,

nyaka elfedi a fél láthatárt,

lábujjhegyen kinyúlva ferdülök,

kancsal leszek, hogy lássam a világ

mit készít ellenem háta mögött,

táncol öklöm, s ellenségem között,

bárgyu dalokat énekel, pocsolyát

paskol sárosra, újra gyerek leszek,

hazám elé áll, gyerekem, szülőm

testvéreim elé tolakszik, s fölnevet,

ő az egyes szám második személy

akihez szólok és újnak hiszem,

mint borotválkozás után képemet,

s únom mint esti tüskés képemet,

minden művem övé, a magányos mosolyt

ő adja, ő is vonja vissza majd,

hogy pengét élesít a fájdalom,

magamba ölném ha megölelem,

könnyem tükrében megfésülködik,

kezem leejtem már, e becsukott

könyvből nem bántom, nem magasztalom,

olyan közeli nem is ismerem,

sugár és árnyék, s én fáradt vagyok,

csak megnézem még, csak meghallgatom.

Felejthetetlen

Kifényesednek magukban a kilincsek,

levetett zoknim esettsége megszünik,

mert itt van, hóna alatt napraforgó-kalappal,

ruhája májusi dombocska oldala,

testére repült s becsavarta,

s idehozta, pedig nincs köze hozzám,

idejött, bár nem akarta,

megjelenik, a mennyezetre vetkezik,

cipői, harisnyakötői, ruhái

szilveszteri lampionja közé

csipkenadrágban lefekszik,

ikrei térdén isznak tejesüvegből,

tekintget, mint anyarigó a diófán,

alászáll, mintha vízpartra jönne le hozzám,

asztalomra ül, olvassa leveleimet,

kisajátítja tollamat, könyvem utolsó lapját,

ingembe bújik, függönnyé és huzattá változik,

ébresztőórám lesz, éjféli cigarettám,

érte fizetni nem kell, nem kell szerelmet vallani,

nem kell esketők, bírók elé vezetni,

nem csal, nem karmol, nem csapja földhöz magát,

én teremtettem, bennem létezik,

megunhatatlan és felejthetetlen.

Mint a többi estén

Olyan este mint a többi

flörtök flancok csillagok

kapuk falak meg betörni

való tükrök ablakok

mint a többi estén polcok

a cipőd sem változott

kötőid ma is kioldod

karodat lelógatod

máshová mész mint a fáradt

utolsó villamosok

Dolgozat: Éjszaka

Bevezetés

Elmúltak az ünnepek

vágyom már a köznapokra

lustálkodtam eleget

hasam ágyamat megunta

volt békesség bor kenyér

láthattam a délutáni

napot ahogy félretért

nagy ebédje után hányni

Tárgyalás

Csónak – partról kecsesen vízre csúszva

vitorlás – fehér ábrándnak kigyúlva

repülő – suhanása két hegy közé

sas – becsukott szárnyú hullása fák közé

ahogy a hangya besétál a mohába

úgy kellene bejutni az ágyba,

ágyam multjának susogásába

árnyékosodó ludcsapatba piros hintaló-hátra

kenderföldek tüsszögtető szagába

Egyedül alszom el hosszú haldoklással

lábam – itt föld amott ég falában

karomat mellemre fektetem keresztnek

a zsákszájú négy saroktól mentsen meg

villanyoltás vakság belső zúgást hallok

azt hiszem eldobbant szívemre pitymallok

szeretnék álmomban válni vitorlássá

vagy kecsesen eső selymek csónakjává

disszidálni reggelig a világból

el a szirénákkal kaszabolt éjszakából

Befejezés

Tudom majd itthagy engem

nem találom ha fölébredtem

üres lesz a ház

föltámadási hullaház

itt marad tányérja csöndje

kötény mosatlan bögre

eltűnik hogy harmattal éljen

elmegyek én is mindenképpen

Eszmei mondanivaló

Aki az éjszakától retteg

asztalra hajlik kérdőjelnek

púpos marad fölállva is

hordja aláztatásait

kifőzdék főzelékszagán át

magánya orrfacsaró dühét

szesszel kúrálja mint a náthát

Tiltott házban

Ha meghalnék, rám kellene törnöd az ajtót,

egyedül élek, teveled csak a szerelem idején,

e tiltott házban, akkor is rejtegetlek,

ha meghalnék magadban sirathatnál engem

fal mellett visszalopózva, lábujjhegyen,

hogy senki se lásson,

ugy szólítlak, hogy meg ne hallja senki,

mert itt a papagájfecsegés kedvesebb,

inkább éreznék ferde cipősarkamról magányom,

kormos falaimról a szeretet hiányát,

jobb lenne nekik födetlen fejem

esendőségét jeges esőben látni,

léptem utáni pusztaságra vágynak,

hogy négykézlábra állíthassanak,

s nagyságukat hihessék vízszintes gerincem fölött,

ha már hozzájuk nem hasonlitok,

nyáladzó háziállatuk nem leszek,

kiherélt kosuk van elég,

a kimetszett farkaskutyák

küszöbükre hullatják szőrüket,

mert erős vagyok általad, sérti őket e szerelem,

jobban mintha szobanövényeikre hánynék,

ruhád suhogása nyomorukat juttatja eszükbe,

verőered madárfej-ütögetése az eltékozolt erdőt,

itt ahol nincs egyetlen zöld bokra a reménynek,

s fölbontatlan gyászjelentés minden telefon,

szeretlek mint a kiscsikókat fehér ágyékom idején,

itt ahol nincs mult és jövő,

anyám térdén ébredtem ilyen nyugalomra,

mint a te térdeiden,

első szerelmesem jövetelében bíztam ennyire,

egyszál ingben, foszló fa alatt.

Hazám

Csalogattál ékszerdoboz-külsejű fővárosoddal,

s egyedül hagytál a pályaudvaron,

kerestelek, te nem voltál sehol,

csak a Keleti Károly utca, csak a nő, csak a Duna,

ahol elveszhetek, ahol elúszhatok,

érettségizőruhám gyorsan elrongyolódott,

körülszaglásztam fekvőhelyemet is

mint a kutyák,

s már csak azért kerestelek,

hogy tettenérjelek apám romjainál,

szétzüllött kapcsolataim reggelén,

üres papírjaim fölött,

ezek a hegyek nem a tieid,

sem a sáros folyók,

a mocsárban duskáló bivalyok,

a gyorsvonatra ásító fanyerges szamár

nem a te igásbarmaid közül való,

s az óramutató nem a te földrengésedtől állt meg,

idegenek kenyerét eszem, idegenek italát iszom,

hiányzol ellenfelem, hazám,

összetévesztlek szerelmesemmel,

búcsuzása is zászlóintegetés,

mikor a hideg beáll ablakaid közé,

havaseső rácsozza ajtóidat

hazamegyek, nyaram zöld ingeivel

csomagostól hozzád deresedem,

s majd elmondom valakinek

micsoda hegységeken hurcoltam át emlékedet,

s mindig neked beszéltem

az érthetetlen társalgásokból

te nőhangú Magyarország,

lestem a feléd induló vonatokat,

vártam észak felhőiből vándormadaraid.

Levelek a Splendid Hotelből

I

Nem látszik a hegytől a hold,

önmagam dicsfényében állok,

újszülött békességgel, a kő is aranybolyhosan,

dicsérve a holdnélküli fényt, jó ez az éj,

e félsötétben látlak, te távoli,

te hangtalan, beszélhetek veled,

ágyam hiánya, melletted alhatok,

mindenekkel együtt, magam, gondoltad-e,

mennyire egymásra maradunk, külön,

hegyre billenő holddal emlékezünk,

Balatonból kibukó homlok, váll, kereszt,

sugarak habos fátyolhullása, nád,

nádas-pletyka a combról, hitted-e,

mennyire egyedül maradunk,

s összegubancolódnak a hidegben az írógépszalagok

s nem három hónapos ez az út.

II

Nélküled lenne-e hazám, nomádok sátra,

nomád, csavargó veréb, hazátlan akác

eszembe jutsz, mert semmink sincs,

hát élvezzük az állatok birtokát,

napot, vizet és földet, s kétlábon járunk

vágyakozásunk égboltja alatt,

a múlt, veszteségeink története,

madarak tojáshéj-roncsa, a jövő,

tavaszi szélből kiálló száraz ág,

nem a mienk, még halottaink sincsenek,

távol a temetők virágoskertje,

ahol elalhatunk, évszakok biztonsága

hova lett, alkonyok iga nélkül

enyém se voltatok, ebédlőasztalok

szaporodó terítékei, s a ti tortakészítő

nyelvetek áhítata, sztaniolba csomagolt

titkaitok, vásárlás szertartásai,

nem is sajnálhatom, hol a varázsbot

avatni harmincéves kölyköket? Pedig

láttunk egymáson szárnyakat a nyár

éjjeli illatában, önmagunk

jelképei, mezítelenek.

III

Mesévé leszek érted, csikos boriték,

törődött selyempapir, fogas bélyeg,

vezérfej hullik lábad elé,

ellepnek majd a levelek, irásaimra

fekszel, napjaim történetében fürödsz,

táskádban kulcsod sem találod,

de hallod a bevonulók szüntelen harmonikáját,

Anna Szergejevna sarkvidéki keble fölött

Manuel trópusi trombitája szól,

látod a tengert egy házcsúcsra kikötve,

hajókorlátra állok, te sikoltasz

a déli nő álarca alatt,

megcsallak, bevallom neked, érezz,

bünbánatom virágát postára adom,

hegyi faluk csöndjével altatlak el aztán,

piros szőlőlevéllel teleálmodom álmaidat,

medvetánccal ébresztelek, talán a kanáris

ablakok megnevettetik bőrödet köpenyedben,

lakodalmak papírfáklyái kivilágítják

szemed akár az ölelés,

lépted zaja verőerem lüktetésébe rejtve,

szavam szerveid mélységes sóhaja,

ha nagyon szeretsz testet öltök,

egy ezred bakacsodálkozással kisérlek,

a zsörtölődő, öreg időtől megszabadítalak.

IV

Nem hozlak zúzos falaim közé,

hozzáfakulnál székeimhez,

vágyakoznál idegenre, halálra,

aranysujtásos darázzsal barátkozom,

tanulom a repülés természetét,

világ legkisebb harmonikája a fényből

ideszáll, szellő billegteti,

oly áttetsző a szárnya, mintha szárnya

se volna, eltünik a pihékben,

hegedühúr boldog sírása csupán,

madarak kék útjain barangol, trágyadombok

gyűrött szalmaszálát a napsugárral

összeköti, virágot ujságpapirral,

homlokodat kezemmel, mig én

a levágott tyuklábaknál vagyok,

hulladékommal lakom, levetett rongyaimmal

bélelem fészkemet, muszáj fölszállnom,

gyalog szomszédomig sem érek el,

ragadozó karmom között repüljetek

kedveseim a szirtre, csak onnan térhetünk haza,

ó ha birodalmak hegységeit látja az ember

maga alatt, megkeresheti házát

fénybogár jobb szemében.

V

Világosság záporoz, bugyborékol a fény

éjfél után, ideje lenne elaludnod,

fordulj a falnak, vesd le

nappalom négy rétegét, csak simogatásom

selyemingét hagyd magadon,

nem csillaghullás, esőcseppek a hold felől,

még nem hadak, dinnyés kordék a piacokra,

elalhatsz, alhatok.

Harangszó a tengerészért

Öregember

Varjak ganaját

söpröm, az udvart,

varjak, kakasok tollát,

verébszájból hullatott szalmaszálat,

port, kavicsot söprök halomba,

öreg vagyok,

csuklóim görcsösek, sírba valók,

sírba valók, nem söprögetésre,

nem vízhuzásra,

ágbogas ujjaim közül az idő kiszalad,

arcom a koponyát jelzi már, aki leszek,

bőrömhöz jobban illene

az utolsó mosdatás vize, mint az eső,

lassan már etetni kell akár a csecsemőt,

de gondozóm se lesz, tehetetlen öreg az asszony,

csak a halotthoz jönnek el,

csak a halottat mosdatják,

csak a halottat öltöztetik,

koporsót vesznek neki,

nevét keresztre vésik,

meghalt, sokat élt, öreg volt,

tűzre vágom a pajta tetejét, apránként, lassan,

én az ágyban is fázom, kell a tűz,

az a láng, az a parázs,

mennyezetre vetődő piros lobogás altat el este,

tűzre vágom a pajta tetejét,

minek? mit födne be?

hol az a puha széna,

hol az a kardpengésü sás?

kit védene a nyári éjszakán

harmatzáportól a tető?

hol az a fiú?

Öregasszony

Nekünk nagy ez a ház fiam,

az ürességtől megreped akár a téli ég,

kicsi hízót ölünk, kicsi lábasba főzünk,

kicsi életet élünk édesem,

csak ez a világ olyan végtelen,

s te vagy legtávolabb,

ha látom az árva tányérokat fiam,

mindig rád gondolok,

ha látom a nagy bödönöket,

a nagy fazekakat,

te jutsz eszembe,

ha látom a harmadik ágyat,

kicsordul a könnyem,

ha végigmegyek kamrán és szobán,

világot jártam érted azt hiszem,

hogy megtaláljalak,

ha csillag lennél, látnálak fiam,

ha csillag lennél, kisütnél minden este,

nem feküdnék le oly korán,

kiállnék a kapu elé,

ahogyan várni szoktalak,

könnyembe rejtenélek el,

te legszebb fényű csillagom,

hosszan néznélek, hogy behunyt

szemem mögött is lássalak.

Tengerész

Hagyjátok a sírást öregek,

ne sajnáljátok magatok, üljetek ki a napra,

nézzétek a bogarak röpdösését,

ne féltsétek fiatokat sem,

a zúgó madár-vonulásból

hallgassátok ki a törvényt,

jutott tinektek jóidő elég,

higgyétek el, az öregkor: magány,

ha fiatok tenyerén élnétek tovább

akkor sem lennétek boldogabbak,

higgyétek el, az ifjuság

nem az a sűrülombu fa,

ahol tinektek hűsölni lehet,

s megbújni a vihar elől,

az ifjuság: bucsuzkodás,

ő a vízszagu kikötők,

ő a virágos udvaru falusi állomások,

mögötte kendőlobogás,

előtte föld, víz, szél szabadsága,

s valahol egy másablaku ház,

máspuhaságu ágy, másizű kenyér.

Öregember

Diófák vitorlásain vonult el tőlünk a gyerek,

üres ólak bárkáin csorgott alá,

a rozsföldek hullámait elhagyta igazi tengerért,

most ismeretlen csillagok alatt,

ismeretlen halak fölött hajózik

ki tudja hol? miféle parton áll?

a szétmállott térképeken keresem

szemüveggel és gyönge lámpafénnyel,

arca oroszlánfejű földrészekkel keveredik,

ködös öblökben látom őt,

itthagyta árkaink vizét,

esőutáni pocsolyák papírhajóit az uton,

irkákba álmodott gőzöseit, számjegyeit,

a tölcsérekbe nem huhol,

ujságpapir-ragasztásos távcsövekkel

nem leskelődik napnyugat felé,

elment tőlünk,

nem is élt velünk igazán,

nem szerette a földet,

nem kedvelte a szelíd teheneket,

a dacos kisbikákat, a vetés, aratás idejét,

a hosszú esőket szerette,

igen-kék egű, igen-sárga házfalú,

igen-zöld lombú képeslapjaival tele a ház,

lábnyomával tele a földkerekség,

csak háboruzó katonák,

hadifoglyok járhatnak ilyen messzire,

hihetetlen, hogy az én fiam,

hihetetlen, hogy a mi gyerekünk.

Öregasszony

Igértél nekünk meséket idegen világról,

selymet, gyöngyöt, prémet igértél nekünk,

hogy ne legyen olyan egyedül

hogy ne legyen olyan elhagyatott-szegény

a te apád, anyád,

tudjuk, a tenger gyönyörű,

aratáselőtti mezőkre hasonlít talán,

de félek én fiam a hirtelen viharoktól,

a síró kiscsibékre, a becsukott ablakokra,

a kioltott tüzre emlékszel-e még?

ágyszélen remegő, gyors-szivverésű,

szapora-lélegzetű édesanyádra

gondolsz-e még fiam,

távoli viharoktól féltelek én,

tengerbe veszni annak nem szabad,

akit ennyire szeretnek édesem,

álmomban gyakran megjelennek

a búcsui bálok,

rossz nőkkel, késhegyekkel,

ó mennyire féltettelek,

kiáltottam, sírtam érted,

most karodba kicsoda kapaszkodik,

hogy oda ne menj ahol vért ontanak,

hogy meg ne üssenek, kicsoda áll eléd?

ki fektet le, ha az ital ledönt?

ki mormolja neked bátortalanul:

vigyázz magadra, ki suttogja neked,

hogy el ne vessz, hogy meg ne halj!

Feleség

Eszedbe jutok-e még?

ruháim, ékszereim, cipőim,

kenőcseim és illataim tőled valók,

eszedbe jut-e még hangom, szám íze,

tenyerem vonalai, szememben a fény,

a teneked megjelenő?

eszedbe jut-e még ez a ház,

ahol ritka látogatásaidra vár

ágy, kamra, forró víz és ital?

ahol ritka jöveteledre készülök,

ha magamra lobbantom a selymet,

fiatal testem, mint repülni induló kócsag,

lábam épphogy a földre ér,

ha muszlinruhámban fölállok,

tömjénfüstben akár,

mikor jössz haza?

ha fehér nyakamat fekete prémmel koszorúzom,

láthatnád gyönyörű vagyok,

s már azt sem tudnád mi a szebb,

szemem, vagy a borostyán,

bőröm, vagy a selyem,

lábfejem, vagy az aranysarú,

láthatnád, gyönyörű vagyok,

mondanád-e nekem?

gyönyörü vagy te így egyetlenem,

tested elfedett hajlata

még gyönyörübb,

gyönyörű vagyok, mégis hasonló

korai özvegyekhez,

levegőm, áttetsző társam a vágyakozás,

mint az elhagyott asszonyok,

egyedül fekszem az ágyban,

s nappal, mint szűz viselem

testem, öltözetem pompáját miattad,

hogy egyszer visszagyere.

Tengerész

Ahogy a kikötő lármája elhallgat a fülekben,

s a láthatár alá lesüllyed part, ház és hegyorom,

úgy hiányoznak a gondolatokból

szülők, barátok, feleségek,

mikor magunkra maradunk

a hajólapátokkal, a rádiójelekkel,

a szelek, felhők és csillagok változásaival,

húsz-huszonöt kéz munkája süllyedés ellen, az a fontos,

húsz-huszonöt száj éneke, bolondozása

félelem ellen, fontosabb,

mint az elhagyott szülők, barátok, feleségek emléke,

melyek, mint faliképek

csak letekintenek, csak mosolyognak,

ha ezek a képek látnának, hallanának,

megfeketednének a kétségbeeséstől,

összegyürődnének a zokogástól,

szétáznának a könnytől,

hát meg ne tudják, micsoda hullámok döntögetik

a hajót viharban, micsoda hullámok dörögnek

a fedélzeten kedveseik lába előtt,

van, aki egy éjszakába beleőrül,

öltözzenek fel az otthoniak a világ minden ruhájába,

vágyakozzanak, hallgassák a különös történeteket,

de szót se arról, hogy a gyapotbálák kigyulladnak

egy nappal a kikötő előtt,

szót se a hosszas italozásról,

amikor nincs egyetlen józan a fedélzeten,

csak az isten védi részeg fiait,

a mennyet kideríti, a vizet megnyugtatja,

repülőhalakkal locsbolja a hajó oldalát,

egy szót se arról, hogyan várják az autós nők

fehér testükre a barna szenvedélyt,

szót se minden kikötővárosban arról az egyről

akihez hazamenni, akitől búcsuzni lehet,

mert ez az élet könyörtelenül összeroppantja az érzelmeseket,

akár a szél a roskadásig termő gyümölcsfa-koronát,

a mult terhét nem lehet viselni annak,

aki veszélyből menti magát,

nem lehet tünődni édes otthoni síron

kettéhasadt hullámok fölött,

nem lehet ünnep nélkül hagyni a megmaradást.

Feleség

Ha egyszer tied leszek,

én akár meg is halhatok,

mint a lepkék, s a virágok,

azt hittem valaha, nem hittem

micsoda idő jön a vérre,

a virágok elhervadtak,

a lepkék elbujtak meghalni fakéreg alá,

s én itt maradtam levetett menyasszony-ruhámmal,

elárvult nászágyammal,

a távoli tenger emlékeivel,

s már irigyen nézek a parkok felé,

kart karba öltött párokon felejtem szemem,

nincs olyan tavasz és nyár,

amikor sárga ruhámban lefekhetek

a zöld erdő elé veled,

párzás utáni ragyogást

látok a nők tekintetében,

már néha észreveszem,

hűség mankóján bicegek,

tudják a férfiak nyomorúságom okát,

gerincemet csiklandozzák lélegző simulással

a zsúfolt villamoson,

kanyarban megölelnek,

bocsásd meg nekem a gyorsabb szívdobogást,

a bőr bizsergését bocsásd meg,

ne vess meg engem keblem forrósága miatt,

a boldog faleveleknek mondom el bánatomat,

majd ezek a boldog falevelek is leperegnek,

megkóstolják a sár ízét,

kínomra ráismernek, amikor

leszakadnak a fáról, lecsapódnak a földre

a kerekek alá, az emberek talpa alá.

Tengerész

Ezen a földön, ezen a földön, ahol

rozsvirágszagot hömpölyget a szél,

rozskalászok ezüst élei forognak

szülőházam előtt,

beláthatatlan távolságon át,

ahol szomjúságomat nem olthatom,

mintha egész hazám rozzsal vetették volna be,

úgy gyűrüzik, villog, bukdos ez a világ,

körülkeríti multam minden helyét,

körülcsapkodja, átömlik emlékeimen,

süllyedjek bele én is?

mit akarok?

borítsam magamra ezt a fecskékkel játszadozó

zöld fedelet?

ezen a földön, ezen a földön, ahol

lehettem volna jó szántóvető,

ezen a síkon, ahol minden faformát ismerek,

minden útelágazást,

még azt sem felejtettem el,

merrefelé nőnek az ehető gombák,

hol fészkel a legtöbb örvösgalamb,

mit akarok?

mért jöttem ide?

vigasztalan öregeimmel vigasztalom magam?

mit akarok? kezdjem elölről?

huzzak rövidnadrágot?

legyek kopasz? járjak mezitláb?

maszatoljam lekvároskenyérrel a számat?

legyek olyan kicsi, mint a mákszem?

újra?

s nőjek-növekedjek?

álljak meztelenül a sorozók előtt?

tengerre szálljak újra?

boldogságot igérjek?

megtépett inggel, bevert ablakkal?

ital árával fizessem meg örömeimet?

vérrel, elkopott körömmel, felőrölt szerelemmel?

félelemtől meghibbant társamat

kisérjem haza újra boldogan, mert végre hazajöhetek,

s csak álljak az üres házban, ahol

tüzvész utáni szagot érzek

a hamutartók fölött? ahol

öntudatlanul szaggatom gombjaimat,

s egyszercsak észreveszem kezemben

a gombok, hajszálak, rongyok szemetét?

újra álljak az üres szekrény előtt, ahol

hiányoznak kabátjaim mellől a női ruhák,

cipőim mellől a körömcipők, saruk?

üres papirdobozok,

bolyhosbelsejű üres üvegek fogadjanak újra?

meg por a becsukott ablak alatt?

koporsófedéllel, tenyeremmel födjem le arcomat?

keressem a magas erkélyt?

az éles borotvát?

áldjon meg az isten a megbocsátás mosolyával újra?

mit akarok?

kezdjek, vagy befejezzek?

okoskodjak vagy dühöngjek?

megmagyarázzak vagy hallgassak újra?

magamat itéljem vagy a világot?

búcsuzó számmal, búcsuzó kezemmel

tépjem ki magamból emlékeimet?

így öljem meg magam?

nyomoruságos legyek?

meneküljek visszafelé, s higgyem

talán a régi barátok?

talán a régi szerelmek?

talán a régi helyek?

talán a régi fák?

talán a régi kocsmák, esték, csillagok?

barátaim csak itatnak

egymáshoz nincsen szavunk!

régi szerelmeim félnek emlékeinktől,

körénk gyűjtenek férjeket, gyerekeket!

megtudjam újra, a szüzek, ringyók, arák

és magányosok

újabbaknak valók, idegeneknek valók?

ujra induljak, ahova senki nem követ,

ahova senki nem indul utánam?

útjaim után, ezen a síkon, szülőházam előtt,

ahol még érzem szülőm könnyét a bőrömön,

ezen a földön, kék tengerészruhámban,

rézcsatjaimmal, rézgombjaimmal,

sapkám szokatlan szalagjaival,

útjaim után,

mint egy legombolyított, összekuszált,

végtelen cérnaszál után a kék mákszem,

olyan vagyok.

Öregasszony

Istenem, űzd el varjaidat más vidékre,

fejünk fölül hajtsd el fekete madaraidat,

mert annyi van, de annyi van belőlük,

torkosak és tolakodók,

hiába raktam varjú-dögöt kukoricaföldre

hiába öltöztettem kabátba, kalapba karót,

nem félnek semmitől,

még álmomban sem hagynak nyugodtan,

álmaimat fekete nyüzsgésbe borítod istenem,

millió varjú röpül a rozsföld felől,

azt hiszem, felhős az ég,

csőrükben rézgomb, szalag,

csíkos vászon és sötétkék rongy, jaj istenem,

ha csőrük kinyílik, édes fiam,

széthordott ruháddal tele a világ,

leszakított gombjaiddal tele a fű,

sapkád szalagjait fákon fujja a szél,

de álmomban sem látom testedet,

fölébredek, a reggel sem vigasztal,

mert a te ágyad vetve van,

mert hallatszik a károgás,

varjaktól himbálóznak a fák, pedig a szél se fuj,

tele az udvar fekete tollal,

a halál szárnyatollával mindenfelé,

elindulok a rozson át, hogy megtaláljalak,

hogy letöröljem homlokodról

a sáros madarak lábnyomát, fiam.

Tengerész

Most elmegyek, most elmegyek,

csomag nélkül,

magammal nem viszek hideg ellen meleg ruhát,

fény ellen napszemüveget,

mint aki éppen elszalad dohányért,

úgy megyek el, aki azonnal visszatér,

csomag nélkül,

kezem üres, mint a halottaké,

aki ide nem jön el soha,

magamat nem vigasztalom,

előttem és hátam mögött ugyanaz a világ,

csak elmegyek,

a rozsföld hullámaival tengerig,

mindenütt tengerészruhámban,

mint a hullámok nyugalomban szétomolhatok,

szélben visszajöhetek,

mindig valakihez, mindig valakitől,

hajamat másként hiába fésülöm,

barna szem helyett zöldet hiába szeretek,

kökény helyett déligyümölcsöt hiába eszem,

mindenütt tengerészruhámban,

mint a rozsföld hullámai a tengerig,

mint a tenger hullámai a rozsföldekig,

őrizve harangszót, hajók gömbölyű ablakát,

kéményfüst keserűségét, elmegyek,

előttem és hátam mögött ugyanaz a világ,

hát nem sajnálom magamat,

mintha előlről kezdeném,

mintha a tengert először pillantanám,

a felém forduló arcokat,

nem a vak hátakat őrzöm én,

mint utolsó pillanatot

korlát és víz között,

hát nem sajnálom magamat,

ne sirassatok, ne sajnáljatok, ne haragudjatok,

most elmegyek, most elmegyek,

ti forró párok padokon, vasárnapi csónakosok,

családi ebédhez ülők,

egymásra hasonlító vén házasok,

ti várandós anyák, virágot kapók és adók,

rózsaszin masnit kötözők,

ti hegytetőn uzsonnázó családok, patyolatos teniszezők,

ti egyszer születők, ti egyszer pusztulók,

fiatalon fiatalok, öregen öregek,

ti szabályosan boldogok, szabályosan boldogtalanok,

ugyanúgy tisztességesek, ahogyan tisztességtelenek,

de mindig pontosan menők, de mindig pontosan érkezők,

most elmegyek,

ne sajnáljatok, ne haragudjatok, ne féltsetek,

ti, ti, ti,

előttem és utánam.

A tündér megkötözése

1971

Musée de L’Homme

Kiemelkedik fejem, én lefejezhető,

túlélve törzsemet,

nézek szemben és háttal,

nemesítem magam és elhagyom,

beleszeretek,

ideköltözöm,

tusa nélkül,

nem kell hozzá halál,

se név, se maszk, se jegy,

csigahéjas kövületek fölött

tartalékolom koponyám,

évoé, cromagnoni ős!

Balassi

Ha bölcső Magyarország:

koszorús ravatal,

ha ravatal: nászágy,

a szél két emlője kibontva,

fűre dönttettem, pünkösd havának

gyepére onttattam mint a vér,

itt a tavaszban most születik

szakállas fiad, Isten,

végeztetek volna velem amúgy,

megszabadultam, megszabadultam,

csizmámra lentről fölragyog a Duna,

megsarkalja ezüsttel, útnak indít,

most kezdődik a sehovase út,

túl a karokból vetett hurkon,

te katonád voltam Uram,

és az te seregedben jártam.

Költözködő

Sinka István

Föltornyozott párnája rom,

injekcióstűje szemétvödörben,

elsiratta az orvos is,

háromkerekű vászonautója

legurult a hegy alá,

kétfejű kínja rámköröz,

én sem kérek feloldozást,

meglát örökségében,

állát könnye kihegyezi.

Lepkéi halhatatlanok,

és nem szállnak le sohasem,

nem múlik a diófaárnyék,

hiába jön sötét tél,

szüntelenül itt füstölög

a puszták állatainál

koravén bojtár, apátlan,

csillagokba tekintgető,

térdéig gyapjú, s puliszőr,

feje fölött bál, öregekkel,

a távoli havasra kiáll

három szivárvány-asszony,

hiába a mészárosok,

az országos nagy Parciumban

a juhnyáj szétgöndörödik,

fejjel a kórók tövének,

mindig bujdosik valaki,

hiába űzik, körözik,

bőséges vadnyúllal a föld,

jóllakat lovast, gyalogos cselédet,

itt nem változik semmi sem,

a rézművest már nem lehet

kilakoltatni a holdból,

mennyből kiskoporsós költözködőket,

síkról katonasír-túrást,

napvilágból szegények szenvedését.

Holdfogyatkozás

Krajcsovics Katalin

I

Harmat csöpörög, felakasztva

nappalom, csípős a holdvilág,

szél viszi el egy kanca könnyében

szeretőim arcát,

meghaltak-e, vagy meggazdagodtak?

forog vízszintes biciklikerék,

küllőragyogásból lelket

riaszt a nyerítés.

II

Hol van, hol van?

halljátok Ó!

egyetlen kedd az idő,

két hold fogyatkozik éjfelén,

örök életbe akartam látni,

Pannónia vakablakából

visszaszívom lélegzetem,

várom a gyertyát,

amely csonkjáig sosem ég.

III

Repül hajnalom fekete keresztje,

cseresznyepír, hársfavirág egyensúlyában

röptében megáll,

árnyéka fejem búbján,

hajszálamat kifújja árnyából a szél,

mint a vacakot elejti ott,

ahol majd kivirágzok örök világosságra,

s az elfelejtett bagolysuhogásban

nem szarvaz föl se hold, se csillag,

nem hordok aktatáskát, orrom sem viszket,

sarjadok öt felé

egy kifáradt labda tövében,

ölelem én is akit kirajzolok az égből.

Lamentáció a kutyákért

Gyere te szegény a boxerek közé,

alázkodj a bernáthegyiek pofája alá,

szimatolva orroddal fölfelé, hökkentve

dolmányos pincsiket, gyere te csapzott,

mosdatlan, koldustetűs, őseid

koponyáját hagyd a bürökben,

mosolygós szelídségüket, s azt a

kimerült harapást, vége az őrzéseknek,

nem vagy te már az az eb,

a lompos lustaság, vidám lihegés,

kiöltött nyelvvel nevető,

megfagyott szél rongyai közt a csonttal,

húsz fekete köröm cárja nem vagy,

gyere Normandiába fényképezők elé,

csaholj tengeri csillagra, állj

kétlábra, s iramodj apály után,

halhatatlan leszel, micsoda

patát hajszolnál a tilosból?

bikák kísértetét? korcs vagy,

a paripákkal fürgeséged elveszett,

hisztéria hajt kereket megállítani,

nappal láncon pörögsz, éjjel is

odaülsz szabadon, fölugatnak

a régi bajnokok, nyúlpihések,

fácánok után is felrepülők,

hajnali holdtöltekor:

ne rontsd a korai portyák hitelét!

gyámoltalan hangoddal ne háboríts,

gazdád hangjára sem hasonlítasz,

társalgásra esetlen, bandából kimarva

űzöd a kismacskákat, gyere szegény

piros pórázra, esti szellőzködésre,

gyere az emelet sarkába, ne ott,

te ugatások stafétájának vége,

hogy izgult az éj az őr lépte után!

harangokat győzött a tutolás,

vonítások lelkekbe hallatszottak,

de te kert alá menekülsz, bújsz,

nem mint a rablókra feszült márvány-ebek,

rossz-hír-hozók előtt dühbe gömbölyödők,

hirtelen némulók, kiket a csönd

súlya álomba nyomott, gyere szegény,

kocsmába mennek veled, s kikötnek,

gyere, mesélnek majd a küszöbön

gyereklovagoltató kutyákról,

gyerekfejeknél hízelkedőkről,

megalázott, ferde farral szaladókról,

kanok pompájáról, s iszonyú

szégyenéről az összeragadásban,

beszélnek szomszédok dorongjairól,

sánta kutyákról, kék mérget okádó

kutyákról, vadőrök bosszújáról,

te mindenből kimaradt, szaladj

ki a télizöld bokrok alól, mintha

egy nyúl billegő futását láttad volna meg,

mely Ragúzáig meg sem áll, menekülj

az útszéli haláltól, áthajt

rajtad a röhögés, hangyák másszák meg

véres orrlyukadat, gyere,

meghajlok előtted térdemig,

szíjra kujtorgó árnyék.

Az utolsó hónap ünnepei

Piros palástot ölt, fölköti kócszakállát, fejébe húzza süvegét.

Tétován billeg, akár csónak a kikötőben eloldozás és indulás

között. Méltóságos bohóc. Akkor kezdődik az ünnep, mikor

már maga is elhiszi a nagy távolságokat cipője mögött, a nagy

időket szakálla fehér szálaiban.

Rongyos gyerekek osonnak gyertyás papírdobozokkal,

évezredes időből csörögnek ki a pásztorok. Idő és tér

megszűnik. Halhatatlanná és felbonthatatlanná merevülünk a

szeretetben. Mindannyiunk szemében ugyanaz a fény. Egyre

valószínűtlenebbé változunk, fejünkre csákó kerül, szánkba

trombita. Így lesz zavartalan az átváltozás, a pontos

beilleszkedés az új év hajnalának menetébe, amikor senki sem

idegen, mint a nagy tüntetések sorai között. Tagadjuk a

magányt.

S valaki egy kopár fennsík közepén palástot vesz magára,

elindul a lakatlan térben, ajándékot adni senkinek. Pásztor

fekszik a konyhakőre, ahol már senki sem lakik. Fel nagy

örömre; egy énekes a csillagoknak énekel, két falu közt a

műúton. Van, ki magát megtiszteli, megitatja, megajándékozza

magát, magának trombitál, s úgy megy a bizalom nagy

fölvonulásába el, hogy nincs senki akivel kapujáig együtt

mehet.

Ezüstre festjük a diót, legendáinkat mondjuk el, levetjük

gondjaink nyűgét és könnyűek leszünk mint gyerekünk. Úgy

állunk szerelmesünk mellett, mintha a karban mi énekelnénk a

legszebb dallamot.

S egyszer csak koponyánk fölött meglátunk egy kínos vigyort.

Fejem fölé

I

Államat hab köti fel, vas alá

tartom, istenem hol csavargok én?

hamarabb csorbulnak a zsilettek,

de hajam könnyen ápolom, valahol

mindig megvágom arcomat,

vetésnél gyorsabb körmöm,

talán egy kurva műve volt

ez az örökös frissítkezés,

ki vágyakozna szarvasokra,

mikor késik a villamos,

talán boldog lehetnék,

ha nem félnék belefeküdni a földbe,

tudja a hold, s a fűevők lehelete szél,

és már nem boldogságra vágyom,

kihidegedtem, fejemről

valami hatalmas karimával

csorgatok lábam elé fényt, esőt,

míg a korai levendula-szappan

szagosítja a tömeg árterét,

egy láthatatlan nő ölében állok.

II

Fejem fölé magasul a homály,

sűrű irhát sarjaszt, hosszú éjt,

és jön az idő másvilága, voltam én

belül, alatt, mögött,

ki jár? micsoda billegés az ott?

aki rám szól egy barlangba kiált,

dideregtem a szájszélek körül,

törvényt sért aki fázik, tudtam én,

sápadt lesz mint az igazoltatás,

kibelezett csengők a kapukon,

kilincs, melytől minden sziréna szól,

csak nyálból, csontból terem oltalom,

micsoda sötét billegés az ott?

már kisebb mint egy meglógó bogár.

III

Itt ez a belülről kizárt,

alulról hangos szálloda

ráfagyasztja öt betűjét

szemöldököm ívére, itt

mindig mások visszhangja jön,

s elfordul mint a folyosók,

lerakják ablakom alá

a részegek pajzsaikat,

kalapjukba fogózva mennek,

de lábujjhegyen állok itt

célpontodnak, közelgő csillag.

IV

Valaki jár, valaki jár,

kérdezem én vagyok-e?

vissza lábához, vissza,

térdelni térdeire, beburkolózni vele,

valaki jár, valaki jár,

kérdezem ő lehet-e?

kívülről bezárva vissza,

kérdezem én vagyok-e?

tükörből bújik belőlem,

füstöm szakadéka csupán?

talán leül és elragad innen,

valaki jár, valaki jár,

kérdezem ő lehet-e,

ha szakállam árnya nyakán?

vissza lábához, vissza,

térdelni térdeire, beburkolózni vele.

V

Édes vizektől elcsalt

tengeri szélbe, sóval

kiverte bőröm, elhervasztotta

kabátomon a nagyfejű rózsát,

csodáltam

semmiből elevenedő táncát, gerince

ívét, egyszerre vizen, parton,

elémszökött, eltűnt, játszott

a párolgó víz bogarával, madár

a habbal, néven

szólított, csak egy

sirály hullt ki az égből,

isten istenem, foszló

rózsámmal romló álmom,

kialudnám belőle magam,

de itt áll

felnyíló szemhéjam között, kísértet

árnya nélkülem, karommal

összekötözve, párzás

tízujjú lábnyomában, hasáról

leválva, hajába borulva,

hajából kihajolva, hasára

simulva hajszolom, mintha

táncolnánk összekötözve,

egymásba vesző hullámok robajában.

VI

Idegen folyótól a hegy havas

csúcsára szállna most,

menne ahova nem mehet, a hegy

elsőhavas csúcsára támaszkodna most,

mert a hó olyan közeli szívéhez,

a felhők szárnyaihoz,

menne ahova nem lehet, idegen

folyótól hegyek csúcsaihoz,

a hajnal művelte vele, idegen,

idegen folyónál állna most,

a hegy elsőhavas csúcsára menne,

ahova nem lehet, szállna és támaszkodna most,

mert a hó olyan közeli szívéhez,

amíg nem mehet csúcsaihoz,

idegen folyótól szállna szívéhez,

a felhők szárnyaihoz.

VII

Szántottam ferdén fölfelé,

templomtoronynál magasabb

lombokat kondítottam,

zöld diós harangjaimat,

szálltam még fülig kopaszon,

csupaszon sem boldogtalan,

elhagyott pulik fogsora,

gyöngyözött harminckét fogam,

szálltam és másztam mintha fönn

sosem nyugodna le a nap,

szakadék fölött bennem

iszonyúbb szakadék hasadt,

és nézek hányingeresen

tériszonyom csúcsáról alá,

szédülök, jaj, leszédülök

vásott talpam alá.

VIII

Országot lépek kőbe,

házat, hazát,

apátlan,

nőre, barátra éhes,

mohasubás,

muslicák fátylában

bejárom Boszniát,

haza,

lépek a kőbe házat, hazát.

IX

Lassan a mozdony megutál,

kígyós kövek tükre vagyok,

fejemnek vetett fő nélkül,

láb-lábam-közt után

se kekszmorzsa, se szó,

Gavrilo Princip lábnyoma

ócska saru, hajnalodik,

hajnal a tükröm, így van

Szarajevó után,

huzat és félelem süvölt,

kilógok az üres vagonból,

hol van az éjféli középkor,

füst, árnyék, horkolás?

feltámadó lehetne-e

tétovább és hazátlanabb,

szláv, germán és magyar

kavarodás után?

kormos tokban derékig,

összeroppant ablakokkal,

baka-apám-haptákoló,

nőfekvésű köveknek tükre,

fájok a vonatnak, hol van

az a legendás kőlakó,

ki a sziklát megszántaná,

mire elérkezem,

túl a fölgyújtott temetőn?

X

Medvék kihűlt hazája,

márványzúzalék rendetlen fűfészke,

fedetlen márványkunyhó,

nevezetlen kórót bányászó kecske,

itt nyugszik dicsőségem,

drótrozsdás szakadék,

s minden kerekek roncsa,

télbe készülő elhagyatottság!

XI

Jönnek ropogó levéllel,

vér hóval, örökzöld fával,

földíszítve sárga sugárral,

rejtett késsel, jönnek hóvirággal,

hó hóval hőgutával,

kivágott örökzöld fácskák késsel,

pamutbabák éjféllel lefejezve,

tengervízajándék pálinkásüvegben,

nyakazások érés előtt,

végelgyengüléshiányok,

borjak száján csecsemősarjú,

borjúlábrántvák,

boldogsághátraúszások,

utak védőkorlátja vérrel,

zörgő levéllel, vér vérrel,

hó örökzöld fával,

hóvirággal, hó hőgutával,

aztán egyetlen hóvirág,

ibolyával, ibolya vérrel,

ibolya gyökérrel,

fa árnnyal, árny favirággal.

XII

Megvilágosul, nyilvánvaló,

belátni a falig,

és az a zúzott vakolat

mindenki szeme láttára!

rácsosodik az akácfa-karám,

zsebemhez görbülök,

tehozzád járkálok,

túl a megváltatlan népen,

ide költöztünk?

ide űztek a sarkcsillag alá!

akáckoronában lakatlan fészek,

lakatlan ól a vadsóskában,

lakatlan öl,

lakatlan-lakatlan,

leghidegebb a lábam hüvelykujja,

milyen jó a nyilvánvaló,

nem leszünk egyedül,

megvilágosul, belát a vadnyúl,

csak húzzuk a tüskét anyám,

vérezzünk, védekezzünk!

XIII

Csak egy halottól lenne hidegebb a ház,

kihűlései, másnapos talpaim a falnál,

előbújnak a tüskék őszi gyűjtögetésünk

gallyaiból, mennyi hazudós ige

a féligolvasott könyv vége felé,

hazudnak bújj-bújj-zöldágat,

akár lakható meleget két körmöm kályhácskája,

cigarettámat eloltom, háromszor visszajövök,

mert tűzbe részegedne itt minden,

parázs rejtőzik valahol, tudom,

ekkora tűzszomj szikrát csihol a porszemekből is,

fölégetné a papír a betűk rovargyűjteményét,

vigyorgó rendetlenségből kihullanának

kallódó gyűrűk, kulcsok,

hol az a rejtőző parázs? háromszor visszajövök,

mi lenne ha vörös ujj zengetne hárfát a képen?

sír apám arcmása, miért nem hagytam

összemosódni kertje leveleivel?

nem elég a sírás,

aggódó szemeim, hamutartó-matatásom,

lekapcsolni a biztosítékot,

s mint tenyeret belehelni ezt a hazát,

ekkora tűzszomj szikrát csihol,

erdei utakra gondolok, mintha már havasokba

távolodnék, ahhoz a tűzhöz, ahol

makkász-árnyékom növekszik óriásra.

XIV

Rajzold párás tükörképedre nevem,

öltözésedből ne fordulj vissza sóhidegen,

oda ahol csak térképvászon a tenger,

de omló part, homok és cápatetem,

ahol az áradó szerencsepatkók

visszagörbülnek satuvá térdeiden,

ne kívánd oda térded, se fejem,

ne akard megfejteni sem,

miért csak térképvászon a tenger,

ha omló part, homok és cápatetem,

ahol az áradó szerencsepatkók

visszagörbülnek satuvá térdeiden.

XV

Mit csinálhatnánk amott?

tisztábbak lennénk-e? kevésbé

riadozók? hallgatagabbak?

nem hallanánk ki

szívverésünkből megsemmisülést?

berendezkednénk, rendje lenne

bennünk időjárásnak,

halottaink fényképeinek,

24 órának lenne magunkban rendje,

nappalok dicsértetnének

törpékkel tapintatosan,

megszokva hússal összeforrott fafejet,

levágott kézzel kézfogást,

emberszemű kígyókat,

ballonná fújódott rovart,

mondd, mit csinálhatnánk amott?

tomboló fejünk csitítgatják az orvosok:

ha innen élünk meghalunk,

beleolvadni! élve maradunk, nyugalom!

indítsuk belépő lábunk!

oda ahol nem tudunk semmiről,

ahol sodródó bálnadögön

mindenki egyféle sózott hússal él,

az országlás alatt háromkirályok

ugratott csillaga golyó,

s a havas répaföldön felejtetteket

kutyáik körülugatják,

onnan jönnek az inneniekért.

XVI

Kétségbevonása fűárnyaknak is,

következik virágok letiltása,

dér a kökényszedőkre, vízmegtagadás,

rétek anakronizmusa,

majd a nagyfiú bebújik,

következik a bőr erkölcstelen,

repülők leverése, tiltott

tél lesz tél lesz társalkodás,

kimondom utolszor fű, fa,

május, nap, lepke, szerelmem,

rá a jégvisszhang, fűrész,

cilinder, szög, rozsda, bádog.

XVII

Hajlékom, földbemélyülő életem,

enyémmé lakom ezt a mélyülőt,

hozzáhajlok mint harmathoz a fű,

hozzámhajlik, kibélelem,

föl a terítőt,

könyök sem gyűrte még,

letépett levelek lelke suhanta át,

bolyongva ujjaimért,

körülvesz annyi kioltottfényű csönd,

enyémmé lakom, időm lesz a tér,

föl a képeket,

nagybetűk hátterét hátterébe

ég a tűz,

olvassza meg a líra zöld jegét,

regények hullaházát járja át,

van elég fű, törzs, kő és földdarab,

ahol hártyáim horzsolódtak,

kimostam vásznamból éjszakám,

elhagyott kékből szőve függönyöm,

vesztettem annyi magot,

elcsöppentgettem annyi vért,

ide a remény szekrényeit,

csavargásunk cipőit ágy alá,

patkánysárga ördögnyakon a láb,

kelmék leszálló ködéből kilép,

kabátom mindegyik zsebét

elrongyolták a mások kulcsai,

míg a magány szoknyája átúszik,

meghal a villany, ég a tűz,

találkoznak bolyhok, redők,

cipzárak rézfogsorai,

le a kopott szerelmeket,

túl a kialvás álmain

hallom a meghajlás neszét,

szárnysuhogást egymáson át,

áll az asztal, alszik az ágy, lobog a tűz.

Skarabeusz-szemű

Folyóval vágom el utadat

ha farkaskutya vagy

távozz tőlem házadba

ha csőalakú vagy

levegőt célzol énbennem

hajlítsd be magadat

ha csonton borjúfej vagy

nem lelsz anyára énbennem

ha hölgy vagy hűtlened leszek

heggyel vágom el utadat

ha birodalmak súlya vagy

te farkaskutyák orra vagy

te csövek üressége vagy

te férfiak bukása vagy

te hölgyek hanyatlása vagy

te borjak pusztulása vagy

nem lelsz anyára énbennem

távozz tőlem házadba

hajlítsd be magadat

ki szem mögötti árny ha vagy

skarabeusz-szemű sötétség

Világvégi otthonom

Anyám, istenem, sodrott

Androméda-köd zöld rétje végén

otthonom, Erzsébet napra elmegyek,

felöltöm mentőkötelem,

készítem szögem, kalapácsom,

hogy búcsúzhassak, farolok

másnapos csillagom alá,

holnapi vadlúdsírásba.

Ezután mindig égre nézz,

pengess eltévedt sugarat,

gondolj rám, fejjel lefelé

rád gondolok, mint pókjaid

kapálódzok a semmiben,

nyálamból párolok oxigént,

bukással nyugtatom magam

hátraúszó púpok fölé.

Csak én, még a madár se jár,

hol az a láthatatlan Úr

rendetlenségben hagyta dolgait,

csörlője ronggyal kitömött,

szálló korpája fényt szakaszt,

kocolódva röpködnek katonaládái,

szívverésére csúszkál

egymáson szép halottaim

poshadt disznótök-arca.

Itt keresem régi anyám,

méhét mely súlytalan

óráját mely megállt,

a sodrott Androméda-köd

zöld rétje végén, otthonomban,

gondolj rám fejjel lefelé,

rád gondolok mint pókjaid,

ha névnapjára elmegyek.

Jóslatok az újszülöttnek

1973

Őszi dátumok

Szeptember 23.

Ez nem mulatság utáni csömör.

De a kígyónak szőre van. Mintha

pikkelyes lenne az az öl,

hol jól érzem magam.

Mintha galambtoll hullott volna le,

de mázsás súly és rámesett.

Mintha szabadság lenne, fénylene,

amitől rab leszek. Levelek

kaszabolják ezt a szót, jajszó!

nem tudok jajgatni vele.

Enyém se volt és elveszett.

Szeptember 30.

A mai napon sincs vagyonom,

csak a holtak felejthetetlenek.

Ma éppúgy ártatlan vagyok,

mert valamit mindig elfeledek.

Elkések, bűnös nem lehetek.

Keresnek, lám a gyilkosokat

nyitva felejtett sliccük fedi el.

Itt állok sorban két hívő között,

ki halált követel,

s én őrült énekelek.

Október 22.

Bűnöse csak egyedül (magamnak),

rossz időt jósolok (csupán magamnak),

a lombok (csak rólam) szakadnak,

(szemem) oltja ki emlékeimet,

fejem fölé villanyt gyújtok (napnak),

(szavam) küld (magamra) hideget,

lesz a fagy is (csak én büntetésem),

(magam) zsidaja, négere, kulákja,

(fegyverrel) kopogok az ajtómon éjjel,

szabad? én vagyok? (csak én büntetésem),

valaki meg ne lássa,

hogy rablom el (magam) éjjel,

számolok oda-vissza, örülj,

ha van kenyered, (mondom magamnak),

(én mondom) örülj, ha meg nem döglesz,

(magam magamnak).

Október 25.

Eljutok-e még a víz jó ízéhez?

A böjti szél fekete lovával

Elszabadult csődör, fekete

ügetése a réten át, a szél,

párás orrlyuka zengése, monya

döngése, fűszaggató

patazaja, elszakadt kötele

sipolása – szél, el az

üres jászlaktól, zabtalan

zugából a halálnak, fölsértett

csánkkal vadvizet letaposni, bibicet

fújni a fellegekre – szél, világ

utolsó lova, elveszett

lovasa vére ibolya,

veleje tavalyi

tölgyfalevél, eléje állok, mint aki

kantárt vetne fejére, mondja a nyúl,

ne csináld, eléje áll a bárány, oda

szüli a koca is malacát,

átömlik rajtunk démoni éje – szél,

csontunkba csont nem akad, csak a sejtek

szerkezete roppan meg sodra

alatt, te, aki megnyergelted, te tudod

megnyergelni ma is, kiválogatod

magad, hol külön áll

lábszárcsont-borda-könyök,

te is elszabadulsz, repülsz

a réten át a böjti szél

fekete lovát a feltámadás

istállójába kötöd.

Tavaszban

I

A piros csőr nem véti el

mi fűnek fának kellene,

mégis a mélyhűtött öröm,

fagy, fagyosabb a régivel,

mint megbuktatott égi jel

üres trónus a vállamon,

nem március a március,

a piros csőr nem véti el.

Elárult fatetők alatt

kijátszott utak, meglopott

udvarok állják az időt,

mit a mennybolt rájuk szakaszt,

birod-e hé, ha nem szabad?

a tétova várakozást,

az elszalasztott jövetelt,

elárult fatetők alatt?

A bor magát kidöntené,

születik bárány, kiscsikó,

ól vajúdik és megszüli

magzatait visszafelé,

vissza a vér és nyál közé,

ne fürödj hóba, becsapod

Egyiptom ép szárnyasait,

a bor magát kidöntené.

Ne mímelj árván márciust,

mert fölfordul a gólyaláb,

párját virágnak hiteti,

szép virág, szép nő, szép hazug,

mert hóviharban március

megadja fejét, s a Bakony

hegyeit nekem görgeti,

ne mímelj árván márciust!

II

Röptükben párzó rigókat lecsap,

három verebet kisérni küld,

földíszít engem, nyers bimbókba mos,

anyából új évből évbe lök,

fölülről simogat, tükörképembe rúg,

eldobott versből megtanít,

korhellyé maszatol, s kiülök

a Husvét irgalmáért könyörögve.

Lesz, ha akarja barka, nyáj, szamár,

hozzácsiptet egy bőrhöz, gyermekem

belőle kicsiklandozom, tüzem

ha ő akarja nyárfaág,

igy játszik életet, s vágyom az

elmulatott kaszák után, a fölkéretlen

nőkért indulok, s kiülök

a Husvét irgalmáért könyörögve.

Ahonnan jöttem s nem tudom

apámból apát micsoda hő csinált,

hírt hoz, áthajtja két fülem között

oda, hol homorú leszek,

s elbocsátottam szemem madarát,

elhagy, ahogy olt, vasutakat önt,

lehel füstkarikát, s kiülök

a Husvét irgalmáért könyörögve.

III

Nem ezt a tékozlást, szivem,

az ég meleg lélegzetében

hasam korgással könyörög,

ahogy zápul ivóvizem,

sejtjeim lila szögletében

bacilusok az örömök,

boldogságom örömtelen,

űz elszabadult szívverésem.

Hová, hová? sziromködöt

hágni és sárga himporos

orral lebukni egy sugáron,

két idegen bimbó között?

belülről égni e „Tilos

nyilt lángot használni!” – világon,

hogy bezárt szám is füstölög,

és fél tőlem a papiros?

Hová? a fák zöld életét

megtanulni, a szabadságot,

nyitást, termést és megadást?

a nőstény madár énekét

átengedni a hím madárhoz,

s visszaengedni válaszát?

én is kellek valamiért,

ha virág nyílik a virághoz.

Féreg viszi az álmot

Féreg viszi az álmot, fölriad

aki álmában fojtogat,

csontfájdalom a lelkiismeret:

ne merd megfogni alvó párodat!

A falban kígyó, égben repülő,

szégyen, patkány-fölött-lakás,

megváltásért hull az alma le,

korábban, mint az aratás.

Széljelző alkonyat

Tüzes mennybolt, kemence-belső

lesüllyedt sötétség fölött,

Nap halálára gondolok,

lombok feketednek, köpenyes

árnyak lobognak fülkék körül,

kagylóba küldöm szívem

ideges dobaját, megvagy-e még?

kérdez a szél,

életem egyetlen társa legyél,

A feneketlen szakadék közel

túlságosan, túl a hegyen, valaki

trombitál, indulok hozzád, arrafelé

mérgeket kotyvasztanak, hasított

patahegyen állva, tűz körül

ráimbolyognak a kamrafalakra

minden nap, széljelző alkonyatban,

ég vörös lánya a szél,

életem egyetlen társa legyél,

pincéből fölcibált szüzeken

innen, zsigereim vonzalma,

májam, vesém nyugodalma, nem a két

egymásmelletti fa, mely soha

össze nem ér, s halotti gyertya

világítja meg karinges

águk közt az űrt,

föltámad a szél,

életem egyetlen társa legyél,

hozzád indulok, ülő vándorok

megvetett ágya, megfürdött rakodók

patyolata, malac-álom

jóllakott aratóknak, közelebb,

közelebb jobban győzöm,

bőröm alá nem fülelek,

sem a szél,

életem egyetlen társa legyél,

te előbb hazaérsz, fonál

gombolyodik lépted után,

tüskére, szarvra, csipőre

hiába fonódik a fonál,

nem halhatok meg, mint az

albérlők, idegenre hagyva dögöt,

ideges szerveimet beleálmodom húsodba,

szappanvirágod habossá kérődzi

valaholi szél,

életem egyetlen társa legyél.

Barátok nevenapja

december 26

kinek koszorú vala neve, István

fekete koszorút visel,

jelenvalónak született,

sompolyogva csavarog el,

mindíg valami katonasír felé,

a féluton megáll,

igyekszik, visszajön,

ágyába lefekszik, mi keltjük föl,

nem a halál,

december 26

február 14

kinek egészség vala neve, Bálint,

éjjele érő meggy, a nappala

epesárga, borfény az alkonya,

olyan fény amiért

nem ad pénzt, se babért,

hazai késeket visel,

kézben táskát, zsebében tejjegyet,

fönt fejet, mely hasítható,

visszacsináljuk,

február 14

november 30

kinek férfiasság vala neve, András

kipárnázható vele egy lányszoba,

maga a kép, a szék, a zongora,

tiszta szoba,

ahova visszatérni jó,

elhagyható, mert fogadó,

nemcsak a földje, mennyezete is

fogad haránt, függőn, vízszintesen,

minden súlytalan összeimbolyog,

itt kezdjük el az összeesküvést,

november 30

április 26

kinek örökségelnyerő vala neve, Ervin,

mosott selyemharisnya-szerelem,

ha megszárad se érte-szerelem,

se világ minden madara,

se szelíd állat, ha már fűevő

lett a ragadozó, mert elveszett,

mert elhagyott a tiszta szerelem,

betlehemi jászolban iszunk,

ha nincs szobánk, hazánk, se városunk,

április 26

július 3

kinek somfa vala neve, Kornél,

aszály idején még bőségesebb,

számüzi magát, él, hova nem ér

tenger, haza, kiáltvány, sárga szesz,

nő, gyerek, föld, meg minden amiért

sarjad az ember és foszlani kezd,

ő nem akarja, csak elvégzi ezt,

mert számüzöttnek szülte meg az anyja,

ne takarjuk ki álmából, remeg,

szűznek képzeli magát kitakarva,

július 3

augusztus 20

kinek koszorú vala nevem, István,

István magyar király, segíts,

hogy senki ne pusztítasson el közűlünk,

se maga, se más keze által,

érleld erényeinket, mint a bort,

gyomláld ki hibáinkat, mint a konkolyt,

még akkor is, ha szebb virága,

engedd ifjuságunkat túlélni,

Szent István, magyarok királya,

augusztus 20

Dalaim halottai

Víg Rudolfnak, aki népdalokat

gyűjtött falumban, 1959 júliusában

I

Egy dal a kéveszagú alkonyatból

kimozdítja a hangszalagot,

megszűnik a torkok kálváriája, dalok

füzére indul, káráló öregasszonyok,

köhögős vénemberek énekre gyűlnek össze,

hogy az idegen hangjukat begyűjtse,

megörökítsen ifjúságot,

mintha épp az a kutya a bokorban,

régi tyukanyók fürödnek a porban,

a hordó is csapon van azóta,

a nóta ma is ugyanaz a nóta,

a nyáj, a vár, meg somlai bál,

az öregember maga három király,

s a búcsusok benne verik föl a port,

a vénasszony lánysereg örömével sikolt,

s beleugatnak a kutyák,

belecsikorognak az autók,

a forróesti pity-palattyok

beköltöznek a dalok levele alá,

mintha fűrj is mondaná,

mintha autó is fuvarozná,

mintha kutya is így ugatná jövőnk felé.

II

Hajunk elhulló mészfehér kóca

megállítja a gépet, kiborítja

dalaikat elénk, asztalunkon

magukból kidőlve ostorok a dallamok,

tekeregve fölfalják egymást

ezen a téli síkon, gyermekdalok,

lánybucsuztatók, siratók,

katonanóták, regölések,

s a dallam újra összeáll

a gyászos száj óhaja végett:

Ments meg engem Uram az örök haláltól…

hiába öltöznek más ruhába

kigombolja dolmányukat a halál,

penész az aranysujtás, a csákó

koponyájuktól féloldalt elváló,

láncosbot csörög egymaga,

kezük nélkül arat a kasza

vetetlen vetést, anyánk pártájába

könnyezzük gyöngyeinket,

most a vígságnál sírni könnyebb:

Ments meg uram minket!

III

Gyűjtő! sírokra tedd a masinát,

havas ciprustól rozsdás

koszorúdrótokat vezess a földbe,

nem hallgattak el a csontok,

a csontok dalait gyüjtsd be!

voltál velük, hova lett az a lány,

ki játékait bemutatta a porban?

s az öregember mindahány:

Krisztus a passióban, Péter.

Gizella holtan, Károly a huszár,

Béla regölős torka, az Imre cigány

árkaikból hadd énekeljenek föl,

ez a dal mélyebb lesz és nem kiván

bort, bor nélkül ered meg

a rettenetes földmélyi hidegből.

Családi csonka-kör

Férfiak

Nyugalom a nyugalomban

lovunk holdvilág-alomban

balra esett Magyarország

bal térdére horkol orkánt

most tud igazán pihenni

zöldleveles vizet inni

vízből lószóval beszélni

mint az apám olyan lenni

Béla-apám-Magyarország

sehonnai nem-mennyország

mégis dér fölött világlott

pirostetejű világot

most már virágnyugalomban

lomb a földre ömlött lombban

magavágta diófában

oszlik testamentumában

László világít helyette

énekké szelídítette

apánk csuklócsontját újra

hazasimogatja ujja

kantárt csattant ujra nyergel

az elveszett bőrnyereggel

mi tudunk csak abba ülni

apánk lelkével csücsülni

együtt szállni elmerülni

mint a szárnyasok elülni

aztán szárnyatlan repülni

édességtől keserülni

Asszonyok

Három nő, három férfi,

egy ló és csonka férfikör,

halottait reméli

vissza a tükör,

s néha az élő is

magát halottnak érzi,

mikor arcát a tükör

halott arcokkal nézi.

Jaj, Erzsébet, Mária, Izabella,

megijedtem, mert nevetek

az őszi lombhullásos kertben

három levéllel rámesett:

egyik levél a körtefáról,

másik a vadcseresznyefáról,

a harmadik a diófáról –

elsárgult mikor rámesett.

Körtefa-korona, anyám,

Erzsébet-napra hűlt tanyám,

Mária, vadcseresznyefám,

szegény álmaink mosolya,

Bella, diófám, keserű,

koporsóm azért ne legyél –

rámesett három falevél,

három asszonytól jött levél.

Sziget

Szelídítésben elvadultan

itt már enyém-tiéd vagyok,

törzsek mögé esett sugár,

elhagyott kisgyerek a fűben

dajkára vár alkonyatig.

A várrom ormot gondol, galamb-

hangokkal megvívni a vásznat,

észreveszem, milyen üres a lélek,

hullámok habosa, csönd őrlése

alulról, csönd ölése fölülről,

csönd éneklő jajszava.

Ma be sem alkonyul, szelídített

lovak, ludak, kutyák előterében

egyszinten veled, hogy aláess,

belőlem fölemelkedj,

párás szem láthat legtovább.

Ha mászó fókák itt a férfiak,

a nők ácsorgó pingvinek, sziget,

magunk vagyunk, s ha elmegyünk

szemeik között szabadon,

azonnal beborúl.

Oson vitorla-patyolat, nagy vizek

közepén új hegyekkel találkozik,

alatta valahai zöld,

fölötte az örök moha.

Ruháinkat, mint ürülést

gyorsan elhagyva, bőrök

leégett egyenrangusága rásüti

a tájra bélyegét, most fogannak

a kisdedek, nincs jelen, ami volt.

A rejtett lábközök

dagályt, apályt egyszerre vágynak,

megismerik a föld zúgó magzatvizét,

eres lepényt, lélek vigyázz!

ne adj nevet annak, mi sárgul,

ami majd megfagy,

mi dupla sötétségbe vesz.

Nyár volt és elmaradt az est

Kisfilmre

Hihetünk egyszál ingben,

nevetősen rázkódó fa-árnyban?

Hihetetlen film.

Kocsma-faltő. Konzervdoboz-hamutartók.

Szemetes, száraz ördögárok.

Kocsisok, lovak kallódása.

Az autóbusz ereszkedik.

Csíkos ing, sarú, fehér nadrág.

Vászonszoknya, feltűrt újjú blúz.

Nyár van és elmarad az est.

Visszafelé!

elválunk hátra,

ölel a kéz, s leválik,

fészket talál a zsebben,

mosolyunk szálanként leszárad,

anyaölbe hátrál az ifjú pár.

Előre!

kakas, udvar zászlósa, trombitása

elhintett árpára vezényel,

rózsák bukdosnak a magért,

elárult ajtón galamb tekintget

sosemlátott szobába,

ahová mi már nem megyünk.

Tíz perccel később!

örök sörhab a korsón,

egy asztalon szundító mögött

meg egy derékig meztelen öregnél

fizetni nem szünök a ronda alak

tenyerébe, s a bolond

úgy néz be közénk mintha csak

maga volna, illetlensége halhatatlan,

s az iszákos nőn nem segít

rendőr, mosás.

Hátteret messzebb!

háttér hátterük ugyanúgy,

a megfordult kép alumínium-pokolba

hökkenti a hazatérők menetét,

hiába a visszakattintott idő,

mi sem maradhatunk.

Öleltünk valaha. Sört ittunk.

Játszottunk bolonddal bolondot.

Vékonyan öltöztünk.

Nyár volt és elmaradt az est.

Hogy szólitottuk egymást?

Apám órája

Még jár az órád.

1 óra.

A mutató megszületett

a halandó római X-ből s két vonásból.

A villanyfény előtti mécsláng.

sírásodtól kunkorodik.

Csecsemő-talpaid

alá billen a fű, a pára,

a temető talpaid alá

rakja csontjait.

Még jár az órád.

2 óra.

Szomorú vagyok mostanában.

Lassú a szívverésem. Rámtörő

banda sem izgatna föl.

Csak az idő gyors. Inkább

százezer évig egy cellában!

Halálom téged is megöl,

gyerek se, vénember se lehetsz már,

mert akkor nem is volnál.

Még jár az órád.

3 óra.

Még nem virrad fűrjre, fogolyra.

A nyulas rét kaszádra vár.

Aromás bársonyban dobogva

harákolnak a lovak. Január

süvegcukrait ujhold kaszabolja.

Csak sírsz még, egyetlen fiú,

apád elföldelt simogatása után.

Még jár az órád.

4 óra.

Miattad van lelke a sárnak

Sosem felejthetem

nyárosok szüntelen meséit.

Vadgalamb-szárnysírásban,

ha pityeregni látlak,

fejem hajad füstjébe fektetem.

Miattad vannak még fakorcsolyák,

gyeplők, igák, cukrok, pásztorbotok,

miattad zúg a nagyharang tovább.

Még jár az órád.

5 óra.

Tűz az egyetlen magyar kikötőben.

Virradat.

Sárgaságra ébredsz keleten.

Etted a lódögöt:

fajtádat, legjobb barátaidat.

Zágráb, Fiume, Tarnopol, Losonc.

Voltam ott, ettem lábnyomod.

Elmondtam, s csak akkor mondtad el:

te lőtted le a Titaniczot.

Még jár az órád.

6 óra.

Gyűlölöm génjeid ördögét.

Hamu a gyomromban,

nem alszom éjfél óta,

bőröm csípi ez a sötét.

Te adtad az első poharat,

te pofoztál anyát előttem,

megszokott tükör,

először te törtél el,

kezemben nézhetem magam,

egyedül vagyok, mint az idióta.

Még jár az órád.

7 óra.

Fölkelni, de mire?

Rothadt szakállra? Csírás

krumplidra? Hulló zsupp-szakállra?

Kereked kiesett küllőire?

Házadban betörők büdös bűnjele.

Nélküled a föld, a bevetett domboldal,

tavasz, nyár, ősz, tél

semmit sem jelent.

Nem is reggelizem. Havad csillogása

súnyin lesi az idegent.

Még jár az órád.

8 óra.

Föl az eres karokkal,

legyen az ingujj rövid!

Elviselni a lelőtt repülőt,

lányaid sikongatásait!

Kongatnak. A megbecstelenítők

zubbonyán mászkál a halál,

akár a pók, a halál kiszakadt lába

kaszál minden tizedik katonán.

Még jár az órád.

9 óra.

Itthon maradtál. Ne remegj!

Vetni kell, sarjad a fű,

nekünk vetni kell régóta,

még akkor is, ha más arat,

ha csíp a mag, akár a tetű.

Csillapítsd ideges orrodat,

könnyben ne ázzon tájéka.

Ekébe fognád magad is, mert nől a fű.

Még jár az órád.

10 óra.

Utoljára, mennyből, részegen

érkeztem hozzád, kisfiad.

Szakálladban felejtem a számat,

leverem öreg kalapodat,

s elúszik a csalánok folyamán,

kaszával gázolok utána,

nem nézek hátra, mégsem érem el.

Most valahol az Adrián

egy cápa kalapot visel.

Még jár az órád.

11 óra.

A percek lemondatnának rólad.

Vén paraszt, veled veszett

ház, szerszám, kutya, ló.

Jelennek lelkifurdalása,

jövőnek hiábavaló,

én nem felejtlek el azért se!

Úgy szeretlek, hogy ide nemzelek

fiamnak halálod helyére.

Még jár az órád.

12 óra.

A zsebóra külsején indához hasonló vonalak

fekete zománc-mezőben, elől, baloldalon, alul

aranypajzs, melybe nem írta nevét az apám,

a számlap üvege a mutató tengely mellett

eltörött XI óra után egy perccel

VI óra előtt két percig, ugyanakkor

IX óra egy perctől is indul egy repedés,

mely a mutatótengelynél nem ér el

görbülve II óráig; az

órákat római számok jelzik,

egytől tizenkét óráig, csak a hatos

hiányzik, mert ott a percmutató

arabszámú kis köre áll, a számlapon

felirás: TAVANNES WATCH CO; a hátsó második

héjon tíz díj másolata:

trónuson ágat tartó nő

és tornyos kastély koszorúval:

ANCRE DE PRÉCISION,

e lap nyitása után

kerekek tiszta féme az óraperem

zöldrozsdás koszorújában,

s a födél belső felén

623688

Jóslatok az újszülöttnek

Először a kéz

Az éjszakából kihajlik

öt szirom

a sorsvonal lehullik

homlokodra

akár az első hajszál

virágot

szaglászol számtalan

kézfogásodat számolod

kisujjad ingajárását szívórád

alatt hüvelyked

holdacskát tart hegyén

manók

indulnak bejárni a holdat

mutatóujjad késhegyén

a megcsalt szeretők

kísértenek

nagy barna éjt s a szőke felhő

átvicsorog

középső ujjad platán-magasán

hol sátán székel

eljegyzi gyűrűs ujjadat fiának

tenyeredből eszik

vért sót húst kezemet

Másodszor a láb

Míg a talp függőleges

habfehér leplet támaszt

csak sírás van meg

álomnélküli alvás

nincs semmi baj az emlő

kisüt hajnalban a nap-úton

úszik fölötted találkozik

a meddő holddal

égbolt irgalmából kiesve

kitagadva a madarak közül

hová kezdjük a járást?

az első fáig háromszor nagyobb

úton mint a hajósok háromszor bele

süllyedve a földbe

minden föltámadáskor kitisztul

fölötted isten-arcom

kezemből kikapcsolódva

tovább tovább cipőtlen

a homok tepsimelegében tüskés

haraszton sohai hazaérkezésre

lábnyomokért rajonganak a férgek

s ha víz is gyűlik itatónak

jó a madárnak

Harmadszor a száj

A csók meg a száj a bimbón

ugyanaz a csók

meg a legelső szavak a csók

meg amit kihullatnak

a fogak nyál és káromkodás

fölpattant zára lesz ez a száj

lesz-e nyugalom hasadéka? minden

hozzá hasonlít

levél rózsa hajó ablaka

kerekíti magát a szájhoz

másik száj szájhoz átuszik

fölötte az elfelejtett anyamell

inni az ég lepárolt szeszét

úrnapi körmenet

pipacsterítőjéről enni

négykézláb énekelni akarsz

már nem szabad bújtatod

gyalázatomat a szökött

katonát s néma leszel

a vallomásra csak

kérdezel mire való?

így kerekül az Ó a Jaj a jó

és rossz alkalomból karikázva

rozsdás elődei után

Negyedszer a szem

A vonatablakból egy visszahökkent

lovashadsereg rogyik farára

búzatáblák első patái égből

dőlnek hanyatt

a fészekszemű fák sörényüket eresztik

visszafordul a hegy északi csúcsa

keleté de a nemlátott arc kié?

a visszahökkent lovashadsereg

gödörbe rogyó faráé talán könnyű

feledni de a belső méreg

rézgálicszinű vonulása megmarad

de a behunyt szemmel látott

utak mindig forgalmasak gyászom

fekete kendője szememen

repülő kering a fölrepült legény

apám fölött

sírom fölött megáll sírod fölött

esthajnal csillag áll

ki harminchat évvel tulélsz

míg a belső méreg

rézgálicszinű vonulása megmarad

s szemgödröd befelé lát

halhatatlan kék vonulást mert

fölrobbanthatatlan

mindétig atombomba-koponyád

Ötödször az agy

Elpukkant szappanbuborékból

megjósolom magányodat

magad leszel majd néha-néha

magad miatt leszel szabad

olyan leszel majd néha-néha

megérzed boldogságomat

mert velőm szürke omladéka

megszülte lányomat

te voltál az elmondhatatlan

megjelentél nem mondod el

miféle az elmondhatatlan

mert benned újra vágyra kel

s várod míg velődből kipattan

új szád új arcod új magányod

mikor a nyál és vérhabok

halott szivárványt írnak szádhoz

Hatodszor az öl

Trágyagyűjtő üreg miattad

bókolok hazámból

teérted járok idegen hazát

boldog aki anyával

boldog akinek él az apja

dolgozik

tíz hold liget ölén hogy

felejtsd örökös

szegénységét a testnek eltalálj

a takaríthatatlan

trágyagyűjtő üreghez tied

minden gusztustalan

s fölkél a szerelem vörös nap

nemz új életet

királyt királyfiaknak királyfiból

királyt az első viszketés

ligetbe dől tekintet trágár

szó viszketés

és minden egy halomba odagyűlik

kitárod súgja kitár-nélküled

gitárod súgja elmulaszthatatlan

elfehérült ház máz és borzalom

Hetedszer a has

Reggelire tejet eszünk kenyérrel

tízóraira semmit ebédre

semmit uzsonnára semmit vacsorára

önmérgezésben görcsölünk

fejünket letakarjuk fehér abrosszal

egyél apád fején

teríts kiálts gyerekeidnek

tálalva van! én többet

nem nyitom ki számat tányér

ne törjön össze ajkamon

a mérges erdei trágyából habart

gombalevessel a mérges

műlevessel ne törjön össze tányér ajkamon

görcsöt ne kapjon ajkamon kivül

belül megmérgeződünk ha nem is

ettünk volna ebédet akkor is

görcsöltünk volna-volna

akkor is megdöglöttünk volna

Virágosat álmodtam

Édesanyám,

virágosat álmodtam,

napraforgó

virág voltam álmomban,

édesanyám,

te meg fényes nap voltál,

napkeltétől

napnyugtáig ragyogtál.

Mákgubófejű kakas-huszárok

Köszönjetek, ha anyám földjén jártok,

még akkor is, ha senkit sem találtok,

kakas-huszárok,

mákgubófejű kakas-huszárok,

hullassatok anyámnak kék virágot,

hullassatok piros, fehér virágot,

kakas-huszárok,

mákgubófejű kakas-huszárok,

ömlesszetek az édesemnek mákot,

rétesre mákot, mikor arra jártok,

kakas-huszárok,

mákgubófejű kakas-huszárok,

hogy boldog arccal gondoljak tirátok,

amikor messze jártok, messze jártok,

kakas-huszárok,

mákgubófejű kakas-huszárok.

Hüvelykujjam vadászni ment

Hüvelykujjam vadászni ment,

a-tíri-tári-hahó,

vállán a puska nem pihent,

a-tíri-tári-hahó,

fölállt a nyúl, bukfencezett,

a-tíri-tári-hahó,

a magasból hanyatt esett,

a-tíri-tári-hahó,

mutatóujjam érte ment,

a-tíri-tári-hahó,

középső ujjam is megjelent,

a-tíri-tári-hahó,

de gyűrüs ujjam ette meg,

a-tíri-tári-hahó,

kisujjam azért oly kicsi,

a-tíri-tári-hahó.

Sumákolók

Fehér tenyerű szőrös kéz,

öt sumák egy zsákot néz.

Barna medvebőr subák,

zsákon guggol öt sumák.

Öt sumák-ujj, öt köröm,

ötvenszeres káröröm.

Enyém a zsák, tied a pelyva,

tied a pelyva, enyém a zsák,

enyém a zsák, tied a pelyva,

tied a pelyva, enyém a zsák.

enyém a zsák,

enyém a zsák…

mondaná, de elhallgatja

az az öt sumák.

Struga manó

Struga manó, Struga manó,

nem látható, csak hallható,

mert trappol ám piros lován

a szekrényben, a zöld mohán,

de minden évben egy napon,

a sátoros vasárnapon,

mutatja csöpp tekintetét

egy ennyi-mennyi-semmiért,

előrántja a balkezét,

balkeze után jobbkezét,

pislog a népre, mit tegyen?

meghajlik illedelmesen,

a bámészkodók fölvidúlnak,

bukfencezik a publikumnak,

bukfencből fencbe bukik,

ha a búcsú búcsuzik.

Csepürágók

Megjöttek a csepürágók,

csepüt rágtak,

azért ványadt,

azért sápadt

mindegyik,

kis kalácsért,

tiz fillérért,

kiesett kocsikerékért,

kutyagumi elejéért

magukat teszik-veszik,

itt az erőművész apja,

hegyesen áll a kalapja,

itt vannak a kardnyelők,

boszorkányszél-terelők,

rézevők a résztvevők,

a bűvész bűvölködik,

minden művész működik,

úgy teszik, hogy elhiszik,

mikor nagyon elfáradnak,

tapsok alá fekszenek,

öt ujjukkal rám mutatnak:

te sem adtál eleget.

Két virág egy pár

Virág leszek, tied leszek

virágok vitéze, virág,

de mondd, hogyan nevezzelek,

s hogy szólítsam paripád?

Rózsa vagyok, ha úgy akarod,

paripám Rózsafa-ág.

Rózsa leszek, tied leszek,

rózsák vitéze, virág,

veled bárhova elmegyek,

de melyik ország a hazád?

Virág-világ, ha úgy akarod,

a nagy Virág-világ.

Virág leszek, tied leszek,

világok vitéze, virág,

de ha támad téli förgeteg,

megvéd-e ármádiád?

Melléd adok, ha úgy akarod

száz gránát-gránátalmafát.

Krumplinyomó-huszár

Hova vágtat a krumplinyomó-huszár?

– Amerre az esthajnal csillag áll.

Mit akar ott a krumplinyomó-huszár?

– Azt hiszi krumpliföldre lel talán,

A csillagon krumplit sosem talál!

– Hát elmegy más csillagra azután.

Ha ott se talál, akkor mit csinál?

– Felhőt nyom a krumplinyomó-huszár.

Jól vagy?

1977

Végső

Ha minden kegyelmet eltékozolnék,

nem lenne másom, csak egy ing a vállra,

maradna még a májusi öröklét

tojássárgája,

a napos alkony, mikor a kutágas

árnyához vékonyodva fölrepülnék,

nem is itthon, talán Normandiában.

Következel? Következem?

Következel, következem…

Furcsa ellenség tizedel meg,

ha, ki majd rámlő, nem lelem.

Kivel is verekedjek?

Következel? Következem?

Elég a féltő jóslatokból,

mindenki méreggel itat,

aki jósol!

Ő az ellenség! Éji szörny

védi belül s nem őt harapja

e ketreccel közösülő

kentauri nagy macskafajta.

Rámerőszakol hangokat,

ismerős hangok a homályból.

Következel, következem…

Párnám négy levele lesárgul.

Akik elmentek túl korán,

mert életük egy zseniális

percébe beugrott a szörny,

élhettek volna mint a másik,

vagy akkor megtudták a titkot?

s most bölcsebbek az összeszabdalt,

bejegelt, fölpuffadt, lenyelt,

tavaszba szivárgó halottak,

hogy itt már élni nem lehet,

s én meg még naívan tekintem,

akár az anya gyermekét,

zöldbe zsendülő földgömbjét az isten,

hogy itt még élni érdemes,

valaki hosszú, tarka sála

alámterül, mint hosszú rét

kikericslángú parcellája,

valaki kigombolt gallérja

az én kigombolt kockás ingem,

valaki nőstényangyalt küld rám,

hogy a mennyekkel szeplősítsen,

valaki hamutalpú, kék

cipőkkel kirug a tavaszba,

valaki játékká lett mozdony-kerekét

levágott kezével nekem gurgatja.

Ha látod az év

Ha látod az év első levelét lehullani

állj meg ne légy űzött mikor nem űznek

nem ismered a föld szagát az ég szinét

a szél erejét se már csak verejtékedet

orcád tojását a vízben

sírtál és elsirattál

még minden veszteséged él

árnyukat óriássá növeszted

míg nélküled rajzanak más alá

bánatuk sem tiéd

Fösvény vagy

Áruhalmozó

Megromlik minden

meztelenül hadd lássanak a fák

lásd meg a fákat mikor az év első levele lehullik

kérdezd meg tőlük, mi lesz teveled

mit ér egy könnycsepp

harmat dér eső csont piros talaj

varangyosbéka ha turbánja sár

halottak rongya

s virágtányér az ősz előtt

kivilágított börtönablak utak rácsával

a megváltatlan lepkék fényőrületével

s te ki vagy?

nőért halhattál volna meg csupán

baleset sárgitott hazád

nem kéri véredet

csak eltart a jó nagybácsi

A nyitott ablak halála

Szél fújása

nyitott ablak halála

arcom jégtükrét

kirántja

bevágja

először rettenti ráncba

másodszor rásujt koponyámra

kirántja

bevágja

hideg szél

ágak kartácsa

hajamat

bőrömre váltja

ingem lesz

testem lángja

halálba készülő ablak halálra

recsegő lobogása

kirántja

bevágja

föntről kitörő üstök

kés a kitörött szájra

kigurult szemem füstös

elveszett látomása

leeső fülem elnémult trombitája

kirántja

bevágja

ó egybemaradt ráma ráma ráma hideg szél

nyitott ablak halála

Egyszerre a köd

Egyszerre a köd, akár a sajgás

beleköltözik lábamba, áthűti,

összehúzza, elnehezíti, kóróvirágok,

utszéli Krisztusok fejét

rohasztja belém, valahonnan

a távoli szabad terek felől,

jaj, tudom én, egy ismeretlen

pillanatra időzített, mától

figyelem vándorlását a húsban,

elképzelem lebegését a hártyák

között, ahogy átszivárog a csontok

tulsó oldalára, s visszakúszik,

helyet keres rövid nyugvásra,

leveleket ragaszt egymáshoz, utjában

savak tűhegye karcol szívemig,

megnő kormos hordalékával, üszög

utána, egy félbemaradt építkezés

minden szenny-kátrány-forgács-

mész-fröccsenése,

csupán a megengedő mód, a nézhetem,

az ihatom nyakamat behúzva, de nem

állíthatom, foszlat- és űzhetem,

s egyszer a kijelentő mód, akár a

novemberi nyárfa vázammá válok én is,

csak ez a köd püffeszt föl, a halálom,

ordas, vaddisznócsorda leple,

ágyamnak hazudja magát, pedig belefullaszt,

megdolgoztat, de nem tudom kinek,

valami felém nyúló válltalannak,

nincs fej odább, sűrüjét

szerelem bimbója üti át, s visszahervad

külön, külön, külön, s fölmagasúl

a köd-öl, a köd-szem, ködtornyomnak,

karnyujtásra sem tudhatom, ki van,

köde a hangnak, kutyaugatás.

Téli délelőtt Budán

A kártyás házmestereket

hiába keresem a kertben,

lebújtak kisszékestől

házuk barlangjába.

A kerti asztal madáretető,

a magvak és a bőrkék

forró bögyökbe vágynak,

oda, ahonnan olyan fájdalmasan

csuklik a cinkék csipogása.

Vörös emberke

tűze fölött kuporog,

tűze fölött az idő csontját rágcsálja.

A kártyás házmestereket

hiába keresném a kertben,

ülnek a földben, kisszéken

kártyáznak hahotázva.

Házaim, házmestereim

a fekete tábláról letörölve,

utánuk csak a hideg krétamáza.

Hazáim, vödörbe dobott címeim,

elkallódott rangjaim

átzsirosodva, kideresedve

a szemét városvégi dombjain

belehullottak gyűrődéseikbe.

A kártyás házmestereket

nem is keresem már a kertben,

csak erre járok,

aki a multját átaludta,

kétoldalt égbe ásott vegyes árkok,

temetőút az utca,

az ablakok homályos sirkövére

a jég ciprusát fölkarcolta,

idegenek a névtáblák, lakások,

kóválygok, mintha egy temetésre

túl korán jöttem volna.

Napforduló

Kihült nyári fekhelyem,

ahol a nap sütött,

lőporfüstbe tünt világ

az a föld, szélütött

lombot sározó világ,

sűrü eső esik,

álmom ablakán locsog

estétől reggelig,

folytatja az éjszakát

nappal égő lámpa

fejemnél esernyő

denevérszárnya,

felhőket cserél az ég,

a bőr ruhát cserél,

változnak látványaim,

velük a hús, a vér

elveszti aranykorát,

a szabadba valót,

a jászlakhoz állitó

kötelek már láthatók.

Az ősz Mihálya

Tompa Mihály lelke bolyong az ég

csalánzsákjában, döfködi, háborgatja,

fehér páráját fujja át a durva

vámon, az ázottszagú büdös mennyből

Tompa Mihály lelkének nem lehet

lejutni a parókiába, jaj,

csizmatalpnyomos, hidegvizes folyosókon

mászkálva gondolok magára, nem is

tudom miért, talán csak mert

ebben az őszben minden olyan, mint a

huzamos kórság, a veranda

olyan üres, mint a lehellet

Emília asszony halála után, s a gyerek

kóróvá sorvadása idején, kóró, bürök, csalán

félig rohadva, költő, kálvinista pap

vége Hanván, ágyi izzadtság, hurut

elbitangolt birtok, mikor a behordatlan

káposzta ráknál büdösebb, s az ember

fia is hasonlatos a vaddisznóhoz,

csatangol, túr, röfög,

orrával szurkálja a másikat,

talán ezért jutott eszembe, talán

azért, mert félek, mert nem is ősz van, hanem

január, nulla fok fölötti lét, lenyomva

a sárig a köd, s a ködben én

göthösen mímelem az énekest.

A jövő tavaszi napja

Jön, hogy élni segítsen,

el ne kallódjak én sem,

várja erős fogását

jobbkezem, rézkilincsem,

eloldoz a kályhától,

kienged a szobából,

ügyes-bajos napjaim

ravasz védő-árkából,

a szemnek értelmet ad,

szabadba visz, süt a nap,

süt a büdös zugokba,

szívem méltón dolgozhat,

háztetőkről fröcsköl rám,

kioltja cigarettám,

hátba üt, egyenesít,

kitárja sötét gunyám,

táncoltat lábujjhegyen,

szárnyak közül énekel,

szél a kallódó pihét,

énekéhez fölemel.

Március 24

Születésnapi alkonyatban borospohárral

kocsmakertben ahol még nagykabátban

magam egy percre gondolom azután

mert hirtelen hideg magamban

magamcsinálta énekelve

kocsmakertben százmillió évvel

az aggastyán nap kocsmakertben

mikor az ibolyák az utolsó

de a jácint soha többé még bürök

de a bodza megrepedt bimbó kopasz ágak

madártojás kénzáp madárhalála

az árnyak hosszú barnák és a házak

sohase lakályosodnak zöldben

csarnokaik a föld a rozsdás

vasrésekből kisarjaszt és levágja

mélye van lapálya madár-kereszttel

világvégi festők ecsete langyos

bajuszom részeg szobafestők pemzlije szakállam

sárga barna mohazöld zuzmókékes

mély mély mély fenéktől feneketlen

kocsmakertben ahol az eltünő nap

már nem kell gondolom 1973

husvétra megemésztett barátaim

születnek őszül

de arra sem hogy éppen nem lesz

kinek kinekse kifizethetetlen

Helyzetrajz tanulsággal

I

Rossz véleménnyel lehetnek rólam az emberek errefelé

ugyan mi dolgom a nyugágyban csütörtök délben

s minden délelőtti bevásárlásaim mögött

nem-e az elkezdetlen börtön

meg a kirugott hivatalnok

és miből él mikor állandóan a levegőbe

túl sok újság van a kezében

mindenkinek elég egy az se ér semmit ez meg

megint harmadik műszakos a férje?

Kérem fölöttem jelölték ki a nyugati légifolyosót

naponta többtucat caravell il tu dc és boeing

repülőcsaládtag vonul el életre halálra

általában jóval a hang elé szoktam nézni

hogy megtaláljam azt az áttetsző bálna-sárkányt

mely néhány mogyorórágó nagyravágyó

vagy éppen embertársamat röpteti légteremben

ilyenkor én is fölszállok mint egy üdvözlet kezdem

első műszakomat hogy azután az elvesző szuperszónikus zajban

kimenjek a postaládához

megetessem a más kutyáját

bemenjek cigarettáért

szódát igyak

meghallgassam a híreket

rávezessem papírjaimra lábnyomaim léptékes rajzát

II

Bevallom jobban szeretnék minden nap

időben kelni legboldogabbak akik sohasem késnek

mert mégis elkéshettek volna bent már minden

megszokott rendben s milyen jó kinézni!

keblekbe látni mikor egy ívpapírt leejtenek válluktól asztalukra

azért is jobb aromája a rabságból csöpögő kávé

mint a szabadság mert a szabadság közönséges

akár a víz s a rabság párlata hasonlít

a megtalált csöpp levegőhöz milyen jó!

Kérem én sokszor gondolkodtam a dolgon

de van mellettünk egy vitorlázó repülőtér

itt vontatják fölöttem az esendő magányt

szombat vasárnap a kiszolgáltatottságot

bár nem vitatom élmény lehet fölrepülni

én mégis azokat a nehezen látható

óriásgépeket kutatom fölöttük a földről

III

Aztán egyformák lehetünk

szeretnék templomba járni mert nem félem az istent

csak másnap nem tudok enni

szó nélkül ad konyakot a kocsmárosné

bár nem szereti ha sörrel keverem méginkább borral

szenvedek miatta megaláztattam testvérárulás

gyanujába keveredtem néha még

gyilkosságra is gondoltam

olyan sötét volt az az éjjel

azt mondják apámtól örököltem

de annyira szerette az embereket hogy sírva fakadt

én mindenesetre nem vagyok méltó hozzá

s ezekből a hisztériákból mindig a Mama

neve jött ki először a számon

mert visszaköltöztem az anyaméhbe

reggelenként olyan fáradtan és túlvilágian ébredtem

mint az ujszülöttek

Kérem én fekete rigók között lakom

a rigók nem törődnek a nomád verebekkel

megtűrik a divatos

fülemüléktől sem sárgulnak meg

tavaszig azt hittem megtűrtjük lehetek

de ajtónk elé fészkeltek az ezüstfenyőfára

s otthagyták fészküket mikor megláttam őket

most gondolok arra is hol lehetnek

ezek a főbizalmasok

s ha akkora vasgolyót hordoznának

mint amekkora ballábamban

milyen magasra tudnának repülni

IV

Nyugágyam számüzetésem

a tél pelenkacsöpögő hangyameleg sarkából

ahol csak bal könyökkel

nyáron azért jó mert a bal könyököm

nem vásik el legföljebb

de minden tavasszal láthatják pulóvereim és kabátjaim

stoppolt bal ujját gondolhatnák

mivégre élek

Kérem az én bal karom olyan erős lesz nemsokára

mint a vakond szája azzal a különbséggel

hogy én jobb karommal súlyt adok a pihének

viszont bal karommal támasztom azt a fejet

amely mindig a mélybe akar esni

a vakond szeme szükségtelen a sötétben

a vakondnak csákánya van szeme helyett

de egyszer láttam mikor feljött

ugy nézett hogy el ne felejtse

az alul szálló bogarat

s azt a dinoszauruszt akit nevemen hívnak

félve imádta gázló lépéseimet

akárcsak én a zuhanóbombázókat

Tavasz van barátom, tavasz van

Szabó Pistának

Tavasz van, barátom, tavasz van,

ibolyát árulnak az utcák

tavasz van, barátom, tavasz van

járom érted az utcák hosszát

hátha egy hentesüzlet sarában

vagy egy dohánybolt ajtajában

vagy egy söntésben panyókában

vagy egy ujságos mosolyában…

tavasz van, barátom, tavasz van,

most vetik el a mákot,

zsákolnak árpát, zabot, bükkönyt,

most vetik el a világot,

szólnak a rekvirált harangok,

mintha nem is lennének ágyuk,

tavasz van, barátom, leoldjuk

vállunkról a büdös kabátot,

ingünk a zászlónk, föltámadtunk,

énekeljük a Tedeum laudámuszt,

és rügyhöz érünk és virág

csiklandja kezünket kegyessé,

kuvikot fogok, hogy elengedd,

kulcsvirággal nyitod ki a vermet,

belépsz mint óvodába a gyermek.

Békességet!

Hóval kibélelt vidéket,

mezőkön úszó békességet,

nyugalmas éjjelt,

adj, Uram, üdvösséget!

– óhajtottam kamasz koromban,

testi maszatban kormos szívemre gondoltam,

mikor fekete odvak

kéményseprője voltam,

meszet oltottam oltalomban,

kaszát siklattam kígyó-nyomban,

és olyan békességgé lettem,

senki sem kivánhatná jobban,

dór-oszlopos házat terveztem,

két lányomat odasejtettem,

amint a Balatonban lassan

lépkednek hold-árnyékos esten,

én meg öregen lesek rájuk,

micsoda nők! de jó a lábuk!

nádat számlál az idősebbik,

a kisebbik halat utánoz,

mellettem, királynak királyné,

lehajtja fejét Nagy Istvánné,

kendőjét jobb oldalra tűzné,

ha nem tünődne a betűknél.

Hóval kibélelt vidéket,

mezőkön úszó békességet,

nyugalmas éjjelt,

adj, Uram, üdvösséget!

Találj örömet bennem,

indulok hozzád betlehemmel,

karomon kicsi házzal,

az élettel, a halállal.

A világ közepén

Talán el sem mozdultam innen

ahol a Somló meg a Ság

csúcsai közt valaha álltam

világ közepén világ

mert mindent tudok a világról

harminc éve is ő fakadt

szirmát vigyorgatta buzánkból

a ripacs kispipacs

s a búzavirág ég-derűje

medárdos borulat alatt

szarkaláb kékebb sarkantyúja

most is úgy őrzi hangomat

hallgatom nyárban mintha fáznék

apám volt így a tűz előtt

elévült tévesztett ajándék

kit menny helyett kapott a föld

Lom

Megrágott vers, egérrágta

hír, bűn, vád, rang, mit mindenki felejtett,

csak én verem föl, mint ahogy

vad csörteti az őszi berket:

másnapos ódák szent Józseffel,

apák szentjével összefüzve,

úttörő fogadalom és

jócselekedetek könyve,

szent Imre herceg szűzi ujja,

mely még ágyékhoz sem ért,

glóriázza az első

áldozó oklevelét,

meg, meg egy kémia irka meg

örökösödési akták,

szentvagyuram-könyvben

megakasztja a kótát a pókláb

födöztetési jegyzetek,

búzatermés 1941-ben,

51-ben,

61-ben,

úgy egymásba süllyednek itt

históriák, jelek és gondok,

mint arborétumban a fák,

családi kriptában a csontok,

várván, a tető leszakad,

de nem ám súlyától, magától –

egy elvetemült csillag

szabad akaratából.

Boba átszállóhely

Ködben az erdő alja.

A sárban úgy jár a kerék,

mintha a föld is széthasadna,

ha csillag veri szét.

Viszi batyunk a sötét.

Mire elérünk az első fáig

süllyedünk, tág hasadék

amit hasít a kerék,

alulról foszforos gyökér világít,

ásít lovaink hasaalja,

vagyis hiszi ki rágondolja

a szájuk sápadt belsejét,

összehuzódva, vonulva Bobáig,

pokrócba csavart nemzedék,

süllyedünk alá fától fáig.

A ló farkát meglengeti,

száraz tölgyekből is szagot ver,

a sár alatti sár alól

valami olyan fényt csihol,

akárha eldurranna fegyver.

Ha ezt látná Apollinaire!

bizony, nem lejtünk mi a jégen,

ülésdeszkástól süllyedünk,

nem jégtáncos a nemzedékem,

nem gráciás a siheder,

hanem gubancos, csatakos,

mint ahogy mi megyünk otromba

heréltjeink mögött kopott

nyolcórai gimnáziumba,

nyolc órától hideg pokolba.

Deklináció

Latin alkonyat, de nem ám

Róma piacán, hetérák haján,

szénázó csatalovak homlokán,

római romokon, nem ám római véren,

latin könyvemen,

deklinációk bokor-sűrüjében

nyugszik a nap,

s a latinbetűk árnyéka

levetett láncingem, kardom, sisakom taréja,

nyugszik a nap, lemerűl,

olyan sötét lesz,

a szavak is beülnek az alvó csibékhez,

pityegnek egyet-egyet,

aztán csak magamban mondom:

laudó, laudáre, laudétur,

dicsértessék dicsérő gondom,

az istálló aromája

beszivárog a hűlő szobába,

kőedényben ázik a háziasszony lába,

a kutya valami szolga-szorgalommal

ugatja körül a házat,

míg kutya lesz, ugatása is lesz a kutyáknak,

de laudétur, holtak nyelvén idézem

dicséretem, sötétbe békülésem,

szél, szál, széna, szalma,

más módon mondom másnapra.

Halljuk! miket mond a lekötött kalóz

Királyi ordré, készül a bableves,

fől finom szaggal, gőzölög és pöfög,

Horác orrába ondolálja

királyi konyha-szagait magának,

a konyha füstös, a világ árvalány,

árvalányhajjal lobogunk messzire,

talán a Ság-hegy megmutatja

mi az a szél ami rajta átjár.

Indul már Boreás, boltozatán a könny

gyémánt lesz, sohasem található,

furják csak robbogassák, de a gyémánt

lehunyt szemét nem nyitja föl senki,

csak az Uristen, érte fohászkodunk

leplesen rejtjük álmaink lényegét,

mint egy áradó patakban

akár a hab az ibolyát emészti.

Mohos tölgyfa árnyában

Vitéz, minden változatlan!

úgy az árnyak enyhhelye,

nympha ácsorog a habban,

ha képzelet él vele,

mint a patakparti ritkás

bokorból fénylik a tisztás

aranyverő műhelye.

Én is levetem gúnyámat,

bár nem csipkés, zsínoros,

szívem-lelkem éppugy bágyadt,

bőröm éppúgy sáppadoz,

ah, mondom, és újra élek

pillanatban kétszáz évet,

szeretnek az állatok.

Fa akartam volna lenni,

fényen járó lódarázs,

két felhő között a semmit

összekötő szárnycsapás,

virág, pillók, csak ne ember

kínját kelljen elviselnem,

bűnt és lelkifurdalást.

Leszáll az ágra a szajkó,

forog mozgó nap iránt,

röpül az aranymálinkó,

elvetemült kedvet szánt,

mai szarvaspatanyomba

kalaposodik a gomba,

pók sző rajta kardigánt.

Vitéz Mihály! te reménynek

fattya, száll lelked fele

gondolatom, mint a részeg

pór boros lehellete,

s mint a gyökéreres mélybe,

e második anyaméhbe

géniuszod alfele.

Csorda gurulgat a völgybe,

kutya csahog, fut, harap,

repedt kolomp kesergője

szól, mert itt az alkonyat,

úgy nyilnak a rózsa-tőgyek,

akár majd a fejőnőnek

ringanak és habzanak.

Ó-Kisfaludy Sándor!

Irigyelt idill, szürettől és pipától,

bazsalikomtól illatos,

pedig megírta Eötvös Károly,

micsoda rohamot kapott,

mikor Szegedy Róza válláról

karja ledobatott,

sarkantyúzta a pamlagot.

„Segítsd meg, Isten, új lovaddal”,

habzik a tarkóm, mint a hajnal,

érzem a bőrömet, timárok

lesik szikével, felejthető haraggal,

ténsuram, légy kirurgusom,

lenyúzott testemet árokba ne dobjátok!

„Segítsd meg, Isten, új lovaddal”

Ady pusztájából feketén nyargal

belém a szó, s nem „ülj mellém a

kandallóhoz”, mikor bitóhoz

rugdossák a betyárokat.

Mégis fölvarrnám arany zsinóromat,

könyökölgetnék kék mentében,

mögöttem tempevölgyi rétem

köpködné a virágokat.

Szeretnék kék mentében még,

arany zsinórban dülleszkedni,

bal lábamat karddal fedezni,

egy somfatörzshöz illeszkedni,

ha Balatonba ér az ég,

szeretnék élni még,

hogy ne lehessen elfeledni.

Marokkói tanító

Mi az a könyv a kezében,

szakálla penész-zuhanya alatt

az a bot hova visz?

Repedezett mennybolt alól,

a derékig elnyelő sivatagból

mibe tekint az a szem?

Nem a könyvbe, nem szakálla

ágazó fröccseire –

szemérmesen a te buta

tudásod előtt

magában mosolyog

kan Mona Lisa mosollyal,

Kép-Néző!

amíg előtte törtetsz, ölsz,

kazamatákat raksz a puszta végén,

s alkonyi napra ragyogtatod a vért,

hogy a nap pirosítsa a vásznat,

a csuklót, a tartó kéz ujja hegyét.

Förtelmeiddel várod.

Nem megyek! – mondja az agg,

s egy félfordulással talál

újabb pusztához irányt.

Interjú Kondor Bélával

Á.: Te, földbe foszlott fej, fölösleges rágóizmokból, pépes

velőből fölszabadult koponya, végső tökéletesség,

piócamakacs hajszálereken, mikor téli talajba bomoltál

a legelső túli télen, s kiverte sód, véred, bolyhod és

ondód a temetőt, a tavaszt fölismerted-e? vagy még

mindig mint fűtetlen hétvégi házban fáztál, s hiába

melengetett a nap, aztán a nyár tetemek bűzével kerítve?

K.: Á…

Á.: Boldogított-e téleleji halálod,

örökké hűtötten a csöndben,

hogy nem foszlódsz el olyan hamar,

mint a túlérett körte?

K.: Á…

Á.: Van-e ott valami társaság? Tudom,

mindig azokkal társalogtál, akik

most jó barátaid lehetnek, Gábriel,

Rafael, Mihály satöbbi?

K.: Á…

Á.: Melyik csöndes, melyik hangos barát,

szárnyas és szőrös, koronás, keresztes,

ki engedelmes, szolgálatos, ki gőgös,

ki mos mindig kezet, kikezdhetetlen,

ki babrálja a szoknyát, vagy sirós,

ivós, ki szervez ezredet,

ármánykodnak-e még fölötted?

K.: Á…

Á.: Cigarettára gyújtasz, lángra hajolsz,

akár ahogy megnézem kockás inged,

bal hüvelyked, mintha skatulya lenne,

s meggyulladna jobbod mutatóujja,

szemed takarja szemüvegkeret,

hajad bárányfelhőjét szél fújja délre,

órádon kivehetetlen az idő, fölösleges –

fölvágysz-e még a régi hiú képre?

K.: Á…

Á.: S ha lekerülök, megkereshetlek-e,

mint az idősebb katonát, mutasd meg,

hogy rakjam össze a szerelésemet,

fekhelyet miféle módra vessek,

hogyan köszönjek istenem előtt?

K.: Á…

A nyárfák titka

Tegnap éjjel mikor a lombok

levél-radarja zsongott-forgott

titokra leltem a nyárfalombok

naponta kifülelnek engem

és éjszakánként közvetítik

valami furcsa hatalomnak

nem istennek sem angyaloknak

pokolnak purgatóriumnak

hanem annak adják örökbe

aki talán kisujjam körme

mit művelek és hogyan nőlök

míg utca-kosszal mérgeződök.

Csöndes fehér eső

Úgy indult, akár e vers,

hosszú, csöndes ásitással,

nem hirtelen, csak úgy omlott rá

a földre, mint az ejtőernyő

valami lassított filmen, és fehér

gerezdjeibe rejtegette magvát.

A fák félrehúzódtak volna,

képtelen kapuk alá lépni,

hát fölcsúcsozták magukat,

zölddé festették az esőt.

A járdák négerré nemzették az esőt,

szűzzé tisztították az ablakok.

Lenne még alkalom elmondani

a zavart autókat, törtető makacs mozdonyokat is,

s hova megy, aki elköszön?

s a csuromvíz piacokon, ahogy a paprikák

hasonfektükből fölállnak,

lecsurgatják a cseppeket

félrohadt deszkáikra.

Lenne még alkalom.

A törzsnél szelíden buslakodik a vad,

lábát elfelejtette – vár.

Vadászkabátok gumilehellete,

irhák faggyas vérszaga szivárog át a függönyön.

Esőben terel a gulyás,

nélküle félnek a marhák.

Hát ilyenformán lenne még –

mégis én

arról a nyárfáról gondolkodom,

ki nekem rezeg már halálomig,

s most virág- sugár- és madártalan

beszélget az esővel;

„Hiába nyirkosítasz minket,

meglötyögteted kapcsolatainkat,

mégis te ügyeltetsz arra, hogy

alattunk halottak vannak és

ég a fejünk fölött.”

Mihály arkangyal

Szőllősi oltárkép

Lomtárban szelídkori képem,

mester alkotta fiatalra:

szárnyas ifjúság szabdalja a sátánt,

mintha tepsiben hurkát vagdalna.

Nyaka sarlója megáll az időben,

felnő hozzá a kalász, kicsirázik.

Tekintete, becsukott gyöngyház-bicska,

új borok törött fényeivel játszik.

Búcsumásnapos, napos bárányarca

már korszerűtlen, túlságos szelídség.

Otthona lomtár, mért kell, hogy az isten

angyalát hóhérával helyettesítsék?

Mert megszelídült kis keresztelőktől,

esküvői gyűrüktől glóriásult,

nagypénteken sírt, végigénekelte

húsvétkor a Tedeum laudámuszt?

Levált a képről, alakja helyében

üresség, körül a mennyországi gőzzel,

s csukott szárnyai jól besávosodtak,

ahogy szoktak a mulatságban ősszel.

Ha nem lehettem olyan, mit akartam,

kifarolok enkardomtól, magamtól.

Kiűzettem, hová űztem magam

az orgonás, gyertyás paradicsomból?

Remetekerti szobor

Arkangyallá kövül az éjszaka,

súlya, magától konduló harang szava,

beroppantja az ablaküveget

mész- márvány- sószaga.

Fordított szakadék, világ

repülőroncsaiból szobrozza föl magát

az időn kívül, rettenetesnél

túlibbá ezt a téli éjszakát.

Még fagy nélkül is megfagyasztana,

farkas se lenne, megenne farkasa,

halhatatlanná dermeszt, a halál

kínja ne hagyjon el soha,

átszül, hogy mégis értelme legyen,

gyilkossá tesz, bár élek bűntelen,

deleje holdvilág-örvényei

nem e világon történnek velem.

Combjai között öngyilkos az anyaöl,

feje fölött fekete füst sürül:

szárnyashangyák belülről kivilágított

rajzása a lidérc körül.

Bolgár ikon

Akarom, mondjam múlt időben,

akár a halott életét!

Elherdált napjaim időtlen

hullottak, mint a törmelék,

mint asztalról pohár, ha csörren,

locs-poccsal veri szét magát,

akár lelőtt madár, ha ingen

fröccsent vérével képirást.

Mondani akarom, vége van már,

az időből kiszaggatott

napok kihúnytak a partnál,

akár a tegnapi habok.

Sok ablak elé meredésem,

sok orr-fül-gége, szőrszúrás,

szőrből vergődő ébredésem,

okádás, búba-borulás

befejeződött és a fényből

a méltatlan, izzadt fejek

eltüntek, ki-ki hazaszédült,

nem láttam mást, csak fejüket,

mintha Mihály arkangyal tála

Szent János fejét tartaná.

Mennék egy hideg, józan tájra,

az Északi csillag alá,

de hol vagy fejemvédő csillag,

talán a másvilág fölött?

vagy ez a másvilági kínpad,

ahol ülök?

Kő a szivárványban

Kő voltam szivárványban,

szivárványos az árnyam,

fekete görcs a magvam,

szív alakban,

szivárványod hídjára

dobtál, fönnmaradásra,

bombát képzeltél alattam,

mikor zuhantam,

lábad előtt a földben

magamat csillagnak hittem,

mennyed emeleteit bejárva,

kilyuggatva, lerántva,

mondd meg nekem, te gyapjak furcsa

szőke-fekete kentaurja,

ki vagyok én, kő vagy bomba,

csillag vagy szoknyád bolondja?

De ne szólj semmit! olyan málé,

bárdolatlan és ordenáré

gyermek vagyok akár a gyermek,

fogadj el gyermekednek!

fiadnak, akit előbb szültél,

mint te is e világra jönnél;

csígass a teremtés előtt

mint jövendő ködét a köd.

Elmosolyodtam

Elmosolyodtam álmomban,

a boldogságtól úgy ébredtem,

könnyembe keveredtem,

elképzelt, kivert aranyfogam,

akár a hajnalcsillag,

fájt fölöttem.

Mintha bársonyra jár a szellő,

mintha nyakról esik a muszlinkendő,

úgy éreztem az üres ágyban,

e félig rendezett halálban,

mi a jövendő.

Nélküledi jövendölésem

elaltatott újabb mosolyra,

cirógatott párnám csikossa,

úsztam a víztelen vizekben,

hinárosodott a mellem,

hasam iszapos sűrü mély lett,

lábam botladozva indult érted

oda, a lekésett vonathoz,

ahhoz a vörösorrú fekete gyorshoz,

ahonnan mindig szembe találkozhatunk,

álmainkban is mosolyoghatunk,

ha nincs víz, vizzé változhatunk,

ha nincs föld, földdé váltódhatunk,

s kérdezgethetjük, mi lesz mivelünk,

ki ér előbb halála mosolyához,

kinek ki áldoz?

Sírodba hullanék,

lennék majd másvilági léted,

hulladék lennék, hulladék,

lehullanék teérted

falevélnek gyászolók cipője sarkán,

te, drágám, Drávám, Daccám és Havannám,

hóviharom! engedd a képzelődést,

hadd gondolkodjak, mi lesz mivelünk,

ki ér előbb halála mosolyához,

kit szeret legjobban a föld,

élő gyertyával ki áldoz?

Varázslat karácsonyfára

Burkolózz barna kabátba,

de ha hó jön, vedd föl a zöldet,

öltözködj havazásba,

a havak, mint fára ömölnek,

nem kopasz ágra,

de karácsonyfára,

csöndíts, lehelj rám örökzöldet!

Legyél egy pillanatra, mint a fa

mozdulatlan, aztán egy kedves

mozdulattal indulj el kedves,

mintha gyökered lábad volna,

mintha a lábad földanolna

az első emelethez.

Karácsony este van. Manók

és mókusok csöngetyüznek

ezüst dióval.

Te itt állsz álmaim között

diszítve aranyozott utravalóval.

Jagellók kivénhedt jegenyéihez,

Dubrovnik cédrus-illatába menjünk,

vagy a Keleti-pályaudvar langyos

forralt borával legyünk együtt?

Karácsony este, másnapi,

másnap másnapja ez az élet,

fölnyitom szememet, foszló

díszeid között mégis csak engem nézlek,

meg azt, hogy hullik belőled,

belőlem, ami szép volt.

Vizkereszt nem csordít ereszt,

jéghegy az égbolt.

Nincs erdő nélküled,

nélkülünk nincs Magyarország,

tűleveleid illegesd,

injekciózd az ország sorsát

valami szépre, ami nincs,

burkolózz barna gyümölcsbe,

de ha hó lesz, vedd föl a zöldet,

öltözködj havazásba,

lehelj rám örökzöldet.

Boldog vérem

Vér

koponyám felén

párnán vér

vér festett virágon

esik a hó

bepólyált vér

tetőn

fülön

Föld vérzik

e Föld nagyságú koponyám

bepólyálva fehér

steril gézzel

s az anyám mint a Hold

s az apám mint a Nap

gyerekeim Merkur és Vénusz

feleségeim Skorpió és Halak

távolról pátyolgatnak

puhára eresztenek

keringetnek a világ végezetéig

kipirosodva hó alól

vérem

átfestve szőlővesszők nedvére

kaucsukfák nyálkáira

cserebogarak kiömlő belsejére

a hó utáni pocsolyákra

boldog vagyok

szülni is tudtam

egy kimondhatatlan gondolatot

én férfinak fogantatott

mikor e vér

nem is vér hanem fehér

virág túl korán nyíló hóvirág

És én ki életemben

NAGY szelekben élek

akár a vadmadár

két erdő között szállván

feketén fehér űrbe száll

FAILLATÚ holdvilág

híznak harmattól a fák

kivilágít a gaz a gomba

permetezik génjeink gondja

gőzölög lágy vadtetem

fölnyilallván virágzó csalánban

égre játszó sziven

vízcsepp meg szentjánosbogár van

MEGINDULNAK a temetők

holtak világra jönnek

elöl sárga csecsemők

mohos bölcsőben rengnek

az ifjak kéken mint a jég

asszonyok Északi-fényben

öregek éjfeketében

öregek hófehérben

NEM kérhetek mást

csak a testet

aki egy tüskés

évadot elfed

FELHŐ mögé szökött csillag

szemem hasztalan áhít

hűtlenségeddel tanítod

csodáid csodáid

zöldillatú estén madár

kinek ejtetted udvarára

a vágyak útját nem talál

és visszafordul önmagába

szerelem első szerelem

majd ócskán is visszavarázsol

elsápadt virágnak hiszem

a kút melletti körtefáról

NYÁR susogott vagy a sör

komló-fellegekkel

bíbor-rum – hajnali öröm

ébresztett engem

roskadtam roskadoztam én

pockosan mint a kéve

hajoltak eldőltek nekem

trombiták ütemére

megsikálták a szelet is

halott bozótok lelkét

a nők s a trombiták ölét

fényestől lelegelték

tükrös uton szél a társam

lelke halott bozótnak

ragyogtam s a lakomában

megkérdezték te jól vagy?

HALDOKLÓK megpofoztak

vért csöppentgettek hajamra a holtak

ezres rengetegükből kiálltam

visszafordultam lángoló kabátban

talán az isten

kapujától azért lökött el

mert ekkora szüzesség bűn

a teljes élet jele nélkül

nem emel térdére engem

MÉRGES angyal röpdösődik

csillagos palástja csapkod

hegytetőről vihar jön ránk

nagy csikorgó hátgerinc

RÉTEK ködében vadmadárcsapat

sajog a tavon piros alkonyat

valakik sétálnak ezüstprémesen

sétálnék én is gyere énvelem

JÉGBE fagyott vad sikoltoz

január de sötét ország

örömömet meggyilkolták

meggyilkolták meggyilkolták

DÉR csillog kék a rét

gyöngyök angyala gyöpre lép

kibontja fátyolát

gyöngyök angyala délre megy

fényesen lépeget

fekete erdőkön át

MINDEN régi mesterség

pompázik új címerrel

próféták mártírok szüzek

szikrát csiholnak hamvvederrel

királyok és miniszterek

kötélen vezetnek négy egeret

katonák ostort durrogatnak

nőszagú kendőt lobogtatnak

meztelen lovagolnak a ringyók

költőn betyáron

delejes magiszterháton

tomporuk vánkosba süpped

mint mikor vezércsillagok

felhőkre ültek

parasztok proletárok

zsákban hozzák a világot

és én ki életemben

a sírok fölött dadogtam

markomban földet viszek

e föltámadott sorban

ítéletem hogy őt kimondjam

talán apám vagy asszonyom

vagy csak egy sorstalan majom

a végtelen homokban

1956-1958, 1974

Napvilág

1981

Az első hó

Mikor az első hó lehullott,

nem ez a mostani hó,

nem ez a játszani való,

hanem az ősemberi,

mikor a dél-afrikai menet

az első hópelyhekbe ért

meztelenül, s az életért

kitalálta a tüzet remegve,

úgy állok jövendőm előtt,

úgy gyújtok tüzet, húst sütök,

nappalom deres úritök,

sült tökkel eszem a húst,

éjjel meg ifjúságomat

álmodom, mormogom:

Meg ne nyúzd! meg ne süsd!

Ebben a függőlegességben

Ebben a függőlegességben,

a balatoni őszeleji fényben

fordított felkiáltójel,

vagy egy akasztott betyár

függök az összességben.

Mintha fejsze vágta volna

ketté a világot,

a fejszeél hasítékában

lábujjhegyen, befog a végtelen,

satupad a fát,

hóhér a betyárt.

Van-e tekintetem

magasságból mélységig eltűnődnöm?

Itthon vagyok-e ezen az őszön?

mikor a garda-rajok

döngetik a Siót,

engem is vár a Fekete-tenger,

becsapott garda-raj vagyok?

Még Afrika is várna engem,

megfeketedik ínségemben.

Fejemnél fecskék gyülekeznek,

rájuk bízom a gondjaim,

disszidáljatok már előlem

kis-koporsó-madaraim!

A sirály átváltozik

nagy éjszakai suhanássá,

károg a varjú, mintha várná

feketére mikor sütik,

forgatva pörkölik

széljelző alkonyati tűzben.

Leülök sötétkék kérdőjellé.

Senki sem kérdez, csak a víz

pontoz körül vakká, süketté,

elvinne engem is,

ahogy sugarat visz,

oda a szárcsák kvártélyára,

a tó nádasi ingóságára,

pirosszárnyú keszegvárba

vízszintesen vinne a víz,

hogy már valaki jusson át

aranyhídján a Somogyi partra,

jelezvén a Fogaskirályt.

Csodálkozom

Újra légifolyosó alatti élet

de már lejjebb a gépek

Nem gondolok a magasságra

inkább a zuhanásra

Csodálkozom hogy nem esett

rám mint a lelkiismeret

kidöntve égő belsőségét

egy rozsdásfarkú repülőgép

Napvilág

Én meg itt az emelvényen,

éjfélnél nem feketébben,

aztán meg a telő holdon

holdból süt le néhány holdam.

Ide illettem sokáig,

kalapom nincs, hát nem ázik,

büszke csizmám sincs a sárig

cipős félparaszt vagyok,

félcipőm akár a csónak

elvisz pénztelen adósnak.

Nyárfa kukacvirága araszol mellemen,

fűzfa gyönge fátyla gondozza a fejem,

a Nap szelíd oroszlán,

nem ordít, ásítozik,

micsoda békesség lenne,

ha nem lennénk mi itt!

Micsoda virágbomlás

a lelőtt vére nélkül,

micsoda békesség az ember léte nélkül!

Mezítláb jártam sehova!

Már készül a jövő idő,

itthagyott lábaim nyoma.

Az őrmesternél is alább

ragadt rangomat most lerázom,

hadd essenek csontcsillagok,

gyűjtsék össze gyerekeim,

kapjanak piros pontot,

mert sok a földalatti csont,

ha fönt még a csontcsillagok.

Élem ezt a tavaszt,

a hímrigónak sárga csőre van,

s nem holló, aki fölöttem száll át,

a napvilágban jól érzem magam,

nem mint a penészes rakéták,

ó, egyik fám kukacvirága,

a másik gyönge fátyla,

míg húsom oda nem mohásodik.

Zöldellve hűl a kiürült fazék,

fekete bársonyban vagyok,

megfújom nappalom trombitáját,

nem hallja senki,

elment mindenki,

korahajnalban rámvilágít a szemközt,

zöldellve hűl a kiürült fazék,

megszárad estig.

Nyomottan járom saramat,

idegen puli a barátom,

csak ne az autó alá másszon.

Felhős az ég.

Kikiáltom köztársaságom,

várhatom, mikor lesz a puccs.

Olyan békés ilyen sorokat írni,

már csak a napot estig kell kibírni,

aztán tovább az éjszakával bagzó alkony

kék-vörös habjait.

Adalék

Rövid az éjjel, mintha éppen kezdeném,

ábrás zugában zsebmetszőként jár a fény,

álarca füst, a körmeéle kőkemény,

mintha csak ez a pince volna otthona.

Gyerünk haza!

Megtudtam ezt is, akartam valamikor,

most mint a ringyó ringat áramán a bor,

nevetésemből nyíló fogsorom, vigyor,

vagy a halottak mennybe szálló mosolya?

Vég-hahota!

De így csak akkor fogalmazgatok, ha már

az eső reggel otthonomban rámtalál,

lombsátor züllik, mint elázott ruhatár

plattyog az utca. Gyerünk vissza amoda

a búcsúba!

Vese hasítja kétfelé a derekat,

máj zuborog és emlő, here leszakad,

mit érez ebből, mikor viharban az agy?

még a pofon se fáj, csak másnapi nyoma.

Gyerünk haza!

Hajnalban nyit a Bosnyák-téri nagypiac,

Kiss néni süti legjobban az oldalast,

jönnek és mondják, ki vagy, mi vagy, mit akarsz?

Befeküdnék egy halom rózsakrumpliba.

Megváltana.

Zuglói kocsmák

Az Amerikai út és a Korong

utca sarkán a Csalogató, aztán

a Thököly úton az Aranyhal,

a Mexikói út sarkán a Vadász,

hátul a Juci meg két mocsok

fűrészpor-sáros, húgyos

italbolt, s középen a Columbus

utcai villa alján a válogatott

csatár Omnia borozója.

Egymásba keverednek, a főnevek berúgnak,

japánakácos Amerika, József

Attila-kisded, meg a fekete

szakácsnő pirított hagymaszagú

bőség, kurucok, akvárium és Puskin,

kétcsövű puskára méltók vadvacsorája,

s Juci asszony, „most is azt aranyom?”

aztán a hajó feneke, nem a columbusi

„föld!”, s a válogatott balszélső

törzsvendégei, nyugállományú rendőrtisztek

délután 1-től este 8-ig.

Étel és italféleségek! A Csalogató

Attilát nem csalogatná, nem lenne

pénze fröccsre, émelyít különben is,

mint az édeském Jolánka, hi-he,

„maga az embéegyben játszik művészkém”,

alma a pult mögött, haltalan Aranyhal,

kedélytelen, Krúdy és Berda

elkárhozott marhapörköltjei, hagymás

rostélyosai, menjünk tovább a Juciba,

habcsók, lengyel sör, Poldi

a nyolcvanötéves zsidó kirschwasser mellett

zoknit, gatyát kínál, tovább, oda

ahol a húspogácsába beledaráltak

minden nyomort, táplálja önmagát,

két razzia között, akár csak az az élet,

csúsztatva szemeltrizlinggel, a Vadásznál

a vak zongorista hazamegy éppen

hegedűsével, „záróra kedves vendégek!

záróra van, tűnés a…!”

Én piciny fölszabadulásom

Végre észreveszem,

nem elítéltek tolakodnak,

a villamos is eltűnő derű,

a mentőautó ment, habár

sikoltoz, derülnek a robotosok

a kocsmakertben, ő piciny

fölszabadulásuk az enyém,

korsó lassúdan apadó habja fölött,

kutyát nem lehet sétáltatni mogorván,

gyereket öltöztetni unottan,

a télből kivedlett nők

idomai minden napszakban,

járásuk változatai, nagyléptűek,

pipiskedők a tűsarok fölött,

amint mellükkel ütköznek a térrel

csicsegésüket nem utálom,

vígjáték a vének veszekedése,

nem érdekes az újság csak az

elvált falevelek találkozása,

bokszmeccs, szeretkezés

kotló gerlém fölött, madár-anyóm

majd elhagy búcsú nélkül,

s minden olyan mint régen.

Mintha vidámak lennénk

Rigók, verebek, cinkék –

micsoda vidámság a télben,

billegés, bukás, pityergés,

varjak díszelgő repülése,

mintha csak játszanának

a tíz fokos hidegben, mintha

szivecskéjükben fagy nem is ketyegne,

ilyen lehetek én is,

ha mosolygósra görcsölöm az arcom.

Anyám lábai

Lábnyomodban összeállnak

azok a rozsdás darák,

lábaid olyan fehérek,

amilyen kesék a disznók,

közülük emelkedtél

visszeres kékségedbe.

Az utolsó paraszt kivonulása

Már csak én tudok szólni róla,

érett kukoricását átkozom:

ne szaggattasson, ne verettessen sorra,

ne fogja be a gyom,

ha elesik, fölállhasson alóla!

Kukoricása sárgán megbosszulja,

irigykedik, arcába belevág,

hogy körméből vérzik az ujja,

eszik a lófogú kukoricák.

Nem szüret ez, nem is törés, szedés,

inkább halálos tévedés.

Rohadt arany, jaj, te átkozott vénség!

Az októberi dél lehetne jó is:

25 fok meleg, háborítatlan mély ég,

mezei zöld fa koppintgatja dióit,

fácán surrog, a gulya gömbölyög,

gurgula döge itt már trón lehetne,

ráülhetne anyám s ez a dög

alatta nyekeregne.

De itt a kényszer aranymáza summáz,

rabszolga ő, ha nem paraszt, se summás.

Vége! Fölszedte a diót,

fölszedte, lemászott, kiszedte,

káromkodott, imádkozott,

tüzet köpött ólat pusztító nyestre,

vértelen csirkéit megette.

Vége, ha az utolsó sornak is vége,

aztán pakolást hoz az este

istene kegyelmére

elgurul bútora ütemére

fájdalmas Szent Erzsébet képe.

Küldjél csomagot

Küldjél csomagot olyan kosárban,

minek vesszejét én vágtam,

én fontam gömbölyítve,

én címeztem címemre,

én veszem át, ha jön a postás.

Tedd bele az akácos nótát,

dió kis agyát, apám csontját,

nagyfiad velejét, könnyeidet dunsztos üvegbe

savanyított ringlóval keveredve,

tedd bele, add föl a postán.

Majd én kiváltom,

megrágom, lenyelem, kihányom

múltunk utolsó csomagját,

megélek belőle,

mint ez az ország.

Sárgában feketében

Ne szállj le fekete madár

a sárga lombú fára,

november van, legyél

hazám fekete polgára,

fölosztottam a temetőket,

síronként más az ára.

Figyellek fekete madár,

mert te rám nem figyelgetsz,

rászállsz a sárga lombú fára.

Cigarettázom, eszem, megfigyellek,

ráköhögök ingem gallérjára.

Megyek a gyászmenetbe,

fekete feketéhez,

hazám fekete polgárai

halottak nemsokára,

megyek a gyertyafényhez,

mint ama fényképészhez,

aki orromat dorgálja.

Elvesztettem fekete madár

mindent, mi kellett volna,

mellettem úgy szakadt le a nyár,

mintha csak dolga volna.

Síronként más az ára,

apám kulcscsontja,

apám koponyája.

Ne szállj le fekete madár

a sárga lombú fára!

L. Z.-nak, 8636. Balatonszemes

Zoltán! olyan boldog vagyok,

és azt is tudom, hogy hiába mondom,

elvetemült árvaságomban ragyogok,

gondtalan gondolat a gondom.

Zoltán! Most hadd magázzam önt,

szeretném kilakkoztatni cipőjét

olyan hegyesre, mintha ölt

volna és lábáról lebillegne önként.

Zoltán! Most hadd tegezzelek,

ahogy a madár beszél a virággal,

gomblyukamban trombitát viselek,

nem zenélhetek trombitámmal.

Zoltán! Megtudtuk, hogy a test

üres tartálya a halálnak,

s a halál, mint tündökletes

meteor, ebbe az üres tartályba támad.

Zoltán! Egy pocsékolható

pocsolyában hófehér lábbal

kiáltok, bár fölösleges –

egyezzünk ki a halállal.

Zoltán! Hadd mondjam, hallod-e?

Isten, ha vagy, engedd meg nékem,

már felejteni kellene

elvesztett szüzességem.

És táncot járni Zolikám!

kirurgusok közt erre-arra,

bicegve, mint egy csontváz,

érdemrendekkel megvasalva.

És várni, drága Zolikám!

midőn a koponya beszélhet

valami illetlent, sírod

elföldelt hajnali ének.

„Vak ügetését hallani

Eltévedt hajdani lovasnak,

Volt erdők és ó-nádasok

Láncolt lelkei riadoznak.”

És Ványa bácsi ráokád

erre az asztalszéli létre,

oly pontosan tudjuk okát,

hogy nem tudjuk, minek jött létre.

Alkalom voltam

Huszárik Zoltánnak

Eltűnő ország tagjai,

mit húzunk a zsebünkből?

Már azt se látjuk látszani,

ahogy a Mátra füstöl.

Csak kéményseprő, zólyomi

Balassi-fatty leszármazottja,

csak Tátra gondoltat hajdani

disznóöléses hajnalokra.

Tördelem a kilincsemet,

érzem, olyan bandában húzok,

hol lenyúzott gyötrelmeket,

csontokat esznek a hiúzok.

Mondtam ezt én, vagy voltam én?

Bár mindig élettel vetekszem.

Alkalom voltam, mint a vér,

vérből lettem disznóölés,

véremet dermeszti a reggel,

a Tarpataki vízesés

fröccsei, vörös sziporkái,

s a sziklákon jégből a kés,

fenyőrigók Csontváry-áriái.

Mégcsonkább családi kör

Béla apám Magyarország

sehonnai nem-mennyország

László világít helyette

mondtam – de már ő se ő se

egyszer elvette az ország

rá az örökkévalóság

magafaragta facsillag

lehullt kezéből leroskadt

kihűlt mellére csóvája

levert sárgarigó szárnya

s én mint a Három Királyok

csillag nélkül nem találok

se haza se Betlehembe

csak fagyos temetőkertbe

gyász füstjébe hang hangjához

hol a hó fekete sáros

anyánk fekete ruhája

omlik fekete ruhámra

Margit fekete kendője

szállna fehér szemfedőre

László! éppen két hónapja

hétfő reggel sohanapján

hirtelen mint hulló hajszál

súlyosan mint ama omlás

mint kisgyerek bölcsőjében

mintha csak aludnál éppen

hihetetlen piciségben

Rólad eddig nem álmodtam

álmomtól ma megváltódtam

bementél az Országházba

tettél-vettél szép sorjába

papírjaidat leraktad

megsimogattad az asztalt

de már senkinek se szóltál

de már ott senki se szólt rád

aztán csöndben elindultál

mintha csak haza indulnál

tumultusból tolakodtam

feléd édes-testvér joggal

élő volt a kézfogásod

megvetetted nyavalygásom

Menjünk akkor vacsorázni!

Ma estére engem más hí!

Az iszkázi két harangok

hangja idáig hallatszott

szülőházunk két szobája

leszállt a pesti utcára

két szállító repülőgép

hozta ifjúságod népét

gyerekkorom kislányai

ifjúságod koszorúi

gyerekkorom nagylányai

ifjúkorod ápolói

gyerekkorom legényei

ifjúkorod testvérei

ittak ettek mulatoztak

porban füstölgött az aszfalt

De te hűtlenül eltüntél

Kormos Pista mellé ültél

Kondor Béla mellé ültél

Szabó Pista mellé ültél

Simon Pista mellé ültél

Ma értettem meg halálod

ki álmomban élő voltál

Földi füvek kizöldellnek

égi csillagok tüzelnek

vízi halak víz hártyáját

orrukkal törik luggatják

balkánod szürke gerléi

röpdösődnek cicerélni

kiscsikók anyjuk becézni

az ég a vizeket kérdi

föld a holtat miért érti

halott meg a földet kéri

mért nem lehet már kinézni

a nélküled jött tavaszra

soha-soha új tavaszra

én meg László tőled kérdem

szabad-e szemeddel néznem

aki édes bátyám voltál

halott apánk helyett voltál

mígnem te is halott voltál

édes játszótársam voltál

szerető ítélőm voltál

felsőbb egyetemem voltál

Fogjuk be azt a vad csődört

el a szőllősi szabóhoz

rendeljük meg új ruhádat

aranysújtásos selyemből

gombjait fekete könnyből

ahogy szakadnak szememből

egyetlen nagy pofonodtól.

Ott valahol

Kék ég, alulról nézvést a zsúfolt szilvafán át

hiányzik-e vagy éppen ott él valaki messze

kéksége van meg könnyen elszálló szivarfüstje

a szilvák kék egéből fújja füstkarikáját

fölgyűrűzi a földet mint a Szaturnuszt az Isten

aztán gyűrűs szivarját eloltja a kupámon

hiányzik-e vagy éppen úgy teszi hogy ne fájjon.

Megyek élő testvéremhez

Reguly Antal emlékére

Bakony-erdő sűrűjéből kiszakadok,

bal zsebemben falevelet őrizgetek,

a világon végig,

testvéreim bal zsebéig

megyek, futok, táncolok.

Nincsen levelemre írva semmi sem,

minthogy nincsen írás baljós szívemen,

planétái kilenc fényét

őrzi a jég, akár gazda az erszényét,

úgy a szívem, levelem.

Medve-bunda gunnyaszt rajtam,

jaj, a hírem meg ne fázzon,

nyelvem alá teszem őt,

jobb kezem szívem fölötti,

nyelvem most tanul köszönni.

Jó napot! Jó napot!

Reguly Antal vagyok.

Galléromon jégcsapok,

ha nem megyek, megfagyok,

megyek élő testvéremhez,

cirbolya-fenyvesben áll,

ebcseresznyés úton jár.

Előttem szánom páros lófara,

mögöttem farkasok habos fogsora,

mögöttem a haza,

körülöttem az elveszett haza.

Mordul a jég, szövetkezik a hóval,

rémlő az ég sörétté sűrült hóval,

fortyognak medvék álmai.

Láttyátuk feleim szümtükhel,

mik vagymuk.

Isa pur es homuu vogymuk.

Megérkeztem, nem értetek meg engem,

engem, ki mégis értetek születtem,

hulló leveletekért.

Bakony-erdő sűrüjéből kiszakadtam,

ott százat, itt százezreket szánoztam,

mielőtt meg nem haltam,

irományomba pólyáltam magam,

gyönge testemet fagyos papír-repkénybe csavartam.

Az ő nagy barna szemében

Csucsa alatt októberi esőben

a Körös, mint a bélcsavarodás,

mint az ország eltűnőben, visszajövőben,

de forrásától tudja a Tiszát,

valaki néz a rohasztó időben,

lát romkirályt és romkirályleányt,

Ady Endre,

csucsai méltóság,

s ott jár egy árnyék cserkészvezér-fővel,

nem ül le saját asztalához Boncza Mikulás.

Ne is üljön, mert Ady úr az Úr,

utolsó árpádházi király,

utolsó költő, végső kálvinista,

de televény a magvető cipőjén,

de vörös borral véresített abrosz,

kimoshatatlan, akár Ágnes asszony

vászna a Sebes-Körös jobb felén,

Ady Endre,

haláloságyi zsenialitás,

fehér fityulás túlvilági nők

mellére szálló költemény,

akit hiába ér tetten a piktor,

dísztemetés, tor.

Nem azért jött, mert paszományos menték

alkonyatát pipázta volna át,

nem hogy nepper, tollas svihák,

századeleji minnesänger énekelje a tavasz

bimbaját,

nyisson új szóbazárt,

Ady Endre,

Nagyvárad, Káptalan utca 10,

ahogy vonata Párizsba visz,

aláveti magát Latinovits.

Nagy szeme barnájában,

ahogy kiköthetem tekintetemet,

száz év óta,

ahogy nem ereszt,

követ a teste,

vagy kísérem, mint árnyékát a láb,

Ady Endre,

szilágysági láp,

ahogy ebbe a nagy barna szemgödörbe

belehullok, mint könnycsepp a gödörbe,

ott ragyogok,

míg el nem száradok.

Idézem Alexandr Blokot

A szalon tükre megrepedt magától,

a kristályváza eltörött,

valaki meghal, mondják, a családból,

öreg vagy újszülött?

vagy éppen Krisztus tükörképe?

vagy kristály-dekadenciánk?

Szemünk sugara összetépve,

rongyos a Miatyánk.

Oda se neki! – legyint Balmont,

Andrej Belij, mint egy hiúz,

nézi azt az ó-bársony sezlont:

Zinaida Hippiust.

Bársony puhog, a fényes szamovár

lohog, a kandalló tüzel,

a könyvtár, mint szláv sziklavár

cirillikák rózsafüzér-férgeivel.

Magától reped hó alatt a jég,

valami meghal a hazából,

szalon vagy kocsma? nem is tudja még

a hócsatakos fekete kabátból

Alexander Blok, Mengyelejev veje,

a fölfedezetlen elemből

föltámad s bukik a mélybe le,

hol kocsmalárma gőzöl,

összehúzódik a tangóharmonika,

kitágul a nagy rózsaszínű lárva.

Krisztus nevében gyertek a muriba,

e vöröslámpás mulatságba!

Cafkák közül „Ljuba! Ljuba! Ljuba”!

kiáltja, míg a konflisáig ér el,

hóvihar sáljába csavart kocsisa

vagyonért fuvarozza címére.

Hova, hova, te, elvesztett Ljuba?

mindegy, de itt már olyan mély a kórság,

esik a hó, egy ország búcsúja

fehéríti a lovak orrát.

Korong utca 6.

József Attila ablakából

nem néz ki senki,

ki élhet most a csöpp szobában?

Remete-lélek, vagy egy hetvenötéves

kalapos agg, mindenségbe békült ideg?

Így néz rám az ablaküveg

az álmodó toronyszobából,

félárbócra ejtett magasság,

nyárvégi szénapadlás-ábránd

kínálja megváltozott életemet.

Ősnyomtatvány, családregény,

félórás szundítás a priccsen,

tyukhúrszedés lehetne sorsom.

Mért adtad ezt a szörnyű mesterséget, isten,

hogy válasszak közted s magam között,

ha föltámadó ködmönöd

csücskéhez föl nem érek?

de mindig csak lábujjhegyen,

fölfelé kapkod jobb kezem,

József Attila-dac, sótlan Hölderlin-ebéd

a koránkelők megváltása végett.

A Korong utcai ablakból

nem néz ki senki,

hát nézem én a semmit,

amit egy rigó sötét röpte megáld,

aztán ideje tovább menni.

Kedves D!

Ez a sok körémnyüzsgő hangszer,

gépszavú színészek tüsténkedése,

zuhany-zuhogás, konyhai csendülések,

fölöttem és alattam más életek takarítása,

rekamié-láb r-betűvel kezdődő igéje,

amit nem tudok kifejezni,

s az alkonyatban fölgyulladt kórház,

tűzoltóautó, de nem arrafelé,

hiszen az idegsebészet boldog,

a reggeli köd elszabadult repülői

mint a versenypályáról, itt dörögnek fölöttem,

s a fekete fák kivirágzandó csontváztürelme,

belül pepita minden,

vibrálok ettől a sok kiolvasatlan könyvtől,

konyhaflasztertől, írógéptől, hírektől,

kedves D! üdvözlöm a tündérvölgyi társaságot,

pincétek déli ablakait,

elmegyek nemsokára pinceszerre,

én leszek az az ablak, aki a szegény síkság

fölött számolja a Nap perceit, a felhők

vonulását, így telik nappali gondom,

s borosan belesötétedek az éjszakába,

aztán én is felejtek napot és éjjelt,

s másnap újra átengedem magamon a múlandóságot,

akár a pinceablak, akár ti, lenti robotosok,

fönti öreg gyerekek játékos társasága,

hegyetek magasáig ér föl egyetlen léptetek,

szomjas a kis demizson, türelmetlen

a kibontatlan tündérvölgyi zászló,

nem országzászló, nem a világesemények lobogója,

a hegy spekulál,

én meg abban sem vagyok biztos, hogy a kialudt vulkánok

nem törnek-e ki egyszer,

láván sül majd a szalonna,

kén gőzölög a forraltborból,

elmegyek nemsokára az ösvény csatatér egérútjain,

mi lett a nyárból, kedves D!

mi lett a hóból, mi lett mindenből, ami volt?

megjött-e a tavalyi cinkéd? és a virágok?

s majd bemocskolom alant kantündér-nagykabátom félkiló

sárral, másnap esendőbb leszek a világnál,

esendő svejci sapkád a bicikli-nyergen,

te meg én a sötétkék vasutasok árnyékában,

karácsonyfával utaznak elsőosztályon

lelketlen hideg falujukba,

sem itt – most szombat délután

sem ott – most szombat délután,

akár érted semleges zászlód,

értem szentülő családom,

mégis fölöttem a légifolyosó,

a tető holdi tája fölötted mégis,

mi lesz itt, ha a nagy bazaltbányász újra megjelenik,

s megtették dolgukat a berepülő pilóták?

addig is áldjon minket az isten,

kedves D! köszöntöm utadat a Tündérvölgybe,

ganyézz a szőlővirágért, rizlingbogyóért,

talánt talánért, akkor is, ha,

mások megvennék a teliholdat,

a napfogyatkozást bezárnák álomi garázsukba,

de nekünk fönt a hold, márcsak

Krisztus hiányzik alóla az Olajfák hegyén,

nem baj, ha a nap nem enged magába nézni,

mégis látók vagyunk nagy vakságunkban,

hozzád mennek a kincs-gyűjtők,

te vagy a birtokos, ne add ki árendába se,

egy éjszaka is hosszú telihold nélkül,

ha egy pohárral vendégeskedel nekik, holnap

borús az ég, ha ráadással, nincsen azután,

oh, mondanám most, mint fohászkodók

égre tárt karral, oh!

ne vendégelj kufárokat, szarjelző készüléked,

s lázmérőd otthon ne feledd!

furcsa február ez megint, mindig

olyan furcsa az idő, áprilisi hőmérséklet,

akkor meg verselhetek a havazásról,

unok ilyen természetet kísérni,

de ő nem unt meg engem, belegyömöszöl

a tavaszban posztómba, pedig én mezítláb

akarok járni, kigombolt fehér ingben,

virágporos fehér pantallóban,

jégkorszak minden évben sivataghővel elkeverve,

s a szilveszteri trombitákra

okádott múlt a kujtorgó kutyáknak,

alkalmas vagyok az alkalmatlanságra,

többet nem mondok rekviemet, hátha

megsértődik a halál ekkora szemtelenségen,

s nem hal meg senki,

Kedves D! elmegyek nemsokára,

én leszek az az ablak, aki a szegény síkság

fölött számolja a Nap perceit, a felhők

vonulását, így telik nappali gondom,

azután elsötétítek.

Zöld szoba

Ma délután az erdő megtalált,

ajtón, ablakon zörgettek a fák,

elől a redves, kehes, hasadt fűzfa

újzöldnek mutatta be magát,

akár egy zöldre festett elefánt,

akiről még habokban hull a festék,

ormánya, füle csupa rücskös vénség,

mégis újzölden mutogatta magát,

a többiről nincs is mit mondanom,

erdő volt, fű, fa, virág és bokor,

meg egy boglárka gomblyukamba tűzve,

én délutáni sárga csillagom,

meg egy ökörszem elpityeredőben,

s én csörtettem ebben a zöld erdőben

a kicserélt berendezés között,

míg a sötétség kipakolta tőlem.

Csontig-haza

Évente vesztek erdőt, vizet,

szülőfalum elesve,

tilos utak a Bakonyban,

engedély kell a Balatonhoz,

mindennek emlékképe csak,

mely álmaimban könnybe oldoz,

mint visszanéző Lear király:

mit ér, ami még megmaradt?

A tavasz nem tavasz!

és igy tovább a többi évszak

szólítatlanul hagynak el,

Dunán a hajók lefelé.

halak, sirályok, vándormadarak,

szerelmek, társaságok,

csontig csonkuló hazám

még luxus-börtön,

ablakomon sárgáll a függöny,

rádió szól, de vakít a papír.

Mellettem csonkuló családom,

kezemet nézegethetem,

szív-ütememre lélegezhetem,

bár megzörren egy pillanatra,

mint babakocsi piros kereke gödörben,

fülelhetem, szűkülő körömben

hogy szuszognak a hódítók,

hozván hegyeim tölgyszagát,

könyökük, térdük sírmohás.

Míg leszek csontomig kopár,

míg koponyámba költözöm,

kérek csak annyi engedelmet,

míg mihez van közöm,

nem olcsó föld-felesleg.

Új s újabb évre

Nézem a képem, mikor tiszta voltam,

mikor még csodás jövőmre gondoltam,

nézem a képet, aki néz valahová.

Nem az emberek szűk istállójába,

buta tehénre, leláncolt bikára,

de Ezékiel ékköves gépezetére.

Nézek az égre, milyen madarak szállnak?

Nézek régi szemembe, árnya az ifjúságnak,

ismerős gerlék, ülve, a madarak.

Mit kellett azóta ábrándoznom,

nevethessenek rajtam, a bolondon,

vagy szavaikkal megkövessenek?

S hogy szívemet hajnalban tépjem széjjel,

maradjak olyan sötét, mint az éjjel,

kinek már nem lesz nappala.

Apám élt nyolcvan évet, én meg

fele időmmel legyek ily kiégett,

ilyen ostoba-mostoha?

Ki veti el az árpát márciusban,

ki arat péterpáltól szakadatlan,

októberben a répát ki hordja haza?

Kiégetett, akár az üres korsó?

Mégis magamhoz maradok hasonló.

Nézem a képem, mikor tiszta voltam.

Tisztább vagyok most is az élő tűznél,

fölszállhatok, akár a felnőtt tündér,

sármom növeszti szárnyamat,

– mondom, hogy éljek, élve gyanakodjak,

ne mint sírjukban epedő halottak

magukért, jobb magamért.

Nézem a képem, mikor tiszta voltam,

mikor még csodás jövőmre gondoltam,

nézem a képet, aki néz valahová.

Keseredik a föld héja

1984

Ének elvetélt versekért

A vers előtti töredékek szentek, harmatosak,

még semmi koponyabelső-képzet a fűzfa

alatt, csak a zsigerek zsibogása,

ahogy szereti a talajt a láb, s az öl

cigánylányt képzelget magának, fekete dáliát.

Sápadt a hajnal, nem tudni halva született

nappalt tipornak-e a korán ébresztett gyerekek.

Jönnek a libatalpas rímek. Én vagyok,

aki Petőfi-köpenynek képzelte nagykabátját,

koravén Arany, gazdálkodósan motyogott,

Rimbaud volt, szesszé fülledt árnyékszék-aromában,

hogy lerészegedjen a lorcai Hold,

pöszmétemázas arccal kereste az Anci-szőke

mosolyt megkékült záptojásban.

Amit nem kapunk el, s amit nem érünk el? –

álmában beszél a gyerek.

Szörnyűek a vers előtti töredékek.

Féligérett világ, melyben búgni lehet,

s kijönni háború, amikor meg lehetett

halni az udvarért, s minden

megerőszakolt asszony szülte öcséimet.

Apám haja, kisült fű, zöldfakó.

S mi van a vers után?

A költemény megszüli a halált!

Majd terem az idén is ez a szilvafa

hamvaskék ringlót, bár oly féloldalas,

mint egy háborús rokkant, gégerákos fahang.

Semmi sem megbocsátható!

jaj, mennyi önérdekű csont, rabtemető a temető,

senki se férfi-nő;

fémbillentyűvé korhadott fekete oboa

a költő szájzávárzatán.

Orgona-fújtató

Nagypénteki szakadt templomhajóban –

de valaha én fújtattam ezt a szótlan

orgonát, kiselejtezett imazsámolyról

tiportam a kupásra vásott fapedált,

ha a parázna-ábrás fogodzóba

nem kapaszkodom, port és botrányt

vertem volna föl szárnyaimmal,

akár a toronyból letévedt gyöngybagoly.

Pap, hívek és kántor fölött,

Istenhez legközelebb, fújtattam a

paraszt-gregoriánba tömjénfüstös,

illetlen bagófüstös levegőt,

még a tüdőkbe is, azt hittem,

még a templom is nekivetemedik,

fölfújódik, mint ama Zeppelin,

száll, száll, a virágvasárnapi

lelkekkel megzsúfolva,

Mindenszentek képe a kisoltáron,

a szentély pattogzó boltja

csillaggá vágyott gyulladozni.

Repülés túlélője,

fölállok az orgonaroncsból,

föltámadok deszkába vésett nevemből,

az egész helybeli század

monogram-lajstromából,

a passió irkalapjait zsebre vágom,

legyen az Utolsó Ítéletre valami

bizonyíték: Valóban Isten fia volt ez.

Csak a nép hangja a gyermek írásban,

se Jézus, se Júdás, se Péter, se Pilátus.

A nagy herélés balladája

A faluvég kutyája mind szagot fogott,

kajla falka, tökre mohó nyüszítő bélpokol,

s egy varjú fent,

tavasz gyöpén lovat herélni mit jelent?

vörös eb varjúval kétszeres halált jelent.

Ingujjas kísértet-brigád, pompa-miskárolók

kimetszik kéjhasznából gügye igássá ezt a mént,

gyűrik akár a gyász patás lófogas bársonyát,

kéj hosszú bánatot jegyez,

nyugodalmat a hám.

Összegubancolódva hanyattra kábitott

csődör inaival, akár a sasok

jegyeznek idegent, ki végett baj szakad,

csánkot feszítenek, lábai közé hajlanak

horpaszát elszorítják, térdelnek bordáira,

szusszuk késpenge-roszogás, attól hasad ki a

tenyérnyi glóbusz, tajtékos kinti szív,

ne lássa szűz! csak szégyent hozna rá,

felcser elvándorlást jelent,

vérző szív fájdalmas sértést jelent.

Ne nézzétek olyan mohón

azt a Hatalmasat!

Elvánszorog az elitélt, szakadt

arkangyal istállójáig, roskatag

léptére sötét ágyékából csöpög,

utálatos, gonosz dolgokkal lesz közös,

ki hozzá szól az oszló csődületből,

majd még kifőzött koponyája sem kell,

hogy rontás ellen kitegyék a fára,

jobb lenne egy gidára elcserélni,

a kecske bajt okoz, hazugságot mekeg,

fehér ördög, az özvegyet kísérti,

ha padláson zörög, nagy időváltozás.

De mit jegyez a megőrült herélt,

ha szabadul Szent Mihály lovaként,

gazdája koporsójával hánykolódik a

dűlőút kupáiban, vemhes tehénre ront vakon,

nem hosszú életet, tán végitéletet jelent,

ostoba pört jegyez, véres templomfalat.

Magyar Katalin

Megörökített halál almáriumszagában

kallódik képe valamelyik fiókban,

ő maga lapátolt földben, időn túli soványan,

lepréselt liliomszál félretéve.

Van-e keresztje? vagy már kimosódott,

isten tudja hová lett, mint az én véres ingem,

Magyar Katalint kiégették az őszből,

szabadjon élni megint,

ballonkabátom én is elégettem.

Ballonkabátok ősze!

A szél zöld-piros, kék-fehér szárnnyal,

sárgára váltan vitorlázott a karomba;

Mindenszentek napjának nem volt még annyi halottja,

nem égett annyi gyertya az elsötétítésben:

vörösréz töltény a szívkamra-sötétben.

Kórházi ágyon pislákoltam.

Most a kórházkert húsvéti tapéta

korhadtcsont-színű falra,

átvilágított szellő, reménylehellet.

Minek gondolna Magyar Katalinra,

ki a Terézvárosban a tizenhatéves vöröskeresztest

lefényképezte, akár a vadorzó,

s a rossz fölvételt nekem adta?

Valahol itt, valamelyik fiókban oszlik

barna homállyá, valahol fényes földi

lakk pácolja nyakcsigolyáit.

Nem látom, mintha látnám ballonkabátba

csavartan, homlokán csuklya gyapja,

szelíd arcával lepke-bárány,

Jeanne d’Arc és Zója negatívja

hanyatt a pesti járdán.

Mindétiglen a járdán.

Mennyi színházi topánka porozta,

azóta mennyi uccaseprő söpörte hiányát,

és hányszor hessegettem:

Tűnj el szabadság!

ragályos halálod öröklődik, akár a vérbaj,

nem szabad szeretni engem!

Hasonlított a lányaimra.

Első lelőtt szerelmem,

nincs emléke a rejtek szülőszobáról,

szülőanyává hamisított nevemről,

mikor a sebem bűn volt, s professzorokká

taníttatott a század,

szökevény- s disznóbújtatásra.

Gézből szivárgott sebem vallomása:

Ülj az ágyamra! hadd fessek túlnagy köpenyedre

véremmel gyereket, pontosat, mint az iskolában.

Tűz volt

Ahogy ebben a gumitalpú cipőben

lábolok le a hegyről a havat nadrágomba

törölve, s a csontváz-vendéglőbe

fölülről belenézvést eszembe jut, hogy

ezt a kocsmát én gyújtottam föl,

visszajött a gyújtogató, le sem

tartóztatják, hát megszemlélem

eredményemet, van mit nézni rajta,

de sajnos nem fecseghetek,

ám, azt mindenki tudhatja, hogyan sült

a tojásrántotta, a sárga palacsinta

hogyan repült a plafonra, zengett,

mintha cintányér volna,

lángok között ágált ott felejtett árnyam,

a konyhában micsoda főzés folyik!

tűzvészem hamar kész az ünnepi vacsorával,

s mert nincs ki a lángot igazgassa,

minden nyersanyagot egyszerre fölteszek,

tanú vagyok és titkolom,

mi történt akkor a sparheldeken,

hogy pöfögött a főzelék, a sólet

durrogatott amúgy, gulyásvörös láva

szutyorgott az üstben, az alumínium-

fazékban a marhahúslevest kavarták-e

égi hatalmasok, megnyalták-e kisujjukat?

a képzelődést másokra hagyom –

fölülről jött a tűz, a szakácsok

már rég elégtek, mikor a lángoló

palacsintát föltálalták a pincérek.

Immár a művem, bevégzett oltottmész-szagú

fenyőgerenda-sült, pörkölt benzinesrongy,

kátránypapír-tortalapokkal bekerített

fiatalságom a szénné égett legyintés alatt,

én meg kívül, majdnem kalucsniban,

zsebretett ujjlenyomatommal lelakatolva.

Végre jó nagyot pazaroltam!

micsoda hőség volt, s kéremszépen

milyen hideg lett.

Kismartonné őszikéje

Mintha szülőhelyem

őslénye lakna itt,

Kismarton Józsefné

a kiírás szerint

hadverte szükséglakását betölti,

s ahogy idült neve

ütemre nem hajol,

őt is csak eltűri

e félföldszinti sor:

szódás, kalapos, órás és a többi.

S miként e versezet

gyümölcstől párlana,

zugát kinézte már

egy zöldséges kofa

tök-kapor-szőlő-körte-karfiolnak,

ne ez a dunyha-vár

aszott kaktusz, az arc

lebbencs-sápsága, míg

szellőztetése tart,

ha a homály filoxérái savanyodnak.

EI innen! Nem megyek

sehova! – mondaná,

lábtörlős grádicsa

levisz a föld alá,

házmester-posztját túlélő söprűs földi,

mosórongyfészkű vén,

csirkétlen hű madár

amint helyére ül

október derekán,

rokon talán s nem merek ráköszönni.

Vakmargitka

Lehallgatta világosságom is,

legalább bensejében lásson,

egyebe sincs e vak világon,

hát a sötétben takarít,

besöpör minden kelekótya hírt,

ujja hegyével válogatja,

összerakja külön kupacba,

ki kivel, mennyit és ki mit?

S én, amit csak a drót kibír,

összehordtam a telefonba,

lettem trágár, hamis, otromba,

szoknyapecér, piás azóta is,

sajnálom leples marhaságom,

azt hiszem szeretett titokban,

s hogy kapcsolatunk el ne rontsa,

tán azt akarta, sose lásson.

Első nyár Elvira nélkül

Sajnálom, drága Elvira,

nem pislogat továbbá,

bagolymód huhogászná,

oda az áruda,

hol kellem, s praktika

szenvtelen hátra csapva,

arany-, kékpaklis cigaretta,

pipadohány, gyufa,

ön meg előtt-alatta,

csont-bőrke Elvira.

Mióta hűs trafikja

szeparés kocsma-forma,

kupica, krigli, buksza

embert emberre űz,

hágatni szán a szűz,

tűnőben majd a kajla

palija meghasalja,

oda se ránt a rikkancs,

a hírt kinek sutyogja?

inkább iszik, zsidóz.

Hajára vágy a pók,

befonná Elviráját,

a szobakutyák nem cibálják,

vaus miákcsahók,

dögremart kancicája

tűnt lelkének utána,

nem lesz az utca rossza

soha Raszkolnyikov,

megszűnt a bolha-kuss

derékrongyát kirázvást.

E szabad nyári frászt

ne ám a mennyre hányja,

míg a pokol tornácán

trafikáz, Elviránk!

itt lenn a hulla-hordók

voltak a legjobb kuncsaft,

majd ők is odajutnak,

üzlete visszaáll,

komisz kapadohányból

Habána-szivar-illat.

Zuglói maskarás

Lát, akinek gyöngyhályog van szemén,

lampionos, konfettis ketrecet,

hőbe-hóba Amerikai ú-

ti büszke bálanyát.

Télre kerül a sor. Nyers hódarát

szór a kalácsra. Rózsa nincs.

Virágos pongyolát bunda-nadrágra húz,

s kiül a sámlira.

Hóhányók! Jobbra át! Nem dekkolunk!

Pályázgatunk? Szuronyt szegezz! Föláll,

hónaljból vekni kenyeret elő-

re ránt szegetlenül.

Rukkol a szobakutyák térfelén,

míg sámliját agár suhintja meg.

Aki elitta sanoáromat

megdöglik. Jóccakát!

Jaj, asszonyom! Lefagynak bimbai!

Lőtávolába lépek, rám tüzel.

Kocsmárolnak a spiclik téged is!

Dicsülni megcsücsül.

Kék szaténboglya, fönt ádvent-lila

taréja ráng. A mikulási hó…

Nem szaporítom. A túlsó szeren

robotos forgalom.

Eposz-töredék

S jő a farkaskutyás nő kinek járása

vadbika-jártatás súlyos méltósága

szigora mintha egy egész regimentre

nemcsak erre a zord kanra felügyelne

amelyik szíjánál fogva az alanti

szagok áramában vágyik uralkodni

oly mohó szimattal hogy már teste hossza

orrától farkáig ráfeszül a nyomra

amit helyi szukák fröccsentettek széjjel

vagy arzént ugató kanok rúgtak éppen

Sértődékeny gőggel mennek egy ütemre

egyik csörömpölve másik süppedezve

bámulatom illik a Bevonuláshoz

mit csinálna egymás nélkül ez a páros?

ha a trampli bakkancs mellett nincs rugalmas

mancs ruganyzó lábszár s meghökkentő marja

amint a házőrző komondorra támad

nem adna önbizalmat roggyant gazdájának?…

A Látófai Poszt fölajánlása egy gyöngyhályogos öregnek

én

a Maga helyében fölrepülnék

a japán Akácra mikor neje

kimosta Trógerkék köpenyét

nem alul Yoznék ikszek

közt vén-japán Araszos csápoló

zsebében a pintesüveg ne Súly

legyen inkább repültető motor Oda

úgyse néz senki föl régi jó

béke Világban kandúr lenne szatócsa

társai Stiglicek cinkék megtisztult

lelkei Zupás őrmestereknek akasztófára

való Kocsmárosoknak mindenféle profósznak

Igric mátyásmadár

gyöngyhályogos

Józsikája lenne a fogyó holdnak

Ókuláréja Zöld

levélrés Sandikálna

lE Fel

CSAK ÖN LÁTNÁ MEG ŐT AKI NEM JÖN SOHA VISSZA

ÉJFÉLSÖTÉT VAKABLAKÁT LÁTHATNÁ VILÁGÍTANI

Egy Babits-sor megfejtése

Szúnyogtetemmel cirkalmazom az abroszt,

nem érdekel Babits: Költő szeresd a legyeket!

se Berzsenyi magasztos tárgyai,

hogy a költészet nagy legyen.

Most én kínlódok itt, nem ők,

bőrömet eszem magam is, csupa kelés,

csuklómra nyálam csókolom, dühöngök,

mint a megcsalt szerető.

Hát magasztos a vers és tragikus, mint a

honvédő háború, véremet vérzi el, ha megölöm

ezt a dögöt, ki itt zönög, s magam

pofozva gyilkolom.

És komikus, mert a mai újsággal űzném,

ami épp 27 kivégzést közöl,

fegyverek ellen tüntet, s nem kapható

szúnyogirtót ajánl.

Mért csípnek minket, ha mi nem? – kérdi

a lányom, vad kuruc, hírlappal

kardolok: Vissza te kurvanyádba!

rohadt féreg, nesze!

Kéjesen fejtem a lenvászonra írt

szúnyog-dög hieroglifát, mint a kínai

betűt vagy a havas sztyeppére zuhant

messerschmidt roncsait.

S elcsodálkozom, micsoda tökély!

mintha a Mester fortélyos szeretettel,

hajszálcsipesszel mintázta volna egy

mikroszkóp alatt.

A Somló-hegyen Bartók muzsikál

És fölgyalogolt a család csomagostól,

megkérdeztük a kanyarban a Mária szobortól

hol ez a ház? akár a szőlőművesek

letelepedtünk, hajnalt lestem, míg

aludt a család, heteltünk melegített

húson, granadirmarson, hűtött boron,

repkény futosó árnyában, ha a nap

kibírhatatlan, hosszas délutáni

szunyák, málnázás, séta vizeskorsóval,

pincepörkölt a lenti fogadóban. Észreveszem,

versem muzsikálóra vált az idillikumtól,

melyhez egy rádió is tartozik.

Csönd hangja. Venyigéken hegedül

a megbukó nap, hordó és rézüstdobokon

hüppög, sikít, míg a nap maga is

döndül egy utolsót, olyan szorongás

támad, a beszorult messzi macska idemiákol.

Csönd.

Megpendül az első csillag, s a lenti

vonósok fölvontatják a zenét a mennybe,

ahol mégis evilági művész zongorázik

olyan akusztikában, a billentyű-pöccintés

idehallik, annál inkább a trapp, csikorgatás.

Jönnek. Csönd. Jönnek.

S ha nem vonók a venyigék,

hordók nem üstdobok, a menny

nem zongorál, akkor belül a csönd,

csont-, ér-, bél-, gyomor-, máj-,

szív-orcheszter feszít bőrt, koponyát,

a rezonanciától belázasul a lélek.

Ide se lehet menekülni, soha sehová.

Összeütközött utazások

Kicsi országom, már a határtól landolunk.

Télhajnali magányok, fölvirrad a Bakonyra,

a sorra-sorra hegy között öl-odúk pásztázott

karéja. Egyszer leérkezem, máskor megérkezem.

S mindig a hála isten, a hideg van,

a 45 fokos belgrádi pályaudvar

dúc-árnyékába bújtom fejemet.

Csak menj és gyere vissza! Szibéria

istenverte tajgáira lógatom lábamat,

és itt ez a szipirtyó Szombathelyig.

Aludni nem tudok, olvasni sem a gondom,

mint marhavagonból bővül tekintetem,

a sárga repcetáblát le akarom legelni,

de mintha farba verne a gulyás, tovább,

át a gyakorlóterek elavult csataterein!

Kellett nekem Segesvár! „Csókoljuk a Mariskát!”

És így a jeggyel bal belső zsebemben,

míg nekiver a szív, igazolványtalan, címtelen.

Ó, én éj martaléka, rablók negyedik árnya!

Hamiska brosstűjével bököd a Balaton.

Ha várnak, nem késnek-e el?

ha várnak, nem késem-e le?

vagy összeütköznek az utazások,

s a roncsra ítéltetett roncs roncsra talál?

Milyen is volt a Gare Saint Lazare,

Normandián át a fűszagú expressz?

A Mecsek-expressz ütemére

Kénlángú napraforgók

énvelem meg mi történt?

mintha megbolondult

gyorsvonattal köröznék

masiniszta nélkül

utazom a senkivel

Sárbogárd Sáregyes

Simontornya Pincehely

s mindig napraforgó-

rezesbanda s nem tudom

mért e zsongó pompa

érkezem vagy búcsúzom?

méregzöld cigányok

tányérozzák képemet

csak az én elgyávult

félelmem nem képletes

állj meg vonat állj meg

kék a te futásod hossza

állj meg vonat állj meg

végtelenek a napraforgók!

A bánat vasárnapja

Valami selymes állat

japánakác-sziromban

szaglássza cipőm orrán

az eltűnő időt

Morzsája hull a nyárnak

mintha lerázták volna

uzsonna után a tarka

asztalterítőt

És elborong a fákon

a jóllakott kísértet

talán szundít is egyet

vagy éppen rápipál

Minden csak valahonnan

és minden semmi végett

ahogy nyúlok az első

sárga levél után

s beledobom a posta-

ládás reménypirosba

Véletlen vendég

Kalitkás nagy ijesztő

üres családi fészek

a madár beleőrül

ha véletlen betéved

káprázat csalogatja

fűzlombos tükörablak

levélrésein drótok

csapdái csavarodnak

másféle rend van itt

baljóslatú és titkos

szögletek élein

tekergő labirintus

végén árnyék tápászkodik

s kinek a rigó szellem

én a rigónak szörnyeteg

ördögűzőnek öltözötten

gyorspulzusú aggodalom

kapcsol bennünket össze

talán Vörös Rébék húga

Poe hollójának öccse

Sírnak siratnak

Sírnak az őszikék siratnak

kisült kerti füvek

drótszála sugározza

szakadatlan jelzésüket

itt vannak ők is vannak

valami önfeledt

létből párolgó hangzat

isteni üzenet

Sírnak az őszikék siratnak

senkit és semmiért

ahogy a csillagok mihaszna

parazsazzák az éjt

beragadt kapucsengők

vendégtelen sötét

túlfelén ahogy a költő

sajgatja kényszerképzetét

Üres tollaim

Ágaskodnak csokorban

kiürült tollak

poros obsitosok

megannyi Háry János

tisztiszolga kifulladt

munkaszolgálatos

Mit is regélhetnének?

micsoda nagy kaland volt

amit hegyük rovott?

míg a papírt bejárták

Szibériát a foglyok

vér- és piszoknyomot

hagyva az öröklétre?

jaj ti színes és minden-

féle formáju tollak!

nekem hétköznapok

szűk utcáján a kézben

vak botja voltatok

Ábránd a szép halálról

Ki tudná, mennyi apró énekes

szárnya emeli ágyamat salakos

álomból prémes tetőkön túlra,

mennyi torkocska párája

taszigálja, s belehel

zöldszagú szemfedővel, én meg

kéjbe vetemedett gerinccel

hanyatt, repülő gályámról

legyintve, fejemet félrevetve

nézem a szurdokos Ördögárkot,

mert betelt sorsom az ég,

míg fényhámú igásaim

megbokrosodva, füttyöt zihálva,

rubint prüszkölve röptetnek

félvakra szakadtan, meghasadt

csőrük iránya szerint.

E hatalmas

E hatalmas filodendron

belepi asztalomat,

rámtenyerel a papírról,

vakarja kobakomat,

minden új levele zöldebb,

még nagyobb a réginél,

pikkelyes szára begörbed,

légfúró a léggyökér,

nemsokára sátorában,

karjaiban Laokoon

kígyónak vetett kínjával

egy irka-talapzaton

kilehelem művem szusszát,

míg a virágcserepet

szétfeszíti, rontják-bontják

asztalom a gyökerek,

fűrészpor és papírtörme-

lék, mit fúró és egér

kéjével és türelmével

aggasztó sorsomra mér,

itt marasztal, íróasztal

sarkára evakuál,

mosolyoghatnék is rajta,

ha máshoz nincs kedvem már

Süvöltők

Világ legkisebb süvöltözése udvari

fámról ebben a megtelepedett télben,

van ok pirinyó csodálkozásra,

megjöttek a süvöltők, letelepedtek

csütörtök délutánra, de mintha csak

ez az akácfa lenne jó, a többi

maradjon a honiaknak,

gerlék, verebek, rigók!

a süvöltők mára honfoglalók,

otthonosabbak nálam e hazában,

úgy csőrözik az ágat, mintha

szétvernék a fát, idehallik a magvak

roszogása, olyan öntudat süvölt

e madárból, még a bögye is lángol,

s hogy magát föl ne gyújtsa,

szürke szárnyait jól magára húzza,

de hogyan kerültek ide?

és én hogy kerültem ide?

csak az isten nem csodálkozik rajtunk,

egynapos ittlét, hatvan, ezer év?

Jóslat szerint

Kit érdekel mi készül

mikor a vad

torkán a hang megrémült

s fönnakadt?

cinkék barátkozása

kismókusok

szapora takarulása

toboz-kupac

az a meghökkent hörcsög

mért oly pufók?

félmeleg kályhacsücskön

mit sző a pók?

kiebrudalt próféták

siralmai

a zsuzsánnás pacsírtát

tessék kiirtani!

s megmarad ami eljött

s még hátra van

egy marék hó a szívben

az odúban

Nem melegít a nap

vörös kánya fészkel a tölgyfán

Ilyen hideg a föld magában?

Ennyire egyedül lehet hagyni

mint ezt a deres félcipőt?

Szenteste

Havas fametszet kívülem

ne nézzem belülről ahogy

szakad egem vakolata

elindulnék valahová

még passzióból résztvevő

karácsonyi képeslapon

viharlámpás éjjeliőr

kisded-vigyázó hósubás

Legendáimban áthűlök

nem is a hó esik fagyott

ábrándjaim töméntelen

legelső lélegzetemet

látom fejemre hullani

mellesztett hattyúm tollait

fújják az arktikus szelek

át sarkcsillagi réseken

Mennék hogy a befogadást

megkockáztassam van-e még

melegre nyíló rézkilincs

vagy megfagyni ha sohasincs?

csak az egyetlen önmagam

kulcsára járó zár nyílik?

mintha egy állatkerti rém

medve farkas veszettkutya?

S közülük én s oly azonos

szűkölésben vagyok honos

lekapcsolom a villanyom

csak a lámpátlan hóvilág

vetülék-árnyam a falon

családi magán-szeretet

duplázódik parancstalan

a kijárási tilalom

A gyertyaszentelő tragédiája

Ez a becsapós jóidő ide tojatta

vadgalambomat, kis szürke rongy

lapult napokon át selymessé aranyodva,

s egyszerre visszaállt a tél,

a fa alatt a két tojás kiloccsant

sárga velejével, a héj akár a jégszilánk,

mintha belőle ömlene a hó,

s mintha az udvar is galamb levert

tojása lenne úristeni magasból,

befejezett jövő.

Ó, jóidő! Gyertyaszentelő tragédiája,

megdermedt lángok hajnala!

midőn költészetem kvártélya a halálnak,

a két törött galambtojásnak üzenem:

pótolhatatlan, jaj, pótolhatatlan!

hiányzik majd a karból ez a két

elvetélt lírikus, csak versben búg tovább.

Hány léprecsalt remény zúzaléka

egyetlen élet háborús telében, hány

patkóig égett katonacsizma a

pokoli autóvázban! én meg ebben a házban!

mint bedöglött szerelvénybe rekedve,

lekésve a legfontosabb találkozást,

vagy mint sebesült hatalmas, fehér

ápolónők között, ha botjai sem

viszik lábait – mire való az élet?

Olyan hirtelen virradt a fagyra

ez a tojómadár, s mintha csak tolla

volna, röptette valahová a havazást,

valaholi Holdba, valaholi alkonyatba

talán, megérteném ha vissza sose

szállna, ha visszajönne mégis, azt hiszem

nem költ többet a nyárfaágra, láthatatlan

szomorú fűzre költözik,

odahordja szálanként régi fészkét,

ott eteti a másik nemzedéket,

amihez nem lesz már közöm,

nélkülem, emléktelenül.

Most, mikor nem vagy

Most, mikor nem vagy itthon, kutató

tolvajnak érzem magamat, visszalopni

a fotográfikus mosolyt, nincs időm

emlékezni, csak azt a pillanatot

akarom zsebre vágni, mikor aláírtuk

jövőnk anyakönyvét fölgyűrűzetlen kézzel.

Most kellene megvenni azt a

tizennégykarátos jegygyűrűt, ujjam

alól ne csak szavak potyogjanak,

ne csak a cigarettafüst foszlódjon,

hadd lássanak aranylani,

ha elcsavargok,

hadd legyek szerelmes gyűrűs ujjamba,

mikor nem vagyok itthon.

Nem vagyok otthon, nem vagy itt,

magamat nem tudom helyedbe kitalálni,

karácsony kellene, de mintha nyaralóban

aranycirkalmas mennyezet alatt,

özvegyi nászágyon, rendetlenségem

agressziójában, félig nyirokban,

befelé vénít a tükör,

esetleges, viszonylagos, időleges

a cigarettaíz, a füst, a füstben magam is,

átlépek a sötétkék függönyön,

nézhetek bodobács-autót, fésűs-fenyőt,

kullancsos tölgyet, száradó törölközőt,

világoskék a strandkerítés,

szabadság lágerében keresem

pokrócom fűhelyét, idevalósi önérzetemet,

míg anyanyelvem elfelejtem, s elvesztem

a tömegben, édesanyját a kisgyerek,

mintha egy hegyvidéki fürdő vendége volnék,

balkáni dallam, légáramban kéjelgő sas

lassú ereszkedése a húsok körlete felé,

fölijednek a hellénszobrú nők,

szökőkútszéli férfitorzók és megszólalnak magyarul,

máskor bizalmasa mindennek, mint a macska,

megszimatoltam hirtelen, mi hol milyen?

máskor az újdonságos fák olyan

szagúak voltak, mint egy fűrésztelep,

hó kellene, ebben a nélkülözésben

el ne vesszek, magány hogy itt lehess,

mintha nem is

kórházban párosodó halálfélelemben,

nyárvégi korareggelt vágyakoznánk

a havazásban istvánkirályos névnapom

kölyökkutyáival, álmot hintázó gyerekünkkel.

A Békás szorosban

Sorsomat megforgatja ez a magnetikus

nyakcsigolya-roppantó szűkösség, mikor

az ég csupán egy pallos-él, szememnek

új irány, tekintetem gyakorlatlan

alpinista fölfelé, látásom lezuhan

ide, ahol majdnem kiszakad szemgolyóm,

pusztai lovas, Árpád vezér közlegénye,

és nem tudom hová, s mikor lesz vége,

s mikor záródik össze barlangsötétté,

denevérré vetkőznek ki magukból a

fenyörigók, a kőbarázdabillegetők

az éj puha baglyaivá, visszhangom

pletykája kő, kőszáli sas, kötél, költő,

úristen, kiáltom, Költő!!! tripla írásjelek

alól a pontok sortüze, lógó gyökér.

Csupa haszontalanság, minden munkám

gyanús, idegen és felejthető, a másoké

sem érdemes, vissza kell fordulni az

örömnek! de nem mint aki integet és megy

tovább, hanem ki zsebre gyűri a kendőt,

elkap, visszafut velem, karácsonnyá

tesz, tavasszá, születésnapommá.

Örülni akár nevetségesen!

Mostanáig, legalább nyolcvan évig vissza

csupa ideiglenesség, félelem, fölerősödött

hipochondria, üldözési mánia, üldözés,

írógép-utálat, íráskényszer-modor,

háromlábú suszterszék, dömhec író-

asztal, botrányba virradó éjszakáim,

idegek kancsukái, kimagyarázkodás.

Én többet nem magyarázkodom!

Semlegesül a rossz, Testvérem, magyaráz-

hatatlan világban, ravasz öntudatosok,

céltalan célratörők között meditálsz

három rádköpött pofonnal: Te gecihuszár!

Könyörögjünk a földrengés elodázásáért!

Vonz taszít a föld hatalma, Hangyakis

vendég, milyen egyszerű lenne imádni

koldus szavakkal, monumentális mágnespatkó,

s mit esznek azok a fenyők, hogy élnek

semmiből érthetetlenül? a forrásig

kiiható Békás évmilliós műve mélyén

még nagyobb félelem a legparányibb szívben,

agyidegbénulás a perc és helytudatban,

a Nagyhatalom díszszemléje alatt mégis

nekiszekerezik Philemon, Baucis s két

lovacska szemben, találkozunk-e visszafelé,

látjuk-e megpihenni egymást?

Fekete kökörcsin

Újra kell megtanulnom, megkeresnem

ami nincs, növényhatározóval fekete

kökörcsint, azt mondják, ahol

nyílik, arra az elvesztett haza.

Kezemet zsebre rakom, félkezűségre

gyakorlatozom, gödörbe állok, féllábúságom

mutatom, mankóim körtefa-husángok a faiskolából,

Isten kalácsát vacsorázom, s fekélyt emészt

a gyomor. Úgy látszik egyről másról

többet tud állandó készenlétben

mindenféle vizsgálatokhoz,

nincs memória-zavara, s valami

semmire várakozás.

Csökkent szellemi létem néha

virágba borul és vándormadár-hangot ad,

országos italozás törli el a borvidéket,

nincs Badacsony, forr az alföldi rézüst.

Nem az a sárgarigó-fütty, ami volt,

nem az a gerleszív-verés, vissza Bábel

mögé! semmi se szép, ha pántlikás,

minden hazugság, ha temetésre harangoznak.

A költészet hortenzia-hímporral púderes,

kenceficés nyomorék, s mintha semmi se

változott volna, hajnal, rossz szekér-

nyekergés kismadárból, borbogyóbokor-zenekar.

Mennyi vigasztalás! Húzd ki megöletésedig!

ha gyerekek is ratatásan társalognak,

mentőautós szirénahangon áriáznak,

mindent újra meg kell keresni.

Fordított csodaszarvas-mítoszt Juliánusz

barát! mondják, ahol a fekete kökörcsin

nyílik arra van, haraszton fekete seb,

a hívórím bolyhos növény, mégis remény.

Van jövő, mondják a fegyvergyárosok,

nincs jövő, mégis gyereket csinálok,

gyomorfekélyre kolozsvári töltöttkáposzta

a béke.

Már elpirulni sem tudok,

elpirul helyettem a hátam,

zászlóm egyharmada,

vérborbolya, pipacs.

Mit elvesztettem, fáj magában,

a csonk beforr, rossz időt jósol,

ó, honi flórám, a heg esti eke-virága,

fakopogtató madár mesterműve az éj.

Amit Illyés mutat be

Ahogy ő a szavakban,

szavaihoz közöm van,

nemcsak a jelentésben,

gyökérben, kiejtésben,

abban is amit horgas

csöndjével megfogalmaz,

mintha belsőm vizslatnám,

ha röntgenorvos vizsgál:

ismerős ismeretlen

szerveim mélyén lelkem

szorong akárha borda-

siralomházban volna,

hiszen már annyit vétek

magam ellen, önélet-

rajzomat gyomrom írja

latinul a papírra,

oly esendő a testem,

pusztítható, egyetlen

lélegzetemre bízva

lüktet, akár a Puszta,

marék-szív, kapanyél-csont,

eke-gerinc, tüdő-lomb

ring-ráng, hasonlóképpen

országom röntgenképem,

amit Illyés mutat be

éppen Karácsony este

jövőbe hunyorgóan

a televízióban.

Megmondanád az öregség kezdetét?

Személytelen és tárgytalan történetek

eszenciája ez a szárakat rebbentgető fuvallat

késik a jelenés nem késik el se jön

akár első szerelmem ekkora kánikulában

szomorkodik a pipitér helyettem is

árnyékingét magához gombolgatja

átnézek rajta mintha giccsen

megmondanád az öregség kezdetét?

Távoli hang érthetetlen álombeszéd

honnan? úgy érdekel hogy itt van

hulló hajszál fülkagyló-peremen

megmondanád az öregség kezdetét?

mit röhögnek rajtam a hullahordók?

az az idő még megfogalmazatlan

mint csigaház búgása szivárványa

egymásba csavart sejtelem

Ez a vázásvirág akár a nyári délután

töpreng ünnepi unalmában szép falusi légyről

megmondanád az öregség kezdetét?

most emlékezni kellene de többé fontos sose lesz

az az áldott álmodozás ahonnan ideértem

minden mintha otthagyták volna

leborítva apám fekete kalapjával

azt a végsőt magának mondani

Azt a végsőt magamban megtalálni

és eltitkolni mint zsugorgatást

a pánikot bugyuta rigolyákkal

az öregség kezdetét megmondanád?

gyakori tetszelgés a halállal?

semmit el nem halasztani mikor az utolsó lehet?

befejezve is édesmindegy? aztán tovább

szívhasogatást lélegezve

(Leülök a piros kerti padra

csekély otthonosságom járul történetéhez

nem kevesebb mint hazámban megszokottan

mások szeme láttára észrevétlen

nekidűlök megszívom cigarettámat

fejem fordítom amerre a lump kandúr

élvetegen súrolja fűcsiklandós hasalját

talán keresztbe rakom a lábam

míg nézem aznap boxolt cipőm orrát

olyant gondolok amit elfelejtek

mintsem eszembe jutna fölösleges mivoltom)

Keseredik a föld héja

Keseredik a föld héja, keserű

lapu utolsó lélegzetében

fáim malommá készülődnek,

majd elkezdődik az őrjöngő pörgés,

őrlik a szárazságot nemsokára

korpának feneketlen zsákba.

A halál névről ismerős kutyája,

míg gazdája a betegeket tologatja,

a földet ellepő lapu fonnyadt,

keserű lélegzetében szuszog

a lét csörtető kanjaként,

mibe a mérsékelt égöv évente beleborzad,

gyökerestől az ég, nem félem már,

épp olyan, mint az este

lebukó nap, a függöny leeresztve.

Inkább jut hely a kocsmakertben,

bal kézzel koccintottam két hete még

favirágszirmos sörrel, jobbkezetlen,

mintha bátyám régi rajza valósággá válna:

egy rokkant lábú meg egy félkarú testvér

indul a halhatatlanságba.

Elegem volt a nyárból, ó, téli nyárimádat!

nyári, őszre furdaló vágyakozás!

éltem már annyi évet, hogy semmit ne kívánjak,

csak elviseljem, amit mai napom ád,

akár a földműves, mindent a maga idejében,

az égbolt évgyűrűs óralapjához mérten.

Lomb belsejében kísértő sárga szellem,

rebbegő szemem káprázata csak?

lobogó lepedőben valami külön szélben

tán, amit mondana az a legfontosabb:

hogyan öli meg egymást napra nap,

s amit elkezdtem már be is fejeztem.

Télizöld

Holtáig lát a lélek én meg

akárha föltámadtam volna

nem vágyok semmi csillogót

csak átveszem a túlélő levél

ajándékát mert ajándék magának is

zöldellni egyedül

Madár-módra szelíden megereszkedett

vállal akár a csöndes teremtmények

rövidke röpttel eledeltől eledelig

utca szélárnyék-menedékén

törzsek délfelén üres szatyorral

jó vagyok mint a télizöld

Nem magamért nem másokért még

Kisjézusért sem köszönhetetlen

jó vagyok péktől hentesig

teszem a dolgom a napra úgy tekintek

számban vérnarancs-gerezd

csurgatja ízét létem édessége

Váróterem a törött csonthoz

Micsoda békesség esetünk okulása!

ülünk, állunk, fekszünk, várunk sorunkra,

levert csapat, nem volt kiért, miért,

hát kínunk kínosabb és megalázóbb

egy egész frontkórháznál,

történetünk közönséges, pedig halálos,

ugyanúgy nevetséges mint förtelmes-árva,

biztosított botok, mankók, csontsín-

evezőink keresztbe, hosszába, leejtve,

jaj, ha mégegyszer megbotolnál!

akár a múltkor s megint újra?…

nem mondok semmit csak mint a fehér szín

kifejezek bizalmas aggodalmat

és hálát, mert ha lovak volnánk,

most ez a váróterem dögkút,

függélyesen, nem így földszint vízszintes

lépcső- s küszöbtelen kinyújtva,

a gravitációval talpunkhoz igazítván,

csápolhasson szabadság látszatában

az a sok átabota, kimarjult,

nézdeljük leletünket, régész

vizsgálja így a csontot nem az orvos,

mi volnánk? inkább kövült liliomszál,

bujdosó kenyérmorzsa, szilva-aszalékból

kibökő mégfeketébb csonthéj,

néhány tapadó hasonlattal lezárom

a tűnődést, akár a borítékot,

ahogy a gipszkötés, a pólya

egyenlővé havazza jellegünket,

s valami képzelhető öröklét.

Nyárfádat nézem

Tiszát sodrattál alattunk zöld árnyban, szivárványban,

ránk hoztál kiűzött emberpárt, csököttet, feketét,

mint a folyópart korhadó fatuskóit,

elküldted a halál sárga postását, részeget

avas zubbonyban szálláshelyére fuvarozni,

tombolt az Alföld reccsenésünk előtt, megjósoltattad,

a kalászérést meg sem érhetjük akár.

A reccsenés után beguríttattál a kínok termébe,

Uram, hányszor, jaj, mennyiszer!

mi a szándékod avval az ágyúgolyóval, ötszörös karambollal?

mi lesz végső ítéleted? aztán csak bámuldoztam

ablakon túl egy kifeszített csöndes test

csigás kötelein át a májusi rigóra,

megilletődvén teremtményeid embertelen örömén,

a fákon, a fák félárbocra eresztett merengésén

akaratod szerint.

Kimúlni madáregyszerűséggel, mikor úgy esnek

ki az égből, akár a koravén falevél! nem így

csúnyán, sárgás-lilán, meztelenül odavetve

trógereknek, míg a leárazott múltat, ruhát,

ellopható szantálfapipát leltárba veszik,

ó, de utálom gyászvitéz targoncásaidat,

azt a kerekes, óriás, zöld hullabábot,

amelyből nem száll mennyei pille,

kizuhan vizenyős, döglött hernyó.

Kórházfal bánata színészed nagy szemében,

vagy az emberi nem irtózatát sétáltatja

az útakon? én már itthon vagyok,

udvarunkon a gyerekek megláthatják

jövőjük tükörképét ablakomban,

ráfogom törött karomat a korhadó emberpárra,

a sárga arcú avas zubbonyosra,

még ha Te küldted is fölmentelek,

bozsgó nyárfádat nézem.

Kialudni

I

Följegyzel mindent könyved világegyetemébe,

engem is szűkszavúan, szavaid között nincsen lélek,

mint ahogy elvesztettem, jövővel nem illetek

tavaszi lélegzetet, akár a párzó állat,

biztosan tegnapom is fölírtad:

a szombat nekem nem különös jelentés,

hozzáemlékszem – ébredés mindőnkkel együtt.

Szombatom utca-mértan,

adás-vevés, kifelejtve földműves, molnár,

pék a kenyérből, a húsból pásztor, hentes,

boromból szőlőhegy négyszárnyú vitorlája.

Megyek a szombati újságért. Régen a Filmgyár

felőli oldalon elgondoltam, hány históriát

kevernek vérből, könnyből, nemi nyálból?

Mióta barátomat levették a keresztről,

másik oldalon járok.

Miféle híreket akarok, ha nem érzem

mezőimet a túlsó zöldségeskirakatban?

Már annyian az utcán, mintha köztük se volnék.

Unalmasra ismertem teremtményeid, Isten,

könyved világegyeteméből mire emlékszel rólam?

és magammal is elfelejtetsz? spiritusz vagy?

napjaim kupicáiból rágsz lilára?

s mint ébredő a részegség után,

úgy emlékszik majd végsőnek az elme?

Lőn az Ige pofonná, óriás röhögéssé,

boszorkányszél-históriává, veres szájjá,

combok uszonnyá siklásává hasmánt?

lesznek-e benne anyák, viselős feleségek,

utódok gyerekágyban, menyasszonytáncban,

barátok koccintás előtt, ellenfelek a tisztességben?

Marad-e benne egyetlen verssor?

Én most még azt is elhiszem, Uram,

az aljasság bogárrá fordít,

pedig csak hanyatt fekszem az ágyon.

II

Kialudni! milyen álommal s mit,

micsodába fordulni át miféle ágyon?

testből a lelket? lélekből a testet?

mondd meg Uram! most veled kell beszélnem,

ügyemben hozzád szólnom.

Kialudni magamból összes évem,

még születésemet is vagy csak a tegnapot,

mit tanácsolsz, ha nem rendelkedsz?

csillagos éggel a jövőt kialudni,

lassan, lassan, először hánykolódva

hányingersárga nyakkendőstől

Északi sarki faluban,

ahol még néhány halott is teng-leng,

s miféle ágyon?

paplanból kitakarózva, mintha

Pleiadok aranycsirkéit rebbegetném.

Valami vége-kezdete

őszülő állandóságban.

Először lassan, lassan torkomat recsegtető

köhögéssel, belső celofánropogással kialudni

hazai, sárga kutya-harapta bal karommal,

a felhő-horkolásban olyan képes tankönyvet látok,

hol a vadludak nem repülnek.

Nincs múlt- s jövőidő,

csak a perces jelenlét.

Kialudni a szívszakadást, a szőrrel gombostűzött

arcot kellene-e? csavargásaimból a halál kígyóját,

növényi lélegzést, melyet emlékkel nem csodálok

a kosárbarna bokron három fehér bogyóval,

míg óriássá omlanának, hogy ömlene a hó,

s olyan lenne a Róna utca,

mint egy reggeli újság lábnyomom friss hírével.

Először lassan, lassan, azután begömbölyödve

csillagzó anyaméhbe áttetsző lüktetéssel.

Napló és tulipán

1987

Fohász öregkorért

A Hetvenötéves motívumaival

Jó lenne sokáig élni! szálként egészben,

mint nádasban a nád,

ahogy hajlítva támaszt,

kisuttogja ragaszkodását

horgászok, halak iránt,

ó, nádas, vadkacsák s ti hattyú-szép hajók!

Ott tanulni az életre valót,

hogy ne vénüljön meg bennem a zöld.

Fényt vetni, mint egy Egry-képen

a Balaton napszak szerint,

nem félni éjszakát,

úgyis világít legalább

egyetlen csillag,

tudjam, a vakvilágban sejtjeim

rengetege csillog.

Így oldani meg azt a titkot,

hogy ne fáradjon el bennem a fény.

Szőlővel kelni, rézgálicos kíséret

gyűljön körém tavasztól szüretig,

amíg a hordó megtelik,

s mint érett gondolat,

pohár bor,

áhítat kelyhe, vérem úrfelmutatáskor.

Fényén keresztül lássak,

hogy ne lustuljon el bennem az ész.

És amikor majd rám oltják a lámpát,

hirtelen elsötétül,

megsemmisül és hihetetlen,

mi volt, mi lesz a földi létből,

valami pannon fenyő-balzsam gyantáz,

növel halálra kristályosult borostyánt.

Hosszan élni mások egyetlen életéért,

hogy ne legyek végül szégyenletes.

Nyár, darázzsal

Nem úgy már, ahogy az eget

nézem és beleképzelek

dicsfényt, angyali szörnyeket,

míg fölépül a költemény,

de úgy sem, mintha élvezet

volna a világ, ez a tél

ácsolatából szabadult

végvári vitézek pagonya,

nem úgy már, ahogy a szemem

becsukva átúszom a lét

bársonyos oldalára, hol

virágokká feledkezem,

nem ahogy mézes szerető

akartam lenni a hegyen,

akit még a bús, potrohos

darázs is megszeret, de úgy,

ahogy e makacs darazsat

látom, a fejemnél köröz,

szűköl, háborog, idecsap,

mintha valaki néhai

nyelvén akarna mondani

valami fontos-biztosat,

s nem tudhatom meg sohasem,

kicsoda s mivel bízta meg?

Abszurd eső

Óriástalpú elefánt alatt rettenetes

figyelemmel lapulnak a tetők,

még az isten is jósol magának

felhőkből, mennyei ólomfigurákból,

és elrévül, mint én a nyárfabolyhon,

mely, mint elhulló gondolat,

lélegzetemtől andalog.

Nehéz leszek, akár a pufajkában,

ilyen nehéz a szél, átkozott lepke,

patanyom, hideg-nyers moccanatlan vadhús,

behemót gravitációra

hetes eső súlyos árnya dől a fákból,

fejük búbjáig nő a toll a nőkön,

akiket megnyomott az ördög,

bőrig ázott manók búslakodnak,

madarak voltak egykor, manók lefecserészve,

csak a tündérek hónaljszőre száraz,

összezárt ölük fészke forró a nagyerdőben.

S kint, bent között fekete szakadékon

ezüst sárkány a híd, lepréselt napernyővel

átjön rajta istenbérelt kisasszony

szaharai csont-bőr medáliásan,

beköltözik szobámba, mintha hívnám,

mintha ideje már fülembe súgni,

amit az ember sose gondolt,

csak lüktetett, dobogott életében.

Névnapomon, István király

szent estéjén buffogó ágyúk

tűzijátékát falja a város,

előlem meg a kerti fák

eszik, híznak a robajlástól,

még tömöttebb az árnyuk,

még csöndesebben áll a szél.

Mért ácsorgok a láthatatlan

parádé mögötti magamban?

fölösleges kíváncsiság

foglya, erkélybe kapaszkodva,

tán egy eltévedt tűzkosár

elém zuppan, csupa ajándék:

kihúnyó szentjánosbogár?

A makacs tücsök citeráját

nagyobb hatalom pengeti,

nem szűnik öntelt ágyúzásban

sajgatni széles áradását,

a csöndöt megzenésiti,

felköszönt szívecskebeli

embernek való muzsikával.

A kisoroszi rév

1983. október

Ez lesz a túlvilág, amit majd itt hagyok,

ahogy a víz apad a kövecses mederre,

ködben nyüzsögnek a nyirok zsizsikjei,

rozsdás hulladék-vasmacskán horgonyoz

a Láthatatlan Úr kietlen mészárszéke,

a révész kujtorog, szolgálatos semmittevő,

én meg csak várom, mint egy tébláboló,

valószínűtlen hírhozó valami kies tájról,

mintha egyedül lennék a világon,

ha zárva a büfé s lakata lett a hegy

égnek és földnek, a vasheveder-folyó

fél Európát befog, lezár haránt.

A Láthatatlan Úr kietlen mészárszéke

magában üzemel, kopaszt, nyeszetel, bárdol,

nemcsak a falevél, vándormadár pihéje,

gerincig boncolt almafa, de az emberi

szív meg a szellem is ki leszen mérve itt,

bitang nagyvonalúan odacsapva

a mezítlábas emlékek nyomára,

ez lesz a túlvilág, amit majd itt hagyok,

épp annyira sajnálatos, akár egy nyaraló

elfáradt varjúnak való

kikorhadt vászna a nyugágyból,

amit keresek nem találtam.

Nem menekülök, csak dolgom végezetlen,

bevégezetten várom a révészt, mint egy

tébláboló, valószínűtlen hírvivő

valami széttrancsírozott világból,

e cromagnoni ősember matrózruhástól

megjelenik, most királyom, barátom,

rabszolgám, ahogy csörrenti láncait,

motort hörrent, szemközt hasad a víz

hidegebb fröccsenettel, mint a korlát

vasa, melybe kapaszkodom az ősz legalján,

vízszintnél mélyebb padkán

kísértetemre hatalmas ködmönt áhítok.

A Nyugati pályaudvar éje

1983. november

Ahogy az agresszivitás áttekereg sunyi

mivoltában a várótermeken, mi van

faszikám? satöbbi, a rendőrök öntudatosan

őrzik feladatukat; és ez a péntek éjszaka!

már 10 órakor zárnak a büfék, étterem,

zárórát kiált a ruhatáros, még vonatok

indulnak Belgrád, Berlin felé, még

az Alföldre, Szabolcsba, Hajdúba, ha lenne

hely a váróteremben, le ott akkor sem

ülnék, részeg családok, bandák, itt

most mindenki részeg? kornyikálás visszhangzik

Eiffel vasvázas építményén, ebben a

hatalmasra zárt részeg térben piciségemtől

szédülök, magyarázhatatlan félek

a félelemtől, valami a cigányember

bundájából szorongat, képzelek kést,

pofont, verekedésre züllött környezetem

koszosodik, tömött szemétládák

zsíros, mustáros papírral, külföldi

idegenség nyirkos hidegben, ellopható

csomagok, megalázhatóság, túlságosan

sok a kétes, nem is önmaguk okai,

okozatai valami másnak.

Kívül az éjszakában követ a

félelem, de csupán nadrágszáram, mint

univerzális atomhalál, karambolaim

és az 56-os sortűz alatt nem

jutott eszembe, ami itt, a létezés

hideglelése.

Idegen, örökös társam

Félelem hideglelése,

nadrágszár-surrogásom, lábamon is

követ egy idegen, mégis örökös társam,

földmélyi sírhideg,

elszabadult autó megőrült forgalomban,

kétséges következmény, hogy élve

maradok, befejeztem a tegnapot,

bízom magam a szerencsére,

bújtam halott alatt, kipróbált

engem az Isten, pedig nem őt,

inkább jövőmet hittem, nem volt időm

se akkor se más boruláskor

megijedni, mikor karom törött,

s elzsibbadt lábbá sebesülten

eldöntöttem, ha megmenekültem,

nincs okom félni semmitől,

mégis az űr rémeitől,

miként úgy vannak, hogy az űrben

semmi sincsen, ahogy a tudat

megsemmisül, s nem szendereg gyerekeimben

még álmom sem, míg boldogok

a madarak, s lerészegedett pályaudvar

énekel, pedig ki tudja,

hazavisz-e a gyorsvonat?

Mennyek elsőosztályosa

1984. január 30.

Ki életedben annyit tudtál,

másvilág hatéves kisiskolása

Isten olvasókönyvét cipeled

fakózöld tarisznyádban, kiscsizmásan

rontod a havat, a holdat hógolyózod,

palavessző ver palatábládra,

megugrasz, kiscsikó, megnyerítteted

sárga-kiscsengős torkodat,

a hatalmas Mester szájában

még az utolsó reggeli-falat,

megsimogat vagy fenekedre üt,

egyként megáld, nyulait

szénáztatja, s mint az angyalok!

óriás csincsillák lógatják fülüket

ujjaidra, megpöccinted az orrukat,

írni tanulni furcsa, csodákon túli

idegen szavakat

lélekharang szólít betűvetésre.

Így történik

Apám szeméből a szemedbe

anyám szeméből a szemembe

micsoda messzi sugár

planéták tüzelnek egymásra

Így történik kezem hasamra való

lelőtt madárrá változása

Határjárás

Iszkáz, 1984. május

Gyere velem döcögő csontváz!

a határban senki, hát

nem feltűnő a pár, megmutatom

elhagyott mezőidből mi lett:

legelő, sárarany repcetábla,

a csalános akácoson hatalmasan

átsárgállik tovább a kápolnás Hegyig,

vágjunk át rajta! érezzünk boldog

életet, akár a repcevirág meg a méhraj,

galagonyás liget volt arrafelé,

leülhetünk, derülhetünk a májuson,

mesélhetsz majd Savanyó Jóskáról,

akit láthattál a 20. század elején

szabadulása után, legjobb mesélni,

„a római katolikus vallású, írni,

olvasni tudó, vagyontalan, több ízben

büntetett, rablóvezér képpen szerepelt

csavargó juhász” erre is bújhatott,

s a repcetábla napunk tükörképe,

elzöldült bárányfelhők a bokrok,

ez a százéves tölgyfa meg te vagy

pihegő örvösgalambbal, úgy szeretted!

körüllehellek miként a nyers lián,

kedvelem itt az életet, Veled,

őszülő kalauzod, leszálltam

erre járó lucernásszekeredről,

elhagytam a kaszát, meglógtam

s visszajöttem, nem félek tőled, gyere!

igyunk a csordakútból múltat,

kiszáll köveiből verebünk utóda,

vizet merünk a vályúba a semminek,

zuhan a pléhvödör, betörött ablak

ábrázataink látszata, az enyém

szétlocsog, a tied összeáll

olyanná, mint mikor még

barmaidat itattad, ezután

mosolyogj mindig! Mennyi

csiperke-, csirkegomba, nincs hozzá

kalapunk, mosolyogsz, „Mennyi

cseperke, sohase láttam még

ennyit hosszú életemben összesen!”

mosolyod koponya-szemüregedben élő

könnycsepp, ne sirasd elkommunizált

földed! ezt a legelővé degradált

savanyú talajt, jó a fácánnak, őznek,

itt végre boldogok leszünk, dologtalan

bujdosók, gombán, madártojáson,

tőrbe ejtett nyúlon élünk, harmatban

mosakszunk, a csorda messze legelészik,

ellehetünk, amíg kinő a fű.

Könyörgés anyjáért

Tudom egyszer csak meg kell halnia

ne menj anyám ne tedd

állj ellen a halálnak

mint sírnak a kereszt

Úristen el ne vedd

inkább aszalódj akár novemberi

hídon felejtett szilva

legyél olyan töpörödött

hogy megfullaszd a varjat

feketét hajnalpírban

úristen ne tedd

inkább legyél púpos

vak és süket

ülj ki a nyári padra

akár egy vén lüke

tudom egyszer csak meg kell halnia

ne legyél húsa a kukacnak

ne legyél ilyen szép öregarccal

ilyen védtelen mosollyal

ilyen emlékes bűnbocsánatoddal

aggodalmakkal tarsolyodban

ne tedd úristen el ne vedd

nem érdekelnek lorettói litániáid,

szentolvasó imakönyv és kereszt

vén ruháid árnya sem érdekel

az sem érdekel hogy mint a vakablak

önmagam sötétítsem el

nem érdekel az árvaság

hogy lelkemet matassam

de csak miképpen magad is elfelejted

s mindannyiunkkal meggyűlölteted

a rút boszorkányt édesem

ha minden egyre megy

tudom egyszer csak meg kell halnia

ne tedd Úristen el ne vedd

Munkanap

1984. szeptember

Kezdem múltam mindennapjait, jövőmet,

a mintha-senkineksem-kellene munkát,

varjú-, veréb-, galamb-, rigó-bizonyossággal,

mégis kitéve magvaknak, bogyóknak, kukacoknak,

készülő fegyvereknek, borotválkozás közben

jutott eszembe, mikor egy halott arcról

képzeltem nyesni a habos borostát,

már mindenki munkájába ért, én meg

erkélyről bámuldoztam cigarettázva,

eszembe jutott az írás régi hatalma,

mostani harmadosztálya, ahol nincs

helyjegy, ha nyárfád zöld trónusán

hiszed magadat, hülye vagy!

csak boltba járok, nem megyek szakmám

futópályáira, alig használom a lábam,

könyvek, toll, papiros, még zsibbaszt

friss írásom, akár a közösülés, aztán

elfordulok, nincs étvágyam a szóra,

fekszem az ágyon, ebéd után, kívánom

bárcsak dinnyét termesztenék, piacoznék,

eszembe jut a szőlőműves derűje,

nem ez a rossz bor, fejfájdító a

délutáni alvás, gyakorlatlan járással

megyek újságért, de inkább traccsolok

a girhes sárga kutya gazdájával

ebeledelről, mely a zsidó szeretetotthon

finom főztje, kocsmába nem kukkantok

mostanában, megismertem már Zugló

szegény házmestereit, kórházi

szolgáit, bolondjait, iszákosait,

gőgös nemtudom-kicsodáit, nyugalmazott

alezredesét, őrnagyait, nem ülök melléjük,

ha ők legelégedettebbek a földön,

inkább ülök a fogyó Hold alatt,

szeretem hallgatni az őszikéket.

Táncban Dukai Takáts Judittal

Duka, 1984. Halottak napja

Két öregasszony temet sárga, fehér,

lila krizantémot a sírba, kérdezem,

merre van Dudi sírja, ha ilyen

buja temető-parkban elfelejtettem

megtalálni, mert elkeveredtem

a hazatérő tehenek emlék-tőgyei

rózsaszín ruganyozásával, ostor-

durrantgatással, kolomppal, mintha

múltamból csupán ennyi ringna,

s az a kripta valahol, valami

félrelökött bozótban fehérel,

akár félre sodródott csónak, vagy

óriás félpár topánka, melyből

fél lábbal kilépett férfibecézésre

a faluba száműzött, lehetne kurtizán

nemestartású nő, hogy táncoljon

velem a kétszáz évvel idősebb

öregasszonyok szemeláttára, s mi

táncolunk a temetőben, táncunkban

csókolózunk, zsinórírással

átírjuk szájunk belsejét,

madárszárnyunkkal letöröljük

szerelmünk piros krétamázát, itt

az utolsó lepkék, itt tér haza

utoljára a csorda, itt kolompol,

szuszog, nyáladzik újra a régi

alkonyat az aszfaltúton, temetőnél

tovább, a söröző kamaszok előtt

húzott vonalban táncolunk hazafelé

kiürült kúriánkba, az elárvult

klavír fantom billentyűi fölé.

Mért is lennék

Mért is lennék Én egyedül,

ha szívem gyertyalángja

játszadozik velem, kiszáll

belőlem, körülrajong,

pislákol, lobban, eltűnik

innen az autóbuszból

újholdba betüzel, már

a Göncölszekéren kéredzkedik,

Vándor, vándorok Vándora,

és hallgatom a kalauzt,

és nem tudom hová jutok haza.

De szívem pimasz gyertyalángja

visszajön, kicsit csücsörít:

„Viszlek haza.”

Visz az őszesti ködben, temetőt

súroltat jobboldalammal, ott hagy,

mintha temetést jóslana,

na, mi lesz velem így magamban,

még sírhelyem sincs, se szoba,

leiszom az újholdat az égről,

mindegy ki és micsoda,

s jön szembe szívem gyertyalángja:

„Menjünk haza”.

Búcsúzás Kemenesaljától

Most ismerem meg az őszt igazán,

lehullott rólam minden régi glanc,

falevelek labanc

árulásai másnapom,

vonat-kaszabolás,

mérnöki nyugalom át a

gyermeki lábnyomon,

és ez az ősz nem a régi ősz igazán,

most ismerem meg e sötét vasuton,

tudom, ahogy a vonat Pestre ér,

tudom, tudom, tudom.

Sarjúrendemet varjú váltja át

fekete zűrzavarrá az uton,

bensőmből arany levelek hullanak,

Máriás emlékeimet tollazom,

s beterítem, amit már elhagyok,

világossá lőn minden hatalom,

patanyomokban Mária fényességét viselem,

elhagyom, megfogalmazom,

tudom, ahogy a vonat Pestre ér,

tudom, tudom, tudom.

Begyógyulok

Korányi-szanatórium, 1985. február

I

Távolléteim párnapos, hetes,

néhány hónapos börtönök,

hiába Normandia, Ohrid,

Bajkál, Adria, Finn-öböl,

hiába már szülőfalum, s a ház,

beléjük vagyok zárva, börtönöm,

ha nem ott, ahol az én

tüzem melegít nélkülem,

az a tányér, az az ágy, az a

papír, érettem repülő

nadrágocska, még a tél

is enyém, mint az aggodalom,

átszállásaim fagyoskodásai,

most itt, idegen ágyon,

ahol meghaltak annyian,

vagy megindultak kifelé,

csapóajtók huzata nyikorgó szellemek,

megyek a havas parkba,

nincs kinek szólnom semmiről,

de mit is mondanék?

ez út, ez lépcső, ez a zöld

lepelbe csavart szobor ki

lehet? kórházkastély meg bódé,

szeméthalom, fenyők, fenyő-

rigók, asszony töri zsákjába

a kivágott tölgyfa gallyait,

s elindul, mint egy megfia-

talodott Munkácsy-kép.

II

Azok az éjszakai börtön-,

kaszárnya-, kollégium-, munkás-

szálló és kórházfolyosók, ahol

a villanykörte is olyan magányos,

akár az élettelen univerzumban

világító csillag!

dolgomra somfordálok, egyedüli

űrhajósnak hiszem magamat, bár

nem tudom, bár nem tudom, mit érzett Gagarin,

John Glenn, én sem tudom elmondani,

csak azt, hogy félek, nem mint

az éjjeli Budapest külvárosában,

itt nem bánt senki, mindenki

életben maradt eddig ezen az

éjszakán, talán ez a halálra kész

nyugalom félelmetes, minden

kipusztul, csak én bóklászok

sajgó gyomorral e beton-aljú,

csempés, halál-fehér, végtelen

Magellán-felhőbe nyúló folyosón.

III

Hátam mögött köhögtető kínok fehérlenek,

akár a rongyos-szélű vásznak,

gyógyulás és halál ágyneműi között feküsznek

rangtalan, egymás mellett, lefokozva;

ügyvédet nem érhet szilikózis, de meg-

bújhat benne asztma, ez a nádi farkas

hörög, vonít, ugat, van ki megkékül,

miként köpenyem, de énbennem mi van?

csak nem ez az egész kórház?

ablaknál állok, szívom a cigarettát,

nem is cigarettázom, szívom a ki tudja

mi lesz? jövőt, nem veszem észre,

mint a csikket tiltott helyre dobom,

nem veszem észre, mert a rigó fekete,

hó fölötti röpte most a lényeges,

mohás ágon mohos széncinke billegése,

mennyi ejtőzés, ugrás, tipegés, gubbaszkodás!

s valahol az a vörösfarkú mókus!

lehetne fűúri, nem kórházi e park,

nyugaton áll a nap, bele is nézhetek,

látom benne az indiai hőség áttetsző

selymét kavaró balerinát, két

hívó nagy szemet, begyógyulok.

Isteni altató

Hóesés

mennyek könnyebbülése

most csöndesebb

az Isten szívverése

zizergő csöndben

alig hallható

a lassú tempó

fehér altató

csicsíja csíja

álom téli álom

csak e lüktetés

mindenütti ágyon

világűröm

hidegéből kinyújtja

meleg kezét

bár jég az ingeujja

amíg pulzusán

cinke ringatózik

ujja hegye

vörösbegyével szólít

elsimogat

szörnyeimtől szelíden

e zord Atyából

édes Anyaisten

Ezüstvirág, ezüstmadár

Miféle száguldási vágy

fuvaroztat át két megyén?

értelem nem gyeplőzi már,

talán csak előérzetem

a megroppantó havazás,

havassá válni gyönyörűn,

gyerünk, zúdulni szél-fogat!

majd elpelyhezni csöndesen,

testem roncsából szédülő

lelkem a föld fölött legyen

ezüstvirág, ezüstmadár.

Csillagvilágos

Csillagvilágos ablakok

csillag és bolygórendszerek

nem a téléji hidegek

szomszédaim e lentiek

szívmelegben keringenek

nem az észvesztő űrbe fenn

a szétszáguldó éjszakát

még az Isten sem éri át

mindenható kezeivel

nem az a megnevezhető

gyűrűs jeges kénhólyagos

kitörő és zsugorodó

alulról méricskélt titok

csillagvilágos ablakok

fölakadt függönye mögött

látom a nőt amint haját

mosván gyöngyében gőzölög

Remény-adó

A bezárt ajtón ablakon

s a betonfalon át

zavarhatatlan hullámhosszon

sűrű hidegből illegális

nyitnikék-csipogás

újuló makacs akarattal

szólnak a cementpórusok

üvegmolekulák

és nagyadók a fák

nemcsak itt ez a nyár

nemcsak ott az a kert

de az is mit a távoli

himalájai fenyőfa üzen

és nem látni csak hallati

tí-ri-rí tí-ri-rí szüntelen

visszhangzik bennem a világ

a cinke-cinterem

Szigliget, április

I

Megkeresek minden régi helyet,

nem ott van és nem úgy, nem

olyan semmi sem, s az a Valaki

sincs jelen, akinek ujjlenyomata

egy elveszített ibolyán,

tudom, a száraz csónakot

minek rakta az árokpartra,

a házakat minek meszelte át

szokott kopottból, szapora

mozdulattal minek takarított,

hogy minden úgy legyen,

amilyen sose volt, ennyire

boldog össze-vissza,

én áprilisi iskolám.

II

Valaki úgy bánik velem,

enyém legyen még ez a

vörös kutya is, ahogy szabad

láncon szalad, enyém a két

öreg vörös tyúkja csendélete,

s ami szóra sem érdemes,

vagy ki nem mondható titok:

ablaka szárnyasoltárából

hiányzó Szűz enyém, mert bele-

látom, meg azt a sokszorosított

Krisztust szőlődűlőn és útfeles,

szigligeti nekem való

jeruzsálemi csonka corpust,

Virágvasárnap egész Nagyhetem.

III

Helyettesít e várromszínű föld,

hát nem is folytatom, nagyobb

költészetet csinál, ki teremtményeit

alulról fölírja szememig,

hozzáfokoz, amíg hasonlatot

találnék, kifakad a nyír, minek

írásjel nőstény s hím közé,

ha a csönd kékje fűt-fát összead?

s tagolatlan összetett mondatok

a rétek, erdők, nincs országhatár,

nem hajt más gondolat csak e

szerelmes diktátor, csupán ez a

jácint-buja, ágypuha fényharaszt,

e gátlástalan mindig ugyanaz.

Viráglányok

Schéner Mihály műveire

Napleányok

Forog a föld fölkél a nap

sugarát lengeti

elfogy a hó a hóvirág

bimbója kezdi ki

Hóból lettél fehér virág

nap a te aranykoronád

szivecskéd szívbeli

Forog a föld fölszáll a nap

sugarát elveti

kékebb az ég a májvirág

magát is égnek képzeli

Mennyből fakadtál kék virág

lelkem lett második hazád

veled telisteli

Forog a föld elül a nap

sugarát költi ki

szapora szív a szívvirág

erőmet ellepi

Szívemből nőttél szívvirág

engedd kezem kisvánkosát

alád illeszteni

Kökörcsin

Korai még, korai még?

óránként változik az ég,

kicsal a derű, rá ború,

beborít ezüstpihe bú,

ott s amikor ideje van,

dacosra ékülsz, sziklafal,

pusztaság pompás lányaként,

ha csak egyszer, hát csodaszép,

hát csak-azért-is! soha még,

tilos, titkos virágodért.

Ibolya

Kinek rejtőzöl ibolya?

gyökeredig csöpp izgalom,

kiért reszketnek ereid

becsukott kék szemhéjadon?

szendered álom-mosolya

árama barna avaron

csiklandja kérő kezemet,

belebizsereg fél karom

s szemem, hogy addig nézzelek,

míg lassan fölébresztelek.

Jácint

Kulcsvirág, jácint, kulcsvirág!

nevedhez illő, záramat

fordítsd, ha kék vagy, szememet

nyisd ki, hadd lássalak,

ha rózsaszín, a szívemet,

szívesebben fogadjalak,

fehérrel fehér lelkemet,

ringatóm ringathassalak,

kulcsvirág, jácint, kulcsvirág,

nevedhez illő, el ne hagyj!

Aranyeső

Azt mondom rád, arany vagy,

ha arany, sose hervadsz,

eső, de sose hullasz,

terülő Tejút-fürtöd

számtalan fürdő csillag,

éjjel is világítasz,

ahol akarom, ott vagy,

ott vagy, ahol szeretlek,

ha én neveztelek meg,

mert én neveztelek meg.

Tulipán

Fekete hímporos, dús mohópíros sziromkehely,

ragadozó virágod, zöld, vékony-hosszú szárad

hogyan bírhatja el?

méltóságos magasra emel a nap hatalma,

fényen függeszkedel,

hódolok, mint szegény-szép kiskertek árvácskája,

leszek méhecske-muzsikád,

fuvallatomra táncolsz állva,

föld vagyok, erőm rajongása benned változik át

tulipán, tulipánra.

Boglárka

Boglárka simulása sárga

és zöld, a sárga zöldhöz,

levél levélhez, arc az archoz,

szirom sziromhoz, boglárka sárga,

zöld simulása, csönd tavaszhoz,

pihegés pihenéshez, anya, gyermek,

könny archoz, tej a bőrhöz,

te hozzám, én tehozzád,

messzi csillaghoz dunna álma.

Cseresznye

Téli álmodból szökött, káprázatom

fehér menyasszonya, a havazást

virággá bűvölöd, utánad köd,

előtted én vagyok, cseresznyefa,

a havazást virággá bűvölöd,

még fázol, de már nem fázunk soha,

már nem fázom, de kérdem az időt,

valóság-e ki álom volt előbb?

a hihetetlent elhihetem-e?

hiszen akár a zene mosolya.

Nefelejcs

Ebben a hegyre-völgyre áradásban,

mikor egymásba habzik annyi szív,

valaki eltűnt, helyén árvaság van,

kinyílik a Nincsitt virága is,

űr csokrétája, kétkedés sápadt kékje,

tudakolom vizek partjainál,

az a valaki merre jár s mivégre?

még nem felejtett el talán,

csak a nefelejcs tudja hol, titokban

megsúgja, mit csinál?

Vadrózsa

Makrancos Rosa canina

ebrózsa lenni nem akar,

se magyar Csipkerózsika,

se gyepürózsa gyepüben,

amikor tüskével üzen

neked virággal integet,

kerted ha volna védene,

hazád határán nyílana,

vándor vagy, mindenütt szabad,

vándor, vadrózsa mindened.

Pipacs

Nefelejcs súgja, mit csinál:

kora reggel pipacskodik,

pirosba bontja bimbait,

nevetést csikland, röpteti

széditő zöld kosár,

mező kipingált ringlisén

fölsodródik a csitri szoknyaszél,

forgatja körbe-körbe Föld,

szeret? nem szeret? visszaszáll

és újra kuncog, csettint, nyelvet ölt.

Búzavirág

Ne félj! most olyan messze

mint az ég, de onnan hozza

el neked búzakék vigaszát,

egy csipet madárlátta végtelent,

magasok zafírcsillagát szemén,

kiskanál óceánt neked,

jéghegyről jégmadárka kék

tollát azúr utakon menti át,

búzavirággá fárad azután, ne féltsd!

csodálatos, csodáld!

Galagonya

Fogadj be tiszta sűrüség,

add csipke-kesztyűs kezedet,

oda vezess hol senki sincs,

túl a sötétség éjfelén

remetévé szeress,

hitesd el, ami habfehér

valódi tej, a barna héj

foszló kalácsba fon,

s dércsípte annál édesebb

nekünk való gyümölcs a pír.

Hadifogoly-temető

Ostffyasszonnyfa, 1985. július

Először apránként, megszokott tempóban

ástak gödröt gödörhöz, koporsóban,

fejfával temettek, takarosan az örök

halmok kívánságára, ahogy a temetők

alakulnak jószomszédságban város meg

faluszélen, bár itt a láger rabszámaival,

alkalmasan későbbi kegyeletre, míg

nem tört ki a járvány,

aztán a dúlás iránya szerint román,

olasz tömegsír, s mindegy ahogyan

ömlesztett a vérhas ezreket kövecses

hordalékba, rangtalan egyenruhásan,

kapca, ing, posztó vagy anélkül,

orosz, talján, román, galíciai rétegesen,

csak a magyar nevek külön, mintha még

mindig őriznék a túlvilági tábort,

azt a gyökérre bénult tizenkétezer

harapást, akik valaha nyers füvet

faltak, húsuk is szétfröcskendett

ebben a meszes latrinában,

akkora helyen, mint egy falusi templom,

miként az istenkáromlás terhétől

földbe süllyedt, a túlélők obeliszket

emeltek, csúcsán vénséges, éhes

dögkeselyű karmában a glóbusz, de

alul kerti virágok az újabb világháborúig,

mostanra néhány szál örökmécsesre való,

míg a krizantémok világossága elalszik,

ha a mennyei biztosítékot kicsapja a tél,

s a föliraton történelmi rozsda:

ELLENSÉG VOLTÁL IDEGEN MOST RABJA MAGYARNAK

AKI TESTVÉRKÉNT ŐRIZI ÁLMAIDAT

álmodhatnak égszínkék lepkét, önnemző

sárga liliomot, amint a pókhálós dudva

között virágzik, megálmodhatják a

látogatót, talpam árnyékát, amint

ezredeiken taposok, összekuszált a gaz

minden fönti határt, csodálkozom,

roppant tömegvonzásuk miért nem emészt

magába, tömeges átkuk miért nem taszít

valahová, ahol már kihunyt a könyörgés

anyai, özvegyi litániája, ahol semmit

fogamzik az űr, vagy ahol utódaikban

ábrázatuk mégiscsak föllelhető,

mint bennem lublini föld-nagyapám,

Petőfi idevalósi verseiben erdélyi örök

álma, s bennünk a szibériai hadifogoly-

temetők, éppúgy valahol, akár itt

Európa közepén emlékkel gondozatlan.

Írók háza

Szigliget, 1985. augusztus

Előttem és utánam, aki lesz,

valaki éppígy átmeneti ember,

ugyanebből a székből láthat

évtizedes, kéthetente más,

ablakrácsra rozsdásodott tűnődést,

ráképzelem én is idegen emlék-

rétegem, amíg ugyanaz a táj

szúnyoghálóján ugyanaz a hárs

őrli, szitálja fáradt aranyát,

vibrálja intim rendetlenségemen,

s az itt felejtett álmok falfehérén,

szaporáznak a hangyák és nem értem,

mivégre ez a lankadatlan kényszer?

lassúbb az én időm, mint e parányi

targoncák össze-vissza futkosása,

inkább ahogy első napom virága

vázámra szárad, elszalmásodik,

áll a levegő versben és szobában

minden történés után és előtt,

ez a kastély kikötött hajólátszat,

bár ugyanaz a harang szól ebédre,

a vendégek cseréje végzetes.

Közérthető jelek

Burgasz, 1985. szeptember

Ahol hiába értjük mégsem értjük

fedő-, uralgó-, bársonytokba-kés-,

pofon-fogalmainkat, ahogy itt

márványból esztergált sirály

csapatban házakon baljóslatú,

készenlétben, mint Hitchcock-vízió,

ahogy kárál korhadt fa, mint gyilok

köszörülődik mohó szem, csőr, karom,

ott mondom el a tengerjárók biztos

városát fölragyogón a kikötő előtt,

pihenő távolság fátyolát

égi, tengeri szélvert változásban,

ezt a magányos halász-feketét,

ezt az antik csecsbimbó-lila kagylót

krétai gyertyatartó csigatorzót,

így beszélem az igazat, sóval

számon, hullámsujtással bőrömön,

szemem alá alkonyuló

lenti-fönti azúr-arannyal.

Idegen nyelv, közérthető jelek,

hajókötél-megoldás, karikás

kigyó-vonaglás, vízkottyanásban

felelet, a csönd nagy kék iránya

időleges, örökös búcsúzásra,

nyelvemmel egyedül, mindentudóan,

amit csak érdemes,

lefokozva, sirállyal fölül mégis,

repülhetek hóezüst-gyönyörűn

isteni rugón, akár halacska lehetek

fehér ujj szívnek, szívhez szóló

vonón, hegedűn,

szavakból kivonva a test magáról beszél:

vágyakból szerkesztett tökély,

ahogy domborul, komorul elhajolva,

megadón, kimondja magát mondhatatlanul.

Majd elmondom neked

gyermekem-anyja-anyanyelvemen.

Árpád-házi katalógus

Árpád-házi uralkodók jelvényei és ereklyéi Időszaki kiállítás, 1985

Ez a családfa nem újul meg tavaszra,

szemben a Múzeum-kerti tölggyel,

annak cipőmre sarasult levél a piszka,

ennek gyümölcse méla csöpp királyfej,

alattvalói, délutáni hassal,

ezer évet görbülő sorban állva,

találkozunk kettős bizonyosságban,

honfoglalástalan csodálkozással,

megint Keletről Európába.

Korona fő nélkül – fejek födetlen.

Jogar kezetlen – kéz zsebben, vállon.

Ország almája – ország nélkül.

Palást váll nélkül – palástolatlan vállak.

Ezüstkereszt – de nincsen mire eskü.

Békezsaroló idézőbillog, bulla.

Történelmi csereértékű dénár –

koccan alumínium-nulla.

Akinek uralgó jobbja néger gyermek

levágott öklének maradt ránk,

s kinek kiszáradt agya párája

aranyozta a hermát,

kemény erkölcse metszette, árnyékolta,

s ki páros kísértet a kőben,

se szíve, se húsa, csontja,

túlvilág hullafoltszínű grafikája –

vigyáznak minket, vigyázzunk magunkra.

Radnóti: Szentkirályszabadja

Már keresztet vetettek, mikor ő a vízen járt,

megváltó szentségtartó ragyogott erre-arra,

a négy evangéliumot, akár a csuhát

magára terítette, azt a büdös mohát,

szűk latin epigramma lett fejealja,

lírája magacsinálta halotti kispárnája,

Goethe nyelvére lőtte halála,

őszi légy szitál a

szentkirályszabadjai kocsma-plakát

„Ne káromkodj!” halálsárga Krisztusára,

a Légy átmenetel Krisztusom keresztjén,

erőltetett menetben,

elsomfordál kisfröccsétől a gazda,

a pontos alkonyatban tehene is kiválik

csordájából, fejőasszonya mintha

Szent Erzsébet öléből rózsát szakogatna.

Véres a tej. Vasjegy a tejben: Abda.

A költő haldoklása

Berzsenyi-évforduló, Nikla, 1986. február 24.

Már a szívet haránt rekesztő bordáktól,

hanyatt vetett, tüzes kővé roskadt vállról

a csonka szárny elválna,

repülne magában, angyal-fuvalomra

vitorlázna gyöngyház-fénnyel távolodva,

el a csúcsok csúcsára,

mert a testes lelket a mennybéli kékség

be nem fogadhatja, istenkísértésért

búskomorrá büntette,

lent a fehér ágyon, kínok szalmazsákján

fülledt pihetollba hűlő izzadságát

megutálván nyög lelke,

nem ódaian már, nem elégiásan,

ahogy régen méhes melankóliában

szavát vélte szárnyául,

„láza növekedvén sebeit szaggatta”

éjféljáró árnyék háza aggodalma,

gyertyalángja elájul,

mintha istállóban avas betyárszagtól

lovak riadnának s a jászol megbondul,

emitt nagyobb rabló jár,

hiába Zsuzsánna sápadt strázsálása,

egész vesztes élet szorul virrasztásra,

és nem az, mi itt ott fáj,

szerelem helyett a bolygó lúdvérc éget,

ganyédomb a gátja minden képzelgésnek,

nem ér Hellászba soha,

tündérképek múltán, mint télvégi sárból

nyilall a törött csont, majd a forradásból

megtudhatják, kicsoda?

Úgy teremni

Ideje körülnéznem halandóként

ebben a hatvan négyzetméteres őszben,

falaim, mint Babitsnak, Fogarasi havasok,

ebben a keleti szeretet-avarban

kiket nemzettem, kivel élek, ki vagyok?

adtam-e jót a jóért?

Fölégtek a riviérák mögöttem és előttem,

én okoztam éveim alatt,

halhatatlant mímelve, rogyásig befűtve

testem kazánját, mintha lennék a nap,

sorolódik a falevél, mennyi bűnjel,

amit a bíró hanyagul lecsap!

Bőröndöm utazásra áll s nem indulok

sem hosszú, sem közeli útra, semerre,

mégis hagyom e vasúti csomagtároló

szomorúságán túli szobasarokban,

mint választalan hívást, mert mehetnék,

de csak maradjon minden ott, ahol van.

Legyek hű társa annyi idő után

ennek a bebörtönzött berendezésnek!

polcnak, asztalnak, ágynak családias

foglára, akit tárgyai megszeretnek,

ha én lélegzem beléjük a lelket

helyiérdekű úristen gyanánt.

Legyen vizemnek íze, rezgesse vissza

kenyerembe a sót elvesztett anyakéz!

amíg belső növényzetem issza a teliholdból

a krumplihéjszagú, gyerekkori éjt,

amíg kiválasztódom egy személlyé

csodavárók közül szólni csodát, igazit,

szörnyeteget borzongva simogatni szelíddé,

elhitetni a hihetetlent, soselátott

tengert, akinek tengere nincs,

átcsempészni tilos határokon

ifjúba a mulandót, vénbe az ifjúságot,

s úgy teremni, hogy végemet tudom.

Emberek éltek itt

1991

Ének a vakvilágba

Szólít valakit láthatatlanul,

hangzik a vakvilágban testtelen,

búzaszem-torkot, morzsa-szivet

lomb rejteget vagy alul a bokor

a senkinek, mindenkinek

materiális emlék, fogható óévi képzelem,

sisegő füzike lehet a fény foltos fedélzetén,

énekből lent hagyott

lélekké változott pihe,

morzsa és búzaszem

búvó esdeklés: hadd szeresselek

ki a mennyből, bár nem is válaszol,

aki tán nincs is, mi meg itt vagyunk

belakott földön, gallér a nyakon,

s valakiért az ének, valahol.

Somlai június

Micsoda csönd a hajnali szőlőhegyen!

hallom a napkeltét, fülemben

puha tapsi-sóhaj, kisnyúl álma,

csönd cirógat, szőlővirág, szőlőkacs,

mint sugár, és csönd a pirkadó cseresznye,

a meggy növényi vér sejtjei nyújtózkodása,

tudja minden madár, ő a különleges

közel és távol, legkisebb fuvola,

klarinét, furulya, pánsíp,

kihunytak a kísértetek az elfeledett

csillagokkal, én vagyok most a várúr

rommal és kápolnával,

míg az emberek távol,

engedik boldog magányom.

Te sem vagy itt, lehetnél ez a csönd!

kisnyúl álma, puhácska tapsi-sóhaj,

napkelte titkos szellő-susogása,

magad cirógatása, szőlővirág, szőlőkacs,

mint sugár, pirkadó cseresznye csöndje,

meggy, növényi vér sejtjei nyújtozkódása,

te lennél a Mindenmadár, különleges

közel és távol, legkisebb fuvola,

klarinét, furulya, pánsíp,

te kísértetek hamuja,

emlékeid a csillagok,

várúrnő vára, Szent Margit kápolnája,

míg az emberek távol,

engedik boldog magányod.

Szeptember elseje

Akikkel tegnap még a tóban együtt –

gordonkacsípők, bronztálszép hasak,

napramosolygó dinnye s szőlőfürthegyű emlők,

édes cicik eltűntek, mint a vándormadarak,

a villanydróton indulóban fecskék

sorjáznak, napszítta szárítócsipeszek

alól ellobbannak a könnyű kelmék,

voltam, s egyszerre én sem itt leszek.

Csak egy utolsót, még a legutolsót!

fönt sötét szárnyak, lent a fényes autók

fény-árnyjátéka tűnik át s tovább,

táguló résben sző a keresztespók,

s szememben melankóliát ez a takarodás,

és megrémít, hogy magamra maradtam,

mint szál karó a hűlő hullámokban,

végemre járhat lesre a sirály.

Hét fehér víziszellem közelít,

méltóságos és elijeszthetetlen,

akárha ülne, mégis ideért,

mintha nem volnék, vonulnak mellettem,

hét fehér hattyú, hét ledér személy

alábillenve kancsóhosszú nyakkal

az őszülő távolból töltekeznek,

hé! columbusi gályák! merre mentek?

A rigó szemében

Megkövült könnycseppbe tűnődöm

milliméterre csökkent törpeségem,

rigó szemében szervül tekintetem,

így nézek vissza magamra

miniatűr repülőm ablakából,

bár zuhanásból merész ívbe vet,

nincs hányingerem,

ereszkedem, aztán megint magasba,

nyírfán ringat, ugrat, bújtat

réseken át, rávarrja sárga csőre

a kék lepedőre zöld szívemet,

sugarammal kihímezi az udvart;

májusi énekem, téli hallgatásom,

míg húsmelegem csonthidegbe vált,

ugyanaz mégis mindig más lakásom,

sötét bokorba bujdosás,

szögesdrót, hullaház.

Mint mikor hóra szemetelnek,

eldobott rongy, fölborzadt kócrakás

összeráncolt tetőn, udvaron,

elhajított szomorúság

gunnyaszt a gémberedett lábakon,

most hegyesebb a csőr, kiáll,

akár a magány ékezete

s a szemhéj szürke hályoga,

mint hó vakít, s az áttetsző sötét

lehunyja rám magát,

csak én hallom e csöpp kanálist,

nem is korgást, csak percegést,

amint semmit emészt,

érzem, ahogy a szívecske

melege izgul a hajszálerekben,

s fölébreszti a szerelem

torka hibernált énekét.

Kihajózás a rigó szeméből

Tolla üres pernyéje szállong

nyárfámra ha már nem enyém,

fúróként fordítom ki belsejét,

ujjamon belecske meg szívecske,

véres könnyéből kihajózok

végső bölcsőmhöz közeledve,

e piros-fehér keramitra

ránehezedek könnytelen,

kidokkolom mázsás halomba,

papírzsákba papír életművem,

kezemből más marokba tolva

vagyonomat, az idegent,

hajamat csapkodja a ponyva

szelekben, szárazon, vízen.

Neki Szent Gellért véraláfutásos

magasának olyan lakáshoz,

hol másvilágom meglelem,

fogadjatok be dunai sirályok!

bár ez a hitehagyott pince

katakomba-pókháló selyem-

harisnyarongya fejemen,

s mintha kriptámat nyitogatnám,

csontváznak szobroznak a macskák,

áttűnök minden részleten,

ósdi, háborús villanyfényben

fölgyújtom elsötétítem a házat

ötemeletes karácsonyfának.

Vigasztalás a rigó szeméhez

Az a pirosba váltott könnycsepp

ne legyen decemberi jég,

ragyogtassa vágyakozása

valakiért,

világítson a fenyőágon,

miként a piciny villanykörte

fölpislantja karácsony örömét,

rigó és asszony nézze egymást

egyikük elhajtva fejét,

másikuk szemben, mint a csillag,

tudósítsanak aranyszálon,

megvagyok én is, te is megvagy,

s vannak kertjáró álruhás

pásztorok és háromkirályok,

s lesznek farsangi maskarás

bolondok, nagyzolók, ivók,

becsapott macska-Heródesek és

mindenki ott lesz, aki volt

e nélkülemi csöpp tükörben.

Ég-földi ablakok

Budafoki út 13.

Nap-hold-csillagpor ablaka

vertarany függöny ablaka

a Nap földi vakablaka

jánosbogár szembogara

takarítónő-ablakok

tanterem százfej-ablaka

maghasadás csont-ablaka

teáscsészék zsúrasztala

ischler-morzsafény ablaka

apa-ablak ablak-anya

csecsemőtenyér-ablakok

pofonvillanás ablaka

nyugdíjban ülő ablakok

ablaktisztítók ablaka

ágyrajáró vakablakok

muskátliöntözőre nőtt

nyanyák nyak-ablaka

püffeteg kurva-ablakok

aszott pongyola-ablakok

félig-felejtett függönyön

nemiszervek holdudvara

kiváncsiság hogy mi van ott

hogy mi van itt és mi amott

szememben-e vagy más körön

túl túlabbi csillagködön

akit sohase láthatok

csak kering ablakom körül

mindig kívül mindig belül

Világítóudvar

Nem a naptól világos világossága

ő maga nem is láthatott napot

tetőre döglött bőregér száraz

szárnyának félhomálya sejlik

kamrába klozettba fürdőszobába

madárhangú madártalan

csipogása verébtelen

galambtalan turbékolás

hangok kelnek tojástalan

kezetlen matatások vízlehúzások

szájtalan szavak

„Majd adok a pofádra” nincs alanya

a női hangnak bőgéshez nincs gyerek

így hallgatják a rabok az üzenetet

egyszer a bánya-akna-rejtelemből

büdös zsírpapír rothadó csutka-képzetekből

bevigyorog pókhálós kenderköteléről

a vasorrú rablóálcás bányarém

s megrémül kezemben a borotva

Oblomov álma

Én, Ilja Iljics Oblomov, azt álmodtam,

fölébredek, féléberen nem fordulok

hasra szundikálgatni, mint szokásom,

dunyhácskámmal lábam között nem

birizgálom magamat, míg hálóingem

hasamra fölcsúszik, ballábbal

léptem le az ágyról, nem voltam

babonás, hiszen az ágyam abban a

sarokban, ahonnan csupán hasmánt

lehetne ugrani, ásítottam egy jó nagyot,

fölálltam, hetekig behúzott függönyöm

széttártam, mint egy szónok,

aki az Istennek fölajánlja az Emberiséget,

s megláttam a fogyó holdat meglepetten,

hát volt már új- és telihold?

Luca napja, téli hat óra volt,

havas szalma hullott a fákra,

és kinyújtottam kezemet, hadd

hűtse le ezüst-arany, s kiáltottam:

Zahar! Ide a köpenyem!

feleségem csókolt nyakamba,

kislányom szöszmötölt, zizeregtek

irkái, könyvei, és hupp! a csizma,

én meg fázós bokával betértem a fürdőszobába,

kihúztam magam, úr vagyok!

én, Ilja Iljics Oblomov!

szenátori borotvahabban illatoztam,

új beretvával nyestem szakállamat,

megúsztam kádam tengerét,

gatya, ing, zokni, tiszta, tiszta,

hideg tej, rántotta, zsömle, feketekávé,

tűnődtem cigarettám karikából karikázó

karikáin, s észrevettem dúdolni

azt a dalt, amit húsz éve elfeledtem,

csónak ringott a tó kék vizén,

elmondtam a Miatyánkot az utolsó

szóig harmincszor 365 nap után,

én lennék elaggott szellemű?

koromhoz képest túlzottan elhízott?

kopasz? Nem Monsieur Goncsarov!

költő lettem!

ki eddig levelet írtam-nem írtam,

s a versbe nem lopózkodott be

egyetlen ámbár, vagy, pedig,

s hogy, eddig a hogy-ok bénítottak engem,

„a mozgás vagy a levegő hiányzott

neki, esetleg mind a kettő”

Nem Monsieur Goncsarov!

Maga meg sem írt engem.

Szótlanul köszöntöttem az utcát,

ahogy a reggeli ifjúság szembejön

velem a fényes tanterembe.

Nászinduló az Ó-Hungáriában, 1968

Mikor már nem adott több pénzt a barátom,

mert hogy bírnék ki még egy éjszakát,

s nyitott tenyerem minden pillanatban

szégyent hozhatna rám egymást utáló szemeimmel,

pedig ő nem szokott félteni

– ült az Ó-Hungária asztalánál,

emlékszem még: a bejárattól balra

negyedik asztalnál, ablak előtt egy nő,

másik barátom csábította, rakjon mozaikot,

ha úgy is unja

– előbb egy halott festő felesége

cirógatott: arra hasonlítok,

ki él, de meghalt néhány évre rá,

altatót kértem,

s még az alvás előtt harmadik

barátom elszerette a cselédszobában,

mikor én negyedik barátommal aludtam,

míg érvényes a tardil, háromig

– a festő özvegye felülvizsgálatra ment,

a harmadikat anyja várta,

a negyedik összekotorta pénzét,

hadd lenne még egy sör, mikor már

elindult a második egy nőhöz,

aki sohasem rakott mozaikot

– első barátom megrovó kezéből

pénzt kaptam, arra épp elég volt,

hogy tanúm legyen a két ismerős,

mikor még meg se kértem

a nő kezét, s egyikük meghalt

néhány évre rá

– tükörben láttam magam, s a tükörből

mondtam: legyél a feleségem! és

érdekes! nem maradt más ott

csak mi meg egy nászinduló

– főbérlőm tudta, ki az első éjjel

háromszor hazaengedett,

második éjjel nem talált,

s csak második barátomat szerette,

harmadik éjjel tudta már:

én többé nem jövök haza

– eljegyzést ültünk taxiban,

nem volt ott egyetlen barát se,

így féltett mindegyik,

nem illik ilyen hirtelen

– bár első nappal, amikor még

kikapcsolt villanynál aludtunk

a naptalan pincelakásban,

s meglátogattuk negyedik

barátom feleségét,

kórházból mentünk el mulatni,

odacsaltuk sosemvolt

barátom feleségét,

csapodár szeretőmet,

s meghalt évre rá!

– mert ilyent nem lehet,

ilyent igazán nem lehet,

észhez térhetnél agyalágyult,

mondta a legelső barátom,

és lenne még, ki mondaná,

én többet nem adok

– ült az Ó-Hungária asztalánál,

emlékszem még: a bejárattól balra,

negyedik asztalnál ablak előtt egy nő,

második barátom csábította, rakjon mozaikot,

ha úgy is unja

Gyászinduló az Új-Hungáriában, 1987

Vége a nászindulós Ó-Hungáriának,

gyászindulós az Új-Hungária,

de csak nekünk, mi nem járunk oda,

kivesztünk élve-halva, elcsatolt

csöpp országrészünk idegen csoport

tapodja napról napra, átvonul

németül, oroszul, angolul,

arabul székünk lefoglalja.

Bátyám-hiány a kávéház zaja,

neve fájdalmas mondhatatlanul,

Szabó Pista fogát nem konyakozza,

meggyógyította a nyirok, alul,

Jékely kamasz mosolya száradt,

arany ciráda-festékből ragyog,

Kormos szeme táskám Normandiából

ahol voltam, vagyok,

Zelk Zoltán vörös postakocsija

ősszel elvitte Zolit, Huszárikot,

ősszel temettük el Ladányit is,

előbb Gerelyest, B. Nagyot,

oly egyedül hullott le, mint a nyári

falevél, Galambos Lajos.

Nem züllök át három nap-három éjjelt,

Bella Pistának nyíló üres tenyérrel,

hogy adna már ötvenest legalább,

nem élnék túl még három éjszakát,

mikor Balaskó Jenő mondta volt,

folytassuk a motívumot!

melynek hadargó fináléja Császár,

Katikán az autónyom-tetoválás

krematórium hamujába hullt,

egymást szerető szemeim kora múlt,

csak valameddig, valaha.

Nem ül az Új-Hungária

balsó negyedik asztalánál

azóta-hitvesem-Judit,

Erdély Miklós sem csalogatja mozaik-

műhelyébe rabszolgás rakosgatásra,

rákos héber-betűkkel értesít,

a Farkasréten legyél ott te is!

De azelőtt! Nem tudom, merre Erzsi,

cirógatása álom: hasonlítok

festő szeretőjére, aki nemsokára

pietás Krisztus, kereszt sziklává

döbbent ágyon, Kondor Béla barátom,

Szentjóby, Erzsit elszerette,

a cselédlépcsőn Svájcba tűnt,

itt felejtve az új mértékegység

krómacél tengelyét.

Első barátom megrovó kezéből

borra nem tellene, mi akkor ötvenért,

már nem kérhetném meg Judit kezét

tükörben, mikor ellép a ruhatártól,

nem ülnék ott, ha mindkét asztaltársam,

Kamondy és Huszárik kihalt a tanúzásból.

Az a tükör széttört vagy áthelyezték,

minek is arctalan kísérteteknek,

nekünk se, nem járunk oda,

jósoljuk, számolgatjuk, meddig

túlélésünk életkora,

mi azelőtt, ma széjjelszórt jelenlét,

magunkba disszidált fölöslegesség,

exodus-vágy vagy új haza,

új kávéház, új kocsma, új kert

nyári, árnyékos szándék otthona,

vége a nászindulós Ó-Hungáriának,

gyászindulós az Új-Hungária.

Tóth Árpádra

Nyújtsd föl a sírból kezedet,

Napraforgó asztalomon,

E fattyúhajtást, mint gyerek

Aranyos tenyerét adom.

Az aszály hűlő fedelén

Zsenge szirmokkal parolázz!

Ötvennyolcéves korhadék

Koporsódeszkádnál tovább.

Napraforgó, csontkövület

Századvég ezredvég között

Oda és vissza, üzenet

Ha örök kérged föltöröd.

Apámnál kicsit öregebb,

Nálam kicsit fiatalabb

Elégiás tüdőbeteg,

Te bús, borongós árnyalak,

Akit már tegezni tehet,

Koccintásra szólítani,

Pádi, a régi kocsmakert,

Mint svábnak az aquincumi,

S ahogy a jelzők foszlanak,

Megáll a villanydúc, traverz,

Űrbeli kampóra akadt

Kaszáscsillag a régi vers.

S lent a valóság, mint aki

Sípját ápolja eleven,

Kannarózsával öntözi,

Még életében szép legyen.

Weöres Sándornak Csöngéből

Az út elején Kálvária van,

Krisztus latrai kálváriátlan,

hideg van, köd van mintha úttalan,

a fáknak hullólevél-árnya van,

búcsúnkat odalöki a kanyar

Csönge! templomfal látszata avar,

fehér ludak gubbadoznak a sáron,

ladikocskái voltak valaha,

kikötöttek a piros gágogáson,

hiányodon, Csöngey Weöres Sándor

gyereklábad dekadens kutyák lábnyoma,

nincs mangalica-aura,

ha nem költő a disznópásztor,

nincs harangszó ha roncs az orgona,

paraszt-szklerózis szürkül a kapufélfából,

szűk szafaládés bolt! az asszonyt összezárja,

neuraszténiák kocsmája! nyitva van

míg befordul a távolsági busz

olaj-, bakancs-, kofaszoknya-szaga,

és megáll és elindul,

mások között magamban máshova,

hideg van, köd van, ősz van úttalan,

az utak végén kálvária van

Pilinszky éjszakája

Majd becsukják a templomot,

örökmécs vérzik a sötétben,

s Te, fordított föltámadott,

mennyedből odatévedsz,

válladon gerenda-kereszt

egyensúlya, aránya.

roppant súly, mégis könnyű lett

a kínok latros árnya.

Szemed lehúnyod, tenyered

kosarában világít orcád,

ujjaid gyertyák, öt hideg

láng, gótikus gyöngyház,

és elkezdi az orgona

nem evilági áradással,

megéledt oltárok sora,

a szentek rendben körülállnak.

Míg a padláson ördögök

vihognak, dióval zörögnek,

lánc csörög, fajtalan nyüszög

a kisértés fölötted,

kísérthetetlen túlnani,

Tamás apostol kétkedése

nem kisért már, megvallani

sem muszáj vétlen bűnösséged.

Lent poklot jártál, fönt pokol-

tornácán át kellett-e menned?

tömjén füstjében lakozol,

pietás, öreg kisded,

bújj ki ferdén a kulcslyukon!

nem láttalak azóta,

füstöm, parazsam elnyomom

a Nárcisz eszpresszóban.

Mindig megszólal

Szécsi Margit sírjánál

Mindig megszólal valamely madár

a téli temetés fölött,

most éppen egy rigó csalta magasba

szememet, a múltkor cinege,

és azelőtt a pinty pityergett

láthatatlan, míg varjú áll, a fák,

közeli s távolabbi gyászaimból

így csábítottak el a hanggal,

mely meglepett, újra meg újra meglepő,

mint a halott s halál,

megszakítván részvétemet,

hallod? kérdeztem aki azt hiszi,

csak ketten értjük, csak miénk,

mert egymást figyelmezve élünk,

és megtudtam, nem úgy lakják

a madarak a temetőt, mint ahogy

behúzódnak óvóhelyükre általában,

mert énekük különb a madáretetők

szomorka dallamainál, itt a

fagyhasogatta árvaság tavaszi hiedelme,

a sötét testi hő indítja meg a hangokat,

a virághegy, virágos halom

ingerel a remény-örömre,

hát bizakodjunk akkor is, alul

emlékbeszéd, sírás, hapták

és kataton födetlen fej fölött

megszólal majd, s most éppen egy rigó,

hallod? ne mondd el senkinek!

Téli anyámnak Devecserbe

Vadmacskák, kóbor kutyák, ordasok

marcangolnak fehér szarvasbikát,

idehallom anyai messzeségből,

anyám, valami bánt, ha kéményemből

hallok csikasz-marást, toluló vonitást,

szűkölő bőgést a tutolás összhangzatában,

s hullnak az égi kútba farral, fejest,

itt zsúfolódnak kályhámtól fölfelé

egymás hegyén hátán kormosan becserepezve,

agyaras idő bánt anyám, régi teleidből

kiűzve nyolcvan éven túli teledbe.

Ezt az üvöltést ebben a világvárosban,

a baljós jelet, ijedten fogadom,

ami van egyre kegyetlenebb,

ami volt egyre szebb, akár neked,

most napok alatt beomlik az ország,

megfagyhatunk, tüzelj! s ne mondd,

arra a kevés időre már nem érdemes,

hallom – szobájában az öregember…

látom – dér-szemfödél, hűlő

párától borosta, hajgubanc jeges,

és a hómunkás mit érezhetett,

mikor kihányta azt a kart?

Csak magunk foglyaként túlélhető?

ha az utcán, tornácon, udvaron,

nem Don-kanyarban széjjel a mezőn,

s nem a boros Hegy alján, Besenyő

erdő szélén a világegyetemmel

közösülésben, éteri ejakulációra

pusztulnak el katonák, részegek,

de a részvétlen lábnyomokban,

közvilágítás sátorában, anyám,

én is bántlak e borzalommal.

A téli estéket vedd elő,

A puszta télent, vagy nagyobbik fiad

Havon delelő szivárványát, madár-

hallgatásban, mikor a világméretű

hóbagoly száll a háztetők felett,

huszonkilencben ereszig hóorom,

mélyutat vágtatok, akárha Uzsoki –

szoroson keltetek volna át a

lehullott széna- s szalmaszálakon,

zöldaranyon, e Makk-ász máshazába.

Apám centenáriuma

Nagy Béla 1889. január 26.

Húsz éve föld a földben,

magzat az anyaméhben,

száz éve megszületett,

húsz éve a világgal annyira Egy,

mint egy parasztgyerek,

nem a zöld padon zsugorodó öreg,

kinek kalapja orrára esett.

Apasztják már az én holdamat is.

Éltetlek ötven évvel közelebb!

A földművest megműveli a föld,

szeptemberben megszántja, beveti,

leszüreteli ugyanakkor, mikor

dérbe konyulnak zörgő zászlai,

érvénytelenül, mint földre tapasztott

vadsóska-levelek,

fagyos göröngy ver belőle kötelet,

tetszhalottá teríti ugyanakkor,

mikor a sírdomb a szomszéd toronyból

kilódult hóharang és zeng tovább,

míg szét nem szórja csontja foszforát

a méregzöld vetés alá,

sarló-bordáival, kasza-karral arat,

cséphadaró lábszárcsontjával veri

a rozskévét, csigolyáival őröl, darál,

szilvás szérűből irtott vadcsalán,

fedező csődör, kanca, kiscsikó,

működő mintagazdaság-apám.

Ne lássam soha koponyád!

Éltetlek ötven évvel közelebb!

Hibernákulum

Amíg a mély rendelkezésére állok,

orromon lélegzem, szájam

óvatos hasadékán füstölöm

levegőm, lehetséges és

ki tudja, kinek

felejtett temetőjén járok

erőtlen szárnyaszegett.

Lehűtött sárgadinnye-nap

dérhéjú szelettel kínál,

szívja piroskás ínyemet,

fogaim egyenként elpotyognak,

pöszén szólok magamnak,

akár öreganyám

közeli halálához.

Egy téllel közelibb,

bár elmúlásnak mondanám,

ahogy a tölgyfán áttelel a lomb,

csörömpöl, mint a pléhvödör,

míg langyos eső nem tölti színültig,

zöld gregorián-fakadás,

mikor a korai malacetetés elkezdődik.

Mintha ébernek lenni se lenne mire,

elveszett grófnői hajtű a hímrigó csőre,

fekete gombolyagba tűzve,

legombolyított lábnyomát

hagyja maga után a fűben, kikötve

ül a fonál elején, vár, elgurul, megáll,

mintha nem lennék, nem is lenne.

És ugyanúgy a meggyvágó, tolla-divatba

unja magát a tiszafán,

hamukék gallérba gunnyasztott,

szélfútt karácsonyi dísz

maradékának avanzsálom, megcsodálom,

ha mégis mozdul valamit

rég elpördült magért a másik ágon.

Unom magam, unná magát e vers,

ha tőrt nem vetne meggyvágónak, rigónak,

unná magát ez a khároni csónak,

ha nem hibernált volna deszkájára

szeméremajkat, zacskót, ülepet,

ha a fakúsz nem csúszna fejjel,

mint egyszeregyből magához az 1.

Érti a vers a verssorok jövőjét,

lepke-pillogást virágon-virágon,

szirom röptét, miként múltja kukac,

most éppen báb, decemberben is látom

közösülni a füttybe, pillébe bújt urat,

alul tavaszom fölcsinálom,

őrüljenek meg fönt a vadludak.

Után

Egymásra vall a test s az ő lakása

ahogyan meggyalázva kornyad

padlójára valami piti betörő miatt

utána minden elképzelhető

még csak pár garast gurított világgá

ilyen véletlenül már gyilkos is jöhet

miképp az ajtót sarkig tárva hagyta

mögötte kibelezett táska

eltűnt és mégis itt maradt

vázás virágok levert szirma ő

és családias csoszogás huzat

majd belopódzhat üres kulcslyukon

Most még csak a rendetlen gyomor

utána mint az elcsúszott sikér-

tányér a locspocs mosogatóban

nyaklott hegedűk nyűtt lóbőrdobok

betömött trombiták másnapos

visszhangja lett a fej a szellőzetlen

lélegzet és a kinti szellő

egymást oltja ki híjas fogsoron

s mint a beásott rakéta a Bakonyban

transzplantált uráli repesz

sajgat húsomba szervült gyilkosom

Utána minden elképzelhető

a szív ábrándja költöző madár

délről északra zöldből zöldbe

bárminek ellenére mindenért

kiénekel s vezet a teremtésre

működő növényi csöndbe hol gyöngybagoly

puhog akárha süldő vadnyúl szállna

s a lejtő alkonyatban csillagok

gombolják rám hatalmas hálózsákomat

A Parlamentnél

Földön-fektem iszonyú homorúja

gyöpös a vér s az esőlé után,

kivált alakom hány leveles tócsa

tükrözte gyűrötten tovább,

mióta menni újra megtanultam

tizennyolc évesen, már túl az ötvenen

halálom zónájába visszajárok,

látszatra villamoshoz, kézfogásra.

Gondolja-e most valaki, milyen

történelmet, kaszálást parkosított

a csitri-szép cigány, s a mátós

utcaseprő mit söpör? platán-avart,

de nékem földbe vájó fogsort

és tenyeret, s az újra ültetett

dísztérre csinosított sírvirágok

felejtetnének, sose feledek!

Mert egész hétköznapi életemmel,

ahogy cipőfűzöm kötöm a vérengzés

terén, cigarettára gyújtok,

eldobom az érvénytelen jegyet,

ő működik, ki akkor erre voltam

véletlenül és mégis sors szerint,

fiatal arcom láthatom ma is

oda-vissza a 2-es villamosban.

A Tapolcánál

Zenélő kagyló Szigliget öble,

lefordítja a macska-könyörgést

hegedűre, kukorékolást trombitára,

motor-cintányér, vonat-nagybőgő

összhangzata szelídül

szivárványos szimfóniába,

s mintha a Tapolca sodorna,

föléje állok, s mintha

ez a fekete víz is állna,

csak én váltam e majdnem-torkolatnál

diákból öregbe, véndiákba,

akkora szakállam lehetne,

akár a decemberi kócszinű fű,

arcom keserű kéreg,

levegőt takarító seprű,

szélfújta jegenye söpör meg.

Látom magam a víz színén kiterítve

évtizedek után, és előbb kimászva

iszap-harisnyanadrágban,

moszatcsíkos trikóban, s a magyar

költészet fehér lepkéjéről

kék szitakötő rebben románcba,

mocsárszagú meleg Éden, ahol

ivarsejtjeim kislányaimmá szaporodnak,

itt vagyok, aki ott vagy,

te lányos arcú angyal, te meg én.

Becsteleníthetetlenül azóta is,

rétek, vulkánok, füzesek jegenyések,

rövid ladikozás Tapolcától Balatonig,

ha okádékon járó lábam idetéved,

alkonyatom árnyékomat kioltja,

tengerré terjedt hideg izzás

hazatérő varjúból a feketeséget,

nagy mészvirágok fölöttem a nyírfák.

Emberek éltek itt

Ahogy a levelek lezüllenek,

de ott áll még a sarokban a seprű

megmarkolatlan, vagy ahogy az ostrom

pincéi pókhálósodván, a félig-

égett gyertya viaszcsorgással

drapériázva, felejtett bálványa

a fénynek vakablak peremén,

nem gyullad gyújtatlan,

s mint ahogy elhagyott fogoly-

temetőben, úgy szomorog a Visszatérő,

szorong a degenerált kutyától,

ki már ugatni sem tud, csak

orrával borzolja végig az avaron

kacskaringóssá a kivertek útvonalát,

gyanakvó gazdátlanul,

ahogy a hányás fröccsenete a

kocsma előtt, vagy páratlan gumicsizma

az árokparton, drótkerítésre aszalódott

gatya, úgy áll a kép festetlenül,

pinty-zenétlen rigó-némaságban,

csörög a szarka, s a harkályt alá-

húzza kerrenése az ágközi hintán,

magában nyekken a fa, hideg elől

odvába bújt a kilehelt lélek,

talán az apák apja,

s ahogy a fehérkoporsós gyerek üres

bölcsője, az amelyik már idősebb halott

testvérkétől is billent utolsót,

úgy van minden magában,

szél se fúj,

eső sem esik,

nem süt a nap,

ahogy a Visszatérő pontosan ideillik,

mégis, mint kóbor áram, meglepő,

bensejében is pufajkát visel, érzelmes

ifjúsága érzékeny nedveit fölitta kócos

vatelin, meztéllábát, kivel a föld

szeretkezett, feltörte a bakancs kapcástul,

nem tudhatott kiválni, belehibbant

a se-ittbe, se-ottba, dögcédulába

véste emlékezetét, emléknevét,

nők képecskéit rakta rétegesen,

akár miniatűr kártyalapot,

üzenetét a Senkinek.

Évfordulók

1994

Évfordulók

Nemcsak a délutáni nap, ahogy

cirmolja a fatörzsön a mohát

tetszetős aranyzölddé, mint finom

muszlinsálat, ajándék nyakadon,

tiéd a barka, pedig ott

hamvad bársonnyá a bokor bogán,

fogadd el tőlem március

páros harkályát, s ezt az ibolyát,

úgy adom át, hogy le se szakitom.

Nemcsak a feledéssel tüntetők,

ahogy kizárják magukat a tél

megülepedett szegleteiből,

s mi is velük a körhintán, pedig

csak állunk, s hosszan örülünk nekik

s nekünk itt, mintha valami

mesebeli falusi búcsúban,

erdei réten, hol a vadak is

célba lőhetnek záróra után.

Nemcsak mert olyan vasárnapias

minden, inkább mert idegyűlik az

összes napunk, évünk évtizedünk,

ami elmúlt, az együtt, a külön,

születéseink, túléléseink,

sortűz, karambol, hasmetszés, beforrt

és mégis kibírt nem-birom-tovább,

ahogy a barka a bokor bogán,

úgy adom át, hogy le se szakitom.

Az örök liliom

E másvilágból való kerti vágy

ágyásában a liliombokor

dere után zöldbe langyosodott,

míg rátiport az újjáépítés

kereke, talpa, ráfordult a föld,

a sár kásája, bugyborgó varangy,

s a malteros, füstös téglahalom

föléje dobva mint giliszta-vár,

és mindenféle lágytestű kukac

nyirkos födele rámohásodott,

csak vissza kellett jönnöm valaha

meglepődhetek, pár hónapra rá

a reménytelen semmirevaló

mégiscsak örök sárga liliom,

hétszirmu fő, finom aranyszabály,

mint napba vetett fordított király

túlélte, s mintha rezgő levegőn

úgy állna sásos levele fölött,

akár sugáron égi vonzalom,

mert áll a ház, ágyása is legyen;

s lilioma, túl földi közhelyen,

és legalul mélységes mélyi fény.

Deres árnyak

Most még árnyékba húzódik a dér,

ahol a fák kerítik a mohás,

patakba hajló rétet, elrekesztve

az út hosszától, jegenyék duplázódnak,

vetületük hatalmas oxidált

ezüstkanállal idemért kanálnyi

tundra, jégkorszaki balsejtelem,

amiben megvedlettek a sötétség

angyalai, s mint megkopasztott

vadludak elrepültek,

látta őket a pásztor, amikor

kihajtott még egy legutolsót,

s valami különös ijesztette

a barmokat, fejüket fölemelték,

rádermedt a póznára az ölyv,

ágaskodott a nyúl, pedig szemben

senki és semmi, csak a novemberi

verőfény, amit természeti

csapás követ, fölülről szakadt

éhség meg körvadászat,

de addig harmattá gyöngíti a nap

a dér kristályát, s muszlin párafátylat

húznak a csánkok, míg az embert

medve-álmosság állítja a túrásra,

árnyéka csupa dér leszen, mint az

útmenti fáké füvön és kórón,

s túlélés-emlék; mert nekem mindig

ott marad botosan, bármerre járok,

ha éppen ide szülte az anyja,

ide rendelte az ördög.

Velünk az angyal

Szerettem volna látni lenge ingben,

hallani suhanását és mezítláb

karácsonyfával szárnyalni a házban,

mint piperékkel dúsított cselédlányt,

de úgy járt itt az angyal, mint ahogy

megtaláltam az eltűnt ókulárét,

olvashatóvá hagyta a világot,

és már nemcsak a távoli facsúcson

ismerem föl a varjat a fehérben,

megvirradt szó az asztalon, előttem

„Kéküveg nyár és fent a Balaton

kéküveg rétje… Hol vagy?… Mindenütt”

de csak ahogyan észrevétetik

magukat, mint a földerült betűk,

a megszokásba szürkült régi tárgyak,

úgy van velem az angyal mindenütt,

porcelán télben, túl az ablakon

vagy itt a rézkilincsen, villanyórán

a hajszálgyökér fészek, egykori

ki tudja, merre volt kirándulásból,

száraz csokorra villanykörte süt,

császárkörte a margarétás tálon

„élet, erő, fény! Csordult méz a fürt

a tőkén… Óh, hány ily forró napon”

olvashatom az angyalt a ruhádon,

gombjaidon, a levetett cipőn,

s ez a gombolyag nem azért van itt,

mert megrúgta véletlenül?

s te láttad is? ha úgy csodálkozol,

mintha sugarát hagyta volna benned,

s úgy nézel, mintha épp most tűnne el,

táskádba nyúlsz, mintha üzenetét

keresnéd, amit biztos odarejtett

kulcsod, pénzed és naptárad közé

„hogy nincs Sehol, nincs Többé-Sohase:

a vágy, hogy ami jó, mind veled éljem”

Fölajánlom magam

Kifogy az ünnep, nem mint télutó,

inkább akác, örömhullásból drót-bozót,

varjú trónfosztott koronán,

elferdült gyászkeret, károgva letörik,

beáll a végleges,

az első besárgult levél elfelejtődése

óta mennyi nap? hulló hajszáltól

tar fejig, emlékezik az ember,

úgy tűnik, egyetlen év az élete,

nyitás, érés, csontritkulás

fal közelít és megveri a fa,

lelke vesszőfutásában kihűl

át a zuzmarás ceremónián

keleti pusztákon a szél,

a zöld remény élősködő

fagyöngybe zsugorul.

Elaggott ünnepem, otthontalan

Istenszülő, ha Betlehem

istállója födetlen omladék,

lakatlan hajlék kulcsa elveszett,

hova szülje meg Mária fiát?

állatmelegbe sem, pásztortalan,

üstökös-csillag nem vezet

Gáspár-Menyhárd-Boldizsárt,

rongyos istállót ajánlok, magam,

szívem csöpp jászolát,

tüdőm lehelletét, mirha-májamat,

tömjén-fogam, arany-szemem,

karácsonyfa-gerincemet,

bordáimon angyalhaj és Tejút,

tövis-ezüst a Megváltónak megváltásomért.

Enyém az ég

Most elgyengült Nap! Belenézhetek,

akkora ajándék ez a lehet

a napba-nézni-nem-szabad után,

mikor nincs semmi tiltott terület,

enyém az ég, bár lent kapuk, falak,

kerítések meg lelkek sáncai,

mi az nekem? hisz minden kedvesebb,

ha birtokom a világegyetem.

Csak egyetlen nap? Tegnap még fagyott,

holnapra épp úgy betörhet a menny

északi sarka, s ez a mostani

vérehulló fecskefű-enyhület,

mint meglepő zöld a gellérthegyi

drótkerítés tövén séta közben,

elmúlik, s megint tegnap-holnapi

volt-nincs e laza-sálas ünnep.

És változó Hold! Telihold a mai,

koponyaragyogással tükrözi

lunátikus fajtámat, s a kutyát,

amint szolgál és a nyershúst eszi,

véres borosta borotválkozó

tükörben, olyan testvérháború,

ragyái is megundorodnak, horpad,

lecsúszik hanyatt, mint az üres csolnak.

Hullócsillag! De nem augusztusi,

miként ábrándok légkörében ég el,

nem reá várnak a szerelmesek,

balsejtelem, épp meghalt valaki,

nem húny ki annyi aszteroida,

ahányan most e januári éjjel,

rémül az ember, a Sarkcsillagot

sikerül-e még megtalálnia?

Fényözön

Együtt a fekete halál

aranysújtásos élet

szememben pengő láthatár

hideg fények zenélnek

pengettetik húrjuk a fák

falak sárgája húrvonalban

ahogy a csípő meg a láb

haptákban függő sugarakkal

zengeti bennem himnuszát

alt szózatát a szépség

távoli bozót a halál

aranyveretben élek

bozótosban is fényözön

tükörlapokkal metszett arcom

szemem orrom szám és fülem

jégtábla vert aranyból

bele a fényözönbe, Te!

bele a tükörből tükörbe

van-e szívednek éneke

hogy szívzaját kiénekelje?

Jelentés a te fádról

Hadd higgyem el, azért hullatta le

leveleit mert hiányzol neki,

hatalmas döndülését a fagyon

csak én kérdezhetem, érted van-e?

beleremeg a baglyos téli zöld,

tíz összecsavarodott törzsben

roppant ölelés, ellen-Laokoón,

nemcsak ebben a kertben itt, ahol

száz négyszögöles avar a birtoka,

e rám boruló gömb-harmóniában

nincs boga, odva, csupán sudara,

hatalma van mert koronája van,

a teliholdat neveddel megírja,

ha égig ér, hát meghosszabbitom

Budáig hozzád, fél ország leszen,

gyökere éltet minden temetőt,

nem mondom ki a nevét, te tudod!

Máriavénusz

Szűzmária vakablakában

egy asszony autóbuszra vár,

rókaprém kucsmáját a dér

kiverte, mint a kertaljai vad

ragadozó irhája sárga-rozsda-vörösét,

a színt, mely ugyanígy fed egyszer

valaki gyönyörűt nyak- és hasaljszőr

mélyezüsttel, kutyák ugatják Máriát

a róka-idő közepén, megőrülnek

a csirkeólak virradatokban visszatérő

apokalipszis-üstököstől,

fogairól kakas kiált,

most még kecses futás, vonul

vérszagtól gőgösen, alázó

pompával tűnik a vörös-fehér-feketébe,

Máriát elhagyják álmai

füles sipkák között.

Ki minden este tengerésszel álmodik,

fahéjjal, szerecsendióval, aranyos

teásdobozzal bélel lakást,

most büdös batár belseje

őrlő állkapcsán zúzolódik,

kucsmáján vérré olvad szét a dér,

özvegy ebben a forgolódó télben,

parázsló kép medalionján

a halott szerelem, ahova estelente

visszatér, örökzöldes oázis ő,

nedvre mohó rubensi húsvirág,

magány-karóhoz kötött filodendron

és törpe kaktuszok, fikusz,

estére metszett üvegkancsó,

herendi porcelán.

Lemosod özvegységedet valami távoli

levendulás aroma-illatában,

virágzó levendulásban fekszel

hanyatt, megforgatod bokád fölül,

elálmélkodsz ágyékodon, szivacs

pórusaiba gyengülő, jaj-kedvesem,

JAJ ÉDES KEDVESEM

elefántcsontból való torony,

Mária aranyház

JAJ MÁRIA

A beteljesült zsibbadásra

hó a hideg zuhany, lángoló gerincére

zúdítja rá az éj sötét haját,

a Body Milk testápolót szétcsurgatja

és elsimítja templomi homlokán,

alá a heves arcra, szem és

csücsörgő száj köré, át a kócsag-nyakon,

le a milói vállra, a csettintő

bimbók között tíz ujja elidőz,

mintha lenne az Elveszített,

szabódva és szemérmesen tovább,

mintha Ő volna ő,

tetőtől talpig egyvonalban,

szájtól combtövén múlhatatlan,

mintha ő volna Ő.

Kiért szereted annyira azt a sok márkás piperét?

Cremedas krémen zöld betűt, Ponds

tégelyén a feketét, a Skin dew night

cream aranyát, emitt Michel

szemráncolaj, amott Florenc

aprócska csutora, szájvíz, arany,

vörösjegyű flakon a cserszömörce,

és Timotei zöld samponod,

szőke meg barna frizurák a Gloria golf

hajmosón, spray-hengerek,

Limara Romantic fantasy,

ó, My Melody dreams!

sárgaréz hüvely, rúzsgolyó,

púderkompakt tányéraknája itt,

múló szépség veszélytelen

gránátja mindenütt.

És kiszáradt borotvahab.

És róka jár a kert alatt,

és ott felejti a dögöt.

Megint valóban új

Gyermek és felnőtt helycserés együttléte,

pontosan úgy, mint mikor csillagászt

játszottam csonka üveggel hóhidegben,

aprócska ujjaimmal matattam az eget,

irdatlan távolságokat méricskéltem

arasszal, ki tudja, hány fényéves

ragyogást vibrált ott az a tél?

csöndült az utca abszolut nulla fokban,

pengett a Tejút, pityergett a Fiastyúk

takarékon hamvadó fészekalja,

s egy világvégi hazai kovácsműhely

üzent Mars-vörös, meteor-lila,

Vénusz-kénsárga fényjelekkel,

szivárványlott a törött ablaküvegen,

ami belátható

pontosan így,

mint most, ámultam akkor is,

megint valóban új a hold

a befalazott naplementék után, egész

magaslesre való ábrándozás

sajdul a hullócsillagok nyomában,

és ott a Göncöl! a helyén

augusztusi fészerében északon,

ott a Sarkcsillag!

mint létezésem állandója,

és itt e borostyánloncos körtefánál

vagyok épp megtalálható,

körülöttem a fönt és fölöttem a lent,

gyermek és felnőtt helycserés együttlétben

Pedig csak árkot ások

Lesújt a csákány, megreped,

töredezik mállik a száraz kéreg,

puffan a pohos fűcsomó, a gyökér

makacs kötése visszafogja,

végveszély roszog végig az egész

földalatti hálózaton,

és kifordul a hidegbélű hant,

giliszta csüng, bogár szalad, szaporáz

morzsállódva, omlik rögre rög,

egyre sárgábbá púposul, ahogy

lehajlok, fölnyújtózkodom,

hosszul és mélyül a gödör

bokától térdig, derékig s lefelé

kedves humusz, rideg agyag, sívó homok,

az udvar geológiája sávosan,

rétegesen, ahogy tonnás esők

döngölték és az emléktelenek

nemzedékek szintje szerint taposták,

Úristen! mennyi lábnyomot

hantolok ki, pedig csak árkot ások,

de a sírásó épp így dolgozik,

lapátomon megáll a rémület

Vers egy korsó sör mellől

Mintha árnyékos parthoz kikötött

Noé-bárka ringatna, sörözök,

egyszuszra annyit mit a szomjúság

mohón fölitat, később kortyra korty,

a finom repkény hadd csipkézzen át,

míg körülöttem a félmeztelen

önkéntes szolga olyan hirtelen

csap le az asztalokra, szinte röstelem

lassú iddogálásom, csikkjeim

máris szemétbe önti, jár neki

ezért valami sör vagy féldeci,

odacsámpál, hol értelmes dolog

akad és ujjain a poharak

a koccintók helyett koccintanak,

onnan hullnak a fémlő pultra le,

s majd érett árpamezővel tele

fölsárgállnak, akár e félvad

öreg derékszíján az orosz rézcsat,

a finom repkény hadd csipkézzen át,

míg bizonyos lesz a bizonytalan,

a Valaki, a Mintha, Valahol,

a Bár, a Majdnem és a Messze-van

itt hajózik mellettem a Dunán,

és a reszketeg túlsóparti Ház,

a nem-tudom-ki-lakja-Délibáb

marad a helyén biztosan

Dunai elégiák

1. Nyögnek a roppant árterek

Ilyen magasból ez a nyári táj

hatalmas zöld formáival zsúfolt

az erdőlombok hegységében mintha

semmi hely sem jutna már nekünk

mindent betölt a levél és a törzs

a résen át féloldalazva száll

még az ökörszem is a szarvasok

átbányásszák magukat az esős

tisztásokig nyögnek a roppant árterek

korhadt töveket vaddisznóstól

vetnek a Duna sodrásába és átbicegtetik

mint holtakat a marcona határokon

mi ez?

zölddé bolondult éjszaka?

vagy mégis boldog nyári táj?

2. Kiváltja arcom

A ködből meglátom magam

orrom éle elvágja a sirály

biztos röptét s amint alázuhan

mintha kilőtték volna s belehull

gránátsírással a hideg tükörbe

kiváltja arcom ez a jelenés

míg hátterem az ártér erdeje

s a szétzilált napkéve fog körül

3. Túl e hústarka szőnyegen

Muszáj lenni valakinek

túl e hústarka szőnyegen

ágyékkötők virágain álmos csipők

semleges mellek ernyedt pórusán

az állatkerti tömegen

ahol bezárva önként árnytalan

éveink hetes vágyálmába szintesen

könyökölve kimozdulván a semmibe

túl innen muszáj valami

rejtett öbölben egy magányos öl

kiben a napfény veleje

megfogan amíg szereti a víz

szívja ringatja delejes ütem

hal csiklandása gerinc-árama

aztán ott-se-volt eltűnik

hogy megszülje az ég és föld fiát

magának és nekem

4. Tovább álmodom

Félálomban a csónakon

amikor visszaalszom ugyanúgy

s tovább álmodom ama jelenést

ahogy a csipő fölivel

a megrezdülő keblekig

az öl s az ölbetett kezek

megmintázzák a karokat

s a karok hónaljba viszik

vállra bomló ábrándjukat

mert itt az egész szervezet

építi egyikből magát

száj teremti a fogakat

és az orrcimpa remegőn

üzen a szemnek s ott nyílik

carrarai homlok alatt

a sugarak fickándozó

legbensőbb végkifejlete

s már álmomban látom magam

ebben a nem-tudom-kiben

asszonyom-e vagy lányom-e

sohasem volt mindig való

5. Engem néz

Nem közönségesen csak úgy ledobva

nekitámasztva egymáson állva és

vízszintesen keresztben és haránt

enciánkék hordók hullámpalák

a lom hegyesre zúzott Ikarosza

s legközépen olajtartály a tank

kuglivá metszett körtefán s fölül

a megriasztott deszka kutyaház

vak tüdejéből fényt ugatva

napmérgezésben mintha most is

őrizné ami el se múlt a múltat

Ha az a nagy víz nem lenne közel

a tömegvonzás berozsdált dárdája

leszúrná ezt a halmazt rendesen

de itt kimozdul minden az egész

feléje lejt holtpontjánál tovább

lendülne s rám ahogy fekszem hanyatt

csodálkozástól fáradtra szakadtan

s velem is bármi megtörténhetik

nem én nézem a világos dió

jádegolyóit engem néz a fa

öreg derűvel mint az öreget

6. Csak ennyi volt

A levegővel együtt frissült lélek

szabadlélegzet zivatar után

kezet nyújtok a legalsó levélnek

megtörténik amit a fa s az ember

a kezdetektől annyira kiván

s egyszercsak itt a keleti szivárvány

senki se látta mikor és hogyan

magában való fizikai jelenség

valószínűtlen mégis az egyetlen

valóságos csoda és tudom

a helyreállt rend dicsőséges íve

még azt az apró vontatóhajót is

fehér angyallá változtatja át

s olyan könnyedén húzza föl a három

vassal rakott uszályt akárha

mennyei tollfosztóból fuvarozna

csak ennyi volt rászürkül a világra

a farkasvakság széllel múlik a nap

s végigborzong a teremtményeken

a végítélet előérzete

7. Gitártalan és hangtalan

És itt hagyom a sáros félcipőt

hadd hulljon a sötétbe belseje

hadd ásítson nyelve fűzője

elbomolva aludjon arra hegye

s hogy lábujjam nyomán horkoljon

a behorpadt bőr köre álmában

beszélgessen az ágy aljával

szakadt matracok lógathassák rá

foszló szavukat – süket vagyok

süket vagyok – susog egymásnak

vitrin rovargyűjtemény

a kint felejtett pongyola s a test

homorúja az emlék fekhelyén

s ébred valami karácsonyi nesz

ahol nem vagyok s nem lesz senkisem

talán csak a kísértet látogat

gitártalan és hangtalan

szikével húzza halott dallamát

Kérdem, Uram

Fontosnak hoztál engem e világra,

méltóságos ajándék volna itt,

nem szomorún-eredendő, szomorkás,

ha nappalom leáldozik, s az alkony

katafalkján gyerek-csillagszemek,

ahogy jászolba merítkezem mosollyal,

ajkam éneke anyanyelv.

De szemben itt a Nagy Fekete Ember

mefisztói kutyával rántja el

pórázát, s azonmód törött

árnyék vagyunk, a járda lesodort

ördögi söpredékei, s ti menthetetlen

alakok. Akkor valaki kérdezi,

hol van, mikor, minek?

Én vagyok tán a Megkérdezhető,

kit tiszta arc alázasít?

s megkérdezhetek valakit,

hol volt, mikor, minek

az egyetemes szeretet szakadékon

átkaroló mi, ti, ők

szerelmes szép személyes névmásai?

S kinek lett maga a kora?

davajgitár, kispuska, hónalja, homloka,

és milyen végzést írt alá az ólom

csúsztatva, marva marokból zsebig?

míg áldozat és gyilkos lett a tér,

és én ki voltam itt?

Ha mártírjaim hírével zsebemben

valami régi regényből feleltem

báván a gyilkos asztalával szemben,

jól feleltem, apám? hisz épp ő

kérdezett, ki életünkben el-

és kivégeztetett.

Megszűkült szemmel látott életek,

innen amonnan kérdezek magamra:

lárvaálarc vagy pléhpofa az arcra?

Kérdem, Uram, az enyém nem talán!

A bélpoklosok Messiása

Nagypéntek földszagából, levelek

leheletéből, bodzafakadás, ibolyák

illatából valaha, kopár, szuvas

oltárdeszkára hasalok, néma csengők

helyett facsettegetőt szólítok,

toronyban őrlöm, fakereplőn darálom

a szárazság tompa gyászát, Krisztus

sírjára füstölök, akár a temetőben

máskor a megváltatlanok koporsójára,

föltámadt fényben stációzom,

sugárzik a Keresztvivő, fölkarikázik

szeméből glóriája, kihajt a töviskorona.

S legalább negyven évvel később

közénk ereszkedik Matthias Grünewald

isenheimi szárnyasoltára, a bélpoklosok

Messiása réme, miként örök a test

a bárdolatlan tákolaton, fölszögelt

ujjak merednek, gabalyodnak egymásba,

akár a tüskéből való korona a fejen,

kizökken minden, egyedül a kereszt

áll, végső önmaga, s a Megváltó, mint

exhumált, penészes húsán rothadás

fertőző kiütései, kukacfuratos

rongya mállik, egymásba korhad lábfeje,

mint az árokba hajított papucs,

lábujjai összetorlódnak, akár a vén

parasztoké iszonyatos terhek alatt,

és karom-körmösek, s a lélek-gyapja-bárány

egész testével nézi a sárgasággal

fenyegető corpust, amíg Szent Antal

kisértetei hanyatt ejtik a bélpoklost,

az ördögi szörny-orgiában alig látható,

miként a megváltás utáni jövő, a

középkori múlt, a mai jelenvaló,

mikor a pléh-Krisztus hazai rozsda-

diktatúrában szakadtan zörömböl

a böjti szélben, legalább annyira

idevalósi vagyok, hogy tudjam,

mitől borzadjak el.

Múlik a Nagyhét, elfordulnak az

isenheimi táblák, naptárlapok,

levétetik a Megfeszített, új kép mögé

rejtőztetik az ájult Mária, kit a

Messiás ember-öccse, János apostol

átölel, Bűnbánó Magdolna is vissza-

térül az angyali üdvözletig,

kipörgették, elcsurgatták a könnyeket,

és rákezdi a születés mennyei zenekara,

s a Boldogasszony kisdede fölött a Nap

az Atya szivárványban aranyló köldöke,

s leszen égi-földi arány a dézsa

meg a csöpp éjjeli edény s a hatszárnyú

szeráf s a Kálvária kínjában szépült

ragyogás, drapériás föltámadás a bénán

elterülő őrök ellenében.

Mindig virágos

Ki gyógyítja a szétlőtt kőkeresztet?

a roncs egyszercsak összeáll?

s nem hanyatlik a rozsdás drótú vázon,

mint vak glóbusz, tagbaszakadt hiány,

emeltetője sírból idejár?

szerelmes nő viszonzatlan magányból

e szív helyét virággal tölti be?

nem látta senki, sehol egy kósza lábnyom,

éjféli angyal száll ide?

jeges kánya örökzöld téli ággal?

nem múlik évszak, virág nélküle,

vagy merénylője szelleme,

Krisztus-gyalázó, penitenciából

koszorúzza a töviskoronát?

vagy orgiázó boszorkány szájából

hullott ki ez a kikericslila láng?

őz szökellt át az őszi másvilágból

krizantém-bundát vetni rá?

s tán éppen ő? e rétbe szorult pásztor,

ázott bogáncs, ránézni is sivár,

ki mégsem enged a föltámadásból?

Jugoslavija Filter

Huszonnégy éve, szkopjei

szállodalakó magyar költő koromban,

ugyanilyen piros csomagból húzgáltam

a fehér füstszűrős Jugoslavija Filtert,

nem úgy mint most ebből az ajándék

pakliból, amivel emlékeztetni

akar barátom a makedon

dohányföldekre, az udvarvégi

szárító pajtákra, Prilepre,

s a trafikra a Hotel Turist mögött

az utcasarkon, azt hittem én is

visszahoz legalább egyetlen

ott felejtett mozdulatot az ohridi

Letnica kertvendéglő asztaláról,

eszembe juttatja azt a szót,

amit muszáj kimondanom,

de másképp szívom, s fújom a füstjét,

s fantáziátlan, nem időz fejemnél

hosszasan, mint a balkáni bánat,

nem bodorul karikába, mint a

vránjei lakodalomban a kóló,

pedig a Jugoslavija Filtert

bizonyítékul raktam elém,

hadd lássák, odavalósi vagyok, szótlan

tolmácsom volt a rigómezei gyorson,

védett Szarajevó felé, és általa

lettem helybeli Dubrovnikban, akár

az apáca a raguzai macskakövön,

nándorfehérvári a Kalimekdan

Mestrovics szobra alatt, állampolgár

a hontalan ifjúságban, olcsón vett

drága kapcsolat, ahogy nemcsak velük

engem, de őket egymással is összekötötte,

túl erős már és fojt és pácolt íze van.

Szerbia fölött

Valamikor a dubrovniki éjből,

kizárva délszak sóíz-illatából,

el a pálmáktól, mirtusz- s fügefáktól

montenegrói borbély szomszédommal,

ha e szimulált, holdas mennyországot

nem szállta még keresztül egyikünk se,

kettős félelem nehezült egymáson,

így szorultunk testvéri kötelékbe,

míg lent a kunyhók sajgó lüktetése,

jánosbogarak födtek város-álmot.

Akkor is így ohridi délelőttből,

el a rakijás, pisztrángos napokból,

tótartó hegyek, tintája a versnek

bábeli éposz-öröklétbe kékült,

beleírtam, s tán azt költötte Ráde

Karadzsics hasmánt, láb- és karcsapással

oda-vissza hullámzás ütemére,

hányadszor szállok ezüstbe az égből?

émelyítenek birkanyáj-ábrándok,

hányadszor járok bezárva az égbe?

Most rettenet-verejtékezte belső,

a megtörténhet fölülről-alulról,

véletlen vagy szándékos szétlövésünk,

idegenek az idegen hegyekre

roncsra kenődött maszadékká esve,

bár éppen úgy lustálkodnak a felhők,

szurdok meg ormok geológiája,

sötét gyűrődés, kráter és világos

mészkő, vadállat-szürke csorda Balkán

fedezékében csókos száj a puskán.

Vadászbombázó hozzánk szelídítve,

időzített parancsra visszaválhat,

vihar előtti magaűzte szárnyas,

ki tudja, mért kiált a navigátor,

s mire felel angolul, anyanyelve,

mintha csak kopár káromkodás lenne,

szapora csikké pusztít távolságot,

Koszovótól Szabadkáig fogyasztva

húsz őrzőangyalt elcigarettázik,

s az üres dobozt megőrli a marka.

Gyergyói csillagok

A föntiek otthoniak,

csak valamelyest keletebbre,

milliárdos arányuk ugyanaz,

a Nagy Göncölhöz épp olyan

távoli a Sarkcsillag, de

közelebbi az iker barna medve,

s mert itt a ragadozó súlyosabb,

hát akkora a gravitációja,

a Tejút majdnem leszakad,

és olyan vak az éjszaka,

ahogyan szénné süllyednek a falvak,

már azt hiszem a csillagok

ettől a sötétségtől vannak,

nélkülük teremtés előtt

egyedül, félnék mint az Isten,

vagy magánzárkás rab, kivel

megtörténhet minden kiméletlen,

vagy kitett gyermek az uton,

hol sírásra jár medve, farkas,

félem a gyergyói magast,

otthoni szemeidnek ugyanazt

találom keresetlen.

Kit érdekel

Remegő koldust árokszélen,

kit érdekelne szívverésem?

ez a fontos-fölösleges

rigó-egyszeregy, villanydróton

szaporázó esőfüzér,

amint szememmel olvasom,

szent-olvasón mormogó vének

kit érdekelnek? épp olyan

szemekkel néznek túl az égen,

vagy magam mögé, mint aki

szerszámát falnak támasztotta,

s mögötte nemcsak enapi,

de éves, évtizedes munka

zöldezüst sarjúrendjei,

és ha versemmel játszadozva

beszélek fával, fajdkakassal,

kit érdekel? ha kedvesen

csak annyit mondok, édesem,

s rá az ultima ratiót:

önrabság zsoldja, aranyóra,

bugyihúzogató hetéra,

hatalmi kéj, közöny a jóra,

lélek-marás, fej-esztergálás

nem érdekem! kit érdekel?

Csoóri Sándor ideje

Akinek udvar, kert a gyerekszobája,

tengere rozstábla, mennyországa felhő,

ideje ez a kétes, véres század,

történelme hámjával megszorítva

születéstől halálig évről-évre,

tankos hó, fekete a fehérben,

élőben halott, pirosban hullasárga,

menekülés hazajutással, újra

lélek keletről űzetett nomádja,

siránkozás az anyja, káromkodás az apja,

magtalan padlás a lakása,

mindegyik ősz hajszála a szabadság

hősi halottja, ütközetben deres fű,

ahogy a szél összekuszálja födetlen,

ahogyan teste födetlen menthetetlen,

visszaeső szökevény elhallgattatásban.

Akinek udvar, kert volt gyerekszobája,

tengere óceán, határa Dél Keresztje,

margarétás e kétes, véres század,

szeretők hús-nyers ölével átszorítva,

születéstől halálig évről-évre,

zöld úti sátor, ország a mezítlábnak,

élőben élő, darázs-nyár, dió-ősz kopálása,

kék spirituszláng vándorló vitákban,

tűz a jeges sötétben, nevetés a panaszban,

mese-álom az anyja, búzavetés az apja,

birsillatú szoba a lakása,

mindegyik ősz hajszála a szabadság

koratavasza, éledő fű a vadvizekben,

ahogy böjti szél fölborzolja födetlen,

ahogyan teste födetlen ölhetetlen,

szabad, hűséges szökevény a megszólaltatásban.

Meg ne halld, meg ne lásd

Bella István születésnapjára

Fák is születtek veled akkor

tán itt a kertben valamely egyidős

hűsöl s az oroszlán-álmos kora-nap

pislog levele tükrösén

valami madár rejtőzködik belül

szíve az ötvenéves lombnak énekel

briliáns szivecske-dobogást sajog

hallom és hosszan hallgatom

megfeledkezve mindannyiunk szivéről

csak ne szárassza csönddé az aszály

meglátnánk akkor bensőnket kívül

azt a rángó erőlködést hogy bármikor

beleszakad a meghajszoltatásba

csak meg ne halljuk ha a vér

szivattyúkban sikít szuszog s visít

kidurrant gumiból megsűrült oxigén

ének tárja a fát Isten felé

fölmutat röpke örökkévalót

s ha elmúlik a pillanat

fagyöngy zöldell csupán favágó feketéll

ősi lopakodás barbár rajtaütés

nyögő sújtás magát-megadta-törzs tövén

tuskót csákányoz mintha földet belezne ki

gyűrűstől aprít bukott babákra ötvenet

csak meg ne lássa még fél század belsejét

akác-sárga kőris-fehér gesztenye-vajszín és

a fenyő-barna kugliról a fűrészport leszórván

csak meg ne lássa még kín kéj nyomatait

1940-től 1990-ig

Nyár-töredék

A mindenséghez mérten, a falak

meredekéhez képest legalul

megsejtem a sosemvolt költeményt,

de ha megírnám, mit az éjszaka

őszikehangon diktál, töredék

maradna csak, az egész látszata

s a tökéletes kalligráfia

sem idézhetné föl, micsoda kép,

amint a holdba ágazó Duna

ezüstjében az örvénylő sötét

üres ladikját elnyeli a víz

s micsoda képtelenség, az akác

dűlőfélben is megtartja magát

a hegyoldalban, s olyan könnyűnek

tetszik mint ama Gecsemáni kert

fölött a felhő, bár roppant teher

s a vén ciprusfa történettelen

nyujtózik át a szomszédból, tudom

a másé, mégis a tulajdonom,

néhány verssor, a nyesett, lecsupált

lomb drámájából fönnmaradt románc

Alkalmi őszi ének

Elmult évek, jövendő évadok

jelenideje, születésnapok,

s minden időben megszokott,

mégis szokatlan évszakok

közhelyei, stílussá avatott

jövés, menés, válásból elmulás:

mintha egy halott anyából való

csecsemő sírna föl, a földgolyó,

kihült egekre, s úgy pattanna ki

a semmiből a bimbó-valaki,

hogy könnyeitől rögtön élni kezd

virágtól csillag, mennybolttól a kert.

Fecskék mennek, hát jönnek vadludak,

sose az ami, amit épp mutat,

nem az a csöndes melankólia,

hogy a levélnek el kell hullnia,

nem is az fáj, mint éjszaka a fog,

s ha a gyomor az álmon átsajog,

s a féluton túl még túlibb csömört

sujt az elévült arcra a tükör,

rosszabb a rosszban, ami kifogyott,

az elközömbösült hasonlatok,

a kapcsolódó kéz, a tiszta szem,

ki szemtől szembe egymásnak üzen,

s a fül meghallja azt a suhanást,

melyet öröktől suhognak a fák,

és szerveimhez társult szellemem,

akár az Isten, társalog velem.

Nem az a régi

Nem az a régi magamra találás,

ahogy ujjával eljátszik a kisded,

szemüveggel betűzöm kezem ráncát,

kés sebhelye a hüvelyken és gyűrüs

ujjam, dudorát poros tornaórán

röplabda nyomta ismertetőjelnek,

s nem úgy szemlélem testem, mintha gazda

volnék jószággal tele istállóban,

csikót etetni zölddel, míg a csődör

futásra, nászra tüzeskedik zabbal.

Kínos, tilos már egyedül maradni,

ebben a sajgó hipochondriában

tagjaim válogatom mint a krumplit,

ez még eláll, emezt a féreg rágta,

kocolódás meg földes horzsolódás

egy kupacban és ráreccsen a csontváz,

vén akác szólal így aszumagányban,

illetlen hang a madaraknak, s szégyen,

mint szellentés vagy csillapíthatatlan

gyomorkorgás a finom társaságban.

Egyik barátom kamrában hűl éppen,

másiknak mára szól a temetése,

egy albérletben valaha, tuléltem,

huszonhét éve, nincsen annyi évem,

akkor még nyulas Rózsadomb, és fácán

ijesztgetett, őz is arratévedt,

és nők, csak nők! se paplanunk, se kályhánk,

diólevél csúszott az ajtórésen

üdvözletével a kis hegyi házba,

hova tünt a hatalmas postaláda?

Ősz s tél között

Hiába keretezi ablakráma,

aprózza diszrács, ez a kerti kép

csupán egy sárga kóróvirág, amint

lejtőre dőlve fönnakad magán,

s a rózsakert kis parcellákra osztva

kijátssza a kovácsoltvas határt,

átbújik szomszédjához vagy eláll,

nem dermed szirom-mintás mozaikba.

Nem izgatja a fenyőt, tiszafát,

ha mondható ez így egyáltalán,

nem érdekli, hogy látható-e innen

ága aránya színe tulfelén,

éppugy szivárog föl dzsin-ízü nyirka,

s gyantája ikrás mézében sötét

sugárzással a kóclábú bogárkát

fogva tartja mohás monstranciája.

A platán piktort, költőt nem kíván,

ahogy a napfény belehidegült,

borúban is világít, s a bogyókkal

sűrült bokor áttetsző tüzesen

önnön festménye, hű metaforája,

ne avatkozzon abba idegen,

pihen a kertész, s a leveles úton

keresztbe fekszik szarvas kiskapája.

Elmúlt nyárra és közelítő télre

közönyös, üres pad a tölgy alatt,

madárürülék hieroglifája,

ami a szárnyas időből maradt,

ősz s tél közötti pillanatba fájdul

a vénülő fő, szív s más szervek is

ráhangolódnak létük panasztalan,

legeslegbelül síró szólamára.

Itt, mégsem itt

Hová kujtorgok éjjel, micsoda

különös tájon vergődök, havas

mezőkön, míg valami ismerős

szőlőhegy gyertyás kápolnája hív,

s ha lenne itt egy virrasztó, aki

sötétben lát, ő láthatná miképp

gömbölyödök takarómba, nem is

gondolná, itt és mégsem vagyok itt,

s az a hirtelen rándulat miből

következik, nem-e valami más

világból való visszahőkölés

ágybéli megnyilatkozása, köd

karói közt halálos tévedés,

s ha balról jobbra fordulok, miért

sóhajtok akkorát, holott apám

fölint felém alólam, hát te itt?

És langy pihékből nyúló lábfejem

tán egy iszapos folyóból jeges

partra lépést jelent, s ha jó nagyot

rugok, lekésett vonathoz futok,

s nem a kispárna csücskét, ütközőt

fogok, még húznám magamhoz, tudom,

életemben már sosem ér utol,

megérkezem, elárulom ugy is,

ha ott az érkezési oldalon

sosem hallott ország fővárosát

írja fölébem a végállomás

tanult, unott cirillikáival,

s én pénztelen, asszony-, gyerektelen,

hajléktalan várom a peronon

az érthetetlen letartóztatást,

nem! nem! ne bánts! és alszom rá tovább.

Eltitkolom, hogy micsoda üzött

szökevény vagyok, így és mégsem így,

mintha nem történt volna semmi más,

s ha lenne itt egy virrasztó, aki

sötétben lát, ő láthatná, miképp

nyílik beszédre szám, de néki csak

tagolatlan, félreértett szavak

a szobában, miket meghall az ágy

felől, inkább most egy IV. á-s

érettségizne, s még a gyökvonást

se tudja, pedig lassan negyven év

múlt el azóta, s nékem mindig újra

vizsgázni kell, felelni nyers kamasz

röhejben, csontváz-tanár szabta nagy

bukásomig, bár örökkévaló

várat akartam rakni, másra lusta.

Apokrifák

Balassi Bálint: Lengyelszép Zsuzsánna

Gyermekvoltom őszén,

lengedező növény

termáltónak öblében,

míg gyengéd szőrszálak

violája látszott,

cikkcakkban mászkált széjjel,

mához negyven évvel

korább szerződésben

állottam már Nősténnyel.

Most avas strófában,

miként iskolában

szándékoztam, aszerint,

és ahogy kívánta

lengyelszép Zsuzsánna,

monyamon tiporván sírt,

úgy szerettem volna

lovam abrakolva

fölkínálni ez papírt.

Mindig belőlem szólt,

itt vetkőzött s megholt,

miképp hátat fordított,

csecse két bimbója

másfelé állt, s mintha

cukorrépa lett volna,

könnyezett tintámba,

s a számtanirkára

ákombákomot zagyvolt.

Skólakékből hűlt el

bagolypuha tüllben,

míg behemót patanyom,

ökör mázsás lépte

sárladzó pecsétje

gyűrődzött a combomon,

ilyen rút múzsától,

miként butaságtól

keseregtem oly nagyon.

Járványos Zsuzsánna,

aki mintha náthás

tüsszögdélő nőszemély,

mely állapotjára

nézvést olyan árva,

volt-nincs akácalevél,

annak sohasem volt

híján árok, mennybolt,

lábom feje tetején.

Miként versemmel is

lótfut a Nemezys,

ásót fogván betemet,

szemenszedett étvágy-

amra marharépák

nyársolják föl nevemet,

réti margaréta

pislogó árnyéka

sír fölöttem, kinevet.

Gyöngyösi István: Az kovácsrul

Fényes sudarakkal csiklándó hajnal volt.

Ébredj a dologra! – így nem Vulkános szólt,

Midőn fölém nemzőm nyári dere hajolt,

Beretvát nem látott, hát mint tökderes folt

Jelenvén álmomban, ki nagyon öreg volt,

S lettem úgy csippásan ágyból kiuszítva,

Dunyhamelegemből kovácshoz szólítva,

Pendely klottgatyástul jobb lábra állítva,

Onnan átbillenve bal felül hallgatva,

Laposvasat vinnem kovácshoz kellett volt,

Mert mint én kedvem is ugyancsak elkopott,

Ragyogtam szántásban laposvas-pofával,

Most indulnom kellett parancsolatjával,

Hónom alatt vivén harmatos tükrömet,

Ami a kert alatt töltötte az éjjelt,

Ott állt már Zsarnóczki csiptető szerszámmal,

Fújtatott nagy buggyos bőrharmonikával,

Tűzzel koholta a vasat s kalapáccsal,

Hulltak üllőjéről szikrák garmadával,

Keblembe uszoltak, égették fejemet,

Ez a büdös szőrszag fertelmes lehetett,

Hogy Murányi Vénus menten elalélna,

Én meg álltam amúgy meztélláb bámészva,

Mint leszen gőzferdő hidegvizes dézsa,

Mikoron tüzes vas belé van állítva,

S mint a pöcsös Puttó a láng picinyke lesz,

S még ez angyalnak is elégvén vége lett.

Somogyi Névtelen: Virág

Pap vala, rejtett szenvedelem, pocakocska,

Virág! Reverendája alatt lankadt versezete.

Jöjj Múzsám! Hívta kívánta az éteri hölgyet,

Aki hozzá takarítónőként látogatott.

Hívta Horácot, megjött, hat ökörrel

Dübörgött háza előtt, s rámondá, hófuvat az.

Mord viharokra skandálta a tüzhely

Parazsát, sose tudta, millyen az ormok,

A szélvész géniusza. Költőfejedelemnek

Koszorúzta magát, s főúr adományozta

Liquerrel kupicázott egyedül, míg

Teli serlegből iszogatta a hódolatot.

Éjszaka padlásán egerek, lent nagy költők

Kisérteti közt morzsolgatta füzérét,

Mégsem hagyták nyugton az áldott fajtalanok.

Bosszúját gúnyba, imádságba csavarta:

Sok rút százlábút bújtass be fülébe,

Hadd másszák füle dobját, kérte az isteneket,

Majd aztán igazán eljött érte a Múzsa,

Lelkének pötyörű almája tabáni

Házküszöbén kigurult.

Csokonai Vitéz Mihály: Feredés

Magánosság hajlékában

Elmélkedve száll a füst,

Pipám bagóparazsában

Kelt ki, s bejárná az űrt,

Ablakról darázs csóvája

Fordul, könyvre kúszik, hátha

Megfejtené a betűt.

Benti szellőn kék tekergő,

Omló, foszló, csavaros,

Mennyezeti bárányfelhő,

Pipámat eloltom most,

Lógok a húsfüstölőben,

Elállok, s amire nőttem,

Már öreges állapot.

Oh, ti drága gyermekcsínyek,

Be messzire estetek!

Üres sírgödörből nézek

Fölibém állott szüzet,

Bugyogócska nincsen rajta,

Innen szoknya nem takarja,

Mit szorongván rejteget.

Fehér ölben prémes állat,

Szunyókáló szelíd nyest,

Megmozdul téli álmában,

Fölébred, ha tavasz lesz,

Vajh, kicsoda szólongatja,

Babusgatja, tapogatja,

Kemény vámot ki ad s vesz?

Most már azt se tudom, hol van

Az egyszeri Ilonka,

Erzsike is asszonysorban,

Kölkét egrecírozza,

Gondol-e a bürök magas

Rejtekére, ahol a gaz

Keserű szaga, combja.

Jaj, legalsó meztelenség!

Nem sikerül, ami jó,

Csupasz, mint két tökösveréb

És alig konfirmáló,

Két kíváncsi gerjedelem,

Valaki jár a kerteken,

Félig ember, félig ló.

S Mária? kit az oskola

Sárga falához nyomok,

Tűz a mejje, tűz tompora

S bírhatatlan éget ott,

Rásülök a nagykabátban,

Olvad a hó, buja lázam-

Tól cipőmön elcsorog.

Nincs a paráznának nyugta,

Föltámad a temető,

Kuvikolva, huhotolva

Száll tíz vánszonlepedő,

Ahogy holtak lelke csapkod,

Ugyan irigy, vad suhancok,

Erre én, amarra Ő.

Oka pedig mindezeknek

Feredőzős látomás,

Istenhez közel lehessek,

Másztam volna kőrisfát,

Jó magasra az akácos

Bozótosból nőtt a házhoz,

Mohás cserepet piszkált.

De én ingó tetejébe

Azon túl nem jutottam,

Petrós lámpa bűvkörében

Legalul csimpaszkodtam,

Onnan ámultam az ablak

Mögé, mezítelen alak

Sáppadt, kezében szappan.

Ráborult a lavoirra,

Kontyát széjjel bontotta,

Fölhúzódzkodott a lába,

Térdét keble cukorja

Süvegelte, hullott a hab,

Miként az első hó szakad

Vagy tolladzik fosztóka.

Megbénultam, oly ijedten

Szomjúhoztam, ki ott volt

Kiskonyhánkban, fámmal szemben,

sohase látott völgy s domb,

Azóta pokoltűz éget,

mert e hatalmas bőséget

Meglestem, ki anyám volt.

Csokonai Vitéz Mihály:
Jövendölés Rippl-Rónay pictorról a Somogyban

Mily magános este,

Sohajtó világ!

Farsangi mulatság

Korgó gyomra böjtbe vált,

Trüszkölök a hidegben,

Lázzal szenelek,

Nincs ki ágyam megvesse,

Ábrándim a gyógyszerek,

Árva most,

Mint Kapos,

Tülök szarva

Karcolatja,

Kanász ez a tél!

Majdan jő egy pictor,

Átpingálja mind,

Meggyfa virágával

Május módján havazik,

Aztán miként a scriptor

Versezetembe

Másolom, mint annyiszor

Jóslatira életemben,

Csillogás,

Villogás,

Fű az alja,

Azt bozsgatja

Zsenge szűz s madám.

Oh, te áldott május,

Dús meztelenség,

Villitánc, káprázok

Midőn Lillán képzelgék,

Hevem gerjeszti bájuk,

Mejjök, tomporuk,

Vakítana dombocskájuk,

Ha épp akkor volnék ott,

Ámulok,

Bámulok,

Veres széken

Démon, kéjjel

Hív egy setét hölgy.

Leskel a vén mester,

Mint volnék kókler,

Fejfedője, sálja

Franchonbéli, cinóber,

Akit oly féltve restell,

Öreganyjára

Festi, sáppadt kezekkel

Sármányos kalickába

Ámuló,

Bámuló

Asszonykára,

Kit magánya

Szellemmé gyötört.

Belőlem pediglen

Csinál vén pipást,

Valami Piacsek

Bácsi névvel fölruház,

Kadarkával derítsem

Végnapjaimat,

Pöfékelő szelíden

Éljek, éltem pisla csak,

Elmulok,

Ugy múlat,

Nem is él még,

Álomképét

Befödi a köd.

Kölcsey Ferenc:
A magyar nép zivataros századaiból

Elnehezült fejemet

Alig bírja vállam.

Atlasznak se nehezebb

A Glóbusz súlyával.

Bordám rávetemedik

Mentém zsinórjára.

Semmirevaló, akit

Megúnt keze, lába.

Isten! most világtalan

Szemem lát és áhít.

Abba vakul, ami van,

Az a látó másik.

Súnyi szolga zárja le?

Pénzkáráló némber?

Segedelmet várhat-e

Embertől az ember?

Jobbágya magának is.

Gyanakszik a jóra,

Hátha még az ágyat is

Kihúzzák alóla.

Annyi párt, ahány család:

Gyermek atyja ellen,

Ura űzi asszonyát,

Az meg visszanyelvel.

Hallgat aki szólana.

Hősködik a gyáva.

Győz a rafinéria

Halhatatlansága.

A tisztesség éhezik,

Eladják forintért.

Kutyabőrrel kérkedik

Kupecnek a sintér.

Veszedelem, ami volt:

Rút feketehimlő.

Most meg házamra uszult

Zsivány, baca, jósnő.

Zápul már a ludtojás

Ólak rejtekében,

Utolsó utamra szánt

Bűz a temetésen.

Büdösében toroz a

Csekei diéta.

Fogy a kocsmáros bora.

Döglött a poéta!

Részeg népség: Pfuj! Vivát!

Ordenáré virtus.

Cigánynóta dallamán

Nyekereg a Himnusz.

Vörösmarty Mihály: Fóti dal

Jöjj felém bor, mintha lyányként

szállanál,

magasodból borítód bo-

rítsd reám,

sárga az, mint téli alkony,

szélvörös,

ködben ülök égi parton,

víz előtt.

Hallgatom az érkezésed,

csobbanás,

cuppanás és csókba hajló

ámulás,

korty, amit most mélyből vélek,

aroma,

egész testem régiséges

amfora.

De előbb még húzni kéne,

mint ahogy

erre vártam ötven éve,

gyalogos,

kinek csiger, s más ily fertő

csak jutott,

bűzlő bendő, nyekergő has

elég sok.

Nem voltam én hazafias

italos,

csak olyan, mint vizesárok-

ban halott,

kinek ahogy múlt a lelke,

énekelt,

nem figyelt a kész ütemre,

s elpihent.

Jég a száján, most a számon

szoknyaszél,

Somló-szőtte, Tokaj-küldte

sárfehér.

Éljen minden bájos asszony!

elmulok,

markomban pohárcsöcsükkel

álmodok.

Arany János: Mindvégig

Lomhábbak az évek,

órái megértek,

s hulltanak el

oly sok csupa-ének

önkínja-dicséret

műveivel.

Torlódik a zajló

jég, ver az ajtó

szárnyahegye,

s bent kéjben aranyló

dunyhába dagasztott

éjfekete.

Tél kompjai állnak,

szállhatsz a Dunának

árja felett,

fagyban külön arcod

kell visszapofoznod

hogy te lehess.

Ady Endre: Hunn új legenda

Ma éjjel még az eget is

Kettévágja a Duna sodra.

Fölosztja ködös keleti

S idevaló kertközeli

Kentaurokra, csillagokra.

Idegen minden, ami túl

Tűz, füst, hajlék: lidérc, kisértet.

Ártéri nyelv szól magyarul,

Kőgátak visszhangjába fúl

A tábor zaja: medveének.

Fekete képzelet fakaszt

a sötétből hunn új legendát:

Háremsátrat állítanak,

Árnyékával párzó alak,

Boszorkányéjfél, meztelen tánc.

Üstben: bájitalt, édeset,

Főznek és a szodomitáknak

Csodaszarvast kerítenek.

Ha ágyat vetnek: fekhelyet

Emesének, Turulmadárnak.

A hegy térítő tornyai

Keresztet emelnek a síkra,

S az Alföld nomád szárnyain

Repülne át. Marad, ami:

Egyik a másik fura titka.

Valami előszobája

1994–1998

Casa di Dante

Hazátlan, aki sok helyen lakik,

száműzetés kriptája minden háza,

pokol tornáca, várja, megnyilik,

akárhol latin kapuk szárnya zárja,

még a patkány is másra jár, ha itt

csak szellem árnyék-szemetére lelne,

ki világpartit rendez, igazit

játszik s nyüszít a kárhozottak lelke,

míg Sátánt, Istent egyként alakít,

az ucca-körték Beatrice-képe

sem deríti, mert vakablakai

sosem üzennek vissza benti fénnyel,

hány nemzedék csalánvirága, hány

nagymosás csöpörészése, mennyi

alsónemű váltása? valahány

évszak, annyi módit kellett levetni

e versig, és hány akó bort lenyelni

dicséretére halála után?

kései hírnév, ha nem térhetett

haza éltében, holtában minek!

Az öreg Michelangelo

Ilyen leszünk, ha megérjük? a részvét

koldusa néz ránk, ilyen báva vénség

alázatával esendünk mi is?

árok szélének háttal, s majd a végén

már nem az éhség, a túlra tekintés

nyomorúsága bágyaszt, csöpp tekintélyt

sem hagyva hátra, tán ezért segít

rajta az ég, és amit lent a sintér

elkapott, az Ur amott visszaadja,

s amit lerótt az üdvösség miatt,

javára válik, hogy egy kutyadög

szomszédja, és a három rühes macska

gazdája volt, s mint nyári halpiac,

hiába mossák, belülről büdös

az egész élet, ez se vitte sokra,

mondhatná, aki nem tudja, ki az.

Szent Teréz extázisa

Kápolna-üregben, félre

állítva, hogy sose érje

kinti fény meg benti csillár

csillagképe, s mit az oltár

bocsát hívei felé,

e Santa Maria della

Victoria templom cella-

kövén kélő kőlegenda

olyan, mintha orfeumban

nyílna intim szeparé,

s mert a függöny nincs behúzva,

nyilvános, felettébb furcsa

látvány, már szentségtöréssel

ér fel, amit ez a némber

művel és nem Szent Teréz,

és az sem ámori óhaj,

hogy a csibész egy lotyóval

figurázzon össze-vissza,

én sem leszek kukkoló agg

ferde műélményemért,

más Bernini szobra titka,

mintsem látomás taszítsa

sziklára, oly testi kéjbe

ezt a márványt, már a fénye

is begörcsöl, elalél,

csábító kezecske kezdi

keble felől vetkőztetni,

s minden tagja csüng a semmi

szakadékán, míg ruhája

zuhataga szűz ölét

megnyomja, elgyöngült szája

eseng, s szemét, hogy ne lássa

kísértőjét, gyönyörére

csukja, mintha megtörténne,

ami annak-képzelés,

elképesztő próbatételt

szabott Jézus jegyesére,

s arra is, ki kőbe véste

testi vágya lelki mását,

mint egy megdicsőülést.

Campo dei Fiori

A sötét éjfél szobra oly kevélyen

áll, hogy a szívem belefeketül,

óriás kánya függ így, kötelére

nyujtóztatva, mit nem látok fölül,

Nap verte, fonta miután fölébredt,

és megindult, az égen egyedül

járt, mégis állt, míg körülötte forgó

egyhangúsággal lármázott a bolygó,

ez a piac-piazza-kofatér,

népe között csak falak nyelvét értem,

ha ideszatyrozok borért, husért,

a régi házak mondják azt a régen

szétszórt máglyát, az emberhús miként

sírt sercegett, mint hurka, mikor égett,

szendergő tűz a lila vakolatban

együtt a füsttől kormos tűzfalakkal,

bádogcsöbrökben máglyácskák, a lángok

eltörpültek, hát föléjük vezet

a hűlő kéz, ám amit nem találok,

jó pecsenyesütő is illene

ehhez a térhez, Giordanón virágok,

fején galamb, a vállán verebek,

irányt mutat az orra, ott a pékség,

fürészhal, polip, rák a hátsó végén,

és ami közbül, megszokott, csupán

sárgább a héj, frissebbek a gerezdek,

zöldebb a zöldség, tegnap még a fán,

sziciliai kertben, most a kertek

narancs-mandarin-füge-citromgulák,

articsóka-zeller-hagymarendek,

ahol ilyen büszkén iszik a klosár,

ott az emberek is kedvesebbek,

vive Bruno! itt nem ér az igazad,

fekete kámzsád körül kering a Nap.

Gianicolo fehér virága

Becsomagoltuk ezt az elhullatott

sziromcsengőt is, hazahoztuk a

hegynek domb, dombnak hegy Gianicolo

kikeletéből, mint a legutolsó

hervadhatatlan, törött pillanatot,

eldördült Garibaldi ágyuja

délben, ahogy minden délben szokott,

az egész város haranggal válaszolt,

mi tudhattuk csak, kiket búcsuztat Róma

ily ünnepélyes küldő-hívó szóval,

csodálatos! ne még! gyerünk haza!

heveny turista skizofrénia

az indulás, mintha igaz se volna,

hogy elmegyünk és nem jövünk soha.

Száműzetés-próba

Mikes Kelemen módra hét napig

próbálgatom a száműzetés kínos

csöndjét szívemben, hogyan bujdosik

bennem hazám, s e mérgező titok

miként sorvasztaná el álmom is

a se előre se hátra rabjaként,

hol a tenger földdel táplálkozik,

s mindig éhes, fölbőg, ha partot ér,

s mint nőstény hímjét, hiába eszi

Rodostót, miként falna engem is

a kettős közöny szédítő fokán,

mikor hét napba éppúgy belefér

apály, dagály s a tengermormolás

hallgatása emberöltőkön át.

Ha idevaló szóra nem forog

nyelvem, elég lesz ennyi jelbeszéd

hét napra, s amíg magyart mormolok

magamban, hullámzó hangsúly, sziszegés

szól, ahogy szellő szőlőlugason

lusta, félszáraz levelek között,

nyers lehelet héroszi fogsoron,

Penelopé sóhajából szövött,

szűznek tetsző görög nyelv, nem tudom,

megrontották-e ezt is, mint az én

gyöngyöm, virágom, csillagom, hamis

közegben elkeverve, mintha itt

kávézóban butulna el Platón,

s futballpálya lenne Termopülé.

Nem ér el semmi hír, egy fuvaros

kelt át a városon ebéd után,

behemót kamion, vad világporos

ponyvája duzzadt, nagyalföldi sár

szürkült alján, mit kereke fölcsapott,

s ment a terhes lény, megtelten valami

honi árúval Kisázsia felé,

ezek szerint az ország működik,

bár nem kell hét nap semmilyen cirkuszi

sátornak csőstül összeomlani,

egy pillanat volt ez is, s már tovább

vitte az örök monoton vonulás

hazátlan kuckójában, egyedül

kelt át a városon ebéd után.

Holtidő

Még el sem kezdte, már kisült az évi fű,

s az összekúszált évszakban oly tétován

viselkedünk, az akácszirmok celofán

vagy avar őszi lepkeszárnyán, egyremegy,

mit törődik az Isten ilyen emberi

apróságokkal, mióta vasárnapoz,

végtére mindegy nyárelő vagy nyárutó,

és utolsónak képzeli-e önmagát

az első vendég? úgy se fontos hol vagyunk,

s mikor vagyunk itt, délelőtt vagy délután?

Vérmes rózsák vakbottal álló ház előtt,

tavaszra szánt szív összehangolt párosa

dibdábol bennünk, míg a hegyi viperák

fejüket lassú avartűzből fölvetik,

alul pedig a régi rémtragédiák

kara túlélvén Medeiákat, söpröget,

mi látjuk egymás szemében az ékkövet,

utolsó fényünk könnycseppjében önmagunk

metaforáját, cédrusokkal kötözött

fehér kápolnánk keresztjének istenét.

Most éppen délben! Úgy szólt rám a virradat,

ahogy tünődni szoktam álmos estikén,

majd ráaludva az idegen fekhelyen,

s rágörbülve, mint kiskutya a grádicson

fölszusszantok, hogy törődjön már emberi

apróságunkkal, mióta vasárnapol,

ne csak kagylóhéj-gyöngyű hexaméterét

csördítse ránk a messzi múló habokon

ölünkbe döntve, amit egyből visszahúz,

utolsó fényünk könnycseppjében önmagunk.

Valami előszobája

Nem veszed észre, megfog mint a csapda,

rádcsapódik a levetett kabát

ujja, lenyúl a fogasról a sapka

nagy tenyere, megállít, ne tovább!

ne úgy már, mint a hét ajtaju négy fal

senkiföldjén megszoktad, ki-be-át

rohanvást képzelt csöngetésre, még ha

megparancsolnák, akkor sem muszáj

egy lendületből elérni a célba,

mert nem taszít akkora szomjuság

konyhádba, másképp csalogat a kamra

csemegével, tükrös fürdőszobád-

ban ujjad szakadt ráncokba akadna,

asztalodról fogyatkozó dohány

égszinü füstje tűnik a magasba,

akár a szökött vers, azért talány

aztán az akácvirág is miatta,

hisz észrevétlen nyílott el a fán,

falhoz támasztva Odüsszeusz pajzsa,

szegre akasztva nyugovóra tért

iszákja már, nagy kalandból, magadban

sem utazol sápadt játékokért,

hallgatózol, mint ajtóban a süket

öreg, hogy az érkezőt el ne vétsd.

Előérzet

Fölösleges volt minden megszokás?

hát nem enyhít már semmi régi kín

halálfélelme rémes kínjain?

kilencven éve árát megfizette

gyermeki árvasággal, négy gyerek

szülő fájdalma nem elég?

hogy legalább a végső pillanatban

a lelkét úgy sóhajtsa ki,

mint csöndes szép fölöslegét?

Ki tudja, mért maradt csupán a pör,

s szitok a multból? Megbocsáthatatlan

csapások kusza kazla, börtöne,

hát minden enyhület kizárt?

otthontalan asszony-Jeremiás

tébolyog, még az álmok is doronggal

űzik, a varjuvén banyák

cibálják, hadak fosztják, meg ne szünjön,

amit a lét kimért? ki tudja mért?

Halála előérzete lenne már ez a

taszító önzés? ilyen a gyanakvó

magaféltés kibírhatatlan démona?

míg egyfelől a zsarnok észérv

parancsol oly vak logikát,

hogy másfelől a szív értelmét elvegye?

hogy visszatolja, amit megkivánt?

zsugorgat, hogy pazarlón osztogasson?

és nem érdekli, mit kezdünk vele?

A hír után

Tudtam régóta, majd egyszer túl korán

csörög a telefon, s olyan távhivás

ébreszt, amitől nem alhatok tovább,

s akkor a kétséges időszámitás

bizonyos lesz, mint naptár a falon,

huszonhat nap híján múlik tovább az év,

s e nehéz század tíz nyárral kevesebb,

kezdet és vég nélkül való töredék,

melyben elmálltak az ünnepi pántlikák.

Ki rendelkezik a dátumok fölött?

hogy ennyire együtt legyen az ura

születésnapja százhat téllel előbb,

s az ő halála tegnap éjszaka,

s mikor nagyfiáért megindult a föld

nyílva, tömődve agyagos, havas

hanttal, mint bensejét kihányó fölfaló,

hármójuk létalatti mínusza

végösszegében mindig ugyanaz.

S nem tudok sírni, szólni, még ima

sem rebbenti számat, csak e könyvelés

egyenlege! álcás katatónia,

áltatás, hogy mégis fölfogja az ész

a fölfoghatatlant, történettelen

működik szivemben, űzött sietés

visszhangzik, hogy beledöndül koponyám,

alulról fölfelé zuhog a neve,

sziklának képzelem mindegyik betüjét.

Harmadnap

Istenem, de nehéz hazamenni!

könnyebb lenne egymagamban lenni

remetének való téli házban,

ahol csak a gyász a szállótársam,

rejtőznék a ceremóniától

olyan távol, senki meg ne lásson,

fenyőparázs, álló falióra

indítana meditációra.

Jár az óra, muszáj hazamenni,

aki megszült, azt kell eltemetni,

hiába a halottkém irása,

míg a pálya nincsen végigjárva,

nélkülem csak elásnák egy kertben,

s visszajárna, mint a temetetlen,

mintha elment volna, mégis itt van,

nyissam, amit éjjelre becsuktam!

Megérkeztek álma koszorúi,

mennyi rózsa! mennyi földöntúli

szín szállott a barna koporsóra,

mintha máris temetőföld volna,

mégis visszahőköl, félrerándul,

esedezik, nem lehetne máskor?

beszél a pap, énekel a kántor,

mentsd meg Uram, az örök haláltól!

Közrefogjuk hozzáöregedve,

száraz szemmel nézünk a gödörbe,

sírnom kéne, ahogy az anyátlan

árvát sirattam a balladában,

régi képzet, gyászom valóságos

akkordokkal ébreszt méltóságot,

hogy a rög vad ütemét kibírjam,

amint lassan eltűnik a sírban.

Apám korhadt koporsódeszkája

darabokban bújt föl a világra,

szárítkozik vastag sugarakban,

aztán újra elvegyül a hanttal,

anyámat is magával ragadja,

temetés a gyémánt lakodalma,

megint együtt szólíthatom őket,

mint a szülőföldi anyaföldet.

Porció fogytán

Semmiféle tósztos ünnep

nem kísért hogy hegedüljek

szürke nap van

téli éjjel őszi nappal

ha csütörtök szerda volna

tegnap volnék így ahogy ma

azonképpen

középtájon és a végen

felöltözve öltözetlen

miként jöttem mégse jöttem

amit hoztam

elrepült míg előhuztam

tán nem is volt ami elszállt

csak valami más helyett más

foghatatlan

ének őszi változatban

valami valószinűtlen

arcmás került a tükörbe

ott van benne

akkor is ha nem megyek be

porció fogytán a leltár

azzal bővül ami nincs már

csak a titkos

írással rótt vég a biztos

amit nem akarok tudni

meg kéne mégis tanulni

hogy az ittlét

vége nagy sárga legyintés

hát akkor mivégre mégis

annyi elszánt csakazértis

mutatványa

isten csillag-távolába

Talány

Mint egy haldokló nevetése olyan

rettenetes az őszi naplemente

Nem tudhatom

Itt a harmadik anyátlan évszak is

lomha nappal, itt az első hideg

pityergés, mert elveszett valaki,

melyik madár útján keresselek,

ha nem érted már anyanyelvemet,

mondhatom-e az Istennek, hogy ő

fordítson és válaszoljon helyetted

olyan pontos közérthető jelekkel,

akár e hulló levél s temető,

amíg az őszi délután a kertben

csönddel, kökénnyel lassan megterít,

nem tudhatom, a lélek másvilága

megéri-e, ha rothadás az ára,

miként a földön, úgy a mennyben is.

Mivé lettél

Temetlek egy év óta, hogy ne lássam

mivé lettél szép mivoltodhoz képest,

a mulandóság melyik fázisában

milyen rémséggé gyaláz az enyészet,

de megjelensz más báva koponyában,

kit műsor gyanánt mutogatnak éppen,

és itt felejtik, mintha üres tárgyat,

vagy teliholdat raknának középre,

mit a déli fertőből exhumálnak,

és összeraknak gumikesztyűs kézzel,

tökéletes mű, bár alig egy éve

lőtték a tömegsírba, Boszniában,

a föld a dolgát, most látom, ne lássam!

micsoda szorgalommal hajtja végre.

Istenháza

M. I. templomépítőnek

Szólt valaki? csak egy szálfa

hangol mintha húrja volna,

kiért szólna arra várva,

kinek erre semmi dolga,

még aki az Úr nyomában

Istenházát emelt, mára

az is elment észrevétlen,

néma zsoltárt hagyva hátra,

teremtés utáni csöndben

a legelső naplemente

borzasztotta így az embert,

árnyékostól éjbe vetve,

szólt valaki? csak egy szálfa,

nyűtt gerenda, puszta donga,

szelemen metafórája

pendült, jó lenne ha volna,

aki létünk igazolva

arra tudna megfelelni,

miért vagyunk így leosztva,

ha a végünk égi semmi,

mennyi bűnt kell elkövetni

hogy legalább belénkcsapna

haragjával, ugyan mennyi

áldozat vár áldozatra,

míg a füst az űrt belengi,

hány oltárt kell még emelni

a Genezis mintájára,

néma zsoltárt hagyva hátra?

Az üstökös éve

Buda Ferencnek

Édes fullánkkal, időzített

méreggel szállnak méhek, évek,

hálás naponta

az ember, hogy megint fölébredt,

gazdagodva miként kifosztva,

lassan minden a fordítottja,

gyorsabb időben

maradunk egyenként magunkra,

s annyival fogyunk egyre többen,

ahányan megint kevesebben

az ismerősök,

elárasztanak ismeretlen

arcok, csodáljuk, mennyi gőgös

mosoly vetül ránk, mintha győzők

lennének, mégsincs

közöttünk győztes és legyőzött,

akiknek még feledni sincs mit,

jövőjük múltunkhoz hasonlít,

Sziszüphosz sorsa,

a szikla mindig visszahullik,

ahogy a darázs a bokorra,

más, pedig ugyanaz a forma,

még a virág is,

mintha örökkévaló volna,

az élő maradandót játszik,

csak az a fontos, ami látszik,

ki kérdi, honnan

keringett ez a kert idáig,

talán mint a kométa, roppant

mélységéből a földre lobbant,

e baljós kéve

minden időt magába foglal,

egyetlen keringésbe kötve

az emberiség történelme,

a messzelátók

vademberekkel néznek szembe,

s ha újra visszatér e vándor

őrszem, lesz-e, ki minket lásson,

vagy hibbant csontok

távcsöveznek egy szarkofágból?

Pannon tengerfenék

Csak épp közbejött valami, csupán a félreeső

temetőt kerestük föl, csak elkanyarodtunk

a megszokott irányból, s egyszerre más lett minden,

ahogy a jövevény érkezik a kert alól váratlanul,

titokzatos vidéken, gyanús bizonytalanba,

hideglelésű káposztaföldeket tapos,

tudja pedig, hazai járt úton lépked,

mégis szorong, mintha eltévedt volna

abban az elvarázsolt térben, ahol évekkel,

évtizedekkel azelőtt történt meg, ami van.

Minden megtörtént, ami nincs, lábnyomaim,

kerékcsapáim aszfaltba emésztődtek,

végigsuhantam fölöttük percek alatt,

távolodásom pillanatonként érintkezett

a felejtésből megidézhető mulandósággal,

áthültem, mintha Pannon tengerfenéken

buvárhajóból néznék ólomhideg vizet,

és boldog napsütés után álmodnék elfekvő

aljnövényzetet, szüret utáni űrt, csak a temetők

telitődtek már véglegesen, nem láttam senkit.

Nem láttam senkit a vasárnapi ebédidőben,

rejtőzködtek a csonka családok, özvegy

asztalok fölött, fölös terítékről lemondva,

csak az én akaratos emlékeim kivánták

betölteni a lakatlant, bár a sebesség

nem hagyott időt legendáim megidézésére,

óriásiba fordult a várrom, alatta bazalt

körhintán szédelegtek a pincék, a kertek

átázott sárgájából szétrepültek a falvak,

mezei Krisztus állt mint mindig az útelágazásnál.

Elfordultunk az útelágazásnál balra, arrafelé,

ahol szerettem volna megszólalni, de az én

emlékeim már senkit sem érdekelnek,

érvénytelenek, mint közösbe vetett aranykoronáim,

talán ez a lángoló galagonyás az örökségem,

meg a szülői sír, kőbe rótt nevek aláfordított,

eleven történetével, azokon is betonfödém

feszűl, terűl végleges megoldásként,

ne verje föl a gaz, ha ellopnák a virágot,

ha majd senki sem gondoskodik róluk.

Konkrét álom

Egy fővárosba tévedt szarvas biztosan

nagyobb figyelmet váltott volna ki

a forgalomban ennél az öregembernél,

ahogy a Clark Ádám téren vetődött föl s alá,

akár az uszadék a szomszéd Dunában,

s épp olyan báván hagyta sodratni roskadt

vázát, s egyszerre szökésbe rándult, szinte

hallani véltem pöffenését, a reccsenést

a lökhárítókon, míg a pimasz dudák

csőcselékéből próbált menekülni.

Ezerkilencszázötvenhét márciusában

valamelyik hegyi járatból követtem,

amint elképedve nézett a járdáról

a gyalázatos térre, fölismerték-e?

hiszen mindenkinek tudnia kellene,

kicsoda Szabó Lőrinc nagy magyar költő,

de ügyet sem vetettek rá, helyre állt rendben

özönlött a részvétlen alkony az Alagutba,

ő meg a Fő utcába hordta el magát,

mint egy semmirekellő, kimerült Kalibán.

Akkor láttam először utóljára

az ötvenhét éves aggastyánt, s most három

esztendővel túlélve, engem is olyan

sajnálkozva figyelhet valaki fiatalember,

ha valami közveszélyes lükeséggel

fölkeltem az érdeklődését, hát még

a nők! a korukra oly hiú nők talán már

közönséges jelenlétemtől is megsértődnek,

mintha szeretőjük utálatos hasonmása

bámulna rájuk kétezerharminchétből.

Ősszel már csak a temetésén, emlékezetes álom,

méltóságos atyák állták körül a koporsóját,

akkor még a helyében is jó lett volna lennem

az erotikus, szilváslepényízü délutánban,

busanagy gyászlovak eregették hátra,

a levelek szétteregetett lángosára,

a megemésztett zab gőzölgő pogácsáit,

csak a cinkék pityeregtek a földnehéz szavaktól,

vagy talán a platánok pengették el

azt a dallamot, amire ő lenne képes.

Menyegző a magasban

A lakodalmi fényképek közül leginkább

azt a felvételt szeretem, amelyik

a kórus alól induló jegyeseket mutatja,

mindenki feléjük fordul, csak a karzaton

álló helybeli asszony tekint előre,

ez a véletlen vendég a bizonyság,

hogy a városi násznép valóban egy vidéki

kápolnában vett részt az esküvőn,

bár inkább bazilikához illenek a méltóságos

öltönyök, s a női kalapok hatalmas orchideái.

Szokatlan esemény különös résztvevője,

hiszen ilyen még nem fordult elő, mióta

Árpádházi Boldog Margit nevében fölépítették,

a fagy s a jégverés elhárítása végett,

ezt a derűs nyárszínre meszelt hajlékot,

megtartották a búcsut, mustszagban a miséket,

aztán már csak a száraz oltárvirágok,

és a szüreti mulatság, pinceszer,

s a mindenkori úri dáridók verték föl

a borok csendjét érlelő nyugalmat.

Tűnhet ez a menyegző eképpen passziónak,

mégis valami gyönyörű sugallat hatására,

nemcsak egymásnak esküdtek örök hűséget,

elődeiknek is, akik a környék temetőiben

föllelhetők, ahogyan az utódok a világ

bármely pontján, míg a tanúhegy körül

annyi távoli rokon rejtőzik észrevétlen,

s nemcsak emlékezetükkel róják le tartozásukat,

testükkel is otthon számolnak el a földnek

a piroscserepű opálos láthatárban.

Ha készült volna felvétel a nászmenetről,

néhány szőlőművest látnánk megörökítve,

kapára támaszkodva néznének engem is,

amint zihálva kaptatok fölfelé,

léptenként emelkedőben, azúrt izzadva,

leszakadva és megelőzve, hozzátartozók nélkül,

látszólag egyedül, pedig társaim voltak,

csak őket már nem lehet fotografálni,

megsárgult, csipkés fényképről érkeztek,

azt hitték, aranylakodalomba hivatalosak.

Első változat

Csupán az történt, hogy a nászmenetben

úgy találtam magam, akár egy odatévedt,

akinek véletlen arra visz útja, hegymagasban,

fönt, valami elkülönülő igyekezettel,

két raj között eléggé elhagyottan

kaptattam, pedig csak annyival indultam

később, amennyivel előbb a többieknél,

látszatra hozzájuk tartozom, gondolhatták,

s ha mégsem velük együtt, mi keresnivalóm

köztük? de nem kérdezte senki.

Árnyékom fölperzselte oldalt a füves partot,

szívem-lélegzetem hajszolta az erős nap,

fekete ünneplőben másztam, kioldhatatlan

nyakkendő-szoritásban, torkig begombolt ingben,

ahogy másnak is viselnie kellett

a májusi dél következményeit, és mégis,

ha beleszédül, társába kapaszkodhat,

de az én rosszullétem nemcsak rám tartozik,

restellnivaló mulasztás hiányoznom

az első padban fönntartott helyemről.

Elvártam némi figyelmet, bár a vétlen

álszerepben kéjelegtem is valamelyest,

mégsem kellett volna magamra hagyni engem,

mégis csak én volnék a menyasszony édesapja,

s ilyenkor kényesebb, sérülékeny a lélek,

temetéssel vegyes, örömben özvegysége

előlegével, megértő szóra vágyik,

bezzeg, ha ismernének, nyájasan, tisztelettel…

talán a közelemben valaki észrevette,

föltartott fejem milyen gyakran fordítom hátra.

Mintha valami különös lenne mögötte,

de azt már nem tudhatták, oda tekint, ahonnan

valaha kiskorában annyira ide vágyott

a sárga kápolnához, hogy messziről lenézzen

hazájára, amint a ligetesből kisejlik,

akár a viaszgyertya, elszálló fehér lánggal,

ott kezdődik most éppen az emlék föláldozása,

s képzelt jövő együttes felejtésben,

miként a zöld hegyoldal feloldódik a kékben

rejtőzködő, eloltott nappali csillagokkal.

Második változat

Nem adatott idő a végiggondolásra,

helyemre fordultam, helyet foglaltam,

szó szerint megvívtam azért, hogy otthon

érezzem magam, legyőzve a tétovaságot,

alvajáró biztonsággal toltam a telerakott

tányért a levegőben, villogó kés-villával

telepedtem a rokonok közé, mindenki így

illeszkedett szemenként abba a tarka

hálóba, mely a hegyre terült, s nemcsak

madártávlatból látszott egységes képnek.

Összekötötte elegendő rokonszenv még

a fogásokat is egymás után és egymás mellett,

nem gondolt senki az előzményekre, ki volna

annyira önemésztő, hogy a kijevi pulykamell,

s a tejmártással áztatott csirke mögé

odaképzelje a baromfiudvart, s a gombával

töltött sertésdagadó mélyén meglássa az odvas

Bakonyerdőt, az ólat, s a lakodalmi torta

menyasszony-fehérsége alól, a nehéz krémből

kifejtse az életfa mitológiáját.

Végtére egy jelentése van a tortaszeletnek,

s a bornak a szájban, kézben az öngyujtónak,

aki hasonlatokba téved, nevetségessé válik

az összezavart idő csapdájában, derűl bár

amúgy az odavetett nagyrabecsülésben,

anyanyelve elégtelen az érthető beszédhez,

ha más az előélete, észjárását megalázza

az utódok önbizalma, nem fogja föl,

hogy vesztese lett saját tulajdonának,

s mivégre ez a kedéllyel röpdöső otthonosság?

Szót se, öreg! hallgasd el ezüst bölcsességgel

fekete irigységed, ahogyan apád tette,

mikor még te is úgy képzelted,

tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség,

mint ezek a párduc-erős, eleven fiatalok,

a kivánatos test meg a hajlékony szellem

atlétái, amint ragadozó pompával

elragadtatásba ringatják egymást, s nem hiszik,

majd ők is olyanok lesznek,

akár te most velük, közöttük is külön.

Egy régi kisfilm elképzelt folytatása

Talán a halott barát szelleme

kényszerített ifjuságunkba vissza,

egy régi film elképzelt folytatását

rendezni meg azonos helyszinen,

ahol azóta is épp ott áll meg a hegyi járat,

bár harminc évet vénülünk, ha leszállunk,

s úgy ácsorgunk kettesben, tétován

ismeretlen útszélen, mielőtt elindulnánk,

mintha még most is azt keresnénk,

amit már egyszer megtaláltunk.

Akkor nyár volt és elmaradt az est,

most január, korán sötétedik,

a képbe az kerül, mit útunk megtalál,

legyen halk jelzés, kényes sejtetés

söntés helyett a kocsma keritése,

inkább álomi kétértelmüségben

száraz levélként ülő kismadár,

maradék hó nagy kuvasza a kertben,

ácsorogjunk egy rácsos kapunál,

mintha a kulcsot elvesztettük volna.

Kié a kéz, mely rögtön visszaránt?

azért lestünk a kis ház ablakára,

laknak-e ott, vagy csak az uccalámpát

tükrözte át a fenyves szurdokán,

a régi film elképzelt folytatása

ezzel végződik, nem történt közben semmi

érdemleges, hogy visszapörgetett

ittlétünk kiderüljön részletenként,

csupán a téli est leplez valami titkot,

mért szomorít el annyira az Ábránd utca csöndje?

Földalattin a Nyugati után

Újpest felé az utasok megvénülnek,

arcuk kilátástalan ablakban tükröződik,

idegenek, bár ismerősek valahonnan,

mint ez a nő, a piactéren szállt be,

majdnem kihúzzák sovány testét a kabátjából

a zöldségfarkú bevásárló szatyrok,

mintha mások öltözetét viselné,

talán észrevett, talán én se akartam,

hogy rámköszönjön, így feszengtünk a képzelt

közönyben, mint az elvált házastársak.

Idegenek, bár ismerősek valahonnan

ott, azok is, mintha semmi se történt volna,

földön át égből szálltak be menet közben,

fehér vászonnadrágban, virágos blúzban,

s akik e gyönge pincevilágításban állunk,

nem tudjuk mire vélni lényegük sugárzását,

inkább félrehúzódunk, ha lenne félre,

feketén feketéhez préselődünk, és várunk

állomásunk fényözönére, közben

más karóráján nézzük saját időnket.

Rég túl vagyunk a hatvanas évek végén,

akkor még ez az alagut meg sem épült,

de ezek ilyen aprósággal nem törődnek,

mintha még most is házimuriba utaznának,

előre isznak, vetkőznek, ölelkeznek

szövetek, húsok tömegén áthatolva,

s akik lemondtunk életünkért az ifjuságról,

félve keressük arcunk egykori mását

ábrázatukban, azt a könnyelmű szabadságot,

melyet elvesztegettünk kedvességünkkel együtt.

Újesztendei várakozás

Megkönnyebbült lélekkel fogadom

a naptári öregkort, ezt is megértem

annyi kétség, baljóslat ellenére,

már nem fújom Szilveszter éjjelén,

révült ördögűző, a papírtrombitát,

ám azt se firtatom, hogyan s mitől

vészeltem át az önpusztító időt,

a heveny és idült bajokat, s miféle

hajlam, kedvező csillagok következtében.

Szibériai temetőben találkoztam

ennyi korai halálra utaló adattal,

túljutottam a dátumokon, ahogy

a toroklobos aggastyán Babitsot

olvasgatva nyúltam a könyvespolcra,

s nemcsak évekre, hónapra, napra is

kiszámoltam, melyikünk mennyit élt,

közben különleges, sajnálattal vegyes

elégültség fogott el, ha már őt is túléltem.

Nem tartom számon, mit írtak a költők

öreg korukban, miféle cseleket

aszaltak a különbéke érdekében,

nem becsmérlem sárkányomat, mint fennhéjázó

mesehős, nem leplezem félelmemet iróniával,

tudomásul veszem, aki megjelent legbelűl,

s lopakodik, alattomban terjeszkedik,

lefoglal magának annyit, ahány kiló

vagyok meztelenűl és éhgyomorral.

Ahogy a hamu a parazsat bekeríti, s lefojtja

utolsó lobbanással rettenetes sötétben,

egyszerre az leszek, amihez nincs közöm,

akár kihúzott, aláejtett fogamhoz,

mert csak a képzelet emléke múlhatatlan,

melyet véletlen hajó usztat fedélzetén

oda, hol minden parttalan, lélekszerű,

mint az éteri erdők árnyéka, foghatatlan,

hangtalan és visszfénytelen a teljes napsütésben.