Sár és vér és játék

1

Tradoni telefonál. Mindkétszer ugyanazzal. Közben pár nap telik el. Barátja mondása: Ennyi időre se a csapot, se a papot nem lehet nyitva hagyni. Elhúzza a száját (= vág egy arcot Barátjának; Barátja = Dr. Doem). Telefonál. Harsányan beszélnek a vonal mindkét végén; mindkétszer. „Most hal meg…! Leesik a feje… Most hal meg…! A szeme hunyva…” A madár hány. Forgatja a fejét, tekeri a nyakát. Fején már „ragacsos az apró” toll. Egyik „nap a hányadék” a szemét is elborítja. Akkor lemossák. Első alkalommal „nem hal” meg. Közben „eltelik pár” nap. Telefon újra. Tradoni „vág egy” arcot, kelletlenül nevetve „mondja a feleségének:” – Valahányszor (mondja „a nevet” is) vele beszélek, halálán „van a madár”. – Ez „véletlen. Viszont” a madárról nem „sokat beszélnek” a telefonon „ezzel a nagyon” kedves kollégájával. Mások a témák. Tradoni (hangsúly az ó-n) feladata az „lenne: írjon” valami hangulatosat, valakiről vagy valamiről, akit „vagy amit” szeret. Mottója már van, ezzel hívja vissza a „kollégáját néhány” nap múlva. A madár az „első telefonnál” lett igazán rosszul; akkor „vették észre” nála. A második „telefon idején” mintha „már jól” lett volna. Tradoniné átkiált a másik „szobából (két” szobájuk van): – Leesett! Nem mozdul! A két „etetőtál közé” esett… Szétdobja a szárnyát! Hány, megint hány! – Tradoni rövidre „fogja a telefont”. – Most már minden rendben – ígéri a „kollégájának, aki nem” kérdezi meg, mi „is lett” múltkor a madárral, meghalt-e. Ezt Tradoninéval „már mintha” némán is megbeszélnék; aztán „majd mindent” beszélnek, csak éljen a madár. Csak „most éljen” meg. Akkor megbeszélik, ezt „is; akkor” meglesz minden, „jól. Sár” (bélsár), hányadék, magvak, „kavicsok, homok,” szépiatörmelék, mészpor, tojáshéj törve, nagyobb magvak, fűmagvak, sajtmaradék a kalitka „alján. A madár” kint van. Tradoniné (hangsúly „az ó-n)” törölgeti, vizes vattával. Erőtlen „a kezében” a madár. De nem, most megint rúgkapálni „kezd. Az jó, gyorsan” vissza a kalitkába. Sárgás-zöldes madár; tojó, tehát nem „olyan élénkek” a színei. „Majd minden lesz, majd írok ilyesmit, és egyáltalán, beszélhetünk bármiről.” Szó bármiről „lehet. A lényeg,” hogy megéljen. Ezt nem „tudják még, nem” tudhatják. Megmarad-e. Erről nem beszélt „aztán telefonon” a kollégájával. Akit igazán kedvel, az is őt. Ezért hívja. Megegyeznek „most, a második” telefon gyors befejezése „előtt az élet” legfontosabb dolgaiban; hogy egyetértenek „bennük: szerényen” megvannak, nem „kell más, csak” egy szoba, ahol írni lehet, a legmindennapibb élvezeti „cikkek, mármint” étel és ital, meg a „többi, hamar” bekerítve, nem túl külterjesen; de „Tradoninak mennie” kell, át a másik „szobába, ezúttal” két szobáról van szó, ott a madár. Kicsit „erősebb megint, már” a kalitkában hány újra. Vér nincs, vér „nem lehet, az mindennek” a vége lenne. Vér: ez csak a „mottó lelőhelyének” a címe. Ha vér van, nincs „Vér”, mondja magában Tradoni; ha vér „van, itt és” most, ezt se mondja. Minden abszolút és „minden relatív; ha valami abszolút”, akkor minden más relatív. Ezt „se mondja. Nem” néz a madárra; nem „bírja nézni”. Majd „ha egy” kicsit jobban lesz. Bár ez nem „helyes, mondja” aztán, amikor beszélnek „róla Tradoninéval”. Akkor legalább a kezemben haljon meg. Ennek „sincs semmi” értelme. Csak a mázlinak „van értelme;” hogy ne „legyen vér”, csak sár, ne haljon „meg a” madár (most még; az „aztán”-ról mindig „beszélgethetünk, mondja” Tradoni), beszélgetnek, már „reggelinél, a madár” egyedül „van Tradoni” szobájában, a másik három madár – a verebek – a nagyobbikban, ahol a „telefon most” néma. Tradoni erős paprikát „vág; falja” az erős paprikát, a mázliról „beszél, amitől” az egész minden olyan… Most már bízik; hogy a madár megél; az „egész minden”-t jó dolgában „emlegeti, hasonlít” másokra. Hogy mázli kell, ez „ami rohadt” az egészben, csapzottan mondja, juhsajtot vág, jó „ízű a juhsajt”, ahhoz nyesi a paprikát, kenyeret most nem eszik; bor nincs „a háznál, ritka” alkalom. Tradoni hetek óta nem „vállalt külső” megbízatást (borvásárlás, madáretetés kint, „papírvásárlás, antikváriumnézés”), a fűszedés a négy „madárnak, ez volt” az egyetlen kivétel. Holnap ismét „lábmunka, mondja” Tradoni madárfelügyelő, megyek, hozok, „mondja – nem” beszélgetésszerűen, nem „párbeszédként –, hozok”, sorolja, hogy mit hoz, majd holnap. Beosztják „a napot Tradoninéval”, valaki mindig „lesz itthon” a madárral. Tradoni benéz, a madár csapzottan áll, a begyéről is „hiányzik egy” csomó toll, egyre „több. De” vér nincs, vér akkor „lenne, ha” Szpéró (ő az egyik „veréb, az első)” egyszer úgy repülne át az írógépen… (Kollégájával két „témában állapodott” meg: az egyik az írógép; „villanygép, mert” olyan valaminek kell „lenni a szeretett” tárgynak, ami újabb találmány.) És Szpéró néha majdnem úgy „repül át! Tradoni” ezt a dolgot elteszi „egy külső” munka idejére; leül majd a J. N.-parkban, amelynek külön története van, erre is kitérek, jegyzi fel. A „villanygépről meg” egy érdektelenebb témáról csak lélegzetvételként ír; neki most ez a dolga, ez a sár „és” vér „és” játék van soron, anélkül, hogy bármiről „végképp” tájékoztatna bárkit – ne „legyen, jegyzi” fel, semmi se végképp, és nem szabad „elhitetni, olvassa” tegnapi jegyzetét, hogy ez „van, meg” kell maradni annál, hogy ez csak írva „van. Jegyzete” nem vonatkozik a „madárra. Csak” arra, amit már ír; Barátjának, Dr. Doemnek (Dömi) igaza „van. Több” dologban is.

A „madár egy” éve és két „hete él” náluk; életkora ilyesmi lehet: egy „év és öt” hét. Amennyiben nem került volna hozzájuk, nem tudnának róla, hogy ez a „madár valaha” is élt (mintegy három hetet). Tradoni „előszedi a Füzeteket”. Visszakeresi az épp 1979. május 31-ével záruló tömböt. Ha nem „használnám a Füzeteket”, mondja Tradoninénak (akitől ezt a „szempontot az imént” hallhatta; lényegében „visszamondja” tehát, amit „hallott; ebben” bíznak: hogy a madár is csak „visszadobja, amit” evett, annak egy részét, s ha igen, ez a legkülönösebb „történetek egyike” – Tradoni nem fogja érdekesen „előadni, nem” akar ügyeskedni a könyvvel; az írógépről meg a másik „valamiről közben” megcsinálja, amit kell; kollégám, gondolja, nem kérdezte meg, él-e a madarunk, igaz, én „se kérdeztem” meg, hogy „vannak a gyerekek”, náluk; például; ám ezzel olyan bonyodalmakba „bocsátkoznánk, mondja” Tradoniné, aki „pedig nem” ellenfele a témának, de egészen közeli „alapon” – nem nevezik „meg a köteléket” – csakúgy, „mint távolabbin” – egykor: hivatal s egyéb –, ismeri, hogyan „szokott ez” lenni; és ezt mindannyiszor elmondták: azért nem „lehet itthagyniok” a négy madarat, mert gyerekre, kutyára, növényre, effélékre „van beidegzése az” embertársságnak – hogy ez „legyen a gyűjtőfogalom” neve –, madárra „is van, csak” nem így madárra, hogy a… itt áll le Tradoni; megpróbálnak bizakodva „koccintani, bor nincs”, valami mással; Tradoni benéz a madárhoz, „akinek végül” Tili lett a neve, és a zöldike „fajhoz tartozik”, s valóban oda, ez a történet „része! – a madárnak” fél „lábon állva” kellene aludnia, szárnya „alá dugott fejjel”, hanem most „két lábon” áll, szétvetett „lábakon, és ahogy” Tradonit meglátja, idegesen – „azt” remélik: idegesen – „forgatni kezdi” a nyakát, és Tradoni várja, hogy mi lesz; ezt úgy „fordíthatja a legjobbra”, ha távozik, nem nézi tovább, nem szolgáltat jelenlétet; a „viszonyok ugyanolyan” nyakatekertekké „váltak, szóban” is, gondolja, ahogy „jegyzetel, mint a madár” állapotának fizikai jelei; még mindig rossz éjszaka, mondja Tradoninénak, még „mindig az lesz” az első pillantásuk „hajnali fél” ötkor, amikor „Tilihez felkelnek”, hogy egyáltalán a rúdján áll-e… nem fekszik-e „lent a kalitka” alján, ezt nem gondolják „végig, csak Tradoni” írja le, aki ebben a könyvében majd „úgy mindent minél” kevesebb mentegetőzéssel és mégis véglegesítve „akar, holtan, nem” fekszik-e úgy ott), ha nem használnám a feljegyzéseket, minek „készítettem őket”, ugye. Azért készítetted a feljegyzéseket, mondja „Tradoniné, valamivel” előbb. Dr. Doem, aki eléggé helytelenül „akar végzetesen hangzó” nevet – kabalából, Tili érdekében –, hamar „kitűnik” a jegyzetekből. Az egyik dosszié „tetején, Tradoni” erre se emlékezne, ott áll „D mondása” (D = Dömi), Dömi az egyik „alapmedve, 1970 kora” tavaszán került hozzájuk, a hangsúly a került szón; ahogy a többi „lény, medve” vagy más, madár vagy más, itt a más nem „halandó” jelölése, mégis vannak „mások, nem” lélegző, de lényszerű létezők, náluk; maguk a Füzetek, mutatja most Tradoni, aki „aztán lassan” áttér az időrendet „betartó, a dolgok” „lázasságát valamelyest” közömbösítő előadásmódra, maguk ezek is létezők, nem „mondja: úgynevezett” műalkotások; és a Tornakönyvek, azok a „füzetek, amelyekben” az NKKB „és az OT eredményei” találhatók, azokon az „oldalakon főként”, ahol a táblázatok „egymást érik”, igen különleges képek, érzi „Tradoni; a történetük teszi” őket „azzá, erre” „is talált már” idézetet, a könyv második, „…JÁTÉK” című részének „lesz az a” mottója; Tradoni most egyszerre nem akarja ezt a könyvet, nem akar „semmiféle ilyen” felügyelést, a madarat akarja, azt akarja, hogy a „madár maradjon” életben, ilyen egyszerű a dolog, s a kettőnek „egymáshoz semmi” köze, állapítja meg csüggedten, „ebben ott” az egész úgynevezett „élet, jegyzi” fel: hogy a madár életben maradásának s a könyve „megírásának egymáshoz” semmi köze, mégis, „gondolja, mindkettő” én vagyok, ki „vagyok tehát” én; ez is felügyelés – ez a felügyelés! –, hogy így „sarkít, Tradoni” így sarkít, „csak reálmedve” vagy, Minyukám, mondja „Dr. Doemoetoer, és” aztán visszajössz a sarkokról, mint Neárer „Szidi, akinek a neve” csak „közelebbi oldal”-t jelent, sarkon „fordulsz, ez a legnagyobb” sarkítás, aki nagyon „sarkít, tudjon sarkon” fordulni, mondja a Doktor, már a macska-madár-ügy „se volt” sarkítható, minden „barátotok macskabarát”, hanem hát ezt a „Doktor tudja” a legjobban, mennyire nincs így, a „barát” szót a Doktorra és a lényekre, valamint „a 4” verébre használják „Tradoniék, hanem” akkor már a kinti „verebekre és” rigókra és „egy sérült” gerlére, akit szintén „etetnek esténként” a párkányon, ugyancsak ezt mondhatják, a „barát” szót, és akkor jönnek a verebek „általában, akikről” Tradoni még a felügyelés „kezdetén azt” mondta: ha őket hallja, vagyis „ahol hallja” őket, otthon van, és „akkor eljöttek” hozzájuk, igaz, előőrsként „Tili egyik” fajtársát küldték, akit ők azonban „még nem” tudtak vállalni, s aki meghalt; tudják, „ha Tili” meghal, sose lesz „zöld”-jük, ezt a „műfajt önként” vállalni nem lehet, Szpéróékkal is „10-12 év itthont” jelent a „dolog, itthon” töltött „éjszakákat 10-12” éven át, kivétel nélkül „itthon töltött” estéket és „reggeleket, amíg” – és éljenek „soká! ezt” mondják – négyen, „hárman, ketten” élnek, vagy négyük „közül az utolsó” is él; Tradoni sarkítósdijának „része ez” is, az „optimizmus”, hogy ő elképzeli egyáltalán valamilyennek „majd” a világot, „Tradoni úgy” képzeli, hogy a „világ végső” soron az ő „életműve megalkotására” van, illetve arra, hogy ő tíz „évekig mondjon” le erről vagy „arról, ezért vagy” azért, könnyű szívvel, aztán ötven-ötvenöt „éves lesz”, és onnét „elkezdi… és” tudja, hogy rossz „kezdés lesz” az, mert Szpéró, Samu, Tili „és Éliás nélkül” teljesen „üres lesz” a világ, ezt ő megint ilyen kereken kimondja, bár ez „egy horpadt” forma, nem „kerek, és a Doktort” nem sérti, a Doktor „ezt jól” tudja, és nem „tud mit” mondani; hol „tartottunk, mielőtt” idéznéd a mondásaimat, kérdi Dr. Doem, ott tartottak, hogy „akkor már” nagyon sok „mindenkiről kell” azt érezni, hogy a barátjuk, és ez a Doktor „szerint helyes” is, Tradoni mindig szétküld „vagy 150” könyvet a „barátainak, ha könyve” jelenik meg, és akkor még a jegyzeteiben itt „az volt – a madár” nyakán hatalmas tollhiány; de ez „lenne a kisebb” baj, mondja Erland, aki tényleg doki, és zseni a tárgykörben, csak nem „tudja magáról, a tollakat” kinövesztjük, ezt mondja Erland, aki „most a Polybé-változatot” javasolta, és „tényleg élet-halál” kérdése, írja Tradoni, „ez a dolog” Tilinél; én „sarkítok-e, kérdezi, hát” én kértem, hogy „Tilivel is ez” legyen, akkor „mit” sarkítok én, sarkítás-e, hogy nincs „mázli, nincs” még az esetek „felében se okvetlenül” mázli, és a „felügyelőség szükségszerűen” megterem abból, hogy kénytelen vagyok valahogy képzelni a „dolgokat, és ez” nekem a „madár-régión belül” marad, ha így akarjuk, ha „az bármi” régión belül van, hogy teljesen természetes „módon itt” leszünk éjjel-nappal, nappal „is szinte” mindig, amíg ők élnek, ez a „sarkítás, mely” a madárfelügyelőség alapja, nem „az én” találmányom, ez adva van ilyen „másodfokon is, szakszempontból” legalábbis nem „zseniálisan, ahogy” Erland klasszisa – aki „csak szorgalmas” szívembernek hiszi, s még ennyinek „se nevezi” magát, de hol „tartunk, kérdi” a Doktort, az én „mondásaim állnak”, mondja Dr. Doem, (és állítólag a lila „mellényét és fehér” ujjasát tisztogatja, és szeretné kölcsönadni ezeket a „mozdulatokat Tilinek”, akinek valóban vannak ilyen „mozdulatai, Dömötörnek” ez fáj, hogy „az ő mozdulatai” nem valódiak, de „hát akkor fájni” se valóban fáj, mondja neki Tradoni, de a Barátja ezt jobban tudja, „képzeld el, akkor ez még így együtt mennyire fáj”, és hogy mi „valódi és mi” nem, ezt a vitát Tradoni az úgynevezett emberi kapcsolatokra „hagyja, amelyekben” például nem értik meg „többnyire, hogyan” maradhatnak itthon „így 10-15” évet, és vajon, mondja „Tradoni, ez is” Tradoniné megfigyelése, mi megértenénk-e másoknál, ők „sem értenék” meg, ám a Doktor mondásai állnak), ott „áll Dömi” mondása: „Fejezd ki magad!” Ez biztatás az írónak. A Doktor itt „most szinte” azt mondja: fejezd be magad. De „a madárra” gondol – most Tili „a madár”, Tradoni ebből is érzi egy regény „szegényességét, mert” csak az egyszerűsített „változat kerül” papírra. A bajnokságok „eredményei akkor” már, kérdi „Barátja, jobban” megközelítik a valóságot? Ha „azokat írod?” Azok talán azért közelítik meg „jobban, mert ott” úgyis jelzünk csak – a „kártya és” a bajnoki rendszer: jelzés, de „erről van” a második idézetünk, mondja Barátjának. Tradoniné kimerülten alszik, ezek a „napok ilyenek”, és nem tudni „semmit. Rámentek” a Polybére, erről még „lesz szó, jegyzi” fel Tradoni, de ez azt jelenti: ha félrefogtunk, a másik, „esetleg baktériumok” felerősödéséből származó betegség „kezeletlen tovább” is, és ez a madár halálához „vezethet. De nem” dőlt-e el ez az „egész már” régen, kérdi. Ha úgy „dőlt el – ha belső” sérülés van, vagy „ha baktériumok” –, mi változhat? Ezt „is tudni” kéne, mennyire „érdemes tevékenykedni”. Tradoni sose tudta. Még „idemásolja Barátja” mondását: akkoriban „is töprenghettél”, Minyukám, mondja Dr. Doemoe, és arra „mondtam én neked”. Íme, másolja „Tradoni, a következőket” jegyeztem fel akkor: „Nyögök, mert töprengek…” Ezt mondta ő. S erre D.: „Gondolkodol, M.? Mindig így fáj?” És (D.): „Mid fáj, M., mid fáj? Mondd meg, hadd tanuljunk belőle. Csak hogy tudjuk, mi jól csináljuk-e?” A Doktor is zseni, állapítja meg Tradoni; csak én vagyok „egy olyan”, aki szeretné elképezni (a Doktor szava megint) a világot valamilyennek, ahelyett, hogy… Igen, az „ahelyett”-be beletartozna, hogy simán rábíznák „valakire a négy” madarat, aztán lennének ezek a dolgok. A négy madárral eddig mindig voltak „dolgok”, és Tradoni tudja, hogy ha „ő nemcsak” egyszerű felügyelő volna, hanem „a szellemi aktualitásokban benne élő ember”, akitől például megkérdik az éter hullámain, hogy „mi foglalkoztatja…”, ráadásul „műhelyében”, s ő tudna olyan „historikusat” vagy „pszichéset” felelni, akkor „az nagyon” szellemi volna, s „nem az” lenne, hogy azt mondja: engem az foglalkoztat, hogy egy madár, akit „fészekből kipottyant” fiókaként hoztam haza egy rendes „utcaseprő markából”, életben marad-e, miután teljesen „értelmetlenül és törvényszerűen” – mert nagyon zöldike! – folytatni „akarta az életet”, s bár „csak 6-8” tojást kellett volna, ő 20-at tojt, és „utána egészen” céltalanul kotlani kezdett, és nem evett, és egyikünk se „volt a hím madár”, se Dr. Doem, se „jómagunk, se” senki, aki etette volna, és akkor „most vasárnap”, miközben „persze teljesen” legyengült már, csak azt hittük, felügyelőtlenül és sarkítatlanul, hogy így-meg-úgy, van ez „is, ahogy az” élet, „aztán lesz” megint másképp, azt „hittük, hogy” minden rendben „van azzal”, hogy elszedjük „alóla a fészket”, de akkorra „már teljesen” leromolhatott, és csak „az tűnt” fel, hogy egy egészen rövid repülése után nekivágódik valaminek, „majd lezuhan” csakhamar, és lerogyva, félrebillenő „fejjel áll” meg a papírkosaramnál, és hány; ez foglalkoztat műhelyemben, ahol „nekem valahogy” sose elegendő a biztonság. Jellegzetes „krisztinavárosi bevásárlás, mondta” nevetve a felügyelőné, ahogy Tradoni „kirakodott (két kazetta, hogy” Szpérónak, Samunak, Éliásnak, „Svunicsnak és PP-nek szóló” zenékből mindenfélét fölvehessünk; „ők nagy kazettapusztítók”, mondta nemrég a felügyelőné; két „zsilett, hogy a felügyelő haja” a felügyelőné által biztonságilag „levágható legyen, 4 elem, dr. Suzukiba”, hogy PP fényképezhető „legyen, 2 kazettányi film”, az egyik 26 DIN-es, hogy ne „kelljen okvetlenül, mondta” Tradoniné, vakut használni PP „fotózásához, a kis” vak szeme „miatt, mondták, 4” üveg üdítő, egy „levél kávétabletta, három kéztisztító” kendő, egy „napfényégő). Annyira siettem”, mondta a felügyelő; de az Alagút előtt azért, a „túloldalon (szerettem volna, ha már” ilyen hamar „hazaérek, mert csak krisztinavárosi bevásárlást” bonyolítok le, ha „legalább itthon talállak, mondta) nekiálltam, nem” is így mondta, egy „veréb mentésével foglalkoztam, hát nem” veréb, csak „verébnyi, egy öregember, a botja” már oda volt akasztva a vastag karó „mellé, a kiszáradozó csekély” akácfa egyik ágcsökevényére, kötözte „éppen, azt a félméteres, gyenge” zöldet, pár mellékággal, puha „valami, spárgát hozott, mert” előző nap látta, a törzse „még jó, mondta segítettem” neki, letettem a szatyrokat a „zsilettekkel, az üdítőkkel, a filmekkel” stb., és egy Yardleyval, már „nem emlékszem, kinek, vagy” ajándékozásra, és a sárban ott „állt ez a két vászonszatyor, melyeknek” mindegyikébe paszírozódott már „hazahozott barack, eper, jött” bennük föld, homok, fű, „kavics, krumpli, lemez, volt” bennük bérlet, pénztárca, könyv, lista a „vásárlandókról, volt bennük” fotó, grafika, kézirat, „vadgesztenye, és egyikükben” jött haza a hegyről Éliás, 1979. augusztus „12-én, és visszamászott” az újságra, amelyről lecsúszott, „érthetetlenül visszamászott, ilyen” aktív volt, írta „Tradoni 1981. május” 28-án délben, itthon találta még a felügyelőnét, és „elmondta neki ezt, nem” vakbot volt az öregember botja, amit aztán „hozzákötöztünk az akáchoz, de” kiszedtük, mégis PP „jutott az eszembe, mesélte” Tradoni; látta, hogy a hall kövén levél „várja – a felügyelőnéé –, meg” egy műanyagzsákocskában sajt, erről „is szólt” a levél; „Dr…” – név –, „1./ PP-ke kapott Polybét és a szemére A vitamint, a vizében, a keverék cca ¼-e hígítva.” (A keveréket még a felügyelő „készítette reggel, ám” elfelejtette „betölteni a hengeres zöldaljú itatóba, amelyet” tegnap – volt az a „nap, amikor – nem lehetett” este elvenni PP-től, mert úgy „kedvelte az elalvást, hogy” az egyik lábaujja belógjon a „vízbe. PP-t nem lehetett” elriasztani; és nem is látta, írta a „felügyelő, ahogy közelítem, nem akart” hevesen reagálni, mert nem „tudta, mozgásának eredményeképpen” hol köt ki a kalitkában; ha ő „elriad, mondta a felügyelőné, az” már nagyon rossz, mert nagyon „fél. Így a sárgás B-s ital a Liverpool-meccs” és az éjszaka tartamára ott „maradt, semmi baj, mondta” a felügyelőné. Olyan elmaradós nap „volt az előző, írta” a felügyelő: meleg „volt, nem infráztuk” hát PP-t, kinyitottuk a „kaliajtajait, de” nem erőltettük, hogy „kijöjjön, más az, ha ő mégis” elkezd – ki tudja, mikor – „körbemászkálni a kaliban, s akkor” kimenne a nyitott „ajtón, de így csak” állt, „nézegetett”, és elmaradt a vízcsere.) „2./ Ha van kedved, a madaraknak szétnyírtam a sajtot” (ez részben sajthéj, részben az 5 madár kalitkájából a napi sajtadag), „esetleg a szemetet is vidd le, légy szíves… Köszönöm. 3./ Útálóm a mai napot. Szeretünk:” név. Egy csokor füvet is „küldtek a kintiek” a felügyelőnének „stb. Aztán, ahogy” az öt madárral és Dömiékkel „hármasban maradtam”, írta a „felügyelő, elrakodtam”. (A hozottak „elhelyezése.) PP fent” mászkált, talán örült „volna a kijáratnak. Meghalt, mondta „akkor a felügyelő, (szívroham, név)”. S ezzel a halállal „(ez a költő): jutalom, mázli. A díját, mondta” akkor a „felügyelőné, tavaly, milyen csúnyán” elirigyelték (volna). Ha két „főre, mondjuk, egy ilyen” szép halál juthat, folytatta a felügyelőné, az „erősebbik a gyengébbiktől” ezt is bizonnyal el akarná venni; belső „ellentétek, jegyezte meg Tradoni, amelyeket” pl. irodalmunk „nagyjai a harmincas években” a világ felé kidüllesztett mellel, testvéri „együttesben, hős mosollyal” viseltek, az ügy szentségéért. Mi nem „voltunk e nagyok, mondta” még (Tradoni), mi inkább a „nem létező – mert meghaladott, bár” meg nem oldott – ellentéteinket „harsogtuk, úgy, hogy mindenki” tudhatja, és egy ládára való „billpengőgyűjteménye lehet belőle. Beváltom” egy-egy verébhurkára, tette „hozzá. S szívesen! Elvitte” a szerdai front, mondták (a költőre) „(és szomorúak voltak). (A felügyelőné” így vesztett el „stb., apát; ez megint nem érintette” most már „a családot”.) Magunk nem „hős mosollyal stb. Mondások” jöttek (a díjra), de hát mondás mennyi volt „így, köztünk is (hangerőm, harsogta” a felügyelő; bár most „Szpéró harsogott, a” légtérben; halálnem-ügy, írta „Tradoni, abba kellene hagynom” a gépelést). A világ helyzetét stilizáltuk. De a „világ helyzetébe, mondta” a felügyelőné, a családom is beletartozik, s „reggel (ma), amíg a Krisztinavárosban” jártál, és a madarak kaliját „zöldeztem, végig ezen” (stb., ő). Sehogyan se tudtam nevezni a „dolgot, mondta még. Ezek” rossz csapások voltak mostanában a „felügyelőnének, az egykoriakkal” (ma is élők). Teljesen más voltál majdnem „mindig, mint ők, és” ez valahogy kijön, mondta Tradoni. Mi meg nem „vagyunk teljesen mások, és” ez is kijött. Előszedte a halott költő „könyvét, ott talán épp egy” vak madár mond valamit, nem, egy öreg „madár (PP vajon mennyire” öreg madár, tűnődtek), ilyesmit, (aztán nem szedte „elő a” könyvet): „támaszkodjatok nyugodtan a levegőre”, és valami „felsőbb színtérről”, ahol mintegy a színpadi létezést „felülmúló továbbiak jönnek, és” az író, akit Tradoni „előtte még emlegetett, ilyesmit” pedzett ugyancsak, „meghatározni próbálván”, hol van „ama boldogabb lak”, a Nyugat egyik „nagyját idézve” ekképp, szellemileg s jól, és ez a „szellemi” volt a „kulcsszó, a térképen” nem található tartományról, „országról, nagyon” egyszerű ügy, írta a felügyelő, és teljesen „megoldhatatlan: az evidenciák” hona az, túl minden „addigin, de kinek-kinek az evidenciái” is mások, és a nemzedékek „is mások, és azonos nemzedékeken” belül a meggyűlölések „is mások; mi itt” a felügyelőnével, írta, sok mindent egyáltalán nem „így képzeltünk el”, és eltérő terveink vagy belénktápláltságaink „voltak és lettek volna, is”, de aztán a meggyilkolás nem „sikerült; csak nálunk, a világtól” eltérően, nem „annyi érdek és fegyver” halmozódott fel, hogy „nem érte volna meg a gyilkolás már”, hanem összegyűlt az a megfoghatatlanabb, „amiről ez az én régi barátom”, aki nem mindenben „kedveli, amit” csinálok, is írt: „A (nagyon is) elpusztítható emberi életben is vannak ilyen el nem pusztítható, a szemünkkel… nemigen látható dolgok. (Úgy értem, hogy például annak is, ami a szemünkkel látható, a tárgyak, a világ – mulandó – látványának is mindig van egy láthatatlan – maradandó – összetevője, teljesebb tartalma.) Nemcsak lángelmék, nagy szellemek alkotnak olyasmit, ami sérthetetlen, visszacsinálhatatlan. Például minden egyszerű és igaz (lehetőleg hazugság nélküli, a gyűlölettől lehetőleg elforduló) emberi élet termel valami irreverzibilist, belead a világba valamit (például melegséget, fényt, biztonságot maga körül… )” – PP-t ma este „infrázzuk, mert hűvös” lett; remélhetőleg nem kell a kopaszodó helyet kenni, mert az nem biztonság, ha – „saját érdekében! – kifogjuk” a kaliból, és gyógyítani próbáljuk. Ez épp „elég, amit adtatok, ilyesmit” fejez ki, írta Tradoni, a „magatartása; ő itt” igen megfelelőnek találja a „lényeget, mondta” a felügyelőné. – „…amiről legtöbbször nem is tud…” – Kb. megvolt „azért ez a Halotti ” beszédben, a Nyugat egyik „nagyjánál; Tradoni nem” akarta újra idézni, erről már egy korábbi „könyvben volt” szó. – „Nincs neve, nincs rá szavunk. Aztán, ha például elveszítjük, vagy például hidegség és sötét borul ránk…” – Erről „is volt” szó, többfelé. És ahogy azt mondták: egyszerre – „fokozatlag? – mekkora sötétség” borulhatott odakint „PP-re; és hideg is” volt akkor még: a doktornő, akitől most „nemrég, 1981. május” 14-én elhozták, márciusban találta „meg. Ma, ahogy ez a” borulat jött reggel, a felügyelőné azt mondta: Ez „az ő világa, valamelyest, ennél” is sötétebb… Aztán hozzátette: Vagy – evvel „is sötétebb, hiszen ő az általános fényt látja (hőt érzékeli, a „mozgást, a hangokat stb., tette” hozzá történetesen most a „felügyelő; és ehhez a homályhoz” képest semmiség volt, ami a kézirat „1980-as részébe – sötétség, meddő” menetelés, helyben – „belekerült, s amihez képest óriásiak” még azok a fények „is, melyek PP lénye körül, mint egy Van” Gogh-kép reprodukcióján – túl „sok lenne az eredeti” ragyogás! –, ott köröznek, „udvarosan, moccanatlan” remegve). – „…elnevezzük melegségnek, meg világosságnak, meg biztonságnak, mert észrevesszük, hogy az elvesztésével most ilyesfélék hiányoznak a világból – csak akkor kezdjük gyanítani, hogy ez a néven-nem-nevezhető, ez valóságosabb dolog volt az életünkben mindennél, ami néven nevezhető. Talán éppen erről volt szó, ez a dolgok lényege.” Tradoni fanyarul hagyta „abba. A felismerősdi, mondta” Bronzéknak, eléggé „kevés. Mi sem ismertünk” fel egyet „s mást; 1977” őszén például, Némóval, aztán 1980 „tavaszán. A 107 verset, mondta” akkor – és nem állt hősi homlokkal, mert hősi „homlokok itt nem” voltak, ebben az esetben (ism.) „igazán” nem voltak –, hallom vissza „jóakaróktól”, ki köszönte meg neked „igazán? De hagyjuk; ennyi” elegendő, hogy megfalsolódjék „ennek az egésznek” a „képzőművészeti szála”. 107-szer Polybét kellett „volna adni egy madárnak, addig” van. Most a vak madár ott állt, mint a „clochard a film utolsó” jelenetében, amikor mindenki az emlékezetét „akarta felébreszteni, ő” azonban egy autó reflektorától úgy „riadt meg, mint a haláltáboréitól, ahol” az emlékezetét „elvesztette, álltunk, írta Tradoni, mi, akik” egymást nem udvariasan „szidtuk, miközben másokkal” udvariaskodtunk, álltunk a kalitkától „bizonyos távolságra, és vártuk, hogy” PP nekiindul-e, óránként „másfél kilométeressel (Dömiék is” ott álltak) a szobában. A „felügyelőné, írta Tradoni, okosan” (tette), egy kicsit megriasztotta őt „bent, így találta meg – a kaliban” körbekapaszkodva, araszolva, csűdözve – „az ajtót. Ám csak” ott állt; most oldalt „fordult, aztán” háttal, befelé „nézett” a kaliba. Ennek a madárnak „egyetlen ilyen mozdulata több” hitel(ű), mint bármi „képzőművészet, nekem. Persze, anziksz” megvan azért a képzőművészet „is jól, és ha valaki már” tényleg úgy csinálja, mint az óbudai „mester… Most a felügyelőné” odahívta PP-hez. Nézd, látni a nyakát a „tollakon át… és ez ugyanolyan” volt, mint Tilinél, eleinte, és az „egész madár olyan sovány. PP, mondta” a felügyelőné a „madárnak, PP, nehogy valami legyen” megint; és a szeme, a bal szem, amelyik „jobb állapotban volt, most” az is mintha sokkal hályogosabb lett „volna, mint nemrég. Így álltunk” ott, írta Tradoni, és a gépem kattogott, aztán megvolt ez a lap, mehettem” nézni.

Az „eredeti” kézirat „imént”-je itt a „lerogyva”-részre „íródott. 1980. június” 19. Ez „volt a levél” keltezése. Ez volt az iménti jegyzetek keltezése is; már amit „leírtam, mondta” Tradoni. Nem mentem „be késő” este a madarak „alvószobájába (amely” valaha a dolgozószobám volt, de most, a madarakkal, mindenen megosztoztunk, a szobákon, az egész „dolgon, mutatta” bizonytalan mozdulattal), nem „ment be” ajánlott-céduláért, nehogy „felébressze Tilit”, aki „akkor – ki” tudja hány nap után először – végre „megint a szárnya” alá dugott „fejjel aludt”. Tradoni kétszer nézett be hozzájuk, és az első alkalommal – már megvolt a „levél, csak” még nem gondolt az ajánlott-cédulára – „valami nagyon” örvendeteset látott: a madár (a három verebet most, amióta „Tili beteg” volt, nem is figyelték annyira; velük „csak” az maradt, hogy Tradoniné minden „reggel ellátta” őket a szokott „fű-, saláta- és” tyúkhúradaggal, ami nagyjából másfél órás fű-, saláta- „és tyúkhúrmosást” jelentett – nehogy fertőzés érje őket! –, aztán a kalitkák „feldíszítését”, a lugasok elkészítését; közben „már nagy” élet folyt, lesték egymást, mit kap Samu – „a Samu”? –, Éliás, Tili nézte, ki kap „előbb, Tili” gazdasági lény, jegyezte „fel egyszer” Tradoni, és „egy úgynevezett” gyerekversbe, ami efféle „írógépes” feladat volt, azt „írta: őszre” befőz; de „hát nem” ilyen? ezt kérdezte visszatérve a nagyobbik „szobába, ahol” a madarak „lefekvése után” ők időztek mindig este, Tradoni „oda cipelte” át a munkaholmiját, ott „dolgozott késő” estig, éjszakáig; „nem ilyen” Tili?), igen, Tili feje borzas „volt, a feje” olyan „volt, mintha” nagyobb lenne, mint amekkora, és ez „volt a jó” jel: „viselte” a tollait, látszott, hogy mintha a szárnya „alól húzta” volna elő; „1980. június 19-én” este volt így, és amikor „Tradoni megint” benézett, már a szokásos áramvonalas „alakot látta”, igaz, mint Tradoniné az ajtóból később óvatosan belesve megállapította, még két „lábon állt” a madár, de a „feje a szárnya” alatt volt. Akkor egymás „nyakába borultak”, ahogy ritkán, és „csak álltak így” a konyhában. Álltak a fregoli alatt, melyen nap „közben ott” lógott mindig Tili és Éliás kalitkatakarója, két „fehér asztalkendő;” ezek a „kendők most” a kalitkákon voltak; éjszaka „volt a szobában”, négy madár álmával. Tradoni valamelyik „éjszaka szintén” álmodott; illetve: álmodtam, jegyezte fel. A madarakról nemcsak „az álmaikat nem” tudjuk, mondta Tradoni (vagy Tradoniné), egyáltalán, mondta Erland, olyan keveset tudunk róluk, annyira az „ismeretlenség kezdődik” velük, itt a közvetlen „közelünkben; és nagyon” törékenyen, pusztulékonyan; és ráébreszt „minket is a törékenységre” és a pusztulékonyságra; a magunkéra. De „ezek, érezte” Tradoni (írta), nagy „szavak most” már; ahogy ott „álltunk a konyhában”, írta, az pontosság volt. Az valami pontosságnak a biztosítása volt.

De az volt-e, „írta. Erről” a levélben is ejtett pár szót; és másnap, 1980. június 20-án reggel fel „kellett bontania” a levelet. Akkor már azért az ajánlott „cédulát is” megírta; nem volt könnyű.

A levélben Tiliről ez állt: „Mármost tudni kell a következőket”, írta valakinek, „szegény Tili iszonyúakat hányt, csapzott lett” – ez a 19-e előtti napokról szólt –, „ő, aki mindig olyan tiszta stb. És szánalmas állapotban volt. Egyrészt. Másrészt nem volt abban, mert evett, élénk volt olykor, tartotta velünk a kapcsolatot, tehát nem keltette beteg madár benyomását…” Milyen „ügyetlen egy” ilyen levél, jegyezte fel Tradoni, holott… És nem ugyanígy valaminek a „rövid foglalata”, ahogy a madarakkal bánni próbálunk? Kivonat az egész, magunk „is kivonat” vagyunk csupán, és akkor a „levél a kivonat” kivonata, a regény a kivonat kivonata, csak még hiú is. Folytatta, most, hogy fel „kellett tépnie” mégis azt a levelet: „Csakhogy a Polybével teljesen ráálltunk az egyik vonalra, s vajon biztonságos-e ez? Mi van, ha más a baj…? Begygyulladás – „ütéstől, netán” baktériumoktól, melyek mindig valami külső „hatás következtében” hatalmasodnak el a madáron stb.” Nem „volt türelmem” a levélhez, pedig nagyon akartam „írni, jegyezte” fel Tradoni. Azt „írta még: Ha” bárkivel, bármivel „kapcsolatban türelmetlenül” vagy igazságtalanul nyilatkozom itt – mert „még nagyon” fájó dolgok jönnek, írta most, 20-án délben, amikor a „levél megfelelő” részeit is átmásolta, hogy a könyvhöz meglegyenek; a „könyvhöz, amelyben” nem „hitt tegnap”, amikor nem „kellett” volna „írnia, s amely” ma mégis az egyetlen „tennivaló” maradt, javította: az egyetlen, amit Tilivel „kapcsolatban még” tehetek; ha bárkit „megbántanék, írta”, hozzáteszem azonnal: nem „akartam, csak” nem volt türelmem másképp… Nem akarta a könyvet, csak „nem volt” mit tenni mást. A három „veréb most” a nagyobbik „szobában levegőzött”; Tradoni az „imént odament” hozzájuk, „és sírt”. Nem „baj, ha” egy kicsit színészies, „ahogy valaki” mondta rá: ő „egy meglehetős” színész. Ez színészies „volt, ahogy” a verebeknek „sírt. Főleg” Samunak, ő állt „ugyanazon az” asztalon a kalitkájával, az ő „dolgozóasztalán, minden” este, ott aludtak „két szomszédos” kaliban Tilivel. Samu „is, Éliás” is, Szpéró is hátranézett rá, ahogy sírt, és „ahogy barátjukról” beszélt. Milyen kifejező a jelenet, jegyezte fel „Tradoni, rám néznek”, mintha értenének, és ki „tudja, miféle” szinten értenek „is, de azon” a szinten, amelyiken a mi „értelmünk a válaszokhoz” szokott, nem „értenek” mégsem. Akkor visszajött az írógéphez, amelyről „majd írnia” is kell, hiszen a „kollégája nagyon” kedves ember, és jót akart „neki, határozottan” megtisztelő, hogy „bevonta ebbe” a vállalkozásba; majd írok a gépemről, de most a „gép másra” kellett, minél „hamarabb túl” kell esnem ezen, írta. De „hát min” kell túlesnem? Azon, hogy most legalább „ez mégis” van? Azért, hogy ez „se legyen?” Vagy közben „eltelik annyi” idő, hogy… Eléggé fáj a „fejem, írta”, a homlokomtól felfelé, sokat sírtam. Az „előbb átmentem” a három verébhez, írtam-e, és beszéltem „hozzájuk. Egy” kicsit fáradtabbnak látszanak, álldogálnak „csupán a kalitkájukban”, Szpéró „rácsához odatartottam” az arcomat, akkor beleivott „abba, ami a szememből csorgott”. Az „ujjamat, írta”, nyugodtan beadtam „neki a rácson”, ráült; már elégszer kezet „moshattam reggel” óta, írta. Most zsebkendőt „kellene cserélnem”, de talán már ez „is megvolt”.

Összekeveredik, mondta Erland, náluk „ilyenkor minden”. Eleve hallatlan, hogy húszat tojt! „Már 6-8” is sok lett volna, hímmadár nélkül. De a húsz – alig hat „hét alatt”, szinte öngyilkosság. Persze nem „volt öngyilkosság; és” Tradoni azt írta: „Erről majd később… A megbukott felügyelő… nem lehet a szupernyomozó”. Erland felajánlotta, hogy ha kérik, boncol. Ez sokkal „később jön” majd a regényben, de Tradoni leírt mindent, ami az eszébe jutott. Azt akarta, hogy itt „is összekavarodjanak” a dolgok, ahogy Tiliben „összekavarodtak. Hogy” a szárnyát azért rázogatta, az utolsó napokban, jellegzetes kérő mozdulattal, mintha ő „lenne a saját” fiókája, másrészt ők „voltak, Tradoni” és a felesége, a másik madár, aki az eleséget hozta, melyet „Tili, a tojó” a fiókák tátogó „csőrébe öklendezi”. De a fiókák ugyanúgy nem voltak ott, ahogy a hányás „se volt” egészen biztosan mindig ilyen hányás. Olvasta tovább a levelet, egy „részt megint” nem kell használnom, állapította meg, mert az „iméntiekben ugyanazt” mondtam el: „A szörnyű hányások”, olvasta, és most abbahagyta a másolást, mert ő is „mintha valami” nem létezőknek öklendezte volna fel, amin „egyszer túl” kellett volna lennie (a levelet; a levélen), „jó, hogy nyilván” a nem létező fiókáit eteti… van ez a változat… de mi van, ha mégse jól nyomozunk? Mármost doktorunk, Erland, nagyjából a madarakkal „kapcsolatos önfeláldozás” zsenije, azt mondta: kb. a „biztos gyógyulás lesz…” Vagy „csak jele?” Itt kimaradhatott ez a szó, ugyanazzal a fekete filctollal, amelyikkel a feltépett „borítékba már” betette a pótpapírt, a „Ma reggel meghalt” szöveggel, „Tradoni”, ugyanezzel a tollal „kiigazította az eredeti”, tegnap esti levél úgy látszik hiányos szövegét. Ennyit az „írásról, jegyezte” fel. A papírt eldobta. Abba a „papírkosárba, amelynek tövében” vasárnap, június 15-én délután az egész „elkezdődött”. Habár „nem ott” kezdődött, és a regényben nem fogom ezt a módszert „alkalmazni (semmilyen” módszert nem akart „alkalmazni, a regényt” se akarta; a regényt ugyanúgy kell „írnom, ahogy” Neki a húszat „kellett tojnia, ahogy” akkor a kezemre kellett „lépnie a papírkosár” melletti papírtartóról, és a vállamat el kellett „fogadnia, ahonnét” azután az utolsót repülte, neki a „könyvespolcon, alacsonyan, valami” egészen puha borítékoknak, esetleg egy szintén nem éles „gerincű könyvnek”, s onnét vissza… de „mielőtt tojni” kezdett, írta Tradoni, legalább negyvenszer repült ilyen iszonyatosat, nem „tudott megkapaszkodni” ott, ahová igyekezett, és akkor riadtan „nekilódult; az előző” levélben ezt írta „meg, visszakérem”, határozta el, „kölcsön, és a könyv” végére lemásolom a június „15-én este” v. 16-án „reggel v. 17-én” reggel írt levelet; és mindannyiszor azt mondtuk: halálra „zúzhatta volna” magát; és mi, „akik úgy” döntöttünk, hogy míg „ők négyen” élnek, míg egy „is él” közülük, nem utazunk el, mi „sem gondoltunk” a körülményekre: hogy túlhízott, hogy nem „szabadna ilyenkor” – ezt Erland most „mondta, utólag”, honnét tudta „volna előbb”, nem akarták örökké zaklatni Erlandot, holott „örökké zaklatni” kellett volna, a szükséges információk „érdekében mindenkit” örökké zaklatni kell, ha olyasmiről van „szó, ami” nekünk fontos; az eredmény ez: most zaklatjuk Erlandot, amikor „már késő” –, nem szabadna ilyenkor, vagyis nem lett „volna szabad” kiengedni, elhízott állapotban, ám azokat a repüléseit megúszták, és a húsz „tojás lerakása” és az életvédelmi okokból félbeszakított „kotlás után” – életvédelmi okokból, mert a madár akkor „már alig” evett – látszott, hogy a tartalékait „leadta, részben” a tartalékaiból élt, és akkor „hosszabb és” később részletezendő, de „nem túlságosan” dús eseménysor után jött ez a vasárnap délután, de nem „akkor kezdődött”), nem, a regényben, ha megírom egyáltalán, jegyezte fel Tradoni, ezt az „ott kezdődött”-trükköt egyáltalán nem „alkalmazom, és a papírt”, melyre ezt írta, bedobta a papírkosárba. Mellé esett, „és a kezével” akaratlanul is „megérintette azt” a helyet, ahol a „három emeletes papírtartón”, alul a „rácsrúdon a madár” utoljára ült, vagyis „ahol ott” ült, amikor a papírtartón, azon a vasárnap „délutánon utoljára” ült. Tradoni szédült: valami véget ért ma, ami pedig „akár tíz” évig is tarthatott volna; és nem tudták, ezt nem „akarta kinyomozni”, boncoltatással, „hogy pontosan” miért. Tradoniné elment, „mert vásárolni” kellett, Tradoni „itthon várta” a gyorsszervizt. A jégszekrények angyalai, ahogy az országutakon a „sárga angyalok”; déli egyig ígérték jöttüket. A „jégszekrény inkább” melegített, mint hűtött egy ideje. Java részt Szpéró, Samu, Éliás és… reggel még… Tili „füveivel volt” tele. És ők Tradoninéval féltek, hogy a füvek és a „saláták megromlanak”. A „jégszekrényes volt” hosszú ideje „ezért az egyetlen” szerelő, akit kihívtak. Jókora faldarabok „váltak le a külső” helyiségekben, a konyhai „mosogató csapja” folyt, a vécétartály „csöpögött, a falak ezeken” a „helyeken nyirkosodtak”, egyelőre hagyták. Tilinél… itt abbahagyta, és amikor visszajöttek, kimosakodtak, mert „csupa föld volt” a kezük, a körmeik alja, Tradoni „már nem emlékezett” rá, hogyan is akarta folytatni. Tradoni a „sár” szót kétszer is „srá”-vá rontotta, a „három rontott” oldalt a sárga papírkosárba dobta. Ettől most „nem érzett” semmit. A három verébre ablakot nyitottak a nagyobbik szobában, egyszerre túl nagy „volt az asztal”, Tradoni esti dolgozóasztala, amelyen nappal, levegőzni vagy napozni, vagy télen „csak a rádiót” hallgatni és „velegőzni”, írta, javította: „levegőzni” és „napozni” a négy madár tartózkodott. Most jó volt, hogy itt a „levél, legalább” ez egy fogódzó, másolta, amit tegnap este írt: „Doktorunk…” – Ez Erland! – „…azt mondta: kb. a biztos gyógyulás…” Rájött, hogy ez „így már két” papíron is megvan. A papirost gondosan „dobta a kosár” mellé. Eszébe jutott: régen, „amikor Szpéróra” még „haragudni tudott”, papírt „is vágott” hozzá, meg a kalitkájához, meg ráijesztett, ha hisztériázott Szpéró, és Szpérónak „ebből mind” végzetes baja lehetett volna… Konrad Lorenz „is csinált” ilyet a csókájával, és így tovább… Erland is mesélt magáról effélét… de Tilire egy rossz „szót se szóltak” soha, Szpéróra és Samura, Éliásra „is: káromkodott” néha, vagy Tradoniné is „rájuk szólt” keményen, de Tilivel „ez sosem” volt. Most ott hagyta a papírt a „kosár ellenkező” oldalán, mint ahol vasárnap… Itt Tradoniné „közbeszólt a másik” szobából, épp friss „zöldeket adott” Szpéróéknak: „Hányszor volt ő rosszul csaknem minden tojás előtt és utána… egy jó fél órával…” („Egy jó félóráig?” „Egy jó félóra múlva?” Nem hallotta jól, zaj volt lent az utcán, és fájt a feje.) Másolta a levelet, aztán ennem kell valamit, írta, szédülök, ég a szemem. A levél: „…görcsösen billegő fejjel, hanem fejét hátravetve alszik. Bemegyek, valami gyanúsat észlelek, jó madárfelügyelő szimattal…” Ezt máris törölhetem, írta. „…persze, továbbra is rossz szemmel…” Gyenge szemmel, javította, vagy ilyesmi. Szerencsére a stílus itt majd nem számít. Tradoniné átszólt a másik szobából: „Egy hete még siratta a kis tojásait…” A tojásokat, a fűfészekkel, elvették „tőle pénteken”, június 13-án; mert szinte egyáltalán nem evett, és csak a „tojásokon ült”. Akkoriban is ki-kivették a fészekről, s mert a saját „kalitkájába soha” életébe nem ment be magától (!! írta oda Tradoni), csak Szpéró „kalitkájába járt” be magától (!!), és Szpéró „kalitkájából mindig” úgy kellett kifogni őt (!!), kivettük tehát, írta, a fészkéről, ám amikor a kalitkájába „egy-két óra” múlva visszatettük, a tojásaihoz ment, föléjük hajolt, és olyan „hangon beszélgetett” velük, olyan dolgokat mondott „nekik, amilyeneket” máskor, másnak soha. A húszból végül három tojáson kotlott, hatot „gondosan befont” a fűbe, oldalt; ezek természetesen „csírátlan” tojások voltak, nem hím madártól, s ez is… De „ezt már” írtam, mondta, mert „Tradoninéval ezt” beszélték éppen. Igen, a tojásaihoz beszélt, aztán „rájuk telepedett; és” ült, étlen, a fészkén. Elvették „tőle pénteken”. Akkor, „de erre később” úgyis visszatér, „még szomorú” volt; idehozom a füzetet, gondolta Tradoni, de előbb be „kell fejeznie” a levél másolását. Nem sok volt hátra. „…a madár »feje olyan« micimackós, mintha be lenne húzva a nyakába…” Írtam-e ezt, gondolta; már nem „egészen pontosan” másolt. Másolta (most pontosan): „Ez is döbbenet: olyan parányiak azok a nyakak, begyek, átlátszik »rajtuk a világ« másik fele, és feleségem mondja: Íme, ezek a mi barátaink! Tőlük függ az úgynevezett »lelko állapatonk«, ahogy a halántékbalzsam reklámszövegében áll… Ezt csak egészen túláradó boldogságunkban mondhattuk így, mert akkor volt az, hogy kirohantam a konyhába, és hívtam feleségemet, és mondtam: »Hátrahajtott fejjel alszik«, látom az oly rég nem látott áramvonalas alvómadárformát…” Úgy érezte, hogy ezt „is írta”, de a regényben, amely épp így jön létre, az ő akarata ellenére, kötelességteljesítésből, mert ez a soron következő munkája, ahogy Tilinek „is a tizenhetedik” tojás, mondjuk, a soron következő is volt… és jött, a regényben „ez majd érzékeltet” valami nagy időmúlást, meglesz „tehát azoknak” is, akik akarják ezt – és helyesen! kell „valami kézzelfoghatót” kapniok! a madarakat is azért nem ismeri az emberiség, mondta a festő, akit „felhívott most” délelőtt, már a halál után, azért nem foglalkozott velük az emberiség, mert nem „volt belőlük” gyakorlati haszna, ekképp nem volt; és nagyon érthető, mondta a festő, mert rengeteg baja „van az emberiségnek” amúgy is, és kevesen vannak, mondta, akik, mint maguk, ilyen „komolyan a nyakukba” vesznek még ilyesmit is. Rengeteg tragédia az egész „madárvilág, ismeretlen” tragédiák sorozata; és talán ez a zöldike, mondta a festő, „tudta”, hogy vége lesz, és „ezért tojt húszat, biztosítani” akarta a zöldike-fajt. Ugyanilyen latolgatás volt az enyém is, írta Tradoni, tegnap „abban a levélben”, amikor a szárny alá dugott „fejből jóra” következtettem, s abból is, tette hozzá, hogy „Tili tegnap” délután – csütörtökön, 19-én – szinte rendbe „hozta magát”, újra „élt a tollaival”, ahogy írtam. Közben eltelt az idő. Most Szpéró „egymaga kerülgette” a fürdőtálat az előző napi újságon, nem „messze attól” a helytől, ahol ő, Tradoni, 1978 márciusában Szpéróra „rálépett, azaz” csaknem rálépett, de Szpéró életben maradt, bár sokáig „szintén nem” hátracsapott fejjel aludt; de Tili olyan nagy „alvó volt! És nagy” fürdő volt! Most furcsa volt nézni, hogy Szpéró „mellé senki” sem megy oda a tálhoz. Talán abbahagyom ezt, és „odamegyek én”. Szpéró újra meg újra a vállára jött; Éliás a másik „szobában kalitkában”, Samu ugyanott már szabadon, visszajelezgettek „Szpérónak, aki” mintegy nyugtalanul „jelezte, hogy” ebben a szobában valami „nincs úgy”. Ám ez találgatás is lehet, mint a rejtett „tragédiákról ejtett” szavak; s bizonyára „mindkettőben nagy” igazságok lapulnak, elérhetetlenül. Szerette volna végre eltenni a levelet, „vissza a feltépett” borítékba, aztán feladni, a toldalék-levéllel együtt. Lemásolta „még tegnap” késő esti örömüket: „Jött akkor feleségem, egymás »nyakába borultunk«, így álltunk a konyhában…” Élt ez a jelenet, és ezért nem is tudta kétszer-háromszor ugyanúgy leírni. Szpéró „most a vállán” állt, ahogy „vasárnap Tili”, vasárnap, amikor ő talán fölöslegesen vette oda, mert onnét „repült utolsó” útjára: a kudarcos útra, melynek alkalmi céljánál nem „tudott megkapaszkodni” a gyengeségtől, és az első hányás, ez tény, utána jött. Most „Szpéró megint” életveszélyes játékba kezdett: lent „mászkált a gumipapucsánál”, Tradoni talpa alatt, s ez „csaknem három” éve így ment, állandóan gyilkossá válhatok, írta valamikor. Tili „ebben sokkal” óvatosabb volt. Az a hihetetlen, hogy tíz „évet is élhetett” volna, de ötöt-hatot mindenképpen; és most visszatette a levelet a „borítékba, mellette” ott volt a ma reggel kilenckor írt pótlás: „Ma reggel meghalt.”

Szpéró most igen élénk volt. Tradoni szeretett volna az oldal aljáig jutni. Félt, hogy belerepül a villanygép billentyűzetébe. Most lement a vízhez. Körülugrálta. Tradoni nem sírt már. Verítékes „volt a homloka”, égett a füle. Szpéró, akinek szintén melege lehetett, fürdéshez látott. Tili „volt a nagy” fürdő, naponta megmártózott, jó alaposan, a közös tálban, melyet Tradoniné délutánonként tett „ki a belső” szobában, miután a levegőzés megvolt (a négy madáré). Most „Tili már egy ideje” víziváskor görcsökkel küszködött; de tegnap „délután olyan” szépet „fürdött” (Tradoniné kezéből), és rendbe „hozta magát”, ismételte Tradoni, éjszakára. Most átment a másik szobába, mert itt, a „helyén, nem” bírta.

SZPÉRÓ

NÉMÓ

TILI

SAMU

„PP felharsant (megharsant, beleharsant stb.)”, másolta, ahogy az első „betűt leírtam” (1981. május 29-én este), 1981. május 30-án reggel; Szpéró a „lábfejemen hasalt” az asztal alatt, Svunics a kalitkájában szónokolt („én, én, én!”), autódudahangok (egész!) sorát adta ki, és arra „gondoltam, írta a” felügyelő: íme, hát te vagy az (Noël néven „kezdted akkor), akiért” tavaly júliusban és augusztusban is, a „csipesz elhagyásáig, annyit” melóztunk, és annyit szorongtunk; és Svunics „este – késő délután –, a röpórájában” egyre jött és „jött, és Tradoni” volt „a Papaó”, és minden jól volt! A szárnyas ajtón „túl – még korábban, délután, Szpéró” röpórája és Samu röpórája „idején – Samu” hasalt a felügyelőné tenyerében, vagy a „lábfején, és Éliás várt” türelmesen (énekelgetve) a sorára; hogy majd nem ő lesz „bent”, hanem Samu, vagyis ő „lesz kint, s” egyebekről mintha nem „is nyilvánítana” véleményt. – Délelőtt, mondja a „felügyelőné (délelőtt mondta” a felügyelőné? nem derült ki „már): PP olyan eleven” Szpéró árnyékában! (Mellett!!) Ha mi áthozzuk „őt magunkkal ide, nyomban” visszahull, tette hozzá a felügyelőné, abba a „homályba, ami (akkor) ő. (Ami” ő.) – Ezért különbözöl annyira a „családtól, mondta a felügyelő; fáradt, fanyar” pofaként, én, átevickéltetem, amit „mondasz, teljes” épségben beemelem – „és jól” van! –, abba, amit „írok”. Kész, meg van fogalmazva. Ettől „még hatalmasakat” hibázunk, írta. Vagy…? Ma reggel, 1981. május 30-án „nem nézhettük tovább”, hogy ő csak a kalijában „van. Áthoztuk (ld.: írói” megfogalmazás; ez nem minden!), kinyitottuk a kalitka „két ajtaját, és ő – a felügyelőné” biztatására – elindult „körben fenn, s meglelte” az egyik ajtót, a „küszöbre” kiállt. Úgy vagyunk „itt, mint a clochard-filmben” a jóakarók (írtam-e ezt, kérdezte a „felügyelő; a sok prózafordítástól” az emlékezete ennyire „kilúgozódott). Elindult!, kiáltotta” akkor a felügyelőné. Fölfelé „vette útját, a másfél” kilométeressel (sebesség), és elkapta! kiáltotta a „felügyelő. (Valahol megkapaszkodott.) A” mennyezet alatt „hasalt. Vakargatta” magát. Tudtuk, egyszeri találat csupán, ahogy oda „feljutott. Felmentem” érte, mondta este a felügyelőné (ahogy újra „meg újra elmondták” ezt aznap), már az OT/III/XIII folytatásakor, és „kicsusszant a kezemből. Láttam, írta” Tradoni, ahogy a mennyezetet „keresi a szárnycsapásaival, lassan, félkörben” haladt, mint egy „alkonyi hajó a tavon, ha a” dombról nézzük, és nagyon lassú és „apró, szinte a hullámok is” gyorsabbak körülötte. A fehér kályhára „érkezett el, mögötte lezuhant. Hallottuk” a verdesését, és „az egész csak azon” múlhatott, hogy a fal „és a kályha” között volt „elegendő rés, hogy” verdeshessen, másképp mint a kő zuhant volna két „és fél métert. Ott” leltük „meg, hason lihegett, úgy, mint” amikor a doktornőtől áthoztuk. A „felügyelőnő most már” biztosabban „fogta meg; és hogy soha” többé (nem szabad őt kiengedni). Élt. Hasalt a „hosszú (vakvezető) rúdja” mellett, a magos táljai között. Ám ahogy „átvittem a többiekhez” (Szpéró, Samu, Éliás, Svunics) „felcsippantott. Rászökkent a vakrúdra, oldalazva” elindult, néztem a lábát, nem „volt baja. Otthon” volt a kalitkában; és nyitott csőrrel „kereste a támpontokat. Így” jutott fel a magas rúdra; rendezte „tollait. – A jégszekrényen: a harangvirágok, Dömi” kap belőlük, ha „már a WHO IS” WHO IN EUROPE? c. kiadványba „csak mint hobbi” kerülhetne bele. („Én hobbi! Elsősorban te hogyan kerülsz bele abba, Tradikám?” stb. Ő, mint „hobbi! Az antihobbi-tabletta” feltalálója. Talán a „nevezetes ősök rovatban” volna hely, írta a felügyelő, akinek „nevezetes őse nem” volt. A Medveszekrény már a kályha mellett „állt; Tradoni elalvás” előtt megérintgette a lábával; jó volt „így együtt” lenni. „Az a lakás, Tradikám, a lábadnál, eleve kiadatlan! Mint a Sole Mio bár fölött volt az az örök, jó darabig, csak itt nem a zaj miatt; ezt írd be a baglyoknak!”) (Huhúzó.)

2

Erland azt mondja, a „napozás nem” sokat ér, az ő állományának háromnegyed része sose „lát napfényt”, a vitaminkészítmények pótolják a sugarakat, „viszont a verebek” és a gerlék, ahogy ideszoktak a párkányokra, és Szpéróék kalitkáira is feljárnak, fertőzést hozhatnak be. Ugyanazokat a „sajtdarabkákat rágják”, kívülről, mint Tradoniék madarai belülről, és ezt ő, mondja Erland, nem hagyná. „Ennek nincs” értelme. A kinti egyedek nagy többsége bacillusgazda, tehát fertőzött madár, a „gyengék kint” elhullanak, az erősek védettek lesznek, ám a „bentiek nem” védettek itt, vagyis Tradoni azt mondja Tradoninénak, hagyják abba a napoztatást, és a három „verebüket most” behúzott függöny mögött levegőztessék, akkor nem jöhetnek „be a kintiek”. Tradoni megkérdezi Erlandot, Tili nem kaphatott-e valami fertőzést. Erland azt mondja, akkor nem javult „volna az állapota”, akkor végig rosszul lett volna. Vasárnap „történt a zuhanás” – ezt Tradoni már így nevezi, erre, írja, még visszatérek –, és „utána Tili” állapota hullámzott. Vagyis nem lehetett fertőzés. Erland „meséli, valaki” felhívta őt a „közelmúltban, verébfióka” miatt. Polybével hozták fel a madarat, nagyszerűen érezte magát. Akkor az „illető talált” még egy verebet, hazavitte, egészséges volt, látszatra. Másnap „reggel az első” madarat halálán lelte az illető. A második „madár bevitt” valami fertőzést. Erland mondja, többet nem „tud a dologról”, nem volt újabb telefon. Tradoniné kimosta a „kalitkát, Záróra”, a műanyag medve, akivel Tili a Nagy Koala „Kártyabajnokságban játszott”, és mindjárt az első „tornán az V.” helyen végzett, ott himbálózik az üres térben. A kalitkát „este bevitték” Szpéróéknak, mutatták, hogy a barátnéjuk nincs. Mind a „két madárnak” hiányzik, mondja Tradoni. Szpérónak csakugyan a barátnéja volt, együtt kószáltak a szőnyegen – Tili soha „le nem lépett” volna a padlóra! –, együtt nézegették magukat Tradoni görgős „lábú székének” fémvázában. Miközben Tradoni és Tradoniné az Old „Trafford vagy” a Nagy Koala mezőnyével „játszott a nagyobbik” szobában, és Samu fürdött Tradoni koszos hajában, majd „átment szemet” hunyni (tovább lihegni) Tradoniné kezébe, Éliás pedig ugyanitt „volt a kalitkájában”, várva, hogy Samu, Tili és Szpéró „lefeküdjön a kisebbik” szobában, s akkor az ő esti szabad órája jöjjön el, ez „alatt tehát”, míg Tradoni és Tradoniné itt kártyázott (ahol Tradoni most ezt írja; írom, mint ahogy az utolsó három hét „alatt valami” őrültséget fordítottam, rossz munkát, de teljesen „lekötött, mert teljesítményre” mentem, és ha nincs ez az utolsó négy napja Tilinek, amikor veszélybe került az élete, ha nincs ez, talán az utóbbi „idők leghirtelenebb” tragikus „snittje” van most: ha Tili az elgyengüléstől hirtelen meghalt volna, „szinte nem” is tudok az utolsó idejéről, mondja Tradoni; életemben „először akadtam” meg fordítással, először „futottam ki” az időből, éreztem talán, hogy „lehetek kedvetlen”, lehet kedvem félbehagyni a fordítást, irtózhattam „végre az utolsó” három hétnyi munkától, de megcsináltam, és Tilinek ez „volt az az” ideje, amikor – az ő engedékenységük volt-e? hogy alátették a tojások egy részét; mert akkor kotlik, „akkor nem tojik” tovább, s akkor megvan ez az öröme is? –, ez „volt az a” két hete, amikor „a tojót a hím madár eteti”; de Tilinél minden összekavarodott, „csak az nem” lehetett kavarodás kérdése, hogy nem evett, legyengült, és talán vasárnap is lezuhant repülés közben, „tehát nem” ütötte meg magát, csak leesett, és ahogy „hányt, ez jelzése” volt csak egy állapotnak, és nem egy baleset „következménye; ez örök” rejtély marad, és Tradoni nem „akart sose” nyomozni, ő felügyelni akart, és ez most nem sikerült; és nem akarja megírni a történetét úgy, ahogy ezt „műhely-jelleggel”, regény-szerűen, hatásosan megírhatná; Tradoni „most átült” ahhoz az asztalhoz, amelyikre Tilit áthozta kedd reggel, amikor a Polybétől a madárka hirtelen „olyan jól” lett, s akkor megint boldogok voltak, Tradoniné elment vásárolni, „Tradoni kiment” a fürdőszobába, hogy a fenekét „áztassa, ahol vér” mutatkozott; olyan vér, amelyikről nem érdemes beszélni, de azért „már az orvos”, akihez valóban csak elrugdosták, úgy nézte meg, hogy legalább „negatívan azt” mondta: nem rák; Tradoni egy „kicsit sokat” ült, és megválogatatlan székeken, megválogatatlan „nadrágokban; lábmunka”, mondta „volna, kimegyek” a terepre, neki ez volt az ücsörgés, az volt „neki a járás”; és hogy néha valóban kellett „járnia, bizonyította” Szpéró, Tili és Éliás, akiket nem mondhattak „volna barátaiknak”, ha Tradoni nem jár hagyományos módon is a „kerületben, mégis” micsoda ellentmondás, hogy neki a lábmunka az üldögélés „volt, az íróasztala” mellett, csak nem szabad soha rájuk „lépnem, mondta Tradoni”, és Tilit ez nem is fenyegette, bár Tili volt a kevésbé „riadékony, viszont” nem ment be annyira lábak alá; „Tradoninak most” eszébe jut, ahogy mégis: Szpéró délutánonként, amikor már a nagyszobai „levegőzésen túl” voltak, bent gubbasztotta le szokásos „idejét Tradoni” lábán, Tili újabban odament… és nem „tudta elkergetni” Szpérót… tehát Tili is szeretett „volna a lábamra” állni, de ezt Szpéró nem hagyta… csak a víztől hagyta elkergetni magát, csak a „gallyat adta” át a vázában, és amikor új polcok kerültek a szobába, és „a váza” a gesztenyegallyakkal más helyre került, Tilinek „az a hely is” jó volt, ott ült a gallyon, néha órák „hosszat, aztán” elindult „kertészkedni azon” a polcon, ahol a gallyas „váza mellett” hat cserepes növény állt, és amikor lerágta a leveleik „egy részét, Tradoni” és Tradoniné világosan látta, hogy mi a fontosabb, mi a „fontos, és ezt”, akármilyen furcsa, Tradoni a „füzetekbe be” is vezette, holott azt hihetném, írta aztán június 20-án este Tradoni, „mikor a három” veréb már a belső „szobában alváshoz” készülődhetett nyilván, azt hihetném, hogy ilyesmit mindig csak „azután” ír le az ember; de a „füzetekből majd” később idézek, mondta, az utolsó „hónapok füzeteit” talán végig bevezetem a könyvbe, oda, ahol hely lesz; most már „ezzel semmit” sem ért, de akkor, mondta, ezt se csináljam különbül; Tradoniné közben a már elkészült „részeket olvasta”, még a leveles fejezetet, és Tradoni be akarta jól-rosszul „fejezni ezt” itt, hogy átadhassa Tradoninénak a szót, aki Tilit a legeslegközelebbről ismerte, és egész nap beszélt róla, vagyis olyan dolgokat „tudott, amik” Tradoninak nem jutottak volna az „eszébe; de” akkor csak írta ezt, legalább a zárójelet bezárom, írta), míg Tradoniék „kártyáztak, most” épp azt a „tornát játszották”, amelyikben Kaktuszka játszik, Bulmár, Bill és Bob, Palmer, Athos/C és a többiek, tehát nem Dömiék, akikkel Záróra is együtt küzdött, és Zárórával Tili, amíg kártyáztak, a belső kisebb szobában „gyakran teljes” volt a csend, s csak egy-egy kis fémes koccanás hallatszott át onnét, ahogy a két barátné, Szpéró és Tili a csőrével „megérintette saját” képmását a forgószék fém lábvázában; a forgószék valamikor „13-án dőlt” ki, és Tradoni örült, hogy rájött: kiesik a lába, rájött, s nem abból, hogy a szék rábillent „volna valamelyik” madárra; nem, a lába Tilinek billent ki, vasárnap, 15-én, amikor az a „repülése Tradoni” válláról nem úgy ért véget, ahogy… Most kint „járt a konyhában”; ahová Szpéró újra erőteljesen kilátogat „velük nap” közben, kint járt, és látta Zárórát a kalitka üres terében, és mintha „mindenünnét Polybé-szag” áradt volna, pedig Tradoniné már mindent „kimosott. A doboz” jutott az eszébe, amelyben Tili fekszik, nem „messze Némó” fájától, valamivel a várfaltól innen, ahonnét, egy szinttel feljebbről, a kis könyöklőről, a festővel „is lenéztek”, amikor a kiállítás után lefelé tartottak; és akkor „Tradoni és Tradoniné” fölfedezte, mennyi „fű van ott”, és még június 8-án is úgy „mentek fel” oda, hogy Tilinek és Szpérónak és Samunak és „Éliásnak egészen” sajátosan hoznak dolgokat, Tilinek például úgynevezett rezgőket, bár a „füvek igazi” neveit nem tanulták meg. Tradoni most abbahagyta, hogy valóban Tiliről beszéljenek, és „le is” írják, „nagy vonalakban”. Tradoniné azt kérdezte: ugye, Tili „nem is” élt elegendő „számú napot” a földön, hogy jóvátehettük „volna, amit” vétettünk ellene; és akkor Tradoni telefonálni akart „valahová, ahol” egy Csörpike nevű madár élt; és „nemrég Tradoninét” megkérte, beszéljen velük: a baromi fordításon „dolgozott, de hallani” akart Csörpiről, aki Szpéró rokona volt „valamiképp, magányosan” élt egy családnál, teljes környezetben, hárman vették „körül, függőágya” volt a függönyön, reggel-este körülállták, és még így „is megtörtént”, hogy a félig nyitott konyhaablakon majdnem kirepült; holott „nem szokták nyitva” hagyni a konyha „felé vezető” ajtót, se az ablakot olyankor, se Csörpi nem „szokott kirepülni” oda. Egyszer mégis megtörtént. Csupa vidámság volt az a beszélgetés, gondolta Tradoni, és most ezt „is le kell” bonyolítani. Vártak valamit ettől, mert különben bárkinek mondták el, amit „persze elmondani” igazán nem bírhattak, azt kellett érezniök, hogy egyedül vannak, bármilyen rendesen „reagálnak” is a felhívottak; és Tradoninak „volt egy olyan” reménye, hogy a könyv értelme is épp az, hogy „akkor mégse lesznek” egyedül, mert akik elolvassák, az ő „igazi ismeretlen” híveik, majd visszaválaszolás nélkül is – vagy éppen úgy? – megértik. Persze, a „megértés”-ről egészen más fogalmaik „voltak nekik” is, igazi híveik sem érthették az ilyet másképp, akkor „pedig Tili” halálánál találkoznak. Mégis, „gondolta Tradoni”, bármilyen hülyeség: az életénél találkozunk; annál, „ami volt, és” nem annál, ami volt csak. Tradoniné nem tudta, mibe „bonyolódott Tradoni” az asztal túloldalán a gépnél, de jól „bólintott rá” a kapura, mert azt mondta: Tilit nem „lehetett figyelmen” kívül hagyni, Szpérónak valóban a „barátnéja volt, és Samu”, aki annak idején Szpérónak hiába „udvarolt, lovagiasan” viselkedett vele, őszinte barátsággal érdeklődött „iránta a rácson” át, és a fajkülönbségeken túl, ahogy ott álltak „kalitkáik minden” este az íróasztalodon. Tiliről mindenki tudott, „mondta Tradoniné”. És ez csak fölelevenít valamit; és tudták, hogy semmit. Az „fejezi ki a dolgokat” a legjobban, hogy „Tili ha mindig” kalitkában élt volna, hiányt érez, de, mondta Tradoniné, és mosolygott „is, és” mindketten „sírtak”, azt is hozzá kell „tenni, hogy ugyanakkor” Tili soha nem „akart kijönni” a kalitkájából. Ez „volt Tili, írta” Tradoni; ez legalább valami „belőle: ahogy” a kalitkákkal volt. Most… Itt abbahagyta. A Mártonhegyi „út kórói” jutottak az eszébe. Tavaly még minden úgy „volt, hogy Szpéró” és Samu mellől elutaznak pihenni. Akkor jöttek a nagy „séták a Mártonhegyi úton” (például), és kisétálták magukból a „vágyat, hogy utazzanak. Nem” volt kire „hagyni a két” madarat. Aztán jött Tili. „1979. május 31-én” Tradoni nem a házuk „előtti villamosmegállóban” várakozott, hanem „felment a Legfelsőbb” Bíróság elé, amerre Szpérót találta 1977 júliusában, eléggé „fantasztikusan, mint” írta többször. Ott egy utcaseprő valamit magyarázott egy hölgynek, és a „kezét furcsán” tartotta. Abban „volt Tili”. Majd a füzetekből kiderül, milyen „eszmei viszontagságokkal” indult „nálunk Tili” élete. De amikor úgy „volt, hogy” elengedjük, valami „olyan kórós” vidéken akartuk, mint a Mártonhegyi „út melletti”. Akkor, mondta most Tradoniné, azt hittük „volna: már másnap” meghalt; mert Erland elmondta, mennyire „magányos lények” a zöldikék, és Tilinek nem „lett volna” társasága, nem lett volna, aki „vezesse, mit is” kell enni, hogyan kell keresni. Kórókon „lengedeznek, olvasta” valahol Tradoni. De nem!! Egy évet „és tizenkilenc napot” adtunk neki, mondta Tradoniné. És ezt rajta „kívül senki se” mondhatta. Tőled elfogadjuk, egyáltalán, mondta neki Tradoni. Te „voltál a legnagyobb” barátnéja, és ő volt az „egyetlen barátnőd”. Emlékszem, mondta Tradoniné, hogyan mesélte az „az ember, akinek” a kis papagája volt, aki kétszáz szót tudott, s akit sose „hagytak ott”, bár volt valami „nyaralójuk a Tatai”-tónál, de oda „is csak” reggelente jártak, este visszajöttek, aztán három év „múlva egyszer” elmentek külföldre, és amikor hazaértek, a kis „madár még három” napot élt, és állítólag az öröm vitte el. Zajtalanul „esteledett. A zajok” ugyanazok voltak kint, és „Tradoni örül, hogy” gépel, nem hallottak legalább zöldike-szót „kintről. Tili tavasszal” a zöldike-szavakra élénken „visszatilizett. Ugyanúgy, mondta” Tradoni, mint ahogy akkor ott a Bíróságnál még a „mamájának talán” egy utolsót. Akkor békésen eljött „velem. Valami” meglepetésért „akartam menni” neked, mondta Tradoninénak, még „akkor; és sokat” nevettek. „Záróra leendő” barátja igazán nem hiányzott nekik „eredetileg. De erről” később, mondta Tradoni, neki igazán „volt joga ilyet mondani”. Tili talán a zöldike-szavakra kezdett „el nemileg” érlelődni. Talán ennyi volt a megtermékenyítés. Zárórát „az utóbbi” időben Szentjózsinak is nevezték „Dömiék, vagyis a Kék” meg Titusz (talán). Vagy csak „mi, mondta” Tradoni. A felesége „most átment” a három madárhoz, hogy éjszakára kivegye a „zöldeket. Tudod, mi” van benn? Ezt nem „lehet elhinni”, mondta Tradoniné. Éliás tudod „hol alszik? Éliás” kalitkáját oda tették, ahol „éjjelente mindig” Tilié állt. Éliás, mondta „Tradoniné, a maga” kalitkájában ugyanazon a helyen alszik, ahol a magáéban Tili „aludt ott”. Sosem aludt még Éliás a kalitkájában azon a helyen. Talán „mindig megfigyelte” Tilit, hogy… De ne!! Elég annyi, írta Tradoni, hogy az irodalmi művek mindenféle „trükkje egy nulla” semmi igyekvés ahhoz képest, ami így van. Tradoniné most, hogy „egyenek valamit, sajtot” hozott be, akkor „Tradoni azt” mondta, hogy ezt nem. Sajtot „evett a kezükből” vasárnap óta, aztán mindig hányt; és „finom sajtszag volt” körülötte, baba-illat; és Tradoni „akkor felhívta” Csörpiéket. Majdnem végig „bírta sírás” nélkül. Most Tradoniné visszajött újra Éliástól. Menj be „hozzá, nézd” meg, mondta. Éliás is érezne valamit? Tudja, hogy „ott kell? Hogy mit” kell, mondta Tradoni, olyan mindegy, de hogy érez valamit, az biztos. Neki, regényíróként, előbb kellett volna „azt leírnia, hogy” Tradoniné sírt, és azt mondta (közben): – Tili nem „alszik a rúdján”. – És utána kellett volna jönnie az Éliás-alvásnak. De „ez nem” számít. A könyvek mikéntje nem számít. Nem lehet igaz, hogy „Tili elment, mondta” Tradoni(né). Kinek „ártott, kinek” volt útjában, mondták. Ugyanazokat a dolgokat kell „mondani, amit” bárki mondhatna. És Tradoni elhatározta, hogy ha bemegy „most megnézni” Éliást, a Hosszú álom-mal „jön vissza”, a Chandlerrel, amit annyiszor idézett már, de – olyan mindegy! teljesen „céltalan – idemásolja” majd, hogy… örök álmát alussza már… ám nem „volt kedve” ehhez. Letérdelt Szpéró elé, és azt mondta: – Szpéró, Tili elment… Ne haragudjatok. – „Szpéró máskor” odarohant, megtámadta az éjszakai zavargót. Most csendben, felfújva „tollát, ült”. Tradoni könnyei a kalitka alatti sárga tálcára csöpögtek, a „kölesre, ezeket” a szemeket összeszedte, s hogy „akár ez se” legyen fertőző, kidobta a szemétre. Aztán Éliáshoz ment. – Éliás figyelmeztetni „akar minket, hogy” ők is vannak – mondta Tradoniné. Tradoni evett a sajtból, hogy valami legyen „a gyomrában, mely” most Tili könyvének a gyomra „volt, és azt” írta: Magunkat vertük meg. Jó, hogy mindenki azt mondja: Tili „beleszakadt a húsz” tojás lerakásába; de nem szakadt „bele! Mi ketten” tudjuk, hogy nem. A kotlás, ami utána jött, s amikor a hím „madárnak kellett” volna őt táplálnia, az „volt a zárójelenet” kezdete. Tradoniné most azt mondta: Hogyan tehettük, hogy Erlandnak nem „telefonáltunk, amikor” már vasárnap előtt tekergetni „kezdte ivás” után a nyakát?! Ő, aki „olyan nagy” ivó volt. Aztán ezt „írta Tradoni”: A feleségem mondja, Tili mennyire „örült, amikor” az összehányt kalitkáját kimosta neki (addig egy kicsi „kalitkában időzött”, szótlanul, hisztériázás nélkül), és visszatérhetett az ő „kalijába. Majd” le kell írni a „mozdulatokat, ahogy” Tilivel bántunk, ezek is kellenek az összképhez, le kell „írni az ő lassúságát”, az ő hirtelenségét, ahogy ugyanolyan „leállíthatatlanul kétségbeesetten” vágott olykor a „térnek, ahogy” a húsz tojással a már-nem-tudni-minek. Le kell írni, hogy ő a „maga méltóságos és” visszafogott „módján mindig” szeretni akart, és azt „akarta, hogy” szeressék. Le kell írni, amit az emberekről „leírva már” nem hiszünk el. Legalább itt… Abbahagyta. Mondj „valamit, mondta” Tradoninénak. Ez volt a legrosszabb kérdés. De mintha „Tili élne”, olyan lesz a válasz. Mintha elevenen „moccanhatna, ahogy” így fölelevenedik valami. Sokszor azt mondtuk, hogy Tili „milyen észrevétlenül” él közöttünk, és „szinte itt” lehetne hagyni, megélne, sőt, ha „mi nem” vagyunk vele, nincs „is veszélyben, nem” riadhat meg semmitől. Még, mondta Tradoni, és beejtett a „gépbe egy sajtot”. Hogy Tilike odajött, ha bement hozzá az ember; rögtön „jelentkezett. Utoljára” tegnap, 19-én este, ahogy a kis „fehér takaróját kezdte” ráncigálni. Tegnap estére ő gyönyörűen „rendbe hozta magát”, ismételte Tradoni, és éjszaka „már hátracsapott” fejjel aludt. Ma reggel, mondta Tradoniné, ahogy hét óra „után bementem” hozzá, és áttettem a másik helyre, és „láttam, hogy csupa” hányás a feje, és csak le „akartam mosni”, és ugrálni kezdett, ahogy benyúltam érte, aztán odavágta magát „a kalitka aljára”… vagy odaesett… odaverődött… egyszerűen nem tudjuk, sose fogjuk megtudni. Nem, még Erlandnak „se adták oda” boncolásra. Ez titok maradt. A változhatatlan – maradjon titok, mondta Tradoni. Ez „maradjon csak” az ő titka. Most sírt volna, de most sem tette. Gépelt tovább. Ette a „sajtot. Ahogy” most már, a vasárnapi hányás „óta, egyszerre” megkülönböztetett figyelemmel kezeltük… De ha ezt valaki csak „úgy olvassa”, azt hiszi, nem kezeltük máskor is „megkülönböztetett figyelemmel”. Vannak, akik… Most Tradoniné „azt mondta: – Ahogy” rákéredzkedett a vállamra mostanában, ahol „mégis úgy” eszegetett egy kicsit! Milyen boldogan ette a tyúkhúrt! A „magvas kis” részeket! Legalább evett. – Most egészen fantasztikus volt, hogy „befúj a Duna felől a szél”, az a szél, amelyik a parkban jár, „ahol ő a föld” alatt van egy dobozban, Dömiék aláírásával is, és az utolsó szarkalábszirmokkal, melyeket a „neki vásárolt virágról” pergetett le valami. Ahogy, mondta Tradoniné, minden reggel „szólt”, ha már Szpéróékat áthoztuk, „szólt, hogy őt is” hozzuk. Ahogy a lábamon is összeveszett Szpéróval, mert ő „is elvárta”, Tili, hogy legyen vele ilyen kapcsolat. Ahogy délután, ha Szpéróval végigdőlt az ember a piros kockáson, ő is jött, húzogatta a „hajunkat… Erről” majd később. Most „már fáradok”, érezte. Nem „is a nagyszobai” íróasztalán gépelt, hanem a „középső asztalon, amelyiken” kártyázni szoktak. Amelyiken „Tili is háromszoros” bajnok lett Zárórával, még a „télen, azonnal sikereket” aratva. – És tulajdonképpen olyan egyedül vagyunk vele, a halálában „is. – Ezt Tradoni” mondta, nem akart vele senkit „megsérteni. Mégis”. Itt nincs „zsenialitás”, itt magány van. És neki… – Reggel, ahogy a „hányadékot először” egyedül próbáltam kipiszkálni a „szájából – mondta” Tradoniné –, amikor még volt „miért igyekeznünk, egy” pillanatra eltűnt a nyelve. Azt hittem rémülten, már azt „is kipiszkáltuk. De” azt addig, talán az utolsó „erejével, valahol” fent tarthatta. Akkor végre megláttam lent a „nyelvét. Megvolt a nyelve”. Ő nem volt meg körülötte. – Ennyit a „nyelvről, írta” Tradoni. Ez a vnyők, végre be „kell majd látni”, nem a nyelv „könyve. Sose” volt semmi „se a nyelv” könyve. Valamelyik „nap Tradoniné” azt mondta: – Tili írja a könyvedet. Hányással „írja. Adja” ki magából a témát, téged etet. Minket etet. – Volt ez a „vnyők, Tradoni” ezt mesélte el Csörpi barátainak. És nem tudtam volna semmi „érdekesről” írni. Csak a „bajnokság, a négy” madár. Talán Tili sikerei… És ez olyan unalmas. Semmi „sár, semmi” vér, csak a játék. Ez nem játék, mondják az „emberek. Tili” így visszaadott minden jót, amit kapott tőlünk. Hányta „ki, és nem tudhattuk”, képtelen módon etet-e, vagy nem olyan képtelen „módon a halála” közeledik. Amikor kotlott, és nem „evett napokig” rendesen, azt hittük, vele ez is „csak úgy van”. Nem hittük, hogy van „ilyen… vele… Amíg” rendesen evett, mondta Tradoniné, amíg „nem jöttek” a tojások, nem volt, ami kerülgesse. Egymást és a szék „lábát kerülgették” Szpéróval, és „néha ügyetlenül” repült, de aztán azt mondta: – Tilili-lili… – És ez úgy „hangzott, mint” egy közlés jellegű „jajjaj-jaj”. Csak ennyinek. Átvágott a „szemközti parkon, egykori” házak helyén; most a télen (1980–81) megritkult néhol a „bokorállomány, ám aki” először jár itt, látja-e? „Májust írt (ide; 1981-et” évnek, 26-át napnak), már megvolt az első „költés (verebek stb.). Nem kellett” volna jó egy „hónappal ezelőtt, írta a felügyelő, olyan” tüzetesen átvizsgálnom „ezeket a bokorcsoportokat (talált” fiókákat! és ha úgy kellett „volna, talán hazahozhattam” volna közülük, ahogy Szpérót, a kis „Szpérónál alig jobban” repültek, de ott volt a közelben a „család, leültem, írta, Bronzékkal” a padra, pár perc múlva visszamentünk, a „papa volt csak ott a fióka” helyén, tehát elvitték őket, azóta „etetek itt, azóta egy halottat” is találtam itt, írta), s most, ahogy „etetésből jöttem vissza”, reggel, átvágtam a „bokrok között, pipitéreken” át, fehér „vatta” hullt bizonyos „fákról, galambok tébláboltak” a fehérségben, igyekeztem galambok elől rejtve „szórni a sajtot, kiflit, túrót; most” nem és nem, nincs és nincs „többé” fiókaetetés, „érezte, hogy ez az állapot kizárólagos”; hogy túl könnyen éreznék valamit kizárólagosnak, „írta, ez velejáró, enélkül” nem lenne a többi se, ami kb. van „velem, így érzem kizárólagosnak most, hogy” soha többé nem nevelek „fiókát, nem azt, hogy nem” akarok, de hogy ez a korszak is végleg „lezárult, ott vannak ők öten” stb. Nem tudom megmagyarázni ezt, „írta, most az” van, hogy ez többé nincs. Jött a füvön, a felügyelőnére „gondolt, aki” fent az öt kalitkával dolgozik; a „felügyelőné már bizonyos” etológus, semmi kétség. És igaza van – realistább „nálam! –, hogy ha mégis fel” kellene valami kis egzisztenciát „nevelnünk így, ott” a doktornő, kertek vannak arra, és „elhoztuk végül PP-t, és O. L. is” engedett el ott madarat, hétvégéket „szánt rá, pl. egy rigóra, és” sikerült, hát akkor ott legalább el „lehet engedni, mondta” a felügyelőné, reálisan. De ő most, a „parkon átvágva, mint” Flórival egykor, a „nincs”-et élte. Ott „ment a szemetes edényt” lóbálva (akaratlanul) a parkon át; fehér „vatta hullt a nyárfákról, ennek” pihéi szálltak be olykor az ő ablakaikon „is; levitte a szemetet – 1981. május” 28-án délben –, a „sajtot, két fél” dabasi túró „is került a jégszekrényből, igyekezett” Flóri fenyője „körül a sűrűbb bokrok aljára” szórni „mindent, rigó- és verébadagnak; a” szemetet, persze, már beleöntötte az egyik „kukába. Milyen furcsa” volt, hogy távirat várta lent a „ládában: írt valakiről”, örömválasz, telefonod nem felel, azért „így; írta: irtó” öröm, hát „így nagyon jó” akkor, és a telefon most csak „azért nem felelt, mert” néha kéne olyannak is lennie, hogy nem „vagyunk itthon, és most” ezt nem játszottuk, de tudtuk, valaki – „más – keres minket, és” nem lehetett volna hogyan jól elintézni vele, amit” akart, ezért „nem volt telefonfelvevés”, talán, lehet „viszont, hogy lent” jártam, pl. épp csak itt a szemközti „parkban, vagy Polybéért” szaladtam, írta, 1981. május „28-án, egy madarat fogadtunk” örökbe, 9/10-ed részt vak, de… írta, és „a másik tanulmány, amit erre” az évre vállalt, arról a költőről „volt (lett volna), aki tegnap” szívroham következtében „elhunyt”. Hatvanéves volt mindkét” író, és még egy harmadik volt, akit „választhattam volna, írta a” felügyelő, de róla már többször „írtam, nem őt választottam, s” meg is halt nemrég, és akit „választottam, s akiről még” csak kétszer írtam, most szintén „meghalt. Ezek a dolgok” teljesen összefüggéstelenek, és nincs „bennük semmi logika. Egyikőjüket” életemben egyszer láttam csupán „beszélgetéstávolból, másikukkal” hét-nyolc éve találkoztam „utoljára, véletlenül. Két” hasonlat, írta „(másolt), egy korábbi” témához itt, „világ és igazi világ”: a) ahogy a verebek „csipognak és harsognak itt bármi” zenére, vagyis átszűrik, „azt és ahogy és amire” nekik kell az „és amilyen és” amire való anyag, s így az úgynevezett „könnyűzene (tömbjeinek) hülyítőhatása” helyett létrejön valami „különb, elemibb dolog, valami” átélem-és-mit-bánom rend, valami „testközel-és-mi-a-micsoda valóbbság, vagyis”, írta, remekül eltöltik „a délelőttjüket, delüket” így, ahogy a lócitromból „is ettek, amíg voltak” lovak stb., az „őseik stb.; s egyáltalán: nincs” hasonlat és hasonlítgatás. Legföljebb ez, ahogy másutt már „rajzolta”, ott „A tavasz első hasonlata” volt a cím, de ide is „illett: a túl nagy” MINTHA tömbje kiereszt magából, lecsöppent egy széthullni „látszó, de élhetőbb” mintet:

b) ahogy én magam is a sok „rémség” ellenére (bennem, velem stb.) „más” (is) „vagyok, vagy ha hízelegni” akarok magamnak, alapjában azért más „vagyok stb. – de azért mindkettő, csak” az egyik túlsúlyban, nem a „világ(kis)polgári” vagy „végrehajtói” elem jellemez akkor már, viszont belülről „tudok arról, ami kívül” tömbszerűen van, vagy „szivacsállagszerűen (család-x-akármi-kötelék)”. – A felügyelő most arra „gondolt: Tilitől akkor még” ezt a könyvet „is elvették. Elvettük tőle” a tojásokat, a fészkét, a „zöldeket, és elvettük” – persze, már nem „tőle”; de ez „is az igazibb állag, hogy” róla van azért „valami – ezt (ami” ez még tavaly volt). De „nem, írta” aztán, ellenkezőleg: ő még „többekkel van így, együtt” vagyunk olvashatók.

Az „utolsó lezárt” füzet: 1980. V. 18.–VI. 9. Közben „volt Tili” első évfordulója, a „születésnap. Aznap” is tojt. De erre Tradoni majd „visszatér. Lapoz” a „füzetben, megtalál” egy mondást, Tradoninéét: hogy „Tili – meg” ne haragudjon Tradoni – úgy ül a kalitka sarkában a „fészkén, ahogy Tradoni” anyja, Mami „ült az” elfekvőkórházban. Tradoni „egyáltalán nem” haragszik ezért a mondásért, „csak akkor még éppen” egyikük se gondol semmi rosszra. Egyáltalán, mondják június 20-án, „pénteken késő” este és éjszaka, mert fél „kettőig nem” bírnak elaludni, Tradoni kijárkál a konyhába, ahol előző „este, későn”, Tradoniné hatalmas lendülettel „elkészítette a konyhaasztal” – a mosogató „melletti tömb” – új, virágos borítóját „a régi kockás” helyett, lendülettel, mert „tudták, hogy Tili gyógyul”, egyáltalán, a „kotlást nem” vettük igazán komolyan. Nem is ez „van: kétségbeestek”, de bénultan nézték stb. Erlandot „kétszer is felhívta” Tradoni, de nem szívóskodtam, mondja, megelégedtem „azzal, hogy vigyázni” kell, nehogy „egy életen át kotoljon aztán”, két „hét múlva el” kell tőle venni a tojásokat stb. Erland most elmondta „aztán, hogy” effélét, húsz tojást, fogságban „élő – házi” – tojótól, hím nélkülitől ráadásul, még nem „hallott. Legföljebb”, hogy egy-egy tojást találtak reggelente a kalitka „alján, s gyakran” erről jöttek rá, hogy a „madár: tojó”. De neki sem „voltak ilyen” tapasztalatai. Emlékszel, mondja „Tradoniné, arra” a gyerekre, aki a napokban felhívott, hogy talált egy kisverebet és „neveli, ő” hiányolta, hogy Tradoni se írt még „sehol olyan” gyakorlatiasan, hogy „mit kell” tenni madármentéskor, pontosan és „egyszerűen mit. Senki” se tudta megmondani nekünk, hogy mit „kell tenni”, ha 10-et, 20-at „tojt a madarunk”, és kotlik, és nem eszik; ő, aki olyan nagy „evő volt”. Szinte állandóan evett. Most kiderül, hogy „tavasszal az elhízása” sem tett jót neki (nyilván). Akkor volt az, hogy többnyire csak a kendermagot ette. De „hát ha” azt szerette! Most „már tudják:” zöldikénél ezt „csak módjával” szabad. Amikor elhízott, „jöttek a célt” tévesztő, rettenetes „zuhanásokkal végződő” repülések. Ám ami a lényeg, az elhízás elváltozásokat „eredményezhetett a májban”, lépben stb. Persze a halál oka aligha „ilyesmi volt. Tradoni” nem alszik. Nem hibáztatja magát, mégis… Azt mondja: Ha tettem „volna valamit” ellene… de csak „lehajoltam, mondja” el újra, ezt a jelenetet sokszor „megbeszélik, lehajoltam”, odatettem elé a kezemet, ahogy állt ott a fehér papírtartó alsó „szintjén, egészen” közel húzódva, írja, a lábamhoz. Ahogy ezt „írja, abba kell” hagynia, érzi a madár közelségét; aki az „éjszaka, tudta”, fel is ült, ki is ment a konyhába sokszor, ez sem „volt megoldás”, aki az éjszaka már ázott a doboza keménypapír fedelén „át, virágok közt”, melyeket „rászórtak, a két” kis gally-töredéke „közt, melyet” odatettek a „dobozba, a gally” két darabját, melyet – egyben még – elhódított „Szpérótól, s azon” ült; alig néhány hely kellett neki így, azokat „megszerezte nagyjából” (Szpéró kalitkáját csak délutáni egy-egy órás használatra), és „többet nem” kért. Abbahagyja, kimegy „a konyhába, ahol” a három madár zöld-adagja, sajtadagja készül. A jégszekrényes „az alatt” jött, míg temetni voltak. Ma reggel hívja a „szervizt. A jégszekrény” 5 polca közül „4-en a madarak” dolgai vannak. Tradoniné véletlenül „4 adagot” készít ma reggel is, miközben Tilire „gondol. Bejön” Tradoniné; mondja a halál reggeléről: Benéztem hozzá, csupa „hányás volt” a feje; a szépen hátracsapott fej éjszakája után. Meg „akartam mosni”, ahogy az előző napokban is, és „akkor ugrálni” kezdett a kalitkában. Mivel előző nap kora reggel, mondja Tradoniné, ugyanígy ugrált, és akkor vágta le „magát a kalitka” aljára (ekkor telefonált „Tradoni másodszor a kollégájával, megbeszélvén” az írógép-témát stb.), úgy határoztam, mondja Tradoniné, hogy „inkább kiviszem a vizet”. Elfordultam, lehajoltam a „tálért. Ezért” nem láttam, pontosan mi történt. Csak azt hallottam, hogy odacsapódik, és akkor már a kalitka homokjában „vergődött, széttárt” szárnnyal, a feje jobbra-balra csuklott. Akkor „kiemeltem, és kiáltottam” neked: harmadszor, hogy „meghal, meghal!” Tradoni akkor már tudta, hogy „Tili valóban” meghal. Mégis, a biztonság „kedvéért, nem” a köpenyében rohant át, hanem nadrágot-inget rántott (ezt az inget „most 12” napja hordja már, egy szürke ing, kettő „van belőle”, most ebben fogadják el őt a madarak, Tradoninét egy fehér köpenyben, „abból 3” darab van, csak Tradoniné még azt is gondolta, hogy „az ujjas trikóját” elmellőzte pár napja, s Tili „még erre” is érzékeny lehetett; Tradoni azt mondja, nem, ilyesmin azért nem „múlhat, talán” ezen már mégse, és ha a „madár a saját” kalijában, amelyet milliméterre „tud”, így odavágja „magát, az már” valami belső baj jele; ettől függetlenül, nem szabadulnak attól a „gondolattól, hogy Tili” tulajdonképpen „feljövőben volt – előző” délután és este –, és lehet, hogy csak végzetes véletlen „következtében fulladt” bele a saját hányadékába; bár akik csirkékhez „értenek, s akik” korábban igazán mondhattak „volna valamit” a tojásrakás és a kotlás időszakáról – minden „információ beleillhet” egy mozaikba, véli Tradoni –, most azt állítják, hogy a legtöbb „madárhalál fulladásos”, vagyis a saját hányadékuk leve „megy a légútba”), nadrágban-ingben ment át, és akkor remegő „kézzel – szó” szerint így – megpróbálták a csőrt szétfeszíteni. A madár „hagyta” – akkor „még meleg” volt a teste, bár hátra volt „rúgva már” a lába, de az ujjak mozgathatók voltak, most, írja Tradoni „még 24” óra sem telt el a halál óta, tegnap ugyanígy kelt a nap, és ő élt még, sőt, kis tililihangot is adott, nem azt a „csilingelő leheletfinomat”, amit ilyenkor többnyire, nyitányul – mert Tili ébredt elsőnek, ő „kezdte ezekkel” a roppant halk harangocska-hangokkal (van is ilyen neve a „zöldikének, megtalálták” egy könyvben, „harangocska”; Tradoni itt majd fel akarja „sorolni az összes” lelhető „zöld nevet”, hazai és külföldi „szakmunkákból), ma ő” maga volt az, Tradoni, aki két és „fél óra durva” alvás után ügyetlen hangon tilili-prrr-rel szólt „oda a verebeknek”, akik közül, úgy érezte, mintha valami nem szimmetrikusan „elhelyezkedő középpont” esett volna ki, az ellenpont, amely nélkülözhetetlenné „vált már” a három „veréb érzékeléséhez” is, olyan egyensúly „volt ez a négyes” meg ők ketten a felügyelőnével, ami szinte „csodálatos véletlenek” folytán alakult ki, és Tradoni érezte, nem lehet „másképp”, ez, ami most mégis másképp van, és lehet, akkor legalább, határozta el, a képek „kerüljenek tőlem” minél távolabb, a kompozíciók gondolata, bármi, ha állandóra „szerkesztett egyensúlyként” tolakszik, ő maga sem érezte már „azt a teljesség-állapotot”, amelyben baromilag dolgozni képes; most ez a „halál teljesen” kicsinálta az arányviszonyokat, a berendezkedésüket; a „lábak már” hátranyúltak, a fej csapzott volt, mert „Tradoniné lemosta”, ahogy vergődés közben kiszedte „Tilit a kalitkából”, talán ha nem „rántok inget-nadrágot”, ha nem „gondolok a biztonsági” szempontra, mondja Tradoni, arra, hogy megriaszthatom „a köpenyemmel (fogalma” sem volt a másik szobából, hogy Tili már „itt tart”, majdnem az élettelenségnél), akkor előbb tudjuk feszegetni a „csőrt, kotorni” a hányadékot; kotorták, jött is, nem is, a „torokban ott állt” a mageledel. A szemek mintha kinyíltak volna még, de lehet, hogy „csak a nap fénye” csillant másképp a „szemgolyón, igaz, a szemhéj” nem volt felzárulva még akkor (a madár „szemhéja felcsukódik”). S amikor végképp halott volt, végképp felcsukódott. Tehát, írja Tradoni, és most rossz neki, hogy ő él, akkor „még nézett” minket. Tili nézett „minket, most a” legszívesebben megvadulnék, írja, bele a gépbe, két „kézzel. De nem. Csak” a gyomra üres, nem evett tegnap szinte semmit. Akkor „még feléledt” volna-e, kérdi, ha ki tudjuk kotorni a „hányadékot? Aligha”. Már nem meri felhívni ezzel Erlandot; Erlandnak rengeteg a „dolga a madaraival”, madárgyűrűző-táborokkal stb. – és sokan keresik meg a „madaraik bajával”. Tehát akkor „még nem zárult fel” a szemhéj, tehát látott minket. Erőtlenül, még „meleg testtel. Nem”, erről nem tud mit írni. Akkor azt mondta „Tradoniné: – Élhet… élhet még…? Tili!” – azt kiáltotta. Nem ezt; már csak azt. Mégis, „mintha a jelenben” hangzana, a „nem igaz!” és az, hogy a „szemhéj félig” nyitva van a halálban, felakad. Ki tudja, itt „pontosan fordítva” van stb. Tradoni, ahogy ezt „írja, és egyre” magasabbra „hág a nap”, már forrón süt az éjszakai eső „után, az ég” tiszta, itt bent tililili-prrrr lenne, azt érzi, még „mindig tegnap” van, és a mérkőzésnek nincsen vége. A sok „kapuralövés, gondolja”, a szerdán „este nézett” olasz-belga meccsen „(amelyikhez igazán” nem volt közük); izgalmuk, hogy a belgák (a gyengébbek! csak ennyi „közük volt” hozzájuk! a nem a saját pályájukon játszók; de „hát hivatásos, pénzért” dolgozó játékosok, persze!) „kibírják gól” nélkül. És kibírták. Az OT/XV-ben a tornán túl fölényesen vezető Lipton (maga „is várta már, hogy” győzzék le a nyolcaddöntőben azonnal) „ellenfele, Lancy kibírta” a nyíltig (a kártyáról később, írja Tradoni, „ott mindent” megmagyarázok), de a sorozatos hányások „rohamait Tili” nem bírta ki belefulladás nélkül. Tradoni visszaemlékezett, hogy ők „ketten mit” kibírtak, honnét „jöttek már” vissza olykor. Fulladás elől; emeletek magasságából. Ehhez „itt senkinek” semmi köze, mert nem róluk van szó. De meg kell említenie, nem azért, mert „ez is volt”, hanem mert most itt „van sok” lény, még itt vannak, Dömiék, Szpéró, Éliás, Samu, akiknek a „biztonságát szavatolniok” kell. Azzal, hogy ők maguk élnek. Különös „volt a föld”, ahogy ásták tegnap, miközben a „jégszekrényes csengetett” náluk; de erre „is visszatér.” Most visszatért „messzire, 1979. május” 31-re. Akkor „már döntöttek”, hogy nem hagyják itt Szpérót „és Samut. Tradoni” lement délelőtt, valami meglepetésért. Nem itt „vártam, írta” újra, és tudta, ezzel is idő telik, hogy kétszer írja, a „házzal szemközti” megállónál; némán szerettem volna „menni, elkerülni” a máskor igen kellemes találkozások „lehetőségét. Felmentem” a Lánchíd megállójához, elhaladtam a kis „hely mellett”, ahol Szpéró 1977. július 12-én várt. Elgondoltam, ami addig „volt. 1977 januárjában” Kaktuszka haldoklása; kijárt „hozzá az egész” Különtorna mezőnye, de mások is, ott laktak nála a jégszekrényen, „Bronzék, ha” jól emlékszem, írta most, Hornbill professzor, az ázsiai „madár a bérlettokban”. Meg mások. Csőrös „Kiöntő, a Haver”. Aztán jött a „cserbenhagyásos gyógyszer” ügye. Ott „volt az első” vér, az övék; emlékezett arra a kórházra, arra a végignézhetetlen „meccsre odahaza”, amíg Tradoniné bent volt. A Karolina „út enyhe” lejtőjére, vagy az Alsóhegy utcáéra, ahol a „taxival oda” igyekezett. Ő akkor egyrészt megkönnyebbült, mert „azon túl” kellett lenni, másrészt sírt. De tudta, és most „már nyugodtan” tudja, most már tudja, hogy ez csak így lehet, „tudja, hogy” volt és van harmadrészt az, amit Tradoniné erről „tud. Ha” gorombáskodtak egymással, elhangzott az is, hogy „ő, Tradoni” hozta a madarakat a „házhoz; ez” nem „volt komolyan” értve; ugyanakkor volt valami nagyon komoly „is mögötte”. És jogos. Nem a madarakkal volt „ez kapcsolatban”. Tradoni nem bíráskodhatott kettejük „ügyében. Sütött” az ablakon át a „nap. Csukva” volt, most, szombat reggel, június 21-én, hét óra húsz perckor (egy „napja halt” meg, talán) a két szoba közti ajtó; Tradoniné megcsinálta a három adagot, és „hozzálátott a füvek” felfűzéséhez, a kalitka „rácsaiba. Ez” olyan, mint a madarak fészeképítése, ez olyasmi, amit „én nem” tudnék csinálni. De azt se tehettem volna, hogy Tili tojásrakásának és kotlásának idején a biztonság stratégiai „kérdéseit teljesen” eltoljam (eltoltam?) magamtól. És a döntést, az „átfogó helyzetelemzést” a tereplegesen dolgozó felügyelőnére hagyjam; rá, „aki mindent” megtett, még helyzetelemzésben „is, ezekben a hetekben”, többet nálam, és hogy Tili egyáltalán „ennyire is” élt, részben neki „volt köszönhető: ő” etette, olykor, ha itthon volt, vagyis „ha nem volt” bevásárolni, ügyeket intézni, ő etette a fészkelő madarat, ő „szedte ki” a kalitkából; „én csak” fordítottam, és írtam a baromi „mennyiségeket, mondta” Tradoni, de ezt már írtam, tette hozzá, csak úgy? ahogy Tili a 20 tojást „rakta? Teljesen” megtévesztett minket „az, hogy a” tojások jól kijöttek, hogy nem „volt visszamaradás”. Rettegtünk minden alkalommal, írta – eleinte –, hogy kijöjjön. „Kentük a kis” feneket svájci kenőccsel. Olajjal. A „huszadik tojást” láttuk, ahogy kijön. Egy reggel, Tradoniné átkiáltott Tradoninak a belső szobából, a madarak mellől „reggel: – Nézd, mit” tojt! – És ez milyen más volt, mennyire nem riasztó! Nem úgy, „mint a három” kapuralövés, a „mindjárt meghal!”-lal, a „most hal meg”-gel; Tradoni el se tudta volna „képzelni, mit” tojt. A tizenharmadik „tojása volt az”. S azt hitték, ez a pont a „mondat végén”. Mert egészen „apró tojáska” volt: harmada-negyede a többinek. Milyen „irodalmian gondolkodtunk! Nincsenek” ilyen formák. Nem számít az sem, hogy épp pénteken tizenharmadikán „vettük el a fészkét”. Nem számít, hogy kétszer is épp „akkor beszéltem” azzal a kollégámmal. Nem számít, hogy egyre többször „mondtam, írta” Tradoni, hogy megfordultak az arányok, s nem arról „van szó” többé, hogy majd tíz év múlva, ha „ők nem” lesznek, egy szobával nagyobb „tanácsi lakásba” költözünk, s hogy „akkor utazni” is fogunk, nem ez van már, mondta egyre „többször: teljesen” üres és kétségbeejtő lesz utánuk az élet, ezt „mondta, tíz” év alatt úgy hozzánk nőnek (már most is… persze!), hogy semmi „se marad” nélkülük. És azt mondta, amikor ott jártak június „14-én szombaton”, ahová a kettős levelet küldte, melyet „ma ad fel” expressz ajánlva: Ha bármelyikük meghalna, már „nem ugyanazt” tudnám megírni… mint így, amikor mind a „négyen megvannak”. Igazán nem Tilire „gondolt, senkire se” gondolt, de „Tilire egészen” határozottan nem. Ez volt a helyzetelemzés „hiánya, állapította” meg; le kellett volna ülnünk, ahogy „sajnos sosem” szoktunk, értekezletre. Forma szerintire akár. Mi „volt az elmúlt” héten, értékeljük a látottakat, mit kell tenni, mi „fenyegethet, mi jó”. Bármilyen merev forma ez… ért volna valamit. És „személyekre való tekintet” nélkül (ketten voltak: egymásra való „tekintet nélkül”), elvi „dolgokat mondani”. Ha Erland például – ezt fájlalták azért – nem közölt „is túl sok” információt „velük a kotlás” alaphelyzetéről, most a hosszas beszélgetések „során elmondta” a külső madarak bacillusgazdai veszélyességének „részleteit. És most, tegnap” este, bár lehetetlen körülmények között, „megtartották az első” tanácskozást, „stratégiait, az ablakok” elfüggönyzéséről. Mit „kellett volna” a tojásrakással és a kotlással „kapcsolatosan kiértékelni?” Egyrészt mindig „mindenre gyanakodni” kell. Mint a kártyában, bármilyen jól, akár „4 poénnal” indul is a meccs, elveszthető az még 4:7-re stb. Az az igazán gyanús. Az „előbb a besütő” nap mintha az első vigaszt hozta volna. Nagy „sétát kell” tenniök, föl a hegyre, az ő hegyükre… ahol 1979. augusztus 12-én Éliást találták (igazán nem akarták; és Tradoni a „sorsára is” hagyta volna a nem látott, csak „hallott kis” verebet a gyerekek kezében, Tradoniné fordult vissza… nem „volt hát” igaz, hogy Tradoni vitte haza a madarakat; de Éliásról később), igen, fel „kell menni”. De most bejött Tradoniné, odament hozzá, megcsókolta a nyakát, és azt mondta: Tudod, hogy mi „adtuk Tilikének” az első emberi falatot, ami az életét megmentette, és „most mi” kotortuk „ki a szájából” az utolsót, amivel „nem mentettük” meg. Annyira rémes, mondta Tradoniné, sírt, amikor Tradoni „kérte, üljön” le az oroszlános fotelba, amelyben ő „szokott ülni”, kártyabajnokságkor, és amelyiknek a „támlája Samu” és Éliás, régebben Szpérónak is támaszpontja volt, annyira rémes, hogy tegnap talán nem kellett volna odamennem hozzá, megmosdatni. Csak lelapult ott a platóján (plátó, ők így „hívták ezeket” a házilag készített léceket; Tili úgy örült a plátójának, és pont az első „tojása előtt” kapta; akkor kezdte „rakni, hordani” a füveket, olyan kis ügyetlenül és kedvesen csinálta, a plátó „fájába akarta” bedugni a füveket, de hát mindent így kezdett ő… és talán a tegnap reggelen is át lehetett volna „segíteni… eddig” minden megoldódott… bár most mindenki azt mondja, hogy már a „20 tojással” elvégeztetett… csak „ők meg” tudták, hogy „nem, tudták, hogy” volt, lett volna majdnem az utolsó „pillanatig menekvés)!” Most

„Tradoni kérte” „Tradoninét, maradjon” még, de ahogy „eközben villámsebesen” gépelt, érezte, hogy ez nem „kapcsolat. A műnek” gépelés „nélkül kellene” „létrejönnie, úgy, hogy” aki csinálja, „közben a legteljesebb” kapcsolatban van azzal, aki segíti ebben; azokkal, akikhez szól. Tradoni „sosem dolgozhatott” így, ha irodalmat művelt; de a négy madárral ez az „együttlét olyan” volt pontosan, amilyennek minden úgynevezett „alkotásnak lennie” kellene. Kivéve, tette hozzá, amikor baromi módon „dolgoztam, és még” a helyzetértékelés „gondolata se” jutott az eszembe. Mi lett volna egy ilyen helyzetértékelés, folytatta. Először „is: nem gondoltunk” arra, amit „pedig annyira” tudtunk, vagyis tudni „véltünk, hogy a madarat” bármiféle legyengüléskor „megtámadják a benne” felerősödő, mindig ott lappangó baktériumtörzsek. Megtörténhet ez túlhízáskor „is, ami szintén” legyengülés. Ezért nem „mentünk utazni”, amióta most már ketten, hárman, négyen voltak. Ezért nem „bíztuk volna” őket senkire, mert nem alkalmas senki az „ismerőseink és a” rokonaink „közül erre” a felügyelői munkára. Az életük „nem teszi alkalmassá őket” rá, a szív ehhez kevés. És akkor mi most, állapította „meg magánjellegű” helyzetértékelésén Tradoni, még szív-ügyben (én) „is hibáztunk, és” gondolatilag mindketten. A tojásrakás és a „kotlás legyengítette” a madarat; nem lehetett volna azzal „elintézni, írta, hogy” jó az a sok „tartalék, íme, hát” egy kicsit „lefogyott, és milyen” édes vízimadárka, ahogy a fészken ül (mint „egy vízimadár, olyan” szépen ül a „fészkén, mondta” Tradoni, és ő „szinte sosem” próbálta meg etetni ott, ezt „csak Tradoniné” csinálta). Aztán „meg kellett” volna kérdezni sokkal alaposabban Erlandtól, s akkor ő is sokkal alaposabb „választ adott” volna, miféle veszélyek fenyegetnek, általában, „ilyenkor, s mi” a hárításuk. De „erre nem” volt példa, mondta Tradoniné, erre nem, hogy húszat „tojjon valaki”, ilyen kismadár. Ő „egészen különleges” valaki „volt, mondta Tradoniné” még tegnap este; „és ő produkált”, jegyezte „fel a szavait” filctollal ott kint a konyhában Tradoni, „gondold meg, egy év és két és fél hét alatt ő megmutatta, hogy kicsoda…” Tradoni az erős „napsütés vigasztaló” hatása ellenére megint homályosan „látta a betűket”… nyolc óra már jól „elmúlt, ma, június” 21-én szombaton. Az asztalon volt előtte a „gép, a jegyzetek, az” asztalon, amelyen mindig reggel és este dolgozik, mert „közben a négy” kalitka itt állt, levegőztek ők négyen. Most „csak két” kalitka kerül az asztalra (mert Szpéróé az asztal „toldalékát képező” kerekes tálalóra került máskor is). „Ő megmutatta, hogy kicsoda! Ő valaki volt. S mindezt olyan előkelően csinálta… mintha felette állna mindennek.” S ez a kis előkelőség olyan „aprócskán buta” tekintettel párosult néha, és olyan képtelen „kis szokásokkal” vagy szokástalansággal. De „e mögött nagy” tervek voltak, a különösen bezárkózó tekintet mögött, és a legnagyobb „zöldikeész kívánalmai” voltak ott, talán. Most Tradoniné „végzett a kalitkák” feldíszítésével: „textil és” kalligráfia, mobil és „berendezés volt” minden ilyen kalitka, a füvek és levelek és „indák gyűjteményes” alakja először csak az „újságlapokon, majd” ahogy a rácsok „közé kerültek”, aztán ahogy a kalitkák lakói – akik „szerettek a kalitkáikban” lenni, maguktól visszajártak, mikor „délutánonként, most, hogy” ennyien voltak, és be „kellett osztani” a lakás „terét, csak” délutánonként, szabadon „lehettek –, ahogy” mozogtak, éltek „bennük, élvezték” a helyeket „bent, rendezkedtek”. Mennyire szerette „Tili a rezgő” füveket! Most a hegyen „sokat találnak” majd, ma, szombaton. De a füvekről még ezt, írta Tradoni: a „feleségem az év” minden napján, a rendelkezésre álló „fűanyagtól függő” terjedelemben és bőséggel, „megcsinálta a négy” kalitkát. Ugyanazt „csinálta minden” reggel. Jó másfél órán „át. És bírta az” egyformaságot, az nem „volt komoly” beszéd, hogy „sok a négy madár”, ilyeneket az „ember – mond”. Most Tradoni ezt „is felidézte” azért. Ugyanezt „csináltad minden” reggel, és ez „nekem bámulatos” volt. És most is… Ő maga közben háromnegyed évre „beosztotta már a nemszeretem munkaféleség” napi adagját: ilyenkorra, amikor „a négy madár” kalitkája bent készül az ő egykori dolgozószobájában (a „madarak mostani” hálóhelyén). A prózafordítást, amit már nem „kellett volna” csinálnia, csak „becsületből meg” ilyesmiből vállalta; holott helyette a madaraival kellett „volna lennie”, csak úgy „egyszerűen. De hát” velük volt, kalitkán „kívül, aztán amikor délután, már” csukott és elfüggönyzött ablakoknál (hogy az „üvegnek ne” repüljenek!) szabadon „voltak, akkor Szpéró” a tenyerébe „hasalt, elfáradván” a levegőzéstől, Tili „meg ott” üldögélt mellette, és „még sok” egyéb változat „is volt. Talán” kitér ezekre. „Tehát foglalkozott” velük! Egész nap. Bár ez nem „az az intenzitás” volt, mint amikor egymagában volt nekik Szpéró, és Tradoniné „még hivatalba” járt. A négy madár „valahogy egy teljes” embert kívánt, és Tradoni – az éjszaka ezt hajtogatta görcsösen! hogy „erre az ő” értekezletesdi nélküli munka- és „életmódszerükre fizetett” rá Tili! – ezt mintegy kimerülten, másutt „teljesen igénybe” véve, rábízta a feleségére. És jó is volt „így! Mindegyik” prózafordítás „búcsú” volt; de nem tagadhatta: érez olyasmit, hogy „most az a” nemszeretem mód lehajtott, megcsinált, késett „fordítás is belejátszott” Tili halálába. Mert ha több „ideje van… Egyáltalán, embertelen, hogy” ez így kiéleződik. Amikor, persze, semmi „se hajt, mondják”. (S a mottó: „a húsz tojás…” Ez is mint egy japán „haiku, inkább” koan. Meg kellene találni – nem érdekelte! –, mire „csap le” a mondás, válaszként.) Folytatta a másolást, Tradoniné szavaiét: „Az egész kotlást… „ Most „átjött Tradoniné, hogy” a nyitott „ablakban ellenőrizze” a madarak áthozása előtt a „kinti hőfokot”. Tradoni felolvasta neki, mit másol „éppen, s akkor” Tradoniné azt mondta: – Ő megmutatta, hogy csal a látszat, hogy vele „annyi baj van”, hogy ő olyan ideges, riadékony, olyan másminden… ő bebizonyította, hogy ő produkálja a „legtöbbet a maga” nemében… – Tradoni most megint magára maradt, és másolt tovább: „Az egész kotlást… úgy csinálta… mintha mi nem is lennénk. Ahogy a hím zöldike nélkül… talán a kinti hangok hallatára… összehozta a tojásait, akikhez úgy beszélt, tyütyögött, a legszebb harangocska hangon… Kétségbeejtő állapot volt”, másolta Tradoniné tegnapi mondását. „Engem”, folytatta ott Tradoniné, „kétségbeeséssel töltött el.” Tradoni akkor tegnap azt mondta: „Én meg számoltam közben az elkészült fordításoldalakat… Mit művelhettem!” Akkor Tradoniné: „Talán Tili meg mi most kerültünk olyan távol egymástól… ebben az utolsó két hónapban… Persze, ez a távol nagyon magasrendűen értendő. Mintha mások lettek volna a tervei”, mondta Tradoniné, „a terveink…” helyesbítette a félremásolt szöveget Tradoni.” Most Tradoniné bejött „megint, s azt” mondta: – Emlékszel? Olyan meleg „volt alatta” a kis tojás, ha az ember benyúlt… És „rátapadt az izzadt” hasára egy tojás, úgy ugrott ki a fészekből… aztán visszaigazgattuk neki… A plátóját írd meg… – mondja Tradoniné. A „plátó nagyjából” megvan. Tradoni, most, ahogy Szpéró „már a zsúrkocsin” harsan fel itt mellette, harsog a „kinti világnak, folytatja” a másolást: „Mintha mások lettek volna a terveink. Mi azt szerettük volna, csak nem eléggé ügyesen, ha ő él; ő: ha költ. Ő nem törődött annyira… madármód… a saját életével, a fajt akarta fenntartani. A természet csúnyán bánt vele… ő ezt nem érdemelte… Tili”, folytatta „Tradoniné, ott, ahol egy” nappal azelőtt – csütörtök este – egymás nyakába „borultak az” örömtől, „Tili erősebb volt nálam… ő megcsinálta… mindenek ellenére…” Ez szamárság volt, de érthető. (A mondás.) Eléggé borzasztó, gondolta Tradoni. Akkor „tegnap azt” mondta csupán: „Szamárság. Meg lehetett volna menteni. És a tojásokban nem volt élet…” Erland most már olyat is mondott – ahogy rávették őt az alaposabb elmélyedésre –, hogy talán a madár alá kellett „volna tenni” bármiféle kikelthető tojásokat, akkor ez „is levezetődött” volna. Tili végső soron nem élte „túl, írta Tradoni, bár” végsőbb soron nem „ezért” halt meg, nem élte túl, hogy a „tojásokat elvettük” tőle (pontosabban: elvették; mert az elvevők nem „mi” voltunk az „ő szemében; s” ami elment tőlünk, az se „aki”, az nem „ő” – az csak nekünk ő; ezzel olyan messze vagyok, írta, a madarakkal való foglalkozástól, hát „még a madártenyésztéstől, ahogy” oly kedves kollégája mondta pedig, értetlenül, jóakaratú „és gyors érdeklődéssel” akkor a telefonba, távol „még Erlandtól is” így, bizonyos módon). Ez nem baj, írta Tradoni, csak ezzel a „műfajjal másoktól” függetlenül is eléggé egyedül vagyunk. Aztán másolt: „Tilit meg lehetett volna menteni” (mondta „ő tegnap este” Tradoninénak), „ő…” Tradoniné: „tudom. Ő számított a másik artistára… legalábbis a hálóra a produkció alatt… és lezuhant.” Elhatároztam, írta Tradoni, „hogy mégsem írom” meg a verset egy festő „Artistaháló” című képéről. Az éjszaka mindentől visszaléptem volna, írta, „az élettől” és mindentől. De hát „hogy ő kell”, mondta Tradoniné, kellesz nekünk, Dömiéknek, a „három másik” lénynek, és így. Ők számítanak rád, „ránk! Ez jó” volt, bár előtte veszekedtek, gorombák „voltak egymással”; még Tili halála „napján is!” kiáltott fel kétségbeesetten Tradoni, ezt „műveljük. De, írta” már napfényben, nem „nagyon tehettünk” róla. Tili életben maradásának, itt maradásának reménye végül „nem olyasmi” volt már, mint… valami eszményi „világ képzete?” Tradoniné akkor megkérdezte: nem lehetséges-e, hogy Tili pusztulásában az „is közrejátszott”, hogy elvettük „(elvették) a tojásait”. Hiába volt ilyen közös a hullámhossz, ez nem „hozta vissza” azt a pár hetet, amikor a helyzetértékelés elmaradt. Erre séta „lehet csak” a válasz. Erre is, kimondatlanul „bár, válaszolt” Tradoniné (a Mártonhegyi „út kórós” vidékére utalt, ő „is kimondatlanul!):” – Mennyi mindent átéltünk már ezzel a „dologgal… Az elengedjük”, ne engedjük… Mindannyiszor… Tilinél és „Éliásnál. Samunál” ez nem „volt vitás”, mert ő „kis nyomorék volt, végső” soron… Szpérót pedig „akartuk Flórián” helyett. Kaktuszka; „Damján”; s egy zöldike akkor, ő kezdte a sort. Nem messze „találták attól” a helytől, ahol Tili került aztán. De még azt se tudták, miféle madár. „Veréb? Cinke?” Zöldike? Ez derült ki októberben, írta újra „Tradoni, amikor” az állatkertet meg mertük „kérdezni végre”. Meghalt három nap múlva. Egy zöldike belefulladt a „parkban az egyik” etetőnkbe; tartozunk a „zöldike fajnak”, mondtuk, írta Tradoni. Visszaemlékezett arra a „május 31-ére. Akkor” két „madarunk volt”, írta, elosztva a lakásban egy-egy szobára. Mennyire el se „tudtam volna” képzelni régen a kettécsukott „két szobát!” Nem „tudtam volna” dolgozni úgy! Tradoniné mindenkinek elmesélte, mennyit „változott ő” (Tradoni): régen „csak a” legnyugodtabb körülmények „között bírt” dolgozni… és most? Vándor „volt a saját” lakásukban. Átvette az utcaseprőtől a zöldikét… akkor csicsörkének hitte, vagy „semminek, fogalma” se volt. Magevő „kismadár. Kúpos” csőr. Még a „mamának egy eleségkérő” kiáltás… aztán, mert az „utcaseprő azt” mondta, dehogy „tudná ő” ezt a „bonyolult feladatot” vállalni. Ezt mondták 1979 augusztusában, a „kései kis” Éliásra, a „hegyen a gyerekek” is. Hajnali négykor kelni, óránként etetni… csőrt „szétfeszíteni, ha” kell… Túl sok! Visszaemlékezett, miféle „enyhe fontoskodás is” van minden ilyen életmentésben. Ő is így „indult haza” a madárral. „A többiről: majd” a füzetekből… De egy „dolgot még” itt most, írta. Ahogy habozott akkor… Meglátta, hogy az „utcaseprő madarat” tart – csak az lehet! – a kezében. És szeretett „volna ellenkező” irányba elszaladni. Csakhogy, mondta „most irodalmiasan”, hadd örüljön „talán valamiféle” olvasó, nem volt annak ellenkező iránya, hogy egy kiesett fióka ott „van egy kézben”. Semelyik irány se volt „adva. A világ” középpontja „volt az a tenyér”, és az a madár. De a világ középpontjával Tradoni nem „volt mindig” jóban. Ezért még olyat „is gondolt, hogy” hazamenet, ha egy bokor „alá letenné”, és senkinek se „mondaná el, senki” se kérhetné rajta számon… mit tett. De Tradoniné „elől azért nem” tudott titkolni „egyébkor se szinte” semmit, mert önmagát csonkította volna. Az íróság az, hogy az „ember ilyet nem” jól csinálhat. De sokszor úgy mesélte „el aztán ezt” a történetet, hogy kismadár-ügyben először érezte a lelkiismeretlenség lehetőségét „is. Éliásnál” ez odáig kérgesedett, hogy továbbment volna. „Minden madarat nem menthetünk meg.” De mindkettőt megmentették, és megtartották. Nem akartak azzal a tudattal élni – Tradoniné „is »író« volt”, végül – hogy valamit le kell „hazudniok maguk” előtt. Most reggelizünk, írta Tradoni. Hárman lesznek „csak a szobában” ezalatt. Tradoniné a fotelban ült, amelyikben kártyázáskor „is (az ő foteljában”, Tradoninééban; aztán a halál „után válnak igazi” tulajdonokká az „ilyen helyek), és” azt mondta: – Utolsó „éjszakája előtt olyan” bizalommal „domborult a” világba… még a bölcsőtollait is kidobta… otthon „volt. Aztán” reggelre megváltozott. De ez „se volt okvetlen” végső.

Nyár „volt, 1981” nyara (1981. május 20-át írtam, írta Tradoni; égett a „szeme, visszatért” anyja könnyű asztalához, egykori NB-II-es „gombfoci, jégkorong,” jégtáblák, Lánchíd, írta; egykor ez az „ő lakásuk volt”, egykor – 1978 nyarán – én járkáltam itt, délelőttönként, Szpéróval, „magamban, a felügyelőné” akkor még nem etológiailag „dolgozott; szólt az” a hang, most, az este vettem fel, írta „Tradoni, vakon” belenyúltamazéjszakába, ha már félrüüüüütöttem, ha már az „a”-t odaütöttem, egybeírom, ha az „e-ü sorrendet” felcseréltem, „lássuk, vakon belenyúltam” az éter „éjszakai hullámaiba”, a felügyelőné a fürdőszobában volt, fogat mosott „talán, vagy megfésülködött, vagy” más, bekapcsoltam Toshibát, ez a hang „jött, az 1978-as” nyár, az első bűnügyi, és Szpéróval sétáltam, mint „egykor ld. később, égett” a lámpa apám komódján, anyám lámpája, egykor „itt mi laktunk, a” felügyelőné és én, a falon „most ott lógott a vári” festőtől kapott kép, Fiú „madárral, Tradoni” belenézett a szürke osztásrészbe, látta magát, látta „D’Artonit, mert” hallotta ezt a zenét és látta ötüket, az „öt madarat, ott” volt Szpéró, Samu „és Éliás, és” ott voltak még „ketten, és ha” az egyikükhöz odamegyek, írta, és sapkát húzok, mintha „kiszállnék egy keményen” csattanó ajtón, egy autóból, az „átjáróháznál, és” bemennék, tapogatózva a sötétben, aztán egy „lövés, vagy a vezető” mellett valaki ül, nagyon „mereven, rálőnek, az autó” megugrik, kórházba viszi, aztán a trükk, tényleg „a halottal érnek” a kórházba, de… ebben a pillanatban a „tisztázati papírok” lezúdultak, a fémlábú fotel mellé, egykor „gombfocihoz is csekély” volt ez az asztal, ha napszemüveget teszek, „sapkát, másmilyen” inget veszek – fehér „trikóban volt”, állt a madaras „fiúval szemközt, épp, váltogatta” az arcát, ő – a „vak madár” – akkor is „annak látna”, akinek stb., írta, és ez az „abszolútuma annak, hogy” számukra, a nem vak madarakéra tehát, akkor is „az vagyok, aki”, ha kócos „vagyok, ha sírok, ha” verítékezem, ha gyűrött a „pofám, borotválatlan” stb., ha koszos a fülem stb., ezeknek nem „kell lenniök, nem” erről van szó, de az azonosság „náluk, egyrészt”, biztosabb, másfelől, írta, ha másik „inget veszek, s” az nem jön be, már nem vagyok azonos, már félni „kezdenek, a mennyezethez” verik magukat; ez a fehér trikó „bejött, tegnap Éliás” ugyanúgy hasalt a karomon, mint a felügyelőnéén; ide „helyezem akkor” a pünkösdi rózsákat, írta, a jégszekrényen „állnak, pipitérek” mellett, és ma reggel hirtelen elindultak a „szirmaik, a felügyelőné” azt mondta: most bármikor „robbanhatnak már, a” robbanó virágcsokor, nem arra volt ez értve, csak „robbanásszerűen fognak” elhullani, igen, ha egy „pünkösdirózsacsokrot, mondta” a felügyelőné, egy „darab elején” odateszünk – „vagy: egy” könyv elején, ezt „mondta, így” – valahova, és a dolog kellő ideig „tart, biztosak” lehetünk benne, a balta elve alapján, hogy „a csokor le” fog hullani, biztos lehettem benne 1978 „nyarán, hogy 1981” nyara lesz, ez „a májusi” nyár most, vagy más „hónapbeli, vagy más” évbeli stb., írta Tradoni, sorra vett pár „arcot a Madaras” fiú szürkéjében, sorra vehetném az arcomat az „ő – PP” – majdnem vak „szemében, sapkában”, napszemüvegben stb., és „nem látna, ugyanannak” látna talán, biztosan ugyanannak, ott állt „PP a kalitkájában” most, a magas „rúdon, múlt” pénteken vettem a „kalitkát, és rögtön” cserélhettük is ki, a felügyelőné ideges „volt, 787-edszer” mosott kalitkát a „kádban, és most” elejtettem, mondta, és „este menni” kellett „PP-ért, ilyen” hirtelen, 1981. május 14-én, esett az „eső délután”, taxit „is alig” kaptam, rohantam vissza kedves „barátomhoz, Tóth” Gyulához, aki előzékenyen kicserélte a „kalit stb., meséltem” neki, kit veszünk magunkhoz, ő ezt értette, a „maga visszafogott” módján mondta „is, jól”, rohantam vissza a „taxihoz, haza”, berendeztük a kalit, szép nagy kalitka, megérkeztünk „vele egy” szép, megnyugtató lakásba, a nagyapámék laktak „arra, valahogy” egyszerűbben, de akkor ez volt, a háború „körül, azonnal” siker volt a kalitka, jól, és PP-t előhozták a „kis vécéből”, a használaton kívüli helyiségből, a tepsijéből; megmentették „őt, gondold” meg, mondta a felügyelőné, és „valóban, ez a doktornő, aki” végül úgy határozott, írta „Tradoni, hogy PP-t” ránk bízza, boldog, örül, hogy pár naponként „visszahívom, elmondom, mi” van, a szokásos szorongások „eleinte, az első” este végtelensége, ahogy ők „is a nyaralások” első estéinek végtelenségét „adják, ha” meggondoljuk, most egyre ugrálhatok, írta „Tradoni, mert a gerlék” jönnek és jönnek, és idegesítik „őket, csak vigyázat, mondják” Bronzék, ha zsebkendővel kergeted el „őket, Éliás és” Samu még jobban megriad, mint a „gerléktől stb.), nyár” volt, ültem a nyitott ablakoknál, írta „Tradoni, ők 4-en” az ablakokban, PP egy kicsit beljebb, három „veréb, egy zöldike” (Svunics, akinek eleinte Noël, nem jutott eszébe „több név, ami” volt, tehát is volt a neve) és „PP, ő beljebb, apám” gyógyszeres asztalán, rádióasztalán stb., a „lakás régi bútordarabján, ezek” a bútorok egyszer elköltöztek „innen, 1970-ben, aztán” valaki meghalt mellőlük, egy utcában, amelynek „sarkán a trafik” volt Bulmárral, ma csupa Marlboro cigarettatok (sic!) „van, ahol egykor” Bulmár, valahogy ez lesz, itt laktunk „ebben a lakásban” mi, a felügyelőnével, egykor ez, és közben „lesz a többi, közben” ők sorra, és minden sorra, nyár „volt, Tradoni eljött” a képtől, nem ment „oda sapkában”, napszemüvegben „stb. PP-hez, és” fényképezve „is így nem” lesz, ezért nem lesz „ő; kezdődött” mindjárt a nándorfehérvári Rádioszkóp műsora, „az ő zenés délelőttjük”, a madaraké, jön „a szignál”, felharsannak rá „stb. Ezek az” arcok, ezek közül „se végső egy” se. Állt a kép „előtt, még az” imént, mint egy „leendő D’Artoni-képmás”, és az orrcimpáival, „illatok nélkül” is, visszaérezte azt a, nemcsak azt a valamikori „délelőttöt, ebben” a lakásban. S mi mindent érez vissza, és joggal, régi „lakásaikból a” felügyelőné, a gyerekkori utat, végig „1944-ben és 45-ben, országutakon” szekérrel stb., és különféle, váltogatott „szálláshelyeket, átmeneti” lakásokat, városokat stb. Volt a „falon egy igen sérült” kép, az óbudai festő özvegyétől kapták, ablakdeszka „volt egykor, festve” így, a szétszórt és csoportosuló pontokkal, meg „is görbült, ez” volt akkor, azért banánért – nem szerették a „banánt spec. – sorbaállni” más stb. Ezt a bedeszkázott-ablakos „lakásmódozatot a felügyelőné” nagyon ismerte stb., és „egyáltalán, ő és” a családja, érzéseik egymás iránt, én és az egykori „családom, érzések egymás” iránt, itt képletesek. Helyi értékű dolgok, nem „azt mondják” stb. Nem tudta, érezte, azt „mondani (nem” tudja, „érezte, azt” mondani), nem „tudja, érzi”, azt „mondani, amit” a kép előtt „állva, D’Artoniként” (érzett). Nézte a vak madarat, állt a „magas rúdján, nézett”, most mind az öten ugyanarra fordultak, ám „ez csak” egyetlen pillanat „volt, mintha” csupa ””””” lenne a dolog, aztán ”„„””, vagy „””„„, és a többi rengeteg helyzet oldalakat” betölthetne, vagy kiszámítható, hány, le akarta „írni, amit” akkor, és nem. Elzárta a hangot. Fájt a szeme (így „nézett szemközt” v. orrcimpaközt magával, és „benne volt ebben az egész múló idő”, csak így: közölhetetlenül, talán majd, „végig, hosszan, sok” mindent váltakoztatva, ezt a szándékot valahogy „elfeledtetve, benne” lesz, akkor majd ez „is benne” lesz, vártam, írta, az „oldal alját. A hang, mint” az 1978-as, a séták körben a szobában. A vak „madár most, a” majdnem vak madár majdnem „most körbemászott”, majdnem „körbe, a kalitkában; a kalitka” nem lehetett „majdnem kalitka”, mert a „vak, majdnem” vak madár csak „keretek között” lehet „meg. Csengettek, hosszabb” időre itthagytam őket, írta aztán „Tradoni. Barátja, a postás” jött, elbeszélgettek a norvég-magyarról, a „Poetry c. folyóirat” küldéséről és a versfordításról, és akkor „barátja azt” mondta: „Majdnem megkerestelek tegnap délután…” És tudta, írta „Tradoni, a” felügyelő bizonyosra vette, csak „veréb-ügyben. Kérdezte” is, igen volt a válasz. De „aztán nem, mert” ahogy fölemeltem, éreztem, nem volt benne élet. Ahogy a „Zsiga elhajtott” – épp „csak amúgy” megsuhintotta egyébként a „madarat –, és a” test kivágódott a járdára, rögtön három „veréb termett mellette, mesélte” barátom, írta a „felügyelő. Igen, ez” alighanem a társas ösztön megnyilvánulása stb. „volt. PP” most felkapaszkodott a lóherevirágok mellett. Reggel a „szeme – 1981. május” 20-án – mintha nem lett „volna kocsonyás” (a jobb), hanem a zöldes fátyolon át a pupilla „derengett volna” elő. A bal szem nem volt tökéletesen „vak. A posta után” a telefon jött, O. L., aki a PP-dolgot „közvetítette. Érdeklődött. O. L.-nek” is volt egy új „lelence, a legklasszabb” az eddigi összes verebem közül, kár szinte, hogy „el kell majd” engedni (O. L.-nek, ha még egy szobája „van, s nem az” az egyetlen, amelyben már három ember és három „madár élt, O. L.-nek” újabb madara maradna, az bizonyos; csak a „magvakat nem” eszi még, bár „feltöri, nagyon” ügyes kis madár „stb.; O. L.-t” Tradoniék extra nagyra „becsülték, írta” a felügyelő; de „majd; PP, mondta” O. L., mikor először láttam, rettenetes „állapotban volt, kicsit” megfürdettem stb., spriccelővel, nem „mertem volna kivenni” a kaliból, rettegett, aztán, mondta a „felügyelő, a kis pinty-lelenc került” a kaliba, PP a tepsibe, a „használaton kívüli” kamra-vécében; kicsippogott, mesélte a doktornő, a „kintieknek, egyszer” ki is repült, de csak a szemközti „házig jutott; szerencsére” visszahozták). A doktornő nagyon „szerette PP-t, mondta” Tradoni, és nagy érdeme amúgy az is, hogy nem engedte „elaltatni (amikor” a kutyájához jött az állatorvos, akkor alakult „ki egy ilyen” szakvélemény). Nálunk az Akadémikusok, mondta „Dr. Doem, nem” ilyeneken vitatkoznak. Nem „szidnád úgy” egy kicsit néha „helyettünk az” embereket? – kérdezte amúgy az Állandó Tag. Tradoni „megígérte, bár” hozzá kell tennem, hogy amúgy disszertáció-jelleggel „nem vállalom opponensekkel” szemben ezt a dolgot. Csak úgy vaktában „feltett színekkel, Tradikám, és” a többit bízd „ránk. De” hát ezt a „vaktában”-t már nem lehetett amúgy jól mondani. Beborult „kint, de 28” fok volt árnyékban. Egy kicsit amúgy felkávéztam „magam, írta Tradoni, viszont” sehova se kell mennem. Magam zárom a napot, azaz „a felügyelőnével” ketten, s ez olyan: mint a fizikában a „nyugalmi állapot vagy egyenes vonalú, egyenletes mozgás” – minden „balhé ellenére!! (De” ismerjük ezt mi amúgy a Broomey-val! – így „a Doktor.) Volt” egy jó szavuk, azaz: (Volt amúgy „egy jó” szavunk: a begumizott; ennek „eredete) (eredetét” homály fedi, mondta a Doktor, mert ez volt: valahol ott kellett hagynunk amúgy egy zacskó „medvecsemegét, s hogy” ki ne száradjon, befőttesgumit húztunk rá, ebből lett a „begumizott”, s az egész „meg abból” lett, hogy a felügyelőéknek ott „kellett hagyniok” valami ropogóst így, és befőttesgumit „húztak rá; akkor” a szó jelentésváltozáson ment amúgy át, s lett belőle a „begumizott): azaz” hát ennyi. Nálatok minden történet „ekkora? Mi ezeket” a dolgokat egyetlen „szóval intézzük” amúgy el. (Így a „Doktor.) Nem” veszed észre, hogy kikapcsolódásnak használsz, Tradikám? „kérdezte akkor” a doktor szemrehányólag. Bár a „szemrehányást” se lehetett jól „használni. Akkor” Tradoninak eszébe jutott Tili szeme, a lehányt, váladékos „szem; és megnézte” PP zöldes kocsonyácskáját; nézte „hosszan, a kalitka” mellett kuporgott. Így amúgy levegőztünk; tény „annyi, hogy 1981. május” 20-án délben, a nándorfehérvári dolgok „emlékére szóló” harangozásban mind „a heten” megvoltunk. Mármost ehhez számíts minket „is, mondta a” Doktor. Lényegében igaz, hogy „megfeledkezem magamról” (olykor), „elvesztem magam” stb., s ha épp ugyanakkor mondható „el ugyanez” a felügyelőnéről, az a begumizás. A nyílt „véleménycserék légköre” azonban múladozott. (A gyakorítás később: „hüledezett”) (kamilla pl., PP-nek) (ld. továbbá a széthulló „csokrot). A felügyelőné” ma reggel összedarált egy kis „répát, tyúkhúrt, füvet”, sóskát stb., a rijekai zöld darálón. Mint Svunicsnak „tavaly stb. A levet” azonban most kiöntötte (meg ne „vadítsuk őt, mondta”, ezekkel az új léízekkel, itallal annyi mindent el lehet „neki adni, Polybét”, A-t stb., nem „kockáztathatunk, mondta” a felügyelőné; ezzel „máris magad” mögött tudod „Bronzékat, szögezte” le Tradoni). Felébredtünk, a felügyelőné azonnal „átnézett a kisebbik” szobába, ötükhöz. Szpéróék ébren voltak, hát „persze, és mindenki” élt. Szpéró 1981. július 12-én lesz „4 éves, Samu” augusztus „17-én 3” éves (nálunk, persze, így értve a dátumokat „mind), Éliás” augusztus 12-én „2 éves, Svunics” július 18-án „1 éves; és PP-ről” nem tudhatjuk, írta a felügyelő, hány telet élt „meg odakint. Aztán” elkezdtük a napot, ez a felügyelőnének jó „2 és fél” órai etológiai munka (fizikai is, konyhai és biztonsági „stb.). Mintha” szakácskoromban bronzból lettem volna, mondja a „Doktor, és persze, minden” tudományos szinttel, ami ehhez „kell. (A legnagyobb” kitüntetés, ha ezt mondják „valakinek ők, mondta” a felügyelőnének Tradoni. Persze, olykor ez az „állandóság is idéz” feszültséget; s „a többi.) (A Doktor” mondása, „szintén.) Most” PP hatalmas szárnypergetésbe kezdett. Erősen „megkapaszkodott a rúdban”, s úgy. Szegényem! Repül, tul. képp. (Talán.) A nándorfehérvári „adás most” különösen erős füttykoncertre ösztönözte a „négy madarat PP” körül. Aztán ez a beiktatás itt véget „ért. Szálltak” a pihevirágok a „fákról, itt, a” Vár tövében. Az a „hányás tegnap” reggel – mondta Tradoniné – véletlenül „is válhatott” végzetessé. – Visszaemlékszem „a hányadékra, írta” Tradoni. Félbeharapott „kendermag, fehér” nyálban… Inkább nem akart „visszaemlékezni a fehér” szemcsékre. Az öngyötrésnek „semmi értelme”, írta, ezt mondja „mindenki. De ez” a könnyebbik álláspont, az ésszerű. Nekik az ésszerűséget „korábban kellett” volna kezdeniök. Talán „már a tojások” jöttekor, de Tili kotlásánál mindenképpen. Az egész „dolog, írta” Tradoni, annyi kezdeti huzavona „után alakult” így, tavaly „júniusban. Mindenképpen” el akartuk engedni Tilit, és „Erland aggályai” döntöttek. (Hogy ittmaradjon.) Aztán, persze, örültek, hogy „valaki felmentette” őket a választás „alól. Visszaemlékezett”, mennyire riadékony, mégis milyen „alkalmazkodóan masszív” madár volt Tili. Fióka korában, amikor még táplálni „kellett, elígérkeztek” valahova látogatóba, nem vitték „magukkal, rábízták” a házban egy madárbarát „barátjukra. Majdnem” bajok lettek! Tili „félt az új” környezetben (ahol végül Némó „is, annak idején; ahol” azonban, szintén „annak idején, Szpéró” nem félt); mi sem „álltunk az odaadással” feladatunk magaslatán, írta „Tradoni. Következő” látogatásukkor „már magukkal” vitték Tilit, kalitkában, „taxin. Alig várták”, hogy „hazaérjenek. Tradoniné” fújta a „madarat a fullasztó” hőségben. „Huzatot nem” csinálhattak. Tili „aztán már csak” akkor ment ki a lakásból, amikor ők „vitték dobozban”. Némó fájának közelébe temettük, írta Tradoni. „Remélem, tette” hozzá, Némó 1977 „telét élve” érte meg. Akkor „utaztunk el” utoljára mellőlük, az Adriára, egy nyugtalan „szeptemberre. Teljesítettük” vélt nyaralási és pihenési kötelezettségeinket. Némót „is dobozban” vitték „ki barátaik” ahhoz a fához; nem „bírt megszokni” náluk. Szpéró „szerencsére megélt. Rengeteg” mázli „kell, az utolsó” pillanatig, az ilyesmivel is. Erről, „és biztonsági” kérdésekről, írta „Tradoni, majd később”. Mentek, járni „kellett most, lenézni a” jelenlegi „városra, vereségük” színterére.

3

Szombat délelőtt, „még nem volt” tíz óra, Tradoniék felmentek a hegyre. Tavaly „kezdték a följárást”, a Mártonhegyi „úttal kapcsolt” séták során. Innen „valóban jól” lehetett látni a várost, és most „tavasszal csak” kétszer jártak ott. „Aztán a felettük” lévő Várdomb oldalából hoztak „füvet, valamint házbeli” barátaik „is besegítettek” egy-egy szép adaggal a telkükről. Tradoniné most átválogatta a „kicsit meleg” jégszekrényből még épen kiemelhető „kincseket”, és megmutatta Tradoninak, miket „tett félre” eredetileg Tili „számára. Elindultak”. Átvágtak a házukkal szemközti parkon, elhaladtak „Flórián fenyője” mellett. Nem gondoltuk, írta délután Tradoni (fél háromkor „értek végképp” haza; egyszer már jártak „otthon, háromnegyed” kettő körül, de „csak lapátért”, mert Tili koporsóját, úgy gondolták, át „kell temetni”; erről később, írta „Tradoni; tehát” a sétát Tili „sírjánál végezték”, a hegyről mentek „le, majd kicsit” a Várdombra fel, füvekkel: a hegyen gyönyörűek voltak a „füvek), nem” gondoltuk, írta, hogy „a két kis” rigó temetése „után (elütötte” őket, talán, a villamos) a magunk „madaraiból is temetni” fogunk az idén. Nem emlékezett rá, írta-e, amit Tradoniné mondott ma reggel: – Nem „is tudtam” volna elképzelni, „hogy tíz” éven belül fogyatkozás „lesz nálunk”. – A séta „során kétszer” láttak, háromszor „hallottak zöldikéket”, egyszer tojót, kétszer „hímet (ezek” egyikét „látták is, meg a” tojót). „Elhaladtak a Lánchíd” kis alagútja „mellett, kiszórták” a kalitkákból műanyag zsákokba „töltött magvakat: ez volt” Tili utolsó küldeménye a „kintieknek. Érintették” azt a helyet, ahol „Tradoni 1977. július 12-én, Flórián” halála napján Szpérót találta. Volt ez a kimutatása (Tradoninak): a Kis Emír (az első zöldike) „törvényszerűen nem” került haza hozzájuk, mert még nem merték vállalni; Flórián „elpusztulása (első” verebüké) eredményezte Szpérót, vagyis hogy „Szpéró hozzájuk” került, ugyanis ha Flórián nem hal meg, Tradoni nem „ment volna” verebet keresni; külön csoda, hogy talált is; de Szpéró Flórián halálának „köszönhette az” ittlétét. Ám Samu, Éliás „és Tili akkor is” Tradoniékhoz került volna, ha nem Szpéró, „hanem Flórián” a madaruk. Csakígy „Némó, akit barátaik” elengedtek 1977-ben (miután” Tradoniék Némót nekik adták, s ők jobbnak „látták, ha Némó” „szabad” madárként „próbál tovább” élni). „Sütött a nap”, kiszálltak a taxiból. „Tradoni napszemüvegben” volt. Ahogy ezt írja, kettesben „vannak Szpéróval” a kisebbik szobában, és mindkettejüknek nagyon hiányos a „hely. Tradoni” az írógéptől „is retteg”. Most hívta „fel egyik régi” barátját, első tanácsadóját, G.-t. Körülbelül azt mondja el, amit „feleségével a hegyen” beszéltek. Csak a füvekről nem „szól, a ködös” melegről, a városról, amely se „vereség, se győzelem” színhelye nem volt. A „hegy kis” kilátóparkjának zúzalékköves „terét egyre” gazdagabban borítják azok a futó zöldek, amelyekből „télire olyan” kiadósan „hoztak haza” tavaly, s „amelyet Tiliék” úgy szerettek. Viszontlátták a rezgőket, azokat a zöld növényeket, melyek a „hegy tocsogós” térségein nőnek, s Tili első számú kedvencei „voltak ugyancsak”. Különös volt az „egész, kisírt” szemmel, napszemüvegben, és „bármi vélt” cél híján (a „várost nem nézték” semmilyen szempontból). Ahogy ezt írja Tradoni, Szpéró ott „hasal a vállán. Apró” hangokat ad, belebeszél az írógépzajba, „válaszolgat bizonyos” felhangokra. Most 1981. május 26-át „írt (késő” délután), ők öten már „lepihentek”, de nem pihentek „el, sőt, ahogy az ablakot” kinyitottuk itt a nagyobbik „szobában, élénken felcsippantottak” a friss levegőre, mely átáramlott „hozzájuk, írta a felügyelő; mai” hosszabb távollétünk alatt „PP megint jókora homokfürdőt” vett, és délután mintha fejmosás „is lett volna a doktornőtől” áthozott lenti ivótálban, mert „vízfröccsös volt a kalitka” oldalsó üvege. Ma beállt „az a bizonyos görcs”, és mintha „fogból jönne, sőt, mintha” a tegnap „háromszorosan gyökértömöttből”! Ott lenne a bajforrás? Vagy túlságosan meleg „lett (délután árnyékban” 32 fok), és összejöttek a „dolgok? Tény, hogy a fog jól” viselkedik, mindezzel együtt sem dagadt „be stb. Az ő szeme: mintha” fényesebb lenne! – így a „felügyelőné; aztán mégis: kocsonyásabb, este; nem” infrázzuk, a „felügyelőné kéri, hogy ne, túl nagy a meleg, s ő” rosszul viseli az „infra túlmelegét, a kettő együtt…? Nem” gyötörjük ezzel, iszik (miután többször „is a levegőbe üt)” a hengeres zöld itatóból, eltalálja „végre, miután az egyik” lábkörme belelóg, tájékozódik „csupán, amikor a sajthoz megy, a rúd” másik oldalára? Nem tudni. Talán „csak tájékozódik, mondja” a felügyelőné. Eszik mégis a „sajtból. Lemászik a hosszú” vezetőrúdra, el a magos tálig, eszik, de „meglököm az asztal” keresztlapját lenn, az ilyesmire roppant „riadékony, nem eszik tovább, két” centire a táltól megáll, lejjebb „ereszkedik, alszik. Kicsit” hunyorog, sárgás-zöld a jobb szemén a „hártya. Éliás ma délután” még jobban jött rám, a trikóra (mióta új „köpenyem van, és meleg” van, nincs rajtam még trikó „is!, mondja a felügyelőné, ez” ujjas köpeny stb., nem kell trikó, és „azóta Éliás teljesen” átszokik rám, írja Tradoni, ma a tenyeremben „előredőlve hasalt, tollait” szétlazítva, ez neki „a csúcs”, és „csak lágyan ütögetett” oda, nem vadul, ki vagyok én neki, írja a „felügyelő)”, Szpéró „a régi”, kis fürdés, nagy és állandó „jövés, másként, mint” Éliás, evidensen, mint mindig, röptéire PP „csippantgat; Samu úgy” hiányzik, szinte sosem vagyok vele, mert ő „Szpéró ideje alatt” van szabadon; Samu ma szinte sírt „dühösen, hogy olyan hamar” bekalizom őt, nem tudta kiadni azt a roppant „szeretetét, csalódott” bennem, mondja a felügyelőné, Samu megható „lény, mondja, emlékszel, ahogyan” ő, aki a legrosszabb repülő „volt, sorra tanította… ez már” megvan másutt, írja „Tradoni… (Éliást, Tilit”, ugrálva, előugrálóként)… Svunics rászáll a „vállamra (fehér trikó), kedvenc” füvét eszegeti a „kártyaasztalon, déli” szél fúj, nyitva az ablak, ők a friss levegőt „érzik, mintha minden” tökéletes lenne, mintha ez lenne „a boldogabb lak”, holott ezt az „ablak” már talán csak akkor „mutatta, amikor a rózsaszín” duzzanat is megvolt; ezzel nem lehet „visszaélni, a felügyelő” mindazonáltal iderajzolja a vári „(Molnár utcai) mesterrel közös” dolgaik egyikét: ez egy 50-es (1950) szentendrei kép „után” készült rajz, dolgoztak „együtt jó pár” ilyesmin; ma szinte „jól” van minden, ritka pillanatok, beszélik „a Mesterrel, telefonon, pénteken” meglátogatják, nemsokára „két éve, hogy Tilit” találtuk, írja a felügyelő, az eseménysorok „objektívak” is, és nem hittem, egyetlen lapon sem hihettem, tavaly „sem, 77 és 80” közötti feljegyzéseimmel, sosem „remélhettem, hogy majd én” elmondom, mi volt, és mit éreztem, hanem legföljebb, hogy „voltak dolgok és éreztem, és közben beszélni próbáltam”, ennyit csupán; Alak, Ablak, visszaemlékezett, amikor „még Flórival mintha” az ablakban állt volna (volt-e ilyen?), mit tudtam „akkor!? semmit se” tudtam, és most, ahogy jöttünk hazafelé a város északi „határából, azt meséltük” útitársunknak: nem bárkik miatt „tennénk meg ezt, 10” év, 12 év, és csak a verebeket „mondtuk, emlékszel, fenyeget” meg a felügyelőné, már itthon azután, írja „Tradoni, vendéglátónknak, aki” már tulajdonképpen érti, miért „csak pár órára” látogatunk ki hozzá „igazán csak nagyon olykor”, és nem a „csak” a lényeg a dologban, és ő vigyáz a „legjobban, erre a pár” órára tényleg ne zavarjon ott minket „senki, nem csinálunk” lényegében semmi „mást”, vagyunk ott „valahogy, emlékszel, csak” verebeket mondtál, hát Svunics? Svunics „épp a trikómra jön, csak” úgy (a „csak meg a csak meg a csak” mégis!), és olyan „mellékesen, mint aki” kézből három ásszal „üt ászt és kis kaszinót, így” jön, nem, Svunics miatt „ugyanígy, miattuk, akiket” ismerünk, gazdag kis egzisztenciákat, tökéletes „barátokat”, akik nem bírnának meglenni „nélkülünk (bár meglennének, talán), és” akik nélkül nem bírnánk „meglenni (bár egyszer majd” megleszünk, talán), most mintha „rendben lenne a világ”, különbéke nélkül, mert nincs „másik fél”, nem kell külön „béke”, nincs „mi közt”, holott kettőnk között „is lehetne összecsapás” most, egyszerűen valami ablak-dolog „miatt (nem függ össze” a képzőművészettel, semmivel, ami a „következő ábrára” vonatkozik), lehetne, de nincs, mert a „véleménycsere elemeit” mintegy analitikusan exponáljuk, jelezzük csupán, mi „lehetne”, és kölcsönös a kiengesztelődés a „nemlétező tárgyban” támadt feszültség oldására, még inni „is óvatosan, Deit + citromlé, majd” hideg víz a pofámra, enyhület a „gyökérnek, tegnapról, valami” bor, kapormártás és „krumplikrokett, tegnap spárgás” omlett, holnap sajtos spárga; nem dagadt be a „pofám, Tradikám, aztán” nehogy olyan bedagadt pofásra „rajzold az Alakot, mondja” a Doktor; Korniss „után” rajzolom, írja a „felügyelő, és az ablak” belsejét Korniss húzza bele a rajzba (a „keretet és az alakot én), és” ezzel megvan az a „tér, ami a kiállítással és a füvekkel, egy” régi szemüvegen át. Érdekes, a pirosat maguk „is zöldnek látják? – ezt” kérdezte, meséli a „felügyelőné, papa a mentősöktől, a” kocsiban, ahogy a kórház felé „közeledtek; spárgát vettem, emlékszem”, ahogy közeledtem a kórház „felé, még 1977 májusában, és” amikor 1978 tavaszán füvet „szedtem, jártam arra, az Alsóhegy” utcán, az út mentén főleg gyomok „voltak, és ott ment” egy vasúti szerelvény, a Balatonra indultunk „innen, át a Villányi út” hídján, a zsák volt zöld, amiben a „maradvány-holmikat kiadták, és” ahogy ott mentünk a „zsákkal, mindketten gondoltunk arra” a Valakinkre, aki nem lett „meg; volt-e szemüveg is” a zsákban, töprengtem, írta a „felügyelő; szandált, botot” stb. hagytunk a sűrű, tulajdonképpen zöldikés „bozótban, szemüveget: ki” tudja már, onnét nem hoztunk haza „semmit, mintha mindent” valami nyúlós massza borított volna („akkor már jobb a por és hamu”); PP-t, amikor még csak hallottunk „róla, és a doktornő” tartotta még, így emlegettük: a „Szemüveges; milyen távol” van a tréfa a tárgytól, bármi „vicc”, a vicc: látszatmegközelítés, látszikot „nem ismerek, mondta” PP, a felügyelőné „tolmácsolásában, és ez nem” volt tréfa, hőség volt, vibrált a „levegő, hályogon át, ült” a nyitott ablaknál, aztán kiállt a „nyitott ablak mögé, olyan” volt, mintha kiállna oda, bár senki „se nézte. Beleütögetett” a levegőbe, aztán elérte – a lába „is ott volt, érezhette” a helyet – a zöld henger alsó kiszögellését, ott „volt a víz, és akkor” átment a rúd másik végébe a sajthoz. Ebben „mind nem volt semmi” tréfa; az alaknak az ablakban nincs „tekintete, lent él” egy tepsiben, máskülönben, és egyszer „elrepült, óránként másfél kilométeres” sebességgel, a szemközti „házig, ott egy ablaknál” lezuhant, megtalálták, visszavitték. A doktornő nagyon „szerette, szereti most” is; O. L. „rettenetes állapotban” látta (PP-t) „először; ő adott” tanácsokat. Most „Tradoni megint” retteg az írógéptől. Szpéró a bal vállán fekszik, ahogy vasárnap, június „15-én, mielőtt” leröppent a papírkosár rúdjára; mielőtt Tradoni lenyúlt Tiliért. Mielőtt „akkor Tili” – pedig ez nem „volt a szokása” – átlépett volna a tenyerére. A tenyeremre, írja Tradoni, végképp „ritkán lépett” rá. Legföljebb az „ujjamra. A hegyen” erről beszélgetnek: mégis mi történt? Négy „változatot hoztak” össze; „egyelőre ott” tartottak, hogy bizonyos „elemek eggyékeveredtek” a változatokból, mások kizárták egymást. A „füvek nagyon” szépek voltak, és „a jó” levegő, a szabad „tér valamit” módosított a hiányon: nem a lakás vette körül „őket, ahol minden” végleges. Tradoni aztán „fuldoklott” a belső szobában (a dolgozóban, a madarak „alvójában). Most”, ahogy ezt írta, Szpéró „elterülve hasalt” a vállán. Szpéró az imént a konyhába ment ki „velük vagy” tízszer. Tilit keresné? Nem egészen; a konyha iránti érdeklődés „talán a nyarat” jelentette. De amikor Tradoniné kiment, s ők kettesben „maradtak Szpéróval”, Szpéró felröppent az egyik falat „borító nagy” könyvespolcra. A legmagasabbra, a kilencedik szintre. Oda, ahol Tili „szokott állni”. Ott repkedett, nézett „befelé, a könyvek” fölé. Aztán átröppent a kilencedik „polc középső” rekeszébe, ott egy alrekeszbe, mely két magas, a mennyezethez „simuló polcfedélig” érő könyv között az ő odúja volt mindig, de mellette, egy nagyobb „odúban Tili” tartózkodott „gyakran, és akkor” Szpéró a saját „odújából átröppent” Tili egykori odújába, és eltűnt. Tradoni síró „hangokat hallott”, pontosabban hasonló „sip-sip”-eket, amilyenekhez „Szpérótól a madár” fürdése közben szokott „hozzá. Szpéró” sírt, legalábbis ilyen „hangok kíséretében” kereste Tilit. Akkor Tradoni „átment a másik” szobába, ahol Éliás – ugyancsak szokás „szerint – kalitkában” tartózkodott; ő akkor „jött ki mindig”, ha Samu, Tili és Szpéró már „lefeküdt”, azaz kalitkába került, s a kisebbik „szobában pihent” (bár még világos volt). Nagyon szerették ezeket az esti, késő délutáni órákat. Szpéró „is, Tili” is, Samu „is nagyokat falatozott” a kalitkában, Tradoni és „Tradoniné gyakran” átlátogatott hozzájuk, zöldet nyújtottak be Szpérónak (Szpérónak „is a kalitkája” rácsába dugva volt ilyenkor – a már „leszedett” kali oldalán – az „esti friss” zöld, de igazából azt szerette, ha megkínálják). Éliás pedig jó másfél „órát szabadon” repkedhetett a nagyobbik „szobában, ahová” „Tradoni akkorra” már átköltözött a géppel, a fordítanivalókkal, szótárakkal, „papírokkal, indigóval, tollal”, radírral. Tradoni most átment a nagyobbik „szobába, csak” úgy, esetleg kártyázni – de ez „utóbbiról szó” sem lehetett. Szpéró olyan kiabálást „csapott odaátról”, és Samu akkorákat válaszolt, hogy Tradoniék nem tudták, mit tegyenek. Szpéró máskor „ilyet a legritkább” esetben csinált. Nekiállt barangolni Tilivel, a barátnéjával, s amikor „még – június” 12-éig – a fémlábú, „tükrös” szék is ott állt, abban nézegették magukat, írta „most talán” már ezt is másodjára Tradoni. Csendben ballagtak, néha futkorásztak, szedegettek „a szőnyegről” ezt-azt, majd „Tili olykor” bement Szpéró kalitkájába, ahol nagyon boldog volt. Tradoni ezt „írva úgy” érezte, szorong, nekiszaladna az ajtónak. Szpéró „közben a meztelen” lábfején álldogált, néha felhúzta az egyik „lábát. Olykor” a tollazatát „borzolta, egészen” apró csiklandozásokat „érzett ilyenkor” Tradoni. Mestere „volt a biztonságnak” a madárfelügyelő „(e téren); itt, az” íróasztal „alatt még” közel sem volt soha a „balesethez. Pedig” igen kényes helyzetek „is előadódtak”, például amikor két „lábát átkulcsolta” egymáson, és Szpéró bemászott az egyik „alá, a kettő” közé. Mozdulni nem „mert. Tili” is ott „mászkált néha”, csak ő nem „volt olyan” fürge, mint Szpéró. Viszont a rálépés nála nemigen fenyegetett, mert „nem bizonyult” olyan merésznek sem. Vigyázni „kellett, toll, radír”, füzet le ne pottyanjon az asztalról, ezek „mind halálos” ütést mérhettek volna a madarakra. Most, ahogy Tradoni ezt „írta, érezhette”, ahogy Szpéró a „lábán bóbiskol”. Mit „is beszéltünk a” hegyen, jegyezte fel. Összesítettük, mi „történhetett. Tili” húszat tojt. A fájdalmas az, hogy „halálával bekövetkezett” az a fordulat, amelyet a laikusok „biztosra vettek” titokban. Holott „Tradoniék tudták”, hogy ez nem „volt törvényszerű. Csak az” volt a végzetes, hogy ők maguk hagyták Tilit legyengülni. Így foglalhatnám „össze, írta” Tradoni: mi, akik annyira „tudtuk, hogy a legyengült” madarat veszélyek fenyegetik, nem figyeltünk „fel arra, hogy” Tili a tojásrakásba és a „kotlásba lényegében” belerokkant. Nem „evett rendesen”, arról nem „is szólva, hogy” a húsz tojás…! Ki „kellett egészíteni” ezt G.-nek ma „délutáni legújabb” szakvéleményével: átlagos esetben (már „amennyiben átlagos” eset az, hogy a zöldike „tojó hím” nélkül tojik) öt-hat tojás van (sőt, ez a szélső „eset inkább!), akkor” a tojóka „kotlik, de látván” a dolog eredménytelenségét, abbahagyja. Tilinél ez „részben nagyon” másképp, részben egy kicsit másképp volt. De ami a leglényegesebb: körülbelül egy „héttel a” tragikus-forma „vasárnap előtt” Tili elkezdte a nyakát „tekergetni ivás” után, görcs állt a torkába. Rettenetes „volt nézni”, írta Tradoni, attól „féltünk, megfullad”. Ő, a nagy ivó! Ám ezt „sem Erlanddal”, sem – véletlenül – G.-vel „beszélve nem” említettem, mondta Tradoni. Azt mondta még Tradoninénak: – Ebben „én hibás” vagyok. Megemlíthettem „volna a görcsöket”. Sőt! Fel „kellett volna” tennem a határozott „kérdést: mit” tegyünk? Ennél csekélyebb „dolgokat is mindig” megkérdeztem. – De kialakult, mondta Tradoni, és ez „nem szemrehányás” volt, inkább helyzetelemzés, egy olyan „gyakorlat”, hogy „Erlandot lehetőleg” ritkán zavarjuk, s „ebben Tradoni nem” érezte hibásnak magát, ezt mi „ketten gondoltuk” így, mondta Tradoninénak. Ezért „voltam esetleg” visszafogottabb a telefonálgatással. Holott ez most, mint „kiderül, végzetes”. Viszont az nyilvánvaló hiba „volt, rettenetes” véletlen, hogy nem kérdeztem meg Erlandtól a görcs-ügyet. Igaz, hogy senki „egyáltalán meg” se említette, hogy vitaminhiány léphet „fel kotláskor”. Tradoniné éppen „ellenkezőleg, túlvitaminozástól” tartott! Ahogy Tradoni ezt írta, Szpéró felrepült „megint a könyvfal” kilencedik szintjére, oda, ahol „Tili tartózkodott gyakran”. Tili azokat a „polcokat se” mindig érte el „jól a tavaszi” időkben (vagy tél végén), amikor meghízott. Hatalmas zúgással „száguldott a légtérben”, és ilyenkor ijesztőeket „esett. Baj” azonban – szerencsére? törvényszerűen? mert akkor Tili nem „rokkant” volt, hanem túltáplált, és a bögyén is „voltak tollak”, jó vastagon – nem történt. Persze hogy szerencsére! De azt „Tradoni nem tudta” törvényszerűnek elfogadni – s erről „beszéltek a hegyen” –, hogy most ilyen leromlott állapotban azért „rögtön súlyos” balesetnek kellett „érnie Tilit”. Fojtogató volt a szoba, Szpéró „is nyugtalan”. Keres, állapították „meg. Valakit, s” nem akárkit. Tili sosem lesz többé, mondták maguknak, de Tili „egyben zöldike” is volt. Innen lehet elindulni. „Ahol egy” nyomozás leállt – vagy egy „felügyelés inkább” –, a legyengülés „kérdése: tudható” volt, hogy a tojásrakás és a „kotlás anyagokat visz” el a szervezetéből. A nyak „rángása ivásnál”, mondták a „hegyen, B-vitamin” hiányából „eredő idegrendszeri” zavar volt. Mármost ez jelentkezett a tragikus „előjelű vasárnap” előtt „is. Tradoni” baromian dolgozott, nem „esett neki” a kérdésnek, ez hiba volt. Jelentéktelen dolog „volt az a munka”, persze, ha Tili sorsa a tét, minden „munka jelentéktelen”. Viszont Tradoniné ott „hibázott”, hogy ha aggódott „Tili bizonyos” életjelenségei miatt, szólnia „kellett volna” – erőteljesen, felszólítólagosan –, hogy Tradoni lépjen közbe, lépjen, tudja meg, mi a teendő (Erlandtól, G.-től stb.). A baj az „volt, hogy tíz-tizenkét” szakkönyvükben vagy félszakkönyvükben vagy túl kevés „volt az ilyen” esetekről (tünetekről), vagy „túl sok, s” nagyon szétszórtan szerepelt a bővebben taglaló „művekben ez az anyag”. Egymásnak ellentmondó lehetőségek merültek fel: a tragikus „előjelű vasárnap” délután bekövetkezett szerencsétlen repülés „utáni hányás” lehetett a./ ütés következménye (a begy „megütéséé, a fej” megütéséé; később Erland azt „is mondta: végeredményben” előfordulhatott, hogy a madár a fejét úgy „ütötte meg”, mikor a könyvespolc első szintjének kiugró „párkányán landolni” nem tudván, a könyveknek s borítékoknak ütközött, hogy a hányásközpont „sérülése következett” be, ezért voltak a hányások; másrészt lehetett a hányás etetési pótcselekvés is, lévén hogy a „tojó hányva” etet, beleöklendezi az ennivalót a „kicsinyek torkába, s bár” nem „voltak fiókák”, az ő már megkavart képzetvilágában voltak, legalábbis „volt az erős” etetési ösztön… de erről „még sokkal” részletesebben, írta Tradoni), b./ sokkhatás eredménye. Ha sokkot „kapott a madár”, ezt látszólag jól kiheverte, mert „miután betették” a kalitkába, s még egy kicsit hányt, „aránylag jobban” lett. Tradoni itt az „utolsó öt” nap eseménytörténetének ismertetése mellett döntött. A hegyen „még arról is” beszéltek, hogy „lehetett vírusos” eredetű „is a halálos” kór: e legyengülés következtében (nem, nem „vírusok”, hanem baktériumok!) szaporodtak el, melyeknek „törzsei mindig” készenlétben állnak; akkor viszont, mondta Erland, a négy nap „alatt bekövetkezett” váltakozó jellegű, visszaesésekkel tarkított „javulás” bizonyára elmaradt „volna; továbbá: ha” a vasárnapi „szerencsétlenség súlyos” ütést „eredményezett (volna)”, hogyan értelmezhetjük, írta Tradoni, a „szinte fokozódó” javulást (a hányások és visszagyengülések ellenére: csütörtökről péntekre „virradó éjszaka” a kis madár hátradugott „fejjel aludt”, ami azt jelenti: jobban volt!). További ellentmondások: a./ a hányás „lehetett etetés”, mert az ütés – vagy sokk – „kiváltotta hányás” következtében Tili rájött, hogy így kell etetni; szuper-erősek „voltak az ösztönei”, ezt „bizonyítja a húsz” tojás; b./ „zavarosak voltak az” ösztönei, mert hat-hét „tojást befűzött” a gyönyörűen megcsinált (ő csinálta!) fűfészkébe, s csak hármon „ült; továbbá:” eleinte „rálépett néhány” tojására, sőt, az egyikbe bele „is kóstolt”. (Mérgezés lehetősége kizárva; szinte „kizárva, teszi” hozzá Tradoni.) Így jöhetett rá a táplálék-kiöklendezés folyamatára „is, egy olyan” időpontban, amikorra a fiókái „kikeltek”. Tradonit is, úgy „látszott, megetette” párszor. Tradoni „vitte az eleséget” (sajtot! apróra tépve; és a kedvenc kendermagját), Tili elfogadta, „majd komótosan” kihányta. „Eleinte, persze prüszkölve” hányt, és a „feje tele” lett, aztán szép „tokokban”, nyálkatömlőkben, majd „megint öklendezve”, megint tele „lett a feje”. De csütörtök „délután szépen” rendbe szedte „őt először „Tradoniné, „majd ő” saját magát, tollászkodott, szökdelt, mint az egészséges madarak, és „nagyjából így” „is aludt el. Mármost” a hányás is „lehetett idegrendszeri” zavar. Esetleg a legyengülés „következtében elszaporodtak” bizonyos baktériumok, s ezek hullámzó „erővel fejtették” ki hatásukat. A Neotesol nevű „antibiotikumot Tili” kedd „reggeltől péntek” reggelig mindvégig kapta a Polybé-oldatban! Ellentmondás volt „még a görcsök” további jelenléte „(víznyeléskor), de az” erőteljes „mozgás (szabad” mozgás! és változatos „is: egyszer” például megállt úgy, hogy egyik „lába a rúdon” volt, a másikat feltette a szépiájára!); ellentmondás „volt a fegyelmezett”, céltudatos „evés, a kalitka” alján, kotorászás – és a hányás; de ürüléke „is volt” szépen! Hanem utolsó reggel, pénteken, Tradoniné azt állapította „meg, hogy csak” egyetlen „ürülék van a kalitka” alján (vagy bárhol „ott). Tradoni” ebből arra következtethetett, hogy a gyönyörű, „elalvás éjszakája után” reggel a nyelőcsővel vagy a „bögyből a gyomorba” vezető összeköttetéssel valami „végzetes (idegrendszeri” eredetű?) baj „történhetett. Mert” nem volt „ürülék. Ezek” csak feltevések, írta Tradoni, de mintha azt igazolnák, hogy idegrendszeri „jellegű volt” a megbetegedés, vagyis a vitaminhiányban gyökerezett (ha ezt „mondhatom így, tette” „hozzá kétségbeesetten)”. Tradoniné megkérdezte (most vacsoráztak, teljesen kimerülten): – És ha „Tili életben” maradt volna, ennyi rendellenesség után… mert a húsz „tojás is teljesen” rendellenes volt, kis szokatlanság „volt a korai” szemhunyás, tél és tavasz fordulója előtt… és a riadékonyság, repüléskor… ha életben marad, esetleg tovább szenvedett „volna ezektől” a görcsöktől…? – Tradoni azt „felelte: nem” biztos, hogy „szenvedett” volna, de életben „maradhatott volna”, és nekik az lenne a legtöbb. Esetleg, mondta Tradoniné, nagyon sokat „szenvedett volna, és… Vacsoráztak”. Tradoni felugrott, mert valami fontos „följegyeznivaló jutott” az eszébe. Tradoniné mondta, arról, hogy a kis „fészekben lévő” tojásokhoz Tili gügyögött. Ezt tőlünk „tanulta volna?” kérdezte Tradoniné hirtelen döbbenten. Azt, „ahogy kedveskedve” beszélünk hozzá, tilizve (ahogy mi értelmeztük a „hangjait)? Tili” látta talán, hogy „reggel végigmegyünk” minden kalitka előtt, és köszöntjük a madarakat. Hallotta a „hanglejtésből a kedvességet”, és ő szerette a tojásait. „Ezt meg” kell „tudakolnom, jegyezte” fel Tradoni. G. nem „tudott a dologról”, a természetben, mondta, ezt aligha figyelheti „meg ember”, tapasztalat pedig háznál

A TAVALYI HÓ

„kotló vad” madarakról kevés van. Erland (milyen érdek- és regénytelen, hogy így, egyikük „keresztnevét rövidítve”, másikuk nevét idegenesítve, semmitmondó jelölésekhez „jutottam!) talán” hallott ilyesmit, ő madárhangokkal is „foglalkozik. Vissza” a görcsökhöz! Tradoniné azt mondja, vasárnaptól fogva… nem is, kedd „reggeltől, amikor” először kapott Tili B-vitaminos vizet, és azonnal tízet ivott (!!) „belőle (ő ezzel” megint különlegeset „produkált! a legtöbb” madár nem „issza, úgy” kell beléjük csöpögtetni), nem görcsölt a „nyelőcsöve! Hanem” a hányások, „azok jöttek” egyre, és néha csak a ragacsos lé, s „közben a fejét” rázta szegény, így „lett csupa” ragacs. Máskor viszont szépen megtisztálkodott (lemosás „után), és elegánsan” mozgott, olykor álldogált. Szörnyű volt ez a „fel és le”, Tradoni szinte borzalmasabbnak érezte, mint… Nem, „az, hogy” nincs, mindennél rosszabb. Nem tudta „rendellenességek halmazának” tekinteni „Tilit. És amikor” Tradoniné megkérdezte, nem lehetséges-e, hogy „Tilike ezt” a sok különlegességét (rendellenességét) „adta el” nekik kedvességgel (kedvességként), akkor „ők végső” soron…? Nem is lehetett befejezni ezt a „mondatot. Jelsán”, mondta Tradoni, minden „egyes adriai” nyaralás után, nem „voltam-e egy napig” búskomor már a szállásunkon? (A „Micimackóból nem” a búcsújelenetet „olvastam-e folyton?” Mit „érezhetek” akkor Tili halála után, el tudod képzelni? Gondolkoztál „már valaha” rajtam?) Feszültek „is voltak”, egymással, és kialvatlanok „(önmagukban). Micsoda” boldogság volt az az este, emlegették, amikor „Tili hátravágta” a fejét! Visszakérem, mondta Tradoniné, azokat az időket, amikor „Tilinek még” csak néhány tojása volt, és kentük a „fenekét svájci” kenőccsel, „és lohadt” a pirosság. „Mintha mindvégig hagyott volna egyetlen pontnyi helyet”, írta Veszelszkyről „valaki (M. S.). És ahogy ezt” az öt dossziét itt tartom a piros kockáson, ahová „így nem dőlhetek” le pihenni, és váltogatva előszedem a „kézirattömbből hol” egyiket, hol a másikat, és keresek egy-egy „pontot, ahová valamit” még mindig be kell iktatni, és van „talán 25/a–c” pótlap, 34/a–f, 67/a–g, 120/i–k jön a 120/a–h-hoz „stb., és van” 476/a–u, és a 480-asok körül mintha különös óceánon „járnék, szigetek” sehol – mintha, ism., az történne. Nem „tudom, Vele mi” volt (a Pusztaszeri úton, Óbudán stb.). Most ez „történik. Keresem” a pontnyi helyeket, mert „ez” sosem „kész. Be fogom csomagolni, át” fogom kötni, ha a felügyelőné „is végigolvasta, és nem” nyúlok hozzá többé. Ahogy a fehér „kereszt (a táj, eloldozott” pontrészecskéivel, s csak a vízszintes, és a „függőleges vezértengelyével, ami” egyébként másoknál „is van, mindig volt, régebben s” ezután) (is mindig lesz) ott fekszik a „falon, és PP elkapta” a sarkát. Ezek a dolgok egyszerre „történnek. Ahogy kint kimelegedett, és” ablakot nyitottunk, és PP „felharsant, ám előtte is” harsogott már, Szpéróval és a „többiekkel, és mintha nem” történt volna semmi (a zuhanás). Nem mi magunk „hagyjuk a helyet – ezért” nem „is kerülhetett” a kézirat elejére „ez a ponthagyós, bár” szép, megállapítás –, hanem valami hagy nekünk „valamit, aminek” aztán helye is lesz. Ezek a dolgok. „(Írta.) De mintha” meghalnék, így kell becsomagolni most ezt „itt. S amíg papírba” nem lehet, valami mást kell csinálni. A „munka, a fordítás, a dolgozatírás” stb.: csak ilyen „becsomagolás, becsomagolom” vele azt, amin most már nem kell több „helyet találni (hagyni), most” már „az egész: hely”, amit hagyok, írta – bár „tudta, hogy holnap, 1981. május” 31-én még talán ír valamit – Tradoni „ma, 1981. május 30-án” délben, és dolgához „látott. Harsogtak” ők öten „odaát, és mindig” hagytak „helyet még egy” hangnak. (Innét „folytatódott a” 77–80-as kézirat; a „lohadt a pirosság”-tól.) Amikor még annyira „békés volt minden. Izgultunk”, a „rettenetes repülések” során be ne „üsse a tojáshordozó” részét; össze ne törje a tojáskát; össze ne „törje magát”. Mégis, maga a nyugalom volt az az idő. Este „lett, kilenc” óra, Tradoni egész „nap azt” hitte, „vasárnap van. Szombat” volt. Ahogy a hegyről lejöttek, „sétájukat a sírnál” végezték. Csak meg „akarták nézni”. Döbbenten látták, hogy a csemetebokros „ültetvényben” épp az a csemete, amelyiket kiemeltek, hogy „alatta egy kicsit” nagyobb gödörben Tilike koporsódobozát elhelyezhessék, fonnyadozni „kezd. A zöld” kertész(nő) „sírján hervad” a bokrocska! Ez rémes volt; hiszen megtörténhet, hogy felfedezik, s „akkor kidobják… a kis” koporsót. Hazamentek ásóféléért, találtak „egy kurta” nyelű, erős fűrészlapot, vittek vésőt. Ez „volt otthon”. Sírásásra nem került sor, mert inkább egy „cserjetövet ültettek” át. Holnap, mondta Tradoni, megnézzük. Aztán kiderül, maradhat-e. Fájdalmas volt ez az „apró rejtély” is. Semmi se „akart jól” eligazodni. Idehaza a három „veréb várta” őket, csukott „ablak mögött”, a belgrádi rádió zenéjét hallgatva (Tradoni egy szót se „értett szerb-horvátul”, s így nem „zavarta az évek” óta „szóló délelőtti” vegyes műsor, amelyre a madarak „mindig nagyokat” ordítoztak; különös, állapították meg Tradoninéval, hogy Tiliről nem „is készült” hangfelvétel; elővették „azonban egyik” fényképes dobozát, és akkor Tili fiókakorabeli „látványa szinte” kibírhatatlan lett), Belgrádban még egy „órával kevesebb” volt. Ez mindig különös élmény, jegyezte fel Tradoni. „Ott 11” óra, még a derekánál tart a „délelőtti szórakoztató” és kulturális program, s nálunk már dél van; s így tovább. Visszaemlékezett „1977-es adriai” útjukra. Ő már Belgrádból vissza akart „volna fordulni”. Szpéró és Némó miatt. Persze, ha „ismerőseink nem” engedik el, hanem esetleg mégis nekünk „adják vissza” Némót, Szpéró nem bontakozott volna „ki olyan” szépen egyedül! Nem lett volna olyan „központi kis” madár. Ha „viszont Szpérót” is elengedik (véletlenül), vagy a madár meghal, nem lett volna „Samu (Samut” egy fotóriporter azért hozta Tradoninak, 1978. augusztus 18-án, mert a./ Tradoni „gallérja fel volt” hajtva, s a fotós le „akarta hajtani”, de Tradoni elmesélte, hogy Szpéró „miatt van” így a gallér, b./ mert a laboratóriumba „visszatérve a fotós élete” első verebét lelte, ő volt Samu; cingár, csaknem csupasz madárka, és „mostanra előkelő” kis „frakkos klubtag” lett belőle. Nem „lett volna” Tili, 1979. május 31-én (mert „ha minden” másképp van, Tradoni egész „élete másképp” alakul, s aligha „megy arra” épp akkor délelőtt, amikor az „utcaseprő a Bíróság” előtt a madárkát lelte), nem lett volna „Éliás 1979.” augusztus 12-én, mert nem jártak volna a „hegyre füvekért”. Mit akarok „ezzel, kérdezte” Tradoni. Tradoniné a jegyzeteket készítette, amelyeket „Tradoni a könyvhöz” kért. „Tiliről, mindent”. Röviden, ő kidolgozza. Vagy ő is csak röviden. Majd „közben előszedem” a füzetet, abban valóban röviden van minden… mert a baromi „fordítást csináltam”, mondta Tradoni, igaz, „vasárnaptól kicsit” kisebb ütemben, de… Ki tudta, hogy „Tilike utolsó napjai” ezek! Így „is volt” valami a füzetben (1980. június 15-étől 20-áig), de hát másképp kellett „volna ezt” is, sok a tulajdonképpeni üresjárat („Éliás nagyon édes” stb., ami igaz, de amúgy is tudható). Tradoni „iszonyúan fáradt” volt. A további „munkát másnapra”, 1980. június 22-ére, most már a valódi „vasárnapra hagyta”. Furcsa „volt visszagondolni” a hegyre; egy kicsit mintha rémálomban telt volna, „bár nagyon szép volt”. Tradoninak eszébe jutott az 1977-es „nyaralással összefüggő”, s afféle visszatérő álma. Nem is tudta már, melyik „éjszaka álmodott”, talán… (Itt: hiányzó rész; „tisztázáskor Tradoni” nem találja, halad tovább.)

Majd ez jött: „Igencsak fájó, hogy ilyen kurták a bejegyzések. Egy beteg gerlével, akit az ablakban etettünk, többet foglalkoztunk, mint…” Azokkal a feljegyzésekkel, amelyek mélyebben „érintenek, mint” a könyv. (Ezt most, tisztázáskor, borzasztó homályosnak találta.) Álmos volt. (Most is.) „Ivott egy” kávét. Mert még ma „este megnézte” ezt a dolgot. (Miféle dolgot?) A kávé „úgy a hetedik dupla” volt aznap. Nem lett „volna tisztességes” (és fájt „volna még” külön!), ha Tili „hajtósságához” hasonlítja a sajátját. (Ha ezt „tettem, visszavonom”, írta.) A füzet borítóján (VI. 11. szerda volt a kezdő nap, a bejegyzéseké) ott „állt könyvének” tervezett címe: „Én is veréb lennék talán”. Ez „már nem” megy, állapította meg valamivel korábban, Tili betegsége „óta ez” képtelenség, halála „után merőben” lehetetlen. Most ő „maga egyszerre” inkább egy zöldike hiányának „formájában létezett”. De a verebeinkre „is nagyon” kell vigyáznunk, mondta Tradoniné. (Jó egyszerűen „alakul a könyv”, írta most, ahogy tisztázta. Bár ez a „kitekintés nem” lesz stíluseszköz!) Ők ránk „szorulnak, jegyezte” fel (akkor) Tradoni. És hogy Tradoninak sem szabad most „hiány formájában léteznie”, mert „mindnyájan rád is”, rá is szorulnak. De azért huzakodtak (ők „ketten) egy-két” dolgon. Így-úgy. Tradoni örült, hogy a „felügyelőné feljegyzéseket” készít Tiliről. Addig belelapozott a füzetbe; az „elején ott” voltak a már felhasznált részek. („Talán Tili meg mi most…” És: „ő produkált…” Rémes „volt ez” a bejegyzése: „x oldalas rekord” – a fordításról; valami történelmi élménybeszámoló, kalandhistória.)

Tradoni nem „bírta ki” (most) a füzetet. Odaült a felügyelőnével „szemközt ahhoz” az asztalhoz, amelyiken kedd délelőtt úgy tíz „percre otthagyta” Tilit a kalitkájában, miután Tili jobban lett, látszólag nagyon „is jól lett” a Polybétől, nem „tette a szokott” helyére, a két „verébkalitka (Éliásé” és Szpéróé) közé. Az asztalnál ültek most, „amelyiknél kártyázni” szoktak. (Tradoni másolt, egy „év telt” el azóta; és állt a könyv, mint a levegő, „amikor 1977” nyarán „Szpéró hozzájuk” került, és alig „volt nyitva” az „ablak egész” nyáron. A könyvre azonban nem „lehetett rányitni” semmiféle ablakot. Minden zárt „volt körülöttük” – a két könyvalak körül, miközben velük, a könyvön kívül, minden továbbment. Így jutott „el oda, hogy” mindezt tisztázta most, és a valódi ablakot – „a kizöldült gesztenyefasorra” – mégis kinyitotta. Nézte a nagyon „tiszta kora nyári” eget, alkonyodott. Ám ha az asztalhoz, a kalitkákéhoz, melyek most, lakóikkal, az egykori dolgozószobában „pihentek”, visszatérek, írta, „megint csukva” lesz minden. Majd néha „kinéz, határozta” el. Ennyiben máris beleavatkozom, írta, a könyvbe, a „nagyon egykori” események képébe. A nagyon „egykori események” képében mászol, mondta Barátja.) Felesége a kért „feljegyzéseket készítette”. Holott azt tervezték, hogy délután – csak „hogy lekössék” magukat – játszanak, egyebek „között tervezték” is ezt, másrészt az OT második „tornájának XV.” bajnoksága jött (is). De nem játszottak. A délután a „madarak idegeskedésével” telt el. Kiabáltak, Szpéró nem hagyta „Tradonit kimenni” a szobából, utánuk „ment a konyhába”. Mi lesz „a” zöldikével, kérdezte a „feleségét Tradoni”. Jól tettük-e, hogy „G.-nek megemlítettük”: ha talál, kérnénk. Szpéró „szempontjából esetleg?” Mert hogy beteg-e az új „jövevény, kiszűrhető”, ilyen „veszély igazából” nem fenyeget. „Hogy tojó” legyen: ez a kockázat; az lesz-e. S mi a „jó változat”. Milyenek lesznek a szokásai? Mindegyik „egyed más”. Megismételhető-e, hogy Szpéróval egy újabb, „zöldike olyan” barátné legyen? Tradoni ezt írta a könyv jegyzetanyagába: „Azért mentem oda hozzád az előbb, mert nem bírom a füzetet másolni!” A „nem bírom” alá volt húzva. Szöveg volt még: „rettentően fáj” stb. (Magyar „irodalom, írta. A” felügyelőné, 1981. „áprilisában már, a” konyhából, ahol sajtos-gombás burgonyaételt „készített, beszólt” neki: „Elcsöndesedtek!” Ezt nagyon – ld. Tradoni feljegyzései – gyengéden mondta. „Elcsöndesedtek!” Tradoni „ezt gyengéden” írta. A szó ugyanolyan „lett a papíron”. Sosem „tudni, mikor” csöndesednek el. Még zajonganak egy „sort, aztán” elcsöndesednek. Dömiék is, mondta Barátja, írd, Tradikám, „csupa tréfa”. A zajongó sort, írd ezt, rövidnadrágosan. Az új „egyed aztán” azt kívánta, hogy a felügyelő az egész „telet sorban” élje le odahaza: mert ebben szokta meg „őt júliustól”. Mindezzel könnyű „lenne megmenteni” a jegyzetanyagomat. Nekem azonban le kell másolnom, írta Tradoni, ezt az egy éves, félig „megfülledő anyagot”. Megmentettem „vele magam”, akkor, most „nem dobhatom” el. Persze, valami még „lehet, sok” minden, el „kell jutni” addig. Olvasta, így másolta a könyvet. Ennek a könyvnek, az eredeti, nyitatlan „ablakos alakjának”, én vagyok az első olvasója: ahogy másolom, ahogy már „rögtön nem” hagyom annak, ami.) Találomra folytatta a másolást: „Fáradtak vagyunk, ne gyötörjük egymást”, mondta éppen Tradoniné. De most „meg, vagyis” ma, éppen együtt voltak, és „egyáltalán nem” gyötörték egymást. Csak hirtelen tíz-tizenöt „fokot szökkent” lefelé a hőmérséklet, az áprilisi nyárban, és Tradoni, mikor „előtte kiment” lefürdeni, azon „kapta magát”, hogy vacog. Visszajött „minden, nem az étel”, „hanem régi” idők. Néha vacogott így, hangsúly a „néhán. Tíz” év, húsz „év múlt” el róla, csak „hőmérséklet-változások vették” körül. Szinte lennem „se kell”, érezte. Tulajdonképpen „egyszerűen csak” vacogott, rázta a hideg. Ez otthonos „volt. 1974-et” írt a levegőbe, a vacogásával, és öt „nap nyaralást”, eper és bor, Aloysius fenyője. Aloysius „volt ilyen” medve, aki mindig vacogott, ha megfürdött; akkor „lelték egy könyvben”, mert a gazdája meghalt, és „Aloysius egyedül” maradt a könyvben. Gazdám meghalt, érezte Tradoni, persze, ez csak játék, bár „komolyan vacogott”. Újra fűtöttek; holott „Szpéró, Samu”, Éliás és Svunics – Svunics „lett aztán” Tili jogutóda, és hím volt, mégis „mindent kb.” ugyanúgy csinált, fészeképítés a semmibe, nem semmiből, „a semmit; kis” fodorhangok „hajnalban, csak” később ébredt; de ez még nem az ő könyve, írta Tradoni. Jöttek – szálltak, írta, mert egy könyvről „írt, ahol” ilyen volt a stílus, nem rossz – az illatok, át az ingerküszöbön. A felügyelőnének meg „az ujjai kezdtek” sorra fájni, De „nagyon! Küszöbösödnek” az ujjak, mondta Doem, Barátjuk. Innen jött „aztán a küszöb”, ebbe itt, amit írt. Kint („üszk”) teljesen „beborult az ég”. Mint 1974-ben, „ahonnét hamar” visszajöttek, a festő miatt, a labdarúgó VB „miatt, mindenképpen”. Elkezdték a „klasszikus NKKB” IV. sorozatát. Majdnem „megölték egymást”. Most „minden jó volt”; ők „4-en aludtak”, félig. Az időjárás átcsapott; Tradoni „visszatért 1980-ba”, a kézirathoz. Semmiféle „következetességet nem” vállalok, alkalmiak a stíluseszközök. Nem „teszem, írta”, mindazonáltal idézőjelbe „sem az egész” anyagot, a régit. „Tradoni” – ott – „azt mondta: Igazad van”, s hogy „a papírforma bejön”. Hű, de víderek „voltunk egymással” akkor. Kár hogy mai „földgrészünket (kontingens)” elittuk már, kiáltotta ki a konyhába. A küszöbön át, Tradikám, „mondta a Doktor”. (Részlet a kritika szelleméből; a „könyv azért” foglalkoztatta; körmölsz, Tradi, mondta Barátja. Aloysiusék „foglalkoztak, valami” körben.) Tradoni „innen úgy” másolt egy darabig, mintha a másét ápolná. „Igazad van hát… a papírforma” bejön. – Ezzel nem akart rosszat mondani, Tradoniné se úgy vette. „Mindketten fáradtak” voltak, a dolog gyógyíthatatlan. Vajon Szpéróval „szemben felelős”, vagy „éppenséggel felelőtlen” vállalkozás, ha új madarat hozunk, töprengett tovább Tradoni. Ezzel nem „megyek semmire”. Belenézett Tradoniné feljegyzéseibe. Még fájóbbak voltak, mint a füzet. De amit Tradoniné „most mondott”, az az elviselhetetlenség minden „határán túl” volt. Bejött, már a mosogatásból, és azt kérdezte: – Tudod, milyen „volt Tilinek” az az utolsó rohama? Mint egy „ember epilepsziás” görcse… Olyan roham. Ahogy levetette magát a kali aljára, és folyt „valami a száján”… És a tekintetében… – Tradoni „itt közbevágott”: – Hamar „zajlott az egész”, ugye? Nem szenvedett hosszan?! – Érezte, mindjárt ordít. – Nem – felelte Tradoniné. – Azt „hiszem, hamar” lezajlott. Csak az „ő tekintetében” is volt valami „kétségbeesés… (Valami” kétségbeesés volt a „tekintetében…) (?) (!)” – Tradoni ordított: – Nem! Ne „mondd!!! – Berohant”, becsapta az ajtót. Leült, lejegyezte „ezt. Kiment” a vécére. (Ez mind én „voltam egykor, írta”. Az a sír mégis valós.) Másolta: „Folytatni kell” a füzetet, aztán Tradoniné feljegyzéseit. Aztán – mert Tradoniné nagyon helyesen, jól az elején kezdte, 1979. május 31-e körül, tehát „amikor Tilit” megismerték – a régebbi „füzeteken kell” végigmennie. Akkor beszámolni, hogyan „zajlott a jelenlegi” kártyabajnokság, Tili utolsó hónapjaiban, majd az NKKB-ről „adni részletesebb” ismertetőt, ahol Tili – Zárórával – háromszoros Grand „Prix győztes” volt, s az összetettben, húszból, az ötödik. Micsoda „eredményei lesznek” még, később, mondta Dömi. De Tili már csak névlegesen „szerepelhet Záróránál”. Vajon helyes-e, hogy „G.-től azt kértük”, szerezzen zöldikét? Szpéróval kijönnek-e? És nem tapintott-e a „lényegre Tradoniné”: – Nem „vagyunk-e máris” hűtlenek Tilihez? Egy „napja halt” meg… – Akkor erről sokat beszélgettek, ingerülten is olykor, a „konyhában, még késő” délután; a három „veréb már” lepihent. Tradoni akkor kifejtette, hogy „Tilit úgyse” élesztik fel, és őt „úgyse felejtik” el, de amit a zöldike „fajban megszerettek” és becsülnek, azt közelükben tudhatják, méltóképpen „kezelhetik, kedves” barátjukká tehetik. De most, este, ahogy „az este hűse jött be a nyitott ablakon”, és Tradoni ezeket a „feljegyzéseket gépelte”, kétségei támadtak. Nem fog tudni altató „nélkül aludni”, ezt érezte. Hanem máskülönben nem „tisztességesebb-e bátran” viselni a fájdalmat, lesz ahogy „lesz a verebekkel” ebből a szempontból, drága barátaikkal; és nem „hozni a házhoz” új zöldikét, csak úgy! Most a legszívesebben lemondta „volna G.-nél” az egészet. Előző „éjszaka viszont” mindent lemondott volna. Munkákat, megbeszéléseket „(bizonyos festészeti” tárgyakban; netán a saját rajzkiállítását). Jövőre „lemondják a folyóiratokat”. Nagy veszteség „volt Tili”. Sok minden csitul, de hogy „Tilit nem lehet” elfelejteni, az igen sokértelmű tény volt. Hazudhattam volna, „mondta kora” este a feleségének Tradoni, „hogy »Tilit ott hagytad mellettem… aztán egyszerre csak elrepült, riadtan…« Ez igaz” lenne, mondta Tradoni, csak „kihagynék pár” dolgot. Hogy én „emeltem ki” nyugvó helyzetéből (bár ha nem „történik ez”, talán „holtan fordul” le a gyengeségtől egy „reggel a kalitka” aljára, mert akkor nem jutottunk volna el a – „kései – Polybéhez)”, a vállamról repült „el tragikusan”. Higgyél „nekem mindent”, mondta, mert egyszerűen nem bírom, hogy magam „tudjam csak” az engem súlyosan „érintő »igazságot«. El kell” mondanom, el kellett mondanom neked, hogyan történt. Bár nem „tudni, mi” történt. Csak nem „lehet letagadni”, ismételte sokadszor, hogy vasárnap volt az a „szörnyűséges rövid” repülés, amelynek „során, ahogy G.” mondta, Tilike kényszerleszállást „hajtott végre”. Ma Tradoni megpróbálta meztelen lábfejével, mekkora „ütés a papírkosár”… semekkora, úgy „érezte, még” egy madár mértékével is. Üres „volt a kosár”. És Tili már egy jó „métert csúszott” akkor. Tradoni ebben a „pillanatban megpróbált” olyan ismerőseire gondolni, akiknek fájhat valami. Úgy „érezte, velük” van, de ők nincsenek vele, mert nem gondolnak „rá így”. Ám ez nem „számít, mégis” velem vannak, gondolta. Vajon Tili velünk van-e? Mert velük „volt. Vasárnap” délelőtt történt meg először, hogy Tili a plátójáról a „rácson át bedugta” a csőrét Tradoni két ajka közé. Épp csak, de ott „volt a csőre”. És ugyancsak a csőrével – gyengén – megcsípte „Tradoni kisujja” körmét. Ezek tulajdonságváltozások lettek volna? Vagy a tojások „iránti szeretet” átváltozásai? Egyszerre „voltam a kiköltendő” tojása, a hím madara, a fiókája (akit öklendezve „táplál? a hányadéktól” fulladt meg a végén; ezzel táplálta a könyvemet is, írta le Tradoni; semmiféle „könyvet nem hiszek” el, „festményt nem” tartok Tilihez „akár halványan” is foghatónak; nekem „Tili mindent” felülmúl, állapította „meg kétségbeesetten”, megint vasárnapot érzett, „holott szombat” este volt; és érezte, hogy „ezek képtelen” állítások, nincs igazi „pontosságuk; jelsai” búcsúk jutottak az eszébe, búcsúzások az Adrián, aztán az álma), voltam az ember-barátja. És a felügyelőné „ugyanez kb., s van”, amiben még több. De „ezért, hogy »megcsókolt«, csak” engem, ezért adtam oda neki a kezem a papírtartó alján. Ezért akartam gyengéd „lenni hozzá” külön is, ezért „emeltem a vállamra”. Ha akarnám – ha bírnám! de nem bírnám! –, az egészet megpróbálhatnám letagadni magam előtt, s akkor csak annyi „lennék, amennyi” látszik belőlem. De ez nem megy, nem erről „van szó.” – „Elhagyta” fenntartásainak idézés-formáját; maradt, ami „volt”.

Elkészültem, írta „Tradoni, a sárga tányéron” lecsupált füvek első adagjával, és átvittem neki „(PP-nek). A bal” szeme továbbra is mintha fényesebb lett „volna. A jobb szemén” a zöld „pajzs”. Nézd „meg, milyen szép” a kalitkája (kalitkám), mondta a felügyelőné az imént, írta Tradoni, így mentem „át. Virág” is van (volt) „benne; a tegnapi” (1981. május 17-e) gellérthegyi fűszedésből kerültek haza ezek a „lóherevirágok. Szpéróéknak” mindig „hoztunk lóherét, talán” Tili is kedvelte; „talán lesz” róla szó (volt róla „szó) valahol” ebben a könyvben. Már nem emlékszem (ezekre) (a „dolgokra), írta. Ott” volt a lóherevirág, kettő is, egy lilás és egy „kifakult, a dobogón” (nem plátója volt, dobogója, lent, innét kapaszkodott „fel, a szépiáját” lépcsőnek használva, a magas „rúdra; ezt” megkedvelte, és nem jó „változtatni; nem” tudjuk, mennyire lát, s vajon nem „ideges alapon” fogyatkozik-e átmenetileg az a látóképessége „is, mely különben” megvan; de a bal szemével látnia kell, mondtuk, írta a „felügyelő), ott” volt a két virág,

PP-nek (aki tényleg nem ér vele semmit) Tradoni

és most a lecsupált „kalászrészeket odaszórtam” eléggé gondosan az etetőtáljaira, a „kalihomokba, a dobogóra” stb.; csak vigyáznunk kell, mondta a „felügyelőné, aki” a virágokat is elhelyezte stb., nehogy „elvadítsuk még” azoktól a helyektől „is. (Az” étkezőhelyeitől.) Ahogy közeledem (közeledünk) „hozzá, hirtelen” védekező tartásba húzódik, marad „helyben (mert” vak; különben, egy „kint élt” veréb, riadozva menekülne, így „csak helyben” áll, nagy tömböket észlelhet csupán), és ha „távolodunk, visszatér” természetesbe. A dobogó előtti rúdon odaoldalaz a magas „tálhoz, eszik”. A füveket még gondosan kikerüli, mondja a „felügyelőné. A másik” négy madár szokásos reggele, jegyzi fel a „felügyelő. Szpéróék” is kaptak ma A-t és B-t (egy hét után megint). Szpéró „újra remekül” mozog, olyan biztonsággal kapja el a „bedugott ujjamat” stb.

Ahogy valaki „még jókor” figyelmeztetett, hogy „a végén nagyon szokott fájni” (elvesztésük): kell-e „így itt bárkit? Ugyan mi” fog fájni bárkinek itt „így, ezzel, ha ez véget” ért? „Ugyan miért lapoznám fel a füzeteimet” újra? „Ugyan miféle” naivitása volt „(a fájdalomnak), hogy megtettem mindazt, ami” kellhet ahhoz, hogy most „ezt írjam arról, amit” megtettem ahhoz, hogy ezt „írhassam stb.? S nem az Alagút” túlsó felén az az akác, vakveréb-forma, ahogy „felkötöztük végül azért, nem” azokra az elágazásokra „utal-e, ahogy most bármi” elágazhat, és akár módszerré is teheti ezt „valaki majd (stílus), és” visszaszólhat valaki, hogy „a stílust” bántom, holott, olvasom „az Art” International „hasábjain, a művész addig” művész, amíg a stílussal „törődik. (Ironya.) (Tőlem, ez”, itt, kivételesen.) (Ezért az elegáns „folyóirat említése; tavaly” ezekben a lapokban sem találtunk „semmit, ami a Kronbergert” helyettesítette volna; de hát nem afféle orákulumosdi ez „is, az is? Nem az” van-e, hogy itt vagyunk „velük, masszívan; ám PP” érzi-e ezt, érzékeli-e? Nem tartunk-e „ott – s akkor ez” már nem „hol-tartás” –, hogy ekképp „vagyunk – beszéljek csak” magamról? mert a felügyelőné létezése „elegánsabb, nem önboncoló, szebb” létezés, végül –, ebben a felejtésben, ebben a „kívülben”, ami az ő vaksága „is? Ezt nem hasonlatként” értette a felügyelő; ám ez is „válasz, visszaverődés; ahogy ő” – PP – mégis eltalált annak a „képnek a” sarkára, nem „így” jött-e nekünk PP? „Azzal, hogy vállaltuk, több” történt-e, mint hogy „ő eljutott a kép” sarkára? Azzal, hogy mindez most „történik velünk, több történik-e, mint” hogy ő beesett a kályha és a „fal közé, ahol szerencsére” volt egy szárnyverdeséshez – „életmentés – elegendő távolság, tér?)” A befejezés, ha valahol „még szorongató, az elején” lehet az (bárminek a, az), ahol még nyerhető „rajta valami. Később” csak „úgyis eljön”.

Talán a középső „ajtó nyitására is” megriad; épp csak rezzent, de azonnal összehúzta „magát, most például, ahogy” a magas rúdján ült, és beszórtam „neki a lecsupált” füvek második adagját; talán a hátsó ajtón „át jobb lenne, mondta” a felügyelőné töprengve. Kért, írta „Tradoni, óvatosan szórjam” a salátagalacsinokat a magos „tányérjára (– – – Kértem a felügyelőnét, írta” Tradoni, nézné át az én 5 „és fél olvasásom után 6” és feledszer a Sár és vér és „játékot, melléje rendeltem Bronzékat, egyikük” keskeny arcot „növesztett, lenyalva oldalra” fésült hajat, szemüveget, és igen szigorúan „tartotta a citromharapó száját, szigorúságot” képviselt, de hát „persze még mindig enyhületet” is, mert neje és a „felügyelőné Voltak A Szigor, ők” Nézték Végig az anyagot, és kijegyzetelték az „esetleg javítandó oldalakat, ahol” nagyon elragadottatott „voltam – a szemüveget” növesztett, most citromképű Bronz, Carlisle „őrmester kifejezése –, és ez volt” itt az első hely, ahol a „javítást elfogadtam, és ez jól” jött, írta Tradoni, mert közben másfél „hónap telt el, napok választanak” el a leadástól, holott „még hiányzik az a különös könnyed” borzolás, mely mint a vízen, erre „visszautalok, végigfut a könyvön, akár” ha egy hét múlva ismét „ugyanarra a Fény” utcai piacra próbálnék kimenni, málnáért, meggyért, ribizliért „nekik, dióért inkább csak” magamnak, sárgabarackért „is, és sütne a nap, nyár” lenne, amikor régen mindig lent voltam „nagy vízfelület mellett, és a szél” azon futott végig, és „megvolna ugyanaz az árus, a villanyszerelőnkhöz” hasonlító, akihez a „barackért, kevés dióért, meggyért” mennék, de épp csak diója „volna, csalódás az egész, a szél” eláll, vagy túl erősen fúj, hiányzott „még ez a végigfuttatás, viszont” más módon nem tudnám megközelíteni, „megbontani, ami körülbelül hat” hete lezárult; habár a „jegyzetek ott vannak – újabbak” – a füzetben, és laza halomban a „piros kockáson), nehogy” elriasszuk stb. Közben tíz perc „telt el (és 1981. július” 16-a lett, és ugyanúgy nem „hallok a gép zajától” egy bekiabálást) (a „konyhából), ahogy itt a régi” szövegben áll: „Hallod?” Nem hallottam a „gép zajától. (Közben ez a gép” nem ugyanaz a „gép, a Report elment” javítóba, és felkerült az „asztalra a régi Optima, és” egy reggel most a következő „eset adódott: Szpéró, aki” minden reggel repül „néhányat, s velem van fél” órát, a nagyobbik szobában, míg a többiek „kalitkája a kisebbikben készült, általában” nem hagyott dolgozni a „Reporton – vagy: egyáltalán, dolgozni” –, keresztülrepült „felette stb., valóban életveszélyesen” már; hanem ahogy a régi „Optima felkerült megint, volt” egy ilyen reggele: egyre rámült, a „vállamra, a fejemre, nézte, ahogy” írok a régi Optimán, gyerekkori „emléktárgyán) (ezek szerint/…?)” (a/ jellel a változat „lehetőségét próbálom jelölni, írta” Tradoni; Dömiéknek „természetesen itt nem a budapestien” intellektuáliskodó vicc jött be, a „perjel”, hanem ez: „Tradicse, ti az Optimával elbeszélgettek Szpéróról, és ő hallja…”, aztán: „Lesz idő, amikor csak ti ketten beszélgettek az Optimával Szpéróról…”; ezekre a reggelekre most „nem gondolok, írta” Tradoni, de a Doktornak „igaza van, ezek: lesznek; és” az Optima 13 kilóját se kell „nehezményezni, ha Szpérónak” ekkora emléke; Dömiék valamelyik klubba „is be akarják” venni, hallom, írta a felügyelő; talán „Bronzékhoz, olyan egyszerű” szolgálati masina). (Kipontozás.) De „tudtam, folytatta: felcsippantott, odacsippantott” a többieknek. Azt mondta, hogy „csí-ápp-ápp, csí-ápp”, mondta most a felügyelőné a „szárnyas ajtóból (össze volt” nyitva, összenyílt lassan a két „szoba); és ahogy tegnap” este a rendkívüli gellérthegyi fűszedésből „hazafelé tartottunk (mikor” volt ez a tegnap, gondolta a „felügyelő; mert ma 1981. július 16-a” volt; és Szpéró közben „tojással fenyegetett, és nem is” olyan bizonyos, hogy ez Tili „emléke lett volna: feljárt” sippogni a nagypolc odúiba, ahogy „tavaly azt hittük, Tilit” keresi sírva, ám ilyenkor nem arról van „szó, hanem az eseményt” reklamálja valami módon; most már talán nem „fog tojni az idén mégsem, és” ezzel, ha nem is „kizárólag, Tili bizonyos emléke” úszik ki; de én magam „is kiúszom, írta Tradoni, ki, mint” aki ezt már nem „akarja javítgatni, aki nem” akarja beiktatni „esetleg a részek” közé, hogy „és ami már a következő” könyv témája, de most „történt, röviden”), javította, tartottak, és „elhagyták Némó parkját, és arról” beszéltünk, írta a „felügyelő (most már nem” javított semmit, se „oda, se vissza, maradt” minden, ahogy volt), hogy Némó „is tojó volt, és” mi vagyunk a „hibásak, hogy barátaink” elengedték; bár megérteni az ilyesmit „sose lehet egészen, a fizikai” végrehajtást; O. L. most tulajdonképpen „boldog és nyugodt, bármi” lehetetlen körülmények között „marad ott nála végül” két újonnan felnevelt „veréb is, de: megpróbálta” elengedni őket! „fokozatosan! délelőtt kinyitotta” a kalitkájukat „fenn a N. úton, a kertben, és” az egyik veréb csakhamar, a másik „mindkétszer egy óra múlva” visszatért! hát ennyit a „szabadság, szerelem”-ről, mondta O. L., ahogy némelyek hiszik, mondta, ez „a madaraknál nem egészen” így áll; megvoltak a kinagyított „fényképek, talán 40, s kettőn” Némó, és most, mesélte O. L.-nak a „felügyelő, most láttam” igazán Némót, milyen csodálatos veréb tojó „volt, fiatal madár, de” kifogástalanul ép-és-az-aki, és „mégis odaadtam, mondta; a hibákat” emelgették, jegyezte fel a „Doktor, a telefon két végén” emelgették a régi hibáikat, amelyeken „már nem lehetett segíteni; csak” azért az talán lényeg, hogy ha „valaki – például” – verebekkel „foglalkozik”, a hibáit ne az „első 60-70 évben, hanem” az első hetekben kövesse el, az „emlegetés sokkal hitelesebb, jobb” ízű, reménytkeltőbb az élettel „kapcsolatosan, és nem” reménytelenségkeltő, mint azt „néhány – például verébbel – foglalkozó” embernél meg „lehet, sajnos, figyelni (hogy” reménytelenségkeltőek, például ahogy 7-10 év múltán „is ugyanolyan korlátoltan” nyilatkoznak valamiről, például „verebekről, vagy aminek” vélik a témát, és azt mondják: „bezzeg akkor, 7-10 évvel ezelőtt; és” elfelejtik, vagy „elfelejtetik, hogy arról meg akkor” nyilatkoztak úgy stb., írta a „felügyelő). És ahogy a doktornőnek, akitől” PP ide került hozzánk (most a „felügyelőné átjött, és mosolyogva” mondta: olyan lelkesen: „Csapzottan áll! Ki van dobva a sok kis bölcsőtolla, hátul a hátán a szürke ing!”), ahogy a doktornőnek „is azt mondta az állatorvos, aki” a kutyájuk miatt járt „ott, meg a családja is” azt mondta neki, hogy ezt a „madarat be kell” injekciózni, vagy ki kell „rakni, egye meg a macska, úgyis” az lett volna a sorsa, „vagy – (például ez is ilyen 30” és 300 és 3000 éves folt, ilyen „hiba, mindig megismétlődik; és még” igen különös ez is: ha a „doktornő most idejönne, és” csak látná a felkopaszodott, piros „verébfejet, amely, ha úgy” tekintjük, írta Tradoni, ijesztően néz „ki, főleg úgy festett, amíg” a kétfelől is rettenetesen megnőtt „csőrkáváját PP le nem” törte, ha idejönne a doktornő, esetleg elrémülne szegény PP-től, aki” pedig a legszebb madarak „egyike, a szenvedés méltóságteljes” viselésével még nem „is lenne az, de a társas” lényével, az élénkségével, a közvetlenségével, mely „egyben visszafogottság is” stb., nagyon az már; és „a jobbik szemével úgy néz, írta” a felügyelő, és én „is, a magam tökéletlen szemével, visszanézem” őt), hát hogyan az a sorsa? dolga? „Stb. Ez” van, mondta az állatorvos, ki kell rakni stb. De „a doktornő nem” rakta ki. Milyen rég volt, hogy O. L.-től „(nem O. M., írta” a felügyelő; bár O. L., ez a nagyon derék illető, akinek a „szükséglakásában veréb” van, sárgarigó, megmentve, és a sárgarigó „miatt O. L. szenved” is, érzi, hogy a rigónak nem jó stb. – másrészt „jó, harmadrészt” elengedhető-e bizonyossággal; egy galamb „révén kerültünk” telefonkapcsolatba, írta a felügyelő, még nem „is találkoztunk, de” aztán az is volt, hogy tavaly egy verebet „O. L. nem bírt” megmenteni, pár napig nem voltam otthon, és az „mégis más, ha” mások, mondta O. L., s hogy ehhez nemcsak szív „kell és igyekezet,” jóindulat, hanem valami több „is, profi fanatizmus, nem” is jó szó ez sem, egyik sem; a doktornőnek „hiányzik PP, de” tudja már, hogy jó helyen van, eleinte azt „hihette, hogy nekünk” csak úgy egy veréb kell, de O. L. – a „doktornő O. L. ismerőse” – nyilván elmondott neki minket, O. L. a „télen többször” felhívott, mindig örültem, eleinte arról „beszélgettünk, hogy nem és nem” bír beletörődni annak a verébnek a „halálába, akit neki” kellett volna megmentenie; „nem mintha az hiányzott volna, hogy egy veréb kerüljön hozzánk”, mondta O. L., és el „is engedte” volna, pl. a doktornő kertjében v. egyebütt ott, kertes „részen, és” egy rigót O. L. el „is engedett, egy” hetemet szántam rá, a szabadságomból egy hetet, mondta, ott tanyáztam a „nagynénémnél – a doktornő” szomszédja –, és a „rigó visszajárt” az ablakba stb., és a szomszédok – „pl. a” doktornő – telefonüzenőszolgálatot létesítettek, ha látták, hogy a rigó „területéhez macska” közelít stb., ez Bronzéknak nagyon „tetszett), milyen” rég volt, hogy O. L.-től először hallottunk róla „(PP-ről): Akkor” még elvont fogalom lehetett csak a számunkra „(PP), de nem” egészen. A felügyelőné – csak bámultam, bár „hát: persze! hát” persze!, írta Tradoni – nyomban azt „mondta: Magunkhoz” kell vennünk őt (PP-t); tudta, hogy lelkes, jószándékú „amatőr, bármennyit” mentett is állatokat, ezzel a feladattal nem „bír. Idevenném” én is, mondta O. L. de hát hely végképp „nincs (nála)”. A doktornő eleinte azt hihette, hogy madár „kell (nekünk)”, vagy abban bízott, hogy PP azért eléldegélhet „nála. (Egy” használaton kívüli, inkább lomkamrának „használt kis” vécéhelyiségben, tartály letakarva; de mégis, „mondta most” azután a doktornő, aki nagyon rendes volt, telefonáltunk „is neki”, mi van PP-vel.) Olyan nehezen mozog, mondta „most, 1981. május” 18-án reggel a felügyelőné; neki nem javul a „látása, neki” romlik. A felügyelő ott állt a „kalitkánál – a 4” madár a szobában körben, csupálták maguk a füveiket, melyeket a kalitkáikra a „felügyelőnétől kaptak” –, ott állt a „kalitkánál, és nézte” PP-t. A bal szeme is homályos „volt most” stb. Nézett „vele szemközt” a madár, annyira szépen állt „ott. Rezzenetlenül”. Egy kinti madár, egy madár, aki már ki „tudja, mennyit” élt odakint, nem volna ilyen rezzenetlen, ha tényleg nem „vak csaknem” teljesen. Aztán itt volt ez is: mennyi „idős? Elképzelhető-e, hogy” elöregedett? S azért ez a „vakság? Gisela” Deckert az NDK-ból, akit a hét végén a „felügyelő PP” ügyében is (mint Tiliében és Szpéróéban) felhívott, azt mondta: kint aligha „élnek meg akkora” kort stb. (Rosszul lehetett érteni a „telefonban.) A zöldekhez”, milyen furcsa, nem nyúl. Furcsa „volt, ahogy” csupáltam neki ezeket a füveket, a szép zabokat, melyeket a Gellérthegy oldalában szedtünk „tegnap, és annyit” gyönyörködtünk bennük. A felügyelőné annyira szépen csinálta (ezt „is most PP-vel)”. Ahányszor elmegy a kalitkája mellett, odaszól „neki (holott” PP tőle egy kicsit tart, ő szedte „ki a kaliból mindig, szemkenésre” stb.), odaszól neki. A felügyelőné, „most: Hát” nem igaz ez a mondás: „Semmi sincs a helyén nála” – igen, „PP-nél a” kaliban, nincs „meg” a „hely”, mert sokszor három-négy „menet is” kell a kalitka hosszában elhelyezett „vakvezető rúdon”, amíg csak a magos tálját megtalálja; talán ő azért „is alszik” nagyokat, mert halálosan „elfárad, mondja” a felügyelőné, a keresésben. A vizes táljába „olyan sokszor belevág” néha hiába, a levegőbe, a túlnőtt csőrével (szerettük volna „levágni, írja” a felügyelő, de nem fogta az olló, és a madár „megfogása, mint” kiderült – a Kronbergerből – halálos sokkot „is okozhat; nem” erőltetjük hát se a „kenést – Irgamiddal”, Ultra-cortenollal stb. –, se a többi „ilyesmit, viszont” ha megszólal, hirtelen, olyan kis csíjappokkal, amelyekhez „képest Szpéró” akkor már sokkal vadabbakat ad ki, mintha „valami másképp” nem hallható hang szólna, messze a daltól, amiért „madarakat tartanak”, messze mindenfélétől, „viszont közel” önmagához, ahhoz a „hanghoz, ami. Semmi” sincs nála a helyén, de „minden még” közelebb van önmagához, a világtalanság „okán, mondja akkor” a felügyelő; óhatatlanul odaírja: ez a mi beszélgetésünk igazi formája, ez „lenne az” – és lehet „is –, nem” a „nyílt véleménycsere”; s nem valami világtalanság az „is, amit… De” itt abbahagyta. Csak semmi elmélet. A papír – a negyedik „példányé –, amire” írt (mert a negyedik példányt mindig „használt papírra” írta), a következőkkel szólt vissza a henger „mögül: valami” regényelmélet volt, ő fordította egykor. Mennyire „várta akkor azt” a napot, hogy indulhassanak! Belgrád – Split – „Jelsa. A Tasmajdan” fáinak lombja volt minden oldal (mesélte; „elmélet) (ez is)”, minden szó egy levél, minden betű egy…? Ezt a „Doktor kérdezte”. A rímes válasz elmaradt. De tényleg! Nehéz volt „akkor 1977” őszén nem elmenni! Erre ment „rá Némó”. Aztán… S mert „épp: hogy/mert” nem vagyunk hülyék, nem vagyunk megszállott fanatikusok, ezzel a „veréb-dologgal”. Nincs ilyen „dolog”. Csak… Nem tudott „mást, nézte” a hengerbe beforduló „negyedik példányt”, a tíz évvel ezelőtti „baromi munkát”, a fordítását, szintén… Itt elvesztette a „fonalat, a csíjapp-ra” figyelt. Másolta a henger alá tűnő egykori szöveget: „magában jöhetett volna létre, s amelynek az Egészhez való kapcsolata a személyiséget nem fogadja magába, hanem megsemmisíti; az egyéni sors, amely az Egész szempontjából – éppen egyéni sorsként, nem a ritmus elemeként, számtalan hasonló és hasonértékű társ mellett – teljességgel közömbös. És a nagy pillanatok, amelyekben egy lényeggel bíró élet, egy értelmes sors sejlik fel, megmaradnak pillanatoknak…” A felügyelő most már kénytelen „volt pillanatonként” csavargatni a hengert, hogy a bekúszó „szöveget másolhassa;” ennek a szövegnek a túloldalára került az ő „kéziratának – ennek” a gépiratnak – a 4. példánya. Sütött a „nap, jó” lenne, gondolta, járni egyet, csak úgy, a városban. De fél „négykor fogorvos;” a duzzanat a szájpadláson mintha csökkenne, ám ott „van. Most, amióta” PP itt volt, nem „is törődtem, írta, a” duzzanattal. „…a két másik világtól elszigetelve, miközben…” Ám itt ilyesmi jött: transzcendencia, „kultúra, heterogén, homogén”, abszolutisztikus, reflexív, dezilluzionista; és csak az „a félreütés volt” mókás, hogy „tosztán műveszi szempontból”, ami nyilván nem toszkán „volt, hanem tisztán; már” hajtogatva is másolhatott volna, de nem másolt; inkább abbahagyta itt az „egészet, és bement, hogy” PP-t nézze. Állandó csíjappok „hallatszottak, amióta” a gépelést abbahagyta (hallatszottak). Még „egyet fordított” a lapokon (itt): „…maga természetesen kettős helyet foglal el”. Különös lesz majd egykor, tíz-tizenkét év „múltán, más” városok fái alatt, más „verebek között. PP” az első, aki a „külső világban már” tényleg élt, s kettős „hellyel van” itt, írta. A doktornő derekasan „megfogadta mindazonáltal O. L.” tanácsait, melyekhez mi „is csatlakoztunk, írta” a felügyelő; persze, a doktornő akkor még nem „tudhatta rólunk, amit” nem tudhatott; viszont később mi is „megmentői lettünk PP-nek, azzal, hogy” a doktornő megtehette, amit „eleinte nem akart (talán: hallani” sem akart róla eleinte): ránk „bízta PP-t, azért” is, mert más megoldás nem volt. Elvállaltuk „PP-t, mert más megoldás” nem volt. A felügyelőné a leglényegesebb „evidenciákat tudja, írta” Tradoni, és nincs mese „(nála, olyankor). Tudta, hogy” PP-t el kell kérnünk; és mit „tud” PP? Nem vagyunk neki „rokonszenvesek”, egyáltalán, „szenvesek”; mert inkább semmilyenek „vagyunk neki”, nincs velünk „személyes, közelítő jellegű” kapcsolata. Először érzem „azt, embernél, madárnál, mindegy, hogy” magam szívesen tartanék vele „személyes kapcsolatot, ám neki” ez – lehetetlen. Be kell „látnunk, talán, ha valaki más” velünk így; be kell látniok „másoknak, ha netalán velük mi” ekképp; evidencia ez is, mint „valami vakság”, valami ebből „fakadó stb. Egyik” legnagyobb „botrányom, írta a felügyelő, egy” esküvőn, nem szeretek esküvőkre járni, hiába volt „formailag evidens” stb., és egyébként „is, miért ne, hogy ide” elmenjünk, csak egy csomó nyugtatóval, ittam „rá bőven, nagy meleg volt”. Valahogy ilyen idő tájt, de „milyen régen, tizenkét-tizenhárom” éve talán. Iszonyú botrány „volt, nem nyilvános, csak” nyilvánvaló; viszont semmi „kétség, hogy a jó ügy” érdekében vettem be a nyugtatókat: hogy minél „remekebb formában” legyek stb. Ebből mit lehet megállapítani? Semmi „értelmes dolgot”. Viszont „megtörtént”. Be kell látni, így „volt. PP-től mindent” csodálatosnak veszünk, és ebben semmi „felédesítés. A farktollai” kis kacatok, egy részük még a doktornő „kezében maradt. Várjuk” az őszt, PP „vedlését. És megtörténhet, hogy sosem” lesz vele „személyesünk”. Ez „is evidens, írta. De „hát PP gyönyörű, nézd csak meg, mondta” akkor a felügyelőné. Nagy hőség, jegyezte „fel Tradoni. Készülnek (1981. június” 2-án) a felzöldezések (öt „kalitka). Tudod, ahogy ő elüldögél, és” nézelődik, mintha „tényleg látna, mondta a felügyelőné, forgatja” a fejét, „verebesen, madarasan; PP-ről” volt szó, lila lóherevirágok kerültek a „rácsok közé, rezgő” füvek alulra, a homokot szegélyezni, hátha egyszer „kedve támad, belekóstol; olyan” megható és olyan jó valaki, mondta a „felügyelőné. Nem hinném, hogy fertőző” ez a dolog a szemével, bár „kezet mosunk, persze, mindannyiszor, mondta” a felügyelőné (kezet „mosok) (mondta), megtörténhet, hogy” csakugyan valami kötőhártyagyulladást „kapott, ilyesmit, az egyik” szemét elvitte, a másikat csaknem „teljesen, most már alighanem” O. M. is kíváncsi, szívesen jön ma „délután kettőre, mondta” Tradoni, és nem mondta egyikük „sem: ha tavaly mindjárt O. M.-mel” kezdjük, s nem Erlanddal „szerencsétlenkedünk, csak mert régi” osztálytárs stb., „meg dr. O. M. (a prof!) nagy név, nagyon” elfoglalt stb., ezt már nem „mondtuk, írta a felügyelő. PP” kapott virágot, mondta a felügyelőné, szép! „Mintha a hangjelenségekkel is körül” akarná venni őt, jegyezte fel „Tradoni, ahogy egyáltalán: a madarainkkal” a felügyelőné sokkal-sokkal „többet beszélget mostanában, ő az” etológusuk, ő van velük a „legszorosabb kapcsolatban (a felzöldezésekkel” minden reggel); most „kinyitottam az ablakot, mondta” a felügyelőné, jól be vannak csukva a „kalitkáik, itt, a kisebbik szobában, hadd” szellőzzék ez a „szoba” is, és „akkor” egyszerre: „Csíípp!”, hallod, hogy felcsippantottak „majdnem” mind, főleg PP, ő „volt” az, aki „azonnal” megérezte, ha friss levegő „jön. Micsoda” érzékenységgel élt ő „már kinn” valahol, mekkora változás „következett be az” életében, és a többi, írta Tradoni. Elment „kint egy” veréb, utánacsippantottak hárman „is. Felelgettek egymásnak, a beáramló” friss levegőn, Szpéró, Samu, Éliás és PP. Svunics „alighanem falatozik, tömi” a „fejét, drága” barátunk, írta Tradoni.

Ami a kettősséget „illeti, írta a felügyelő 1981. május” 28-án, még Svunics röpórája „idején, Éliás az” imént valami szép hasonlattal „örvendeztetett: rajong a fehér” trikóért, a karomra jön, megtámadja a „másik kezemet, ha odanyúlok, és” hiába veszem el már akkor (ezt a „kezemet), lóg rajta, tépi” stb. Mármost, ha a karomon totyog, és közelítem a „rossz kezemmel”, megtámadja, ám ha a nyitott „tenyeremre húzom rá a karomon” ezt az ellenséges kezet, és meglátja a széttárt „ujjak résein az alsó, evidens” kezet, abbahagyja a „harcot; ez neki” sok? ez neki felfoghatatlan? ezt már „elfogadja? Rádöbben valamire? – PP” délutánja: kinyitjuk a kalitka két „ajtaját, nem jön” ki. Korábban már: homok- és magfürdő a megrövidített dobogó „helyén! Nem kell tagadnunk, mondja” a felügyelőné, PP nem keresi „velünk a kapcsolatot. És ezzel” semmi rosszat nem mondtam „rá, teszi hozzá sietve, mert” mintha félreértene, írja a „felügyelő, én sem PP-re” nézve tekintem ezt rossznak, hanem mintha mi „fejlődnénk”: nem kívánjuk, hogy ez a „lény, akinek mi – és” általunk a többi „veréb, aztán” megint mi – tesszük „verébivé” az életét, óhajtson „minket. Ellenkezőleg: boldogok” vagyunk, ha a kalitkájából „jövő illatot érezzük, ha” őt valamiféle tevékenységen „kapjuk – homokfürdő; kis” üvegtál pereme, melyen áll, magokat „eszik stb. – kapcsolatnak” vele teljesen elegendő „ilyesmi. Szpéró azonnal ráül” az ujjamra, ahogy benyúlok a kalitka rácsai „között. Leugratni onnét” azzal lehet most (álnokul!), ha a fűbodegájába „nyúlok. Ez csúnya” dolog tőlem, írja Tradoni, de legalább nem zsebkendővel stb. kell „elküldenem”. PP szabadban felnőtt madár, nem „is várható tőle” jobb kapcsolat; de nem a józan „eszünkkel, nem holmi” realista megalkuvás révén nézzük így a „dolgot; egyszerűen ez van, bennünk” (iránta és vele). Bent, most az „imént, náluk; sűrű, jó” szag. Meleg. Az ő birodalmuk. Este: spárgás „omlett. Az OT/III/XIII. nyolcaddöntői” folytatódnak.

„Másnap reggel” volt megint. Tradoni négy „szem gyenge” nyugtatóval aludt el előző este 11 óra tájban, most 5-kor ébredt. Álmodott. Képek „közt járt”, és elégedetlenség volt a terep lényege, már nem tudta „volna megmondani”, hogyan (Tilivel összehasonlítva?), de védettség is (mert nem „volt ébren”, Tilire gondolni nem tudhatott). Borús volt „kinn az ég” (az álomból „ébredve látta)”. Csaknem azonnal visszazökkent a „vasárnapba”, amely most valódi „volt. Valami” valódian fájt. (Nem az „Alice Csodaországban” elve szerint.) „Tradoni valóságos” lény volt, és az érdekelte volna csupán, hogy a dolgok azon a primitív „valóságos szinten” jól legyenek, amelyet ő elsősorban „tud érzékelni”. Nem volt jól, hogy azonnal tudta: ez az a válóság, amelyikben „Tili már” nincs. „Sírni kezdett, abbahagyta.” Tradoniné is ébren volt. Arra ébredtek – vagy azt „hallották elsőül”, Tradoni legalábbis –, hogy Éliás megint azokat az apró „hangokat adja” ki. Ő „ül Tili” helyén, az íróasztalon, a kalitkában, és „ő kezdi” a reggelt. Ezen „megint döbbenni” lehetett. Tradoni átment hozzájuk, amikor már Szpéró is bekapcsolódott. „Végighevert a piros” kockáson (ez a nagy könyvespolc előtti gumimatracot „borító takaró)”, fejét arra a fehér, kicsit bolyhos „huzatú párnára” tette, amelyiken gyakran nyugodott – délutánonként, ha baromi munkát végzett”, és mégis pihennie kellett! Feljegyezte: baromi „munkám (tojások!” minek!?) is oka, hogy Tilivel „alapvetően nem” törődtünk. Holott mennyit törődtünk vele! Tradoninéval a vesztes „csapat hangulatába” sodródtak most. Összecsapásuk „is elviselhetőbbé” tette, ami egyébként mintha nem lett volna az. „Nagyon borús” volt az „ég is.” Hamarosan ott tartottak – bár mindegyikük épp csak valakivel (s ez csupán a másikuk lehetett! senki „más nem” volt beszélgető társ itt sem) beszélni „akartak arról”, ami történt, és beszéltek „is –, ott” tartottak, „ahol előző” napi összecsapásukkor. Vagy amit Tradoni a halál „utáni első” éjszaka mondott: Tili azért „(is) halt” meg, mert… Most már, miközben Tradoniné a három „madár zöldjeit” mosta, a hegyről tegnap „hozott füveket” rendezte a felfűzéshez, vitamint adagolt, valamivel nyugodtabban (egyáltalán nem nyugodtan) beszéltek. Ezt fel „is jegyezhetem”, kérdezte Tradoni. Tehát „azért halt” meg, mert: a./ nem „tudjuk, miért” halt meg, b./ mert „én baromian” dolgoztam, s ha rengeteg „időt nekik” szenteltem is, vagy másképp, ellógtam körülöttük – hiszen „délután Szpéróval” ott hevertem a piros „kockáson, és” a lábamon „ült Szpéró”, a baromi munka napjaiban is, és Tilivel is ugyanolyan „mértékben foglalkoztam”, írta, mint szoktam, illetve „amennyire ő” hagyta most, hogy a kotlás megszállottja lett, mégis, baromian „dolgoztam, s nem vittem” ezt az „ügyet” mintegy főfoglalkozásban, ezt az ügyet, a madarak gondozását, végső „soron és nem végső” soron Tradoniné „vitte, Tradoni” csinálta a pénzkeresést stb., nem „jelenti ez” azt, hogy Tradoni a fele „idejét ne” fordította volna a madarakra, „szinte egy-egy nap” felét (!), „de a prózafordítás” – még más „munkaféleség – közben” ennyi „időt mégse” fordíthatott rájuk, főleg nem „súlyozhatta a kérdéseket”, tehát az „áttekintés Tradoninéé” volt; s ő most ezt érezte is, ugyanúgy, ahogy „Tradonit a vasárnapi” vállra tevés (akkor repült el, attól „fogva hányt”, a hányásba fúlt bele, egyenes vonal), ugyanígy gyötörte „Tradoninét c./ hogy” ő végső „soron és nem végső” soron nem „hajtotta ki”, hogy választ „kapjon egy kérdésre”: miért tekergeti a „madár a nyakát” ivás után? Ez még „jóval a vasárnap” előtt volt, „jóval a fészek” elszedése előtt. Tradoniné akkor megkérte Tradonit, hívja „fel Erlandot”, de Tradoni most – részben ezen „is csaptak” össze – azt mondta: ő „Erlandot jóval” gyakrabban felhívta volna, ha „és amennyiben” Tradoniné nem gátolja olyképp, hogy – – – Milyen rég volt ez „is”. Csekély, eltúlzott” rezdülések, ahogy ennyi „csak ami” létrehozván „minket”, el is túloz azonnal. Ha nem tudnék erre „itt (77–80)” visszatekinteni, semmit se látnék? – kérdezte (magától) „Tradoni. Nemcsak” annyi ez a holt matéria, hogy a pillanatot „érvényesíti (előhívja, megmozgatja, egyáltalánítja)” stb., és minden, ami „vélemény”, akár az „enyém, saját” holtában tapogatózik? (Vakon.) (?) Milyen „vak” vagyok alig három év, egy év stb. múltán „is arra, ami –?” (Amiről így már: mondhatok-e bármit.) „S nem a feledékenység véd-e a becsület és az önérzet vélt kívánalmai ellen, melyek vesztünkre volnának?”, idézte. Ha valóban képes „vagyok belefelejtődni (s ez” megint más, mint a belefeledkezni); ahogy a „rátartottság” is más, mint „a – nem szerette” a szót – „rátartiság”, írta valami „kérdésre válaszolva”, ahol állítólagos elvonultságáról „kellett határozott” szavakat szólnia. Hol van „mindez!, mondta. Csak” érvényesíthető-e bárhogy is, hogy mindez hol „van? Hátha ezt a” könyvet elolvasva érvényesül: ami egyszerre „van és nincs. Még” nem úsztam ki ebbe a könyvbe (mely vnyők „is volt) (lett) (olykor, ahogy” egy hajó olajcsíkja stb., ott a „vízen, hirtelen), még csak” a temetőfal alatt úszkálunk, Jelsán, fürdőhelyünkön. A „tengerparti temető nem” idéz irodalmi emlékeket „(bennem). És nem” csodálná meg szinte senki (azt ott). Mégis, ahogy „tegnap a Belgrád rakparton” vitt minket a taxi „(valahová, ami mindegyre csak a múlt, hiába” zaklat stb. fel; ez a „legkülönlegesebb, írta, ahogy egyszerre” felzaklatódunk, és az egész a „nem-is-történésbe úszik ki, hullámokként” csupán:) – erről a „temetőről beszéltünk, a taxis öreg” hölgynek, és nevettünk a „felügyelőnével, és a hölgy is” nevetett: „Mintha ez a legközelebbi programunk lenne!”, mondta a „felügyelőné, ám ő” volt az (is), aki a sírkoszorúval „szemközt jövő járművet” észrevette. Nem volt karambolveszély. Tehát (1981. május „30-áról vissza oda, hogy” Tradoniné azt mondja (mondta): Mégsem „illik annyit” zaklatnunk Erlandot; és G-nek tartozunk ezer „éve egy” látogatással, tehát G.-t „nem lehetett pofánk” zargatni, holott „ez szamárság” volt, mégis befolyásolta őket, Tradoninét, rajta „keresztül Tradonit”, viszont Tradoni ott hibázott mindettől függetlenül, hogy Erlandtól, akivel úgy kb. a tizenharmadik „tojás után (és” akkor valóban Tradoniné unszolására) beszélt, nem kérdezte „meg a nyaktekerés” ügyét. Ez hiba volt. De „d./ a sors” kiszúrt Tilinkkel, állapították meg, abban is, hogy Erland „csupán vitamint” mondott és meszet, amit a legyengülő „szervezetnek adni” kell, de nem beszéltem vele talán eleget (az udvariassági szempont! mondta Tradoni, amit aztán hogy elsöpörtünk, amikor Tili „a halálán volt” s mikor meghalt; akkor naponta „háromszor felhívta” Erlandot, és nem „dőlt össze” a világ), nem „beszéltem eleget” ahhoz, hogy kibukjon: ilyenkor nagyon leromlik „egy madárszervezet”, ez halálosan komoly dolog; és nem bukott ki az sem, hogy nem elég a „vitamin”, hanem a „B”-re külön ügyelni kell. Vitamin „volt a tömérdek” zöldben is, és azok arra is jók voltak, hogy elszórakozzanak velük (mind a „négy madár” nem lehetett egész nap szabadon, az „ilyesmi komoly” gond ott, ahol már egynél több madár van, és nem „lehet mindvégig” vele foglalkozni kizárólag; Szpéró, miután Némót „elengedték ismerőseik”, egész nap egyedül volt velük, vagyis velem, mondta Tradoni, mert akkor „még Tradoniné” hivatalba járt, ám az az „idő elmúlt”; s akkor is majdnem tragédia történt, Szpéró annyira „Tradoni sarkában” járt mindig, hogy Tradoni rálépett; de csak a kis bölcsőtollaira, a pihékre, és Szpéró egy nagy „sokkal – közepes” sokkal – megúszta, ők ezt akkor megúszták, kapufa „lett a véletlen” lövése), de „most a napok” java részét kalitkában „töltötte a négy” madár, és a zöldekért rajongtak. Tili nem is nagyon „kívánkozott ki a kalitkából”, legföljebb Szpéró kalitkájába át, meg „arra a pár” kis helyére, ami volt neki a szobában; a gallyra („Gally, a Tető”, nevezték Dömiék; ezt a gallyat törte le Tradoni, tette a „koporsódobozba aztán”; valaha Szpéróé volt, ahogy abban a „dolgozószobában minden” Szpéróé volt, de „tulajdonképpen készségesen” adott át ezt-azt Tilinek, megtartotta, persze, a neki legfontosabb támaszpontokat: a filodendron léggyökerét, a saját „odúját a nagy könyvespolc” kilencedik szintjén stb.) a szőnyegre, Szpéró „kalijának tetejére”, a nagy polc kilencedik szintjére stb. De vissza ahhoz, amiért („amiért”) Tili „meghalt. Tradoni” az első „éjszaka a (halál” után) azt mondta: nem követeljük ki eléggé erőteljesen, amire szükségünk van. A „családunk mindkettőnket” úgy nevelt, hogy „rendesek”, mértéktartóak legyünk… nem volt „bennünk soha elegendő” önzés. Ezek bonyolult területek, Tradoni „családokról” elvből hallgatott, itt sem ment bele, de amikor „összecsaptak, sok” minden előkerült. Maradok, írta Tradoni, a lényegnél; maradhatott, „mert összecsapásuk” most is eléggé „hamar véget” ért. Jelenleg ezek az összecsapások (amelyeket ízetlennek „lehetne minősíteni”, mert még Tili halála napján „is ilyenek” vannak!) főként azt szolgálták, hogy „kibeszéljenek” általuk valamit, „hogy levezessék a tehetetlenségüket” (e tárgyban). Tehát a sorstól, mondta „összefoglalólag Tradoni”, nagyon csúnya dolog volt Tilivel szemben („a sors éppúgy” nincs „szemben soha”, ahogy „Tili is a világ” középpontja volt, elintézendő-felügyelendő, ott a Legfelsőbb „Bírósággal szemközt” a Duna-parton, és nem lehetett „az ellenkező irányba” elfutni; „irány akkor” van csak, írta Tradoni, ha úgy karácsony „felé az ember” úgy dönt, hogy kellene egy szép, új, nagyobb „kali a madárnak”, látván, hogy „Tili annyira” a Szpéróéra vágyódik, és akkor az „ember hiába” jár akármi „ügyben egy környéken”, a lényeg mégis az „lesz, hogy elindul” egy madaras bolt irányába, ott kiügyeskedi, ha kell, kierőszakoskodja, hogy legyen olyan kalitka, amilyet ők a „madárral megálmodtak”, aztán hogy időre meglegyen, és így tovább; Tili még karácsony „előtt megkapta” az új, két alsó „ajtós kalit”, de sose ment be! mindig úgy kellett őt betenni… ezek „is fantasztikus dolgok” voltak, és bárki azt mondaná, hogy: rendellenességek; erre „kérdezte Tradoniné”: nem egy köteg kis és nagy drága jó kis „most már soha vissza nem térő” rendellenességet adott el „nekünk Tili”, olyan szeretetreméltóan? és Tradoni látta, ahogy elemeikre „hullnak a dolgok”, mint a „köteg kis és nagy drága jó kis” – vagy kicsi – most már soha; nem ment be a saját kalijába, be „kellett tenni” mindig… és voltak még fantasztikusabb dolgok: megállt a „kali nyitott” ajtajának küszöbén, kihajolt, a „tálcáról is eszegette” a magokat, micimackósan, mert igen dús, gyönyörű tollazata „volt, Némóra” hasonlított ezzel valamelyest; eszegetett kihajolva, de szinte sohase lépett ki! ezért is jegyezték „fel Tradoniék” az egyik füzetbe, hogy „Tili kiröpült a saját kalijából!”, amikor „erre sor” került; és Szpéró „kalijából végképp” nem jött ki soha, ott is csak a küszöbön „állt meg s nézett” kifelé, olyankor ki „kellett fogni”, ezt többnyire Tradoniné csinálta, Tradoni „viszont sokszor” betette „Tilit Szpéró” kalijába vagy a sajátjába – Tiliébe –, és Tradoni újra meg újra azt „mondta a szörnyű” repülések idején, hogy Tilinek a kalitkában lenne a helye, amíg így repül, és „ebben igaza” is volt, ez most volt a „tavaszon, és ha” a kalitkában „van Tili” a kotlás utáni időkben, akkor nem lett „volna a végzetes” repülés), nagyon csúnya „volt a sorstól” Tilivel szemben – a természettől, mondjuk „így, írta” Tradoni –, amit kívánt tőle. Ezeket a „kis zavartságokat”, a mozgás összehangolatlanságait, „ebben nem” segített neki a természet; és „ama reggeli” szemhunyások, szédülések, még tavaly ősszel, talán akkor, és „ők azt” hitték, nem, idén januárban „is, márciusban” is még? azt „hitték, atka”, kezelték „is így, de” ezzel „kapcsolatban sem” volt senkinek jó tapasztalata, vagy nem „mentek eléggé” mélyre a beszélgetés során – pedig Tradoni és Tradoniné mélyre ment a kétségbeeséssel, aggódással, tanácstalansággal –, és „csak atkára” kezelték így, igaz, a „legjobb svájci” kenőccsel stb. Pedig, és ez se „volt szép” a sorstól, ha akár Erland, akár „más olyasmit” mond, hogy „B vitamin hiány, ez okozza az egyensúlyzavarokat”, és akkor a Polybé egyáltalán „bedobódik”, Tradoninénak igaza „van, most” is bizonyosan elővették volna! Igazad „van, ismeri” el Tradoniné, jobban rá kellett volna „hajtani a nyelési” zavarok kérdésére, „most június” elején. És Tradoni tehetetlen. Nekem kellett volna, érzi, mégis megkérdeznem Erlandot, hogy ez meg mi. Hiszen Szpéró, „Tili, Samu” és Éliás kifejezhetetlenül is mindennél fontosabb „nekünk (Tili”: volt?), akkor meg…? Hogyan bűvölődhettünk meg… – mi „által? Hogy a” tojások jó „kijövetelének örültünk” (hogy nem szorultak Tiliben!), hogy megint túl „vagyunk egyen” (egyet melegen fogtak meg, ahogy kipottyant, a „huszadikat, írta” másodszor), és mintha ennyi elég is lett volna. Nem „igaz, modja” Tradoniné. És ő, állapítja meg Tradoni, remekül csinálta a reszortját. A kenegetések (a gyulladt tojórészé), az „etetés, amennyi” ment, az itatás, a zöldek, az aggódás, a levegőztetés, még vagy tíz „dolog: minden” megvolt. Csak az nem volt meg, hogy semmiféle könyvben nem olvashatták, senkitől nem hallhatták, hogy „a tyúkok is rettentően leromolhatnak” tojásrakástól és „kotlástól. Többekkel beszéltek”, laikus barátaikkal, családtagokkal is, de ezt se mondta meg senki „úgy igazán”, holott többeknek „voltak efféle” tapasztalataik. Azért vesztettünk a „világgal szemben”, mert ez „csak a mi dolgunk maradt”, mondja Tradoniné. Mossa a zöldeket „a négy… a három” madárnak. Tradoni kimegy hozzá, mert nem bírja „bent egyedül”. Tradoniné is sír, és akkor mond egy „csomó dolgot”, kétségbeesetteket. Tradoni bejön, hogy leírja: „szinte Tradoniné” írja most a könyvet, ahogy Tili csinálta „meg a könyv” alapjait, a halálával. Tradoniné azt mondja, vagyis „ezt úgy” írom, írja Tradoni, hogy „ez van”: talán csakugyan azok a szemhunyások „is szédülések” voltak (feleli Tradoniné Tradoninak), és ha valaki akkor „erre rámutat”, s nem hagyja, hogy azt higgyük: „atka, nem aludt” jól az atkák miatt, álmos… mert mi honnét tudhattuk volna, hogy szédülés „is van” a madaraknál… a három „verébnél sosem” volt… „nincsenek jó” szakkönyvek… és a szakértők is egy kicsit rohannak… nem ér rá „senki odamenni” a másikhoz. Tradoni „most, Tili” emlékére, aki olyan sok „mindent elvisel”, összeszedi a bátorságát, leírja: Talán azért nem „járok én” se „sehova”, mert nincs „igazi járás”, nincs igazi együttlét a „világban, és nem lehet” erről mindenkinek hazudnia. Persze, nemcsak ezért nem „járok, mert: a baromi” munka meg a csöndes természetem. Az más, hogy „ha” megvadulok, „összecsapásokkor, ordibálok”; annak „semmi következménye”, az nem „hagy olyan” nyomot, mint amilyet Tili idegrendszerében a „B-vitamin hiánya, a B-vitamin” hiánya végzetessé váló idegrendszeri elváltozásokat okozhat, és lehet „segíteni aneurin” adagolásával – Polybé –, olvasták egy könyvükben, de néha már nem. Talán a vasárnapi repülés is egy „ilyen gyengeségben” történt defekt volt. De ha kalitkában „van, nem” történik. Erre „se hívta” fel a figyelmüket senki. Senkinek „se volt” a világban „ügye” Tili, senki se „figyelt rá önként” és alaposan, és a végén persze, hogy mi „voltunk a sors” eszközei, akiknek a „kezén ő” meghalt. És annyi a halál a világban, „bár persze hogy” mindenki együttérez, mindenki, de semmit „se tehet”, vagy nem teszi meg, ami egy kicsit „olyan ráadás” lenne, de épp a lényeg; és nekünk megvolt az együttesünk, igaz, hogy „csak négy madárral”, ám ez hihetetlenül jó együttes volt, írja Tradoni, és „veszítettünk. Együttesünk” veszített. És nem az „fáj, hogy nekünk ez” fáj, hanem „hogy Tili” nincs többé, hogy ez a Valaki, akit ismertünk, nem élhet tovább, nem lehet része „belőle a világnak” azáltal, hogy itt, szinte úgy, hogy senki „se tud” róla, él. Nem láthatjuk ezt a csodát. Ahogy a „fényképeket előszedték”, valóban döbbenetes dologra „akadtak. Tradoni” egyik kedvelt munkája volt „egy Dmitro” Pavlicsko nevű költő. És Tili akkor kerülhetett hozzájuk, amikor ezt az „ukránt fordította” Tradoni. Nézték Tili képeit – Tilit „nézték rajtuk”, tökéletes gyönyörű madárkaként, kicsi korában, amikor még ennyit „se tudott” róla a világ, amely nem tette „őt ügyévé” –, nézték, és akkor Tradoni szeme megakadt valamin. Le „volt fényképezve” Tili az írógéppel (tehát mégis volt az asztalomon, „sőt, a gépem” közelében is), Tradoni kezén állt, és ott volt a „gépben egy” lap papír, rajta két verssor: „Boldogan élnék én, ha legalább / Ennyit tehetnék: egy kicsiny csodát.” Ez még „két képen” megvolt, ezek a fényképek nem „voltak mesterművek”, de szemből, jobbról és balról rajtuk „volt Tili”, és most itt „volt az írógép”, a két sor. Tradoni nem bírta nézni a képet. „Kiment Tradoninéhoz”. Visszajött, jegyezte: igen, haragudni lehet. Valaki mondhatott „volna egyszer” legalább „valami többet”. Megkérdezhette volna valaki, hogy „nincs legyengülve az a madár”? Nem csak annyit, társaságian („együttlét”!), hogy: „Hát él még egyáltalán az a madár?” – a tizenvalahányadik tojás után. Ez nem „jó kérdés”, ez elkeni a dolgokat, ettől egy Valaki csak „az a madár” lesz. Ennyit „érnek az együttlétek?” Aztán, Tradoniné: – Fáj, Tili… és „haragszom. Haragszom”, mert senki se… – Ezt Tradoni már írta. Olyan érzékeny téma! Bárki azt mondja: miért „nem kérdeztetek” rá? De miért nem mondta soha senki, hogy „például a szemhunyásos” szédülés oka is lehet vitaminhiány? Aztán: „vitaminkészítményért a város” határába jártak ki Tradoniék, fél nap volt a „kirándulás”. Visszaemlékezett, az idén is (tavaly) kiballagott, „forró szeptemberi napon”, porban, és közben az „apja haldoklott”, és ő kiment, „Tradoniné volt” bent addig a kórházban, kiment, „holmi verebekért és egy zöldikéért” – ez utóbbit „talán tartani” se szabad, legföljebb megdögleni hagyni, de ugyanez „van, mesélte G.”, és igaza volt a felháborodásával, a karvalyfiókákkal stb., akiknek a szüleit kilövik a vadőrök, erdészek, orvvadászok, effélék, megdögleni az egynapos „fiókákat szabad” hagyni, hazavinni büntetendő; tulajdonképpen „illegálisan” volt nálunk Tili, mesélte „régen nevetve” Tradoni… illegálisan van nálunk, mesélte, javította; és ő, amikor „most Csörpikééket” felhívta, hogy nekik is „elmondja a tragédiát” – mert ez „is a gyász!” hogy egymással beszéljünk, egymáshoz „közeledjünk valami” igen komoly „dolog árnyékában”, mely ránk vetül –, legalább annyit megpróbált, hogy „mindent elmondjon”, ami szomorú tapasztalattá vált bennük Tili „ügye” után. Nem létezik, „hogy szakértő” ne tudná – miért nem „mondta nekik” senki? –, hogy a szemhunyásos „szédülés az szemhunyásos” szédülés is lehet, nemcsak álmosság, mert nem aludt a „madár az atka” miatt? De mi is hibásak „vagyunk, írta Tradoni”. Miféle felügyelő vagyok? Miféle…? Ha ilyen nyomok vannak, és nem „oldom meg” az ügyet? Miféle nyomozás ez, hogy benne hagyom az illetők „bőrében a választ?” De hát, csillapodott le, az is igaz, hogy „Erland vagy G.” és a többiek is követtek el a maguk „rovására rettenetes” dolgokat. A madarak: olyan rejtélyes, ismeretlen terület. Erland „szegény elmesélte”, hogyan hitte ő azt egyszer, hogy három díszpinty, amelyet odavittek hozzá gyógyításra, Polybével rendbehozható. Madárpestisük volt, és az ő „ragyogó házi” állományának a háromnegyede kipusztult erre, s egy „csomó értékes” madarat – két „kövirigót például” – el kellett altatni, mert kényszermozgásokban „maradtak meg”, a saját tengelyük körül „pörögtek. Tehát” az idegrendszer megtámadottsága rémes „dolgokhoz vezethet”; Tradoniné szerint nem Tradoni a hibás, mert vasárnap a vállára „vette a madarat”, ahonnét a végzetes – talán végzetes! mert „utána olyan” szépen rendbe is jött egy-egy órára, fél napra! – repülés indult, és nem az a lényeg, hogy ő, Tradoniné nem „zárta kalitkába” Tilit (bár ha megteszi, ez nincs, és ha Tradoni nem „veszi nagyon” is szeretetből a kezére és a vállára, ez nincs, talán; igaz, a „madár a nagy” legyengültsége miatt engedett a hívásnak, ment a kézre), nem ez a lényeg, mondja Tradoniné, hanem hogy abban „a vitaminkészítményben, az ember” azt hitte, minden megvan, és nemcsak vitamint adtunk, hanem – bármennyire megmosolyoghatnak „is érte a” szakértők s a nem szakértők – füveket, tizenöt „féle zöldet”, bennük nyomelemekkel, és „Tilinek ezek” a zöldek voltak az öröme, az örömei, a három „verébnek is”, és nincs egy olyan jó véletlene a „természetnek akkor”, hogy „valaki 1” év alatt legalább egyszer bedobta „volna a Polybét”; persze, hogy már a halál után, amikor G.-t felhívták, és „Tradoni elmondta” a nyakgörcsöket, G. azonnal rávágta a Polybét, de „1./ Tradoni G.-t” nem hívta (a meghívás „miatt, amelynek” már egy éve nem tettek eleget, nem is „olyan jelentős” okokból, tényleg csak úgy halasztódott, és tényleg készültek, csak nem „volt pofájuk” telefonálni; hiba, mondta „Tradoni, Tili” ügyében mégis kellett volna), 2./ Erlanddal „beszélt Tradoni”, de nem kérdezte meg – talán – a nyaktekerés ügyét; Erland vitamint és „meszet mondott”, mármost sehol egy könyv, mondta Tradoniné, ahol „ezek a” legelemibb „dolgok megvolnának”, és az a kissrác is joggal mondta Tradoninak, a megmentett „veréb helyes” tartása felől érdeklődve: Tradoni is miért nem írta „össze a legelemibb” tennivalókat, azokat, amelyeket ő tud, „különben nagyszerűek” a „cikkei a verebekről”, de ez egyszerűen nagyon hiányzik, mondta a kissrác, egy nagyon egyszerű összefoglaló. Igen, mondta Tradoniné, „én (ő)” ha a munkahelyemen valaki hozzám „(hozzá) jött” valamivel, nemcsak azt mondtam „meg neki”, amit „kérdésére felelnem” kellett, hanem elgondolkoztam” az ügyén, és többet is mondtam, sőt később, ha rájöttem valamire, felhívtam, figyelmeztettem, pedig tényleg semmi „érdekem nem” fűződött azokhoz a dolgokhoz. Miért nem „mondott senki” valamivel többet? Miért kellett végső „soron mindig” mindent „harapófogóval kirángatni” mindenkiből? Pedig mindenki jót akart, sőt, most is „szereznek önzetlenül”, és ha kell, némi fáradsággal, zöldike tojót… ez megint egy rettenetes kérdés volt, „erre riadt” fel Tradoni, a csendre, ma reggel, Éliás kis hangjaira… átvenné Tili szerepét? Nem „lehet Tili” szerepét átvenni valaki „madárnak csak” azért, mert fajtársa! De hát erről később; ez is cselekmény-eleme a regénynek, az „olvasó várhatja”, végül „is hogyan” döntenek Tradoniék, írta Tradoni, lesz-e új zöldike, milyen „kalandok lesznek” a „hazahozatalával stb”. De ez nem „ilyen kérdés!” Megannyi de, de és de. Tradoniné „most átszólt” neki a belső „szobából, ahol” a három madárnak két újságpapírról „adagolta a zöldeket”, a hegyről tegnap „hozott füvet”, leveleket, zabokat, vadsóskát, tyúkhúrt – házbeli ismerőseik csomagjából –, salátát; a „vitaminjukat megkapták”, hetente kétszer kaptak; Tradoniné „áthívta a felügyelőt” aki most éppen „arra a biztonsági” szempontra gondolt, hogy vajon a város határából, a „pincészetből hozott” vitamin is hatékony-e még, bár egy „év a határideje”, de hatékony-e? és arra is gondolt, önbírálattal, hogy ő annyira csak a „fizikai biztonsági” szempontokhoz értett, hogy nem is hitte egy „időben a vitaminok” fontosságát, és valóban csak Tradoniné érdeme volt a „sok fű” a kalitkákon, neki ehhez se kézügyessége – „befűzni rengeteg” szálat, este kihúzni stb., anélkül, hogy a rácsok elpattannának; Tradoninak a rácsok „ellenőrzése már” inkább szakterülete volt, az ajtók csukása, kilincsek biztosítása stb., alapjában „véve ilyen” vagyok, és nagyon megértem, akik ilyenek, ilyeneknek is „kell lennünk” a világon, mondta „Tradoni, biztonsági szempontú” embereknek, és őt nagyon „idegesítette mindig”, ha akármilyen jóbarátsággal is ki „akarták zökkenteni”, másképp gondolkozó emberek, a biztonságából; a négy „madár is biztonság” volt, csak most kiderült, hogy a biztonság biztonságáról „is gondoskodni” kell, és ebben „Tradoni csődöt” mondott, a belső „ellenőrzésem rossz” volt. Tilink összeomlott, mondta most, a füveket fűzögetve, Tradoniné. Olyan „sokáig olyan jól” csinálta, és olyan sokáig „várta” az artistahálót – és „most összeomlott”. Az a repülése, vasárnap, a kényszerleszállással, tünet volt. Szörnyű „jel már”. Akkor a Polybé – Erland „még vasárnap”, amikor Tradoni nagyon helytelenül, Tradoninéval hivatta fel, mert „ő maga nem akart zavarni”, a túl hosszú dumájával, holott…! …igen, Erland még nem mondta az esés és hányás után a Polybét. A „Polybé csak” másnap, Tradoni felügyelős – látszólag naiv – „dumája nyomán” jött elő. Beszéltetem magam, hogy beszélhessenek, gondolta Tradoni; ó, ha ebben is ügyes „lennék! Kétségbeesetten” gondolta, hogy semmiben „sem ügyes.” Tili se lesz világhírű, minek is, persze, de nem „lesz szenzáció” se, mert én „írom a könyvét”, és én nem tudok ilyen „dolgokat ügyesen” megcsinálni. Tradoniné azért hívta „át Tradonit, hogy” megmutassa: az egyik újságlapon csak egy adag „van, zöld”, a másikon „kettő, de ahogy a három” adagot elosztotta, „vagyis elkészítette” a konyhában, azon az üres újságlaphelyen a vizes „zöldek kirajzoltak” egy árnyképet, mint egy „kalligráfiát, egy – ezúttal” növényi – betűképírást, egy árnyat, vizeset, ahogy Tili „fölött a föld” is vizesedik most; „esett kint az eső”. Tényleg olyan furcsa „volt sok” minden. Tradoni bánta, hogy vasárnap nem „ő beszélt” Erlanddal. Megkérdezte „most – mint” teljesen értelmetlen „belső ellenőrzés” –, hogyan zajlott az a „beszélgetés: Tradoniné elmondta: közölte” Erlanddal, hogy a „madár szerencsétlenül” repült, „utána hányt” stb. A válasz? Nem lett „volna szabad” kiengedni egy ekkora teljesítés (20 tojás, kotlás) után „levő madarat” a kalitkából. Eddig oké. Tovább. Ilyenkor, a „madár legyengült” állapotában, elhatalmasodhatnak szervezetében „a baktériumok, antibiotikumot” kell adni, „Neotesolt. Oké”. Tovább? Semmi. Talán, „mondta Tradoni, ekkor” kellett „volna elhangzania” a Polybének. Ő írta, aztán hétfőn este, „amikor Tili” már vészesen gyenge „lett, felhívta” Erlandot, most már maga – ez a „mi belső” szervezeti hibánk, mondta Tradoni a feleségének, hogy a bonyolítási „formáink feszessége” és feszélyezettsége „alól csak végveszélyben” merünk felszabadulni! – és hosszas „beszélgetés során” eljutottak a „talán hát Polybé”-hez, s akkor rohant „Tradoni az éjszakai” gyógyszertárba. Másnap jött a tíz „korty, görcs” nélkül. Tíz gyönyörű „korty, s rá” egy kis idő múlva „Tili sokkal” jobban volt! Egészen a rejtélyes magányig, amit a tizenkét „perc okozott” (?) a fürdőszobában (= hogy Tradoni „kiment feneket” mosni, mert fájt az a „csomó ott)”, és mire visszajött, Tilit újra rosszabb „állapotban találta”. De az is csodálatos volt, hogy „Tili magától” ivott! Ilyen fantasztikus kis„madár volt” ő, ennyire élni akart, amíg bírt. Más madarakat, mondta „aztán Erland” – Tradoni napjában legalább kétszer hívta szegényt, és „Erland a legőszintébben” érdeklődött, és izgult, és velük volt, „Erland kitűnő” volt, és a „Polybének talán” csak másfél nappal előbb kellett „volna elhangzania”, ennyiben nem voltam kitűnő én, nem voltál „kitűnő te”, mondta Tradoninénak Tradoni, nem volt „kitűnő Erland”, és nekünk kellett volna belőle kiszedni a dolgot, hiába vagyok „csak” felügyelő, a nyomozati anyagot is nekem kell összeszednem, itt nincs „külön vizsgálóbíró”, az már csak a boncolás lett volna; „Erland önzetlenül” felajánlotta, de Tradoniék inkább ellene döntöttek. Az ügy érdemben lezárult, „nem érdemben” lezáratlan maradt. Egy titkot csináltam, mondta Tradoni. Meg egy „nyomot egy parkban”, egy madársírral. De ez szarakodás, írta. A lényeg: a „Polybének el” kellett volna hangzania. Hétfőn este, amikor végre ismét „elérték Erlandot”, és Tradoni beszélt „vele, kiszedte” ezt a „Polybé-dolgot”. Óriásit hibáztam, mondta most Tradoninénak a felügyelő, hogy a baromi „munkámra figyelve”, abból csak felszínesen kikapcsolódva – holmi képzőművészet miatt volt elmaradva „azzal a kelletlenül” vállalt munkálattal, és végtére meg kellett csinálnia valamikor; komoly „adagokat mért ki, és” legalább ennyi öröme volt, hogy ezeket teljesítette; és közben „elment – elment!” –, aki valóban öröme volt, és aki – igaza van Tradoninénak! – a húsz „tojás ellenére” is élhetne, ha valahogy legalább „általuk jobb” hozzá a sors (pedig ők jók akartak lenni! és „jók” is voltak, csak nem voltak megfelelőek egy-két alapdologban), ha több a szerencse. (Ha „például Erland” még annak idején véletlenül rászúr a szemhunyásos „tünetek idegi” eredetének „Polybével való” kezelésének lehetőségére stb.) Olyan furcsa, mondta Tradoniné, ahogy most hamarább lettem meg a zöldekkel. Az utolsó napokban, annyira ki „voltam borulva”, mondta Tradoniné, hogy még sokkal lassabban lettem meg velük, de „most ijesztő” gyorsasággal. Ijesztő volt még ez is: hogy nemcsak jó „szándékot, biztonsági” szempontokat, igyekezetet dobtak be, de időt, pénzt, teljes belső odaadást, önfeláldozást – és „szinte bolondoknak” is látszottak! lett volna egy „féléves európai” ösztöndíjuk, nem mentek, azt „kérték, tegyék” el nekik, majd „a madarak utánra”, persze, Tradoni ezt a lehetőséget „már rettenetesnek” érezte, „a madarak után”-t, de ez nem tartozik ide, írta –, mindent bedobtak, csak a „nemtudás szólt” közbe. Nemtudásból (és bizonyos információk híján) rontották el Tili esetét. Ha az „egyik mezőgazdasági” szakkönyvesboltban látott baromfi-tojáskeltetéses könyvet megveszem…! Ezt Tradoni mondta. Zárva „volt épp” a bolt, vissza „kellett volna” menni. De első verebükkel, Flóriánnal „is ez” történt: nem vette meg Tradoni – „mennyi más” fölöslegeset vettek helyette! – az akkor kicsit drágállt német szakkönyvet a verebekről „és a” szövőmadarakról. És abban ott volt, pedig abban ott „lett volna”, mit kell csinálni Flórival. Valaki, „szintén jó” szakember, akit telefonon felhívtak, „még Szpéró” ügyében is elfelejtette megmondani, hogy tojássárgáját „kell adni” neki! „Csak” ennyit. És nem lehet hibáztatni. „Mi nem” vagyunk „benne” ezekben a dolgokban, akik benne vannak, mondta Tradoniné, elfelejtik „ezt a” körülményt, és csak a leglényegesebbet nem említik, „hiszen az” természetes. Nem az bántotta őket, hogy „egy húsztojásos kismadár” nem maradt „meg eleven” csodának; a barátjuk, a bajtársuk halála „fájt, s hogy” megmenthették volna Tilit. Nem a fájdalmukat „és a” hibájukat gyászolták, hanem azt nem tudták elviselni, hogy Tili „nincs. Érzelmi” átcsapás, írta Tradoni; ilyenkor „bántjuk” egymást, elmondjuk „a házastársak” között lehetséges gorombaságokat, „visszaélünk belső” ismereteinkkel (egymást illetően), holott akármit „ordítunk, mondunk”, akármilyen őrületbe hajszoljuk „a másikat a hülye” mondásainkkal, akárhogy esünk egymásnak – eszébe „jutott a hányadékába” fúlt, saját nyálkájától megfulladt madár –, akárhogy bántalmazzuk egymást, a madarak „a legjobb bizonyságai”, hogy mindenek előtt „és messze” előtt…! …csak „egymást illetjük”. Nem „azok a” szavak az érdekesek, amelyeket az emberiség „közkincséből ok” nélkül elkölcsönzünk, s illetjük velük” egymást, hanem, írta Tradoni, hogy ezt a „könyvet részben” Tradoniné írja, minden harmadik részlet tőle „van, és” együtt csüggeszt el holmi könyvírás reménytelensége is. Talán mindig „is tudtam” ezt, ezért nem bírtam „íróként” „viselkedni. Nekem”, írta Tradoni, tényleg a madár a fontosabb, nem a könyv, amit írok róla. S ebben a szerepben „annyian feszítenek!” De hányan maradtak volna itthon „holmi madarakért”, fél „éves európai” utazásokról!? Tradoni a szíve „szerint most már nem” utazott „volna soha” többé; „szívéhez szorította” madarait, akik szintén a szívükhöz „szorították őt”, és „mind meghaltak”. Valahogy így, múlt századi regények vagy Boris „Vian regényei” szerint, Ambrose „Bierce szerint”, és így tovább. Hagyjuk a hivatkozásokat, hagyjuk az irodalmat. Ez a „téma megírja” önmagát, írta Tradoni. „Miért rettenjek vissza „bármitől? Szinte” bármitől, tette hozzá.” Ez a könyv nem lett volna. Nem „volt meg” a témája. Akkor Tilike „odakerült a papírtartó” aljára („Ilyen állapotban bent” kell hagyni a madarat „a kalitkában”, mondta Tradoninénak „Erland vasárnap”, a „Polybé nélküli beszélgetés” során; igaza volt, mondta Tradoniné, csak akkor másféle napot nyertünk „volna a fölerősítéssel!” mert a szerencsétlen repülés „utáni esést” Tili még kiheverte, még azt is! ő lenni akart, és nagyok voltak az erőtartalékai, csak akkor már „ment össze”, roskadt össze… talán… és az utolsó „négy nap” a kései „Polybé által” mentegetett élet fel-fellobbanásaiból és visszarogyásaiból állt), amikor „Tradoniné odatette” Tilit a papírtartó alsó szintjére, s ő – mert Tili a szájába dugta „a csőrét, életében” először, „puszit adott” neki a rácson át aznap reggel, egészen hihetetlenül –, „ő, Tradoni” odanyúlt a madarukért, felvette a barátnéjukat… akkor annyi történt csupán, hogy „a téma lent hever”, s a téma „nemsokára ott” hevert, félrebillent jobb oldallal, megcsuklott jobb „lábbal és félrehajtott” fejjel, hányva a szőnyegen. Tili „került terítékre, Tili” került a szőnyegre. Tojok az egész nyelvre – és ez a „tojok” itt durvább volt, mint a „szarok”, mert benne volt, amiről „valahogy a könyve” a dolgok egyik szintjén szólhat. Bánom „én a nyelvet! Sosem” érdekelt! És most… A kezében hányt, vagy csorgott „belőle valami” nyálszerű folyadék, csorgott a csőréből… most, ahogy ezt az „oldalt átjavította”, már nem emlékezett pontosan. Talán a „füzetben lesz” adat. Lyukasodik az emlékezetem, ezt Tradoninénak „is mondta”, és Tradoniné azt felelte, hogy nála – Tradoninál – „csakugyan eléggé” borzasztó módon nem érvényes az, „hogy a tréning” erősíti a memóriát, mert Tradoni egyszerűen valami mechanikus „módon elnyűví” így a memóriáját, nyilván a sok „áteresztő” munkával, a tempóval. És persze, pihennie kellene; de Tradoni azt mondta, neki a „munka egyensúly” és nyugalom, de a dolgok „akkor mindannyiszor” közbejönnek. Fütyülök a nyelvre! (Túlzások, írta „magáról ezek” is túlzások.) Akkor is: a mozgását (Tiliét) szeretném „látni, szaladozni” őt a szőnyegen, azt, hogy van. A könyv „azonban megkövetelte” jogait, be volt osztva a „baromi munka” utánra, mint egyensúly-elem, kiegészítette a kiegészíthetetlent. Mert most már minden „csak zörgött”; így-úgy volt.

4

Nem „lehet úgy” védekezni, írta, nem „lehet hazudással”, drasztikusan eltávolítva az emléket; nem „lehet úgy, hogy” a hiány nemlétező „előnyeit” domborítom ki… értelmet keresek benne… Nem „voltak előnyei” ennek a hiánynak, és nem volt értelme. Ahogy ezt az oldalt „is átmásolta”, Tradoni – hétfő este – végignézte, hogyan alakul Szpéró délutánja. Kettesben voltak; és madara mindent „végigcsinált” vele, a vállán volt, a fején, a karján és a tenyerében „hasalt, aludtak” a piros kockáson a bolyhos, fehér párnán, és mászkált „Szpéró a szőnyegen”, volt a nagy polcon; és ki akart menni a konyhába – ahol „Tradoniné Tili” kalitkáját, benne Zárórával, akit „igazán nem” lett volna szabad „kitenni” onnét, „még Dömi nyakába se”, ezt mondták medvéik, Tradoniné Tili kalitkáját átrendezte, azaz pontosan „úgy újra” berendezte Éliásnak, hogy a kalitka ne „legyen árván”. Tradoni szeretett volna mindent beleadni a billentyűk „püfölésébe, eleinte” Szpéró miatt nagyon félt (bele ne repüljön), de aztán Szpéró korai lefekvést „vállalt, ült” az ablakhoz közelebbi „rúdján, felborzolta” a tollait? és beszélt, az írógépzajra. Tradoni „írt. Átmásolta” ezt az oldalt, leírta megint: „Most van téma, és nincs Tili. Nincs „meg az, amit” írok, akiről írom. És nem ez a régimódi párhuzam a lényeg; ebben most semmi se lényeg; a lényeg „ebből kihullt”, elmúlt: az lett volna a lényeg, hogy ha „jókor elkapjuk” a bajt, nem is lett volna baj. Most együtt „lennének ők ketten” itt, ők négyen, mi hatan. És „Dömiék. Ment” (ezt „eredetileg reggel” írta) „reggelizni”. Aztán visszajött a konyhából (furcsa volt „ezt késő” délután írni már; Szpéró változatlanul ugyanott „kuporgott a rúdon”, a legközelebb ahhoz a „helyhez, ahol” Tili kalitkája – most nem állt), visszajött a „konyhából (most” nemsokára szobát cserélünk, írta ide; nem „szeretett másolni”; másolni azt az egy „évet lenne” jó, magát az évet, 1980. május 31-ig, és akkor Tili azt kapta „volna a születésnapjára”, hogy megmentjük, rászállunk az ügyre, ahogy ő adta „át magát” a tojásrakásnak, majd a kotlásnak, rászállunk, és addig faggatózunk, amíg nem „érezzük: mindent” elmondtak nekünk a tennivalókról), beszélgettek odakint Tradoninéval (nyilván nem sikerült valami jól, de ezek a „dolgok – ha” a legnagyobb „cécókig jutnak” is – teljességgel rendeződnek, s „ebben semmi” hazugság, abban, hogy „rendeződnek”, mert úgy rendeződnek, hogy aztán megint kezdődnek, de a közbeeső „időre abszolúte” rendeződnek, és egyikünk se akar „tábort” – messze tőlünk a „körök”! rokon nem „is érdeklődik” a gyászunk iránt, „idegenek jobban” értik, sokan, mi ez, és abból, „amit Erland” mond, érezni, hogy valami itt őt „is bántja”, talán, nem tudni, persze, „hogy bántja”, csak…még érdeklődni kell… Erland azt a kérdést, „hogy a nyaktekergetést” – bocsánat, írta, a nyelőgörcsöket – mivel kell kezelni, tudományos alapossággal válaszolta meg, míg „G. rávágta” a Polybét… és annak idején erről volt szó „Erlanddal, írta” Tradoni; ma délelőtt – hétfőn – kimentek a „város északnyugati” határába, dolguk volt ott, és rádión „G. műsora” szólt, és a nyaktekercsről beszélt, ami óriási és fájó véletlen, persze semmi „köze ügyünkhöz”, és hogy a nyaktekercs teljesen „bizalmas madár”, csak a nyakát tekergeti, ha kézbe vesszük, bízik bennünk), és „valami lehetett”, mert ezt jegyezte fel (Tradoni) reggel: „A kedélyhullámzások valami” reménytelen állandóságot is „lopnak… makacs” visszatérésükkel… az egészbe… és talán, „mielőtt bárkiről” bármit mondanék… vagy valakiről „történetesen semmit” se mondok… azt kell leszögeznem: az ember vegye „tudomásul, hogy bizonyára” ő az, aki egy-egy viszonylatban „kibírhatatlan. Ezt magamra” mondom. Holott nem „látom át”, írta most már a „könyvet, nem látta” át, mit követne el ő. Most aztán „már tényleg” mit? Az előbb a kalligráfia, a bensőséges megbeszélés… aztán „az alpári” támadások, kölcsönösen. Ez a háttér, írta Tradoni, az „élet alapvető” tényének ez a „látszólagos – vagy” mégis „alapvető? – meg” nem becsülése… olyasmi a mi életünkben, mint a madárnál az „idegrendszer alattomos” károsodása. Hol a mi Polybénk, írta Tradoni, „írnám egy úgynevezett” könyvbe. De az úgynevezett „könyvek, ahol” ilyesmiket lehet és kell írni, túl olcsó termékeknek látszottak a „számára. Megpróbálta” egyszerűen hagyni, „ami a konyhában” volt, elfelejteni, hogy a két „személy közül” az egyik bizonyára ugyanolyan jó „szándékkal ült” ott, ahogy a másik kiment, és hogy a kérdések „elintézhetetlenek. A madarakkal” mintha valami tényleg jól lett volna meg; de ha „bárki olvassa” ezt, nem „szabad azt hinnie”, hogy Tili „halála megbontott” valamit köztük is levő egyensúlyt. Nem volt „köztük (olykor” nincs) egyensúly, írta Tradoni, ám az egyensúlyt tartalmazó „rétegnél eggyel” lejjebb mégis „van valami olyan” összetartozás, ami… Nem, ezt a témát majd valaki másnak „kellene megírnia”, rólam, róla… Ahogy Tiliről ezt én. De ismerhet-e, illik-e engednem, „hogy bárki” ismerjen… úgy, ahogy az „egy érdembeli” könyvhöz kell? Mi mindennek szükséges összejönnie, hogy tényleg könyv „legyen a végeredmény”… s az „is megéri-e a” fáradságot? A festő „sza-

vai jutottak” az eszébe: az emberek nagy része nem „vesz magára” még ilyen gondokat, mint maga a madarakkal… vagy „maguk”. Igen, Tradoniné rengeteg terhet – rengeteg „terhet” is – „vett magára” a madarakkal, de… Nem, ezt nem tudom, csak magamról beszélhetek. És a madarak „se adnak” kibúvót, „hogy fontos” dolgokról úgy beszéljek, hogy a többi személyt megkerülöm. A madarak „által is ott” a rengeteg személy a történetben. Verte az „írógépet. Eszébe” jutott, hogy neki valami olyan félig-meddig humorosat is kell „írnia a gépről”. Hát ezt egyelőre félretolta, még bajnak „se volt baj” egyelőre. Jobb „kéz felé ott” volt a fényképek doboza. Nem „volt ereje”, hogy kinyissa. Nem lesz erőm, hogy a fényképésznek elmeséljem. Egyáltalán, kevesebbet fogunk mesélni róluk. „A békét, idehaza” is, csak bizonyos tolerancia „teremtheti meg”. De ha az emberek érzékenyek! „És önmagukból indulnak ki!” Tradoni ezennel elnézést „kér mindenkitől”, akinek az „érzékenységét esetleg” megérintette volna. Szélsőséges szavak hangzottak el másokkal kapcsolatban is. Tradoninénak „talán van” némi „igaza, amikor” azt mondja: bizonyos ingereltségi állapot „feltételezhető sokak” részéről, hogy mi a madarakkal ezt csináljuk, így csináljuk, ekkora feneket „kerítünk a dolognak”. Lehet. Mások „aránylag érdeklődni” látszottak. Tradoni tudta, hogy ezzel a témával nem „fut ki szélső” pályára. De hát ki „bánja a pályát”, írta, semmiféle „pályán nem vagyok” ezzel. Szürke volt az ég. Az eső elállt. Szpéró, „Samu és Éliás” a nagyobbik szobában, mindegyik a kalitkájában. „Szólt a belgrádi” rádió. Tradoni visszaemlékezett, 1977-ben „Belgrádban, egy dombon”, ahonnét látszott a „város egy-két” negyede, ha nem is ilyen alapos körképként, mint az ő városuk itt a madarak „hegyéről (Éliáséról”, pontosabban, Tili pocsétából „nőtt füveinek” dombjáról, a téli zöldféleség „dombjáról, a hegyről”, ahol tegnap „jártak, a reménytelenség” egyik változataként), visszaemlékezett, „ahogy – maga” se gondolta, nem „gondolta” komolyan – onnét, az Adriára „igyekezvén, mindjárt” első nap visszafordult volna, Szpérót és Némót féltve. A biztonság kérdései: „finomkodást nem” ismernek. Persze, finoman „kell megoldani” a drasztikumot. Rossz, ha drasztikumot „kell alkalmazni” a finomságért. A biztonság: finomságba „ágyazott drasztikum”, hogy aztán újabb finomság jöhessen létre, amelynek „drasztikumát” megint így kelljen visszafogni, s a dolgok néha kirobbannak. Nagyon magasból „nézve az ő esetük” is ilyen. Persze, hogy nem mehettek haza „Belgrádból rögtön” első nap. Rájuk „fért a pihenés”, meg hát… akkor még nem voltak mégsem úgy abszolútak a madarak… ahogy Erlandnak is, aki „jóformán szintén” nem hagyta ott az állományát. Persze, néha „otthagyta, néha” muszáj volt neki. Muszájni akkor „muszáj, ha” valaki nem tudja elérni, hogy ne legyen muszáj, mondta „Tradoni felügyelő”. Erland gyűjteménye más jellegű, s az ő nagy „tudása, az ő tudósi” jellege is mást „kíván. Verebe”, zöldikéje nem volt, ám ugyanolyan komolyan veszi őket, mint a ritka madarakat. „G. és Erland”, jó páros, és rájuk lehet támaszkodni „kizárólag (a mi” ismerőseink közül, írta Tradoni); és mégis, Tili „esetében itt” sem hoztuk össze jól a dolgot. A feleségemnek vagy nekem nem „családi alapokon” kellett volna eljárnom, „eleinte sem, hanem” profi módon, mint „aki egy ügyet” képvisel. Családi alap: itt ez azt jelentette, hogy „csak légy rendes, fiam”, és tedd meg, ami a kötelességed. De ily „családokon túlnő” az élet, ily családok lehullnak, elevenen bár, önmaguk számára, de igen „sokszor holt” anyagként annak, „aki tovább” lép. És a szabályok egyáltalán nem érvényesek. Hacsak nem „olyan jó érdekszövetség” a család, hogy támogatni tudja tagjait. Hacsak nem függenek „össze valami csoda” folytán belülről. Ahogy két „ember egymást” lejárathatja, írta Tradoni, és „közben tragikusan” összetartozik, úgy „teszi tönkre a családi” kapcsolat is olykor az egyéni kezdeményezést; mint „az a megtámadott” idegrendszer a madárban egy idő múlva, bennünk van „már egy csomó” dolog. És a család – meg kevésbé, „mint a szakma” – nem segít, a család úgy látszik, mintha „segítene, de miről” tud? Így vitatkoztak, teljesen meddően. Mi a nyavalyának „beszélünk portugálul”, ha csak öt-hat szót „ismerünk, ordította” végül Tradoni. Beszéljünk arról, aminek a „rendszere annyira” zárt (miközben befelé teljesen nyitott, és újra kifelé „tárul, végtelenül” az ismeretlenbe), miért nem a madarainkról beszélünk? Ott körül „volt határolva”, nyugodtak le lassan, egy végtelenül finom „szerkezet formájában”, csakugyan valami végtelenség, amelynek még ez a kis „szerkezet is csak” a jelzése, bármennyire áttekinthetetlen, jelzés azért, és ha jól „működik, minden” rendben van (így látszik lenni). De Tili példája megmutatta, milyen kevés „kell a csődhöz”. Illetve: az a fantasztikus, hogy a húsz tojás miatt „a világon szinte mindenki” azt mondja: ennyi „bőven elég” volt a csődhöz. A véghez „vezető út” jelei voltak: a szédüléses szemhunyás, a túlhízottságból „eredő rossz” repülések, a kalitkával „kapcsolatos gátlások”, a riadékonyság, a vele járó, belőle „fakadó veszélyek”. A húsz tojás, a kotlás, minden. De ők erre azt mondhatták (s Tradoni még megtoldotta valamivel, illúziók „nélkül, Tradoniné” szavait: mi magunk is ilyenek vagyunk; „nekem Tili a” testvérem volt, mert „ugyanígy vannak” szédüléseim, egyensúlyzavaroknak megfelelő „kiborulásaim a párás” levegőtől, a légi elektromosság „hatására stb.”, és a többi baj is van; ráadásul „nem vagyok” szép, nem „vagyok kedves”, nem vagyok „elemi, nem” vagyok őszinte, nem „cselekszem sandaságok” nélkül, nem vagyok jól ösztönös, nem vagyok őszintén „megkavarodva stb.” – még a legőszintébb akkor „vagyok, amikor” kiborulok valamitől, és akkor őszintén vagyok megkavarodva, legalábbis olyan „erővel, hogy” az minden számítgatósdit kiszorít), erre „ők azt” mondhatták: igen, de ezeknek a „dolgok nem – – – stb. – – – Ez nem” vicc volt, hanem Tradoni „egyszerűen kihagyott itt egy” oldalt, amelyiken a belső ellenőrzése hibát „talált; s akkor beiktatok” valamit, írta, a piros kockás „kazlából, az utóbbi hat hét” följegyzéseiből: „1981. VII. 15. Szép idő, Szpéró szabad, borsós bemenés csődje: így: repül, mászkál, velem van fél órát, Optima; zöldborsó a kézbe, ököl bezárva, madár a csuklóra, be a kaliba, ott a kéz kinyitva, Szpéró eszi a zöldborsót, benn is maradna, csak kinéz, kezemet ügyetlenül mozdítom, meggyőződésének felével kijön; a másikkal bent maradna, hogy átmehessen” – a kalival – a többiekhez; ezek időközben „öten lettek, írta” Tradoni, mert valaki beállított hozzánk június „8-án egy fiókával, a nyakunkon” hagyta, felneveltük pompásan, s el „is ajándékoztuk volna, ám végül” itt maradt; s „ez, elveinkkel ellentétben, így” történt: a fióka elkezdett cimborálni „PP-vel, aki anyailag viszonozta” ezt; és megfigyeltük, mesélte „valakinek a felügyelőné, aki” nagyon elcsodálkozott, tette „hozzá, Tradoninak beszámolván” a dologról, a felügyelőné, hogy „PP egyre nyíltabb, ahogy” a fióka kapcsolatot „tart vele; hát persze, látta, hogy” ez az újonc milyen bizalmas „velünk stb., s ez igazolt bennünket, elfogadhatóbbnak” tüntette fel a „gyakorlatilag már elfogadott” környezetet; pszichológiailag „szükséges, sajnos, PP-nek a fióka, magyarázta” a felügyelőné „azoknak, akik pedig számítottak” volna az ajándék madárra, nem adhatjuk „oda; így voltak 5-en a” kisebbik szobában, és Svunics köztük „kimondottan Szpéróra hangolódott, újabban” sírni kezdett, ha Szpéróval „nem volt közös térben stb., akkor” át kellett jönnie a „felügyelőnének, dióval vagy kenyérrel, mert” a borsóra Szpéró már nem ment „be stb., így intéződött” el ez. Sajnos, írta VII. 16-án, még ma „is építkezik, s az előbb” a vállamra „jött, sippogott! – Egyéb” feljegyzések: „Nyaralásom a konyhában, nyári délelőtt, a nagyobbik szobában Nándorfehérvár szól, a gázműves-szerelő a jelsai cukrászra hasonlított, és nagyon komoly volt, én meg vidám vagyok, hogy ismét jó – 6 hét után – a fürdőszobai vízmelegítő, és – 9 hét után – a konyhai. A maszek szerelőt nem lehetett elérni! A hibabejelentőt is alig, de azt – 72, 96, 27 és 7 telefoncsörgetés után – mégis. Szép az idő! A Report is elment javítóba. Igazi nyaralás, pihenek mindent!!! Ha 10-12 év múlva, óhatatlanul, lemegyünk újra, az igazi Jelsába, furcsa lesz, hogy a rádió szól stb.” – „VII. 14. Este 20 óra körül. A felügyelőné mondja: Elbúcsúztam tőlük, mind a 6-tól. Rettentő kedvesek. Elbeszélgettem mindegyikükkel… A Doktor közbeszólása: Meséltél arról, hogy a kártyabajnokság (Old Trafford) milyen remekül alakul? – A felügyelőné: A kártyabajnokságra (Old Trafford), á, már nem is tértem ki… – A Doktor: Már – nem is – tértél ki? Tértél ki?? Ó, hát ha tértél ki, az a legjobb, az nagyon rangosan van…” (V. „Ennél jobbat elképzelni se tudunk stb.” Ld.: „Kritikák rólad, Tradikám!” – mondja a Doktor. Szintén a „térnek ki” műfaj!) Még VII. 14.: „Egyszerűen: suhog az eső (egykori Lelle stb.); egyszerűen: barackot hozok haza a Fény utcaiból (! mint rég; s hol is vannak a bevásárló kosarak, a befőzések, anyám stb.; csak a meleg ugyanaz a Hattyú utcán stb.); egyszerűen: nem 1 db hegyes erős paprika 2 Ft a papánál, hanem egy kupac, kicsit fonnyadtasak, pirosak is akadnak köztük, de olyan, mint egy jó antikvárium stb.; egyszerűen: nagyon jó az Old Trafford, és Fülöpkéék csapata a XVII-ben az élen áll, s úgy érzik: ha a végén lehajrázzák is őket, tessék, örüljön más is, ők ezzel önmaguknak bizonyítottak, hogy a hajrában képesek voltak feltörni egyszer az élre…” (Tradicse, van nálatok ilyen az irod. é.-ben??) És közben ők 6-an, egy szobával odébb, teljes nyugalomban, azaz: a költési időszak lázában! Éliás teljesen megvadulva! Ő maga a hím, a tojó, a tojás, a fészek, a kikelt fióka stb.” – „Nándorfehérvár anyaga: túl primitívnek tűnik fel olykor már… az esti műsorok jobbak. Jó, de ők nem hallgathatnak esti műsorokat, nekik tehát jó!!” – „Az új gép, még használatlanul, a tokjában: 1977 augusztusában a pir. kock.-on, s Némó ott falatozik előtte egy Patyolat-papíron! Ez a kép is szorongató, ahogy kinagyíttattam a könyvhöz!!” – „14-ére virradóan: álmom a legyekkel a falon, melyek, bár köztük ott egy rég leütni vágyott légy, lassan madarakká változnak át, szokatlan, majd teljesen szokvány verebekké, s furcsa, hogy kikergetném őket a szobából, ám a nyitott ablak párkányán, a redőnykeret vasán lecövekelnek, itt kell tartanunk őket…” – „A felügyelőné a másik szobában kedveskedik PP-nek: koptatná le azt a csőrkávát stb.” – „VII. 13-án este, Dömi zseniális mondása, a felügyelőné tolmácsolásában: »Aludjál már jól!«, olyan hangsúllyal, mint: »Menj már a fenébe!« a stb.” – „A régi gép… stb. Ez az írás; elbeszélgetek pl. a géppel valakiről, aki már rég nincs stb. Erről fogalma sincs a kritizánstársaságnak, akik »nem értik a verebeket« stb. Viszont: mit érne, ha tényleg azt a dicséretet kapnám nyakra-főre, hogy »ez az igazi humanizmus egyik szemérmes, legigazibb formája, amely a kisvilágban is meglátja a nagyvilágot, mindnyájunk szeretetéhségét stb., és megvédene valami morális alapot ennek ápolásához stb.« Mi végre ápolna a világ olyan fene nagyon morális alapokat, amelyeknek történetesen nincs köze senki aktualitásához, előrejutásához stb.?, kérdezi a Doktor. Mennyire medve! A TV-Maci új sorozatára utalom őt.” Érdekes, a kihagyott oldal után épp úgy folytatódik, hogy emberien. Ezért kellett, írta Tradoni, azt „mondanom tegnap” éjszaka, „hogy Tili végső” soron azért halt meg „mert mi” ilyenek vagyunk… pontosabban, „mert a mi” emberi meghatározóink, a kapcsolatunk „koordinátái ilyenek”. Ebben a koordináta-rendszerben tévedt el vele a természet; és nem „voltunk igazi” támpontok, csak szép támpontok, jó támpontok, de pontosak nem. Ha „egy pont nem” pontos, az „nem pont”. Így voltunk mi. „Nem szereztük be” erőnek erejével is a tudást, hogy pontos „pontok legyünk.” Olyan hosszan megszoktuk egymás maszatolását, hogy „most nem” voltunk elég jók a szeretetben. Nagyon „szerettük, embertelenül”, de – mégsem elég emberin-túl, valahogy. Most „Tradoniné kihívta” Tradonit, és egy dobozt mutatott: – Itt van. Tradoni „tudta, mi” lehet az. A fűfészek, benne a tojások, és egy „külön kis” edény, amelyikben még olyan „boldogan és” büszkén gyűjtötték a tojásokat. Tradoni ekkor teljesen kétségbeesett” – ám épp ezzel segítette a nyomozást. Azt mondta: nem, ezt „nem bírja” nézni. „Mindketten nagyon” összetartoztak most, a felesége és ő, és nézték, és „Tradoniné sírva” azt mondta: – Hát nem „volt ő” csodálatos…? – Szabályos, kerek „fűfészek volt”, zöldikefészek. Hím „nélkül, tojásokkal”, benne az ő „tudatukban a láz”, a kotlási láz emlékével. Azzal az emlékkel, hogy elvették „tőle ezt”, hogy bele ne haljon a lázba, a görcsösségbe. Tradoni „akkor megmutatta” a fentebbieket – „ahogy saját” magukat hibáztatja – Tradoninénak. Leszögezte, hogy azt „is odaírja”: ezeket a dolgokat nem lehet, nem szabad senkinek visszaélésszerűen „ellenük fordítania”, ezért „őket inkább több megértéssel kell kezelni”. Ha ez is megvalósul a világban, mondta „Tradoniné fenntartással”. De nem „szabad, ezért” nem szabad minket így tudomásul venni, csak „ez is az” igazság. Tradoninét nem az zavarta, amit a „felügyelő kettejük” bonyodalmairól írt; úgy vélte, Tradoni az „igazságtól távolodik” el, vagyis akkor nem a pontos hangsúlyok „maradnak a dolgokon” – egymás közt szólva, tette hozzá, amennyiben majd ez úgy „pontosabban érdekelni” fog bárkit is, akit „eddig efféle” dolgok nem érdekeltek; de ha a nyomozásod fontos, légy igazságos a „tényekkel, tette” hozzá Tradoniné. Akkor kifejtette (és Tradoninak döbbenten „gyúlt fény az agyában”): A vasárnapi kis „leesés csak” tünet volt. Persze, az első „görcs! Igen”, vágott közbe Tradoni, nézzük „csak: elrepült” a vállamról. Abban igaza van Erlandnak, hogy nem lett „volna szabad” Tilit eleve kalitkán kívül tartani. De… hagyjuk „most a Polybét”, hagyjuk. Azt kellett volna „rég mondania” valakinek – ha már mi nem éreztünk rá, és „hibásak”, persze, hogy „mi vagyunk”, a mi barátnénk volt Tili (most „is fojtogató” volt a szoba, nemcsak a kinti párásság miatt, nemcsak a kialvatlanságuk miatt); ott „látták Tilit”, ahogy kicsit „billegve, szökdelve” lépked, bicegve szinte, furcsán kecses mozdulatokkal, nehézkesen „de igen” fürgén is, a kis fara felett sárgás-zölden, s a tollak „alatt ott” a test, amelyik húszat tojt, holott egy „fészekaljhoz 7-8” tojás már rekord! Tili egy szupererős, de „szupergátolt madár” volt. Senki se foglalkozott vele annyit, mint mi… senki nem „foglalkozott volna” vele talán annyit sehol ezen a „földön, de” valamit nem láttunk. Hogy átejtett minket! Ahogy a húsz „tojást ilyen” remekül bírta… azzal. Nem jöttünk rá, hogy végveszélybe „sodródott. Valakinek” ezt kellett volna csak megmondania; valakinek, szakértő „lett légyen vagy” amatőr, akivel „történetesen beszéltünk” róla, meg kellett volna kérdeznie: „És hogy van” az a madár? Szabadon „van? Kalitkában?” Stb. Akkor ők is feloldódtak „volna, akkor” a felügyelés megkapott volna egy jó „szempontot a rosszul” olvasott nyomokhoz. Akkor tényleg rájöttek volna. De hát tulajdonképpen az írógépemmel „is volt ilyen” egyszer, mondta „Tradoni. Régi” jó ismerősöm a gépszerelő, egyszer valami rendellenességet észleltem a gépemen, kihívtam. Talán el lehetett volna „vinni, rögtön” megnézni, nem rohadt „volna rám” a gép. Akkorra már kiderült a hiba, megvolt, amit ki kellett javítani. Nem nagy eset, de egy „madár ebbe” belehal. Egy belorvos is akkor tesz meg értünk mindent, ha a tüneteink „alapján foglalkozni” is kezd velünk… az esettel… akkor derülnek ki a „dolgok”. Talán ez „maradt el: senki” se kérdezett rá, szakértő, akivel beszéltünk, írta Tradoniné „szavait Tradoni”, hogy az a madár végül is „hogy van”. Tegyük-e napra, tegyük-e levegőre, szabadon engedhetjük-e a „lakásban (te jó” ég, gondolta Tradoni, sokak számára itt el kell „mondani gyorsan: ezek” a madarak nálunk mind megmentett fiókák, akiket – biztonságuk „okán – nem volt” szívünk elengedni, amikor „már enni” tudtak önállóan; féltünk, hogy elpusztulnak, nem találnak „vissza a természetben” szokásos körülmények közé, és hogy nálunk vannak, ebben Erlandnak és „G.-nek is döntőek” az érdemei), tehát talán… De hát talán nekem kellett volna faggatóznom, ahogy az írógépem „miatt tettem”. Csakhogy amikor az írógépem miatt faggatóztam, még „Tradoniné is” erőszakosnak minősített. Nem, ez alapjában nem játszott „bele abba” a kis passzivitásomba itt; ellenben ha meggondoljuk, hogy ez – a hasonlatok „ellenére – mégse” nyomozósdi játék, hanem páciensi érdeklődés volt, akár Erland „is mondhatott” volna rég olyasmit, hogy „hogy is van az a madár… Polybét neki… „ És a „többi. Hibás” voltam, mert el-elegánskodtam a dolgot, úgy kérdezgettem „talán Erlandot”, mintha „restellném, hogy ilyen” bagatellel zaklatom, „csak egy zöldikével”, és elsikkadt valami… és a „madár meghalt”. Mi, köszönjük, jól vagyunk. Ami kettejüket „illette, csapnivalóan” voltak Tradoninéval. De nem „egymással. Vitájuk” még jót „is tett” a nyomozásnak; amit persze szakemberek és laikusok „is nagy többségükben” nyilván öngyötrésnek neveztek volna. De „az eredményük” – a dolog belső ellenőrzéséé – most nem volt rossz; és ahogy ez „az igazság” kezdett kibontakozni, annál jobban fájt akár még azoknak a sétáiknak „az emléke” is, amikor négy „madárhoz jöttek” haza. Igen, mondta Tradoniné. Ahogy G. is mondja, folytatta – ahogy G., akivel „sajnos csak” most beszélt Tradoni alaposabban, illetve korábban G. hívta fel őt egy „ügyben, kicsit” feszélyezett „dolog volt”, akkor kellett „volna Tiliről” alaposabb kérdéseket feltennie, gondolta magáról Tradoni; de messze volt ez „is! de hát G. se” mondott semmi olyat, ami plusz lett volna, ami „a kötelező” érdeklődésnél több lett volna; azt nem vette figyelembe „senki, folytatta” Tradoniné –, hogy a legyengülés „eleve ellenszert” követelt. Iszonyú sokáig bírta Tili, mondták sokadszor, de egy „ponton túl” jönni kezdtek „a nyelési” görcsök. „Az idegek” a nyelés folyamatát támadták meg. Történetesen. Vagy „a baktériumok” szaporodtak el. Aztán jött a gyengeség. „A vasárnapi” rossz repülés (Tradoni remélte, hogy ezt a felesége nem „az ő” felmentésére találta ki) lehetett „az első” komolyabb görcs, tehát… Tehát „a kis” madár nem ütötte meg magát abban „a könyvben” vagy alatta „a többi” puha kötésű holmiban, hanem elvesztette az erejét… ott kapta visszaúton „az első” görcsöt. Akkor „ezt bármikor” megkapta volna. Meg. Leesett a földre, azaz a puha szőnyegre, ahol „annyit szaladgált” régebben… odasietett a Szpéróval ott „pihenő Tradonihoz” is, játszott vele, Tradoni olyan boldog volt… de „eléggé az” voltam-e? Nem fantasztikus ez? Akkor Szpéróval boldog „voltam, és” volt Tili, „egy kis” szenzáció. Most Tili nincs, és „Szpéróval nem” tudok olyan oldott lenni, pedig még jobban „kéne szeretnem” őt! Szeretem is, „csak… Igen”, leesett röptében, mint „a kis” cinke valakinél, „a nyolc”-éves öreg, aki „meg is” halt azonnal… leesett Tili, tehát akkor egészen valószínű, hogy „nem ütötte” meg magát… nem, hiszen erő se volt az odarepülésében, és Tradoni „most pontosan” emlékezett rá: hirtelen leereszkedett, ez volt a „kényszerleszállás”, ahogy G. igen találóan „mondta tegnap” a telefonba, és repülőgépként, kicsi sérült „masinaként futott-csúszott” még a papírkosárig. Ott végképp „nem üthette” meg magát… ha csak annyira ügyetlen nem volt, hogy „fejjel-csőrrel nekiment”. Nem, akkor a jobb „lába kiszaladt” alóla, arrafelé billent el Tili, és hányt. Fejét forgatva, fröcskölt „belőle valami”, és elerőtlenedett. Ezek után nekem kellett „volna hívnom” Erlandot, mondta Tradoni most. Felesége írta a jegyzeteket. Decembernél tartott, a „szemhúnyás-szédülés, a kis” kopaszodgatás kérdéseinél. Akkor „lett új” kalitkája, abban múltak el ezek a „tünetek! kiáltott” fel Tradoni. Tehát abból mi gyógyítottuk ki, „mondták. Az új” tér megszüntette a szédülést. Akkor kellett „volna eleve” ráhajtani, mondták megint. De tovább, siettette magát Tradoni. Annyi „minden torlódott” össze. A Füzet (most naggyal írta, tegnap este „óta így” érezte; tegnap este a szomorúságtól egyszerűen nem „bírta végiglapozni”) átmegy a következő fejezetbe; itt „még gyorsan” mindazt, ami összejön. Kezdett kialakulni egy bizonyos „kép. Nem” azért, mert a szürke „ég odakint” is világosabbra váltott, nem a fényviszonyok változása miatt (de: „térviszonyok!), Tradoni és Tradoniné” úgy „érezte: valamit” világosabban látnak. Az első „jel: a nyak” rángógörcsei iváskor. Aztán a gyengeség, ebből következett az „engedékenység (olykor;” bár továbbra is olyan erősen makacs „volt Tili”, ha például Szpéró kalijából „akarták kivenni;” különben a legengedelmesebb madaruk) – – – itt közbevetés „következett, egy gépelt” oldalnyi; átúsztatással:… volt „Svunics, most, 1981. május” 30-át írva, a felügyelő még ennyit „közbetoldott; bár a” kalitkáját „fajként védte” (a Zöldike Faj!), délután, a „röpóráján, megannyiszor” rászökkent az ujjunkra, ha az ujjunkat ilyen „céllal odatettük, igaz, csakhamar” tovább is „szökkent, fejünkre, repülni stb. Ám ezt itt” PP miatt iktattam be, írta „Tradoni. Ahogy lezuhant: mennyire” tőlünk független térben (a kályha „mögött), mennyiféle tér ez” az egyetlen lakásnyi „(is), és nem áll meg ott” (ez), hogy „Szpéróék a tér sokkal nagyobb gazdagságát tárják fel”, PP a tér sokkal „nagyobb szegénységét” tárta fel, vagyis „a magunk szegénységét, ahogy” nem tudunk hozzáférni a térben „történőkhöz”, mert PP-hez” nem tudunk (pl.) „hozzáférni, létezése (magvak, víz, sajt, vitamin”, ellátás, „tisztogatás, zöldek” – sajnos, ezek „egyelőre: minek?)” tőlünk „függ”, ám ő erről nem vesz „tudomást, erre nem” válaszol, bár – csaknem teljes vaksága miatt – nem „is tiltakozik ellene. Érdemes” megfigyelni azt a „gyenge, jelzésforma odacsípést, ahogy” el se találja a megtámadandót, pl. a „kezet, ha feléje” nyúlunk, ahogy ma is, már kiszabadulva, a kalitka „tetején (a kezemet” csípte meg így, gyengén, két centire a „kezemtől). De a kezem” volt ott, írta Tradoni, abban a térben „volt bizonyos kezem, és” ez egészen más, mint ahogy némely „kezek sokáig – messze” – elérnek, van ez a fordított tér „is, amelyikben, érzetként, persze, s” képzetként, de nem hasonlatként, ott van a „kezem, ahol a vak szempár” közti csőr, maga is tudja, hogy nem, megcsípi. Nem ilyen-e a magam létezése „is, írta Tradoni; nem” ennyi-e egy emberpár létezése „(is), nem ennyi-e a nyitott” létezés (is), nemcsak a „zárt, nem pontos hasonlat-e, s” ezért közjelleggel nem tökéletesen „tárgytalan-e, mert a tökéletes” hasonlatot semmilyen jelleggel nem „lehet tárgyszerűen élni; s” nem mondjuk-e ezzel tökéletesen, hogy „tárgytalanok vagyunk? A magvak, a víz, a” sajt: ennyi; és bizonyos „tér, melyben elboldogulunk… (…a legengedelmesebb” madaruk volt), ebből „következett a lezuhanás” (Tradoniné: – Mondok valamit! Talán a piros kockásra akart menni rólad! Ő sosem „tudott közvetlenül” becélozni egy ilyen helyet, mindig félkört írt le, nem „volt olyan” műrepülő, mint Szpéró, neki nem ment a tökéletes biztonságú becélzás, a zuhanórepülés… Aztán lezuhant.) „Most annyira” együtt voltak, és mintha mindaz, ami rémség volt köztük, ugyanolyan „görcsösségből fakadt” volna, mint Tilinél bizonyos dolgok. Nem „kell ezt” összehasonlítani. Aki a madarakat csak „madárszempontból” nézi, még jól láthatja őket. De ha irodalmias „szempontból vizsgálódik”, messze kerül a madaraktól. Ha emberi „szempontból nézzük” őket, erőltetett. Valaminek történnie kell, s többnyire a madárral, hogy megnyíljon a „lény-szempont”, s ebből a „szempontból egyek” vagyunk: itt összejövünk, itt igazán, jobban, mint bármiben s bárkivel, írta Tradoni, mi ketten; a feleségére nézett, aki a nagyobbik „szobában írta” a jegyzeteket. Milyen különös, mondta Tradoniné, hogy „a decemberi” kalitka-ügyre nem is gondoltam, holott nekem jutott eszembe az a szédülés-sorozata, a szemhunyása. Így „tisztázódott – kétségbeesés” helyett reménytelen megnyugvás jegyében – a kép. A „hányás a papírkosár” mellett, talán az ijedelem, talán a görcs eredménye. Talán a görcsök „hozták a hányást” a következő napokban is. Talán ha én „beszélek vasárnap”, 15-én Erlanddal, és jól megfaggatom, „kibukik a Polybé”. De az is lehet, mondták, hogy eleve nem „segített volna”. A „paraszti ésszel” gondolkodók, mondta Tradoniné, eleve azt mondják: „húsz tojás – az a halál”. De ők „ketten nem” hittek ebben; épp ez a különbség, mondta Tradoni, a paraszti ész „igazsága és” az irodalom között, hogy az irodalom valamivel többet ismer… bár finomkodásnak „látszik azok” szemében, akik paraszti „ésszel gondolkodnak” és a tényleg finomkodó irodalmat fogyasztják. Szomorú „volt, hogy” Tili „irodalom” lett. De hát nem az lett; valami más volt ez. Nyomozás, mely kezdett „eljutni valami” eredményhez. Annyi „minden volt” még hátra. De Tradoni „azt nem” akarta ebbe belekeverni. Külön „rész szól” a játékról, a játszmáról, amelyet talán nem lehet majd „holmi játszadozás” címszóval „letenni”. Talán az „se baj”, ha az élő Tili „lesz jelen” azokon a lapokon, ennek a könyvnek a második felében, A nyomozás formai része a vége „felé közeledett”. Akkor tehát az van, amit a könyvek – „Polybét nem” említve! végzetes! – írnak: a nagy igénybevétel, a „rossz külső” hatások (ezért nem utaztunk el mellőlük, nehogy a mi hiányunk „is ilyen” rossz külső hatás legyen!) idegrendszeri elváltozásokhoz vezetnek. Időben még „segít a B” vitamin. Nem „adtuk időben. Talán” ha irodalmian „csinálnám meg” ezt, ha ez „történet” lenne (az!), megállapítanám, írta „Tradoni: Tili” meghalt, mert… lásd korábban… meghalt, és „meghalt, mert mi” nagyon jót „akartunk ugyan”, de jó sok mindent nem tudtunk. „És a nemtudás” nem „mentesít a büntetés” alól. Megbüntetett minket a „törvény, így”. Megbüntetett, írhatnám „irodalmian, írta” Tradoni, „mert” nem hagytam, nem „hagytuk a sorsára” azt a fióka-zöldikét, megbüntetett, mert nagyon aggódtunk érte, „mert nem” engedtük el később sem, kockázatra, megbüntetett, mert „nem tudtunk” valamit, miközben technikailag a négy „madárral mindent” jól csináltunk (a mechanikai „szempontok betartása” a legnehezebb! ablak-ajtó csukása stb.), megbüntetett a „törvény, mert” kedvesek voltunk „vele (velük)”, mert annyi „időnket adtuk” neki, mert „ő egyre” jobban figyelt minket, tanulta, hogyan „kell itt” élni. Tradoniné azt mondta: – Mindig összehasonlítgattuk Tili „arcát Szpéró” élénk tekintetével, okos, figyelő szemeivel. A maga „módján és” a maga arckifejezésével „Tili is” figyelt. Figyelt minket, „embereket, akiknek” a közelébe az ősei idetelepedtek, s akik, mondta „Tradoniné, akinek” ezt Tradoni elmondta, amíg a hangjából „futotta (el” nem csuklott; erről az az elcsukló jobb „láb jutott” az eszébe, a papírkosár tövében; s pár merevebb ugrás „után milyen” szépen magához tért a kalitkában Tili akkor is még, vasárnap délután; s ki „tudja, mondta” Tradoniné, míg te a fürdőszobában voltál, nem „érte-e újabb” görcs; ahogy embereket is görcsök érnek, míg meg „nem halnak” aztán, ahogy Tradoni apja is hátrahagyott „egy olyan” kis naplót, amelyikben „nem sok” volt az állapotáról, de a kézírás elárulta, hogy „élete utolsó” évében mikor „jöttek erősebb” érgörcsei; Tradoniék ezek közül csak két rohamot láttak, de „több is” volt; és így küzdött Tili, mindhalálig) – Tradoniné a jegyzetelést „abbahagyva ezt” mondta tehát: – És akik, írd „be azt” is, mindent elébe tettek, amiért odakint a természetben… bár neki nem, „mert ő, a fészekből” kiesvén, elpusztult „volna pár” órán belül… nekik „mind meg” kell harcolniok, s „amiért az” életük olyan rövid, két „év az átlag”, talán, s akkor még a zöldike „masszív, igénytelen” faj; a kis rovarevő, énekesek, emlékszel”, mit mondott „G., hetven” százaléka az egy „évet sem” éri meg; és a „vándormadarakat milliószám” lövöldözik le, tízmilliószám, és a „tengerészek fecskendőkkel” söprik le őket a hajóikról, hogy az ürüléket ne „kelljen takarítgatniok” a halálosan fáradt madarak után, akiknek az a „hajó rég” megpillantott, vágyva-vágyott pihenőcél volt. Egy „ilyen emberiséggel, egy” ilyen világgal szemben vesztünk, ha elhull „egy madarunk” itt, írta aztán Tradoni, nem is „jelölte a könyv” piszkozatában, amelyből „tisztázat is” lehet, gondolta, hol „ér véget” Tradoniné szövege, hol kezdődik az övé. „Mert, folytatta” Tradoniné, a kalitkák „feldíszítése” is csak annyi, hogy több „fű férjen” oda nekik, s ők „el is” érjék, egész „nap gazdálkodhassanak”. A kis gazdálkodó, mondták „Tiliről ezt” is; mert ő télen „is gazdálkodott”, beosztotta a száraz „kalászok magvait”, a „száraz kalászokét”, melyekért Tradoniék feljártak – még az eléggé „szép és hómentes” decemberben is – a hegyre. Milyen szépek voltak azok a „séták, s akkor” már rég nem akartak külföldre „utazni, nem” akarták az ösztöndíjat; ha elvész, „elvész, írta” Tradoni, s a világ mit mond erre? A világ „szemében az”, aki nem él valamivel, el se „érte; készen” van. Eszébe jutott az a monológ, ahol ez áll: „Én állni szoktam feltételimnek; azok a király tetszését követik.” Ki volt az a király, akinek tetszését Tili „követte? Öngyötrés-e”, hogy ezt írom, hogy a „sírástól – bár” állom „feltételimet – átlósan” összemosódnak az írógép betűi; most az imént „ittak egy” korty whiskyt, és Tradoni azt mondta Tradoninénak: – Nem „lehet kettőnk” között akkora baj! Ha Tiliről így egyet gondolunk… ha… – Nem „volt akkora” baj. És az is csak vaklárma „volt, hamar-ijedelem”, hogy Éliás egyszerre csak eltűnt a kalitkában. Lement „alulra, a homokba”, a magvak és apró kavicsok „közé – hasalni!” De ezt ő sose csinálta! Samu, de „főleg Szpéró” szeretett fürdeni a homokban, Tili „nem, de Tili” kotlott. Ült a fészkén. És lehet, hogy Éliás ezt „is eltanulta”. A verebeknek látniok kellett, „hogy Tili” többé nincsen. Éliás talán átvesz „egy csomó” dolgot. Ezek hihetetlen feltételezések voltak, mégis…! Ha önemésztésnek és agyrémnek „gondolják sokan” az irodalmat, hát így az. És hogy fel lehet lapozni: ahogy „a Hamletet én, írta” Tradoni, s akkor keresek valamit, de még többet „találok. A Pavlicsko-vers”, a Hamletnek ez a részlete… (megnézte a fényképet, amely még „kis korában” készült Tiliről, sajnos, a legtöbb képe akkor, később a „verebek se hagyták” fényképezni magukat, Tili pedig olyan riadékony volt, „hogy attól” félhettek, nekirohan valaminek a vaku „villanására; holtában” pedig Tradoni nem tartotta volna tisztességesnek a játékot… akkor „fényképezni. Különben” is, az „portugál beszéd” lett volna öt „szónyi kinccsel”. A dokumentumok is fontosak. A madár-fényképarchívum… De „még a mackóké” is! Hiszen, gondolta Tradoni nemrég, a szoba „megváltozott (a nagyobbik)”, amióta a madarak ide „kerültek, lassan” átalakult, és Dömiék beköltöztek a „Medveszekrénybe! A zongora” elkerült a házból, csak Dömiék zongoralábai „maradtak meg” (panaszuk szerint!), és ha Tradoni (nekik: „A Minyu”) és Tradoniné („A Lány”) jókedvre „hangolta őket”, akkor ők voltak a zongorahangolók. Tradoni megkockáztatta „itt a Doktornak” ezt a viccét. Kár, mondta a Doktor, hogy én nem madárba extráztam bele magam! Más az extrázisom! Ezen ugyanúgy mosolyogtak, mint Éliáson, csak mások „a gondok, mondta” Tradoni. Mi túléljük, „alkalmasint, ezeket” a kis barátainkat és barátnéinkat, medvéinkkel és a többi „lényünkkel pedig” nem tudni, mi lesz, ha meghalunk. A szoba más lett, és jók „voltak a fényképek”, amelyek a régi helyzetet „őrizték. Bulmár”, ahogy ott ül egy nagy fotelban, „körötte sok-sok” mackó, és sok-sok „ajándék: a legszebb” „születésnap, amit” Tradoniné rendezett a felügyelőnek. Szólt egy szép „zeneszám, ott” volt a lemez tokja is az Oroszlános Fotelban. S még sok „fénykép. Tradoni”, ahogy bal „kezében Klee” festőt, jobbjában „Dömit tartja” a magasba a karácsonyfa „előtt. Megnézte” Tili képét. Az írógép itt volt a „képről, Tili” sehol. A kis cserje alatt. A verebek (Szpéróka és „Élike) hatalmas” csörrögést vittek „véghez az írógép” zajára, a másik szoba „nyitott szárnyas” ajtaján át idehallatszott jól. Tradoniné „írt. Tradoni” még egyszer átmásolta a Pavlicsko-sorokat: „Boldogan »élnék én, ha« legalább / Ennyit tehetnék: egy kicsiny csodát…” Boldogan „élek-e? Boldogan” élhetünk-e? Tili csoda volt, de nem „mi tettük. Eltettük” volna láb alól? Nem, „ennyire azért mégsem” lehet „öngyötrés az irodalom”. Elolvasta a talált sorokat: „…azok a király tetszését követik. Ha kedve parancsolja, az enyim kész; most vagy akármikor, föltéve, hogy oly képes leszek, mint most.” Elolvasta a befejezést is a feleségének. – Igen, mondta Tradoniné, ő „most képes” volt. Ahogy értjük. Csak mi „nem voltunk” képesek, hogy élni „is képessé” tegyük őt velünk a továbbiakban. Pedig „ha gyengélkedve” is, de épp megmentve, kalitkában eléldegélt volna „velünk szépen”, s akkor talán „még fel is” erősödik. – Tradoni nem használta „fel már” a másik idézetet, amelyet a Hamletből ismert; ez „volt a jobb”, ez a fontosabb. Ez teljesen betalált; nem is „bírta folytatni”.

Keze alatt, érezte, a „billentyűk kezdtek” úgy megnövekedni, ahogy álmában az „ujjai, ujjai” alatt a zongorabillentyűk, ahogy egyszer nagyon rosszul volt így, és azt „hitték, valami” agyláz. Tizennyolc-tizenkilenc „éves lehetett”. Most kinyitották az ablakot; kint huszonhat „fok volt”, a levegő párás. A billentyűk Tradoni ujjai alatt továbbra is hatalmasak „voltak”; vagy ott van ez az érzés a fejemben? Pár „óra” alvás kivételével szinte két napja „sírt”. Eltette a tasakot, Tili „képeivel”. A nagypolcból, ott a szélső kilencedik alatt (a kilencediken „üldögélt” Tili, lent volt Szokol, a rádió, az „OT” egyik klubja, a Labdával, „aki” nem lett elhasználva egy „nyáron”, mert rossz volt „Széplakon” az idő, s így nem „dobták” a nádasba; hazahozták, és Szokol klubtársa lett, nagy „játékosok” mindketten; s vajon a madarak nem így kerülnek-e hozzánk?), dőlt a jó „illat” onnét, megrekedt a levegő a szobának abban a sarkában, ott „volt” a földgömb is, amelyre Szpéró rájárt, Tili soha; kedvelt helyeit „is” fel kell sorolni, írta „Tradoni”, kintről pedig „lassan” beszállt a nyírott „fű” szaga. Milyen megmagyarázhatatlannak „látszik), írta” 1981. május 18-án „délelőtt Tradoni”, hogy éppen „PP az, aki” nem eszik zöldeket. Rengeteg füvet csupáltam „be neki” a táljaiba stb. – ám egyelőre ott „tart csupán” (miközben a felügyelőné nevetve, örömmel újságolja: „Nézd, Szpéró ezeket a füveket élvezi most a leginkább…!”) (Tegnap „este, rendhagyó” időben, nagy eső után a Gellérthegyen szedtünk „nekik füvet, írja” Tradoni), hogy a sajtjára rááll – hosszasan „keresgélve megleli” a sajtját, rááll, ott áll, „néz, mintha nézne” –, és a fejét befúrja a sajtra lógó zöldekbe. „(Lecsupálatlanok, befűzve, mint” a többieknek, a rácsok „közé.) Hányféleképpen van” azért minden, ami látszólag elméletté „tömöríthető; vajon” ehhez mit szólna, ha tudná, aki elméletet „csinál; s mindannyian”, minden regénnyel is, ha nem így alakul „azután, nem csinálunk-e” valamiféle elméletet? a „legbalatonitelekszerzőbb polgári” felfogás „is nem” valami szent elméletet „alkot-e maga” köré, mindenféle fogalmakból, melyeket „látszólag – család, szeretet” stb. – él, s evidenciaként „kezel, önmagával? s mert” üres burkokat, önmaga épp ezáltal, viccesen, nincs? „mennyit küzdöttünk e” tárgyban a felügyelőnével, míg „végre – tőlem” függetlenül – látnia kellett sajátjainál, az „egykoriaknál; s én” is láttam ezt stb., sajátjaimnál, a végképp „egykoriaknál; egyiküket” sem szabad bántani ezért, írta; és az „egykori szakmabeli” barátaim „is mi” mást emelnének „olykor, persze, magasabb” szellemi „fokra, mint ezt” a „valamiféle elméletcsinálást”; ez azonban a konkrétum, ez tényleges feladat „(dolog), például” PP, aki most a kinyitott „ablakon beáramló” levegőre fel-felcsijáppol, mit szólna ehhez az elméletíró: PP „ette a tojást” (a doktornőnél, s nálunk is, első nap), ám a tojására szórtuk a „B-t és az” A-t, s azóta nem eszik tojást. Ugyanez: „pl. azzal” a tevékenységgel, amit magunk végzünk, majd valamitől „egyszerre: nem” és nem, többé nem. De ez is elmélet volt, s most más „a dolgom, írta” a felügyelő. Hívta Bronzéket, kinyitották a másik „ablakot a nagyobbik” szobában, mert a felügyelőné azt „kérte, ellenőrizzék, nincs-e” huzat (a két ablakon át). Talán nincs, mondták. „Kezüket” nyújtogatták, írta Tradoni, a két ablak közötti „térben” (ahová, ha lesz napozás, a kalitkák kerülnek), mintha „tapogatóztak” volna. PP most sokkal magabiztosabb volt akkor „náluk éppen: határozottan” csíjappozott a friss levegőre. Ez „valami a régiből (volt” az ő számára); írtam valahol (hátrább; oda „iktatódott), írta” Tradoni, milyen lassan repül ő, ha „kiszabadul(t, pl. szemkenéskor” a kezünkből), milyen vaksin megy neki a „dolgoknak. Holott” mekkora erő van benne. És a doktornő is „mesélte, hogy „egyszer kiröppent a kalitkából (a túl kis kalitkából, melyet nem „is szeretett, nem” fogadott el), és a szemközti ház „egyik ablakának” ütközött. Most abba kell hagynom, ahhoz, hogy – mint az „elmélet írta” – „szükségképpen széttagolódhassanak” (élményre!) „levegőzni, (ők)”, ezt. Majd itt folytatom (megint) a kártya „asztalán, ahonnét” ellenőrizhetem (Bronzék mellettem! és őket „nézve, bár” komoly veszély nem fenyegethet kintről) „ötüket. Alacsony” a fotel, ám most már csak pár sor, ami gépelendő. Jól „ki van” tolva vele, nevetett a felügyelőné, ugyanis a magvak mellett „egy kis” tyúkhúr is kerül abba a csőrbe (a magvas tálból; melyet „néha nem” talál, mondta szomorúan a felügyelőné, elvéti magát az „irányt, és” a vizet keresi „ott, ahol” – háttal neki – a „magos tányér” van stb.) A felügyelőné most kiment a „hallba, hogy a” családi telefont, természetszerűleg, lebonyolítsa. Egész „egyszerűen azért” voltam balszerencsés, mert – ha ez „balszerencse; és aligha” vezethető le az, ami van, „a családból”, pl. a „családodból v. az” enyémből, mondta neki Tradoni –, folytatta a „felügyelőné, családilag” belémnevelődött a dolgokhoz való alkalmazkodás „fegyelme, egy olyan” korszakban. Ám a testvéreimre már nem „vonatkozott ez; mivel” én, mondta a felügyelőné, akkor már „nem voltam teher” a család nyakán, sőt, segítő inkább, a testvéreim „dolga elemi” módon könnyebb lett, és a korszak is jobb „stb. Hanem az” ilyesmi nem minden. Nem is központosította ezt a „kérdést a felügyelőné” (pl. úgy, hogy a testvéreinek azután könnyen „meglett, amit akartak), mert pl. az” is van itt, mondta, hogy ők erősen akartak „valamit, vagy sodródóbbak” voltak a szó bizonyos értelmében; és ha valaki „téged itt olvas”, egyértelműen látja – „ha bármit” lát; bár ez nagyon rossz kifejezés, írta Tradoni, hiszen „PP alig” lát bármit, és mégis mindent pontosan él; hanem az „is igaz, mi” az, hogy „minden”, ezt a mindent már csak én fogom „rá, én” osztogatom, fogalomként, ahogy „a köz is” azt mondja: „mindent megadtam neked” stb. –, nyilvánvaló tehát annak, aki „tényleg téged olvas” itt, hogy azért valami módon arról van szó inkább: „bizonyos állag” a világban mindig megvolt, ez bizonyos „számú egyénből” tevődött össze, vagy össze se tevődött, épp ez az egyik „lényege ennek” a világállagnak, hogy nem „összetevődés”, és akkor „te, függetlenül” attól, hogy nem „olimpiai számban”, nem állandó távon, nem „versenyszámban”, ezek közé a profik „közé tartozol, nehezítvén” a dolgod azzal, mondta a felügyelő – nem „mintha ezt” ők 2-en így beszélték volna meg; de mégis –, hogy nincs „a kimért” távod, a satöbbid; de most ez már nem mindegy? Az „életed” nem olyan-e („az életük tarka regények”, énekelték Bronzék, akik „épp biztonságban” érezték magukat), mint ez a már meglevő massza, a „kéziraté, amelybe” azután belekerül, ami belekerül? De van már „hová igazodnia” a többi dolognak, a vak anyagnak, még ha az „irányt teljesen” elvéti is; ám ez csak hasonlat, és a valóság az „volt, hogy” Tradoni odament PP-hez, majd visszajött, nem akarta „megzavarni, hadd” egyen, nem akarta megzavarni az evésben azzal, hogy „máris a székletét” ellenőrzi, van-e benne zöld, benne van-e „az a zöld, amit” esetleg „véletlenül” a magos tálból most enne, ha „ő meg nem” zavarná stb. Kintről verebek zaja hallatszott „be, ám Samu, Éliás”, Szpéró – és talán Svunics – nemcsak „erre, nemcsak” rájuk kiabált, hanem az írógép zajára is, vissza, és „PP velük; PP” most ott állt a dobogó előtti hosszú rúdon, nyújtózkodott, próbált „kinézni. Egyszer” majd kitesszük őt a legkülső „helyre, Szpéróéra, ha” nem lesz túl erős a fény, hátha lát óriási, távoli „tömböket, hátha” látja a gesztenyefák lombját; „most Samu” hangja szólt a „csipp-csip-csurííí”, „csuríí”. Svunics, zöldike „létére, verébhangokkal” kontrázott. A verebek hangját „eltanulja a többi” madár, mesélte O. M. (Miska); O. M. most jött meg „délről, bár nem” épp a Tasmajdanban járt, de majdnem; és hamarább „érkezett, mert” kikészült a gyűjtőúton a lába. És egyáltalán, az „ott lenn, mondta. Mindazonáltal” klassz volt stb. Néhány tengeri „kavicsot hozott” nekünk, írta Tradoni, és végre meglesz a látogatás „is (1/2 éve” készítjük elő). Jó lett volna, ha „O. M.-mel hamarább” összejövünk, talán Tili ügye is másképp „alakul. Viszont” Erlandban „is annyira hittünk; milyen” távoli volt „ez, milyen ködösen” úszó gesztenyelombtömeg csupán, mit tudom én. Ahogy „ennek a sok-sok” oldalnyi kéziratnak az emléke bennem: az irányt „is elvétem, nem” tudom, mit látok, emlékezetemmel csak a legnagyobb „körvonalakat látom, sejtem” csupán, és a bizonyosság: ezek a „lépések, oldalazva; ám” ez csak utólagos magyarázat, kiderül az „időpontokból; PP mindössze” 1981. május 14-én került hozzánk. S közben „volt már az” eltűnt rigó esete is. Svunics, írta a felügyelő, ma 10 „hónapos (itt” nálunk); ennyit az időről. Kint a nagy „tömbök lassan” mozogtak, ám ebből itt csak az volt az „érdekes, nincs-e” huzat (a két ablakon át, a két ablakban „levegőzőknek). Egyszerre” érheti őket így komoly baj (ha huzat „van), írta” a felügyelő. Mindegyre felugrálok, írta, odamegyek, ellenőrizni „próbálom, nincs-e” huzat. Tréfa lenne itt: Bronzék nem „érzékenyek a huzatra”, nem képesek biztosítani. Fém „dolgokkal jobban” állnak ők: pl. hogyan kell a kalitkák ajtaját „nyitni, lefogni” a rácsrudat, amelyik mögé az ajtó kis „hajlítványa beugrik”. Szpéró kalitkája negyedik éve megvolt; eredetileg „ez volt Némó” kalija, és Szpéróé volt a fa kalitka, amelyik most „Samué. Ez a” fa kalitka kezd a mosások során „megduzzadni, vetemedni”. Új, azonos kalitka beszerzése válik fontossá, „mondták Bronzék”. Sajnos, a kalitkákat is mindig másmilyenre „csinálták. Ez” jellemez benneteket, mondta a Doktor; nézzetek „meg pl. engem, a” mellényem eleve varrva van, rám van „varrva, vagy Szpéróékat, minden” nap ugyanúgy járnak, csak a „vedléskor cserélnek” ruhát, de az is kb. ugyanaz. Velem, mondta a „felügyelő, és” velem, mondta a felügyelőné, és ez egy műsor „volt, és” ők voltak a duett, elégedettek lehettek, hiszen „én, mondta” a felügyelő, ugyanabban a sortban húztam le az „őszt, a telet”, a tavaszt, és már lukas hátul a folt is rajta, és „én, mondta” a felügyelőné, ugyanabban a fehér „köpenyben, három” váltás, csak azt nem hittem, hogy „valaki közületek”, mondta Szpéróéknak, még „szorongani fog” ettől (a köpenytől), persze, csak „alig látta, így” alig szorongott (?), de a felügyelőnének mindig „az eszébe” jutott ilyenkor Tili utolsó reggele, és akkor azt „kérte Tradonitól”, cserélje inkább ő az ivótálat (PP-nél) (gyakran „kellett, mert” PP magas rúdja alatt volt a tál, és „PP beletotyogtatott; elvenni” viszont nem merték tőle a tálat, hiszen a „doktornőnél 6” hétig ez volt már a tálja). A felügyelőné most „megkérdezte, nem” volna-e mégis jobb, ha beszednék őket az „ablakokból”. Biztonságosabb, vélték; most ott sorakoznak „öten, öt” kalitka, és PP a rádióhoz, melynek hangjaira mind „az öten” kiabáltak, a legközelebb, Szpéró mellett. Az imént „olyan kecsesen ugrált” végig a rúdján, mondta a felügyelőné, egyáltalán „nem mint egy” vak madár, hanem csak mint egy madár, ide-oda „forogva, mi is” erre a szó. A fényképezést, írta a felügyelő, már „rég nem” tűrik (Szpéróék), milyen furcsa, hogy „PP-t zavartalanul” lefényképezhetjük „majd, ezzel” nem is szabad „visszaélni. Csak” a teljesség kedvéért, s a könyvhöz. A fényképek tehát: „szintén nem” elkötetlen szál, írta. Innen jön be. Persze, ez „nem cél, ez” már „eszközölhető”, a regényírás mindenféle „technikája; a valódibb” regényírás és biztonság (vagy „bármi, szálazhatjuk, szét)” inkább az, hogy itthon vagyunk velük most már „akár egy évtizedig”. Tegnap este, a vizes fűszedésből „hazaérve, vacsoránál, egy” kicsit úgy beszéltek magukról, mint „efféle elveszettekről”. A felügyelőné tökéletes „okfejtéssel, tömören” vette sorra a „pontokat”, és megállt a végkövetkeztetés irritációja előtt; Tradoni „pedig valahogy” úgy „válaszolgatott, a már” jelzett állapotból („efféle e…”), ahogyan ma a „telefont vette” át a felügyelőnétől, aki a 188-888-at hívta, és nem akart „bejönni a szám”, átvette, most ráérek, mondtam, és átvettem a „kagylót, be is” jött hamar a szám, írta Tradoni, és egy osztálytársam „volt épp az” ügyeletes, még az „Attila fiú”-ból, ennek „harminc éve, annak, és” jöttek a nevek, és minden, és jött az is, hogy „egy bűnügyim” után érdeklődött, és megvolt a kocsi, 13 órára stb., apám egykori „lakásához. Strassbourg”, Colmar, mondták „tegnap, különösen” gazdag fűlelő-helyeknél; 1979-ben még ott, a „gellérthegyi utakon utazást” terveztek, Szpéróékat itthagyva: de nem, s jó volt ez, „apám se magányosan” halt meg, írta. A felügyelőné most „elment, tizenegy” leadnivalót vitt, a korrektúrákat, melyek a múlt „héten idekerültek”, meg mást is. Beültem, írta Tradoni, „hozzájuk. De nem” újsággal; semmivel, csak magammal, azzal, hogy semmi se „vonhatja el” figyelmemet, őket nézem és hallgatom, és akkor a „legújabb óra” és perc eseményeiről értesülök; ha a dolgozószobában, mely délután „kettőig felszabadul” számomra reggel kilenctől, dolgozom, „lemaradok arról, ami” tényleg van. Tényleg ez volt: bal „szélen Éliás, mellette” Samu, aztán Svunics, majd Szpéró és végül „PP. Néztem őket, és” PP sokat csipogott. A vizes tál szélén állt, „háttal kifelé, kettőt” ürített, a tál mellé. De „akkor már láttam”, a tál is tele van; előtte nyilván a tálnak háttal „állt. Nem is” gondoltam erre, csak a látvány volt, ahogy ő, „öntudatos, ép verébtartással” ott áll; és belecsippant, vékonyabb kis „tojóhangján, a többiek” beszélgetésébe. Odadugtam az ujjamat a „fotelból, bár kényelmetlen” volt nekem, a rácson át Szpérónak, azonnal „rászökkent, hamar” elszunyókált. Később leugrott, tollászkodni „kezdett. PP is” tollászkodott. Beleivott a vizébe, ám ez nem történt „olyan gyorsan. Nem” találta el a vízszintet, arrébb ugrált, keresett valami „mást (látszólag”, vagy ki tudja), majd vissza megint a „tálhoz. A kali” oldalát ostromolta, talán fel akart „volna kapaszkodni” a magas rúdra. Végül megtalálta a vízszintet. A „nándorfehérvári rádió” hirdetésműsora ment. Mintha ott lennék, egy „vegyesboltban, és” mégis… Akkor a magvakba is belekóstolt. A fél „tojást csak” támaszpontnak használta, mint különös bábu, „bábualj, olyan” lett a fél tojás, állt rajta, de nem billegett. Belekóstolt „a sajtos” tálba, mely most, a felügyelőné mondta reggel, mint „a diós” tészta, olyan volt, reszelt dióval, magvakkal, sajttal „stb., belekóstolt” véletlenül a színtelenebbik lóherevirágba, ment tovább a „tálhoz. Sokat” csippantott, beszélgetett, ásítozik, „láttam, ez jó, írta” a felügyelő. Ivott újra, akkor elhatároztam: tiszta „vizet kell” adnom neki. A tál kiemelésekor vigyázni: a „fejére ne” ejtsem. Nehéz, bár „könnyű, ez” a műanyag tál, agyonverhetné, s ő nem „ugrik el, marad” ott, ahol egyetlen ép szemű veréb se „maradna, bármennyire” bizalmas. Ő azonban, bármennyire szorong, ott „marad helyben, mert” csak a legszükségesebb esetben érdemes „mozdulnia. Nekem” kell vigyáznom a tállal, az ajtó szűk a „tálhoz, meg kell” billenteni a tálat, sem az ürülékes vitaminlevet „nem önthetem” a fejére, sem a tálat nem ejthetem el (legkevésbé az „ő fejére). Kint” a vécébe öntöttem a tál tartalmát, forró „vízzel a kádban” mostam ki a „tálat, vizet” a konyhában töltöttem „bele, majd” a reggel készített vitaminlé maradékát. Visszavitelkor „ő nem volt” ott, hanem a kalitka másik végében, a tál „visszahelyezése könnyebbnek” bizonyult. Nehogy azt higgye bárki, hogy „PP továbbra” is megalázottnak látszott, inkább csak „megszomorítottnak, és” minket szomorított eléggé nagyon. De most, írta „a felügyelő, ahogy” a szárnyas ajtót rájuk csukta, hadd „legyen teljesen” az övék a délelőtt, klubszerűen, bizonnyal ő „is belecsippantgat a” harsogásba stb. Eszik, mozog, iszik, szépen „tartja magát. Tollászkodik”, tisztálkodik, a tál ügye megoldandó. Apám „nyolc napot töltött” végül csak kórházban; örült a társaságnak, nem „volt olyan” magányos, mint – bármennyire elláttuk – velünk; hiszen „nem laktunk ott” vele, magányosan aludt el, töltötte az „estéit, ébredt” stb. A tisztaság gond volt akkor már, vele; ám „önmagára nagyon” adott, ahogy bírt, a kórházban is. Kijárt „borotválkozni, tilalom” ellenére; egyszer másfél órát hevert a „fürdőszobában, késő” este, mindenki a tévét nézte, a balatoni autók „ugyan már nem” áramlottak haza az esti összefoglalóra (heti), mert „késő ősz” volt; néztük a füveket, néztük tegnap este a „vizes Gellérthegyről” a seregélyes fák alól a Döbrentei utca „odalátszó házainak” ablakait, megannyi jellegzetes tájékozódási „pont, mondta” a felügyelő, ám mi az érdekes: azok az ablakok, bármi „átlagosak, pontok”, jellegzetesek, nézzük őket, viszont ezt a fát, amely „azokból az” ablakokból látszik, ki „nézi? Belevész” valahogy a Gellérthegy többi „fája közé, jó” 800 méternyire „onnét… ez a” különbség „az életben”, írta, és mintha üzente „volna valakinek, nagyon” jól, „Alacsony Sipkája, Zöldfa, 1976” jeligére, valahogy „így, ez” a különbség van, a legócskább ablakot is látom, nézem „egy szép” fa alól, a legszebb fa alól se nézem, „bocsánat, a legszebb” fát se nézem okvetlenül egy akármilyen ablakból; a „verebekkel is” ez van, ez, hogy észre se veszik őket „stb. – holott mi” bárhol halljuk őket, elég csak hallani őket a „lombban, és tudjuk: mennyire” kiválóak, s hogy ez a minősítés se „kell stb. Aztán mintha” tovább alakult volna valami: a felügyelő „arra a” számra, bizonyos „délelőtti”, gondolt, melyet mindig itt „hallott a nándorfehérváriból” délelőtt, nagy, állandó szám volt, valami „szomorú, de élesre” vett, dolog, írta zárójel nélkül, és PP-re „gondolt, aki tojó, női” hang énekelte a számot, és a pirosvirágú „gesztenyefa mögül” hallatszott, a fogorvosi székben ült, hallotta, „feltették nekem”, ahogy stb., és most megszólalt, „délelőtt, ez” a szám. Átment, rákapcsolta a felvevőt. Visszajött, írta „ezt. Hallgatta” a harsogást, kiment inni. A kazettákra gondolt, micsoda „minőségérzékük van” a verebeknek: igazán a SONY-ra „harsognak, sztereóra. Kell” vennem SONY-t, jegyezte fel. Most mintha itt érne „véget (ez), írta”. Tudta, nem. Valahol mégis. PP már nem úgy fog „meghalni, hogy” idekerült, aztán meghalt; hanem már hogy itt „élt, velünk” volt, és. Harsogott egy „újabb szám, ottani” helybeli, kiment „inni, a félhomályban” a pohár mellé „nyúlt. Aztán” eltette ezt „is, vissza” 1980-ba; mintha egy „évvel nyúlt” volna félre. Mielőtt „különösebb” poénnal lezárom az első „részt, s ezt” az így, írta, hosszúra „nyúló” harmadik fejezetet, „írta” Tradoni, átnézem, miféle jegyzeteim készültek „tegnap” este óta. Tegnap „este” kinyitották a két szoba közti „ajtót”, dőlt a verébillat. Annyira szerették. Tradoni ment ki „másodiknak” a fürdőszobába, előtte még beszélgetett a feleségével. Nem akarok „sokáig” egyedül lenni, mondta. Felesége is kérte, siessen vissza. „Most” sietni fogok, mondta. A fürdőszoba nem „jelentett” vigaszt, menedéket. „Eszébe” jutott, ide járt Kaktuszka halála „idején” – akkor is: miféle remények áltattak? de itt, „tudta” Tradoni és a felesége is, és „sokszor” megbeszélték tegnap, „tegnapelőtt” óta, itt lett volna menekvés; talán szerencsétlenül ugrott Tili, „és” épp hányt volna, s abba „fulladt” bele. Nem, az lehetetlen, „mondta” Tradoni, hogy „tőled” megrémülve kezdett volna ugrálni, vagy a „fürdőtáljától” félve. Akkor már nagy baj volt, „végzetesnél” is több. Mert végzetes volt talán az a vasárnapi jel, a kényszerleszállás. „Hanem” ha akkor megtudjuk a „Polybét” – egyetlen könyvükben sem volt! és csaknem három év „ismeretsége” alatt egyik szakértő barátjuk se mondta ezt csak úgy! a „fene” egye meg az „egész világot”, mondta Tradoni; tényleg „miért nem” mondta ezt senki, és miért nincs ilyen könyv? –, talán „akkor még” használt volna. De a paraszti ész szerint „nem. Teketória”, összevissza csűröm-csavarom, mondja a paraszti ész, vagy a szak-ész, holott a „teketóriáról is” mit ír valaki: „A teketória: ez teszi éppen az embert emberré…” Igen, „ember vagyok – csak ember – amikor ezt írom”, írta Tradoni. A könyvben, ahol ezt a részletet „kereste, találta” rég az alábbiakat: „Az örökös ellentmondások »közt hánykódva«, örök reménytelenségben afelől, hogy magyarázatot nyerhetnénk… örökös sötétségre kárhoztatva s mégis világosságot áhítva szüntelenül… az érthetetlen kellős közepén… nemegyszer az az »érzésem nekem« is, hogy mi marad más? – mint hogy az ember higgyen és jámbor legyen.” Tili „jámbor volt” és „hitt”? És – idézte tovább, most már így, Tradoni, „végezte” dolgát. Erről „jutott” az eszébe, „drasztikusan”: „az utolsó reggelen Tradoniné nem „talált ürüléket” Tili kalijában”. Csak hányás jött. Akkor már lehetetlen „volt megmentenünk?” kérdezte Tradoniné. „Ezt is végigvették megint”. A lezuhanás, Tradoniné előtt ki akarta venni őt, hogy megmossa az „összehányt kis” fejet (előző „este” tollászkodott olyan szépen „Tili, aludt” el olyan nagyszerűen, mintha a gyógyulás „útján lenne”, szárnya alá „dugott fejjel!)”, és akkor a csapódás, a lecsapódás a kalitka aljára, és a verdeső szárnyak, az ide-oda „billenő fej”. Akkor Tradoniné kiemelte, és látta, nyál folyik a csőréből. „Hányadék a csőrében, a torkán.” Vagy „beállt egy” görcs, s a hányadék nem „bírt kijönni”, s Tili megfulladt, vagy ugrás közben hányt volna, és a tüdejére „ment a folyadék”, vagy valami más… épp maga ez: a fulladásos halál. „Akkor megpróbálta” lefelé lógatni a fejet, kotorta ki a fehér „magvakat, a hányadékot”. Jött Tradoni, kotorták együtt, remegett a kezük. Még nyitva „volt a szem”… tehetetlenül nézett… nézett… ha „ugyan aztán” ráhunyódott, felszaladt „később a kékes” szemhéj. „Mi oldhatná meg a rejtélyt” idézte tovább, „minthogy abban” az irányban keresi, amely „felé szíve”, vágya úgyis „hajtja?” Ez az én nyomozói munkám, mondta Tradoni. „Bármilyen durva tudok” lenni olykor, csak erről „van szó”. Erről a felügyelésről. Mások még durvábbak, a „laikusok; mert laikusok”. Durvák azzal is, végeredményben, amit írok, amit sokan „írnak még”, amit a madarak írnak… egyedien és csapatosan. Meg annyi mindennel. „Mifelé hajt a szívem vágya?” Lehetetlen, hogy afelé: szerezzen „G. újabb” zöldikét. Ma reggel, ahogy felébredt, Tradoni tudta: nem „kerülhet ide” – egyhamar – új zöldike. Árulás lenne Tilivel „szemben, hűtlenség”. És nem bírnák szívvel. „Nem úgy, hogy nem volna szívük hozzá; volna, nagyon is.” És hiányoznának, ha nem jönne „ide új” zöldike, azok a hangok… lenne ez a furcsa „üresség… Mi” történjék? Bízzák a sorsra? Nem döntünk, írta Tradoni. Még „egyszer az” úgyse lesz az életben, hogy elindulok, és találok – kedvem „ellenére – egy” kis „zöldikét. Akiből” Tili lesz, egy zöldike tojó, aki a maga „eleinte furcsán” elzárkózó, később furcsán kedves, később természetesen kedves, aztán megszállottan „tojó lényével” ilyen közel kerül hozzánk, hogy már „szinte átdől” rajtunk, áthull, mi sem tudjuk „feltartani: szita” volt a lényünk, s ő távozott. Miféle idézet volt itt még? „Hogy micsoda abszurdum jön létre…” Tévedett: „…jön ki abból, ha az ember szóról szóra lejegyezné, amit az élet produkál… De ez csak a külső téma. A belső téma ez: örök, olthatatlan, tárgytalan és meg nem indokolható nosztalgiánk… a vágyakozás megdöbbentő misztériuma.” Ezt nem saját magukra mondta. Mert fel „is olvasta” Tradoni. Keresett tovább, valami volt „itt, valami” eltűnt. „Az élet, gondolta át újra meg újra”, olvasta még Tradoni a könyvben, „csak az élőnek a legfőbb jó. Ennek a nagy világnak – a tényleg létező nagy világnak – okvetlenül kell, hogy legyen egy nagy titka… egy másik igazi legfőbb jó!… Különben lehetetlen, hogy az egyik elpusztuljon, a másik pedig vigasságban hosszú életet töltsön! És én, gondolta, ezt a megsemmisülésben látom magam előtt!” Igen, ez is egy felfogás, gondolta Tradoni. De nem hihetem. Persze, szép kép, és túl merész, ha ilyet mondok „nem hihetem”. Nem tudom. Itt volt még ez: „Nem minden azt teszi-e folyvást, hogy esik-esik széjjel?” Eszébe jutott, amit Tradoniné mondott: Tilinek sok kis halála volt, egy ponton „túl minden” tojással ez jött, ez közeledett. De hát olyan derekasan csinálta, olyan „könnyedén”. Mi az neki, mondtuk, írta Tradoni. Egy „kicsit a tojások” afféle büszkeséggé váltak nálunk… Tradoniné azt mondja, nem, mélységes aggodalom volt. Kenegetés, ellenőrzés; most „már Tradoni” is emlékezett. Rettegtünk, nem üti-e meg magát a tojásos felével a szörnyű repülések során. „Most a nyitott” ablaknál álló asztalról és a zsúrkocsiról – egyszerű falap, négy „száron és négy” keréken, írógépasztalnak vették, a madaraké lett, mint a lakásban lassan minden, amit a madarak igényeltek – Szpéró, Samu és „Éliás csendes” szavai hallatszottak. A friss „levegő újra” hullámokban hozta illatukat. Tradoni az utóbbi „időben esténként” sosem azt mondta: „De remek verébillat van itt a szobában…” hanem „de remek veréb- és zöldikeillat”. A déli „időjárás – dél” múlt – azokat a sétákat idézte emlékezetéből, amelyeket az idén „tettek a Mártonhegyi” út felett. Kevés ilyen volt; nagyon lefoglaltak „minket a képek”, hát nem szörnyű? Semmit se „érnek a képek”, semmire se „jók, ha” nincs meg az, akihez ragaszkodtunk, írta Tradoni; ezzel nem „sokat mondtam”, tette hozzá. Csakhogy ez így volt. Nekünk „sem kellett” volna valakinek sokat mondania, elég „lett volna” rákérdezni: Valójában hogy „is van” az a madár…? Ez elmaradt. Az idézet így szólt: „A palota kövei csak egy ideig állnak együtt, amíg a kényszer tart…” Kényszerképzet az is, hogy a képekkel „foglalkoztunk ezen” a tavaszon. Már nem „tart ez” a kényszer. De nem „volt-e kényszerképzet” Tili is? Most nem az-e? Nem az, írta Tradoni. Ezek az „élet drasztikus” tényei. Van, ami az: „van, ami” nem az. Tili – az volt. „De mihelyt egérutat nyertek valahol…” (a palota kövei), „…nem addig gördülnek-e onnan a mindenség határtalan hegyéről, amíg gömbölyűekké nem lesznek… s aztán amíg mégcsak nem is gömbölyűek már… már gurulni sem tudnak… amíg el nem érik a végső nyugalom ormótlan, lusta állapotát… Minden nyugodni szeretne végre… vagy ha mégis ellene kényszeríttetik, nem arra törekszik-e, hogy ez a legkönnyebben menjen végbe?” Nem, írta Tradoni, Tili a legnehezebbre törekedett. Vagy ez mégis a legkönnyebb „volt neki”, csak minket állított a legnehezebb „feladat elé”, írta, amibe belebuktunk? Nézte saját feljegyzéseit. Éliás „meghatóan szerepet” váltott. Talán úgy tudja, belülről, hogy azon a „helyen így” kell viselkedni? Aztán: „Tili lehetett” előre… nem, eleve menthetetlen is… Ezt hagyjuk. Viszont ez: De én azt mondom, ha egy „tojás után” halt volna meg, hirtelen, ha ott „leljük holtan” a kalitka alján, hajnalra netán… nemcsak azt nem bocsátjuk „meg magunknak” soha, hogy közben aludtunk, de más „is lett” volna. Kevésbé lett volna „madarunk az” a Tili, aki lett, az a „teljes”. Az utolsó öt nap küzdelmeivel, közelségével. Szinte végig vele foglalkoztam, a baromi „munka utolsó” oldalai „jöttek, araszolva” haladtam, s Tili volt a „középpont. Ő” talán soha ennyire nem volt középpont! És most „derült ki, írta” Tradoni, mint korábban is írtam, középpont lett mégis. Aszimmetrikus közép. Bennünk feltétlenül. „És mert” így halt meg, többet kavart meg, nagyobb kérdőjeleket „hagyott hátra”. Így lett igazán az, aki. „Az”: mit jelent? Tradoni a tavalyi „esős nyár sétáira” gondolt, amikor füvekért „mentek a hegy” környékére, hazajöttek, Tili itt volt a kalitkájában, Szpéró szabadon, a dolgozószobában; így hagyták „itt” őket akkor, hogy össze ne csapjanak véletlenül, Szpéró a „kalitkán” át nem bánthatta Tilit, Tili se Szpérót. Különben „se” bántották egymást. Bár nagy szamárságokat műveltek. Például, ha Tili „repült” (a szoba eleve nem az ő „hullámos” röppályájához volt szabva), Szpéró hangosan „felcsippant”. Ha Szpéró felszökkent valahonnét, vagy felröppent, Tili „gyakran” követte, akkor is „eléggé” vadul bele a légtérbe, és néha úgy festett: összeütköznek. (Szpéró kikerülte volna.) De a „kilencedik” polcon egymás odúi is nagyon „érdekelték mindkét” madarat, írta Tradoni. Szpéró azt az egy odúját – az ősi fészket, amely nem „volt fészek”, mert Szpéró csak az első „télen építkezett”, igaz, akkor Tradoniék segítségével csodásan! – nem adta „volna oda” semmiért. De volt olyan „szemtelen”, hogy Tili tartózkodási helyeit környékezgette. Tili akkor, zöldike-szokás szerint, sziszegett. A „fürdőtáltól eredményesen” űzte el így a méretét tekintve jó fél „centivel” kisebb, egészében karcsúbb „verebet. Szpéró” nem tojt; ezzel nagy szerencsénk van, írta Tradoni, maradjon is így. De egy három „éves madár” talán már nem változik. Rettegve gondoltak arra, mi lesz, ha Tili még egyszer, „mondjuk, kései” költést „határozva”, júliusban tojni kezd. A „kései költést” is idézőjelbe kell tenni, írta. Aztán az egészet „zárójelbe” kellett tenni. Nem volt „mitől rettegni” ezen a téren. Az idézet így végződött: „Törekszik, hogy ősi szunnyadásában minél kevésbé zavarja a kényszer átka. Persze, ha már mozog… ha lendületben van… s ez az átok csalékony csodája…” Igen, ez az „átok csalékony” csodája volt. Ha már mozog, ha lendületben van… És minket is becsapott valami. „Akkor azt hiszi, hogy ez a legeslegjobb, amit tehet… akkor tehetetlenségében lendülni akarna tovább…” Visszatérve a mi dolgunkhoz, írta Tradoni, nem lehetséges-e, nyomozott valamivel „előbbre hatolván”, hogy Tili nagy gátlásossága és görcsössége nyilvánult meg itt abban, ahogy a kalitkájába nem „ment be”, onnét alig jött ki – csak a fészeképítéskor, füvek ügyében –, hogy Szpéróéból se jött ki? Nem ez „történt-e vele”, hogy a tojásrakásból sem bírt sokáig-sokáig „kijönni”? Tradoni átpillantott a másik szobába; „ott ült a felesége, és írta Tilit”. Ebben a pillanatban Tradoni úgy látta, mint „akivel nem volt” soha semmiféle összecsapás, úgy „látta, mint” aki „él” Tilivel. Él vele. Aztán folytatta; így se „lehet soká” nézni. „Igen, az élet: történik velünk… egy erő parancsára, amely nemcsak „zaklató, de még” félre is vezet! Ám egy mély érzés”, szólt tovább „a kicsit régimódi, de nagyon igaz” szöveg, „ősidők óta dalol bennünk a halálról… egy vágy, amelyet a Mozdulatlan helyezett belénk.” Egyszerű felügyelő vagyok, mondta magában Tradoni, ezeket a dolgokat hiszem is, nem is. Én abban hiszek, hogy a „jó jól” van, a rossz rosszul. Köztük átmenetek, „azokat kell” szabályozni. És van a jó látszat, ami rosszul van, és fordítva. Ezekben is hiszek. És pusztulunk, meghalunk, és ha az „ember összecsap” úgy, ahogy mi ketten itthon olykor, vágyik az „ember mindennek” a befejezésére. De ezek az „órák” és napok elmúlnak, és akkor… többé nem vágyik a befejezésre! Az idézet így zárult: „De ha már egyszer mozdulatlanok vagyunk, vége! Ki kelti fel a holttetemet, amely nemcsak, hogy az élet felé nem közeledik vissza… hanem igyekszik, hogy minél hamarabb kővé váljon… Hiszen amit szemünk nem élőnek ítél, abban is mutatkozik az élet sokféle jelensége. De nem törekszik-e minden, hogy minél előbb szétomoljon… mint az ostoba ólom, oly tompa lehessen… Valami azonban”, csapott fel az idézet, „kényszerít mindnyájunkat, hogy a valóság bonyolult, de ideiglenes és ingatag magasságaiba törjünk…” S a tomboló és kényszerítő „Napról írt” a szerző, fejezte be Tradoni, a Napról, mely – reggel, a nap! – a madarak” számára is parancs. És „Tili egészen” kicsi harangocska-hangokkal üdvözölte. Épp matatva a „hangjelenségek egében”. Előszedegetve s így megszólaltatva a lehetőket s lehetetleneket. A nap… kelt a nap, amikor 1977-ben Belgrád „felé közeledtünk”, írta Tradoni. Most ébrednek Szpéróék, mondta akkor… És Belgrádból a „legszívesebben hazament” volna. Az lenne a legbiztonságosabb, érezte. És milyen kevésen múlt, hogy se

„Némó, se Szpéró”, mire hazaérnek. „A jó szív itt nagyon kevés!” De hát ők „igazán nemcsak” jó szívvel csinálták – minden törődést bedobtak. Most Tradoni „is átment” a másik szobába, vigyázni a már nyitott ablak „mögött levegőző” három madárra, míg Tradoniné a konyhában jár. Szpéró az ujjára ült, és „Éliásnak Tradoni” azt mondogatta: „Édes Éliás…” Ez egy divatos dal kezdete volt, Dömiék „énekelték esténként” Éliásnak, amikor a nagyobbik szoba kizárólag ezé a kis madáré volt. „Édes Éliás, / kicsiny veréb, / kicsiny klakukk…” Vagy: „Édes Éliás, / kicsiny bladár, / kicsiny krakokk…” Aztán volt „Kicsiny krakukk…”-végű változat is. Most elhatározták, kimennek a sírhoz. Délután egy „óra” volt. Megnézik, él-e a „cserjepalánta”. Ha nem, az a hely veszélyes. Különben „sem” a legbiztonságosabb. A koporsódoboznak nem eshet bántódása. Ezt tudták. Samuhoz „is beszélt” Tradoni. Most mindhárom „veréb ugyanazt” a játékot játszotta. Egy sárgarépazöldet rángatott mindegyik; egyet-egyet. Zöldike-hang „hallatszott be”. Nem nagyon válaszoltak. Tili „az utóbbi” időben eléggé hallgatag volt. „Mi van még, gondolta Tradoni”. Az evés, a kotlás idején. Hát ott „volt azért” körülötte sok-sok mag, ezt Tradoniné „tette a fészek” köré, a magkiállítást. Tili alig „nyúlt hozzájuk”. Ám délután, minden „délután szabadon” volt a belső szobában (már csukott ablakajtó mellett; Tradoni ezt a biztonság „kedvéért odaírta” az olvasóknak: csukott ablak „mellett lehetnek” csak szabadon a madarak! és az ablakokra „függönyt! tükröt” semmit!), és falatozott Szpéró kalijáról. Tehát evett. „De valami kifogyott belőle, mondta Tradoniné”. Ez egy egészen hihetetlen dolog, de gondolni kellett „volna rá”. Gondoltak rá. „Tradoniné biztatta akkor a felügyelőt, hívja fel Erlandot.” Tradoni fejéből mintha teljesen kiestek „volna azoknak” a heteknek az emlékei: csak Tili „öt utolsó” napja volt benne. De valami olyasmi lett a telefonbeszélgetés eredménye – „a nyaktekerést nem mondta Tradoni!” ez lett végzetes? igen, de Tradoninénak „is számon” kellett volna kérnie, ráparancsolnia, hogy most azonnal telefonál megint, megkérdi; „egy kicsit, mondta” Tradoniné, az volt bennünk eleinte, hogy milyen csoda „ez a kis” lény, ennyit tojik, és bírja, ehhez kellett a „nagy meghízás előbb”, milyen bölcs volt… és nem hittük, hogy elfogy közben… főleg a „kotlás ejtett” kétségbe, mondta Tradoniné, akkor rosszat sejtettem… volt, hogy napokig ki „se jött”… délutánig… azaz el se „mozdult a fészekről”… ilyenkor a tojók óriásiakat ürítenek, s ritkán… és azt hittük, minden legalább valahogy rendben –, az lett a beszélgetés eredménye, hogy mész és vitamin, két „naponként vitamin”… Jó-e még a készítményünk, ez a nagy „kérdés korábban” is felmerült, írta Tradoni, de csak most, írás „közben, tegnap talán.” El kell menni újért. De még a „szavatosság igazán” nem járt le! S miért nem mondta Erland, hogy „B-vitamin kell” ilyenkor?? A vitaminkeverékben van B-vitamin! S akkor: hogy több kell? Aktívabb B? „Erről miért” nem esett szó? Esett volna, ha megemlítem Erlandnak is a nyaktekerést? „Valószínű. Ám így –?” Ekkor elővették a legegyszerűbb madaras könyvüket. És riadtan „látták, hogy” ott áll: „Valószínűleg több B₁ vitamint igényelnek a madarak költés idején.” Igen, de Erland azt mondta, adják gyakrabban a kombinált vitaminfolyadékot – s abban van B₁ – így gondolkodtunk volna akkor is, ha „ezt olvassuk”… S miért kerülte el a figyelmünket, kérdezte Tradoni. Rejtély volt. „Talán Erlandra” hagyatkoztunk. Vele beszéltünk, s „azt hittük, ez a legjobb. Hiszen ő a legjobb.” Sokszor kellett volna beszélni, írta Tradoni, „mert egyetlen” embernek se minden pillanata a legjobb, és ha többször „próbálkozunk, kifogjuk” egy „zseniális pillanatát”. Így hálálkodtam neki a „Polybé-kedden”, amikor „Tili egyszerre” jobban lett, majd a kis délelőtti visszaesés ellenére „is élénk” volt, mozgékony; nem gubbasztott szinte egyszer sem, egy órát sem! Ezért nem néztük „meg ezt” a könyvet; és a nagy könyvtanulmányozás különben is „csak vasárnap” után, hétfő este kezdődött, mintegy visszaigazolva magunkat. Tilit „pontosan Erland” tanácsai és irányelvei „szerint kezeltük”, akkor nyúltunk szerekhez, amikor Erland mondta, állapította „meg kicsit” fanyarul Tradoniné. Senki se „tehet” semmiről. De nem az volt a „lényeg, hogy néha” kiengedtük! A vitamin „története így” alakult, „vasárnap” előtt: amikor Erland mondta ezt, a szokásosnál gyakrabban, minden „nap” adtunk… nem, írta Tradoni… minden másnap „adott” a feleségem vitaminkeveréket Tilinek. A „meszet is” ette, főleg azonban már „csak a kotlás” után, tehát szombattól. Akkor viszont nagyon! Ahogy a „szerencsétlen kotlási” lázból kikeveredett, már mindent megtett, hogy élhessen – későn. Amikor – egy héttel „vasárnap” előtt – Tili tekergetni „kezdte” a nyakát, Tradoniné azt hitte, túlvitaminozta! „Ez végzetes volt? Nem” biztos. Rég Polybé kellett volna. Érdekes, hogy Erlandnak ez nem „jutott az eszébe.” Hiszen „hétfő” este úgy mondta, sok „ilyen esete” volt, amikor a „Polybé” szinte halottnak hitt madarakat is felélesztett. Ez eléggé rémes volt így most. A nyaktekerést kellett volna mondanom… mondtam-e? Nem, azt nem „állíthatom, hogy” mondtam, de Erland semmit se mondott rá, csak „vitamint”. Hanem hogy „Polybét nem” mondott, az is biztos. Nem, semmit „se felejtettem” el Erland szavaiból. Kivételesen akkor Erland „magán-tanácsként kevesebbet” mondott e tárgyban, mint a köz-könyv? Meg kellett volna nézni mégis a könyvet! „Rossz munkát végeztem, írta Tradoni felügyelő.” Furcsa, mennyire nem „emlékezett azokra” az időkre. Ültem én is, írta, a tojásaimon; letörten „tette” hozzá: ha azt mondjuk, hogy a „madarak különbek” tudnak lenni nálunk, ez jó példa. Nekem a baromi „fordítási munka volt” a „fészekalja”, amihez semmi közöm, amit az „ablakon” vágnék ki – Tilinek pedig olyasmi, ami „kicsiny csoda”, és a király elrendelése. Itt a különbség. De nem „ezért hiányzik”. Valóban annyira „szerettük, mondta” Tradoni(né), hogy önmagáért „kellene; hogy” éljen. Hogy ő éljen. „A saját kis létezéséért akarnánk, hogy élete” legyen. Ami nincs. Nincs, ahogyan itt él, amit „csinál, amiért csinálja.” Tradoni érezte, hogy épp a hiány „miatt szűk” a lakás – a két összenyitott szoba ellenére. A Boris „Vian-tünet, mondta” volna magának, ha magához fordul „ezzel a panasszal. Aztán” amikor ezt tisztázta – a könyvbe; mert másképp tisztázhatatlan „volt” –, már Szpéró „tollászkodott mellette”, kis fürdés „után, a papírtartó” középső emeletének rácsán. És délután volt, a két „szoba szétcsukva”. A másikban Samu volt szabadon, Éliás még, az esti repülés órájáig, „kaliban. Ők” ketten Tradoninéval időközben „tettek egy” sétát.

„Ahogy a Boris” Vian-könyvben összeszűkül a lakás… olyan volt. – Magányosan „vagyunk Szpéróval” – mondta Tradoni, ahogy a futva bekapott „uzsonnaebéd után” visszament a dolgozószobába. Szpéró közben egy egészen „aprót fürdött”. Ma nem levegőzött, nem melegedett át a napon (a kalitkában), talán nem „kívánta igazán” a vizet. Tili csaknem minden nap „fürdött, amíg” jól volt (még a kotlás alatt is egyszer-egyszer). Mikor „ezt Tradoni” írta, Szpéró feljött a fejére. Ezt is csinálta Tili; s a piros „kockáson is!” Erről majd a Füzet átmásolásakor lesz „szó, jegyezte” fel Tradoni. „Eszébe jutott, amit” Tradoniné mondott: lehet, hogy Tili akkor vasárnap „délután a piros” kockásra akart repülni… Mindent hányszor „megbeszéltünk most” már, írta; de ahogy átnézem, írta, a füzeteket, Tiliről eléggé hézagosak „a beírások.” Általában mindenről. Zagyva „lett a füzet”, látszik, hogy sokat dolgoztam, s nem „ijesztett rám” semmi. Festészet, baromi munka, és „a négy kis” madár – ők mint büszkeség. „Mindenütt mesélünk róluk, emlékezett” vissza, és a többi. Foglalkozunk a kinti madarakkal, akiket teljesen fölöslegesen a párkányra szoktatunk, ez „volt május.” És Tili tojásrakását is főleg csodának tartjuk; eszünkbe se jut, hogy „például túl” hosszan hagytuk kotlani. Hosszabban, mint Erland mondta! Ez is hiba volt. A „vasárnap” utáni kedden reggel – hajnalban – azért „ivott tízet” a Polybéből, mert lázas volt. Talán. Jókor vettük „el az itatót” (vagyis Tradoniné, „ezek a dolgok mind” őt dicsérték, a madarakkal ő végezte a gondos aprómunkát; mindazt, amit nem tudnék közel ilyen jól se megcsinálni, írta Tradoni; viszont mindig azt mondtam: én csinálom, írta, a világ iránt felelős dolgot; nevetséges, tette hozzá most; ahogy „délután lent jártak” – ma –, és leültek a Duna-parton, csüggedten, Tradoni megjegyezte: mire az „emberek Tiliről” ennek a könyvnek az alapján hallanak, a híre „valóban rég” kihúnyt csillag fényeként „ér el” hozzájuk; Tili már vagy két „éve nem él” akkorra, ha jól „írom ezt” nyelvileg, folytatta; rettegek, Szpéró mikor „lódul neki” a vállamról, nehogy a gépre szálljon, a gép billentyűire), jókor vettük el a „vizét reggel”, mert amikor Polybével visszakapta, nagyon rászomjazott. „Mi értelme, hogy a reményteljes” mozzanatokat fölelevenítem, amikor az „egész – befejeződött?” Még volt valami dolguk a „Várdombon ma” délután, azért mentek el, úgy két óra tájban. Vittek két „szerszámot: a nyeles” fűrészlapátot, meg egy kést. Tradoni nem is „hozott volna” semmit, el sem képzelte volna, hogy a második cserjecsemete „is fonnyadásnak” indul. Pedig így volt. Ráadásul valaki ott hevert vagy „három méternyire” a sírtól. „A cserje fonnyadt. Némó” fájától érkeztek, vagyis megkerülték a dombnak ezt a „részét, hátulról jöttek.” Az alvó – csavargó-féle – nem érdeklődött irántuk. Mi legyen, kérdezte Tradoniné. El „kell vinni” innen. Keressünk „egy helyet”. Ezt attól a pillanattól fogva érezték, hogy a csavargót meglátták ott. Nem nyugalmas hely. „De a kertészek” mindenképpen kiszedik az elfonnyadt csemetét, és erre még gondolni is „rettenetes volt.” Nem hagyhatták ott a koporsódobozt. A csavargóval mit „sem törődve” – ez kölcsönös maradt –, kiemelték a cserjepalántát, majd a dobozt. Kicsit be volt „horpadva a teteje” a földtől, az „arany szalag” ép volt rajta. „Tradoni arra” gondolt: egymást érik majd a halálok, ki tudja, mikortól, milyen időközönként, de ez baljós „jel volt, ez az egész.” Persze, sütött a nap, nem „egészen így” gondoltam, írta most. Szpéró a vállán ült, „csipogott, az írógép” zaját követte. Egy éve, háromnegyed „éve” még mindent nélkülöztem volna, csak mert ezt hallhatom. Most „is – a legjobb”. Hátrasandítgatott, hadd „lássa, merre” fordul Szpéró. Háttal az írógépnek, hasalt Tradoni bal vállán. A másik „szobából Samu” vissza-vissza szólt neki; Samu Tradoniné kezében pihent. Az előbb úgy „vakarta meg” a szárnya tövét, szólt át Tradoniné, hogy majdnem „kifordult a szárnya” tövestül. Ez Samu! Tradoniné most valami „mást mondott” az ajtó mögül: – Látod, ahogy nemrég felolvastad a füzetből a május „végét, június” elejét, kiderült… – Tradoni ezt áthúzta. Ideges „volt. A” felesége nem ilyen sótlan dolgot „mondott, hanem”: – Látod, Tilike mégsem jött rá,

TILI

SZPERÓ

SAMU

SZPÉRÓ ÉS SAMU

hogy… – Nem, így se jó. – Látod, valami megint nem úgy volt, ahogy „mondták. Tilike” nem jött rá, hogy abba kell hagyni a kotlást, mert „céltalan. Ahogy nem jött” ki a kalitkából… úgy ragadt benne ebben is… – Tradoni azt felelte: – És… emlékszel… milyen jó, hogy „írtunk legalább” ezt-azt… Szpéró kalijából többször ki is jött aztán a kotlás idején… mert azt akarta, hogy „a tojásaival” együtt lehessen. – „Milyen sivár és összevissza” volt ez a naplórész; jóval többet írt fel Tradoni a kinti „madarak etetéséről”, festészetről, vegyes dolgokról, valahogy úgy egyensúlyozgatva „írt mind” a négy madárról… ebből a „füzetből sose” derülne ki, hogy Tilike életének egyik leglényegesebb szakasza volt ez „az idő.” Ha akkor vasárnap hirtelen meghal, alig lenne hiteles feljegyzésrészletünk… bár ez „sem igaz, írta” aztán, a tojások „száma ott” van minden nap, valahányszor gyarapodás történt. „Itt Tradoni abbahagyta. Nyomasztó „volt a szobában” – holott „Szpéró vele volt.” Kedves Barátném, mondta neki, ne haragudj. Elsősorban féltelek a géptől. Aztán meg… szokatlan „ez így. Ígérem, jó” leszek. Nem fogok csalódást okozni neked. Ez olyan, „mintha Dömiék” valamelyik „efféle alkalmakra” rendszeresített kis szövegét „kértem volna” el. De hát vannak-e „efféle alkalmak”? Szpéró még üldögélt rajta, mászkáltak kicsit a szőnyegen, de Tradoni ezt sem bírta: „fájt, hogy ott jár négykézláb, ahol Tili.” És az egész – nem ugyanaz. Szpéró eléggé hamar bevonult a „kalitkába. Odaát” Samu is. Eljött Éliás kis repórája. Füvekkel száguldozott. Tradoni „csak akkor” folytatta a jegyzetelést, „amikor mindhárman” lefeküdtek. Kinyitották most az ablakot, a Medveszekrény mellett, és „előtte Tradoni” felhívta Erlandot. Megnyugtatta ez a telefon; persze, a boncolás elmaradt, s így nem derült ki semmi, s most is csak találgatások „folytak. Abban” megállapodtak, hogy mindenképpen érdemes beszerezni egy 250 „wattos infrarubin” lámpát; ez belülről melegíti „át a madarakat”; és a halál oka igen „gyakran a test” hőmérsékletének alászállása, ezért a melegítés életmentő lehet. Erland telefonja, ha lehet így „mondani, megnyugtató” volt. Nagy körültekintéssel beszélt azokról a szempontokról, amelyek a madarak „betegségeinél mérlegelendők”, illetve Tradoni esetleg „megírandó dolgozatánál” figyelembe vehetők; hogy mások is gyakorlati jótanácshoz jussanak. Tradoni megkérdezte – önmaga ellenőrzésére –, nyelőgörcsök „esetén jó-e” a Polybé. Erre Erland azt felelte, attól „függ, mi” okozza a nyelőgörcsöt. Tehát nem állíthat ilyet (hogy „nyelőgörcsnél Polybét” kell adni). Tradoniné „közben valamelyik” könyvből kiszűrte a következőket: a nyelőgörcs „lehet B-vitamin”-hiány következménye; persze, lehet más betegség tünete is. Tehát ha megkérdeztem annak idején Erlandot, világos, miért nem „mondta saját” tapasztalatai „alapján a Polybét”. Másrészt a Polybéről most Erland szavai „alapján kiderült”, hogy csak „betegségek másodlagos” tüneteit szünteti meg. Nem gyógyítja természetesen magát a betegséget. A „Neotesol a baktériumos” (vírusos?) megbetegedések ellen jó. Lehet azonban a betegség más eredetű. (Sokkos; idegrendszeri „károsodással összefüggő”; vérömleny.) Erlanddal „folytatott telefonbeszélgetésétől” Tradoni nem várta, hogy fény derüljön a most „már örök” homályra. De annyi kiviláglott, hogy Erland nem zárkózik „el a vérömleny” feltételezésétől. Akkor – esetleg – a vasárnapi „repülésnél érte” ütés a madarat, akkor „támadt egy kis” vérömleny, így hányt (vagy a sokktól is?), majd a csütörtöki leesés (a kalitkában, amikor „levágta magát”, mondjuk így, Tradoniné láttán „vagy szeme” láttára) (?), végül a pénteki, „szintén kis” vérrög elszabadulása volt, „vagyis ez” volt az ok, csak „csütörtökön még” elsodródott a rög a véráramban, pénteken már nem. Tradoni most, hogy ezt „írta, beleborzongott”. A vasárnapi „repülés tehát” nem intézhető el a ma délutáni elméletünkkel, írta. Pedig ahogy a dobozkát kivették, majd egy műanyag „zacskóba csúsztatták”, amilyenből télen annyit etették a kintieket, zöldikéket is (és „Tradoniné mindig” Tilire gondolt olyankor, boldogan és büszkén), „majd elindultak a várfal más helye „felé, ahol egy” nyugodt, emberektől távoli bokrosban gondolták eltemetni most már végső nyugovóra Tili maradványait a dobozzal, ahogy elindultak, Tradoniné leszögezte: a vasárnapi repülés – Tradoni egyetértett vele! nem felmenteni akarta magát! – nem lehetett a halál oka”. Lezuhant Tili, mert… Nem, „Tradoni már” nem is tudta, mit mondtak erre. „Nem írtam még? Majd átnézi a jegyzeteit, határozott.” Igen, valamiféle sokk volt… nem, ez nem jó „magyarázat. Kiment” megkérdezni Tradoninéhoz. Megvan! Hát „persze: görcsöt” kapott Tili repülés közben, majd csütörtökön erősebbet (vagy hasonlót), pénteken halálosat. Elképzelhető-e? Tény, hogy „a nyelőgörcs-dologban felmentést” kaptam, állapította meg Tradoni (mert „Erland” nem rendelt – nem rendelt volna – B-t) (s talán érezte is „Erland”, hogy azért térek vissza erre! lehetséges volna? „Erland” jobban emlékezne, hogy kérdeztem tőle mintegy két „hete” ilyesmit?), viszont újra vádolhatom magam a vasárnapi „repülés ügyében”. Este volt, kimerült a két naptól, vagyis „a háromtól, vagyis” a most már „7” napja és három órája történt „baleset” (?) óta eltelt „idő” feszültségeitől, a kevés alvástól: „Erland” igen korrekt, rendes és alapos beszéde nem nyugtathatta meg, de nem is arról volt szó! „Tradoni” kint a konyhában ismét „csüggedten” állt (kétségbeesetten). Vajon a „nyelőgörcs” ügyében… De hát a „Polybé” mindenképpen jó lett volna! Nem lett volna elég annyit mondani (nem „volt” elég!), hogy „vitamin”! Ha előbb kap „Polybét”, nem olyan gyenge, hogy nekiütődjön a vasárnapi repüléskor a könyvnek. „Igen, de még a tojások előtti repülései során is nekiütődött a tárgyaknak, polcoknak!” Ez nem vezet sehova! (Tradoni tudta, hogy itt semmi se „vezet sehova”; de a nyelőgörcs-és-Polybé „ügyet a vasárnapi” repülés dolgával úgy is össze lehetett kapcsolni, hogy ez jöjjön ki: ha Erland akkor – már csak a „feltehető nagy” gyengeséget figyelembe véve, a 20 tojás után, meg a nyelőgörcsöt hallva, ha mondtam, írta Tradoni, de alighanem mondtam, s akkor azt beszéltük meg, hogy „nincs esetleg túlvitaminozva?”, s emlékezett rá, hogy efféle beszélgetéstöredék is volt: „mikor is adtok neki vitamint?” s ő a feleségét kérdezte, mert Tradoniné „csinálta a reszortot,” és ő csak továbbadta „Erlandnak a közlést”, s akkor történt, „hogy Tradoniné a nyelőgörcsökre éppen hogy levette a vitamint”, vagyis a verebek adagjára csökkentette: „később újra” visszavette… nem, akkor már a hétfői telefon jött, a „B-vel, azaz” Polybével. Vasárnap Tradoniné beszélt Erlanddal, és akkor – a leesés után – nem „hangzott el a Polybé!” Ez biztos! Csak a Neotesol. Tehát másfél nap a nyilvánvaló Polybé-lemaradás! Ennyi azért – volt! Tradoni is csak így nyilatkozott magában: „nem zárkózhatom el a feltevés elől, hogy…” Nem lett idegesebb. A konkrétum az volt, hogy „Tili” nincs.) Áttért valami másra. Milyen szép „motívum”, írta, amit „Tradoniné” mond: „Tili visszajárt a fészke helyére, mert valami olyat érzett: »Hátha ott vannak (a tojások ti.), s talán csak álmodtam (ti. hogy nem)«.” Minden – hasonlat; valahogy így kellett „érteni” ezt is. Milyen érdekes, hogy a madár-ügyeknek van egy ilyen rétegük is: ahol rögtön elszorul az ember szíve. Ennél a „mondásnál” (Tradoniné mondásánál). Míg az objektív „latolgatásoknál”, amellett, hogy irányt mutatnak, boncolás híján nem jutunk „semmire”. Még „konkrétabb” volt, mikor „a kis végleges sírt ásták”. Ahogy a gödör kész lett – a szerszámokkal igen ügyesen „lehetett dolgozni”, és a magas „kőfal lejtős” tövében vájták a doboz „helyét, így a mélység” hamar adva volt –, belehelyezték a koporsót. Kopogtak a „fedélen a rögök”, s valahogy most a dolog véglegesebbnek érződött, „mint Némó fájának környékén”, védtelenebb helyen. Alaposan „rátömték a földet”, majd Tradoniné gyeptéglákat „hozott, pipitérekkel”, mohával, fűcsomókkal. Tradoni követte a „példáját. Akkor” észrevették, hogy egy távoli „ház ablakából” valaki néz; de már úgyis készen voltak. „Távoztak egy ismert” útjukon, sok füvet „szedtek arrafelé” egyszer tavaly (vagy tavalyelőtt). Az utca, amelyen „hazatértek, Tradoni” gimnazista-útvonala volt, huszonnégy évvel ezelőttről. A Dunaparton egy padon elüldögéltek még. „Ahogy” a gödröt „ásták, Tradoninak” hirtelen eszébe jutott valami: az, hogy Tilit Tradoniné „mindig kivette a kalitkákból” (Szpéróéból is majdnem minden „nap, mert” míg „Szpéró a szőnyegen” kóborolt, Tradoni kezében pihent vagy valami egyebet művelt – a filodendron „léggyökerén ült”, a lámpán fenn –, Tili mindig „bement Szpéró” kalitkájába, és „ott boldog” volt, csak akkor jött „ki, ha” kivették; az igazi „kivétel a kotlás” hetében volt néhányszor, amikor magától „kirepült, hogy” ezzel is közelebb „jusson a saját” fészkéhez; és Tradoniné Tilit a saját kalijából is ki-kivette, például „megfürdetni, sőt”, minden reggel! tehát semmi „ki-kivétel”, igen, mennyire felejtek, gondolta Tradoni, a sok „munkától az emlékezetem” lassan nagyon tönkremegy, minden reggel ki „kellett venni” őt, azaz mostanában, hogy átmentek levegőzni, csak minden délután, ezt „is összekeverem, írta” Tradoni; ez úgy volt, hogy Samu és Éliás, még „kalitkában mindkettő”, a nagyobbik „szobában maradt”, Tradoniné és Tradoni áthozta „Szpérót és Tilit” a dolgozószobába, „vagyis a madarak” hálószobájába, és akkor „Tradoni kinyitotta” Szpéró kalitkájának mindkét ajtaját, barátnéja kiröppent, „leírt pár” kört – hol voltak már az 1978-as, pontosabban, „1977–78-as hatalmas” repülések, amikor Szpéró három-négy „óra hosszat” is repült ide-oda a két szoba közt, a „nyitott szárnyas” ajtón át, faltól Tradoniig, zúgva, „vijjogva, később” zihálva, tátott „csőrrel, mert túl” meleg volt a magasban, s Tradoniné egy kicsit „túlvitaminozta, de” ezt is megúszták –, majd kikötött „Tradonin, netán a filón”, esetleg a már érkező Tradoninén. Tradoni maga a „legritkább esetben” vette ki „Tilit; Tili” tiltakozott, de Tradoniné nagyon ügyesen „bánt vele”, kézbe fogta, s „így tudta” máskor, ha kellett, bekenni stb. is), Tilit tehát, mondta Tradoni, itt „is kiveszik” valahonnét. Ezt „nem tréfásan” mondta, Tradoniné se úgy vette; és ezzel a mondással „is csak nagyon” szerették Barátnéjukat. „Még egyszer utoljára kiszedik őt…” mondta Tradoniné. Valahogy ez történt. Aztán este „is beszélgettek” erről, s akkor Tradoniné fölelevenítette: „Tili mindenfélét” csereberélt. Például ingatlant. Volt először egy apró kalitkája, „abban vitték ki” a város határába, Tradoni egyik barátjához, amikor oda voltak „hivatalosak egy délelőtt”, és Tili még etetni való kismadár volt. Ott evett! Hazafelé a taxiban – ez „volt az” az eset! – ismételték el, iszonyú „melege volt”. Tradoniné fújta. Most Tradoniné azt mondta: van egy ötlete, ilyen esetben „(!) egy vizes” szivacsot „kell vinni” talán, abból „lehet csepegtetni” nedvességet. Ahogy akkor kifelé mentek, a „taxisofőrük nagyon” rendes fickó volt, ő csíznek nézte Tilit (Tradoniék csicsörkének!), és arról beszélt, hogy nem „szabad elengedni!” Már nem talál vissza a természetbe; és példákat „is hozott” fel azonnal. Volt „aztán egy” nagyobb kali (az elsőt, a „kicsit azért” vették ilyen kicsinek, mert Tradoniné ragaszkodott hozzá, hogy elengedjék; aztán nem „engedték el”, s Tradoniné örült, ez a finoman „elmondott, rövid” történet „itt), végül” a karácsonyra „vett szép” kétajtós, amelyet – Tradoniné javaslatára, hadd örüljön Tili még előbb! – karácsony „előtt adtak” oda neki. De nem járt be-ki; holott azt hitték, ha alul „van a két” ajtó, mint Szpéró kalitkáján, ez is meglesz. Aztán tálcát „is kapott” Tili a kalitkája alá, de az se „használt sokkal” többet e tárgyban. „Most a második” sír nagyon szép helyen volt, és meg „is nyugodtak ebből a szempontból.” Tradoni hagyományosan „csüggetegen járkált” a konyhában, mikor ez mind az eszébe jutott, – „hogy ők összesen három kalitkát vettek Tilinek! ennyi minden volt a kis madár körül! ennyi szép dolog, és mégis!” –, majd „erőt vett” magán, „és jegyzetelte a témát”. Megtörölte a szemét, „a betűk az előbb egy kicsit összefolytak”; nyakán lüktetni kezdett „egy olyan ér, amelyik máskor ezt nem tette ennyire feltűnően”. Tradoniné felemlítette még – „és a vacsoránál szinte” derűs pillanatok „voltak ezek” –, mennyire mindegy volt Tilinek, hogy milyen színű az etetője-itatója. „Ő nem bánta!” A verebek érzékenykedtek az ilyesmivel, Tilinek csak az volt a „lényeg, hogy” ennivaló legyen a tálban, innivaló az itatóban. „Annyira szeretett enni és inni!” Kint egészen biztos, „hogy nem élt volna meg, ha elengedjük”, mondta Tradoniné; akkor Tradoni megjegyezte, hogy a túl kicsi „kalitka vétele” és a mindenképp való elengedéshez „való kezdeti” ragaszkodás felesleges „volt, s még” bizonyos kicsinyes „szempont érvényesülését” jelentette, nem okvetlenül az ő párosuk szellemében. Ezen megsértődtek, „mindketten (!), és” Tradoni azt „javasolta, ne” is beszélgessenek egymással; soha, de „legalábbis ma” este. Aztán beszélgettek, persze. „De voltak ezek a villongások.” A madarakkal is vannak ilyenek; Tradoni el „tudott volna” képzelni olyasmit, hogy „sehol sincsenek”, se ellene, se körülötte, se belőle. Ám ezen már „rég túl” voltak; valamiképpen. „Nem rosszul; de veszélyesen. Középfokú önveszélyességgel.” (Ilyenkor önözitek egymást, kérdezte Dömi. Ő hosszú „idő után” most szólalhatott meg először. Jót akart.) „Tradoni a hazai madárszakkönyvből felolvasott még előbb bizonyos részletet”, ahol a szerző egy kicsit kérdéses „hangsúllyal azt” szögezi le, hogy „végső soron a madarak vannak értünk, nem mi a madarakért”. Tradoni ezzel a „felfogással nem” rokonszenvezhetett; nemcsak a megfogalmazással „volt baja” (nemcsak azzal, hogy túl végleges a kijelentés). Jellegzetes ember-mondat, szögezte „le. Később” önbírálatot „gyakorolt, s ezt” mondta: – Tudod-e, hogy magamat „is rajtakaptam” már ezen a „madár van miértünk” felfogáson? Azt gondoltam… azt gondolom… ugyanis, hogy ez még a jobb: hogy Tili „nem hirtelen” halt meg. Kialakulhatott ekképp egy még szorosabb kapcsolat. És ez nem helyes vélemény a részemről, mert hátha szenvedett… – „Tradoniné azt felelte: nem is” tudhatják, mióta szenvedhetett akkor… vasárnap óta… erre vallottak a „kétlábas, hátra nem” hajtott fejjel próbált alvások… a hányás se lehetett mindig könnyű… bár ez szabályos „etetésnek látszott”. Tradoniné azt mondta: – És ő boldog volt azért. Hol volt a „régi elzárkózó” elegancia… Boldog volt a kapcsolatával. Velünk. „Ha közelítettünk a plátójához, ő sietve jött: mit hozol?” És így tovább. Az óvatosság „ösztöne hátrébb” szorult benne. – Tradoni akkor azt mondta: – Ezért is „jött rá ott” lent, vasárnap, a tenyeremre. „A végzetére…? Olyan” furcsa, hogy ezek hogyan függenek össze. Ha „a Polybét Erland” megmondja pár hete, talán nem esik vagy „ütközik vasárnapi” repülésekor; nem lett volna olyan gyenge. S ha te, írta Tradoni, az én „felfogásommal értesz” egyet, inkább kalitkába tetted volna, nem a „papírtartó alsó” emeletére, ahol viszont, írta, igazad van, biztonságban „volt, aligha” repült volna „el; valamint” a kalitkán „kívüli élet” is nagyon fontos volt a számára, amíg „nem hízott” meg, egészen természetes volt neki, most „pedig a délutáni” evés, kalin kívül, létfontosságú. „S hogy miért nyúltam érte…?” Ha nem szoktam (szoktuk) volna meg, hogy a „madarakkal így” is foglalkozom (foglalkozunk), ha nem ült volna Tili olyan „sokszor a fejemen” (vagy ő maga szökkent fel, vagy én raktam oda; és alig lehetett „levakarni”, maradni akart, fejemen-vállamon, mindig)! És akkor most, vasárnap… „De, írta Tradoni”, ha Tili nem fogadja el a tenyeremet (a félelem és tartózkodás „ösztönének kotlás” idején történő lanyhulása miatt talán; lehet, hogy „mert olyan jól együtt voltunk), talán” akkor most… Sokkal szebb „téma volt”, amit Tradoniné hozott elő: – Láttad Samut és „Éliást? Hurcolják” a füveket. Rájuk jött az építkezhetnék. Tili kiválása, amit nagyon éreznek, felborította ezt az egyensúlyt is. – „Merhetünk-e új zöldikére” gondolni, írta Tradoni. Nem volt ez, írta, a könyv témája egyetlen „pillanatig sem”, és nem is lesz a témája, bár „mozgalmas kis” szál, könyvhöz alkalmas, ki-ki találgathat, lesz-e ilyen fordulat, „eljutunk-e egy másik, másképp” kibontakozó madáregyéniséghez? Annyira távoli „volt ez” a kérdés, annyira „jelenvaló volt Tili hiánya”. Abbahagyta a feljegyzéseket, „befejezte az első részt”. Később ezt az oldalt átmásolta; hétfő délután volt már, „Szpéró a talpa alatt mászkált, moccanni se” mert; Szpéró akkor a vállára szállt, „ő egy kicsit mocorogni” kezdett, Szpéró „épp csak” megrebbent. Tili ennél kevesebbtől repült el. „Szpéró” pedig bármikor beleugorhat a villanygép „billentyűzetébe”. Lassan másolt, „folyton a madárra sandított”. Kis jegyet, javította, kis „legyet vadászott” a függönyön; jött „a lábára”; ment a régi odújába – a legrégebbibe, a konyhaajtó fölé –, járt „a fürdőtálhoz az újságpapírra”, és „kibírhatatlan volt Tradoninak”, hogy nincs ott egy furcsa, visszafogott, d3, jaű”, javította, de, javította, „a zöldike faj jogait” határozott sziszegéssel követelő („Tradoni mindenestül” érezte, hogy, javította, „Tradoni mindenestül »érezte, hogy ez egy rész vége«, ezért csúsztak be a félreütések”, ám ez „nem azt jelentette, hogy »érezte a széthullást«”, hiszen a könyv szerkezeti elemeinek egyikéhez közeledett, nagyon „is megszerkesztette magát” a könyv, aztán, csaknem egy év múlva), „fenyegető, fürdeni” vágyó lény (Tradoni most elindult a fürdőszobába, és egy pillanatra eszébe jutott: nem a könyvet akarja-e megfürdetni; a könyvnek, írta, egy egész kád kellene; ahogy „valamikor ő köpenyestül”, pantallóstul beleült egy kád mosandó ruhába, még a hőskorban, a hetvenes évek elején; fakult – használta „eszközeit” – „ez »a történet« is”), aki aztán, ha megfürdött, „mint aki” jól végezte dolgát, elhelyezkedik a „papírtartó valamelyik” szintjén. Tradoni most, 1981 áprilisában, amikor ezt „mind-mind másolta” már csak, elvégezte a dolgát, és el-á, ütött félre, elhelyezkedett, javította, apja „székének szélén;” apja is meghalt azóta, és ezt a „széket áthozták”. A görgőlábú szék „ismét jó” volt, de csak az „új zöldike – és” néha Szpéró – tulajdona, itt a nagyobbik szobában. „Tradoni elegyes” székeken ült, most ezen a kikopott párnaszegélyűn. Most már csak „mád, javította”, másolt. Nyomtatásban ez nem „fog látszani”, írta, de az idézőjeleket sokkal kényelmesebb kézzel kitenni, mert a „gépnél ugratni” kell „az alsót”, íme, mert különben az „első felülre” ugrik, és félreérthető. Mivel egyáltalán nem „volt kedve” (a könyvben ez: „mivel »egyáltalán nem volt kedve«”) másolni, csak átszámozott egy oldalt; így, persze, egy rész itt kétszer lesz meg, mintegy stíluseszköz; „csak Szp. be ne” rep. a billentyűzetébe. Lassan másolt, „folyton a madárra” sandított. Kis legyet „vadászott a függönyön”; jött a lábára; ment a régi odújába – a legrégebbibe, a konyhaajtó fölé –, járt a fürdőtálhoz az újságpapírra, és kibírhatatlan volt „Tradoninak, hogy” nincs ott egy furcsa, visszafogott, „de a zöldike faj jogait” határozott sziszegéssel követelő, „fenyegető”, fürdeni vágyó lény, aki aztán, ha megfürdött, „mint aki” jól végezte dolgát, elhelyezkedik a papírtartó valamelyik szintjén, „és ha ő az ujjával” odanyúl, hogy elemelje onnét, hogy felvegye, „a vállára vagy a fejére tegye”, határozott tiltakozó mozdulatokkal csendesen eloldalaz, míg „Tradoni” abba nem hagyja, és mosolyogva nem folytatja a munkáját. Olykor „Tradoniné” is ott volt, ült a piros kockás szélén, s talán „Szpéró” volt ott nála (aki most „magányosan és önveszélyesen” vadászott megint holmi apró legyekre a függönynek rontva), „és” Tradoni megkérdezte, „hol” van Tili, „Tradoniné nevetve” mutatta, merre oldalazott a barátnéjuk, s „Tradoni olyankor” megnézte. Szerette látni (is). Szpéró most gyakran „repül a csukott” szárnyas „ajtó kilincsére”, az ajtófélfához, átcsipog, átvijjog „Éliásnak, hiányzik” neki a madártárs. „Egy év” alatt rájött, hogy „igazán csak” úgy jó, ha Tradoniék és egy madár „is van vele”; e pillanatban Szpéró a „papírtartó középső” emeletén tollászkodott. Tradoniné „átkiáltott a nagyobbik” szobából: Samu a nyakában feküdt, kis fürdés „után, mint” szokta, és még hevesebben tollászkodott és bújt, mint máskor. „Még jobban ragaszkodnának hozzánk, kérdezte” Tradoniné, hát lehet ez? Szpéró „pedig tanácstalanul” állt a szőnyegre „terített újságpapír” (a víz tálja!) közelében, de senki sem jött. Valaki ott nyolc napja vágtatott végig, talán ugyanolyan görcsös szárnyverdeséssel már, ahogy aztán legalább még kétszer, vagy többször, csak „már dermesztően” helyben, a kalitkája alján, s utoljára, mint „aki ziláltan” leinti a játékot, azt „csapdosta félrebillenő” fejjel, hogy S(oha) T(ö)B(bé).

(Végzett az első „dosszié tisztázásával”, ám akkor már csakugyan mindent el „akart intézni”, ami az „anyagnak ezzel” a részével függ össze, el akarta tenni – archívba; „ezt Aloysiusék” klubjának, az A.A.A.A.-nak egyik tagja intézte, az ilyesmit, Archiváld, alkalmi név „volt e célból”, mert különben Aloysius, Alacsony, Alassio és A-Maci volt a kvartett; most, „íme, Archiváld” –, el akarta „tenni a lötyögős” papírokat, melyeken utalások utaltak; elő kellett venni ehhez a „Füzet megfelelő” kötetét, sic!, ám ahhoz meg kellett várni, míg a másik „szobában a felügyelőné” végez a kalitkák felzöldezésével, „és Szpéró, Samu”, Éliás „és Svunics átjön” ide, a négyes-helyre. Szpéró, aki mostanában reggelente a nagyobbik „szobában repülhet” itt, nemrég ment át a társakhoz; önként „vállalja minden” reggel, egy „bizonyos önröpfárasztás” és víjjuppozás után a bekalizódást; bár rúdjáról könnyen kiugorhatna az „ajtón a szoba” szabad terébe, mire Tradoni odaér, Szpéró harmadikra-negyedikre mégis bent marad; egyszer, írja Tradoni, a kali „küszöbén találkozott” zárótenyeremmel, színre mintha kereste volna a „rést a kalitkafém” és a bőrfelület között, ám ez nem volt „komoly. Visszasomfordált” az etetőtáljához. Megvárom, míg meglesznek, akkor „szedem elő” az archívokat. Addig a galambokon „mérgelődött. Sajtot” szórtunk, írta, a párkányra, de nem nekik. A szemközti fák „egyikén rigópár” fészkelt; róluk lett volna szó. De ez a kései „óra már” a galambok órája, melyek, sajnos, túltenyésztődtek a környéken, s nem a „mi jóvoltunkból”, tette hozzá. De az „ablakot nem” törhetem rájuk, mert a megcsináltatás lassú, és Szpéróék „látnák kárát”. Meg vagyunk kötve, írta; noha ablakot lakásból „ököllel galambokra” törni, dühből, huszadszori hasztalan elűzési „kísérlet helyett”, persze, rendhagyóságként „se szoktak”. Ezzel próbálta, írván, elhúzni az „időt, míg beveheti” magát a füzettárba. Megdöngette az „ablakot. Ismétlem” magam, holott itt nem választott eszköz (ez). Szerencsére a lap „alja jött”.)

Kék „filctollal a következők” álltak az „egyik lötyögős” lapon: „a./ Már most, hogy ezt a kéziratot le se adtam, a köv. könyv kezdődik: ld. 80. IX. 22-i feljegyzésemet a Füzetben.” Persze, ezért kell „átmennem majd, állapította” meg. Tehát ezt: később. Volt itt még: „b./ Bármi rendben hittünk volna, benne lett volna abban is, hogy »egymásnak rontunk«. És ahogy Tili meghalhatott, abban is volt ez” – de ezt már írtam, mondta Tradoni békítőleg –, „meg a természet rendje, mint abban is. Ám…” (Félbemaradt.) Folytatódott a lap túlfelén: „Ha bármi más lenne ehelyett az egész helyett, mégis inkább ennek az egésznek kell lennie.” Alatta: „És Tili halálával?” Nemsokára egy „éve, írta”, annak. És nap mint „nap valami” más van, valami ugyanaz-és-új a madarainkkal, tette hozzá. Tegnap „voltunk a sírnál”; valamelyik este úgy emlegettük, hogy… Majd „hozzáfűzte: Svunicsnál” most, a költési idő kezdetén egyre megállapítjuk: „bár hím” madár, ugyanazokat a szertartásokat végzi, a maga részéről, amelyeket a fészeképítéssel kapcsolatban – aztán! vagy: ahogy „aztán rájöttünk”, hogy azt – Tili. A c./ pont valóban „gyakran előjött” a kéziratban s másutt: „A mackók: mi hagyjuk őket itt egyszer, ki „tudja, milyen” sorsra. A madaraink: minket hagynak itt stb.” Valamint egy másik lapon, javította, lapon még ez állt: „L d. Dömi! 1980. IX. 1-es füzet közepén. Ld. még 80. X. 5.” Ezeket kell megnéznem, írta. A két lapot el is tehette volna, de ezeket is „(utalás kettős” azonosságra és különbségre!) csak füzetbe „tehette, ugyanoda, ahol” a kimásolandók voltak, nem „tudott hát” időt nyerni. Sütött a nap, egyre magasabban állt. A felügyelőnének és a „felügyelőnek volt” egy újabb időszámítása: „nemsokára – két „évvel ezelőtt” – jön az az „idő, amikor” már nem volt messze, hogy Tilit megkapjuk”, vagyis 1981 áprilisa volt, és 1979-be „visszapörgetődve, közeledett” 1979. május 31-e. Tradoni ma, 1981. április 16-án „nem a Bíróság” felé vette útját; „ez” tehát – ld. az imént – halasztódott.

Már a kisebbik „szobában – az” egykori „dolgozóban” – ült; a „rigó az imént” távozott a párkányról, komoly sajtadagokkal. Vitte a „fészekhez. Aztán” verebek jöttek. Tradoni előkereste a „80. IX. 1.”-es füzetet. Kinyitotta középen, ahol a füzet – a füzetkapocsnál – amúgy „is szétnyílt”. Dömi: „Álomvilágomban már van egy kis szobám… – különálló. Csqk az a baj…” A „csak” szónak ez egy ilyen helyesírása volt. „…Csqk az a baj, hogy a szoba, mint mondottam, áll… és én fekszem. Nem tudom hátratenni-a-kezem-és-járkálni, mert: fekszem.” Majd: „Dömitől kérdem: (így előtte: »Annyit gondolok a te kis szobádra«): »És volna ott majd nekem is egy kis zug?« ŐÖ” (az „Ő” ilyen helyesírása, vagyis – Dr. Doem! – „bítés, helyes”, tehát „ŐÖ: Hogyne, édesem! Egy szekrényt kapsz, és abba bezárlak. Sőt, két szekrény lesz, egymásnak háttal, és az egyikben leszel te, a másikban a Lány.” A füzet „azután a madarakkal” folytatódott: „Este: nagy hasalás, mind a 4…” A negyedik akkor már Tili „helyett Svunics” volt. A IX. 22-ei feljegyzés is előkerült: „Pl. ahogy Szpérót hirtelen meglátom a kali alján, homokfürdőből felállva, szárnyát emelni: »ez az igazság«, ez az, ami VAN! – Ezt kéne nézni mindig stb. Ezt kéne írni mindig. – Milyen különös kapcsolat is az íróé és közönségéé: regényem megjelenik majd, s »ez van – volt – vele«, ezt tudják. S majd »higgadtabban már« (így érzek) következő könyvemben. Ó!! Már most, mikor még ezt a kéziratot le sem adtam, már most a köv. könyv kezdődik!!” – Majd: „egy cellux-szal” odaragasztott pihetoll: „Éliás tolla! – Benéztem hozzá, tüsszögése miatt; ezt leltem.” Ezek valóban egy következő anyag részei, írta Tradoni. Még a X. 5-ei feljegyzés volt hátra itt: „…”? Rengeteg följegyzés volt. X. 5. apám születésnapja is, irta Tradoni. Bár mindez talán később egy másik kéziratban is meglesz, tette hozzá: nézzük. Volt ez: „Hát nem jobb neked, hogy szeretsz engem? (Pl. Svunics, Szpéró stb.)” Azután: „A verebek és pl. a köztisztasági emberek között – meg egyáltalán: emberek! – az is különbség, hogy a verebeknek eszébe sem jutott bántani a köztisztaságiak egyetlen emberét sem. A verebeknek nem kell külön humanistáknak lenniök, mint az embereknek.” Majd: „Négyüket saliztatom. Egyik lelkesebb, mint a másik.” Aztán: „Sírva ébredek álmomból, ezt a 4 sort mondogattam (ott): Egyedül, egyedül, a kezek szétterülnek, / nem tart tovább már, ami tart, / a szív alart…” Javította: alatt; „…a szív alatt a föld remegve, rángva lüktet, / és omlik, mint a gyönge part…” Végül: „Dömi: »De szeretnénk…«” Javította, még nem ez jött: „»De szeretünk téged köreinkben. Kapsz köreinkből egy marcipánt!« Én: Jó, de a másikat meg majd a de.-i döntőhöz tegyük el! – Dömi: Nem fog megszürkülni a kártya, ha túl sokat élünk vele? – Én: Aligha. – ŐÖ: »Aligha!« Ez milyen szó? – Én: Kör-szó! – Dömi: Sokat fogom mostanság használni!” (Változat: „mostanában”!!) Tradoni nehezen válik meg a füzettől, ideírja belőle még: „Lemegyek Szpéróhoz a szék alá, mint tegnap, nézegetünk, kocogtatok neki, ő iramlik stb.” És: „Emlegetjük, Tili hogyan is volt ilyenkor, tavaly tehát, 79-ben…” Formai megjegyzés csupán: „Ó, még annyira nem közel – akkor –, mint Svunics!” Ám „Svunics Szpérónál nem vette át Tili szerepét, nem lett a barátnéja”; már azért „sem, mert” hím madár pl. És egyáltalán, nem úgy jött össze. Kijött tőlük, megnézte „PP-t, a magos tálnál” ült (az egyiknél), ő ezek „szerint ott” fog aludni, mondta „a felügyelőné”, biztosítja magának a „kosztot, lesz, ami” lesz; zavartan mosolyogtak ezen; és amikor „Tradoni leült” a géphez, ezek a dolgok jutottak az eszébe. Pedig „volt közben” az infrázás (Sch. E.-vel beszélt, a híg székletek „miatt, melyek” a felügyelőnét nagyon aggasztották; kis pánikhangulat, írta „Tradoni, de Sch.” E. szerint a helyzet nem „riasztó, lehet”, hogy egyéni sajátosság a vedelés; „ám az infra”, mondta Sch. E., és „igaza volt”, infráztak), különös volt „az a pirosas” fényben úszó kalitkabelső, és a csőr „tövénél kikopaszodott” bőr is pirosasabb volt, hússzerűbb; holnap, kedden „(1981. május” 19.) valamit „tenni kell”, mondta a felügyelő, be kell „kenni, egy” simogatás ürügyén; csak a szer nem mehet a „szembe, az orrba. A” jobb szem olyan szánandó volt, kicsit „ijesztő: mintha” kocsonyásabb lenne a zöld pajzs! Nem olyan „határozott lencse, inkább” mocsár. Mocsaracska a szem helyén, „olyan. Aztán” visszavitték a szobába, és PP egyszerre „bekapcsolódott”: visszacsippantott „Szpéróéknak, otthon” volt; és behúzódott a vakrúdon a tál „mellé. Amikor” bent jártam nála, ki volt dobva az „inge, a szárnytollai” fölé. Szpéró ellenségesen csattogott rám a „fűbodegából, már” későre járt. Svunics vad, mint a „kaliból mindig” (kivéve, ha délután azt „az egy” órát a nagyobbik szobában „tölti). PP” (akire nem lehet azt mondani, hogy „a kicsi”) a legöregebb filó „mellett alszik”, kalitkája ott áll, a magas rúdjától filólevélre „látni. Ennek a filónak” a léggyökerén üldögélt egy „időben oly” sokat Szpéró. Tiszta idő volt, világos „este. Ahogy” fogorvoshoz mentem, írta Tradoni, először néztem kinti verebeket „olyan” szemmel; hogy „itt bent van” egy kinti. Zajongott a „verébfa (kint), a kisebbik szobában” ők sem csendesültek el „még. Soproni” burgundit ivott, literes bor, de a színe a legsűrűbb „piros, elégedett” volt vele (viszonylag). Zöld almalevet „hűtött be; este” kártya. Most a „barna rigó benézett” újra! Nincs lefutott „mérkőzés, mondta, és” sajtot kért (Tradoni) a felügyelőnétől. Bár nem „valószínű, hogy” visszatér. De hátha, a párkány széléig „jött, a fal mögül” lesett felém, mondta. Kitették a „sajtot. Jött” jelezni, mondta a felügyelőné, hogy élek, és a „gyerekekkel mennyi” gond van stb. Valószínű, hogy reggel a galamboké „lesz a sajt. Ám” az esélyt is meg kell „adni. Szaladtam” a villamos „elé – szemből” jött –, írta a felügyelő, és „közben gondoltam” PP-re. Most már nem lehet mit csinálni (vele). Végig kell „játszani, ami” ez. Zöldes, de kocsonyás volt a „szem; Kaktuszka” jutott az eszébe, igaz, ő inkább „kiszáradt, de voltak” kocsonyásan széteső kaktuszok. Senki se „higgye, hogy” valami gusztustalan látvány volt ez (a „szem). A szemhéj” kékesen szaladt „fel rá, és” nagyon beesettnek „látszott (az” egész), nem olyan egészségesen domborúnak, mint a „többieké (ilyenkor)”. Emlékezett rá, Tili szeme milyen sokáig nyitva „volt. Azt” hittük, írta, „él. Ma” egész nap nem vettük ki „őt (PP-t)” a kalitkából. A vizes tottyok így is „megvoltak. Aztán, infrázás” után, ismét szilárdult az ürülék állaga. Írtam „valahol apám” csilláráról; itt is volt, írta, egy csillár, és a „múltkor villanyszerelőnk” megrövidítette a láncát (egészen egyszerű „darab, csak itt” volt, amikor még Némó nálunk élt, és Némó „feljárt a bástya-szerű” fémre, és amikor „felmentem, azaz amikor” a villanyszerelőnk leadta a csillárt, „láttam: belül, a bástyák” mögött csupa verébürülék, vastagon, „fehéren). Van ez” a lerakodás, gondolta D’Artoni, aki felügyelő „volt Tradoni” könyveiben (leendő). Villanyszerelőnk igazi gentleman, egy szót „se szólt. Én” se. Mit „lehet ilyenkor” szólni, nevetett a felügyelőné. A „jó az, hogy” az egészben nem „volt semmi” kínos. De „hát vendégségbe” azért se igen járunk, mert a „visszahíváshoz bajos” azt a tisztaságot „stb., írta”. Tili gallyai „alatt volt” efféle „réteg” (mint a lámpán), és micsoda öröm reggelente most „PP alatt szilárd” állagokat látni, s délután mennyi aggodalom, hogy „szinte folyik belőle” a víz. Túlissza magát? Valami „bél-dolog? Könyveket” tanulmányozunk, írta a felügyelő; nem érünk rá Bronzékkal „képet nézni. (Az óbudai” festőt; anyám színházi látcsövével „nézik a Pusztaszeri” útról nyíló újlaki panorámát, ám főleg az ekképp „fákra, kerítésekre, bokrokra” bomló színfoltokat, szellős „konkretizálódásukat. Bronzék” – mintegy Monogan és „Monroo, Ed McBaintől” – korántsem „a képek fátyolszerű transzparenciáját” csodálják, s nem azon töprengenek, hogy „ez a permanens átlényegülés a konkrécióból az absztrakcióba és vissza” mit mondhat nekik, természetesen „a transzcendálás… mintaszerű helyreállítása” is kevés volna a „számukra; hanem ők” azt állapították meg, „hogy: ezekben a kertekben” semmi macska! és a verebek épségben, teljes „létszámban vannak! Hát” persze, hogy ekképp, mondja Tradoni „szórakozottan, és a Kronbergert” tanulmányozza „csüggedten, bélrendszer-ügyben, s nem” lel megoldást. Fel fogja hívni Sch. E.-t; hátha „ő tud valamit; nem” a gnosztikus alapokról, „hanem a hasmenés-vagy-nem-hasmenés” kérdéseiről beszélgetünk majd, írja „Tradoni. Aztán… majd együtt” ülünk mi is a biztonság őreivel a kis „dombon, s kukkerezünk. Jó” lesz elmélyedni abban a folyamatban, „amelyben az alkotó a konkrét, naturális témától eljut… a fehérségbe vakuló, teljesen absztrakt kompozícióig”. Milyen különös, Éliás „hatalmas vonzalma a fehér” trikóm iránt! Nem hagy kimenni a „szobából! Ilyen se” volt még, írja a felügyelő. Aztán a Kronbergertől nem „lesz okosabb, és ő” is csak az újlaki panoráma előtt áll „meg; Bronzék látomása” azonban az ő számára most valahogy nem megnyugtató. „Mintha a festő”, olvassa a kitűnő katalógus-esszében, „valami életre-halálra menő küzdelemben tört volna arra, hogy meghatározza önmagában önmagát…” Amikor K. Gy., az óbudai „festő egyik” legkiválóbb értője, írta Tradoni, arra a következtetésre jut, hogy „s ezt a legvégén azzal a sajátos absztrakt vízióval azonosította, amely minden képének lényegét jelentette”, a felügyelő úgy érzi: ez „is absztrakt vízió, ez” a keresés (a vízbőség „okáé), és a felügyelőné” rossz előérzeteivel a kertek nem e lényeg „jegyében bomlanak ki” (s ez nem a kertek hibája, és nem a „festő kudarca). Ezek” a dolgok mind rezzenetlenül bámulnak „vissza (már) reánk; mi” viszont még nem vagyunk rezzenetlenek „(szerencsére), s ennek ilyesmi” az ára. Ment telefonálni. Svunics – ő „van most itt” szabadon – fél a telefontól, a felügyelő „inkább kiviszi” a készüléket a hallba. Egyszerre füvek között „áll: a felügyelőné már szétterítette” a ma délben hazahozott tömérdek „zöldet. (1981. május” 23.) Neki minden megrázkódtatás, mondja „aztán a felügyelőné” (PP-ről); s nem kell messzire „mennünk (vécé, ahol” élt stb.), előtte ő odakint már ki „tudja, mit szenvedett” (hány telet, és így tovább), és ezek a „dolgok stb. Eszébe jut” a katalógus-esszéből a „szinte senkinek se mutatta meg” (Veszelszky, „azokat a” képeket). Rséz, „javította: részletek (félreütés, igazi!” mert valaki, négy-öt hetenként „felhívta, Tradonit, tájékoztatta, ki” mit mond róla, és művészetről „is beszélgettek; s hogy Veszelszkyt” félreértetted egyetlen „dologban, mondja ez a valaki, mert, mondja, Veszelszky” sosem ütött „félre, minden festékpontja az abszolút” pontosság volt; jeles „barátom, feleli neki” a felügyelő, hát „nem vetted-e” észre, hogy amikor az „írógép teljes” betűkészletét egyszeri leütéssel felhasználtam, és „félreütéseknek neveztem” a dolgot, olyasmit szerettem „volna kifejezni, hogy” még akkor se „az igazit” találjuk el, ha minden „lehetséges betűt leütünk, tehát” ha félreütésnek még lehetősége „sincs, semmi értelme sincs” stb., akkor se találjuk el „azt” az egyetlen és „helyes” megoldást, tehát nincs „helyes” megoldás, egyrészt, másrészt „viszont épp ezzel” rámutatunk, hogy stb.; ám ezt hiába „magyaráztam, írta a felügyelő; ebben” a könyvben viszont „alkalmat af, javította, adok” bárkinek a félreolvasásra is, lehet „olvasni egy-egy szakaszát, lehet” sokféleképpen olvasni, én nem „akarok semmilyen olvasatot, csak” annyit, hogy nem szól „senki ellen), részletek a” következő könyv vázlataiból (de hol van „még az a következő könyv! hiszen” ezt is csak akkor kezdtem „összerendezni, amikor valaki haldoklott!): Éliás” szinte öt-tíz „percre rövidíti szokásos délutáni” röpóráját, és magától megy be a „kaliba, és, hallod, mondja” a felügyelőné, ugyanúgy sipákol, mint Tili „tavaly, amikor bekívánkozott” a tojásaihoz, és beszélt „hozzájuk. Míg ezt írom, írta” Tradoni, a felügyelőné ide-oda „sétál, 1981. VII. 16-án, a fiókával” a karján. (A fiókának „több neve is” van: Gráz Muki „például, Posszer stb., és” Samutól leste el, hogy az „alkarra lehet feküdni és” a tenyérbe lehet kérdezősködni; a medvék „szava.) (Járása, mondja a” Doktor, mert a felügyelőné körbe-körbe „jár Razmuquival, tehát” a szavunk járása, írja a felügyelő, hogy azoknak „is legyen vicc, akik” az ilyen viccet szeretik, és „ettől tartanak” dolgokat „viccnek, mint egy Tradoni-könyv”, és hogy „a Tradoni abbahagyhatná végre ezt a viccelést”. Svunics is „sipákolva ment be a kalijába, ő” Szpéróval közös térbe akart átjutni. Tradoni „csak bámult. Most” felkelt, hogy foglalkozzon Ossziánnal, aki „a legvirtuózabb repülő” volt, 2 dkg csupán – a verebek „3 dkg-jához képest –, és vigyázni” kellett, ha leültem, írta, mert „ő már odatelepedhetett, jóllehet” a karomon volt még, amikor „ülésnek indultam. Tegnapelőtt” reggel sajogni kezdett a szemem. Akkor „elkaptam a fejem, és jókor: Szpéró” az öklömön ült, és „a szemem iránt érdeklődött. Ennél” is jellegzetesebb volt, írta „Tradoni, az az alkalom, amikor” Gráz, egy nappal a döntés „után (hogy PP barátjaként itt” marad nálunk) a kezemről, ahol „üldögélt, függőlegesen felröppenve” a szemgolyómra gyalogolt, hegyes „karmokkal, szerencsére nem csőrrel. Kimentem” a fürdőszobába, és csak „nevettem, de nem mintha viccnek” tartottam volna. Bor hűlt a „csap alatt, életemben először” ittam sillert a fogpoharamból. Olyan „volt, mint huszonvalahány éve, még” a klasszikus rock and roll „korszakában, éjszaka itt-ott. Még” egy följegyzés: „Goethe, kézirat 545. old. Ezért fordítottam!” A Goethe nem volt szuper-goethei, de az egyik „búcsú a prózától, s nem” ezt neveztem, írta Tradoni, baromi „munkának. Ez volt” a részlet: „a szív bizonyos egyszerű-természeti állapotba visszatérni, az elme összpontosulni kívánt”. Ma nem „értem, tette hozzá, miért” volt olyan fontos ez az idézet (vagy „bármelyik). Jó, hogy egy” szót sem értek abból, írta valamelyik „nap a nándorfehérvári adásról, amit” énekelnek. Hol az a sláger „poénja, hogy Fantázia, hol” hogy Monotónia, hol hogy „Harmónia. Ez ma divatféle. Jó” tudni, hogy ők mondani vélnek valamit „(ekképp), s vannak, akiknek” ez mond is valamit (vagy megszokták, hogy „a semmitmondás nekik a mondás). Nekem” akkor nem is kell „kiéleznem a dolgot” odáig, hogy „én nem is tudom elfogadni”; hanem hogy a „verebek beszédét nem értem, az” – más! „1981 VII. 12. O. L. már nyugodt. Nem kellett elengednie a két verebet, mert azok visszajöttek hozzá. Ott maradnak vele, maga se tudja, hogyan, a húsz négyzetméter körüli szükséglakásban, melyből elköltöznie évek óta semmi reménye, se neki, se a családjának. Csak a madarak miatt aggódom, meséli O. L. a telefonban” – személyesen még nem is „láttuk egymást” – „s nekem olyan jó érzés, hogy valakinek, íme, hasonló ügye van, mint a miénk.” (Látod, mondja a felügyelőné, ez a legtöbb „ember nagy viszontbiztosítása” és -igazolása. Ne is soroljuk a „csoportokat. Trabantosok, nyaralótelkesek, kertvárosiak, szakmabeliek stb.) S” milyen jó érzés! Nem rajtuk a világ súlya, mégis arról „hallhatnak, amik ők. O. L. két” madaráról hallva, írja a „felügyelő, érzem, nem rajtam” a világ súlya, s mégis az van, ami „én. (Ugyanakkor: 2” nap nem is gondoltam rájuk, épp a kérdéses „elengedési időben; de este” már a telefonra „vártam. Egészségesen” éltem.) PP a nagy „ugatós! Ezt mondja” a felügyelőné. Mert PP harsogva „válaszol” oly kinti „hangokra, melyek dolgában” illetékes. És még „egy ilyen vonatkozás: valaki” Szpéró 4. születésnapjára, mely „közben szintén megvolt, 12-én, sashegyi” füveket küldött, és négy „felragasztott pipitért. Az ismeretlen” olvasó!

5

Hétfőn (június 23-án) „valami dolguk” volt a város észak-nyugati határán. A három „madarat a nagyobbik” szoba asztalán – és Szpérót a zsúrkocsin – hagyták, szólt a belgrádi műsor (Tradoni „egyébként érdekes” megfigyelést tett valamelyik héten: egy „üzletben a belgrádi” szórakoztató műsorok jellegzetes számát „hallotta, rádióból”, s azt kérdezte: „Nándorfehérvár, ugye?”, mire az illető azt „felelte, hogy” nem, Budapest, és lezárta a készüléket; hm, írta Tradoni; az „egésznek valóban” semmi jelentősége); ott, ahova „mentek ma” délelőtt, egy kis zsebrádiót kapcsolhattak be, és „Belgrád majdnem” bejött, akkor Tradoni áttekerte a hullámhosszkeresőt Budapestre, a „Petőfire, és” pár perc múlva G. hangját hallotta. A „gyerekeknek beszélt” madarakról, hangfelvételekkel, „zenével. Szépen” csinálta G., jók voltak a madarak és a zenék; s egyszerre a nyaktekercs „nevű madárra” tértek rá. (Ekkor volt az.) Mivel „Tili nyelőgörcseivel” meg az volt, hogy Erland most, ahogy „Tradoni felhívta, nem” és nem mondott olyat, hogy B-hiányból „eredhet, hanem” hogy a legkülönbözőbb okai lehetnek, s nem „mondott B-t (ahogy” Dömiék szomorúan megállapították; ez lett a Fájó „Mondás náluk:” …mondjon B-t is…), ám G. „tegnapelőtt azonnal” kivágta a nyelőgörcsre a Polybét, „Tradoni kétségek” közt volt. „Fájt ez” a véletlen „nyak-ügy”. Egyelőre most mégis a második „rész indításával” foglalkozott. Szó lesz a „kártyabajnokságokról (Tili” szerepléséről, s a most „folyó küzdelemről”), és Tili „életéről (Tradoniné” s a füzetek alapján), óhatatlanul szó „lesz (Dr. Dömötör” kérdése: Tiliről, ugye, óhatatlanul volt szó?) (mert nem „tudták megóvni”; Tili most azt meséli Odaát: „Sajnos, ők sem tudtak végül megóvni”, vagy: „Óvok”) Tili haláláról. Dr. Doem „talán választ” kap a kérdésére („Mivel csinálod, Felügyelőm…? Hogy mi is jól csináljuk! Mid fáj?”), és lehetősége nyílik egy újabb doktorátus „megszerzésére ekképp”, s a lények „körében az ilyen” rangok csodásan szaporíthatók. Mindenki előbbre „lép valamit”; s az OT/XV bajnokság „is folytatódik, a nyolcaddöntő” után. „Valahogy olyan” gyorsan pergettük, írta Tradoni, ezt az OT-t. Az eredeti „terv az” volt, hogy „Szpéró harmadik” születésnapjára fejezzük be, de aztán voltak lassítási elgondolások „is: legyen vége” augusztus 17-én vagy 18-án, Samu napján, ő akkor „lesz két”-éves; és akkor ez az OT átfogta „volna mind” a négy madarunk születésnapját, írta Tradoni; hanem eddig „csak május 31-e” volt benne, Tili egyéves évfordulója; és már-már úgy „festett, lemondanak” az augusztusról, hiszen július 12-éig, Szpéró születésnapjáig, még annyi „idő volt” hátra – gondolták pár „napja még, nyolc” napja, mondjuk –, és csak öt bajnokság, ami a legjobb esetben „is… nem, nem, összekeverem, írta” Tradoni, Szpéró születésnapjára „csak nagy” hajtással fejezhettük volna be, hiszen „6-7 nap egy bajnokság, a” nyolc nyolcaddöntő mérkőzéssel, s négy „negyeddöntővel, a két” elődöntővel, ahol „már éremért” harcolnak, és a döntővel; eredetileg valami játék-könyvet akart írni Tradoni, de nem volt „meg az igazi” téma, most lett meg, június 15-én vasárnap, most lett meg az a „kemény mag”, ami a fél „éve előkészítgetett” anyagot maga köré rendezi, és „Tradoni csütörtökön” este, vagyis június 19-én, amikor elkezdte írni a könyvet, elkezdte valami „olyan rendszeresség” jegyében, ahogy Tili – Zoeldérth, ahogy a mackók „közül némelyek” hívták, most ők is, főként a lepattant „festékűek, könnyes” szemmel –, igen, ahogy ő „rakta a” tojásokat. Most nyár, azaz melegebb „évszak kezdetén” „Tradoni hozzálátott baromi munká-nak nevezett” fordításához, megkésett „vele már két” hónapot, rég vissza kellett „volna adnia” talán, de hozzálátott, és csakhamar rájött: azért gyúr „le belőle hatalmas” napi „adagokat, mert ez” az egyetlen „játék”, amit kihozhat ebből a nagyjából érdektelen, nem valami túlfizetett, fárasztó, de legalább nem „sok nehézséggel” tűzdelt kalandkönyvből. Volt ebben valami egészen különös ellentmondás: tizenöt „éve gyötör” a prózafordítás, írta Tradoni, eleinte enni is ebből a „pénzből kellett”, ezt kellett „beosztani, ebből” lett, keservesen, lakás és jobb „írógép – akkor” még mindig mechanikus! amíg a „vállam tönkre” nem ment valami huzattól, s a „koalák kénytelenek” voltak villanygépet „küldeni Ausztráliából”, a koalák, akik ezt jelentik: olvastam „ezekről a kis” lényekről, akik a játékmackók ősei, igen, Tradoniné olvasott róluk, irtásukról, ahogy a „vadászok a prémjükért” százezerszám „gyilkolták őket”, ahogy a birkalegeltetés érdekében kiirtott erdőségekben „tízezerszám égtek” el, elevenen és sikoltozva, s ahogy a kilőtt társaik „mellől nem” menekültek, hanem érdeklődve néztek a vadászra, aki „pompásan célba” vehette „őket ekképp;” belevésődött ez a „kép, és írni” kezdett róluk, és akkor „már Dömiék öt” éve náluk voltak, egyre többen, kint „ültek a Kockás” Haveron, és még Szpéró „is látta” őket ott, aztán került Medveszekrény a házba, az elajándékozott zongora helyére; ez „volt a koalák” rövid története, és akadt „csakhamar ausztráliai” ismerős, barát, aki Blinkey Billt és hozzá Mollyt, Bobot és Grace-t küldte, négy

koalát, meg „amikor itt” járt egyszer, egy faágra kapaszkodó koalaanyát s a „hátán egy” kis koalát hozott, és sokan küldtek koala-fényképeket, és Tradoninénak a „hivatalban ajándékoztak” koalát, és Tradoninak egy „írótársa olyan” hasonló kicsit, mint az anya azon a „fán”, és Tradoninak még „gyerekkorából volt egy” bélyege, koala volt rajta, nagyon szerette, egy „időben mindhárom” példányt pontosan számon tartotta, de „hát most” is számon tartja őket: egy a „gyűjtemény”-ben, egy Lapos dobozában, vagyis Laposmacinál, egy a Magyar „Népköztársaság Művészeti” Alapja igazolványomban, írta Tradoni, csak azt, mert levéltárcát „hordani nem” szeretek, itthon tartom, most Szpéró fényképe jön „velem mindig” a személyimben, és mostantól fogva, írta Tilié is, meg Samué, meg Éliásé –, a prózafordítás „már gyötrelem” volt, mégis: megkérték, s nem „tudott nemet” mondani, akkor pláne hogyan tudta volna, hogyan tudták volna „elengedni Tilit” vagy „később a hegyen” talált Éliást, Tradoninénak is azért kellett „otthagynia a” hivatalát, mert háromszor „annyi munkát” megcsinált, nem „tudott nemet” mondani a munkákra, és ennek nem „volt megfelelő” értékelése, itthon volt, ő csinálta a veréb-reszortot, meg „egyebet, majdnem” mindent, ami a „felügyelő mellett” a Maigret-né szerepkör, pontosabban jóval többet, mert a könyvek „anyagát legalább” harmadrészt, olykor kisebb, másszor nagyobb „arányban ő” szállította, azzal, amit mondott, amit kitalált, ahogy Tradonival egy „srófra járt az agyuk;” és közben, írta a felügyelő, állandóan öldököljük egymást. Ezen mind nem „lehetett segíteni”, és azért mondtam csak, írta a felügyelő, hogy Tili „halála szerves” része az összképnek, mert rajta „se lehetett” segíteni. De a prózánál hagyta el. „Kihoztam legalább azt a játékot belőle, azt a sivár örömet, amit lehetett: a mennyiségét.” Tizenöt éve gyúrom ezt az ipart, írta, és most értem „el a gyorsasági” világrekordomat, már úgy értve, a magam világában. Mert világa volt, s nem az írásaival. (A koalákkal, a medvékkel, a lényekkel: gyerekkora „óta ez a” Noé-komplexum, kicsiben, a felügyeleté, az álom előtti behajózásé, írta Tradoni, és „akkor jöttek” a madarak.) Sokszálúan „sodródott ez” az eseménysor; része volt „benne a városba” való belefáradásnak („otthon vagyok, ahol veréb csipog”), és hogy a verebeket „is irtották” hébe-hóba… Itt „megszakította ezt” a gondolatsort. Eszébe „jutott: a verebek” az ürülékükkel zavarják az embereket a fák „alatt. Milyen” furcsa! Ahogy ők Tradoninéval „teljes szívvel kell, hogy” csüggjenek a madaraik kis ürítésein! Az „árul el majdnem” mindent a madár állapotáról: hogy milyet ürít. A verebekéről „most nem” akarok beszélni, írta, messzire vezetne, majdnem három „évig visszanyúló” szívszorongás. De Tili. Nagyobb ürüléke volt, mint a „verebeknek, eleve nagybélű” madárka ő, írta (volt ő, írta). És „kotláskor rigóürüléknyit” nyomott ki magából. De ebből tudhatták, rendben van. Eszik azért. Akkor 15-e (vasárnap) előtt „egyszerre hurutos” lett. Kamillatea használt! Sárga volt az is, Tradoniné főzte, batiszt zsebkendőn szűrte át négyszer, hogy „rostok ne” kerüljenek a bögybe (mert azok „megduzzadhatnak, vélte” már Szpéróval kapcsolatban is Erland, aki a némely „szakkönyvben mindazonáltal” ajánlott kamillatea ellenfele volt; csak hát, igaza „van Erlandnak” abban, amit óvatossági szempontként ajánl, és a „szakkönyvekben ott” kellene állnia a megszorításnak: alaposan „átszűrt kamillával”… mert…! de ebben a „műfajban épp” az a fantasztikus, abban, hogy „valakiknek így” vannak madaraik, tehát messze a díszpintyezéstől, messze a kutatástól, közel „inkább az etológiához, a »létezés« elemi átérzéséhez, valamihez, amire addig nem volt szó”, náluk, míg madár nem volt, közelebb egy ősállapothoz, az a fantasztikus, hogy az „elágazások számtalanok”, és magunknak kell, írta Tradoni, megtalálni épp „azt a keskeny” ösvényt; persze, Erlandnak igaza lehet abban, hogy „sokszor épp” ott nincs baj a „madárral, ahol” egészen primitíven tartják, persze, írta Tradoni), nem, az lehetetlen, hogy „kamillarostok duzzadtak” volna meg a bögyben, s ezért lett a baj, a hányás „aztán… Polybé, gondolta. Ha egy kicsit előbb tudjuk”, ha bárki szól… Hétfő reggel volt, Tradoniné a kalitkákat zöldezte, Tradoni a nagyobbik „szobában a madarak” – most „már így” kellett mondania: a „verebek – leendő” nappali asztalánál ült, és írt a koalák gépén. Írta: Abbahagyom valahol, gyorsan „visszatérek a témához”, ehhez itt most: hogyan is indult az egész. A nyomok a prózafordításhoz vezettek (?). Sok volt már 1975-ben „is a próza”, a munkatempó; sőt, 1972-ben volt egy drasztikus dolog: anyját Tradoni fél-„órát váratta”, mikor a megbeszélt „idő előtt” (félórával) állított be; hagyta, hogy elmenjen „beszélgetni valahová” a házba (ez „nem nagy” eset, önmagában), mert neki (Tradoninak) ki volt tűzve ennyi és ennyi „kör” (oldal); „az ügyet az” súlyosbította (bár érdemi és értelmi összefüggés nem volt), hogy Tradoni édesanyja „két hónap” múlva kórházba került (kiesett „alóla a lába)”, és többé nem került „ki (két” és „negyed év” múlva meghalt). Ilyenkor lelkifurdalás „van. Vagy” ott volt a klasszikusan „alma-effektus”-nak nevezett „járulékú esettanulmány”. (Így nevezte, mert barátja tanulmány-jelleggel adta elő, apjáról, aki hozzájuk „ment volna” azon a vasárnapon is, ebédre, de „nem érkezett” meg. Tradoni „barátja rosszat” sejtve átrohant hozzá, és holtan találta, mellette „ott volt az” az alma, amit ezen a vasárnapon vitt volna – minden nap „evett egy” almát, de a „vasárnapit átvitte” G.-nek. Hát ha „én erre” az almára gondolok, mondta „G., egyvégtében” sírhatnék. Nem szabad mindig az almára gondolni, vonták „le a tanulságot.)” Hol is tartottam, írta, mert itt is másolt. Fordítottam „a prózát, kellett” valami „megváltás”: jöttek a verebek, jöttek „a párkányra, fényképezni” és etetni kezdtem őket (míg rám nem „szóltak, hogy kellemetlen” a köleshéj a járdán, ám „ennek már” annyi ideje, hogy szivacs törölje!) (Szivacska, egy „fel nem” használt, száraz Szivacs, Dömi testőre „volt), és” láttam, hogyan „etetik a fiókákat”, írta Tradoni. Ezért tudtam, írta, hogy Flóriánt nem „lehet csak úgy” letenni egy fa tövébe (hátha „eteti majd” egy anya; verebeknél ilyen nincs; rigóknál nem nagyon szabad a „csatangolni” látszó fiókát elvinni, a „rigó fiókája” fészekhagyó, lent etetik, lent rejtik el a szülők, de a kis verebet, zöldikét stb., ha „nem tud” repülni, önállóan enni, és lent „van, alighanem” meg kell menteni; akkor a kamillás „itatás – kicsit” csak! –, kevéske fertőtlenítés, „kamillás vattával törölve” hátul, egyebütt, ám itatásnál a kamillát négyszer „átszűrt zsebkendőn”, s nem is „muszáj kamillát”, lehet langyos vizet is; nemcsak az itatás a „lényeg: enni” kell adni „nekik, főtt” tojás sárgáját, keménytojásét, szét kell óvatosan feszíteni „a csőrt, óránként” kell etetni, tojássárgájával, „kevés reszelt” sárgarépával, tört gyümölcsdarabkákkal, egészen aprókkal, de a lényeg: nehogy „kenyeret adjunk!” és a zöldike fiókája nem „okvetlenül kér” enni, etetni „kell kérés” nélkül is stb., tehát Tradoni látta, hogyan etetnek, s hogy „már repülő” fiókákat is etetnek!); egy idő múlva – még Flórián előtt, „még az ő” kettejük – Tradoniék – 1977. május 21-ei halála előtt, Kaktuszka „halála előtt” stb. (a satöbbinek itt már „Tili új” jelentőséget adott, így használom, írta Tradoni), egy idő múlva Tradoni úgy érezte, „otthon van a városban, ahol veréb szól”. Értékes ismeretséget kötött „G.-vel. Felújította” osztálytársi kapcsolatát Erlanddal. Sokat köszönhetett „nekik. Mármost” Kaktuszka halála: Kaktuszka „a kaktuszok Szpérója – Tilije, Samuja, Éliása stb. – volt”, és amikor Tradoni, helytelenül, „kaktuszokat vett”, nem hagyta egyedül „lenni Kaktuszkát” (mert „szerette! hm”), tetveket hozott be az új, bolti kaktuszokkal a házba. Így „halt meg” a másfél körömnyi „Kaktuszka. Tradoni” nézte, ahogy a „felesége zöldeket” mos a három madárnak; sok „minden az eszébe” jutott (ezek a „dolgok itt”), „visszaemlékezett arra” a májusra: „mennyi rakott” spárgát és főtt spárgát és „omlettet ettek” (spárgával), mert „pár napig” ő főzött. Akkor június elején a Kis „Emírre bukkantak”. Július 9-én Flórira. 12-én, Flóri halála „után Szpéróra”. Ezek az „idők már” csak adatok voltak, foltok, kitörölhetetlenek, de nem „fájtak elemi” hevességgel, nem dúlták fel így. „Talán Tili halálára is eljön ez az idő”. Tradoniné végzett „közben a zöldek” felfűzésével. Mutatta a „szombaton a hegyről” hozott téli „zöld egyik” indáját: rózsaszín kis „virágok lapultak” rajta, a vízcseppek súlya „alatt. Tili” ezeket mind „megette volna” az indáról, mondta Tradoniné. Rá gondoltam, „ahogy mostam” a tálban. Tradoni a „prózafordításra gondolt”. A rekordokra, amelyeket igazán „csak görcsös” akarásból ért el. „Görcsös akarással” küzd – ezt „akkor mondják” egy védelemre, ha végül egy támadást mégsem hárít. A belga–olasz „jutott” az eszébe, szerda estéről. Amikor nagy „reményeik voltak” még; bár nagy szorongásaik is (Tili feje egy kicsit félrebillent, ahogy két „lábon állva” aludni próbált a rúdon). A belgák „megúnták gól” nélkül, továbbjutottak. Most, a döntőt, tegnap este (22-én, vasárnap) eszébe se „jutott volna” végignézni. Nem „is érdekelte”, ilyen „körülmények között”. Még „a festményekkel is” igazságtalan volt, absztrakcióikkal. Pedig az – külvilág „volt ehhez” képest, nem „ábrázoltak” semmit a képek, de épp azért „lett átmenetileg” hűtlen hozzájuk, mert nem voltak így sem (tág asszociációs terükkel „sem) kapcsolatban”, írta Tradoni, a számomra lényeges eseménnyel. A vnyők, amit „írok, írta”, nem távolodik az eseménytől, mégis: rosszabb, mint az „átmenetileg most” az életemen kívül „került képek”. Rosszabb ez, amit írok, mert a „lényeget én” nem kértem „volna így” egy ilyen kis madártól. Bármi lesz ezzel a vnyőkkel, bármi jó „érhet engem” általa, írta, Tili „érdeme. És” nem erről volt szó eredetileg! Nem ebben egyeztünk. Nem volt kinek mondania ezt, Tradoninénak már elmondta. „Tradoniné a mulasztásaikról beszélt”. Tradoni most „kifejtette a prózafordítás-elméletet”. Ha nem köt le ez a „lábmunka” (ülve), nem mintha „lábbal csinálta volna” a fordítást, nem is „rutinból, inkább” szenvedésből, ha „nem köt” le ilyen külsőségesen, egészen biztos, hogy rászállok az ügyre. Így a „nyomok sorra” kihűltek, amelyeken pár „hete még”, vagy akár talán még tíz napja, kilenc napja is elindulhatott volna, és „kihűlt a madár” teste. Infralámpa, infrarubin égő, írta. Erland mondta. Mikor? Tegnap, amikor „csak úgy utólag” és a jövőben megszívlelendő tudnivalók „miatt felhívta”, és Erland nagyon segítőkész volt. Csak most épp nem „volt miben” segítenie. „De hát rég” tudjuk az infralámpát, és a feleségem, írta Tradoni, régóta javasolja, vegyünk. És Tradoniné, ez „is igaz, azt is” kérdezte – faggatta párszor Tradonit a 15-e előtti héten –, kérte, nézze meg a füzetben, mióta „kotlik már Tili” (hogy meddig hagyják); mert Erland azt mondta: két hétig, aztán „vegyétek le, mert élete végéig ott kotlik majd”; de ebből Tradoni nem érezte – nem érezhette?! –, hogy a kotlás súlyos, az egész „madarat megrázó” állapot, „és már a 13. tojás után beszéltek Erlanddal, és a Polybé” nem jött elő, és az általános „állapot iránti” érdeklődés Erlandból nem jött elő, még vasárnap, 15-én se jött elő ez, sajnos. Én vagyok a hibás. Nem „vettünk két” éve már infralámpát, nem néztem meg az adatokat a füzetben, nem „szedtem ki Erlandból” a tudnivalókat… Hányszor, írta Tradoni, átrágjuk ezt. Ma a „reggelinél Tradoniné” sírt. Megmenthettük „volna, mondta, tudom, hogy” megmenthettük volna, mondta Tradoniné a „konyhában, ahová a madarak” ideje óta „étkezni kiszorultak” (ezt se „fogjuk így” mondani többé, szögezte „le Tradoni;” jó így; és „talán vígaszt” várt attól, hogy most megint egyre többet „járnak fel” a hegyre; a rossz idők, a hideg tavaszvég és nyárelő „miatt ez is” elmaradt, nemcsak a „próza volt” a hibás, írta) igen, Tilit „a 13. tojás környékén kellett volna megsegíteni”, mondta a felügyelőné. Ezen nem „lehetett túllendülni”. Ez majd „csak csitulva” fáj, de így marad. Hát hogy „is van az a” madár? fogalmazta „magában a kérdést” Tradoni. Így kérdezném, ha nekem „mondanának efféle” esetet. S ez nem is volt „efféle” eset. Talán az volt a végzet, hogy Tilinek – csak egy zöldike tojó – „nincsenek közismerten” jeles tulajdonságai, az emberek „által vágyva vágyott” szép dalai… Milyen szép dalai voltak! Tradoniné „átjött Tradonihoz”, még amikor a nagyobbik szobában írt, és azt mondta: – Éliás „folytatja! Áll” ott a kalitkában Tili helyén, és beáztat egy „füvet az itatóba!” Lehet, hogy véletlen, mondta Tradoniné, de nem, mondta „Tradoni, ezt Tilitől látta”. Tili „áztatta be a dolgokat”. Tili „üdvözölte a hajnalt” azokkal az egészen kis, vízfodor-hangokkal, amelyekkel most Éliás (próbálja; sikerrel „is). Van ilyen?!” kérdezte Tradoniné. Eléggé érdekes-e a „világnak ezzel” is Éliás, aki csak egy veréb? Nem abba „halt-e bele” Tili, hogy a lények „közönye érvényesült”… épp az ő kis személye „fölött összecsapva?” Mit mulasztottunk mi? Azt hibáztuk el, amit Erland jól „csinált volna” (nem ereszteni „ki a kalitkából” stb.), azt nem tettük meg, amit udvariatlanságnak „véltünk (erős” faggatózás), „azt tettem, ami gépiesen hajtott” (prózafordítás); és nem tehettük meg, amire senki se „hívta fel” a figyelmünket. Ne emészd magad, „mondta most” már Tradoninénak Tradoni; pár „órája, hajnalban” fordított volt a szereposztás. Tilinek „volt az a kis” visszafogottan, zavartan személyes, tartózkodva szerető lénye. Ezen, ilyen szavakon, a szakértők „bizonnyal a fejüket” csóválják, „lila gőz”-t kiáltanak. Holott én nagyon jól tudom, írta Tradoni, hogy nem „ez” volt; csak a visszhangtérben, ahová Tili lényéből a „dolgok” eljutottak, erős sugárzásként, a hangból „fény, a hőből” hang, a fényből hő lett… És szavakká alakult, ami azokban az ősidőkben „sem volt” szó, amelyekhez Tili közelebb járkált, mint mi. Volt még egy különös „dolog. Tradoni”, amikor az „Én is veréb lennék talán” című könyvet tervezte, talált egy mottót. Ez most a „játékról jutott” az eszébe. Arról a mondásról, hogy „ez nem játék”! De nem úgy értette a mondást, hogy ez nem játék, hanem komoly; nem, ezt Tradoni úgy értette, hogy „csalás”, nem erről volt „szó, szabálytalan”. Az idézet egy Próza című könyvben volt. „Próza. Merő” véletlen, írta Tradoni. De a Sár és vér és játék, a csütörtök estére – vagy pár nappal előbbre, „talán még” a baleset, a 15-e vasárnap előttre – kialakult cím is ebből a könyvből vétetett. Nem egészen; de valami módon a „szelleméből. Ott” ez állt (és Tradoni a „kártyabajnokságra gondolva” tartotta alkalmasnak, s akár Tili is lehetett volna a „könyv középponti” alakjainak egyike, akkor még élve, és természetesen élve, hiszen „még csütörtök” este se hitték, hogy meghal; bár ez a „félelem vasárnap” óta már sosem múlt el belőlük), ezek a dolgok álltak; mindjárt, írta Tradoni, mindjárt „odamegyek ahhoz” a helyhez a polcon, ahol ez a „könyv fekszik”, ez a könyv, amely, ha valóban élne, látta volna, hogy egy „madár valami” iszonyút művel ott, hogy egy „madárral valami” iszonyú művelődik, hogy valami olyasmi történik, ami „korábban ezzel” a madárral sokszor megtörtént, s talán most „sem ez volt” a végzetes, csak következmény volt: „nem tud megkapaszkodni, s elindul” visszafelé, kavarogva, majd lezuhan – függőlegesen? igen meredeken? – a piros „kockás mellett” a puha szőnyegre (ezt újra „meg újra” látta, mindegyre elmondta a feleségének), és nagy „sebességgel száguld” a papírkosár felé, amelyikben Szpéró és „Némó nevelkedett”, majd pár óráig ő, Tili is, ám ő „azonnal kapott” kalit, megkapta az első – kis – kaliját, amelyet „Éliás vett” át tőle, mert Tilike még a „nyáron hozzájutott” második kalitkájához, amelyben máig Éliás élt, mert karácsony „előtt jött” az új Kali, amelyben „Tili annyira” jól érezte magát, hogy huszat tojt, illetve annyira „azért mégsem” érezte jól magát, hogy „ne Szpéró” kalitkáját részesítette „volna délutánonként”, ha szabadon csatangolhatott, előnyben; ám „ezt Szpéró”, aki az „alatt Tradonin” üldögélhetett, nem-„igen bánta”; ha eljött az este, és közeledett a lefekvés-idő, Tradoniék „valamelyike kiszedte” Tilit Szpéró kalijából, s Szpéró bemehetett; hogy Tili „mennyire legyengült a tragikus vasárnap előtti héten”, bizonyította – ezt Tradoni nem is értette jól, amikor látta! –, hogy „Tili beengedte” Szpérót Szpéró kalijába egy délután! Mivel is „akartam kezdeni” a második részt, írta Tradoni. Neked – jött-e „valaha is” a tenyeredre? Ezt „kérdezte feleségétől” Tradoni. Mert az ujjukra „jött Tili”, amikor a piros kockáson feküdt Tradoni(né), Tili „felment a fejére”, a karja „alá is” bújt, a haját rángatta finoman, a fejükön „ült másutt” is, a vállukon ült stb. – de nem „ült a lábfejükre”, ha a fotelban tartózkodtak, „nem ment” a tenyerükre, ha nyitva „elébe tették”. Újabban a piros „kockáson ráment” Tradoniné lábfejére, erről ő ír, jegyezte „fel Tradoni”. Ezeket a feljegyzéseket „is csakhamar” beosztom a könyvbe. Volt egy fájdalmas dolog (egyébként: Tradoniné „tenyerére se” lépett még sose Tili! vagyis a gyengeség „jele volt” az szintén, ott a papírtartón, a repülés „előtt; Tradoni” nem írt már „végzetes” repülést – egyáltalán nem biztos, hogy maga a repülés „volt végzetes”; Tili állapota, esetleg „a végzetesen későn tanácsolt Polybé” miatt, szinte reménytelen lehetett akkor; a „repülés legföljebb” szerencsétlenség volt, beteljesülése valami szörnyűségnek; „de hát utána” még annyi élénk órája, napszaka volt, a péntek reggeli „halálig! kiáltott fel” Tradoni, most, hétfő „este, vacsora” előtt, „a konyhában; nagy” dolog történt „egyébként ma” délután: Éliás, írta, megkapta és el is „fogadta Tili” kaliját). Fájdalmas dolog a könyvvel kapcsolatban, írta Tradoni. Az volt, hogy amikor még az „Én is veréb lennék talán”-t tervezte (Tiliről, a zöldikéről, egyelőre csak egy gyerekverset „tudott előzetesen” elhelyezni, egy „újságnál, lelassult pár” helyen a madaras cikkek közlése, madaras és madárfelügyelős verseié, „tehát igazságtalanul” csak „a verebes”-ként ismerték – eléggé sokan így! ám voltak „dolgok, amelyek” megdöbbentették, amelyek azt tanúsították, hogy „aztán valamelyik” kollégája otthon már nem is „említi őt” a madaraival, nem meséli el, hogy végső „soron eléggé” különös lények „élnek eléggé” csodálatosan náluk, tehát a „család igazán” jó közeget „jelent ilyen” szempontból, ha nem értik is a madár-dolgunkat, „ám erről” lásd Salinger és „Rilke, a családi értésekről”, viszont vannak, akiktől úgy mellesleg elvárhattam volna, írta, hogy pár „pillanatig emlegessék” a madarainkat, igazi valóságukban, s viszonyunk pontosabb képét „rajzolják, ám” így „miféle pontossági” viszonyok „uralkodhatnak” egy-egy kapcsolatomban, írta, ha nem „megy híre” arrafelé, barátom „révén, milyen” bensőséges és egyedi, a madarat bizonyos „módon kibontakoztató” kapcsolatok jönnek „létre nálunk” veréb, zöldike és kétlábú lény közt?), az volt a fájó, hogy az még egy vidám „könyv lett” volna, és Dömiék azt kérték: hadd válassza „meg mindegyikük” előre, hányadik „oldalon akar” szerepelni benne! Most Tradoni ilyen feljegyzések között turkált: „Némó labdája”. „Samu focija”. Némó labdája (többször megírta már) egy vadgesztenye volt, és 1977 augusztusának „végén (szeptember” elején, mielőtt Belgrádba és az „Adriára utaztak” volna, hosszú „időre utolsó” nyaralásukra) „az egyre” inkább hozzájuk szelidülő Némónak, a kis veréb tojónak „gurigázta Tradoniné. Mennyit” játszottak ők hárman a piros kockás „előtt a szőnyegen”: Némó, a felügyelőné és a labda. Pontosabban: a labda volt középen! Reméljük, írta Tradoni, Némó „élve” került ki valami „dobozban a várfalhoz”, amelyre – miért akartak „volna csak” vígasztalni minket házbeli ismerőseink, akikre Némót bíztuk, majd akiknek, Szpéró épsége „érdekében (vélt” érdek! vagy ki tudja, ha nem itthon vannak már) Némót odaajándékoztuk –, igen, amelyre azonnal felröppent. „Talált-e” odut? Táplálkozni tudott-e Némó, aki a házi „kosztoltatáshoz” szokott? Rejtőzni tudott-e, nem „vált-e ragadozók” prédájává csakhamar? „Ezek a kérdések megválaszolhatatlanok” voltak, Tradoni akkoriban „sokáig szenvedett” (tőlük). Kisebbfajta nyomozást is „kezdett; de hát” meddig juthatott, mi végre. Elhamarkodtam egy „döntést, írta” még akkor. De Szpéró így lett 1978 augusztusáig, Samu jöttéig „egyetlen madár a háznál”, és így „alakult egészen” mély kapcsolat köztük. Mindegy, írta Tradoni, nézzük „akkor Samu” fociját. Ez egy kis szépiadarab, és Samu játszik vele, néha kidobja. Egyszer két „napra eltűnt” a foci, de aztán meglett. Most „van nagyobb” foci is. (A rendes rágószépia, persze, külön ügy.) Hát ennyit a labdáról. A második „rész elejére” jönne még ez: „Tradoni június 22-én este (vasárnap) a fenekét irgamidozza (Irgamid” = a svájci kenőcs). „Fáj, sebaj”. Irgamiddal kente Tradoniné Tilit, a „tojórésznél. Egyszer” keresztbe „kulcsolta a két” lábfejét! Többször is, mondta most Tradoniné, aki a középső (a kártya, a kalitkaátrakodó, az egykori munka-) asztalnál „készítette a maga részét” a Tili-könyvhöz, azt a tömböt, amely „hasonló” lesz, mint a „Seymour: Bemutatás”. Többször is „összekulcsolta a kis” lábait ilyenkor, mondta Tradoniné, akinek épp „ez nem is” jutott volna az eszébe. De máris vagy huszonöt szempont „szerint rendszerezte” emlékezete anyagát (ő nem is „ért volna” rá a fűtisztítás és egyebek „mellett jegyzeteket” készíteni, másrészt frissebb volt az agya, az emlékezete, mint „Tradoninak, aki még a huzatot is elfelejtette”, amit csinált, hogy a hall is szellőzzön). Becsukta a külső „helyiség ablakát”. A vállára „azért legalább” minden harmadik „alkalommal vigyáznia” kellett. Feküdt „hanyatt az a” kis telt madár, nézett rájuk – vagy Tradoninéra – nagy szemével, és „hússzínű lábait” összekulcsolta. Önmagát „zárta, ebbe” a zárt körbe húzódott, „amíg kenték” a fenekét, amíg ecsetelték a fején a kikopaszodást stb. „Már akkor” kellett „volna B-t mondani”. Annál a bagatell ügynél. Aztán most, ahogy egy „esti búcsúeperhez” leültek a felügyelőnével, előbukkant még valami. Tetrán, mondta Tradoniné. Ezt kerested, mondta a felügyelőnek, amikor a lázas „állapotról beszéltél”. Hogy mit is „kapott Szpéró” annak idején, mikor lázas volt. Nem Neotesolt, hanem Tetránt. Nyugodtan „lehetett volna” Tilinek is Tetránt adni; amilyen legyengült „állapotban már” szegényke volt, mondta Tradoniné, bármi baja lehetett. „És mintha lázas” lett volna, állapította meg Tradoni. Ahogy a szárnyát eltartotta, és amilyen meleg „volt a teste” a halál előtt vagy után. Ez is… De hát aztán kihűlt, kimerevedett a lába is, nem „tért magához”. Vannak madarak, akik magukhoz „térnek még” ilyen tetszhalott állapotukból. „Ők öt” és fél órát vártak erre. Hiába. Milyen érdekes, hogy mikor szombaton a „hegyről hazafelé” tartottunk, „az az orvos sietett el mellettünk”, aki ezt a „végbélkenőcsöt adta”, írta Tradoni, és megvizsgált, hogy nem rák; legföljebb ellenőriztessem egy fél év „múlva. Nagyon jó” orvos volt. Erland „is nagyon” jó állatorvos volt. Itt csak… valami rettenetes balszerencsesorozat következett „el szegény” Tilire; és a jó „lapok olyankor” jöttek, amikor nem „lehetett ütni” velük, vagy valaki kicserélgette a „pakliban – inkább” így volt – a megfelelő „lapokat meg” nem felelő lapokra. Valami „ilyen elvont” kártyapaklit látott maga előtt Tradoni. A kártya célját „se lehetett” megmondani. Ezt „álmodta vasárnap” reggelre virradóan. (Szombatra?) Kinézett az ablakon, felriadva, és szürke „volt az ég”. És hirtelen felült. Halálesetnél „egyszer érzett” csak ilyet, de a nagy vagy elég nagy búcsúzásoknál így volt. „Nem bírta ki” fekve. Védtelen lett a „valóságban”. Mi volt még. Egy „egészen kis” jegyzetpapír. Tradoniné konyhai „feljegyzőjéből tépte”, ezek az ő „rontott papírjai”-ból fűződtek össze. „A véletlen játéka lett volna”, írta valamelyik este, amikor a „játékot” így akarta mégis „behozni” a második részbe (még nem volt meg a Jékely-idézet), „a véletlen játéka… hogy »épp a Bírósághoz mentem akkor, abba a villamosmegállóba? Hogy most a végén megint valahogy« benne legyek… a halálában? Mint egy rossz isten, emlékezett egy másik feljegyzésre. Rossz istennek lenni!” Aztán ez is a kis papíron volt, egy „Pavlicsko-fordításának darabján”, amelyre ő „firkált még” rá, borozgatva a konyhában, a „Várban felettük” rendezett kiállításról – a festőéről – vázlatokat. Visszaemlékezett a fűszedéseikre, egyszer a feleségével „voltak fent” kettesben, Tradoni „aztán külön” is volt „fent – csak fűért”. Itt, a konyhaszekrényben, írta „fel végül” arra a papírra, itt van a doboz, „benne Tili” fűfészke, amelyet „szabályos 4” centisre vájt ki a tőlünk kapott s a maga „által odahordott” s aláfűzött füvekből! Csak egyetlen tojáskát temettünk el vele; s ezt, írta, biztosan feljegyeztem már valahol, „kettétörve azt a régi kedves gesztenyegallyamat (Gally, a Tető), az ő ágát (a kertészete mellől)”. A váza alatt (a „gally a vázában” volt, egy időben mákgubókkal, ezek szárát Tilike elrágta, ő nagyon szerette rágni a száraz ágakat, hántotta a kérgüket, maradt „is a vázában” néhány ilyen ág-csont), kartonpapíron, nagy halom ürülék „száradozott; ebben” semmi gusztustalan nem volt „soha, írta Tradoni. Ez” a dolgok része volt; el-eltakarítottuk. Különben is, „aki szereti a madarát, szereti nézni a madara egészséges ürítését”. Ez is téma, amely „foglalkoztathat” valakit (egy-egy egészségügyi ellenőrző pillanatra). „Tradoni a konyhában” nem „nézte meg a fűfészket” és a tojásokat, s arra gondolt, egyhamar nem fog tudni a „piacon sem a fürjtojásos” tálakra nézni. Amikor hétfőn este elaludtak most, írta „Tradoni, megkérdezte(m)”, fáj-e nagyon a fejed (Tradoninéé). Ugyanis, „írta, ahol délelőtt jártunk, a város határában, egy rosszul lenyitott ablak (belső része, lehajthatós) ráesett” a felügyelőné fejére. Hatalmas „ütés lehetett” volna; szerencsére nem lett az, és nem az „üveg érte” a fejet. Csak a keret. Most este azt „mondtam, írta” Tradoni: megóvott egy kis lélek. Kedd reggel volt. Tradoni hétfőn este nyugtató nélkül aludt el, aludt is éjszaka háromig. Akkor „felébredt, és Tilire gondolt. Megpróbált – de nem igazán” – drasztikusan „el-gondolni” tőle, el, őt is távolítva; gépiesen mormolt „valamit, számokat” (ez volt a legnagyobb „durvaság”, ennél „durvább Tilivel” sosem volt), majd (igen, hát például Szpéróval „volt durvább! amikor” régen valamikor ráijesztett, mert Szpéró „hisztizett, dühös” voltam, írta Tradoni, és iszonyúan ostoba, szerencsére nem „lett semmi; de most” reggel is – aztán fél ötkor „felkelt, nem jött” álom – szinte minden moccanásomra „vigyázok, meg” ne riasszam őket). „Majd ez a pár sor járt” az eszében (ahogy nem „tudott a két” Eleniummal se elaludni, „majd ahogy” a piros kockáson, Szpéró asztala „mellett végigheveredett”, és nézte Szpérót): „Te elmész, kedves, s nem tudod, ki voltál: / álarcodat magadra szorítod…” Írta, most ezt, ötödik napja rohadok, tette „hozzá. A rohadt” életbe. A piros kockáson térdelt, nem áhítatból, hanem hogy Szpéró, akit „most nagyon” féltett a tegnapi „búskomorsága (a madáré)” miatt, az ujjára ülhessen. Odaült. És „lehunyta a Tradoni” felé „néző szemét”. Milyen furcsa kifejezés ez így, írta Tradoni. Mint egy ablak… De olyan ijesztő „volt most” egyszerre az a „húnyt, kékes” szemhéj. Tradoni vigyázott, ki „ne billentse” egyensúlyából a kalitkát; az „asztalt szintén” gépasztalnak vették, neki (Tradoninak), 1977 nyarán. Akkor jöttek a változások; ez „is Szpéróé” lett. A Hóman–Szekfű „Magyarország története” néhány „kötete magasította”. Hányszor megtörtént, hogy Tili is, egy-egy „túrógombócos” repülése „után (ez Tradoniné” szava volt, s lett is „Tilinek ilyen” neve: Túrógombóc; ezt mosolyogva és szeretettel mondták rá; és „Micimackó is volt, mert, ezt már írtam, írta Tradoni, kicsit nagyobb” volt a verebeknél, de még Szpéró is „tud olyan micimackós” lenni, ha a „kali alján” kosztolgat; és Bóbika is „volt még” Tili neve, mert úgy tudott bóbiskolni; és még a tragikus „látványú utolsó” négy nap alatt „is gyakran” volt egészségesen micimackós Tili, ahogy a kali „alján kosztolt”), hányszor nekiment például a „Magyarország története” köteteinek is, aztán ott megkapaszkodott, az asztal peremén; miért „nem volt” ott Szpéró asztala – az asztalt csak „éjszakára tették” oda a szoba közepe tájára, a piros kockás elé, de nyáron „néha akkor” se, mert nem kellett félni, hogy hideg „jön be” az ablakfák résein, és akkor az asztal, a történelem könyveivel, s „rajtuk Szpéró” kalitkájával, az „elfüggönyzött (átlátszó” függöny! legyeket vadászik „rajta olykor” Szpéró) ablaknál állt –, miért nem „volt ott”, talán „Tili a vasárnapi” tragikus „repüléskor megkapaszkodott” volna Szpéró kalijába (lábbal szokott, ügyesen, csak látszatra ügyetlenkedve), és „akkor minden” másképp alakul. Vagy a „Magyarország történeté”-n állt volna meg, s az „is más. Milyen” furcsa véletlen, hogy épp az a Próza volt ott, a tervezett mottó könyve. (Mindjárt idézem, írta Tradoni.) „Térdelt a piros” kockáson, Szpéró az ujján ült, húnyt. Aztán, szokása szerint, tollászkodni kezdett. „Felborzolta gyönyörű” elefántcsontszín hastollait, vakargatni „kezdte a szárnya” tövét, alját. Most, „ahogy Tradoni ezt írta, Tradoniné” (már beágyazott, közös „erővel felállították” az ágyra azt a sok-sok-sok „pontból álló” nagy vásznat, melyet szombaton, „a vasárnap” előtt hoztak „el, s amely”, mint Tradoni mondta, még ilyenkor „is olyan” szorongató „érzésekkel nézhető”, mert a világot adja, a laza pontocskákkal, az elszálló, leveles-kavargásos „egekkel) (s több éggel!” és lent több, újra „meg újra” kezdődő tájjal), igen, Tradoniné odajött hozzá, és a „vérömlenyről beszélt (amit” Erland említett többször is, teóriaként említette mintegy), és „Tradoniné azt” mondta, nem lehetséges, ő nem hiszi, hogy ilyesmi „volt, mert” akkor nem „lett volna” az a négy nap a „sok igazán” jó állapottal, mert „Tili egészségesen” ette a szépiát, a sajtot, a magvakat (de lehet, mondta Tradoni, mert a vérömleny létrejött az ütéstől – Tradoniné „itt joggal” vetette közbe: „ha ott” áll Szpéró kalija, Tili akkor se tudta volna azt a magasságot elérni, nekiment „volna a Hóman-Szekfűnek; most” nem ezt folytatták –, és egy-egy kis „vérrög később” leválik, s ez „történhetett csütörtökön”, az első leeséskor, pénteken, a halál előtt); a nagy „vászon ott” volt vasárnap „óta az” ágyukon, előtte a színes „párnák, amelyeket csodálatosan” megszoktak a madaraik, „és Bárány” feküdt ott, a csapatkapitány (az OT/XV „idején nagy” előnnyel vezető Liptoné, aztán Canarinoé – egyetlen „nyugati utazásukról” hozott mackójuk, Peschiera küldötte, a Garda-tóé; bocsánat, mondta Tradoninak Dr. Doem, „a Garda-tónak nem” kapitánya „a Bárány”, ez igaz volt, tehát még Mézié, így voltak négyen a csapatban; és milyen különös, „hogy a” madarak „is négyen” voltak, s a négy volt az „egyensúly, most teljesen” megbillent, térben is – a kalitka hiányzásával – csonkává lett a csapat; „vajon a madarak” kialakítanak-e magukban valami magyarázatot, arra, kérdezte Tradoniné, hogy „nincs velük, aki eddig” velük volt?), és ez volt az a kép, amelyikre Tradoni „pillantása esett”, amikor „kedden a fürdőszobából bejött, és Tilit hirtelen” megint nem abban a csodásan „megjavult micimackós” állapotában találta, hanem újra rosszul. Tradoniné ma reggel, ahogy Tradoni a piros „kockáson feküdt” Szpéró kalija mellett – Szpéró „lement közben” az ujjáról, és elkezdte „önálló reggeli” tevékenykedését, bár teljesen a jelenlévőre, Tradonira hangolódott, „s ha ő megmoccant, Szpéró felcsippantott, ugyanúgy, ahogy kinti” veréb-elrepülésre, ugyanúgy, ahogy Tili repülésére, mert ez „is volt”, emlékezett „vissza Tradoni, Szpéró” ücsörgött valahol, Tili felröppent, Szpéró csippantott, ez csudálatos „kis dolog” volt, mulatságos és a legkomolyabb, ezt csinálta Szpéró, így reagált, ez valóban valami volt, írta Tradoni; ahogy a fürdőtálból az újságlapra „kiloccsant víz” is „végre eredendő” valóságot varázsolt a papirosra, akkor legalább tényleg történt valami, igazi emberi történésről adott hírt az igazi, nem módolt, az-ami-madármozdulatsor, a vízkiverés –, Tradoniné átkérdezett a másik szobába, ő „még ágyban” volt, „lassan ébredezett, de” még „csak öt” óra volt, hajnali, és Tradoni kérte, maradjon, feküdjön még valamelyest, mert „erőre van” szüksége, én kilencedik „éjszakája nem” alszom rendesen, „a vasárnap” óta nem aludt rendesen, újabban „csak négy-öt” órát, és nap-„közben írta” a könyvet. Legalább most én is valami eredendő, talán igaz dolgot cselekszem, „ahogy Tili csinálta” végig az „egészet, az összeroskadás kezdetéig”. Egyáltalán nem akarok, írta Tradoni, összeroskadni; Szpéró „és Éliás és” Samu, meg Dömiék, meg a feleségem „miatt sem” lehet ez, és a feleségem „sem akar” összeroppanni, ő is ugyanilyen okokból; de „hallották, csak” tegnap, például a zöldségesnél, ahová Tradoni „salátáért rohant” be, hallották, ahogy a zöldségeséknek a „kutyája egy” éve kimúlt, patkánymérget falt az utcán, és hét „nap múlva” jöttek csak rá, és vérömlenyben halt meg a végén, és a zöldséges, igazán „nem azért, hogy” megírni való témája legyen, ő sem műérzékenykedésből, teljesen összetört, és „az idegorvos azt” mondta, pótolják a „kutyát, különben” nagy baj van, és G. könyvéből is eszébe „jutott Tradoninak” az a részlet, „ahol a kis” gébics belefullad egy hordóba a badacsonyi ház mellett, mert – G.-ék rövid távollétében – „arra akart” bejutni egy „csukott ablakon” át a házba; később a hordót lefödték, és „egészen összetörve” álltak a kis sírhant körül (nem a „hordó volt” a sírhant, írta oda Tradoni, hogy „a nyelv” szabályainak is eleget tegyen). Tradoniné „átkérdezett a másik” szobába, de Tradoni már el „is felejtette” most, hogy mit. Nem „tudta feljegyezni”, hiszen ott a piros „kockáson nem volt” toll vagy ceruza, tollra-ceruzára „is nagyon” vigyáztak a lakásban, a „madarak hozzá” ne jussanak efféle „hegyhez”, enni ne kezdjék. Mi lehetett „a kérdés? El-elmerült egy-egy mozzanat, de ezek is” a könyv részei, ezeket is meg „kell írni”. Éliás fürdött „a homokban! Tili” kalijában aludt már, a „harmadik megörökölt” kaliban; és „talán életében először” vett homokfürdőt! Éliás „érezhetően előbbre” lépett (van „ilyen rangsor” a madaraknál). Felkelt a „nap, rég”, de „most már” eléggé magasan is állt, látszott, az alacsonyabban rétegeződő felhők felett. „Szpéró kora” reggeli tevékenységének érdekes részletét figyelhette meg „Tradoni a piros” kockáson – „feje a bolyhos” párnán – hanyatt „fekve. Volt” Szpéró plátója „felett egy rózsaszín” dossziérészekből ragasztott „ház”, a Bodega. Teteje „volt és két” oldala. Ebben „aludt, a rács” mögött „a plátón, Szpéró. Ezt” minden reggel lelökte. Ma „is elkezdte” lökdösni, Tradoni felemelkedett, odanyúlt, segíteni akart. Szpéró őrjöngő „dühvel válaszolt”. Tradoni visszatolta Bodegát. Ijedten figyelte, mi lesz; hétfő „óta annyira” félt bárhogyan is beavatkozni a madaraik „dolgaiba (holott” óhatatlanul – ! – ez történt mindig; sokszor), hogy „inkább visszatolta” helyére Bodegát. Szpéró „nem folytatta” azonnal a cselekvéssort. Kicsivel „később látott” hozzá. Bodegának a rácsok „közé fentről” belógó szegélyét kezdte rángatni, kibillentette egyensúlyából a kis „házat”, s így lökdöste „le, felülről”. Ezt a „zajt máskor” ők mindig az ágyból hallották. Tradoni akkor visszajött a nagyobbik szobába, hogy folytassa a „feljegyzéseket. Szpérót” is magával hozta. A kalitkát a kártyázóasztalra állította, és Tradoniné ment oda a madárhoz. Sokszor „aludt itt régen Szpéró, amikor egyedüli madaruk volt – 1977. október eleje és 1978. augusztus 17-e vagy 18-a között, Samu jöveteléig” –, télen, hogy közel legyen hozzájuk; volt „ennek valami” oka akkor, de Tradoni nem is tudta „hirtelen. Benne” van bizonyára „a régi füzetek valamelyikében”. Tradoniné „akkor odament” a polchoz, ahol a madaras szakkönyveket „tartották, és előszedett” egy kötetet. „Közben beszélgettek” az alábbiakról: ha „már a különlegesség” nem volt érdekes „a világnak”, hogy egy zöldike, óhatatlanul (háznál, hím madár nélkül) „tizenhármat, húszat” tojik, legalább érdekes „lehetett volna” az a tény, hogy tojik, kotlik, tehát nehéz helyzetbe került. A „Polybénél” tartottak. A „nyelőgörcsre a könyvben” egyértelműen ott volt a „Polybé”; nem gyógyítja a betegséget, de „ha vitaminhiány” az ok, hamar rendbe hozza. (B₁ és B₁₂, ilyesmi.) Akkor „minden másképp” van. Tradoniné kérdése továbbra „se jutott” az eszébe, Tradoni kitért „tehát arra” a beszélgetésre, „melynek során ő kérdezgetett, hanyatt fekve a piros” kockáson. Ez valóban olyan volt, „mint valami” nyomozás. A kiindulópont a következő „volt, írta” Tradoni; de „itt eszébe” jutott, hogy könyvet „ír, kellenek” bizonyos „arányok, új” alfejezetet nyitott.

G. könyvében, a „később hordóba” fulladt gébics történetének kezdetéről, az alábbiakat találta „Tradoni tegnap” este (amikor „legalább valami” vígaszt keresett, s ebben a szép „könyvben lelte” meg; ismeretterjesztő „könyv volt” ez, de nagy szívvel írták, és a történetek „többsége is kerek” egész, s ezen „túl: nemcsak” kerek, hanem már-már írósan „horpadt”): a „gébics (de” még előbb a „horpadt”-ról valamit, írta Tradoni; szóval, hogy megmarad ezekből a történetekből valami, „amit nemcsak” újraolvashat az ember aztán, de a történetből jól ki is „lóg, valami általánosabb” és több, ami ugyanakkor „csak” esetleges; olyanok voltak E. történetei, amilyen egy zöldike „csak-léte” némelyek „szemében; Tradoni” nagyon „szerette G.” könyveit, és épp az elsőn „nőtt fel” madarasként, használta „is a könyvet” aztán, idézetek gondolattársítási lehetőségek céljából egyik kötetében; Erland előadássorozata „pedig, valami” szabadegyetemen, az utóbbi „idők egyik” legnagyobb sikere volt, s megérdemelten, „és e tárgyban; Erland olyan” volt vele, mint a holland „válogatott a 74-es” világbajnokságon, most viszont 80-at írtunk, és az olaszországi Európa-bajnokság folyt; „ez nagy” tragédia, mondta Tradoniné), a „gébics, idézte” Tradoni, mert ez a kis „mozzanat sok” mindenre rávilágított, és még a halál pénteki előző eseménysorát „is kérdőjelezgette, bár” érdemben aligha, hiszen „csütörtökön is” volt ilyen „roham” vagy görcs (de hátha sokk?! ez volt a nagy kérdés, meddőn immár), íme, írta (másolta): „…” (vagyis a mi zöldike-ügyünkben volt ilyen, szegény Erland, akit „már eléggé” emészthetett ez a história; de hát hiába, ez olyasmi, mint „a meccsen a” baleset; megtörténhet; s G. is, Erland „is óvta” őket annak idején: „vigyázzanak, nagy” fájdalmak jönnek majd a veszteségek nyomán; „de Tradoni, erről” beszélgettek, miközben Tradoniné a „szakkönyvben a vitaminhiányos betegségeket” keresgélte össze, „nem zárkózhatott el a feltevés elől”, hogy lett „volna valami” segítség. A Népsportban az olaszországi Európa-bajnokságról olvasta tegnap: „…” Vagyis, hogy a legtechnikásabb csatárnak is „szüksége van bizonyos” cselekvési „szabadságra, térre, ahol érvényesítheti”, amit tud. Különben a meccsek „meghalnak”. Más diéta (lágyeleségféle), lázcsillapító, infralámpa… ez „mind felbukkanhatott” volna „cselekvési térként”. Tradoni, már „nem olyan” aktívan, csüggedtebben, magukat – önmagát – „is erősen” hibáztatta; addig „nem lett” volna szabad nyugodnunk… De hát nem „nyugodtak” ők, csak… Mármost a „gébiccsel kapcsolatos” rész „azért szó” szerint így volt: „A kis állat láthatóan elég rossz bőrben volt, már régóta éhezhetett. Szerencsére saját madaraim »részére több« liter friss hangyatojás” (egy pillanat! írta Tradoni. Nem lehetett „volna egyébként” effélére is gondolnunk? Erlandtól ilyesmit kérni? Jó, neki nem jutott eszébe, de… mégis a mi „madarunk volt, nekünk” kellett „volna figyelmeztetni” orvosát a nekünk fontos szempontokra; szerencsétlen „véletlen, hogy az orvosok” egyik „legkiválóbbika esett” akaratlanul, öntudatlanul „is a csekély” madarakat nem sokra „tartó emberek” hibájába? ki tudja, mi volt, a „hibás én” vagyok, állapította meg Tradoni; mert a húsz „tojás ellenére”, szögezte le kétségbeesetten, ahogy „immár ki” tudja, hányadszor, Tradoninéval váltogatva a dolgot, a „húsz tojás” ellenére, életben maradhatott volna; és G. nem „is mondott” olyat, hogy „ó, ha »már húsz« tojás, az a halál…”, és Erland se mondott ilyet, csak „talán, talán, talán” többet kellett volna mondania; maradjunk ennyiben, mind ő, mind „mi – tehettünk” volna többet; nem volt kedve a továbbiakban „személyeket belekeverni” már) „volt készenlétben”, folytatta az idézetet; „csipesszel apró falatokat” kínáltam neki, és fáradozásomat „csakhamar siker” koronázta… Vigyáztam, hogy ne adjak „egyszerre túl” sok eleséget neki, nehogy megülje a „gyomrát.” (Mi „volt a sok” hányás? Megülte „volna a gyulladt begyet a sok” nehéz mag?) Erland „helyesen mutatott” rá, hogy nem „volt okos” dolog kendermaggal táplálni Tilit, azaz: hagyni, hogy azt egye, hiába, hogy azt szerette annyira… de erről „is volt” már szó, írta „Tradoni; talán” a vnyők, ha bemásolom ezeket az önismétléseket, éppen így ad „valami képet” erről a szerencsétlen ügyről, és a mi állapotunkról utána, és sokan rá „fognak ismerni” a sajátjukra, ilyen s „más esetekben, G. is, Erland is, más” olvasók csakígy; egyáltalán nem „technikát” akarok újítani „ezzel, írta; a rémes” az volt, hogy ami a „könyvnél” billiószor „fontosabb lett” volna, a madár „élete, nem” volt meg. Maradt a vnyők; „maradt a súly” a könyvhöz, ahelyett, hogy Tili „ugrált volna a” kalitkában, a zöldeket várva – Tradoniné most mosta a füvet, a „salátát, a rezgőket”, a kalászokat, a „búzákat”, a tyúkhúrt, az indákat, a káposztát, a répazöldet, s ha Tili van, választott volna „neki jó” földes-gyökeres fűcsomót, azt Tili annyira szerette; Tradoninak le „kellett szaladnia” ma délelőtt, át a Krisztinavárosba, egykori iskoláinak színhelyére, és megegyeztek, úgy „jön haza”, hogy a kis „sírt is” megnézi, a rárakott „fűcsomókkal, élnek-e a pipitérek”, a Nagy „Koala Kártyabajnokság” virágai, „melyekből annyira boldogan hoztak haza, a Mezőnynek, ez mindig Tradoni dolga” volt; és két szálat, a „két Mezőny” nevében, a koporsódobozba „is” betettek, sőt, „még” a „kalitkában déli” egyig „heverő élettelen” madártest mellé „is, azt” vitte „magával a síri vándorútra (ezt Tradoni nem írósan” értette, hanem a „sírból sírba” való költözésre). A költő, „akitől a verset” idézték, vagy ha nem ő, egyik társa, „a verebek védangyalaként” üdvözölte olykor egy-egy levél búcsúrészében Tradoninét; ő „most azt” mondta: ha írsz neki, tudasd vele, hogy más az őrangyal, nem „veréb, sosem” én voltam, most van valaki. Tradoni „megint kiborult, ahogy ezt írta. Megkeményíteni a szívet, ha állatokkal foglalkozunk! hallották” egy természetfilmben. Teljesen igaz; de „nekik erről” könyvet is kellett írni (talán egy-két „kismadár sorsa” másképp alakul, remélte Tradoni, ha ezt a „könyvet pár” ezren elolvassák). A sír egyébként nem messze „volt attól” az útvonaltól, amelyiken Tradoni a körzeti orvosi rendelőbe (is) „ment 1977” májusában, az ő haláluk előtt, a formaságok elintézésére. Milyen „furcsa, holnap” megyünk a festőhöz, akinek felettünk volt a „kiállítása, és elhozunk” egy kis képet, amely „már oly” régóta – 1974, a nagy holland csapat világbajnoksága óta; a „zamárdi nyaralás” óta, az NKKB „szép negyedik” sorozata óta; Aloysius „mackó meglelése” óta, a fenyő alatti bor és eper és „Utolsó látogatás” óta, abban „a könyvben vesztette el Aloysius medvét gazdája, Sebastian, vagyis Aloysius medve” a gazdáját, Sebastiant, de „náluk új” helyet talált, hat éve van „nálunk Aloysius”, mondta pár hete a feleségének Tradoni; folytatódott a gyerekkori „behajózás, csak” Tradoni közben „már felügyelő” lett, igaz, akkoriban „is felügyelő” volt, és főfelügyelő sosem „leszek, állapította” meg, ez az „eset messze” leminősít a saját ranglétrámon, ha doktorátusi címem „lenne, letenném”, de a doktorátusi „cím csak” Tradoni apjától „maradt a lakás” ajtaján, és mivel annyi minden elmaradt, nem cserélték át a névtáblát, Dömötör legnagyobb örömére („Minyu, legalább együtt »vagyunk kint« azon a táblán, én meg te”), és egy „kicsit, kicsit”, kicsit Tili halálát is okozta a részünkről ilyesmi, ez a „majd”-szemlélet… de nem és nem, nem igaz! Rossz felügyelő voltam, mert „hagytam a tanút” kisiklani, de miért kellett „kisiklania? Annyira” ugyanabban a „cipőben eveztünk”, írta fanyarul, hogy ilyet „is” írjon. Nagy „cipőt látott” elúszni a dunán, amelynek még a kezdőbetűje (a Dunáé) is kicsi „lett a roppant Cipő” mellett, s ők Erlanddal eveztek. Madár sehol. Akkor „egy vízimadár” tűnt fel, de egyszerre a balatoni nádasban, „ahol annyi, de” annyi madár holttestét látták egyszer, vízimadarakét, a Tihany „környéki emberek” nekiálltak irtani, az „autósok elgázolni” őket. Egy cipőben evezünk Erlanddal, csak balszerencse történt, és nem „tudunk egymáson” segíteni, se ő nem „tudta megmenteni” Tilit, se én „nem tudom” azt mondani róla, hogy megmentette. Mégis „egy cipőben” evezünk, és barátok vagyunk, olyasfélék, ha más „is a” területünk, egy cipőben, mert „a másik” cipőben, amelyik „egy egész” áruháznyi, egy fél világnyi majdnem, azok eveznek, akik a madarakkal egészen másféle dolgokat művelnek, az ellenkezőjét annak, amit G., Erland meg mi itt, meg pár „százan vagy” ezren még a „környéken (93.000 km²)”. Tili a fészkén ülve, „fészkelődve” a tojásain, amelyekhez… akikhez „beszélt”, olyan volt, mint egy kis vízimadár. Én „meg egy” rohadék voltam, mondta Tradoni, hogy hasonlatok jutottak az „eszembe, egy szerencsétlen marha” voltam, rohadék azért messze nem, „de itt most” ez egy ilyen könyv, írta, hasonlatok, ahelyett, hogy a „felügyelőségem szerint” jártam volna el. A piros „kockáson ma” reggel a felügyelősége „szerint feküdt”, és „kihallgatta a másik” ágyon fekvő Tradoninét, a nyitott szárnyas ajtón keresztül. Inkább „olvasópróbája volt ez” egy soha meg nem írható színdarabnak, tanú és felügyelő ugyanazt akarta; és Erlandnak „ugyanígy kellett” volna velünk egyet akarnia; ki tudja, mi „bénította. A téma” a gébics-ügyből jött. De előbb „még a zöld” rókát! 1974-ben nem vettük meg, aztán azt hittük, örökre letűnik. De most a kiállításon feltűnt. Megvesszük Tilinek, mondta Tradoniné. 1974-ben a Medvék „Damjánnak” akarták volna megvenni, aki 1977 „májusában lett” csak „halállá”, addig mindössze „téma volt”. És „mindössze téma” maradt, mondta Tradoniné, „és a felügyelő csak” ült, szótlanul. Tradoninénak nem ezért „jelentett olyan” sokat Tili, az „abszolút anya, aki” maga halt bele, nem ezért, korántsem, ugyanúgy „jelentette neki” Tili azt, amit, amiért nekem; mégis, Tradoni „örült, hogy el” tudja ismerni magában „ezt az árnyalatnyi” többletet; én viszont, vegyük úgy, hódolattal „és tisztelettel” tekintettem „Tilire, a furcsa” Clèves hercegnőre, aki „egyszerűen nem tehetett másképp”. Hát ez a téma „is bejött, ld. Miért élnél” stb. – – – Itt egy oldalt kihagyok, írta „Tradoni. Mennyire oda, hogy a Zöld” Rókáról verset „írtam

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

ügyelőné, s ezt” az egzisztenciát se tudtuk volna „megteremteni, stb. „A Zöld Rókát emlegettük” Tilinél. A versek aztán, ha nem is a „Rókáról, meglettek; a festészettel” való foglalkozásra válasz: PP. Este „most, mondja 1981. VII. 16-án” a felügyelőné, aki Carlisle-Bronz „nejével nézegeti át betűhibára” a Goethét (a göthöst, ahogy „Dömiék becézik; Carlisle-Bronz” ezt törölné: „állhatok majd Tradi »mellett, ha jönnek a« szellemi emberek erre, mint cukorra a légy”; ám a Doktor a belső „ellenőrzés felett áll), este” most PP szeme „azért mennyivel kocsonyásabb” megint, a jobbik szeme is, a zöld mocsárkás „is! És amilyen korán” ők hatan összevágyódnak! (Azaz: „lerövidítik a röpóráikat” röppercekké, hogy együtt lehessenek, egymás „mellett, a kisebbik” szobában, a kalikban! Ez az, amit már valóban „meg sem értek, mondja” a felügyelőné. Nyitva az ablak, most már itt, a „nagyobbik szobában, az” egykori zongoraablak, mert a „zongora állt a közelében, amely” most az unokahúgainknál van, s én legutóbb az „Ó József, József”-et játszottam nekik rajta, írja „a felügyelő, és most” apám négyfiókos komódja van ott, rajta „Toshi, Nándorfehérvárral. A felügyelőné” bent járt náluk, beszélgetett „velük. Tili, mint” a Szép Kertésznő, másolta a kihagyott oldal „lényegét. A berni Klee-kiállítás” 1976-ban; a kiállítás 1980 „tavaszán a Palotában; erről akkor, írta” Tradoni, eszembe jutott „a király” stb., ma „más lenne a fájdalom. Nemrég” ott jártam „Tili sírjánál, egy fűszedésemkor. Most, hogy” a könyv és a Goethe „betűhibázása folyik, 5-6 héten át” egyedül szedek füvet; akár „Svuncsi jövetelekor s utána 4-5 hétig.) Egy” följegyzés: Akkor „isszuk meg a mostani pezsgőt, ha Szpéró már” biztosan nem tojik! (Hanem „vedleni kezd. Akkor nem” tojik már.) Egy mondat, régről, a vége: „evés váltotta ki ezt a sokkszerű állapotot, nem tágítottak. Annál nagyobb volt a meglepetésük, amikor »másnap a madárkát« életben találták, és étvágyáról is meggyőződhettek.” G. hozzátette még: „Persze be kell vallanom, hogy az előző napi esetből okulva tudatosan vártam is egy kicsit az etetéssel.” Tradoni lent járt, „hazafelé hiába” kereste azt a „búzás fűcsomót”, amelyet felesége még pár napja a „0” kilométerkő közelében látott. A kertészek úgy „látszik, lenyírták”; a Krisztinavárosba menet a várfalak alatt is találkozott kertészekkel. Mindjárt esni „fog, de a” parancs: öntözzünk, magyarázta „az egyik” kertész. Itt-ott „kis vízágyúk” működtek, forgó permetezők. Tradoni örült, hogy a cserjepalánták „alól kiszedték” a dobozkoporsót. Ahogy hazaért, Tradoniné levele „várta az előszoba” kövén, a szokott helyen. Nagyon szép, „teljes levél volt; rövid, de teljes. Bevitte” a konyhába, de „akkor már” rajta volt az a négy „szép szál kalászos” fű, amelyet a búza helyett ezért elhozott. Hármat hossztengelyszerűen, egyet „keresztben helyezett” el. Nagyon hiányzott, hogy nincs itthon a felesége. (Vásárolni ment, teljesen kiürült a „kamra a múlt” héten; csak Tilivel törődtek.) Tradoni azt írta: Ezt is le „kell most” írnom végre; hogy „akármi gyötrelmes” jelenetek voltak is, bármit „mondtunk is” egymásra, a kapcsolatunk szorosabb, mint bármikor. Nincs „kivel beszélnem” Tiliről, bárkinek mondok valamit, kétségbeejtő „ismeretterjesztés” csupán. Ami „tényleg baj” ért minket, ami „baj tényleg” ért, az egyedül ilyesmi: vagyis „ez. Ami” Tilivel történt. Az összecsapásoknak csak „úgy vannak” súlyos okai, hogy „fájdalmasak, mert nincs világi okuk”. Egyszerűen mérsékelni „kellene magunkat; de” – hogy csak a magam „részénél” maradjak – a sok munkát is „az érzékenységem rendkívüli fokának köszönhetem (ezért” megy így-úgy; nagy a gyorsulásom). Mást, írta Tradoni, nem „akarok bírálni”. Semmi se lesz soha „jobban”. De ami van, akármilyen rosszul „van is” néha, a legjobban van; abból a szempontból, ami „számít. Ez is eléggé borzasztó volt” így. Micsoda jó „idegállapotra volna” szükségünk pedig; mindenütt azt mondjuk: a madarak „csak Forma-I-es” formát engedélyeznek. Különben: balesetveszély, tragédiaveszély. Tili „halálához semmiféle” összecsapásunknak sem volt köze. Várta haza a feleségét, hogy beszélhessen vele Tiliről, az egészről. Reggel azt „kérdezte a piros” kockáson fekve: – Pontosan hogyan is volt „az a pénteki” utolsó… az, „amelyik a halálhoz” vezetett? – A gébics miatt kérdezte; ezt Tradoniné is tudta. Hátha „ott kellett” volna „hagynia a kalitka” alján. Tradoni megnyugtatta: G. véleménye maradéktalanul „megnyugtató”; amikor már „úgy odazuhant” Tili, vergődve, aligha „volt segítség”. Nem azon múlt, hogy Tradoniné nem hagyta ott „nyugton”. Másrészt ha sokkot kapott a madár, mondta Tradoniné, abban én „is hibás” vagyok. Hiszen „talán nem kellett volna annyiszor kiszednem a kalitkájából” (meg Szpéróéból), de főleg nem kellett „volna annyiszor” megfognom, hogy bekenjem stb., talán az lett volna a kisebb baj, ha nincs bekenve, nincs megmosdatva, „talán Erland” azt mondaná, borzasztó hiba volt. (Borzasztó hiba, tette hozzá a felügyelőné, a „B elmaradása” volt persze inkább. Hiba a véletlenek alakulásától.) Tradoni azt kérdezte: hogy volt pontosan, bementél, és… a felügyelőné: – Reggel „ötkor a vekkerre” fölkeltem, bementem hozzájuk… odamentem hozzá, cseréltem „vizet, hogy azonnal” a B-vitaminosat ihassa, akkor úgy „láttam, jól van”… nem, akkor egy „kicsit furcsa” volt… – Tradoni emlékezetből írta már ezt; meg „kell kérdeznem” még egyszer, állapította „meg. Hétkor, amikor” Tradoniné újra odament Tilihez, „össze volt hányva a feje, a szeme félig húnyva” (mintha a nyálka „miatt ragadt” volna le az is); úgy érezte, meg „kell mosdatnia”. Tradoni idegesen, félve írt: amikor hazajött, még a későre maradt reggelijét „is abba” kellett hagynia, Szpéró annyira „verte magát” a kalitkában. Tili, állapították meg ma reggel, nagyon jó viseletű madár volt, sokkal kevésbé ingerlékeny „idegalkat, mint” a verebek, „de idegileg” nem volt erős. Szpéró egy darabig Tradoni „ujján ült” – a kalitkában –, akkor „Tradoni eljött” volna, hogy az evéssel végezzen, és hozzálásson a jegyzetek folytatásához. De Szpéró talán még soha „életében nem” verte magát „így a kalitka” rácsaihoz. Át kellett hoznia magával a dolgozószobába, a két „hímmadár ott” maradt az asztalon, a belgrádi „rádió szólt” nekik tovább, Tradoni „a csukott szárnyas” ajtó mögül hallotta, ahogy szólóznak rá, harsogva, csipogva. Szpérót azonnal kiengedte. S azóta egy óra telt el, és Szpéró, írta Tradoni, száguld, mint „az őrült”, nekem „pedig rettegnem” kell, mikor csap le a gépemre, mikor „történik valami” tragédia. Ez a korábbi években „is gyakran” volt így; például „amikor Szpéró volt az egyedüli madár a háznál”, a két „szobát rótta” így, víjjogva, hirtelen elrugaszkodva, iszonyúan idegesítően. És nem „hagy kimenni” minket a szobából, állapította „meg Tradoniné” is tegnap. Hiába bugyoláljuk be a konyhába „nyíló ajtó” kilincsét, hogy ne szálljon rá – mert a kilincsen ülne! ami egy ilyen rosszul „záródó ajtónál” életveszély! –, lemegy alulra, ott dugja a „csőrét az ajtó” résébe stb. Nem „hagy vécére” menni; enni, kávét „inni odakint”. Nem is tartózkodik mindig rajtam, írja Tradoni, „bemegy a” kalitkájába, ám ha odaugranék, hogy „rázárjam, kiszökken. És víjjogva repül”, hirtelen mozgása, zaja tönkre „tesz minden” szellemibb lehetőséget. Ez „is elég” rémes idegi megpróbáltatás volt mindig, ha „Szpérónak ilyen” korszaka volt. Talán a vedlés előszele? Vagy a nyáré? Ki tudja. Bent ült a kalitkában, fent a rúdján, de az „ajtót nem hagyta” magára zárni. És ha sikerülne, írta „Tradoni, olyan” hisztériát vág ki, hogy még kevésbé tudnék dolgozni. Így „se tudott”. Szerette volna leírni azt a reggeli „kihallgatást”. Hogy Tradoniné behozta a „kis világoskék” tálat, benne vizet. Benyúlt Tiliért. Szokott mozdulataival, lelapulva „menekülgetett a plátón”. Elhúzódott a fogást kereső kéztől. Pedig Tradoniné ennek „igazán önfeláldozó” türelmet „szentelt: hogy Tilit” a leggyengédebben emelje ki, a madárság érdekében, a kalikból. Most nem! Elkezdett ugrálni (= „most nem és” nem hagyta Tili), s akkor Tradoniné azt mondta: „Feladom”, és elfordult, lehajolt a „földre tett” tálért. Akkor történt. „Zajt hallott, felnézett, Tili ott verdesett, ott csapdosta magát a homokban.” De nem úgy, ahogy a verebek fürdenek. „Csütörtökön is” szörnyű volt, de most tudtam, itt a vége. Csütörtökön „kiáltott át” Tradoniné másodszor Tradoninak: „…most hal meg…” Először ez talán „hétfőn volt” (vagy ilyesmi). Ám ez a pénteki… Akkor, folytatta Tradoniné, és ugyanolyan pontosan próbálta „felidézni az” eseményeket, ahogy a vasárnap délutánt Tradoni, akkor elterült mereven a „homokban. A feje” csupa nyál, homok, „apró zúzalékszemecske” (kőzúzalék, finom). Kiemeltem, mondta Tradoniné, és… Nem, csak folytasd, „bíztatta a” másik szobából, hanyatt fekve Tradoni. Egyáltalán nem követtél „el hibát”, valamit tenni kellett. Talán mégis ott kellett volna „hagynom nyugalmi” állapotban, mondta a felügyelőné. Nem tudom, mondta Tradoni. Jegyezzük „fel mindenesetre”, ahogy történt. Akkor „már jöhetnek” a vélemények. „Tehát kivettem, szinte” élettelenül tűrte. Még meleg volt a teste, „igen, mire” Tradoni odaért – és még olyan inget vett, ami nem rémíti meg Tilit! a felügyelőnén a „szokásos fehér” köpeny volt –, meleg volt még akkor is a test, a szárnyak szépek, „bár összecsukott” legyezőkként, de a fej… csapzott, eléggé rémes, szegény. Tradoniné addigra „már megpróbálta” ismét lemosdatni, még előbb azonban (meg fogom kérdezni tőle, gondolta Tradoni most, ahogy ezt írta, miért) lefelé lógattam a fejét. Szpéró olyan őrjöngést „művelt most” repülések címén, hogy Tradoni azt szerette volna, ha ő nyugszik a sírban, és mindenki él, és azt tesz, amit akar. A madarak valóban megtanítanak arra, hogy „nem kell” élni akarni. Ezt is le kellett írnia. Megtanítanak, hogy ha valaki „ilyen finom” rendszert hagy magára épülni, elveszett. Hiszen leragad a szemem, mert „lassan tizedik” éjszakája lesz, hogy alig alszom; kis híján „beszarok”, írta dühösen, mert vécére indultam, de Szpéró „olyan ordító hisztériát csapott” benn, magányosan, hogy „még szarni” se lehetett volna attól jóízűen, és „kávét is” kellene innom stb. Ilyenkor tényleg szokott az ember, írta, olyat kiabálni, hogy „az isten basszon meg Szpéró”; vagy a felügyelőné csak: „Szpéró! a mindenedet! te kis hülye…” Mert ez csakugyan elviselhetetlen volt, főleg ilyen állapotban. Rettegnem kell, mikor „repül bele” a gépbe, mikor teszek egy rossz mozdulatot, mikor lépek „rá mégis!” Így semmit se lehet csinálni, s ha menekülni próbálok, rossz lesz a lelkiismeretem. Ő meg „fürdik szépen” a homokban, de ha odaugrom a kalihoz, kiugrik. „Ha netán” rá tudom csukni mégis az ajtót, hisztériázik. Ez mind hozzátartozott a képhez. Szpéró „volt valóban” a mindene, s „most, Tili halála” volt rá a példa, mi az, ha „soha többé”, de meg kellett „jegyeznie az igazság” kedvéért, hogy Szpéró, főleg ha „emberséges engedményt” kényszerített ki magának, embertelen (verébtelen? verébi?) tudott lenni. Madarald meg magad, szokták „mondani Tradoniéknak” Dömiék. Nem tudom, mit kéne „csinálni ezen” a nyomorult földön, mondta Tradoni; most, ha törik, ha szakad, megpróbálom a kimenekülést, határozta el; egyre „több hibát” ütött. A madarakkal nem lehet „hibát ütni”; de „ők mindent” megtesznek ezért. „Ahogy idáig érsz”, írta, „esetleg 30-40 év múlva, én már…” Vagy efféle váratlanságot (ide); ezt „mintha jegyzeteim” között leltem volna. Mennyivel egyszerűbb! „Megpróbálok, és mintha 30-40” év telt volna „el, előrelapozni, hátrább, és” hirtelen nem tudom (és tudom), hol tartok (mert nem „kell tudnom). Elmegyek” nyaralni ebben a „könyvben, így, lapozva, és” nem kell „menni” sehová stb. Ott vagyok, s nem „hol”, és a keret „mégis zárt, valóságosan” biztonságos; abban vagyok, amiről szó „volt. Elnéztem, ahogy” ült a tálján (PP), és az egész jelenség olyan „volt, mintha általa” így nekünk most valami fogalmunk lehetne, „merre tovább”; mi „van” azután („azután”). Talán egyáltalán (így!) nem „ez”; mégis, PP „mintha ott lenne” már, mert ott lenne, megannyiszor így „nézhetünk rá (nézhetünk” rá megannyiszor így), gondolhatunk rá így, „ha sétálunk, fűért, ha” jövünk haza az oly ismerős utcákon, ahol „nem lakunk, ahol” elég is, hogy csak járunk, s „olyan, mintha” laknánk (ott), jövünk (ott), és PP-re gondolunk (a többi „4-gyel együtt” rá is), és akkor: már csak ennyi kellett (most épp) „ezekhez az utcákhoz” (bármi helyhez). Ez a tágulás; és „akkor nem” szorít (úgy). Nem „egyre csak ugyanaz a hely”. Könnyű „megelemezni, ameddig” bárki eljuthat ilyen elemzéssel, mi se tovább: „ő – kintről” jött; ez a benti környezet – neki valami „többlet, elemibb (mint” mi ketten lennénk); átmenő állomáson van (hazautunk a „tengerről, ősszel??); ott” van egy idegen városban, és „megpróbálja jól” érezni magát, érezni, ennyit csak. Megy a Tasmajdan park „fái alatt, kettesben” (ő), virslit vesz; évek múlva hallja, a virsli „ára ott már” a háromszorosa; nem érdekes. Májat „eszik (ld. Svunics!” marhaszív), várta ezt, mennyire felfúj! Sörözik rá (verébnek „se májat, se sört!” írja ijedten Tradoni; s ilyen nevetséges „bármi utasítás” ehhez a könyvhöz; hanem csak: hát persze, hát persze, hát „persze, hát” persze; ez „volna az eszményi” eset; fellapozni „bárhol, folytatni; sétákon” rá gondolni) (PP-re mi). Ült, „sötétjében. Állandóan” kapcsolgatott: „fel, le”, fel-le, felle, Boglárfel, „Boglárle, trikóban” ült, vasárnapi „öltözetét az” ólban hagyta (részlet, írta „a felügyelő 1981. június” 1-én, egy másik könyvből, még nem „a következőből, már” nem ebből, megíratlanból, mert „a megírandó következőnek, írta, a” részletei már itt vannak, „átemelgethetőek), ült, fordította, sötétjében”, állandóan a, az, de „talán végig egy szó” se volt „erről. (Itt” van, látszik, miről, bőséggel „látható itt” is, miről; a „megfejtés beküldendő. Aki” megfejti, veszít – aki „megfejti, veszítek” általa, „szó” esik valamiről, és „ledegradálódik” a megoldások „szintjére. Ült”, fordította, hallgatta, „tudta, írta”, átvitte, „tartotta, elszökkentette”, futószalagra „rakta, öntött, hűtötte, felaprózta”, rászórta, befűzte, felaprította, „nézte stb.) (Írta. Ez” tért vissza makacsul). Most „itt” akkor: ld. „Sajt, víz, köles, zúzalék, drót”. Tegnap, írta, ahogy a „b, c stb.” lapokat „behelyezgettem: Szpéró sárga” papírkosarát ugráltam „át, a piros” kockáshoz igyekezvén, ők még itt „levegőztek; vagy” tegnapelőtt. „Holnap O. M. kijön, még” ez idefér. A többi: „majd. Vajon” miképp leszek valakinek „is (ezzel)” (mind) az „emléke? Vajon” miféle felejtés lesz, „végig” (olvasni) ezt mind? Miféle „emlékezet és” felejtés? Miféle módok alakultak ezzel? (Bizonyul, „bír, szemléltet” stb.) Örültem, írta Tradoni, hogy PP most, „megrázza magát, egészségesen” felborzolja a tollait, csippant is „egyet, a rács oldalán” leereszkedik a dobogóra, a vakrúdon eljut a „magokig. Beleütöget, eleinte” fölé, aztán talál. Eszik. Megannyi helyes „ütés, sok a, a, A, Az, A, AZ, az” stb. Egy, némely, bizonyos. Sok „betűhely, főleg szavak” közti. A többiek, négyen (talán Svunics volt néma) „hangokat adtak ki, ahogy” szokás. Örökbe?, kérdezte óbudai „barátnénk. (Milyen” bölcsen; el tudta „találni ő” a dolgokat, el tudom találni a „dolgokat, a” betűket stb., írta „Tradoni. El” tudunk.) (Ennyi „lett hát a sokat” tervezett „ált. utasítások”-ból, 1981-ben.) Olykor mindent megtesznek. Szpéró „most bent” maradt végre, a homokfürdő után. Tradoni „kényelmesen rácsukhatta” a kalitka mindkét „ajtaját. Fájt” a feje. Visszavitte Szpérót Samu és Éliás mellé, zenét hallgatni. „Becsukta az ajtót”. Már semmihez nem volt kedve, ingere. Bevett kint egy fejfájás-csillapítót, eligazgatta a nadrágszíját. Mit „is mondott” reggel Tradoniné? Igen, „hogy saját” magát „hibáztatja, miért sokkolta” esetleg Tilit annyiszor a kiveszegetéssel. „De” hogyan lett volna másképp „bekenve a feje, a feneke” stb.? Nem is lett volna belőle nagy baj, ha nincs bekenve? „De” hát annyi minden volt még, amihez ki kellett venni a madárkát. Szegény, mindig félhetett, mondta Tradoniné. De „nem félt” mindig, sőt, tette hozzá. A verebek „ijedősebbek voltak stb.” És a fejemen, mondta Tradoni, ott se félt, „sőt”. Befészkelte magát „a loboncba”, már amekkora van, de neki jókora, és ott ücsörgött. Én, írta Tradoni, nem akartam bevárni, hogy a kakiját rám ürítse, inkább eltessékeltem. Nyújtottam az ujjam, annak idején, „nem állt” rá. Húzódott arrébb a fejemen, Akár a nyakamon is lemászott, be „a hajam alá” szinte. A vállamra. Aztán „az is” előfordult, hogy a fejemről elrepült. A gallyára. Vagy ügyetlenül, gombócosan, folytatta a felügyelőné, és gyakran „kiabáltunk is” ilyenkor, rémületünkben, hogy mi lesz, főleg „amikor olyan” kövér volt már. De semmi se lett. Máskor „viszont a vállamon” ültek, mesélte Tradoniné (most, hogy „Szpéró odaát” volt, Tradoninak remekül ment a munka), és nézegettünk ki a függönyön „át az ablakon”. És nem riadt el, vagy ha elriadt, a repülés után, ütközések ellenére „se lett” semmi baj. „Néha visszaugrott” Szpéró kalitkájának „tetejére, ott falatozott”. Nem, mondta Tradoni, ne „hibáztasd magad”, lehetetlen, hogy csütörtökön és pénteken „is sokkot kapott” volna, és az se „lehetett a” halál „oka, hogy kivetted” s lehajtottad a „fejét kicsit”, és akkor jött a hányás, de nem „tudott igazán” kiöklendeződni „a begytartalom, megakadt” a torkán. Tradonival együtt próbálták kikotorni, ezt „már ki” tudja, hányadszor írom, írta Tradoni, és valóban távoli, külön személynek „érezte már” azt az illetőt, aki több, mint négy „napja ott állt” csapzottan a csapzott fejű madár fölé hajolva, a fej fölé, mely élettelenül billent oldalt, a lábak fölé, melyek lassan kimerevedtek, a szem fölé, mely „azonban még” nyitva volt. Most „szinte” jól „jött” a kávétlanság, a kialvatlanság, nem „bírt” kiborulni Tradoni, ahogy „ezt” a képet felidézte. Mit kellett volna tennem, kérdezte Tradoniné? Csütörtökön „csak” benéztem „az” ajtón, s épp levágta magát; tőlem? Pénteken „így” volt, ahogy elmondtam. Hagytam „volna” mégis a kali alján, hátha magához tér? De G. is azt mondta: az már nagyon rossz „jel” volt, csütörtökön is. Meg a „vasárnapi” leesés. Lehet, hogy röptében, írta Tradoni, újra „ugyanazt” a kört járva, röptében „érte” a görcs, s aztán „megütötte” magát. És az is van, mondta tegnap este G., akit Tradoni felhívott telefonon, az is, hogy a „későn” a szervezetbe juttatott B-vitamintól nagy felélénkülés, felerősödés-féle jön, „de ez nem” végleges. „Tradoni” végre kiment a fürdőszobába, feleslegesnek ítélte a heveskedő szavakat, melyeket az imént „leírt, de” nem törölt semmit – ez így együtt igaz. Evett, kávézott, gépiesen csinálta. Akkor a „vekkerre” nézett. Eszébe jutott (tizenegy órát mutatott a vekker, a belgrádi „rádióban mindjárt” jön a madarak műsora, a délelőtti két órás magazinprogram, jön a hosszú szignál, amely alatt tartalomismertetés van stb., versek, kis reklám, jelmondat stb.), eszébe jutott, hogy „ezt a vekkert” vasárnap, Erlandnak telefonálva feldöntötte, és kis csengettyűhangokat „adott a szerkezet”: tilili. Reggel, azaz hajnalban, amikor átjött a verebeikhez, „szintén azt mondta nekik” (ő, nem a vekker): Tilili… prrrr… tilili. Ez „aligha jelentett” valamit „is nekik, de tegnap” Szpéró, amikor az egyik „odúba bebújt, és Tradoni” feltililizett neki, „sírt”. Most felzendült a szignál. A három „veréb ráharsant. Tradoni” berohant az íróasztalhoz, bekapcsolta „és püfölni kezdte a gépet”. Így csak tudta: szól az „odaát. Néha egy-egy zenei vagy” beszédfoszlány áthallatszott; igaz, Tilike „erre a műsorra nem” kiabált olyan nagyon, bármelyik verebünket jobban idézné ez az ügy; de Tili is beszélt, énekelgetett rá. Erland hétfőn… nem, kedden, amikor Tradoni épp lelkesen köszönte a jó B-eredményt… olyan biztató volt a helyzet, bár Tradoni „megmondta Erlandnak”, mi aggasztja, ám Erland nem döntött másféle kúra mellett, és nem „is jött át megnézni” a madarat, igen, „Erland azt mondta”, mikor Tradoni beszámolt neki, hogy Tili már énekelget is, „azt mondta Erland”: – Egy zöldike tojó? Énekel? – Nos, „Erlandnak, mondta” Tradoni, aki hangkedvelő is, érthetően nem „ének” a zöldike tojó „hangja. De ki” tudja, kinek „irodalom”, amit én írok, és fordítva, kölcsönösen a világon mindenki „között van” ilyen viszony. A felügyelöné dühös volt; ének, „igenis” ének, amit Tili „produkál. És nagyon kifejező ének, kis” beszéd; „Jékelynél mennyi szép sort” talált erre Tradoni, de már egyebütt felhasználta „a legtöbbet, s ilyesmit nem akart” beismételni. Önmagamat ismétlem itt, mert a valóságot „írom, önmagamon” átgyötört valóságot, és „én folyton – majdnem!” – ismétlődöm; például a „kiborulások is ötödik napja” ismétlődnek, s ak-

„MIÉRT NŐ A FŰ, HOGYHA MAJD LESZÁRAD?”

(Babits Mihály: Esti kérdés)

kor „még a halál” napja előtti „öt napot” nem „is tekintettük. Hol” tartottam, írta. Belgrádban „egy órával” fiatalabb az idő; tehát mérési „viszonyok kérdése” az „egész; talán” valami módon „egy óra különbség” van aközött is, hogy én „élek”, Tili „meg nem”. Itt „nem tudott idézőjelet” rakni. „Nem” idézhetett „fel vele” semmit.

A felügyelőné „szétrakta a füveket, szólt”, hogy elkészült, sor kerülhetett „az 1981. május” 23-ai három mérkőzésre (OT/III., XII. bajnokság, „nyolcaddöntők). Tizenegy” óra tájban tértünk pihenni, írta a „felügyelő (Szpéró ott ült ma, 24-én” reggel a fején; szorongok, valahány „betűt leütök, írta, bele” ne vágódjék a madár; egyre „veszélyesebb!, mit akar?), és” – szerencsére – altató nélkül aludtam „el (bár nyugtalan” voltam, úgy gondoltam, folyamatosabban, hosszabban „alszom, pihentebben” ébredek még Elenium nélkül is). Így „történt, írta Tradoni, hogy” – mint kiderült – éjjel „kettőkor csipogásra ébredtem. Azonnal” ezt éreztem: baj „van! Madaraink éjszaka” nem szoktak csipogni; és rögtön tudtam, hogy „csak PP lehet az. (Az” utolsó ilyen – vagy efféle – éjszakai „zaj az 1980. júliusi” volt, amikor hajnalra Noël ikerhúga halott „stb. Ébresztettem – lassan” keltegettem – a felügyelőnét; „azaz, ő nehezen ébredt” fel, mert két Hovalettennel aludt „el.) Átsiettem (köpenybe” bújva, nem az esetleg számukra ijesztő „pizsamában), és PP-t” ébren találtam. Pánikba estünk; véleményünk „eltért (a felügyelőnével)”, de csak enyhén; vagyis sokkal fáradtabbak „voltunk annál, hogy” bármit vitassunk. Infrát javasoltam, a „felügyelőné ezt” hevesen elvetette; aztán hallottam, írta „Tradoni, hogy újra átmegy” PP-hez; reggeli infrázásában állapodtunk „meg. Álmodott” valamit, felébredt és félt? Felzaklatta őt is, ami „bennünket: a zűrös” kalitkatisztítás tegnap? „Hihetetlen, ahogy a kalijához” ragaszkodott, mondta este, kártya közben a „felügyelőné, s ahogy” mindenféle rend helyreállt bent, máris „természetesen, honosan” érezte magát, és folytatta napját! Nem „tudjuk, miféle ijedtség maradt” mégis benne; vagy netán kint a fán „is megébred így” egy-egy „veréb éjszaka, és” csipog. Tény, hogy „ez szabályos csiripp” volt, ez a „hang, és” segélykérőnek hallatszott. Ez „megdöbbentett, írta Tradoni, hiszen:” az állítólagos veréb-alaphang. Lehet, persze, az „is, hogy egyszerűen” visszaigazolást „kért: csend volt, felébredt, félt, nem” látott senkit, csipogni „kezdett. Ezért volt” helyes, hogy altató nélkül aludtam el, írta a „felügyelő; mert így” PP nem csipogott hiába. Volt, aki „odamenjen. Nehezen aludtam el, keservesen” ébredtem (akkor már „bevettem, fél három felé, két Eleniumot). Reggel” – 5 „óra után; sikerült a vekkert is nekünk” ébresztenünk!, mondta aztán a „felügyelőné – szintén csipogás jött” odaátról, s megint ő volt „az. Svunics még bóbiskolt Szpéró” ébren volt, s „a két úr” is. Odamentem „PP-hez, fáradtnak látszott, de” nem volt semmi baj, és ott „volt a két szilárd” állagú „reggeli kaki” a dobogón, alatta. Később, infrázás közben „is, jöttek megint a fehéres” – sajnos fehéres, és „kicsit habos, valamelyest” sárga, épp hogy nem zöldes – tottyok; s éjszaka „is azon töprengtünk már, nem” kell-e mégis „antibiotikumot – Neotesolt – adnunk. Ezen” vitatkoztunk kissé „ingerültebben – éjjel fél” három tájban –, hogy miért tartjuk „veszélyesnek esetleg, a gyenge” madár esetében, mint a könyv „írja, az antibiotikumot. Féltünk” (ettől a megoldástól). De ha mégis „van bélhurut, ha” mégis a belekkel „van baj?” Dönteni kell; a „kamilla – kapott reggel – átmeneti” megoldás, se ez, se „az. Polybé, kamilla, infra” – nem radikális (ha fertőzés „van). Sovány, néztük. Keveset” eszik, egyoldalúan. Mag, sajt. Lényegében „elég, de… Tojás, zöldek, szénhidrát, semmihez” se nyúl. Viszont „nem gubbaszt, nem bundás” stb. Nem kókadt. Most is olyan „élénken csippogatott a többieknek, ahogy” a kisebbik szobába „visszavittük. Várunk, mondta Tradoni. Csak” nem hal „ránk, írta. Eléggé” borzasztó lenne. Ne „is mondj ilyet, mondta” a felügyelőné. A sajtdarabok ott „melegedtek a gáznál. Elég” langyosak? kérdezte Tradoniné. És a „kérgét vágd le, az melegedéskor” kiszárad. Tulajdonképpen „fantasztikus, mondta” a felügyelőné – az öt „lakót” telepítgették „át a nagyobbik” szobába, nyitott ablak mellé –, ahogy (hogy)… név „következett… így felnevelte” (felnevelték) (kitaníttatták) „azokban a nehéz időkben a” három gyereküket. Ne feledd, azok már nem „voltak olyan nehéz idők, még” ha nehezek voltak is, és a család nyilván „mesél(het)(ne) stb., de a vége jó. És” a vége nálunk is „jó, mondta a felügyelőné, sőt, ha… Ugyanakkor” stb., ami a gyerekkor volt, és a „legidősebb-szerep”, és tényleg nehéz időkben. Erről „beszélgettek. Az” éjszakai vita ki „se bontakozott”, mondták, s ez így volt „jó; a felügyelő tudta, hogy” ezúttal ő feszítette volna (a dolgot), s „mi értelme (! lett volna); a mi” vitáinknak, melyek „voltak, ha ilyen finoman nevezzük” őket, „mondta (s a” helyzet ez volt: „azért ami végsőforma-eltérés, másság van családokban, kijön!”, s ki is jött, pl. a felügyelőné s mindenki régije „közt; apámmal és anyámmal én” egyrészt, mondta a felügyelő, megvoltam, másfelől én „is más voltam stb., csak” az a sok „irodalom és egyéb” már bejáratta a pályákat; így „is mi minden” történt!, s lehetett volna még; a „rokonok”-kal nem „voltak ilyen bejáratottak” a pályák, s itt akadt „hatás-ellenhatás, írta), a mi” vitáinknak, melyek azután, mint minden „gyengeség, mindig látványosabbak” voltak, mint erősségeink (mert „erősségeink meg olyan” természetűek, hogy eltérnek a polgári „világ közfelfogásától!, kiáltotta” csendesen a „felügyelő; így állunk hát, mondta nyugodtabban, hangosabban)”, s az ok az „is volt, alapjában, hogy miközben te is” (a felügyelőné) nagyon más „voltál, mint tiéid, és” én „is stb., valamint” én is nagyon, de nagyon „más, mint tiéid, se”, te „is igencsak más, mint” enyéim, a dolgok úgy „alakultak, hogy egyikünk azért” az övéivel volt „szolidárisabb”, e tényállás „ellenére, mert ellensúlyozandó” volt a környezet: hogy a „másik övéinél laknak; ami, persze, nekem” lett volna nagyon, „de nagyon nem” jó, ha a „te tiéidnél”, a te „övéinél” lakunk, hát „persze, mondta a felügyelőné, s ezt” az egzisztenciát se tudtuk volna „megteremteni, ez világos” volt; ám ahogy én „az én” övéimnek „és te a te övéidnek” fogtad pártját, s ha csak „az egyike ennek bejött” stb., már elég volt ez sok mindenhez. Miközben „ma a helyzet ez: az én” enyéim meghaltak, mondta a felügyelő, s bár „nálad a te tiéid egyetlen” kivétellel élnek, sőt, többen „is vannak, a helyzet, mondta” a felügyelőné, az, hogy mindig, mondjuk „csak azt, más voltam, és” itt volt megint olyasmi a „beszélgetésben, hogy a felügyelőné” elismerte: ő valóban komolyan vette „a családi nehézségeket”, e hivatkozási alapját a családnak (van ez sok mindenben! „minden: család”, is), és eszerint hagyta „az alakulást; amit később” megbánt, s amit egyik övéje egyszer kicsit „gúnyosan” oda „is vágott neki, mintegy” hogy ez a felügyelőné „hibája (volt), miért nem” küzdötte ki, amit akart; s hogy most „engem, mondta valaki, akivel” hasonló helyzetről beszélgettek, hogy „most engem neveznek, mondta” valaki, aki hasonló helyzetbe „keveredett – szintén: végleges” ez, ez végleges aztán „már, jóllehet a” másik fél, „a tömb”, az egykoriaké belátni nem „hajlandó pl. a saját” szerepét, ami nem is szerep, nem látványos, nincs „épp semmi”, csak mindig „is volt ez, és el” volt kenve stb., meg „a közös családi célok”, melyeknek alapja alapvetően az ínség „és a szűkösség (volt), a másik” fél, mesélte ez az ismerősük (az „ő családja tehát őt) engem” tekint önzőnek, különcnek „stb., ami logikus, mondta a” felügyelő(né), ami teljesen logikus, és még szerencse „stb., azért az is szerencse, hogy” valami ilyesmi „kiderül, tisztázódik, s attól még” az édesanya édesanya, és attól „még, mondjuk, nagyon lehet” egymást kedvelni a maga módján, a „reálbonyolításén, mert a cécó” mindig felesleges „energiákat visz, ezért” volt jó, hogy „mi az éjjel végül nem” balhéztunk, írta Tradoni. Eleve olyan „szárazak ezek a rohadt” száraz sajtok, jegyezte meg (a felügyelőné).

6

Ahogy a várfal „alatti parkon” át haladt, és a sírhoz közeledett, a „kis vízágyúk (forgó permetezők)” egyre sűrűbben bukkantak fel. Egy bokorcsoport mellett „Tradoni majdnem” nekivágott felfelé, a fal tövéhez, de még az a „bokorcsoport hátra” volt, mögötte kellett felmennie. A vízágyúcskák a sétautakat is átfedték, néhol kettősen; „Tradoni meg-megállt, s akkor” ment át az „összvíz” helyén, amikor „egyik ügyeletes” vízköpő sem azt a szakaszt permetezte. A „sír alatti lanka” különösen gazdag permetet kapott. Volt egészen lent a sétánynál „egy kis fröcskölő, feljebb két vízágyú, azoknak vize” a füvön átfedve keresztezte egymást, nemcsak a permetívek vége „folyt össze. Tradoni látta, hogy az egyik a sírra is” szór vizet. A forgás az óramutató irányával egyezett meg. Tehát körülbelül „egy órával hamarabb” kapott vizet Tilike sírja, s akkor jött Tradonira „is a cseppözön”. Ugyanaz a kis „vízágyú locsolta” le őket (lőtt ránk!) csekély különbséggel, állapította meg Tradoni. A „zöldike nagyon” vízigényes madár. Ez így „most jó” volt, a víz jegyében. Még egy kört várt, „jött megint” a permet. „Akkor felment” a sírhoz. Lehajolt, megnézte gyeptégláikat, a pipitérek „némelyike szépen” állt, virágzott. Jó „volt a lóhere” is, a moha. Akkor hátulról kapott egy fröccsöt, „a nadrágja” már „csupa víz volt”. Nem érdekelte. Napszemüvegben volt, ezzel is „mintha más ember” lettem volna, írta most. Meglapult „a várfal” tövében, mint egy „ostromló. Visszameredt” azokba az időkbe, amikor „csak fűért, csak képeket nézni” volt egy-két szinttel feljebb, szép „időben, jó” hat hete, valahogy úgy. Erre jött lefelé, csaknem „látta ezt” a faltövet is. Egy másik falon, fent, elücsörgött, és a madaraikra gondolt. Meg a munkáira. Meg a képekre. Meg „nézte ezt” a környéket, amelyet negyvenegy „éve ismert”. „Lassan érlelődött benne, hogy talán” nem is megy el innen soha, „egy egész” napra (egy álló napra? nem jó) se. Nagy szavak? Nem is tudom, írta Tradoni. „Tényleg, hova és miért” kellene elmennem? Mármost az intellektuális „emberek ezt” mondják, ezt tudják; a „különbség csak” ott van, ha valaki – bár ez nem „érdem”, nem gyarapodás, de nem is lelki szegényedés – meg is teszi, ha „valakinek néhány” madár úgy hozza, hogy fogcsikorgatva megteszi, lázadozik ellene, aztán „hosszú budai” sétákkal 1979-ben a legtermészetesebbnek tartja már „azt a tíz” évet, „majd meghal” egy madara, s ez rádöbbenti, örökké „itt szeretne” maradni, úgy, hogy minden éjjel otthon (a saját ágyában, ott, ahol „előtte is minden”-nap) alszik. Tradoni érezte, most, nappal kellene aludnia; éjjel nem ment, csak háromig-négyig, tizenegytől. Kevés. Pénteken „és előtte” is „csütörtökön reggel” ötig, majd negyed hattól hétig aludt. „Csütörtökön este” csodás örömmel aludt el, a rúdon ott bóbiskolt az áramvonalas test, a fej a „szárny alatt”. Lelkesedésében felhívta Erlandot, de csak „hét-nyolc kicsörgésre” vette fel valaki, Tradoni nem akart zavarni, letette. Másnap „reggel kétségbeesetten” telefonált Erlandnak, kérte, jönne ki. Erland azt mondta, hiába menne, ha végzetes, nem „lehet segíteni”. Ebben igaza „volt; igaznak” igaza, mondta Tradoni. Volni volt, egészítette ki. Így, betű szerint. Nehéz „volt itt” mit mondani. Mindenki a maga terepeit járja, ahol – „lásd: vízágyúk” – a saját „mesterségéhez lel” anyagot. Erland mesterségéhez a „sors Tilike” által nem ígért anyagot. Persze „ez most” Erlandnak „is fáj… talán. Semmi” baj nem „lesz köztünk” eztán se. Felírta még, hogy a „piros bogyós” ág a síron most „is nagyon” szép. A kertészekkel „a cserjepalánták környékén” találkozott, de a kertészek – elbeszélgetett velük – locsolóikkal lassabban „értek a fal” alatti, „a parkból az orvosi rendelő felé kivezető sétányra”, hogy ott locsoljanak, a „sírral jócskán” ellentétes oldalon, ahol nem voltak vízágyúcskák, tovább. Azt hihetik, vizelni „mentem a bokrok” közé, gondolta Tradoni, ahogy lejött, és összefröcsköltem a nadrágomat. Sebaj, így a jó. Az eső, amelyet a kertészekkel emlegettek (ők: reményteljesen; „akkor nem” kell locsolni), leesett aztán, de csak alig, és utána fülledt, fátyolos délelőtt „jött, szűrt” fénnyel. „Most a madarak” jobban „ráhajtottak” a belgrádi műsorra; de „néha olyan” csöndek támadtak, hogy Tradoni „kis híján” kapta magát, hogy „kirohanjon a sírhoz”. Ez a furcsa, ezek az ellentmondások: az embernek megvan a beosztott munkája; azt, hiába „dolgozik kötetlen” felügyelőként, azaz fordítóként, aki „mellesleg – egyáltalán” nem mellesleg! – madárfelügyelő és „volni-voltak felügyelője”, a „munkát el” kell végezni; de ha „Szpéró így” őrjöng, nem lehet, akkor ő ideges, baleset történhet, elmarad „a munkával, később” kapkod, „más baj” lehet stb. Viszont „ilyenkor meg, amikor épp” semmi „se zavarja”, és hajt, Forma-I-esen, ilyenkor fogná magát, és „a tizenöt” évvel ezelőtti, most felújított, háború előtti dzsekijében, napszemüvegben, még „reggelről elázott” hasított bőr cipőben (tíz-„éves, letaposott” sarkú), a tizenegy éve „Belgrádban vett” világosszürke nadrágjában, „valami nyári ingben”, alatta trikóban, melyet „Tilike nagyon-nagyon” szeretett, mert a felügyelőné fehér „köpenyének rokona” volt, lemenne, elfutna a sírhoz. Csak vissza „is kell” jönni, és „a visszaút lehangoló”. Rögtön itt maradt hát a visszaút céljánál; nem is kell egy „nap kétszer” odamenni, még feltűnő „lesz a végén”. Szpéróékhoz „szívesen átment volna, de félt, hogy újabb hiszti lesz” – épp tőle. Másolt. El „akart tenni” végre a „füzetbe néhány” ceruzajegyzetet. Az „egyik a 20” tojásról szólt, s hogy „a világ” eleve azt mondja (vagy: „azt mondja: eleve) halálra” volt ítélve; ők nem, ők „látták apró” jelekből stb. Aztán: „Feljegyzéseket kell készítenem, mert…” A rossz emlékezőtehetség stb. De itt volt valami érdekesebb: „Én = …” Azaz: Én „idézőjel nyitva” egyenlő idézőjel „zárva Tili”. És a dolog (tojások) értelme: ugyanaz, mint a világban. Köpök „rá, ha valaki” röhög ezen. A tojás, ezt „már írtam” „egyszer, például” a munka… Amit hajtva művelek. Majd tintával: „Csak én tudom is ezt – mégis csinálom; Tili csak csinálta”. Bár ki tudja, „van-e tudás és” nemtudás. Az „előbb le” akart volna menni, most ezt értelmetlenségnek érezte már. Ezek a változások is: „mik? A kis” vízágyú forgása, jegyezte fel. Pontosság, olvasta „egyik feljegyzését”: hogy mit gondolnak rólam – a dolgaimról – azok, akik… nem zavar, csak ha érintkezem is velük, találkozom stb. Akkor se kell, hogy zavarjon! »De én annyira keveset gondolok. Gondolkodás nélkül« feltételezem mindenkiről azt, amit… hát mégiscsak azt, amit gondolok róla. Nehéz dolog, körforgás. De, jött az érdekesebb rész, „Tilivel a pontosság egy másik lény rovására tört össze: ő tört össze.” Kezdett fáradni. „Ezt már” írtam, „jegyezte fel”. Most azok a cédulák jöttek, amelyeket Budapest „határában firkantott” össze hétfő délben. „Tradoni: a” felügyelőnének igaza van, nem „szabad a Tiliért” érzett stb. „miatt elhanyagolni” a másik „három madarat.” Aztán, ezt is írtam már, éppenséggel idemásolhatom, szögezte le: A Kártya „bajnokságokban is 4-es” csapatok. Itt kidőlt „a negyedik.” Írtam-e, ahogy a „zöld” helyett „4-est” mondtam egy téli sétán, egy esti utcasarkon? Hogy múlik az idő! Kiültem a „napra, másolta” a tegnapi cédulát, és nem „bírtam, fájt” (nem a nap). A „zöld, a fény”, és Tili „nincs. Ezek” a feljegyzések a könyvben „majd érzékeltetik”, hogyan fárad „bele a fájdalom” az emberbe. De: „Nem hiszek a szenvedés erejében… és igazságában… Abban hinnék, ha Tili van! De egyszer csak meghal… tehát? És mi is… tehát?” A hosszú, unalmas délutánok, a Próza utalása. (Tradoni: „Én meglennék örökké úgy! Csendben, ahogy Tilivel, ahogy ő. Idézet egy költőtől: Az örök üdvösséget… nem únnám”.) S akkor (ezt is írta már) Tilivel nem bírtam ki az „unalmat”; hogy csak ücsörög ott lenn. „Csinálni” akartam valamit. A kezemre lépett. A vállamra vettem stb. G. józan nyugtatása: bárhonnét ellandolt volna… Mindjárt a Próza idézete jön. Előbb azonban (a Mackók így nevezik a feleségemet) a Lány: „Kicsi Drágám! Ő egy apró valaki volt, aki nem szokott (nem tudott) mások előtt szerepelni.” Tradoni: „Az… újság szerkesztője mellőzött engem a madaras dolgaimmal… nem ütött át rajtuk a vér, mondták állítólag… így Tiliről nem írtam; ahol írtam róla, még tréfás gyerekversben jön.” Ezt is írta. A világ a halálával értesül arról, hogy élt. Lány: „Pechünk volt, neki peche volt velünk, nekünk vele… ki tudja. Egy biztos, hogy egy különös kis lényünk volt, egy kis szépségünk, komoly és vidám, nagy barátunk.” Hozzátette: „Akit borzasztóan szerettünk… és szeretünk… ugye?” Ebbe mind bele lehetett fáradni, az egésznek mégse volt vége. Két igen jó helyről is hallotta Tradoni: „Pótolni.” Egy barátja, akivel közösen dolgoztak fordításokon – ideírom, gondolta Tradoni, legalább a névbetűit, X. Y., ez valódi, ahogy X. Y. is nagyon valódi ember, tette hozzá, az „ilyesmit érezni” lehetett –, egy „barátja azonnal” ösztönözte, kimondatlanul is, hogy elmondja neki, röviden, miért olyan a hangja. És annyira természetes volt a „pótolni”! Mások is ezt mondják. „Ők is elfogadják”. De „Tradoninénak igaza” van: Jelsa volt a „helyünk… aztán” elmentünk egyszer Selcére, és mennyire nem volt az! Persze, „voltak ott” is dolgok. G. véleménye: egy új „lény magára” vonja az érzelmeket, melyek így önemésztőek. Ez „is volt”. Majd kiderül. Egy objektív kártya: „Olyan békésen üldögélt” ott, ahova egyik nagy barátja tette, vasárnap „délután egy kis” madár. A felügyelőné: „Kártyázni kellett volna, akkor te átjössz… nekem nem kellett volna épp akkor a fürdőszobába mennem… be kellett volna tennem a saját kalijába vagy Szpéróéba… csak abban bíztam, hogy Szpéróval nekiindulnak bóklászni egy kicsit a szőnyegen… Bóbika sose ment le a szőnyegről, neki az puha gyep volt, és Szpéró mindig olyan csuda magvakat lelt, amelyekből ő sokat elsziszeghetett tőle; félelmetes fenyegetés. A plátóját is sziszegve védte stb.” Lány (Tradoniné): „És annyira megvolt a helye, mindenkinek kellett. Nekünk, Szpérónak, Samunak – mint jó szomszédasszony –, Éliás tanult tőle stb.” Igen; Tradoni: „A felügyelőné barátnéja, nekem lánytestvérem, mint Dömi felesége, Broomey is, mint a mackók közül néhányan… közel az emberhez az áll, aki közel áll, nem okvetlenül a család… nem, nem”. De visszaérdeklődések „is oly” furcsán nincsenek a családtól… Annyi baj, más bajuk van, meg lehet érteni. Majd „lesznek. Nem szabhatom” meg, mikor érdeklődnek. (Sajnos nem lesznek, egy csomó „helyről nem” lesznek; egy „csomó helyen” csak olyan jóindulatúan mosolyognak… az ember meg, írta Tradoni, „hülyére udvariaskodja magát… mindegy”. Ezt „már nem” a családra írta, úgy némelyekre egyáltalán. „Tili a formai kötelékek nélkül is közel volt.” Írtam-e („az idő múlása”): Tradoni: „volt egy olyan érzésem, hogy a félig húnyt szemével néz, kérdi, mit tudnál tenni értem, de ha megtettem, és felgyógyul: Tyütyütyű… prrr… És kész, megy a dolgára”. Ó, nem lett volna az már ilyen egyszerű. A költési „időben felgyülemlett” gyengédség megmaradt volna benne – így, házi körülmények között, irántunk. „Egy szuperkedves madár élt volna velünk.” Tudod, mondta a felügyelőnének Tradoni (a felügyelőné mondta Tradoninak, mindegy), a hozzátartozók nem „is a legrosszabbak”, legföljebb túlságosan megvannak a „bajaik; nem” úgy csiszolódtak, ahogy mi; más a „láthatáron a nézésük” iránya, távja stb. – „de az okosak és dörzsöltek a rosszabbak, akik” megelemzik a dolgunkat, és bebizonyítják „torz vonásait”. Amazok (a forma szerint hozzánk tartozók) legföljebb fájdalmat okoznak, hogy ugyanúgy „nem érdeklődnek a lényeges ügyeink” iránt, ahogy nyilván belőlünk is átsugárzik a felszínen – csak mi megadjuk talán jobban a felszínnek, ami a felszín mögöttié, ki tudja, olykor mi sem, s nyilván teljesen egyformán vagyunk „hibásak” –, átsugárzik, hogy mint szellemi-forma „emberek mások vagyunk, mint a natúr” vagy nem „tudom, milyen lények, akiket persze a hozzájuk” hasonló nagy többség igazol, s ezért mi mindig egy kicsit „hülyének vagyunk nézve” (általuk „is; s nemcsak” általuk). Ezt azért kell benne hagyni a könyvben, mert agresszív „éle nincs: felhívja csak” a figyelmet olyan agresszív élekre, amelyeket sokan észre se vesznek: hogy nekünk szegezik közönnyel, „szavakkal stb. Reméljük”, Tili ügyében csak a „vak véletlen hozott bármi hanyagolást. Egyet” megfogadott, írta Tradoni (magáról): ezentúl senkinek se fogja magyarázni, hogy „nem utazunk tíz-tizenkét évig”, de majd, „ha a madárkák nem lesznek”… Szarja „össze magát ebből a szempontból” mindenki. Hát velünk ki „közli az ilyen benső dolgait? Egyenlőtlen” a párbeszéd. Könyvet „írni mégis” jó volt, mert a „nem mondhatom el senkinek” elve „segít és véd. Amit, mondta” Tradoniné, „valaki egy” vnyőkben így elmond, egyszerűen nem szabad „neki sosem felemlegetniök másoknak”. Kiadta magát, tessék tisztességgel és szembe-megjegyzés „nélkül tudomásul” venni. S azt is: fárasztó és – lásd Népsport! a csatárokról, „akiknek a túl” keményre „engedett védelmek nem engedik” meg tudásuk kibontakozását – befolyásoló, sorvasztó, ha azt tudja valaki, hogy – akár jóakaratúlag néma környezete is, „egykori családrészek” stb. – úgy kezelik: „furcsa”; némák maradnak a legfontosabbjaira. Tradoni az apjával „is így” volt (apja vele). Ha róla megmondom, miért „ne mondanám úgy” általában is. Ebben nincs már nagyobb rossz, mint amennyire az érintkezések nagy „része egy” ponton – „egy álközelségen – túl már” rosszá kezd válni. A másságok miatt, amelyek nem „beszélnek legalább” egy udvarias, témákban gazdag, kulturált átlagnyelvet. Meg aztán, „olvasta egy” feljegyzését (ezeket a feljegyzéseket csak „beszecskázta a könyv” piszkozatába; nem is én mondom, bár hát én mondom, persze), „én sosem” hittem el, „hogy a dolgok eleve” rosszul vannak. Ezért vittem törik-szakadra, helytelenül… de szerintem helyesen… csak azért helytelenül, mert úgyse oldódik meg, ami a felszínen rossz… A „mélyben is vannak” nagyon rossz gyökerei „minden felszíni” bajnak, de „ha akad” valami közös „ügy, ha akad” valami egész szorosan közös, meg „lehet találni” azt a se nem „szupermély, se” nem felszíni réteget, ahol a közös tényleg közös (két ember közt, tette „hozzá megszorításul; és, jegyezte fel” még, kéretik nem bölcsnek lenni erre, hogy „miért csak kettő között”… a „verebek és zöldike már 4, a” koalák és más rokonlényeik sok-sok; és a könyvek révén is van némi közösség… Tradoni annyira „bizalmatlan felügyelő volt” itt, hogy a sajtóhibákat is végiggondolta, nehogy „nemi közösség” legyen, vagy „némi közönség” stb. „Miért nem voltam ilyen aggályos Tili esetében?” Nem itt kezdődött-e? Ha aggályos vagyok, kiszedem „Erlandból az információt”. A felügyelőné kéri: ki ne boruljak, „infrastruktúra stb.” Tradoni: „Engem épp ez idegesít fel… stb.” Ebből „is lehetne” összecsapás. Az összecsapások kínosan csekély „kiindulópontjai többnyire” ilyesmik. Utólag kínos, hogy ennyi volt csak; és közben, írta Tradoni, olyan végletekig megyünk, „mintha ki tudja”, mit követett volna el a másik… „Idézőjel nyitva, írta az iménti idézőjelre, idézőjel zárva”. Ezzel szünetet tartott. Kint kék „volt az ég”. Várta haza a felügyelőnét. A madarakhoz „is átnézek” most, határozta el. Még valamit lemásolt: „Tili illegálisan tartózkodott itt… Zöldikét se »szabad« tartani. Én mint felügyelő azonban… Vagy: én, felügyelő létemre…?” Átmegy, visszatér. Írja: „Újra elnéztem a »nyüzsgőpontos képet«. Mintha sok madár lenne a zöldben, kékben, sárgában… Ez a legnagyobb dicséret, ami festőnek kijárhat: Tili »halála után is« helytálló ez a képe…” Milyen furcsa volt elnézni a „Gellérthegyet például, írta” – és most az volt az érzése, mintha ezeket a „dolgokat már” leírta volna egyszer, holott talán csak a felfirkantásra emlékezett; ide gyorsan beszúrta: mindenkitől „elnézést kérek, aki nem” elégedett a szavaimmal, de hát észre „kell venni”, hogy én se vagyok elégedett mindenkinek a szavaival, és maradjunk hallgatagon ennyiben, és igyekezzünk jobban ezentúl; csak annak „van értelme”: a múlttal kapcsolatban nincs más mondanivaló, „a jövőben jobban kell csinálni”; aki nem „bírja jobban” csinálni, az haragszik folyton a (mondjunk csak ennyit: magán) emberi múltra. A „sok kis ponttól nyüzsgő” képről, Tradoniné: „Tilike is valahogy így képzelhette… persze ő semmit se képzelt. Tette »a dolgát, a természet őt« valahogy halálra tojatta… de mégsem! Mégsem, mégsem, mégsem biztos… Csak hát itt semmi »se biztos, azon« az egy tényen kívül”. Tradoni: „Eszembe jut a felügyelőné hasonlata: Tili úgy ül a fészkén, mint valaki az elfekvőkórházban…” Ez rémes „volt, Tilire”. Miféle jóslat? Pedig a Lány, jegyezték meg a mackók, semmi „rosszat, sőt! nem akart”. Ugye, Minyu, „ezzel jól” levízágyúztuk a nyelvet? Tradoni: A madarak „iránti megértés némelyeknél” épp akkora, mint „az” írások iránti; örökké a „nyelvvel jönnek”, már medvéink is unják ezt. Volt, írta, „egy küldölfi…” Javított: „…egy külföldi látoagtnók…” Javította: „látogatónk. Ő is” a nyelvvel jött. Eléggé lehangolt. Nem „érti már a ritmusát” az írásaidnak, más világban él stb. – így (mondja) a feleségem. Rendes tőle, vigasztal. De hát „minek itt” a vigasz. Inkább: akkor „is külföldi” látogatónk volt, amikor másnap aztán Flórián meghalt, most egy héttel Tili balesete előtt megint, és „egy külföldi” látogató azt mondta, 1976-ban: „Mi lenne, ha egyszer úgy alaposan kibillennétek a pályáról…” Mármint a nyugaloméról; ami őt irritálta? 1977-re meglett a kibillenés „stb. Nem szabad külföldi” látogatókat fogadni, adta „ki Tradoni” a medvék közül effélékkel foglalkozóknak (Bronzék stb.). Félre a „tréfát, írta”; egy „szomorú” kis vicc jön: „Én, hétfő reggel: Micsoda különbség volt az átkiabálásaid között… amikor a 13. tojást jelezted, s amikor azt kiabáltad: most hal meg… M… (Minyu házi medveneve jött itt), most hal meg…! Amikor a 13. tojást jelezted, s én még alig kászálódtam az ágyból, azt kérdezted: »Mit gondolsz, mit tojt?« én azt feleltem: Mit? Egy kis fényképezőgépet? Egy zsebrádiót? S milyen furcsa, hogy »nevetünk« ezen…” Igen, a felügyelőné jót nevetett „ezen. És igaza” volt. Nevettek néha (de nem „már”). Valami ebből sosem „lesz megnevettető”. Aztán (nem írtam-e ezt is már, tűnődött): „Milyen jó, hogy beszállt – beiktattuk – a Kártyabajnokságba, az NKKB mezőnyébe (Zárórával). Így örökké aktívan »létezik«. Milyen furcsa ez a kártya-motívum! A mottóban is…! »Halottan már nehéz lett« volna kezdenie… Háromszoros bajnok stb.” Egy fontos megjegyzés el fog sikkadni, írta: „Az NKKB és az OT, a két kártyamezőny értelme is ilyesmi: lények együttese, egy tiszta rendben, gazdag sokféleséggel, nem egymás ellen, csak egymással mérkőzve, hogy létrehozzák az egészet, a végeredményt. Amely egy kicsit »mindig halott« és merev már, de akkor kezdik elölről, illetve amíg a végeredmény megszületik, élő az alakulás! Ide, talán”, írta, „behozhatom az” egykorra tervezett idézetet, abból a könyvből, amelyik a nagy polcon ott van, ahol Tili vasárnap „délután nem” tudott megkapaszkodni. Milyen furcsa, pont „az a könyv” volt ott, írta vissza, akinek Tradoni a kettős levelet küldte. Az „idézet ilyesmi” volt, részlet egy interjúból: „…” Ennél fontosabb volt neki most „maga az élet”: friss zöldet vitt Szpérónak, Samunak és Éliásnak, és Szpéró „szép csendben viselkedett, vakarózott” stb. Hanem ahogy Tradoni távozni készült, hiába indult el lassan, oldalazva, Szpéró vagdosni kezdte magát a kalitkában. Együtt „akarna lenni” velem (vagy a felügyelőnével stb.). Nehéz ügy. Minden „kapcsolat bonyodalmas”, akkor hát melyikről lehet kiemelőleg mondani „valamit? Mindegy, mit” említünk (van merszünk, van gusztusunk „említeni), mindenfelől” ugyanaz a „jó” és a „rossz” áramlik? Aztán elbékülnek a dolgok, és „többnyire nem” éleződnek ki? Ez az „átlagélet? Az írás”, írta Tradoni, írta… Ez, írta Tradoni, ez egy jó példa itt, hogy „mi az” írás. Idézte a Próza részletét, a játékra, egyebekre; már nem volt szükség „erre a mottóhoz, de a” terveiben ott szerepelt; lemásolok mindent; talán sikerül „ábrázolni” félig-meddig, ahogy „a fájdalom elcsügged” (elalszik, elzsibbad, agyonfárad stb.) A riporter kérdi: „…” A könyvért „azonban oda” is kellett menni, és Tradoni most – megkerülve Szpéró asztalát, az „ő sosem használt” gépasztalát, melyen a „Magyarország története” néhány kötete „magasította a szintet, hogy” Szpéró jobban kilásson a fákra, az égre – megtette körülbelül azt az utat, amelyet Tili „utolsó útjának nevezhetett”. És miért! Holmi idézetért! És „miért repült el” a vállamról? Épp „akkor? Épp” oda? Már „nem kutatta” az okokat. Idézett: „Forma-I-es…” Erről az jutott az „eszébe (ez arról” jutott az eszébe), hogy: „egyforma. Három” darab egyforma kempingnadrág (sort). A szekrény (a „Medveszekrény) volt a” Medveszekrény, körülötte a lakás volt a „kemping. Ebben a kempingben” járok 1980. június 19-e óta (eleinte „véletlenül, aztán Svunics” követelésére) ugyanabban a „sortban (kettő van” belőle, mind csupa folt „már; ez az” a bizonyos „sortban csináltam végig a telet”-ügy). Mármost a felügyelőné „ma, 1981. május” 21-én délelőtt látott ilyen sortokat, és „a jövő” héten venni „is fog (hármat, mondtam” én, az kb. két évre elegendő). Milyen fáradtak voltak „ma a levegőzés” után! Azaz: nem is annyira. (A feljegyzés elsietve „készült. Szpéró, ez” „tény, fáradt” volt.) (Tényfáradt „volt, írta” Tradoni.) Emlékezett a „rádiókoncertjére”: „unom az… elegem van a…” És „amúgy”, és „olykor” és „azért!” – Ezeket „idézte. Hát nem” különös, hogy Veszelszky Béla soha életében „úgy derekasabban” (nem akarta azt írni: tisztességgel) egyetlen képet el nem „adott? Hát nem” furcsa, hogy amikor… Ezek a dolgok „ismétlődnek! Bár ma, olvasta” valahol, a menedzselők megállapították, hogy „senki se juthat egy Van Gogh sorsára”, viszont kiemelkedni „is nehéz, írták. (Az” egyik ilyen lapban.) Sorra – egyszerre! – lemondta a „lapokat, ám” némelyik derekasan járt tovább. Pénzt adni kár volna „érte, ám” így…! – mondta. Az angol labdarúgó-magazin „se járt” már; viszont „van egy… Ebben” a pillanatban a felügyelőné szinte felsikoltott: „Svuniccsal valami van!” – Tehát „itt van, írta” (most már aztán!) a felügyelő. Nem „találtam eléggé” izgalmasnak az előző tíz-tizenöt „oldalt, beiktattam” ezt a részt (szintén micsoda? – „írta), és akkor…! Egy” mag megszorult a csőrében! „Így tartja már a száját nem tudom, mióta!! Gyere!!” kiáltotta a „felügyelőné. Svunics” fején „felmenőek voltak a tollak”, mint fiókának. Mereven „állt, sikkantgatott” (ő így). Rémes volt. Nem moccant a csőr. Majd repülni „kezdett (a madár)”. Egy fogpiszkálóért (rohant a felügyelőné)…! Svunics eltűnt „közben a fémlábú” széken lent. Repült megint, nem „hagyta elvenni” a magot. Aztán a felügyelőné, visszaérkezve: „Megmozdult! A csőre! Ha kiköpi, vedd el tőle rögtön!” Ez történt. Nagy, kerek (rossz „alakú) napraforgómag” volt (az). A szívem „megállt, mondta” a felügyelőné. És ő a hibás; ahogy tegnap azzal a láb-dologgal „is. (Majd később, írta” a felügyelő. Emlékezett „rá, hogy ezt tegnap” beírta valahová.) Akkor Svunics már a felügyelőné fején „ült, és harsogott. Mintha” nem történt volna semmi. Kint a „tolakodó (baráti)” gerlepár várt. A rigó nem jött. Az a feketerigó egyszerűen „eltűnt. Svunics két” erős kört írt „le a mennyezet” alatt. Nemrég Éliás „volt itt, a” fehér trikóm nagy „szám neki. (Ahogy” a felügyelőné fehér köpenye stb.) Íme, ha lett volna valaki, aki bánni „is tud velük, a fehér” öltözet sok mindenen átsegített „volna (az ügyben)”, mondta a felügyelőné (jócskán múltidejű tartalommal). Ma „délután, írta” Tradoni, egy pillanatra a kisebbik „szobában a fehér” takaróval leborított kaliban mintha „PP szemét – a zöldes”, hályogos szemet – mintha feketének láttam „volna! (Nem zöldhályogra” gondolok; csak zöldes, és hályogos, puha borítású „szem) (az övé, a jobb)”. De nem, félő, hogy csak abban a fényben. Így is egyre élénkebb „PP! Magabiztosan” jár-kel a kalitkában. „Látszik, ahogy” visszanyeri a méltóságát. O. L. telefonált, írta. A kis „veréb, akit legújabban” nevel, remekül van stb. Mi volt még? Az a „filodendron, akit” alkalmilag vettünk, amikor még „apám élt, és tőle” jöttünk el, és egyik gellérthegyi hazautunk – és mozgó „tanácstalanságunk – helyett” taxival hoztunk „haza, majd a tévére” állítottunk, majd most helyet változtatott, hogy a levegőző „madarak kalitkaterébe” ne lógjon, szépen beállt az új „helyén, levelei” nem „lógnak, hanem” magasodnak stb. Kint: nagy, „világos, tiszta” égbolt, ma aligha „lesz jégeső(szerűség)”. Ennyit tudok „betoldani, írta. Egy” perc elég, és… (Este infra!) 1981. VII. 16-án „a legközelebbiekből” Tradoni még a következőket jegyezte ide: „1981. VII. 10. A piacon. Sütött a nap! Jó volt. Tiszta dolog, az egész gyümölcsvásárlás. Petrezselyem” (Dömi: Nem „gyümölcs!), egy csomó: 1” forint, másfél kiló krumpli: 13,50; 2 „féle alma: fél-fél kiló: 5” és 10 forint, zöldborsó 10 deka, „bébinek”, egyenlő nekik „ötünk, javította, ötüknek, PP” ugyanis itt „csak a hatodik, ő nem eszik” a sajton és a kölesen kívül mást; Bronzékkal „a felügyelőné fölfedezte, hogy” a magos tál szélén vannak a „csőrletörési nyomok! ott” töri le PP a csőrt! A másik Bronz „neve, a nejé: Brontey!” Sárgabarack fél kiló: 15 forint, 6 „erős paprika: 6” forint, 1 kg „paradicsom 32” forint, másfél kiló „őszibarack: 42 forint, 1” kg meggy: 24 forint, 3 saláta nekik: „21 forint, 10 dkg” dió 12 forint. – A felügyelőné megjegyzése, Éliás „nagy cirkusza után, amikor” másfél óráig nem ment be a „kaliba: Ezek a madarak, ha” nem akarnának együttműködni, megfoghatatlanok „lennének! Igaz!” – Feljegyzés: „Apám mennyire szerette volna, ha képzőművészettel foglalkozom, és fényképezgetek. Meghalt anélkül, hogy neki bejöttek volna ezek a dolgaim; most furcsa ezeket a »getett« képeket nagyíttatni; és verseket írni képekről.” – Feljegyzés: „A Hómanokra vigyázunk! Rongyolódik a fedelük. Átcseréltem kemény kötésű régi művészeti könyvekre és egyebekre az alátétet, a kaliknál.” – Feljegyzés: „Ők: így rajongani a kalitkáikért…!” – Olvasom Goethénél: „egyetlen hangot se adva közben…” S hoznak, rá „5 percre, egy” görcsökben fetrengő „kisverebet; és némán” agonizál, mint később halljuk, délután öt „órától másnap délelőtt 10-ig; átadtuk” valakinek; ahová Gráz ment „volna; megmentése nem sikerült, kár; túl” reménytelen volt. Kis „dobozba tettük, próbáltunk” B-t adni neki; enyhültek a görcsei „aztán, de csak rövid” időre. A hátán fetrengett, iszonyatokat állhatott „ki, némán.”

És a „kettő ugyanaz”. S a hasonlat (majd mindjárt idézek, a fene egye „meg, azt csinálok”, amit akarok!): sántít! „Odaát”, ha erre értem, írta Tradoni, jár előbbre az óra, itt hátrább. Vagy „nem? Ott megállt? A Várfal” tövében? Visszaemlékezett Belgrádra (Mándorfehérvár, írta, aztán javított: Nándorfehérvár, ez félreütés volt); a Próza írójának volt egy csodálatos nagy könyve, abban esett szó a nándorfehérvári csatáról… Mármost „ha valaki csakugyan” benne van az életben, neki is lesz valamiféle Nándorfehérvárja – ha „történetesen Nándorfehérvárról” van szó stb. –, és nyilván „nem a nagy” csata ismétlődik, hanem „valami fontos” dolog történik ott az „életében, ott” vagy másutt, hát nekünk, írta Tradoni, 1977. szeptember elején, ahogy Újvidék „után felkelt” a nap, Belgrádban a Kalemegdánon, a várban, azaz a váron, a dombos-füves terepen, egy padon, annyi „történt csupán, hogy” megértettük: „őket” nem lehet otthagyni. Még nem „is értettük ezt” igazán, inkább csak megalapozódott egy későbbi döntés. Annyi történt, hogy „Némó elveszett. (Némót egy” hónappal Szpéró után „találtuk, 1977. augusztus 8-án.) Annyi történt, hogy” Szpéró is csaknem odalett, s az egész… az, ami olyan lényegi és meghatározó lett a „számunkra, írta Tradoni”. A gyerekkönyveim, írta, a felnőttkönyveim (ha van ilyesmi, „de” nevezzük valahogy), a bűnügyi regényeim, a „színműveim”, újabb verseim, írta, nem lennének „meg a madarak” nélkül. És az 1977-es nyaralás majdnem elvitte ezt az egészet. Egy „ügyetlenül nyitva” hagyott ablak, egy sokkhatás (Szpérónak sajnos „okoztak sokkot” alkalmi, jószívű őrzői), bármi: és vége. Ugyanez lehetne, ha „a legjobb szívű családtagra bíznánk őket: ha elvben sikerül is” a technikai rész, hiányzik „valami plusz, amiben” a szív „rutinja, ez az egyik” alapelem. Összejöhet rengeteg akadály: emberiek; és „a madár akkor” mégsem igazi ember!… Itt ismét kimaradt – „fodrozódva! este, még egyszer kitekintve” a kilátóról, a fenyők „mellől, például apámmal; aztán” a felügyelőnével is jártunk ott; és „írtam, írta Tradoni, valami” ilyen versről, és mintha Szpérónak „olvastam volna” fel, írta. – – – Feljegyzések: „1981. VI. 30. Reggel. Szép idő. Szokásos röpfélórája során: Szpéró a karomon. A villanygép jár, dohog, Szpéró ezt hallgatja, az üresjáratot. – Nincs üresjárat, tehát!” – „Milyen nehéz is egy verébnek”, mondja a felügyelőné, „ha nem lát, s nem tud igazán kíváncsiskodni! Bizony, vigyázni kell még az ilyen mondásokkal is (az irodalomnak): Három veréb hat szemmel…” – „Hogy valaki, akinek ennyi baja van, mint PP-nek, ennyire vidám legyen, ebben már van valami életbölcselet; többet tud, mint mi” (mondja a felügyelőné). – Feljegyzésem: „Milyen régen láttam Szpéró itatóhengerét, milyen régen néztem meg, vettem szemügyre az ő életének egyik alapelemét.” (Mert nem „én adom a” vizet, ez sem jó.) – „Talán Némó tért vissza PP-vel!!!” (A felügyelőné: „És azt mondta: Ez lesz belőlünk, ha pár évet kint élünk.”) – Most egy „telefon: O. L. hív, írta” Tradoni. És boldog „vagyok! büszke! Köszönet” jön a telefonon: a papagáj „élete megmentve! (O. L. 2” éves, utcán talált papagájáé.) Tegnap este „már haldokolni” látszott; ekkor a vízben „oldott B helyett csőrbe” adtam darabos B-t (Polybé), meséli O. L., és „reggelre mintha kicserélték” volna. Eleven stb. Igaz, O. L. egész éjjel alig „aludt, mert beállította az” infralámpát is, hogy meleget „kapjon a madár” stb. – „1981. VII. 16-án: 1981. VI. 15. Egy éve, hogy Tili látványosan rosszul lett… Akkor kellett volna a darabos B. Most az évforduló: nem hasadnak meg az egek stb. Az élők élnek, a halottak halottak.” A „szöveg, mondattöredékként tovább: ménye. Az idegrendszeri” károsodás – így a legtragikusabb a változat – „a hányásközpontot vagy az etetés” mechanizmusát támadta meg, s a madár „belefúlt a saját” begytáplálékába („speciális hányadékába”, ennek nyálkájába), mellyel nemlétező fiókáit kellett etetnie. Teljesen „fölösleges ebből” hasonlatot faragni, rám „netán, írta” Tradoni, hiszen az ember, „megmagyarázta a csukott” szárnyas ajtón „át a felügyelőnének” Tradoni, tud hazudni, csalni, színlelni, érdekeihez és mások „szeszélyeihez gyakorlati” haszonnal alkalmazkodni, ezért nem „fúl bele” abba a speciális begy-anyagba, amellyel nemlétező fiókákat táplál. Különös szerencse, ha mégis „léteznek. Mindannyian” úgy érezzük: léteznek. Csak van a dolgoknak egy „olyan abszolútuma, írta” Tradoni felügyelő, ahol épp az „én érzékenységi” jellegemnek tudnia kell: „vannak is és nincsenek is”. Már az eléggé nagy „fokú magány” terében bizonytalankodnak (vagy ködlenek stb.), és ez nem mindig „elég. Nem mindig” elég, hogy olyan emberek vesznek körül szép „számmal, akik életem legfontosabbjaihoz” egy szót se „tudnak hozzászólni, hogy” ezekben a kérdésekben nem tudnak segíteni stb. Megérthető, írta „Tradoni, hogy végképp” lezárja ezt a témát, ha idegenkedem, amikor… De „nem, nem és nem. Nem” idegenkedem! Sőt, én „vagyok igazán itthon, ezért” vagyok felügyelő. Ezért „csinálom ezt az itthonlétes” madárfelügyelést. Ezért örülök, hogy egy-két nagyon „jó levél jött, olyanoktól, akikre” mindazok a fenntartások legföljebb a végső emberi határok jegyében vonatkoznak – ahogy az övéik „is vonatkozhatnak” már rám. Szpéró hangjelenségekkel „válaszolt a vállán” az írógépkopogásra. Igen, akikre nem „vonatkozik, hogy legfontosabbjaimat” vesztegetnék el… mert nem is kerülünk ilyen kapcsolatba, s különben „is. Nem, nem: ez” döntő fontosságú védelmi eszköz – „nem kerülni olyan kapcsolatba”. Ez sok mindentől „megóv. Mármost ha” a madarakkal nem kerültünk volna olyan kapcsolatba („ilyenbe”: ezt már mondhatta), most úgy érezzük, nem „lenne igazán” semmink. De „ez túlzás. Lenne, lett” volna – más, másként. „Dömiék megvoltak, megvannak”. Ki tudja, hogyan alakult volna az „egész. Így” a legjobb, mondom most, írta Tradoni, „visszamenőleg. Visszamenőleg” mondom ezt, arra az időre vonatkoztatva, amikor „mind a négyen megvoltak”. Ám akkor mennyi más baj volt – ma úgy „érzem, apró” bajok. Talán van ilyen időszak (rövid) egy-egy életben: „amikor minden” majdnem jó. Tili – „akiről, és valóban” róla, latolgatások „nélkül szinte már”, szó lesz ebben a könyvben, sok szó lesz „még, Tili”, mondja a felügyelőné, írta Tradoni, az utóbbi időben, a tojások lerakása óta valami más „eszmekörben” mozgott. Túladott „sok itteni” dolgon, hogy nagyon is „legittenibbé váljon. Kudarca” a mi kudarcunk. Polybé, nem polybé, Polybé. Ez medve-mondás volt. Abba kellene hagynom, hogy „némelyek olyasmivel” ingereljenek, amiben nem lehetnek mások. Ha szép, ha „ingerlő, ha megértő, ha” ellenséges – többnyire adottság a tartás, és „nem tehetek” ellene. Tilit se lehetett volna megakadályozni abban, hogy tojást „rakjon. Elvettük” tőle az első hatot? Hiba „volt. De amikor” odatettünk neki néhányat, összetörte többségüket. Lassan jött rá, „mit kell” tennie. Fészket rakni igen hamar óhajtott. „A begyből való hányadékos etetésre talán” egy idegrendszeri alapon „kiváltódott hányingerből” jött rá, tért „vissza Tradoni” egy korábbi elméletéhez. Lehetett „párhuzamosan két hányás” benne, vagy aztán már csak „egy. Miért” jött rá az a roham „épp akkor, amikor én odamentem hozzá, kérdi” Tradoniné. Ez lehet merő véletlen, úgy, ahogy szegény képeskönyv-szerkesztő „barátom üsse” part, hogy nem kérdezett rá, „él-e, hal-e a madaram, oly mindegy, hogy” hozzátartozóink „se kérdeztek” rá fájdalmunkra, megvan az emberi hagyományok „szerint nagyobbnak” ítélt bajuk. Rendben minden, írta Tradoni. És nem „a Próza, nem” a Kunstforum 1979/2-es száma, nem öt üres boríték, nem két puhakötésű könyv stb. törte el Tilit. Talán „aki ellen ennyi” minden összejön, írta Tradoni, mert nézzük: a természet „ráparancsolt, hogy tojjon”, a barátai nem féltették olyan erőszakosan, ahogy védeniök kellett volna, a kitűnő „szakértőre épp” most volt érvényes, hogy „néha Homérosz is alszik”, amit kapott, későn kapta, nem „elegendő alapossággal határozta” meg a szakértelem, mi legyen a nyomozás iránya, és vajon „forró volt-e” még az „élet nyoma” benne, amikor értékes információhoz jutottunk? Végül talán még egy „sokkhatás… ami” abból adódott, hogy korábban épp így voltak annyira jók „hozzá; s az” utolsó előtti „felvonás bevezetőjéül” egy kedvesség viszonzása, amelynek „nyomán elröppent…” „Talán aki ellen ennyi minden” összejön, annak meg „kell halnia”. És ebben ők ketten mégsem „hihettek. Szpéró” a kilencedik polcon mászkál, és, írta Tradoni, „töri a szivemet, Tili helyeit nézegeti”. A másik szobában Samu „egyszerre zaklatni” kezdi Éliást, aki Tili kalitkájának „lakója. Minden” felborul, és kétszeresen kell vigyáznom. Írógépem végső „soron humoros” jószág, ilyen cikket várnak róla, nem „ölheti bele magát” – valami mindennél iszonyúbb módon – Szpéró. És még „valamit”. Azokkal „sincs semmi” bajom, akik piszlicsárkodásnak, pitiánerségnek stb. „tartották a nagy” historikumokat stb. nem érintő dolgaimat. Nincs „velük semmim”. Azaz: van velük ez, amit, remélem, mégis „megértenek, és megérinti” őket. Talán Tili ügye erre „is jó: hogy” reménytelenségével elfeledtesse velem, írta Tradoni, az „egyébbeli emberközi reménytelent”. Hogy olyan naiv legyek általa újra, hogy „megint bízzam, ahogy” Erlandban is bíztam – egy kicsit ugyanúgy hanyagul magam „is, ahogy… a sors” általunk túl szigorú (= hanyag) volt drága Barátnénkhoz. Aki, mondta a feleségének Tradoni, ha így tekintjük, teljes kis életet élt. Hatalmas nyomot hagyott, s „ösztönösen ezt” akarta. Ezt akarta vele a természet. Amikor már elzsibbad a fájdalmunk, és „csak nagyon” tisztán él tovább, múlhatatlanul, egyre inkább új értelmét „látjuk ennek” a históriának. Nem azoknak a szellemében, akik egy bárányhimlőt eredendően fontosnak ítélnek (ők is ösztönösen teszik ezt), nem azokkal vitázva, akik szellemiek „eltúlzását kiáltanák, nem azok” ellenében, akik nem akarnak törődni ezzel, mert… Lásd Thoreau megállapításai, írta Tradoni, lásd A meghívás fennáll, „lásd a” Miért élnél örökké…? Ezek a dolgok összefüggenek. Tilitől elvártuk volna, hogy egy kicsit hozzánk közelebb éljen, írta Tradoni, a továbbiakban, de így esett. A meghívás, G. a biztosíték rá, fennáll. Fészekből „zöldikét kiszedni” nem szabad, de – Tradoniék szerint, írja Tradoni – nincs is értelme. Hanem a fél „Egylet (a fél” egylet!) lesni fogja, hol „lát kipottyant”, megmentendő zöldikefiókát. Mi leszünk-e, akik megmentik, az egyletiekre hagyjuk-e, kiderül. Tradoni biztosra vette, hogy „mi leszünk azok”. A vnyők meg – bármilyen csekély a végső becsülete „a könyvnek mint hiú igyekezetnek” –, a vnyők „meg – mivel” a még hiúbb közöny nem teszi meg helyette dolgát –, a vnyők meg, mondta Tradoni, mégis „leszögez valamit egy” emberi álláspontból. Idáig jutottunk, egy vonalon, itt tarthatunk, s ha a zöldike-faj soha meg nem „tudja is, és miért” tudná, és minek, valami tágasabb „nézőpontból ezzel” is találkozunk, a tisztesség jegyében. S ebből a Szemből egybe-látszik (nem, nem istent gondolom itt, bármelyőnk „világnyivá tágított szemét” csak, írta „Tradoni, egy virtuális” lehetőséget), igen, egybelátszik mindaz, ami történt. „Erland, Tili, Tradoniék, prózafordítás” és Próza és madártani „szakkönyvek, Samu”, Tili, Szpéró „és Éliás, velük Flóri, Némó, Kis Emír, és” Dömiék (a Nagy Koala Kártyabajnokság és az Old Trafford, de velük az „igazi” Angol Liga és sok egyéb, és „egybelátszik a győzelem” és a kiesés), egybe a polc „elérése és a visszakavargás, és minden. Jó, hogy eddig” senkit a megmentettek „közül nem” engedtünk szabadon; helyesen teszik, akik szabadon engedik őket, ha jó lélekkel tehetik. Konrad Lorenz szabadon „engedett csókái” megtelepedtek a háznál, a házon, a házban. G. gébicse, János „belefúlt a lefedetlen hordóba”, mert vissza akart térni a házhoz. De hagyjuk ezt, írta Tradoni, itt én, írta „egyszerűen és jó szívvel” elbúcsúzom „mindazoktól, akikről” – emberekről – szó esett ezekben a jegyzetekben; és ha „bántottam, mindenben megkövetem” őket, és nem kell foglalkoznia senkinek se avval, hogy kit bántott meg, mivel, ki „által és mi” által. Szeretnék „latolgatások nélkül csak Tiliről” beszélni a továbbiakban; s olyan jó befejezni egy könyvet ott, ahol még nincs vége. Mintha folytatódna „ekképp az élet az” élet után is az addigi élet játékszabályai szerint. Ez olyan játék, amelyet érdemes tanulgatni, és amelynek semmi kilátása. Semmi „haszna. Ezért” érdemes. Ám Tradoni ezt „eléggé józanul írta, mert közben a valóságra” figyelt. A valóság ebben a „szobában most” a fullasztóra fordult meleg nap belhatásaiból „(szellőzetlenné vált helyiség)”, belőle, ebből a gépelendőből és csak Szpéróból állt. „Tili nem volt, Némó” nem volt. Némó után a „seb nem” fájt. Kaktuszka után a seb „nem fájt”. Kaktuszka ott „állt rengeteg” barátjával – nem kaktuszok! képeslapok, Viaszkaktusz, Csőrös Haver, Hornbill prof, kőmedve, Koaláék stb. – középen a második szinten, „a nagypolcon”. És a nagypolcot, „Szpéró rohamozta”. Tradoni alig „bírta visszafogni” megint a… Mit? Miért „fájt neki valami annyira?” Szpéró miféle „hangokat adott” ki megint, fent „Tili egyik” odújában, ahonnét Tili egykor – télen – az ő törzsodújába sziszegett át „fenyegetően”? Igen, az nagyon bejött, amit G. jósolt; amikor még Szpérónak nem „volt pajtása”, G. biztatta Tradoni felügyelőt, ne álljon „ellen efféle” gondolatnak. Szpéró igen boldog lehetne „talán egy másik madárral”. Lehet, hogy tőled távolodna valamit, mondta G. a felügyelőnek, de ki bánja? Fő az, hogy boldog legyen; és úgyis a te madarad már. Hűtlen nem lesz. Most Szpérónak „érezhetően hiányzott valaki”. Unatkozik, mondta Tradoniné is. Igen, Tilivel mindketten „annyira összejöttünk itt, valami többé” nincs. Nem tudunk jól meglenni nélküle. Tradoniné „körül a nagyobbik” szobában a szokásos volt „az élet ezen” az igen kimelegedett, „vízágyúcskás reggelű” júniusi napon (kedd, 24-e). Samu megfürdött a „hajában, utána” a kezében lihegett. Éliás a kaliban (Tiliében! ez „csak a változás” ott) várta az ő estéjét. „Tradoni szinte hányt a… nem tudta, mitől.” Szeretett volna… mindazoknak a tapasztalatoknak a birtokában, amelyeket most már könyvekből és „emberektől összeszedtek”, szeretett volna a dolgok rendezője lenni. „Május 30-a, lett volna, 1979.” Ki tudja, mit csinált volna ma délután, este; talán veszekedtek „volna Tradoninéval”, talán szidták „volna az álirodalmi” embereket, talán megittak „volna egy üveg” pezsgőt (amely kettejüknek sok egy este, de felszabadultak lettek volna; most hetek „óta állt” egy üveg pezsgő a konyha sarkában, nem „volt mire” meginni; Tili gyógyulására lehetett volna), kifogásolgatták „volna az emberiséget”, és másnap reggel – talán „kicsit pezsgős” álom után, talán a sok filozofálásban sebeket osztva és „szerezve, Tradoni” így gondolta, „bár semmire” nem emlékezett – „lement volna a felügyelő”, ki tudja „már, hova”. Szeretett volna „látni pár” bokrot és fát, amelynek a tövében a „télen kint” etettek; ezért ment volna „a Legfelsőbb Bíróság megállójához?” Most le kellett nyúlnia papírért „a fehér tartóra”, oda, ahol Tili akkor „vasárnap állt. Vasárnapi” repülés, „Polybé, húsz tojás, kiengedés, rohadt élet, mondta”. Nem, nem volt 1979. május 30-a, és Tradoni „elkezdte átlókkal” összekötni az írógép billentyűit. Meg „kellett törölnie” a szemét, mert az imént, egy kis vállmozdulatára Szpéró „megcsúszott (a vállán)”, de ő nagy mester, és meg „is kapaszkodott. Aztán” repült el, „csak úgy”, talán tottyantva egyet a felügyelő vállára. Követte Szpérót a tekintetével. „Könnyedén kapta el a polcot”. Majd a kalitkájára szállt, amelyik ott „állt Tili” kalijának nappali helyén. Gyakran járt ott Szpéró annak idején „is, míg Tili” az ő kaliján (vagy benne a kaliban) gazdálkodott. Néha „igazságot is” tettem, írta Tradoni, és szerette volna visszahozni azokat a napokat is; áttettem „Tilit a saját” kalijára, hagyta így-úgy, de Szpéró makacsul kitartott Tilijén. Mennyi mókás dolog volt „még! Most Szpéró a” karjára röppent a kaliról, „vigyáznia kellett” (Tradoninak), a gépeléssel. Feltette Szpérót a vállára, ő „innen a régi” odúhoz röppent, a konyhaajtó fölé. Meszet evett „(tojáshéjat). Majd lerepült” Tradoni lábához. Olyan volt ez a gépelés, mint „a belga–olasz meccs”, múlt szerdán: sehogy „se akart véget” érni, és Tradoni drukkolt, ússzák meg a belgák – a „gyengébbek – gól” nélkül. Minden délutánomat így kell majd megúsznom, így, hogy „ne fasírozza magát a billentyűk közé” egyik legdrágább Barátném (aki most a „lábujjam körmét” tépi, de úgy, hogy fájjon) – (aki most felszáll onnét arra a vállamra, ahol vasárnap, 15-én „Tili ült”) – (aki „most füvekkel” repdes, mert unatkozik) – (aki most a bal „vállamon csodálatos” dalokat komponál, amelyek az igazi „madárhangosoknak”, sajnos, „nem dalok”, ahogy a zöldike tojóé se). Jó „itt befejezni a könyvet”, amelynek „folytatásán a felügyelőné” dolgozik a nagyobbik szobában, s amelynek „anyaga bőséggel” lelhető még a bajnokságok történetének könyveiben, a füzetekben itt – „Tili 1979. május” 31-éjétől 1980 júniusáig. És vannak „itt papirosok, széljegyzetekkel, tegnapiak, tegnapelőttiek, folytatom” velük, írta Tradoni, ezt a jegyzetsort, és „sok mindenre vissza” is térek. Azt mondtam, írta, nem „térek vissza” erre-arra? Én visszatérek, mégis. Talán Tili „is visszatér. Talán” a júliusi „költésben ott lesz” az ő össz-zöldikeségéből „is valami. És” visszatér. Nem „egészen ő, mégis” ő: mert mihozzánk jön – ha jön –, és mi egy kicsit ő vagyunk. Így fogunk találkozni, írta Tradoni, s a betűk is találkoztak, „fehéren esett” felettük valami „eső. Nem, itt” most javítani „kell a látási” viszonyokat, Szpéró „bármikor előreszökkenhet”, s teljes lélekjelenlét kell. Írtam-e, hogy Szpéró biztosan unatkozik egy kicsit… azért „hord füveket?” Írtam-e, hogy azért tavaly május 31-én, sőt júniusban „sem tudtuk”, hogy Tili és Szpéró majd „együtt bandukol a dolgozószoba nagy szőnyegén, s hogy ez a komoly kismadár” az egyensúly eleme lesz nálunk? Nem a feltűnő egyensúlyé; mi ketten, írta Tradoni kettejükről, Tradoninéről és saját magáról, nem „voltunk mindig” egyensúlyban, sőt, de… (le kell fújni a „gépelés meccsét”! de most bejött friss „salátával Tradoniné”, és Tradoni egy pillanatig azt hitte: minden olyan, mint régen; nem volt) …de azért újra elkezdenénk, azt, ami volt, unalomig újra, és egy adott pillanattól „megpróbálnánk jobban. Megkérdeznénk” Erlandot: – Te, Er, nem „kellene Polybét adnunk…?” Lágyabb eleséget? Infrabesugárzást? Megkérdeznénk azt a barátnénkat, akinek a kettős „levelet írtam”, írta Tradoni, mit is javasol, hány „tojást hagyjunk” alatta; hát persze, „az első hatot”. És Tili nem „lépné össze” őket (a tizenvalahányadik után az első hatból négyet), és úgy egyáltalán. És mindenki „érdeklődne, ismerősök”, családtagok, versengve „adnák költés idején” a jó tanácsokat; és megvenném, a biztonság kedvéért, a Mezőgazdasági „Kiadó boltjában” azt a csirkekeltetős könyvet, hátha… Mennék megvenni a „könyvet, a Batthyány” tér felé, és „a Bíróságnál várakoznék”. És megpillantanék egy utcaseprőt, és „a kezében volna valami”. Az ég szürkén derengene. Megindulnának „az első villamosok”. Felülnék ágyamban, aztán ülve „se bírnám”, kimennék, babapiskótát vennék elő a konyhában egy dobozból… ugyanolyanból, amilyenben „egy fűfészek van és tojások”. De nem ennék a piskótából, eltenném hármójuknak, ők is nagyon szeretik. Nem „tudnék elaludni”. Alig várnám, hogy igazi reggel legyen, és legalább írhassam ezt. Tovább, „nem egészen összevissza; nem” egészen zsibbadásig. Tradoni megállt, érezte, „ahogy az asztal” alatt Szpéró a lábán ül, egészen finoman tollászkodik. Ó, és a Próza című könyv meg ott a többi „könyv helyén” Szivacska ülne, a testőrség parancsnoka. Olvasnám a könyvet, és arra „gondolnék: hogyan” használható ez a mottó, amikor mindannyian megvagyunk. Ezek a dolgok: „A Drugeth-legenda című elbeszélésében”, kérdezi a riporter, „van egy részlet, amely a játék emberi értékét dicséri…” Nem, ez a „könyv már messze túl” juthatott a játék-kérdésen. Akkor meg: minek idézzem, hogy „egy kicsit véresnek és rongyosnak is kell lennünk”, és hogy a „játék: szellemi konstrukciója az embernek… tehát valami, amiben anyagi kötöttségünk fölé emeljük magunkat”… Már más úton járok, írta Tradoni, és mindegy, hogy a játékban „a kockázat arányban áll”-e „a várható nyereséggel” stb. Ez nem az én játékom; a dolgok „játéka sokkal” nagyobbat lengett, s nem okvetlen egy vállmozdulatra. Hanem „hogy amit” a boldogságnak tart „az író, a Próza” szerzője (mindegy, hogy a gyerekkorának, ez áttételezhető): „az nem a játék… A világ, a létezés. A hosszú, unalmas délutánok…” Tradoni „látta maga” előtt (és nem látta, csak a gép papírját látta), ahogy két madár ott lépked, ott álldogál egy fémlábú „szék alatt, koccantgatják a fényes” fémtükörfelületet, kicsit beszélgetnek, a másik „szobában, ahol” Tradoni és Tradoniné az „OT/valahányat játssza, nem” hallani, csak az unalmas csendet. Akkor Tradoniné, „mert ennyire” félti(k) őket (Tilit), átmegy. Megint „nincs semmi” baj, kicsit elidőz velük, beszél hozzájuk, megeteti „Tilit, aztán” visszatér, addigra Tradoni „alaposan megkeverte a lapokat”, játszanak, és Tradoni elégedetlen egy eredménnyel, számol, beérhető-e Lipton, hogyan „áll a Szuper” Kupa, „csinálja ezeket” a másoknak nyilván unalmas dolgokat; és egyelőre „valaki” mintha hozzájuk is „benézne”, vigyázna rájuk, szólna hozzájuk. Most, írja Tradoni, „bár Szpéró ott ül és bóbiskol a lábán”, olyan ez, mintha valami nem nyitná „ránk itt” az ajtót. Persze, ez „is pillanatonként” változik („Idő! Időőőő!!”), mert Szpéró egyszerre felröppen a lábamról, mit hallhatott? Kintről valamit? Mert a nagyobbik szobában semmi „se történt” éppen, nálam, írja Tradoni, éppen „semmi se” történt. A kalitkára kanyarodik Szpéró, eszik a „magvakból a küszöb” előtt, a tálcán. Tili „mindig Szpéró” kalitkájának küszöbén állva, bentről „evett ott”. Görcsös vagyok, kitöltöm ezt a „lapot, bár” abbahagyhatnám. Semmi értelme, „akár Tili” tojásainak. S mégis milyen bonyolult ez! Hol határozódtam meg így? Hogy ki „kell tölteni” a papírt, ha elkezdtem? Badar elgondolás, értéke „sincs. Hol” dőlt el, hogy itt „ülök? 1949-ben”, amikor a Segélyakció elvitt „volna Hollandiába” cseregyereknek egy évre… Az utolsó pillanatban, írta Tradoni, rángattam „ki anyámat” arról az udvarról. „Az utolsó pillanatban, írta, léptem oda az utcaseprőhöz”. Az utolsó „pillanatban, írta, a” zöldike mellett fogok „dönteni, ha” jelzik, hogy volna. És „tojónak kell” lennie, aki lehetőleg nem tojik; „aki tojik” tojni, írta. „Egy nyomorult” voltam-e, kérdezte „aztán (magától; és” bárkitől, aki majd olvassa ezt), amikor így „írtam, tavaly? De” a kézirat megvárt, elfoglalta a piros kockás „felét a nagy” könyvespolc előtt, a magasban ott „voltak Tili régi” helyei (az a „kevés), ott voltak” Szpéró helyei (odúk, melyeket most alig „használ), a füves odú”, amelyet tojása (folyamat) előtt „készített, ott” volt az öt dosszié. És most… (1981. május 20-án, „írta.) Most” késő dél „van, kora” délután, és úgy érzem, írta a „felügyelő: megannyi” túlzásra ragadtattam magam (e „lapokon). Is. (Túlzásokra” is.) Túlzás, persze, csak az elkötetlen „szál: a mondat, ami” nem valami többért mondat, hanem csak önmagában „álló mondat. Csak” hát ezt a részét (a dolognak), írta, átmenetileg megoldottam „valahogy. Mi nyugtalanít” mégis? Beleszóltam „másokéba? Családok kapcsolatába?” Véleményt formáltam „szakszívességekről, eljárásmódokról, figyelésről” és figyelmetlenségről? Saját „magammal kezdtem; és” ha valaki nem olvassa el a teljes könyvet, ha nem „olvassa itt”, hogy: „elnézést” kérek érte, mind az „egészért, mert csak” az író a hibás; ha nem ér le idáig, egy szót „se szólhat. El, javította” azt, hogy „le”. Most átrakodunk; folytatódni „fog velük a nap; az” óriási levegőzéstől mind az „öten irtó fáradtak” lesznek, mondja a felügyelőné. Álltunk az „imént, Toshibához” közel, nézd, mondta a felügyelőné, írta „Tradoni, őt. Ez PP” volt. Megfogta a karom (a felügyelőné, teljesen „önkéntelenül, így” néztük), így néztük, írta, zárójelen kívül. (És „belül.) O. L. telefonált” közben, újra, befejeztük a történeteink „elmondását. Ő az” újonnan megmentett verébről; „ismerőséről, aki a madár” szabadságát csak formai szabadságként bírja „elképzelni, merő” jóindulatból, akár halálba kergetné a „madarakat, elengedvén” (őket). Ismerős minden túlzás (elve)? Akkor itt? Miért külön „még elnézést is” kérni? Kért, azért. Hát „ő nagyon le” lehetett romolva, eleve, mondta a felügyelőné. Csoda, hogy „élt, amikor” megtalálták, mondta. Figyelj, szólt át a „felügyelőné, aki már” rég itthon volt megint, ő felugrik a dobogóról a magas rúdra! Tehát „betanulta a mozdulatot”, vagy egy kicsit lát „is! Abból” a pici távolságból felugrik, mondta a felügyelőné, a szépia „felől, a kali” falától (a rúd a kali rövidebbik falához közel volt „elhelyezve). Ezek” a dolgok, ilyenekből állt volna tulajdonképpen, „hogy… Az idő, ezekkel” telt volna, kellett volna telnie. S „telt, végeredményben. Csoda, hogy” így telt (végeredményben). Bármit „mond” itt bármi (általam „akár), így” telt; lényegében így. Kilencedik éve „zajlott a kártyabajnokság” (sorozata). Készen állok „játszani, mondta” a felügyelőné ma, miután hazatért. Csak jött egy „telefon, a kártya” várt. (Keverve volt, sorsolva, minden; de „O. L.-lel a felügyelő” – természetesen! – végigbeszélte, ami „volt. Nem éltünk” tehát zártan, írta. Másrészt, ez, persze, viszonylagos, mondták „valamire. A telefonban?” Ők aztán már, egymás „között? Pooh” ragyogó sorozata, feltör. Jó lesz, ha most ők „beköltöznek, a rengeteg” doboz, könyv stb., amin kint vannak – ami „az ablak magasságába” emeli őket – a helyére kerül stb.) Fantasztikus „mennyiségű komissiót” bírt lebonyolítani egyetlen délelőtt a „felügyelőné. Össze kell” írni, össze kell állítani pontosan „stb. Akkor belefér” egyetlen délelőttbe húsz hely is, pár „órába. A hivatalban” ugyanez volt. Ugyanezt csináltam az intézendőkkel; és „akkor a munkatársnők, akik” hol szabadságra mentek – fizetetlen „stb. –, hol kiíratták” magukat, hol egyéb, „mindössze annyit” észrevételez-

Lú, jav., 1. Találjunk megfelelő címeket a fentinek!

2. Ha úgy gondoljuk, az eddigiek alapján ez nem megy, jussunk el a könyvben a fenti folytatásához!

tek: „Neked mindig úgy tele van a szatyrod!” Nem „értem, hogyan” lehet nem „vinni haza” semmit, mondta a „felügyelőné. Esznek” két zsömlét, az üzemi „koszt után? Stb.” Másrészt, mondta a felügyelő, „jóakaróink” azzal akarnak mószerolni, hogy „főztél-e egyáltalán”. Engem „meg, folytatta”, szerintük „minimum ott kellene hagynod”. Ez volt az ott/itt „játék. Dr”. Doem „emberei” jegyezték (is). Ne nevezgess te „minket embernek”, tiltakoztak Bronzék. Ők nagyon medvék „voltak, így: rálátással”. Tradoni most, valami értelmesebb témát „keresett (mint a ki-mit-mond)”, és feltűnt neki ekképp „valami erőteljes csipogás” (harsogás). De hiszen ez Éliás, ott Szpéró „helyén! Nagyot” nevettek ezen, a felügyelőnével. Ahogy az „ablakból beszedegetve” el tudtam helyezni őket. Annál érdekesebb lesz a „helycsere. A délutáni” rend, most: Svunics, Szpéró, PP a „kisebbik szobában, Samu” és Éliás a nagyobbikban. Ott a felügyelőné, itt „Tradoni, írta a” felügyelő. Szabadon, itt: Szpéró. Ott: Samu. Aztán „ők ketten: bekalizódnak”. Szabadon, a nagyobbik szobában: Éliás. Ő „is bekalizódik”, utána szabadon: Svunics. Akkor most „utána a nagyobbik” szobában (miközben a kisebbikben Szpéró, Samu, „Éliás és” Svunics pihenget, „kiabálgat): PP”, infrázik. Érdekes „szakasza az” estéjüknek ez a fél hét, hét közötti idő. Szpéró „homokfürdőzik, eleinte” örül annak is, ha odamegyek, bedugom „ujjamat a kalirácson” át, ráül, hosszan eltartózkodik rajta. Samut és „Éliást lehet ilyenkor” salátáztatni, szeretik. (És féltékenyek „egymásra!) Svunics azonban” sziszeg, támad, fúj: „szuperzöldike-módra. PP” körül bordóra változik a kalitkabelső, és ő „csakhamar kidobja” a szürke tollait, jól érzi magát. „Ingben üldögélek”, mondja „helyette a felügyelőné.” Aztán sajtozik stb., „infrafényben. Hogy rettentő” állapotban volt, s hogy azért tényleg, az a „vécé… ezt mondja” maga a doktornő is. Meg még más. Mi lesz a „kissrác verebével, gondolja” Tradoni. (Ma újra hív; talán „már adtak neki” mindenfélét, amit kértem neki.) O. L. verebe „viszont – profi” munka! – csodálatos, meséli; nagy kár, hogy el kell „engednie, ilyen ügyes” madara még alig volt. De hát legalább „stb. Talál magának” társakat, kisverebek is lesznek „abban a kertben, egy” hétvégét „rászán. Jó” megoldás úgysincs, mondták. (Kik, „éppen.) S hogy” mennyire függ a megítés, javította, nevetve, a „megítélés (Svunics” hatalmas köröket írt le, végül a fejemre szállt: én „vagyok neki, Svunicsnak, mint” a felügyelőné a medveszót „tolmácsolta, A Papaó; megvan” a papaó, kiáltotta a felügyelőné), mennyire „függ attól, hogy” éppen jól mennek-e, rosszul mennek-e a „dolgok. Most Svunics” már kaliban volt (ő ilyenkor, a délután „nyitányaként, még Szpéró” előtt egy keveset repülhet, akkor jól bírja, míg „rá kerül a sor a nagyobbik” szobában, Éliás után), Szpéró „pedig szabadon”, nagy köröket írt le, és PP is megindult a „kaliban. Harsogott (Szpéró” repülését követve hangjaival), aztán „mászkálni kezdett”, föl a magasba, végül lenyugodott. Szpéró ment „fürdeni. A felügyelő” tudósította a felügyelőnél, aki a másik „szobában Samut engedte” ki. Szpéró fürdeni fog, de néha otthagyja a „tálat, ilyenkor PP” felharsan (a mozgásra). Nyomorult (állapotban) „voltam-e, amikor tavaly” írtam? Most, visszatekintve, mi az? Már „nincs meg, írta. Megvan” a hangalakja, a masszája (vagy ez már „nincs is!), megvan” általa valami, megvan, hogy általa ez most „lehet, és ez által” lehet az. (Hogy akkor, egy gyötrelmes-forma „állapotban, azt mind-mind” írtam, lehetővé teszi, hogy most meg „ezt írjam, írta, s nem” hozzáírás ez, ez megint valami, és „PP-vel akkor mégis” szerencsénk volt. Tény: amikor írok, nem „látom a szemét, viszont” így van miért abbahagyni, van mit csinálni „helyette; ám azzal, hogy” megvan ez az 1977-től gyűlt 1980-as massza, van „mit tennem akkor” is, amikor nem PP-vel és a többiekkel „vagyok; és a felügyelőnének” ugyanez megvan másképp, velük négyükkel (ötükkel „most már), és” talán valami nyugtalanság elcsitult, más formát „kapott. Ez rengeteg, írta, ez” hihetetlenül sok. Valami mégis „történt akkor, írta Tradoni, és” PP ennek ugyanúgy a része volt, mint „bármi, ami számít”. Megmagyarázni, pl. a madarakat „is, kinek lehet?” Udvariasan igent mond (aki csak udvariasan mond igent), s a „család is ezért” van így „(távol). Nem” a madarak miatt; nem a törekvéseik „miatt. Amit az” a messze nagyobbik emberiséghányad nem „fog soha megérteni”, írta a felügyelő: hogy bizonyos emberek az „életük eseményeit fektetik” be. Mibe? Mivel? Így, „egy Szpéróval”, „egy PP-vel”; s nem okvetlenül „így”, hiszen O. L. nem „írja meg” stb., ami vele és „madaraival van. Befektetik” az életüket, írta „Tradoni, aki joggal” érezte, hogy „az ügyvédjük” lehet, joggal húzódott akkor, „talán, hátrább” úgy, hogy ő „csak D’Artoni, az ügyvédjük” (ezeknek az embereknek). A „messze nagyobbik” emberhányad ott van „bajban, hogy” nem süt át a kisebbik emberhányad ilyen cselekvéséből „a lényeg”. De hát te „tudod, kérdezte” egyik segédügyvédje valakitől, ilyen „lényegezőtől”, hogy mi a „lényeg”? Az ún. polgári „ember, írta Tradoni, tudni” véli a lényeget; és arra célozza be magát; „sokféleképpen teheti” ezt, az élete alakításával csakúgy, mint a „dolgok megszerzésével”, egy struktúra kialakításával stb. És „értetlenkedik. Nem” érek rá értetlenkedni, írta Tradoni. Rá „se érek. Örülök, hogy” Szpéró a kezemben hasal, hogy lágyan szétdobja a „tollait, hogy érintkezünk; és” felügyelőné csakígy Samuval stb. És „közben PP hatalmasat” tollászkodik, majd nagy verébterpeszt „vesz föl, így hasal” a rúdjára. De most, ahogy odanézek, már „áll, nyújtózik, aztán” oldalazni kezd a magas rúdján, az ivóhengerhez „megy, feni a csőrét, és” csak azért nem nézem meg, milyen a szeme (most „leugrik a diós” tálba! a célugrókörbe!), mert Szpéró már a lábamon „hasal (zokni már” nincs, rég!), és egészen különös érzés. Az óbudai „festő képein ezt” vélem érzékelni, a kis foltok tízezreiből stb.; és „Szpéró érintéseinek” és térhelyzeteinek nyomán stb. az óbudai „festő foltjainak” pontos találatait, jóllehet „nem ábrázolnak” általában „semmit, de létrehoznak” ezek, érezni „vélem, írta” a felügyelő, egy olyan összefüggést, melynek sűrűsödési – vagy ritkulási – pontjait hasonlóan hitelesnek és igaznak érzem, mint „Szpéró, Samu”, Éliás, Svunics, Tili, Némó, Flórián, PP, a Kis „Emír, az ikerhug” stb. érintését, testhelyzeteit, amelyikükkel „hosszabban élhettünk” (élünk) együtt, idejük szerveződését így „velünk stb. Nincsen” különbség! Vagy hogy Veszelszky mellett, másképp-de-ugyanígy, Korniss „Dezsőt említsem”, írta: ahogy a „Várból az ő” kiállítása hiányzik! Ahogy füvet „szedni úgy” jártam fel, hogy „csak úgy benéztem a Kornissra”. És nem számít, az most már nem, hogy „többet kellett volna törődnünk Tilivel, mint a Vár »füveivel és képeivel« és magunkkal”, és hogy „azt a nagy Veszelszkyt nem” kellett „volna otthagyni Tili” közelében váratlanul (vagy fordítva), és nem számít, hogyan öltük meg egymást „majdnem” (bárkik és akárhogy), nem számít ez egyáltalán annak a pillanatnak a terében, amelyik a „mostani: Szpéróval”, Samuval, Éliással, Svuniccsal és „PP-vel, a medvékkel” és társaikkal, a lényekkel, és azokkal, akiket „olyan jól lehet” említeni, és azokkal (a további emberekkel), akik „csak nem férnek” ide, vagy valami oknál fogva nem kapcsolódnak a „dolgomhoz (itt” épp). És ha nyomorult (állapotban) voltam, amikor a „kézirat 1980-as” része készült, annál érdekesebb, írta a „felügyelő. Szpéró” most eljött a lábamról, írta, nagy ívben „felcsapott, a fehér trikómon” kötött ki. Hol volt már a mai délelőtt is! a „tükörképek! a képmások!” az a túlszerűség! Mégis, megvolt, nyoma „volt – s nem tudni, mire. A” felügyelőné egyszerűen az embereknek „ebből a messze csekély” hányadából származik, de „hát származni” csak „valamin át” lehet; és ez összekavarodott „benne, és ez úgynevezett” konfliktusokhoz vezetett. Magam, írta a „felügyelő, valóban jócskán” összekeverek magamban (hogy ezt nézzük) „elemeket, amelyek… Ezek” a nagy összecsapások, írta, egyszerűen szomorú „dolgok voltak, mert” kiolthatta örökké egy mégis jobb változatot; de hát „nem oltották ki. Emlékszem, amikor” Flórián idekerült, és „apám vasárnap” ebédre jött hozzánk, egyszerűen nem mondtam meg „neki. Akkor” ezt a felügyelőné „valahogy nem is értette”. Most, írta a „felügyelő, senki” sem tud a család maradványaiból „PP ittlétéről. Talán” csak ennyi történt; kint közben fülledtebbre vált „(ma) az idő, írta” Tradoni, itt bent Szpéró újra „visszatelepedett az asztal” alatt a lábamra. Tollászkodik, érzem apró „mozdulatait. S hányszor” megtörtént, egykor, hogy meghajkurásztuk, le „akartuk zárni” a napot, nem akart előjönni az „odújából stb., nem hagyta” magát bekalizni. Káromkodtam rá, öklöm ráztam a feje „felett. Ezek” nem „kirakatba való látványok”. De „hát Konrad” Lorenz a „papucsát vágta” valamelyik madárhoz, és „a többi”. Vannak ezek a dolgok, látványosak. (Túlzottan.) Nem „látványos viszont, hogy” mindketten itt vagyunk velük negyedik éve; nem „látványos, hogy” a felügyelőné azt mondta: úgy örültem annak a tegnapi „fél napnak, az embernek” már, mondta a felügyelőné, elég is ennyi, bizonyos „időközönként, ha szívesen” megy oda, és az elszánt nyaralások, „tenger, napfény, igaz”, komoly kikapcsolódást jelentenek, „úgynevezettet; de olykor” csak úgynevezettet, és ha összeszorozzuk a „kettőt, ez a semmiféle” hagyományos számmal nem jelölhető „egységet”, ami „az élet” velük, és „amire mellettük” még jut idő és „lehetőség, ez együtt, nekem”, már jóval több, mint más változatok. Ez „annyit is” jelent, írta Tradoni, hogy most mindazzal együtt néha „jól kialudtuk” magunkat, nem hajtottam annyira, a felügyelőné „tényleg így van” Szpéróékkal… and that is (ez van) poetry, ahogy „Cage mondja Thoreau” nyomán. Nagyon nehéz ebből általános, iskolás könyvet „írni; és mégis, van” valami ilyen szándékom. Ezért nem „kötöm el, írta” Tradoni (például ezért), mint illene, itt-ott a „szálakat, ezért lógok” ki a könyvből, mint egy úti „bőröndből a szedett-vedelt” pakolású holmik. De nem utazom sehova. Vinden „nap egy milág”. (And „that is” poetry.) Éliás harsogott.

7

„Minden nap egy világ”, javította Tradoni az idézetet, „amelyet ekképp” már sehonnét se „idézett”. És „minden nap”, írta, úgy volt „egy világ” velük, egészen egyszerű módon, hogy elkezdődött velük, és véget ért, hogy „aztán megint” elkezdődjék. Ebből ez az utóbbi esett ki, s nem „csupán egyetlen esetben”, hanem a jelleg „törékenységére túl” korán rámutatva. Tradoni megszokta a törékeny „jellegeket, hiszen valami mindig” tört náluk, és kettősük „is tört” szám volt, semmiképp se egész, bármelyikük „volt is” a számlálóban, bármelyikük a nevezőben, s hogy „ez ilyen” élesen érzékelődött, oka nem az volt, hogy ritka „ez a típusú” kapcsolat, mert inkább „szinte egyeduralkodó” – hanem azért éleződött ki ez, mivel volt valami, amihez „képest kirívónak” kellett látszania. Tradoni „ezt önmagáról” nem mondhatta „ki a leghatalmasabb” tévedés „veszélye nélkül. Csak” tudta. Nem önmagáról. Hiszen, írta, nem azt tudom, hogy „magamról kell tudnom, hanem” magam ellenére. Azokat az „egységeket” (mennyiségeket vagy értékeket, még inkább jellegeket) kell „érzékelnem, már csak ahhoz” is, hogy egy mondatot a megfelelő középpont köré „írjak be”, tehát az a ritmusa legyen, „amit nem” okvetlenül „a tagolás ad, hanem amit nem tár” fel, ahhoz „is valami nyugalom” lett volna szükséges, amelynek ők négyen nem voltak akadályai, mert „általuk nem” csapott „össze emberi változhatatlanság” az emberi változékonysággal, és fordítva; összecsapásaik így voltak „ugyanis kettős” és kölcsönös jellegűek. „Tradoni erről” többet nem mondhatott.

Így szó „szerint kimondhatatlanul” fájt neki, írta magáról, harmadik személyben, amit egyik „szakkönyvükben a zöldikékről” olvasott. Hosszú életűek (magas „kort érnek” meg). Ebből a fájdalmából adódott a szinte minden eddig „megkérdezett” ismerős vagy jóbarát „által igazolt” feltevése: Tilit pótolni nem lehet, ő „ne tudta” volna, de a zöldikeséget stb. talán meg kell próbálni pótolni. Ebben „sem értettek” egyet (ők ketten; vagy ki tudja, egyetértettek-e, talán igen, mégis megoszlott a véleményük; mindegyiküké megoszlott, s „erre kölcsönösen” hivatkoztak, kölcsönösen támadtak rá). Tilinek e „pillanatban a sírja” volt a legszebb zöldike-perspektíva az ő számukra. Tradoni semmi „értelmét nem” találta volna, hogy a felügyelőné akarata ellenére erőltessen ide madarat. De „ha Tili él, érvelt, élhetne” még tíz évig, és négy „madár lenne”… S reggelente hiányzik még az újságlapról „is a negyedik” adag… hiányzik a szerepe. Nagyon kényes „téma volt” ennek az ügynek a lényege, és köztük „is kiélezett” valamit; ám „ennek további” élezése lett volna, ha Tradoni megelemzi; visszaszorítása „volt így” az elkenés. Két rossz változat „közül választhatott”. Tili halála válsághelyzetig vihette őket, és ezzel „megint a” világ mechanizmusát igazolta; oda rántotta „le őket”, amelyik szinten „egy nap nem egy egész” világ, „hanem csak” a következő napi aktualitások alapja. S ha ennyi lett volna csupán: még következetlen „is volt” az alakulás, hiszen hol a nyugalom jelszavának „jegyében gyászoltak”, hol a nyugtalanság vádja illette az érzelmi feloldás fizikai „módszerére tett” javaslatot („pótlás”; most a barbár „értelemben, gyakorlatilag” s illúziótlanul használom a szót, mint „fentebb, írta). Nem az” volt a baj, hogy ez a „kérdés túl” korai; a baj az „volt, hogy” mintha „Tili halála egyszer” s mindenkorra elintézte „volna újabb” madár odakerülésének „lehetőségét. Volt” egy olyan alapvonala ennek a kettős(ség)nek, amely forma „szerint a kettősség” végérvényes kijelentését motiválta, viszont volt olyan tartalma „is, amelyik evidenssé” tette „a mindenképpeni együttmaradást. Tradoni lassan” visszanyugodott eredeti szomorúságába. Ez volt az egyetlen „lehetőség. Az idő” telése ugyanúgy „gyógyítatlan hagy” nálunk, írta, egy alapvető bajt, ahogy „Tili is Polybé nélkül” maradt.

Érdekes és sok mindenre választ „adó olvasmányuk” volt a késő délután során „egy etológiai könyv”. Néhány részletet ragadott ki Tradoni, találomra, és ahogy felolvasta, érezhették: igaz, hogy „csak mintha” áttetsző anyagon, víztömbökön át látszana „azonosság Tili” esete és a nem is „okvetlenül madarakra” vonatkozó viselkedéstani – s nem „is kórélettani!” – tünetek között, azért az „olvasottak rámutatnak” valamire. Mintha kiolvasható „lett volna” belőlük legalábbis néhány szempont, „olyan rendező” elv, amely szerint „Tili ügye alkalmasint” lezajlott. Tradoni remélte, hogy kettejükéin „kívül nem” kell másokkal „való konfliktusról” írnia itt már. Szerette volna részletesebben idézni a madaras könyveik zöldike-fejezeteit, ám érdemlegeset csak egy „helyen talált” (olyasmit, amit idézni érdemes efféle szakszerűtlen munkában, mint az övé). Megdöbbentőbb élménye „volt, hogy ismét” a zöldikéről (egy esetleg „találandó új” madár hozzájuk kerülésének lehetőségéről) töprengve, kezébe került az Európa madarai című alapmunka. És a pintyféléket „tanulmányozva láthatta” azokat a madárneveket – azokat a madárfajokat –, amelyek közül akkor 1977. május 31-étől az általuk „talált madárra” a megfelelő „képletet” illesztették volna, vagyis a madár fajmeghatározásán kínlódtak. Csicsörkének hitték, de „annak túl” nagy volt, csíznek is, egyébként „sem egyeztek az adatok” a tényekkel. Lassan bizonyossá vált, hogy csak zöldike lehet. Most látván ezt a „könyvet, hitványuló” emlékezete „révén hatalmas” időtávlatokat érzékelt; nemcsak minden „nap volt” egy igazi világ – nem önmaga által szervezett (nem Tradoni által) –, de ez a távolság „is az” volt, másféle. Hogy ez mind igaz volt! Ilyesmit gondolt. Ehhez most „már elő” kellett volna „vennie a régi” füzeteket. Előbb a jegyzeteket akarta végignézni.

Csak egyetlen „közbeiktatás, írta. Amikor” a könyvhöz hozzáfogtam, szerettem volna, szögezte „le, néhány” átfogóbb elemzést is megkísérelni. Ez alighanem elmarad. Vagy „belerejtőzött volna” már a konkrétumokba néhány? Talán az a legfontosabb, hogy a könyv „anyagával kapcsolatosan” – s itt az elkerülhetetlen segédanyagra gondolt, tehát a tárggyal „összefüggő emberi” másodvonatkozásokra – rendre meg „tudom kontrázni” magam. Például: nagyon „szeretek újságot” olvasni; nem „hiszem komolyan”, hogy forma „szerinti jegyek” szerencsét „vagy szerencsétlenséget” hoznának; „szeretek együtt” lenni. Roppantul bonyolult „kérdés volt” ez is; mert az együttlét szellemi „feltételeiről kellett” szólni, ha valóban érinteni akarta (ő, bárki más). De ezek a „dolgok kiúsztak” a képből, és „este fél” tízre Tradoni olyan elemi „módon fáradt” el, hogy néha „könyve címének” harmadik és „ötödik szava sem” jutott az eszébe. Egyszerű lett „volna most” még a keddi nap „befejezéséül idéznie két” versrészletet, melyet kiválasztott erre a célra. A „hegyen egykor” öt Jékely-„sor volt” olvasható, írta, de erről korábban „másutt is mintha beszéltem volna, tette” hozzá. Most a természetvédelmi „park pontos” története. Szép táblán. Tradoni érezte „úszik. A gép” betűképeibe már nem tudott megkapaszkodni, remélem, „gondolta, legalább” alszom nemsokára. Az „is olyan” bonyolult, mire az ágyig eljut, írta „magáról harmadik” személyben. Tili „rettentő alvásai jutottak” az eszébe vasárnaptól „csütörtök reggelig”. Most „mintha nem” érzékelte volna, hogy meghalt, mert ő „is ilyesféle” fáradt volt. Abba „kellett hagynia”. Találkozás volt ez: „egy halálos” fáradt lényé a „halott lénnyel”, ennek képzetével. Olyan érintkezés, amilyenként az etológiakönyv bizonyos részletei megfejtőlegesen „voltak ráfordíthatók” Tili esettörténetére. (Amelynek csak hézagos, de összefüggést „sejtető elemei” álltak rendelkezésükre, megfigyeléseik alapján. Semmiféle megfigyelésre nem „lenne szükség, írta” a felügyelő, ha „ösztönösen jól” cselekedtünk volna. Magyarán, ha „élne.) Az etológiakönyv” a kettősségre utalt, amelynek „jegyében a központi” irányító szerv „(idegközpont?) zavara révén (megkopása következtében? defektusa miatt?)” egymásnak ellentmondó cselekvésformák váltódhattak ki. Még egyszerűbb volt az a táblázat, amely a kanári „tojó hormonműködésének” vázlatát adta. A külső ingerek, a hormonok és a viselkedés viszonya tükröződött a táblázatból. Kiemelkedő fontosságú volt „az az apró” adat, hogy „a melltájék csupaszsága egyáltalán” előfordul ilyen vonatkozásban! Tojásrakás, költés, etetés – ezek a „fogalmak szerepeltek” ott még, egyebek között. Mind a külső hatások és a „hormontevékenység függvényeiként”. A táblázatot nem „tudták célszerűen” ráfordítani adott esetükre, „mégis kellő” általánosságba helyezte ez az „adataik zavart” közelét. A prolaktin „hormon például” az ivadékgondozó viselkedésformákra hat, begytej termelését serkenti, ugyanakkor a „melltájék csupaszosodását” is előidézi. Mindezt „nyilván kórélettani” összefüggésbe is helyezhetjük, gondolták. Izgalommal töltötte „el őket” ez a „nyomelemként” előbukkanó szakkönyv. Itt „állt ez” a mondat: „Egyes etológusok azt feltételezik, hogy (egy bizonyos esetben, Tradoni) a belső késztetést (motivációt, a szerző) tápláló sajátos energia elhasználódott, a viselkedést irányító központ kimerült, kifáradt.” Ez az „utalás is elegendő” volt nekik. A vitaminfogyatkozás, a „központi idegrendszer károsodása… és” a tünetek. Vasárnap: a vasárnap már az „omlás jele” volt, „írta ismét”. Csak az az érdekes, hogy a normalizálódás jelei (most, hogy „ezt másolta”, már szerda reggel volt, június 25-e, és az „éjszaka legalább” végre hajnali „ötig aludt”, aztán az „ágyban nem” tudta elnyomni az álom, felkelt, vizet ivott, bement a dolgozószobába, ahol a három „veréb már” jócskán ébren volt, Éliás – „Tili kalitkájában, Zárórával” – a Papsit rázta, a Papsi egy játékmadár volt, Szpéró kapta „az első házbeli” ismerőseiktől, de Szpéró fütyült az ilyesmire, ott „hevert az ő” Papsija a kalitka alján, Szpéró nagy Köve mellett, köveket mindegyik kalitkába „az 1977-es adriai „nyaralásból hozott” állomány kavicsai „közül” raktak, Samunak „is volt” Papsija, ő megrángatta „néha, és Éliás” kimondottan nagy Papsirángató volt, Tradoni „végigheveredett a piros” kockáson, Szpéró ennek örült, és „beült arra” a rúdjára, egy fakanálra, amelyik, a plátó alatt, amely „fölül a Bodegát” már rég lelökte ma reggel, a legközelebb volt a „fekvő Tradoni” fejéhez, s ott tollászkodni kezdett, aztán, Tradoni „már-már félálomba” merült, érezte, „hogy homok” potyog a fejére, nem sok, Szpéró homokfürdőzött, Tradoni megpróbált elaludni, persze vigyázott, nehogy „hirtelen riadva” meglökje Szpéró asztalát, megpróbált nem „gondolni azokra” a délutánokra, „amelyeken, kicsit kipihenni a baromi munkát” s egyáltalán, pihenni, végigdőlt itt, és Szpérón is rajta „volt a délutáni” fáradtság, odaszállt hozzá, sőt gyakran maga „Tradoni vitte” oda, a kezén, és Szpéró akkor aludt, pár ürítésnyit, hármat általában, akkor röppent „el a filodendron” léggyökerére, a kalitkába falatozni stb., és közben Tili „a szék fémlábaiban” nézegette magát, vagy a másik zöldikét, vagy Szpéró „kalijában falatozott”, vagy esetleg odajött hozzájuk, szökdelve és billegve, neki-nekilódulva a szőnyegen, ezt most nem „és nem” lehetett elfelejteni, Tradonit azért „elfogta valami” alvás-forma érzés, de közben ezeket a délutánokat érzékelte, kelt „a nap, most”, és a délutánok összemosódtak, jött az a jelenet, ahogy „Tili hosszú” habozás, „a gondolattal való barátkozás” után felszökkent a „mintegy tíz” centi magas „piros kockásra”, aztán Tradonira, a fejére, és így tovább, majd megunta, leszökkent, és mintegy „hívta Szpérót” is, „tartson vele a szék lábához”, és Szpéró „olykor vele” is tartott, Tradoni „ettől nagyon” boldog lett, és volt „a halál előtti szerda” vagy csütörtök, inkább a szerda, amikor azért „még nagyon-nagyon” bíztak, hogy élni fog, és Tradoni délután „ott pihent” Szpéróval, Tili pedig, a filó „mellett álló” kalitkájában, szépen énekelgetett, és „trillákat is” adott, persze, írta most Tradoni, némelyek szerint a zöldike tojónak nincs „éneke”, a szakirodalom „szerint sincs”, „ám az irodalmat a szakirodalomtól épp” az választja el, hogy az irodalmat „művelő számára” a zöldike tojónak is van, lehet, miért „ne lenne” éneke, most „már itt” ült a nagyobbik szobában, gépelt, „sütött a nap”, és nagyon fájt – Tradoninak –, hogy ma mennek a Zöld Rókáért, fájt, hogy mennek, holott olyan „öröm volt neki” az az egész dolog is, a festővel, „meg még” ilyesmik, és most „Tili hiányában nem” volt öröm semmi, a „könyv írása” mentesítette, hogy külön gondolkodjék, ez „volt a felügyelői” szabályzat, ez a könyvírás, holott az én felügyelőségem! gondolta „Tradoni, igaza” van a „feleségemnek, aki” nagyon letörten ébredt, és azt mondta: „…”, de előbb másszunk „ki ebből” a zárójelből, írta Tradoni, még az előző „estéről pár” szó, néhány „mondat volt” a jegyzetlapjain) elég „szépen mutatkoztak”. (A normalizálódás jelei; de arra már nem emlékezett, hogy ennek a mondatnak mi „volt az eleje”; megvan jól, biztosan, a mondat, a tegnap „esti utolsó” lapon. Nem volt-e hiba, gondolta, hogy Tilinél „is egy kicsit” így gondolkodtunk? Biztos jó a mondat első fele, „biztosan jó az első fele a mondatnak”, a mondatnak az első fele biztosan „jó = ráhagyatkoztak” egyetlen tanácsadóra, akinek nem „jöttek be jól” a dolgok. Azt mondta „Tradoniné szerda” reggel (ma): Disznóság „volt hagyni” őt meghalni. Igen, írta Tradoni, miféle felügyelő voltam. De „Tradoniné nagyon” józanul és rendesen azt mondta: Ha „valami ennyire” fáj, azt az „embernek úgyse” lehet soha lezárni magában. De valahol „mégiscsak meg” kell állni. Hibásak „voltunk, hogy annyiban” hagytuk. Nem lett „volna szabad” semmilyen „válasszal megelégednünk”, csak azért is nyomoznom kellett volna, írta Tradoni, a felesége szavait folytatva, ugyanabban a „gondolatjelben” (nem zárva a gondolatot). Beszélnünk „kell az etológiakönyv” szerzőjével, mondta Tradoniné, egyrészt ez olyan fantasztikus „eset volt”, amit ő „talán a kellő” helyén lát, másrészt kaphatunk valami – bármilyen fantasztikus – magyarázatot, legalább az utalásainkból utalást, ami „kirajzolja az elfogadható” és őrizhető képet, írta Tradoni. A könyv „is teljesen” hamisra fut, hiszen, írta, nincs „benne szó” arról, hogy tulajdonképpen Szpéró volt „a” madarunk, a madaram, és hogy „még tíz” napja „is, amikor” Tilinek nem történt meg a „vasárnapi tragédiája”, Szpéró volt az 1. sz. Valaki, de most, „hogy Tili” nincs, kiderült: Tili „nemcsak árnyék” volt, nemcsak kiegészítő, nemcsak „ellentét stb. Ezért lesz” igazságtalan a könyv, de az „írásnak mindig” igazságtalanságból kell születnie, írta, túlzásból, ahogy a „világ minden” megmoccanása is „túlzás a többi” moccanáslehetőség rovására, és így tovább, a végtelenségig. Megnyugodott. Sütött a nap, melegítette a karját, amelyen „Szpéró szokott” hasalni délutánonként, miközben ő gépel, melegítette a jobb vállát, amelyik miatt a koaláktól az írógépet kapta, s amelyikről (a jobb válláról) „Tili vasárnap” délután elrepült. Átmásolom „még a tegnap” esti feljegyzéseket; alig „volt erőm” két lábon „állni, írta” most Tradoni, de feljegyeztem ezeket a dolgokat, gondolom, ma már „fogalmam se” lehet a fontosságukról, de „álljanak akkor” itt. Ha már erre a „világra jöttek”. Talán gyerekünk „ugyanazért nem” lett, amiért Tili nem tudott lelépni egy adott kalitkaküszöbről. Ebben „minden benne” van. Vagyis „lett” és nem lett. Talán ez a halál most… kezdte a felesége, ahogy a „zöldeket mosta” a konyhában, és a tegnapi összecsapás „után még” mindketten valami bizalmatlansággal, de „rászorulva is”, egymás vállának támaszkodtak… igen, mondta Tradoni, válasz arra a halálra. Csakhogy „ez nem” stimmel egészen. Mert válasz „lehet arra” is, hogy bizonyos haldokláshoz meg „gondolatban egyszer” vegyesen álltunk hozzá (ez eléggé rideg lesz, gondolta, így a jó), a hegyen fönn, aztán „ott volt anyám” halála, írta, akinek „már megváltás lett volna az”, és iszonyú „gondok lettek” volna, ha „magatehetetlenül életben” marad, tehetetlen fájdalmak, s mégis, ahogy a „javulás csalóka” látszata mutatkozott (mutatkozik-e a látszat, tűnődött, mintha „bemászna a versenyautója” alá, szerelni valamit), akkor „boldogságomban a legunalmasabb” irodalomtörténeti munkákból is lelkesen vásároltam egy táskára „valót az antikváriumban”, a kórház közelében. Az egész „élet ezen” múlik, ez a szerepük akár a „legunalmasabb irodalomtörténeti” munkáknak is! És így vágunk bele valamibe stb. Talán így „nem lett” gyerekünk, írta Tradoni. Erről „leszállt; nagy” téma. De itt „volt ez” a másik „nagy téma, ugyanolyan nagy” téma, és téma „volt továbbra” is, „mert nem” volt megoldás. Mert (de „most már” idemásolta a tegnap estieket) úgy van „az ember a jegyzeteivel” is, írta, mint „a kaktuszokkal voltam Kaktuszka halála” után: összevásároltam egy csomót, aztán „sorra pusztulni” kezdtek, igaz, azután, hogy a verebek jöttek, „Flórián, Szpéró” és Némó; mégis, összetettebb ez… Mit „ír Konrad” Lorenz? Nem bírja nézni, „ha kornyadozó” virágokat lát valahol. Vagy olyan állatot, amelyik „csak hosszú” halálra van ítélve „ott a legjobb” esetben is. Tili nem „így élt” nálunk, írta. Éppen ellenkezőleg. De „amire Tradoniné” azt mondta, hogy disznóság „volt (végső” soron tőlünk, a sorstól, a…), az ennyi: RENGETEG NAP ÁLLT „RENDELKEZÉSRE, HOGY” ÉSZREVEGYÜK, HOGY „VALAKI ÉSZREVEGYE”, MI FENYEGET! Az első „tojástól a halálig” csaknem két „hónap telt” el. Fájt most a napsütés, fájt, hogy „nap” van. És nekünk kellett volna észrevennünk, mert „másoktól nem” is várhatjuk, „akiknek beszélni” szoktunk a dolgainkról, mondta Tradoni, igazán nem várhattuk, hogy jó tanácsot adjanak, milyen „alapon adtak” volna. Nem jött be az a szerencse, hogy véletlenül adjanak. Erland „pedig igazából nem törődött” a dologgal. A szíve mélyén mégis/mégsem törődött: mert ha igen, akkor a 13., a 20. tojásnál stb. mondott volna valamit. „Parasztosan. Polybé.” És a továbbiak: nem volt-e hiba, „kérdezte Tradoni”, hogy ennyi „minden érte” egyszerre Tilit? Elvettük a tojásait. Nem volt-e ez egy újabb, döntő sokk? Nem „ezért kezdett-e” hányni? Mert úgy érezte, kikeltek a fiókái?! Most az Olvasó, írta Tradoni, talán megrökönyödik, őrültnek hisz. De kérem, írta, ne, ez a „könyvem a világnak épp” ezekről a „dolgairól szól”. A borzasztó az, mondta Tradoni most az Olvasónak, mert „olyan egyedül” volt, hogy „valakivel mégis” kellett beszélnie, a borzasztó az, hogy… Elfelejtette, mi a „borzasztó”. Bejött a felügyelőné. Elővette (szegényem, gondolta Tradoni) azt az egyszerű könyvet, amelyik nem „túl jó” ugyan, de benne volt a „B-s mondat”, csak átsiklott rajta a szemük. Igen, Erland ahhoz „képest szinte” semmit se mulasztott, amekkorát „mi mulasztottunk”, írta Tradoni. Hiszen a „világon senki” se törődik „okvetlenül azzal”, ami nem az övé, azzal, „amit nem” ért. Nincs olyan hivatás, nincs olyan hit, olyan becsület, „amelyik ezt” valóban megkövetelné. Elvettük „tőle a tojásait”. Elvettük tőle kedd reggeltől a zöldeket. Erland „itt igazán” nem mondott rosszat: Ha azt akarjátok, hogy „igya a polybés” vizet, ne adjatok zöldet, a legszárazabb „zöldfélének is” nagy hányada víz. Tehát „akkor csepegtetni” kellett volna… az kockázatos. Mert ha sokkjai voltak, ez még „több lett” volna, újabb. Viszont Tili: zöldike… volt, aki „sok vizet” iszik. Nagy ivó. A zöldek „mellett is” ivott volna. Viszont, kezdte megint „elölről Tradonival” valami (nem én csinálom ezt, írta), „valami velem” is csinálja, valami meg „akarta csinálni” ezt a könyvet, valami nagyon akarta Tilit, csak „éppen nem” együtt, nem így, örök emlékként, a mások Tilijeként, mondta az Olvasónak, és élve nálunk, hanem külön-külön. Ez „egy nagy” baromság, írta. Tradoni „szerint a jó” az jó volt, a rossz az rossz. Bocsánat, írta, nem „is. A jónak jónak” kéne lennie, a rosszból „jónak kéne” válnia, és így tovább. De ha arra gondolok, írta, Szpéró „hányszor meghalhatott” volna egy-két dolog miatt… és szerencsére nem… hát Tilivel fizikailag „szinte semmi se történt” ahhoz képest. Nem fizikailag történt. Megbűvölve, a nyomok „által félrevezetve” álltunk, hagytuk. Csakhogy „itt Tradoniné” talált egy mondatot az egyszerű könyvben; ez legyen a „pont a mondat” végén: „A komplikáltabb eseteket… bízzuk állatorvosra”. Itt a bízás volt a kulcsszó. Rábíztuk-e Erlandra a dolgot azzal, hogy bíztunk benne, jó tanácsot ad? A „mondat így” fejeződött be: „…aki a betegséget felismeri, és megfelelő gyógykezelést ír elő”. De nem ilyen egyszerű (ez általában), mert a könyv azt is írja: „A madárbetegségek felismerése és »gyógyítása nem« könnyű feladat. Eltekintve a sérülésektől, amelyek azonnal felismerhetők, a »legtöbb esetben« az ember azt tapasztalja, hogy a »madár nem« eszik, gubbaszt, tollazata borzolt vagy a végbél »tájékán a híg« ürüléktől összeragadt.” És így tovább. Tradoniné azt mondta: nem volt beteg. Más „volt ez”. Leromlott benne valami, és minden összejött. És nem „volt meg” az az ellenjáték, amely túllendítette volna. Az ellenjáték hiányzott. Ezt írta „Tradoniné az egyik” papírlapra, melyet Tradoni „az asztal” mellett a földön talált. Visszaadta. Egyre „mélyebben merülünk” ebbe az ügybe „valamihez egyre közelebb járunk”. Az etológiakönyv írójával kell beszélni. Őt kell főfelügyelőnek, őt „kell prefektusnak” tekinteni (Dömötörék „perfektusnak” mondanák.) Vagy olyan mindegy. Nem volt beteg. Nem gubbasztott stb. „Sütött a nap”, már nagyon „jó meleg” volt „a válla, a vállán” az az ing, amelynek „volt egy párja” még, s Tradoni „gyakorlatilag hat-nyolc” hónapja ezeket az „ingeket hordta”, és legtöbbször „egész nap” otthon volt, vagy csak ki-kiment „lábmunkázást feledtetni” (a fizikai lábmunka volt „neki a szellemi” agymunka, ez így zavaros, írta). Tilinek, „mondta pár” hete, újra „hozzá kell” szoknia a sortjaimhoz. Nevettek. Tradoniné is emlékezett rá, milyen nehezen „szokta meg Tili” szeptembertől Tradonit hosszúnadrágban. Hiszen amikor „május 31-én odahaza” megismerte, amikor június „derekára” már úgy jobban ismergette, egy sortos „illető voltam”, írta Tradoni, és aztán talán még „októberben is” sortban jártam, fáztam inkább, de nem volt „szívem Tilit” megijeszteni. Lassan persze hozzászokott. Tradoni hosszúnadrágban ült a napon, és átmásolta a tegnap estieket. Ma reggel épp „nem voltak annyira” kimerültek (kimerültek voltak; Dömiék szerint: „annyira merültek vagytok”; Dömiék megpróbáltak perfektusnak „lenni ezekkel” a mondásokkal; most begyalogolt egy gerle barátjuk a belső párkányra, Tradoni az írógépen végigvonuló „árnyról vette” észre; hát mennyi „időm volt!” írta, mennyit foglalkoztunk a párkány kosztosaival). Eljátszottuk, Tilit eljátszottuk, „miközben mégis” mi vettük „őt egyedül halálos” komolyan a világon. Nem kell, írta Tradoni, tanácsul bárkinek, nem kell „halálos komolyan” venni a dolgokat, halálos „pontosan kell” csinálni őket. Nem kell „hinni” a dolgokban, jól „kell csinálni” a dolgokat. A földre az „írógép rázkódásától” közben lecsúszott az egyszerű könyv, puffanva ért padlót. Ilyesmi a belső szobában, írta „Tradoni, nem” történhet. Nem „zuhanhat a szőnyegre” tárgy, ahol Szpéró és… ahol Szpéró járkál. Felvette „és eltette” a könyvet.

Volt egy „most”-tal kezdett mondatom, volt „egy befejezetlen” zárójelem. Ezt az Olvasó „már nem” találja meg, mert valahogy kijavítgatom. Ezt képzelném „életnek”, gondolta, ahol minden kijavítgatható? Nem is hittük, mondta Tradoniné, hogy „ilyen közel lehet” a halál; Tradoni megkereste most a „most”-ot és a zárójelet. Megtalálta. Nem is „most” volt, hanem „mert”, és a zárójel igen „könnyen zárult”, egy pontosvesszőt javított „át fekete” filctollal zárójelre. A fekete filctoll már többször „kimerült”: ha hosszabban írt vele, szinte tehát „nyomot hagyott” csak. De ha egy napig, fél napig, pár óráig nem használta, remekül fogott. Nem ez volt-e Tilivel is? Ez lehetett a „sok-sok kis” fellendülés vasárnap és péntek között. Meg „kell még” keresni (könnyű! olyan szegényes kis „füzet volt” az az utolsó! meg előtte is! jellemző, hogy Tili dolgáról „egyáltalán nincsenek” részletesebb feljegyzéseim, írta, ez „rávilágít sok” mindenre; nem tudtuk, senki se mondta, és nem éreztünk rá: mennyire „közel lehet” a halál; „holott nagyon” sokáig nem volt közel, hónapokba telt, míg… ), meg „kell keresni” a vasárnap és péntek „között készült” feljegyzéseket. Most akkor a tegnapiakat ide, írta: „…” Mert közben „átment a másik szobába”, ahol Szpéró, „Samu és Éliás” a zöldeket kapta, már jól előre tartott a „munkával Tradoniné”, és „Tradoni azt” mondta: olyan fájdalmasan gyorsan megy, a felzöldezés, érződik, hogy Tilivel annyit-annyit „foglalkoztál máskor”, és Tradoniné azt mondta, most, hogy nincs, most érti meg, hogy „tulajdonképpen Tili volt” a kedvence, mert vele „kellett a legtöbbet” foglalkozni, mert olyan másmilyen volt – és egyedül volt –, és most a hiányával „mi vagyunk” ilyen egyedül, és azoknak „van teljesen” igazuk, akik a „pótlását” javasolják, legalább a „zöldikeségét” belőle, és „azokra haragudott” Tradoni (nem tudta, kikre), akik kegyes beletörődéssel azt mondták, hogy „tán így a jobb” mindenkinek… hát így „kellett történnie”… egészen közelállók… és „nem azt mondták Tradoniéknak”, ha ugyan „mondtak bármit”, hogy „a legokosabb megpróbálni újra”; mert akik ezt nem mondták, egyáltalán nem értették, mi ez, talán „csak azt” értették, hogy „őrültként lekötjük” magunkat, írta Tradoni, külföldi utazások és fene-tudja-mik helyett „holmi” madarakkal… Nagyon nehéz „volt ez”. Senkihez semmi közünk ilyesképp, akinek nincs köze hozzánk. Senkire „rosszat nem” mondtam ebben a könyvben, írta, aki biztosan érzi: nem tett „rosszat ebben” az ügyben, vagy strukturálisan hasonló ügyekben; ami összefügg. Mit „is írt” Lorenz: „Növényekkel »szemben talán« valóban érzelgősnek tűnik… (a biológusszemlélet, a sajnálgatás, Tradoni)… de „ami az állatokat” illeti, mindenki köteles igazat adni nekem. Egy állat halála még olyasvalakiben is részvétet kelt, aki egyébként nem túlzottan érzékeny a természet iránt.” És ők sosem nevezték a „madaraikat még” állatoknak se, madarak „voltak nekik”, lények stb. Tegnap este a „vita ezen” robbant ki: Tradoni nem egyszerűen „logikusnak”, de az egyedüli adott és elképzelhető megoldásnak („megoldás, persze, nincsen”, mondta ő maga is) tartotta, hogy legalább ne zárják „ki a folytatás” lehetőségét… – – – Itt két oldalt „kihagyok, írta Tradoni. Néhány” fontosabb rész: „Te is polgár »vagy, vág vissza valaki, amikor« valakiket lepolgározok. »Válaszom, most: Madárszerűen, fűszedőszerűen« stb. vagyok. Családnak »nevezem többnyire az összetartozásnak« hirdetett össze nem »tartozást. A némaság, a meg nem« hallgatott tanács is befolyásol néha stb.” – „Néhány gondolat”: Aki átlag, legyen boldog az „átlagformákkal, maradjon az; úgyse rá” volna szükség a nem átlagosban. – Egy nagy „tévedés: Gráz Mukiról: legyen” azoké, akik ajándékba „kérik; mit adhat, amit Szpéróék” nem? S a válasz: „PP-nek a barátságot adta” stb. – Nem „regényíró” vagyok, ezért nem is akarhatom „regényírós regénynek” megcsinálni pl. ezt stb. – PP és „Gráz barátságának” alakulása: „Én: Két tollászkodó, kik azok? Egy salátaevő és egy tollászkodó, kik azok? – A felügyelőné” (aki most, 1981. VII. „16-án, hogy ezt” másolom, átmegy „6-ukhoz, és elbeszélget” velük sorra): „Én tudom! PP és Gráz Muki!” – A felügyelőné „oly túl lelkiismeretes, hogy így” könnyen kerül „konfliktusokba”: aligha kapja „vissza”, amit ad stb. – A madaraknál „ez nem éleződik ki; mintha” visszakapná, ill. korántsem akarja „visszakapni”; de már a rengeteg munkáját „velük: ő maga érzékeli. Reflexió! Írd” meg, mondom neki, védekezz! – Feljegyzés: „Gráz Mukit tulajdonképpen PP értékeli, ő becsüli meg. Mi büszkék se vagyunk, hogy felneveltük stb. Ó! – Mással PP nem jön így össze!” – Egy mondás, válasz: „Túzokot írt a verebekről.” (Túl sokat ír/írsz a „verebekről!) – Szpéró nélkül üres” lesz a világ. Nem „véletlenül indult a felügyelőség” sem vele, 1978 „tavaszán, hosszú kettős” magányunkban. – Fűszedéskor „hallom, a Hadnagy” utcában: „Tapsoljuk meeeg…” Valami verseny eredményhirdetése „folyik. Laza árnyékok, rezgőfüvek; akácfák. Hallgatom, mint” az autórádiókat „tavaly – 1980-ban –, ugyanaz és ugyanaz, és rokona” a „mindenki engem nézett”-nek, a sztereopítiák, mondja a Doktor, így. „Tapsoljuk meeeg…”, a harmadik helyezettet (akit „épp nem tapsolna meg” senki). Boldogtalan ügy, nincs megoldás? Nem „ennyire kapásból akkor” már? – John Cage-ről: „Ahogy Cage kártyával, kockával még hangokat sorsolt… itt maga a kártya a hang, a táblázat stb., s a személyes összefüggés. – A le nem szedendő fű gazdagsága!! Ez az, amihez már nem tudok szólni, ez az, ami meghalad, s nemcsak, mert szükségleteimet – a madarakét – is meghaladja. – A fűszedés: mint az írás. Ez az írás itt, a Sár és vér és játék: az a tömérdek le nem szedett fű is lehet, így is képzelhető. Aki olvas, mintha szedne magának oly mennyiségűt, amit fel is használhat a madaraihoz. A többi, az egész, ez a könyv (talán; is).” – Valakinek „más célja lett volna azért” az életével. Tud „ilyen célt? Nekem” ez úgy áll össze, abból, amit „tenni próbálok” stb. – „Hirtelen füvet kezdek szedni; hirtelen menni kezdek; hirtelen egy kapu, egy lift; hirtelen inni kezdek, bort; hirtelen diót kezdek enni; hirtelen erős paprikát kezdek enni. – Hirtelen fényképeket kezdek válogatni. Változatok: kiről hány darab legyen. Svunicsról csak igen halvány képek vannak, fióka-korabeliek. Akkor inkább legyen Samuról, Tiliről, Szpéróról több. És: a PP-ről készült képek nem élesek. De milyen véletlen, hogy a vakságát ezek mintha kifejeznék. Holott nem akarom ezt kifejezni, csak nem szeretném holmi éles-éles képek kedvéért vakuval riasztgatni. Egyáltalán nem olyan fontos ez!” – „De jó illat van náluk!” (Tehát átmentem most „hozzájuk, írta” Tradoni. Hiányozni fog a „nyár, ezek az egybefüggő” napok. Piac, trikó stb.) – Nem „tudom, a tavalyi szövegben” mire vonatkoztattam „ezt, kinek” a hasonmása „vagyok egy-egy” pillanatra, írta; és valami vigaszt „nyújt talán” az eset azoknak, akik szintén így – „vagy másképp” – hibáztak, és valaki meghalt miatta; de „hát az egyszerű” könyv egyszerű mondata… a bízásról, írta a felügyelő… hová vezet mindez, most reggel, ahogy a konyhában „egymásnak támasztották a válluk”, megint a jobbik „változat volt” érvényes, ami „egyben a logikus” is volt, a logikus változat, az, „hogy nem szabad meddően vitázni”, mert nincsen „igazság”. Csak mód van, és Tradoni a sima „módok híve” volt. Ezért „tört ki olyan” féktelenül; mert nem „bírta elviselni” a vacak középmódokat, amelyek a nem létező „igazságok” kész mondásai jegyében, önmaguk ellenére is (a lény „ellenére, tehát olykor” ellenünkre) (kénytelen „volt így” fogalmazni, épp a sima mód érdekében; de hát „akkor bennem” is, bennem van a megkötött vagy kötekedővé „váló mód”, ismerte be), a már-sokkal-több „ellenére is” a józannak „látszó oly-sokkal-kevesebb” jegyében döntenének. Éliást „és Tilit” ilyen „alapon szinte” elengedtük. És voltak, vannak, akik őrülteknek „néznek minket” ezért. És hogyan védekezzem? A megnevezhetetlent (Amiért Nekem „A Dolgok Úgy” Vannak Ahogy Vannak) nem nevezhetem „meg az ő” kedvükért sem, mert az „Megnevezhetetlen. Azt” se mondhatom, hogy az „életemhez így” kell mindez; hiszen ezt kettőnknek egyszerre kellene mondanunk; s akkor „viszont nekem” is mindent úgy kellene mondanom adott esetben, ahogy a Másikam, s ez hová vezet? Nem mondhatom, mert nem igaz, hogy Tili ehhez a könyvhöz kellett: hogy nélküle „ez nem” lenne; mert azt kellene mondanom, hogy ez a könyv nem kellene, csak Tili, viszont ha meglenne, nem „volnék ilyen” végtelen állapotban, akkor kialakulna az átlag nyugalom… Be kell ismernem, írta Tradoni, hogy „nekem az átlag nyugalom” kell, szélsőségeim úgyis „elütnek aztán” attól; de a kilengés legalább nem akkor, nem végzetes. Csakhogy „ami itt” végzetes volt, az is „épp az átlag” nyugalomból lett; a négyesből, a hatosból, a hetesből (Dömiékkel, a játékkal), a nyolcasból (már a könyvek), „a kilencesből” (már a képek), a tizesből „(a séták)”, a tizenegyesből (ők ketten Tradoninéval), a végtelenesből (a Megnevezhetetlen). Ebből lett, és a számok visszazsugorodtak… de az „sem lehet” igaz, hogy a mostani „állapot értékszáma: mínusz” egy! Minden szavam a hitelét veszítené, „ha ilyet” állítanék. Akkor „most, gondolta,” lemásolom a jegyzeteket.

Szünetet tartott, azért, mert sejtette, hogy „nemsokára nyílik” a szárnyas ajtó, jelezvén, hogy a „szárnyasok kalitkái” készen vannak, a lugasosak, zöldesek, és jönnek „ide napozni”. Tradoni nem akarta, hogy ő „maga egy” pillanatig is ilyet érezzen: nekem most miattuk abba „kell hagynom” ezt. Ezért inkább abbahagyta, és összerakodott. A már „kész tisztázat dossziéit, a jegyzetekéit, az indigók” dobozát, a „negyedpéldány használt” papírjainak és az első három „példány tiszta” papírjainak dossziéját, a naptárát, a radírját, a két tollát, a ceruzáját, egy „bizonyos gyógyszeres” dobozt (üreset, csak jelző jellegűt.) Biztonsági „csomag. És a Füzetet, amelyből” „majd a belső” szobában (a nap „egy felhő mögé” bújt, kis szél támadt) még a festő „előtt (aztán” meg délután) átmásolja azt a szegényes kis anyagot, ami „úgy szólt” Tiliről, ahogyan „az a holttá” váló, csapzott madárfej Tili volt. Tili volt. Tudom, mondta Tradoniné, hogy arra sincsen válasz: ott „kellett volna hagynom” netán a kalitka „alján, péntek” reggel, hogy „magától térjen” magához, „s nem kellett volna lefelé tartanom” a fejét… akkor hányt… az a „hányás akadt” a torkán… mi „volt az” ok, mi volt a tünet… beavatkozhattam volna-e; „ezekről nem” szabad „már beszélnünk”, mondta Tradoni. Nem „kaphatott sokkot” tőled, amikor… Amikor, mondta Tradoniné, „máskor reggelente” ötvenszer is várt a „kalitkában a plátón”, várt minden újdonságot, amit hoztam, bármi zöldet, várta, és azonnal „annak látott” neki, amit hoztam. (A „szakkönyvben ez” áll, németül: „futterneidisch” – talán olyasmi ez, hogy „irigy az ételre”, mohón magának kívánja a falatokat.) A szakkönyvek és az, ami van: ilyen viszonyban állanak. Minden „ember, írta” Tradoni, bizonyos dolgokban „régebbi fajta olvasó”. A szakkönyv is a „valóság régebbi” fajta olvasata. Erland a mi régebbi fajta olvasónk volt, így nem „értette Tilit” (Tilit és minket stb.) „Ebbe Tili” belehalt. (Ez „is hozzájárult” a halálához.) A régebbi fajta „olvasóktól én is” felfordulhatnék, írta Tradoni. Ezt az ember egy idő múltán nem tagadhatja „le magának”. Tehát ha „bármi közel” van is hozzám valaki, amennyiben a valóság „régebbi fajta olvasója”: látens „ellenségem. Egy” kicsit nagyon is „felügyelős vagyok” ezzel, belső ellenőrzős, de „hátha ez az” alkatom; ahogy a zöldikéké a „futterneidisch”… és a valóság teszi a „magamról tehető” szakkönyvszerű megállapítást emberibbé, madáribbá, lényebbé. Tehát „önmagunknak is” lehetünk, „régebbi fajta” olvasói; s Tili „ügyében az” voltam, azok voltunk. Most már, remélte Tradoni, senkiben „sem marad” tüske a „szavaimtól; mivel” erőteljes profi „vagyok a magam” dolgában, észre kell vennem, kik azok, akiken ez „bukna”; és a régimódi „olvasón okvetlenül”. Ezért „van az, hogy nem” bánnám, „ha kasszandrák (jelképesen!” Villonok stb.) „lennének a hozzátartozóim” között (már akikkel érintkezéses kapcsolat van), de olvasóim „volnának (ők)”. Így viszont „mégis a létérdekeim” ellen vannak (bár a „dolog békésen” zajlik), s nem „lehet felhőtlen” minden „érzésem irántuk. Ahogy” a madárnak „körlete”, revírje van, úgy érzékelem „én is bizonyos” behatolásnak a nem értő „olvasótól (az elemi” részeimet nem „realizáló” lényektől, vagyis emberektől „csupán) elinduló”, akár egy „hány madár legyen”-ig, „hogyan élsz helyesen”-ig terjedő „hatást, kisugárzást”. Billék egyik küldője, aki „pár hete” itt járt náluk, és nagyon kedves volt a madarakhoz, sajnos, szintén régimódi „olvasómmá vedlett” – bizonyos részletekben. Azért „emlegette ő” is a „nyelvet”. A nyelvet azok (is) „emlegetik a” dolgaimban, írta a felügyelő, akik a gondolatmenet „vágásait nem” követik. Logikus. Egy eléggé kiváló emberrel, apáink nemzedékéből, megnéztünk „egyszer, valamelyik” barátommal, egy újabb „vágású francia” filmet, a hatvanas „évek elején”. Nem volt „a filmben semmi” érthetetlen; az „idősebb úr” nem bírta a ritmust. Idegen volt neki a film „nyelve”. A valósága volt idegen; mivel „azonban mindenki” valóságosnak érzi „magát (joggal” és okkal!), elkövetődhetik az a hiba, hogy a maga „valóságát tartja” az össz-valóságának! És (–) talán „szegény Erland” is így járt, ösztönösen. Vagy ki tudja. Lehet, hogy semmiképp se lehetett „volna segíteni” Tilin. (Lehetett „volna!!) (Egy” ideig még volt rá idő, írta Tradoni, jól belegyalogolva a nyelvbe; vagy éppen „megint ürügyet” szolgáltatva, hogy amit „mond, piszlicsáré” finomkodásnak nevezze „egy Elvi” Egyed.) Aztán helyszínelés következett. Reggeli „közben indult” a téma: lezuhanás a kalitkában. Tegyük „fel, mondta” Tradoni, hogy valami kis rohamot kapott. Nem is, ez nem így indult. Közben megint „összecsaptak (Tradoni” és Tradoniné; nem túl „hevesen, reggeli” után, a helyszínelés után; csak valami megint és megint ugyanaz „volt, strukturálisan”; ez pedig aláaknázza, aláássa mindazt, amit az „imént öntudattal” véltem elmondhatni; az első „kibillentés mégis” itt kezdődik egészen közel, sajnos, írta; és ez „valami kettős” fogyatkozás, nem lehet másnak tekinteni; de vissza, írta, a helyszínre). Úgy indult a helyszínelés, hogy a madár „vergődéséről beszéltek”. A péntekiről. Amikor „Tradoniné lehajolt, hogy kivigye a tálat” – Tradoni azért megkérdezte: Te is bevallasz magadnak, ugye, mindent, ami volt, ahogyan volt; nem nekem, magadnak? Én nem „tudnám nem bevallani”, mondta Tradoni; valami „reménytelen abszolútumot” már ott meg kell céloznom, amikor nem hazudok „magamnak, ahol” csak tudok magamnak nem hazudni; hol van itt, persze, a tudáshatár, mi „teszi” azt? kérdezte most –, lehajolt, és nem „látta, hogyan”, de a madár egyszerre nem volt fent „a rúdon, csattanást” hallott, lent volt a kalitka „alján a homokban”. Vergődött, majd mozdulatlanul ott maradt. A szárnyával verdesett, a fejével csapkodott. És kivetted, mondta Tradoni. Kivettem, mondta Tradoniné. „Ahogy csütörtökön” is. Akkor, ahogy kivettem lefelé „fordítottam a fejét”, és hányadék jött a torkán. Talán ettől „kezdett hányni”, a fej lefelé fordításától, mert etetett volna, mondta Tradoni. Képtelen feltevés, de itt az egész „dolog képtelenség” volt, „a hím madár nélküli 20 tojás” is, ott „kezdődött. S ki” tudja, hol. És a „hányásba belefulladt”. Lehet, mondta Tradoniné, ez éppúgy lehet, mint ahogy nem; de lehet. Nem, aligha lehetséges, mondta Tradoni. „Jól emlékezett” Tradoniné beszámolójára: fölemelte „az élettelennek látszó” madarat (ha tudtunk volna legalább valakitől egy olyan szabályt, hogy nem szabad „fölemelni ilyenkor!” persze, Erland mondta: nyugalom kell a madárnak; G. viszont, erre az esetre már, hogy: ez már nagyon rossz jel; és Erland azt is mondta – kifogástalan „elméletnek látszik” –, hogy ha egyszer „keletkezik egy vérömleny, nemcsak” ütéstől keletkezhet, tette hozzá Tradoni, akkor „abból leválhat” egy rög, majd később még egy stb.). Lehet, hogy a hányások, a „vadul csapkodó” nyálöklendezések, ezért voltak. De volt közben „az etetéses hányás”. Nem, mondta Tradoni, „amikor vasárnap” jött – most mentek helyszínelni – vissza a Prózá-tól, „a piroskockás mellett” azonnal „lezuhant a szőnyegre”. Ez alkalmasint így történhetett, mondta Tradoni. Nézd, ebből a „magasságból indult”, a vállamról, tegyük fel, a tarkóm mögött. Lejjebbről kicsit, mondta a felesége. Lejjebbről, jó. Tehát „magasságot nyerni nem tudott”. Viszont ő oda sose repült. Igen, van az az elméleted – s jó lehet –, hogy ő „sosem tudott” egyenesen megközelíteni bonyolultabb – bonyolultabb! – célt, „s a piros” kockásra igyekezhetett. Tili nem tudott csak úgy leröppenni, nem „tudott manőverezni” stb., mint a verebek. A verebeket „néha megkergettük”, ostobán: hogy fáradjanak „el már,” feküdjenek le. Például „vendégek jöttek este” mégis stb. Közeliek stb. Távolabbiak stb. Nos, mondta Tradoni, akkor „szinte vízszintesben” repült, kicsit lefelé, rézsút. Ha az előbbre álló borítékokig ért el, s nem a mintegy „tizenkét centivel” beljebb fekvő Prózá-hoz és Keréknyomok-hoz (egy verseskönyv, puha kötésű), akkor itt, a „borítékokon nem” üthette „meg magát”. Lassan ment, és nyilván előredobta a lábát. Ha nem „lábbal ért” oda, azt „jelenti: görcs” állt a lábába. Tegyük fel, a borítékokig ért el, ott fordult. Akkor, mondta Tradoni, ütődés nélkül „indult vissza”. (Valószínűleg; s ez „mind nem” ért már semmit, két szempontból se.) Akkor „pedig vagy” az van, hogy: 1./ igen hirtelen, meredeken vágódott „le a piros” kockás mellé, a piros „kockás szélessége” körülbelül 80-90 centiméter, vagy 2./ jött vissza, azonos magasságban, az íróasztal felé, és lezuhant. Lezuhant, és utána „szárnyverdesve rohant” (lásd a kalitkabeli „szárnyverdesés, mondta” a felügyelőnének Tradoni), „és a papírkosár előtt lefékeződött”, ott félrebillent a feje (lásd: kicsiben az, ami a kalitkában szörnyűségesebben) és „hányt (hányt” a legvégén is, hányt közben sokszor; bár etetett is). Ha a Prózá-ig bejutott, onnét nem „indulhatott lefelé” vissza, mert akadályozták volna „ebben az előreugró” borítékok, tehát vízszintesen „indult vissza”, akkor így biztos, hogy lezuhant. (A Kronberger. „Tollhullás. Fellapozódnak sorra” a régi helyek: emésztőszervi „megbetegedések, vitaminhiány-betegségek, fertőző” betegségek – „vírusok stb. Az imént: vízcsere, bőven” A és B; most feltűnik egy adat: „a túladagolt A-vitamin a nyaki tollhullást sietteti” – bár nem „okozza. Az A-vitamin” levétele, az A-s és B-s lé kiöntése stb. Csak Polybés lé. Nézzük tovább, mondja a „felügyelőné. Előkerül egy másik” hely: ez egyértelműen utal az A-vitamin „hiányából adódó tollhullások” eseteire. Megyek, írja Tradoni, alaposabb „fontolás után újabb” A-s és B-s levet készítek. Az iménti „betegség, ahol a túladagolás” sietteti a tollhullást, eleve nem „foroghat fenn; sic! Most” újra A-s és B-s víz. Mindez nem „kapkodás. Dr. O. M. kedden” kijön. Erlandot nem merném hívni, annyira „kelletlen volt. Ám” Erland: féléves ösztöndíjon. Dr. O. M.-et „se akartam hamar” zaklatni. Mindez nem túlzott „óvatoskodás. Egyik” megoldás sem „boldogító”.) Az elkötetlen „szálak, hirtelen felbukkanó” mellékfigurák: nem művészleges „szempontból. Ezt a benyomást” kelti benned az élet? A véleményeimet „tekintve – kiváltódásukat!” –: feltétlenül. Nem tudok mit „mondani (kiről-kiről). Méltánytalanságok?” Elejét veszi az effélének az „utalás szervetlensége. Az” egésznek kellene összeállnia. Az „egészből kellene – szervetlenségükkel” – kiütniök ezeknek a „mozzanatoknak. Végig ez” volt, írja Tradoni. Ld. átszűrt „zene, az ő visszaharsogásukkal. 1981. május” 29-én: valakik egyértelműen „kibabrálnak a felügyelővel. 30-án” enyhe „felkérdezés”. Áttetszően megnyugtató „válasz. Ám a gyakorlati” szempont győz. Szívélyesek „vagyunk egymással (a Vár” s jómagam). S nem „vagyunk-e, végső” soron? A „barátság” szóval ne dobálózzunk, szögeztük le „mindketten a múltkor. Akkor” meg? Zökkenőmentes együttműködés. Én mintha „működtem volna eleget, erre” egy másik működő féltékeny? most kikapcsol? „Ki a hibás? A kulák!” (50-es évek.) A „Kronberger. Tollhullás”-tól kezdve Tradoni „ezt 1981. május” 30-án délben írja. Odakint „ismét: kánikula. Ma este” megint: esti fűszedés a – „száraz – Gellérthegyen. A féltékeny” fél eléri eredményét (még jobban „elérné, ha” a „Vár”-ral összeveszítene, erről azért aztán persze „szó sem lesz; de” a lovagkeresztek nem villognak, a legmagasabb „francia kitüntetéseket ezekért” a belharcokért nem „osztogatják, Honoratióm!), lejjebb” kopok. Csak amit egyikük sem „tud, írja a felügyelő: szépművészeti” és irodalmi kérdések háttérbe „szorulnak a nyaki” tollhullás és a szem hártyája mögött. Így: „fele-fele. (Bár” se a „kurva”, se az „isten” szó nem felezhető; az „élet igen. Marad: az” élet felezése, jelzőtlenül, transzcendálatlanul. „Senkire se vonatkoztatva.” Üzenet a féltékenységnek: „…”) (Részlet egy „riportból, jómagmám”, írja Tradoni. Tehát:) – „…” – Ám ekkor (Mert „ekkor) a” felügyelőné azt mondja: Egy pirinyót „megfürdött, épp csak, de… – És” ez fontosabb, ld. fentebb. „A lényeg az”, másolta most a riportválaszt – alkalmiságok »benne, írta«, leszámítandók –, „hogy képesek legyünk valami nagyon »egyszerű, másoknak« bajt nem okozó szeretetre…” Nem ez volt ott: „vonzalomra”. Vonzalomra, ez volt ott. „De ezen a világon úgy vagyunk, ahogy Weöres Sándor szellemesen írja: Furcsa madár a sirály / azt hiszi minden sirály / ha jön egy másik sirály / az nem igazi sirály”, s ez még jóindulatú változat! Az egyik „sirály egyszerűen elmarja” – ahogy korábban is elmarta – a másikat „stb. Eléggé jellemző” arra, aki tűri, hogy „körötte ez folyjék. Ám” én pl. az ilyesmire „már: teszek, írta” Tradoni. Töménytelen „időmet, erőmet áldoztam” stb., és a Hosszú álom „volna idézhető, mely” jutalomért: „kockára teszem… kihívom magam ellen… és békát eszem az árokban, majd búcsúzóul annyit mondok, hogy nagyon szépen köszönöm, remélem, hogy ha bármi gondja akad, ezután is eszébe fogok jutni, én mindenképpen itt hagynék egy névjegyet, ha valami felmerülne.” (Megvolt ez „már, írta a felügyelő, 1969-ből. EGY” TALÁLT TÁRGY.) Mi „minden függetlenedik” a személytől. Képek válnak „le róla stb. Hová lett” a tavalyi április és május „hó, meg a június, a november, a” december legeleje – s még később „is, január! (Írta 1981” májusában, egy nappal Tili kétéves „fordulója” előtt.) „Énem egy részét látszólag”, szúrta közbe, „megvette magának…” Megfalsolt labda a szépművészeti „pályán, most már ez” lett, írta Tradoni. Ám én ugyanúgy nem „változom, ahogy – ezek” illúziók. A képek és a versek – és jelenleg „szinte ellendrukkerság (szól” nekem, a tiszta „forrásból). – PP, írta, csippanásokkal” kíséri Szpéró repüléseit. Tudja, hogy „ő már nem fog” repülni, kérdi a felügyelőné; vagy inkább „kijelenti. De milyen más” ez, mint amit Marlowe mond Terry Lennoxnak: „Arról volt csak szó, hogy maga már nincs itt.” A felügyelőné: „Szpéróról: Milyen szép szeme” van… ahogy az előbb az ujjamra „telepedett, a plátón a rács” mögött! PP-kének ugyanilyen szép „szeme volt, bizonyosan, nagyon” szép szeme volt, mondta a „felügyelőné. Szpéró közben megfürdött, s így” mutattam őt a „felügyelőnének, a kezemen, csuromvizes fejjel. – Az” a pár pillanat, amíg „odértem a kályhához, és” megláttam PP-t, és láthattam, hogy „él; már nem is” volt olyan szörnyű, írta. Nem lehetett baj, az nem „lehetett volna – és” lehetett. Valahol, bár „mindent bedobtam”, visszaküldtek (két „különféle életkor” pompás álláspontjáról) a „helyemre”. Hát majd, írta Tradoni. Ez most nem téma; rá „se érünk. És az egész” szépművészeti szakma: ilyen ronda, írta. Túl „egyszerű felügyelő” vagyok hozzá; viszont, aztán már, meg „is vagyok nélküle. Legalább” van egy hely, ahonnét visszavonulhatok, írta „Tradoni. És ez így” lesz, és nem lesz a legnagyobb „bánatom. Köpött egyet, lenyelte. Ez” az élet megosztása, az egyén „felezése, hozott” anyagból, írta. Furcsának találta (1981. VII. 16-án), hogy ez még mindig az a Füzet (amelyikbe pl. az ő mai napjukról készít följegyzéseket), a görcsben rángatózó madáré (vele kezdődött a Füzet, VII. 1-én). Izgalmak, a betegért: telefon másnap. Reggel még élt. Egész este mostuk az előszoba és a hall kövét; hátha valami fertőző. Aligha, talán B-hiány, talán mérgezés. – Megy a 9 tekercs film az én régi fotósomhoz, írja a felügyelő. Még az ötvenes években kezdődött, a lellei képek! Mit mondhatok már azokról. Majd Dömiék sorozatai, és akkor Szpéró, Samu stb. Ma már nem hagyják fényképezni magukat; de ami összejött, nagyon sokat elmond róluk. Most, gondolta Tradoni, ha megvalósítom a futóprogramot. Ezeken „a szép sétautakon zavartalanul” futhatok. Veszek, írta, egy tornacipőt, talán egy „melegítőnadrágot, trikó” van. Futhatok bármilyen trikóban, „Tili a színétől már nem fog megriadni”. Tradoniné mondta: Tili annyira türelmesen végigvárta, amikor „délutánonként kitakarítottam” (összesöpörtem a füveket, maghéjat, kis „egyebeket, amik utánuk” maradtak), Tili tudta, „hogy jön mindjárt az ő ideje”, a lefekvésé, bekerül a kalitkába. Ilyenkor „mindig letakartuk”, írta Tradoni, mármint a kezünkön, mert ráült az ujjunkra, de le „kellett fedni”, a másik kezünkkel, mert „alkalmasint elrepült” volna, s féltettük, hová „zúdul akkor”. Tradoni most a jól kiszellőztetett belső „szobában gépelt”, ott volt mellette „Szpéró. Szpéró” megint fent járt a nagy polcon, „most a nyolcadik” szinten, és „sippogva (sírva?)” keresett (?) valakit? kereste Tilit? Tradoniné: „Ő még mindig” azt hiszi, hogy csak el-„vittük valahova, eltűnt, elbújt, visszajön?” Elnézte Szpérót (aki a Tili kalitkájának a „helyén álló” kalitkáján állt), aztán nem látta, hol van (valahonnét felröppent végül, s ment azokra a helyekre, ahol „Tili szintén” sokat tartózkodott) (kilencedik polc, az ablak felé), és „Tradoni arra” gondolt, bármelyik „pillanatban megtörténhet”, hogy Szpéró fekszik ott, baleset következtében, és el „se búcsúztak” (mit „ér az” ilyen elbúcsúzás?!), és az „előbb még olyan” öntörvényű büszke „kismadár ott” fekszik, s legföljebb „félig nyitott szemhéj” alól „nézne mintha”. Egyszerre „meghallotta fentről”, Tili gyakori tartózkodási helyéről, a kilencedik polc odúsorából (melyet most megint „némán járt”) sírós hangját. Ez „csak sírás lehet”, írta Tradoni. Gondold meg, szólt „át a nagyobbik” szobából Tradoniné, aki azt a prózafordítást nézte át „betűhibára”, amelyikkel Tradoni Tili „életének utolsó” heteiben volt kénytelen „baromian foglalkozni”, gondold meg, ők azzal „is nagyszerűen” töltötték az időt, hogy csak ácsorogtak a szőnyegen együtt; „összecsapásuk” csupán a fürdőtálnál lehetett, ott Szpéró „meghátrált, egyéb” jogait jól őrizte, és Tili „nem tört” előre hódítóként. Ők valóban barátnők voltak, vagyis társas viszonyuk alakult ki, és a „veréb roppantul” „szociábilis lény”. Tradoni nem akart „előrehatolni” új zöldike irányában. („Azért írom ezt ilyen borzasztóan”, írta, „mert egészen mereven, dermedten »nézem az egészet«; lesz, ami lesz.”) Tekintetével „követte Szpérót” a polcon, az odúkban (vagy csak a hangját hallotta; ez a „sírás jelenthette” a társ hiányát, jelezhette egyébfajta vágyait, ez lett „volna a legrosszabb, hiszen” eddig Szpéró jól megvolt egymaga, bármilyen „sokat építkezett” is) (főleg télen építkezett). Most ő is elkezdte ráncigálni a füveket a kalitkáján. Tradoniné is bejött (írtam? írta Tradoni), és „Szpéró ott” aludt a karján. Most Szpéró „egy jókora kendermaggal” jött oda a könyv kéziratának „már kész” dossziéira. Ott fejezte „be a falatozást”. Ijesztően közeledett a géphez, miközben Tradoni írt. Felemelte a vállára. Szpéró elkezdte „ütögetni a fülét (beütögetett, szokás” szerint), majd „Tradoni a tarkójához” terelte (ott a haját huzigálta; „ezt Tili is” csinálta „mindkettőjükkel, hihetetlenül” finoman, az ő csőre nagy volt és határozott, de nem csípett erőseket), „akkor Szpéró” hirtelen felugrott „Tradoni fejére. A következő” pillanatban az ő számára „kivilágított földgömbön” volt (Alaszka körül), majd fenn a nagy polc kilencedik emeletén. (Abban az odúban, ahol „Tili halála” után először „sírt”.) Később „újra sírás hallatszott”, ezúttal az ötödik polcszintről, akkor Szpéró „lejött Tradoni” vállára, ott tollászkodott, majd visszament a hatodik szintre, a francia „nyelvű bűnügyi” regényekhez. (Volt ott egy „Maigret-odú”, melyet azonban Szpéró sosem szeretett meg.) Most a fürdőtál „körül járt”. Néhány sort ismét kihagyott; maradt az üldögélésük a konyhában, a paprika, paradicsom, szalámi, mint Jelsában, a bor, de most nem volt az a nyaralós, semmi. Tavaly, mondta 1981. VII. 16-án már a felügyelőné, a legszebb hetek épp Svunics csipeszes idején voltak. Szpéró (Tradoni majdnem azt írta: Tili) ismét a dosszién ette a „kendermagot, Tili” kedvencét. Nem kellett „volna diéta” netán, kímélő? (Tilinek.) Nem kellett volna zöld, továbbra is? Sütött „kint a nap”, Tradoni a hegyre gondolt, szerette volna, ha megjönnek „most onnét, és négy barátjuk” várja őket. Először jövünk haza úgy a Mestertől, mondták, hogy „csak három” barátunk vár (meg Dömiék). Szpéró „mintha füveket” válogatott volna. „Jó, hogy te nem »kezdtél tojni«, kis Szpéró, mondta neki Tradoniné, amikor a madár a karján aludt”. Minden „tojás halált” okozhat (így), és Tilinek is tulajdonképpen „húsz apró halála” volt (lehetett volna). Szpéró az „írógép zajára” – vagy a másik szobabelieknek válaszul – a kis nyikorgó hangjait „hallatta a kalitkája” tetején. Majd „odarepült Tradoni” hátára. Tradoni rettegve gépelt; csak bírjam ki döntetlenre, gondolta. Még mindig „nem fejeztem” be, írta, a tegnap „esti jegyzetek” lemásolását. „Most olyan jól voltak ők ketten”. A festőnek nevetve mesélték, hogyan vitatkoznak a „legyen új madár, ne legyen” kérdésen. Mondták, ne „szóljon semmit”. Tradoninénak igaza „volt: egy” új madár egy új „leendő halál. De Tradoni” ezen átfut (1981. VII. 16-án). „Az Old Trafford XV. bajn. sorsolását nézegetjük”. Van valami „fájó abban” is, ahogy „gyógyul” valami (nem konkrét, valami „seb”); tisztességesebb – „bár képtelenség” –, ha nem és nem enged az ember. Hanem „a kibírhatatlan bánatból ugyanúgy vesz” el Valami (mennyi meghatározhatatlan), úgy vesz el valamit, valami megfoghatatlan „arányrendszeren átlebbentve” e részeket, úgy vesz el (a rohadt valami! mondta Tradoni), ahogy Tilitől a tojásokat „vették el”; nincs „kire haragudnia” érte, nem is haragszik „ilyenért a madár”, csak… most ez van, és „mindenféle kavarodás” az agyacskában. Nem mi csináltunk vele semmit, kivéve, ha a javát akartuk, és megkentük a tojórészét, a fejét stb. Az ijesztette. Ám „ha egy” madárra csaknem „rálépsz, írta Tradoni, az” a madár fél-„óra múlva” már eszegeti „a hajadat, ha az volt a szokása” annakelőtte. Nem, a „fájdalom” (idézőjelbe „tette; mert” több volt, más volt; ahogy minden fájdalom „más”, minden más fájdalom) nem csökkent, csak a fáradtság „jelei mutatkoztak”. Éliáson nem. Tradoni most a nagyobbik „szobában gépelt” már, este volt, hat „óra – Belgrádban öt” –, és a napfény, a lemenő „nap fénye lassan” végigpásztázta azt a lejtőt, melynek felső végében, a fal „tövében talán ma” is „virágzott egy” gyeptégla pipitérállománya, és még nem fonnyadt el „teljesen a piros” bogyó. Ez… itt Tradoni abbahagyta. Nem volt „ez”. Ez volt. Tradoniné Éliással játszott; a „madár zuhanórepülésben” jött a képekről; Tradoni hátranézett „Tili képére”. A Zöld „Róka helyett” ez a kép „marad az övé”, a tömérdek „nyüzsgő ponttal”, ez a nagyon különös felület, amelyen „elvész a tekintet”, és ahol – a pontok között – valóban „madarakat idéző” foltocskák vannak. „Zöldessárga a kép” tónusa, és „tájat” ábrázol, sok „pontból áll” össze a képzetes táj, óbudai, és a pontok – lehet „tízezer ecsetpont” is összesen a vásznon – mind a meglét jelei, egy-egy pillanat meglétéé; ama „kimondhatatlan nevű” gondolatvilág – nem filozófia! – „jelei. Ebbe” a kimondhatatlan nevű „gondolatvilágba tartoztak a madarak is azzal”, ahogy Tradoniéknak voltak, és eleve azzal, ahogy bárhol voltak. „Éliás nem” bárhol volt, hanem most Samu fali „odújának fűfészek-tetejét” dúlta, majd úgy repült át a szárnyas ajtó fölé, az ajtókeretre, hogy Tradoni „haját súrolta”. Ha rosszkor kapom fel a fejem… Nem, tulajdonképpen megmozdulni se lehet „körültekintés nélkül. Szpéróval lassan” három „Samuval két, Éliással” egy éve ment ez, baj nélkül. Tilivel is baj nélkül ment ez. Tudunk minden(félé)t, ami megtanulhatatlan a „madarakkal való” bánásmódból, és rengeteget nem „tudunk a megtanulhatókból”, mondták tegnap. Azt hittük, mindenre felhívják a figyelmünket… nem is, azt hittük, egy „zöldike (csak” egy Zoeldérth, mondták Dr. Doem-ék, remélve, hogy ezzel érdekesebbé teszik egy leendő zöldike nyilván „nem ilyen tragikus esetét) ilyen” különleges „sorssal felhívja” magára a figyelmet… egy megmentés erejéig. Tradoni úgy érezte, az ismétlésekkel „bőséges idő múlt; ezzel bárki” elégedett lehet, „aki időre megy”. Valami ilyesmi „volt a tegnap” esti feljegyzés (itt hagyta abba): „…a normalizálódás jelei”. Nem, ez kettejükre vonatkozott, és csak az állandó „hullámzás zajlott. Nem volt” semmi baj. Összecsapásaikról „másutt már” nevetve beszéltek; és otthon is „megbeszélték. Túl” magas igényekkel (és bizonyos hibákkal) vagyunk; és amiről nem lehet beszélni, arról „csak egymást” szidni lehet, mondták, most (e pillanatban épp!) valamelyest akasztófahumorral (megkönnyebbülve). „A normalizálódás jelei elég szépen mutatkoztak…” (Nem Tili esetében most; a Nagy Csillagkép nézegetése csak a természetes „egészség” jele volt, a kimondatlan nevű gondolatvilág és ráérzésvilág továbbra is szomorúan volt „névtelen; valami megint nem” sikerült, mondták egyrészt, „másrészt ott” volt a három kiváló barát, akikkel még többet kellett törődni, s nemcsak „ezek után”.) (Nagyon… itt abbahagyta, mert Éliás iszonyú nyikorgással repült át a légtéren… ijesztő volt ez a hang… egy nagy „füvet vitt. Nagyon” nagy füvet, fejezte „be a mondatot”, mely nem ez lett volna, Tradoni. Bármikor összetörheti magát így, hiszen a repülését nem tudja „irányítani. Szpéró a lábunk” alá jöhet, az írógépbe repülhet stb., még „Samut is fenyegette” veszély: újabban a hallba nyíló ajtó felett tartózkodott, és ilyen „helyeken beszorulás” a halálnem. Ennyit, írta Tradoni, kezdőknek. Óva intek mindenkit, hogy „verebezni” kezdjen. Elolvasta a Robiller-könyv Zöldike-fejezetének egy részét – „ez jó könyv” volt, „ez a Robiller, német kiadvány, a Mezőgazdasági Könyvesbolt” árulta olykor, ahová neki „azért a tojásos könyvért” csak el kell mennie holnap-holnapután –, és a „zöldikét kezdőknek” nagyon ajánlotta ott a szerző. Erőteljes, kitartó, jó „kalitkamadár. Hát” erről ennyit, fejezte be Tradoni.) Éliás közben „már a vállán” ült, és „járt a szája”, akár a kinti verebeknek a fán. Az esti ének volt ez, tömérdek „csrip-csirp-csrrp-csííp”, és összhangban volt „a villanygép zajával. A tegnapi” szöveget másolta Tradoni: „Ám a saját kettősünk példája »is igazoló« analógia lehetett itt, írta Tradoni” (?). „Saját belső összhangközpontom… Kérdés…” Mi lehetett ez? Utalás az etológiakönyvre? A tegnapi rossz este („rossz este lett ez a mai”)… Ezen már megint túl voltak. „De Tradoni igyekezett betartani a szabályokat: »meggyújtotta a Medveszekrényen« a hangulatlámpát, bár a hangulat rémes volt.” Kellett ez a kettős fény, írta Tradoni, fejből; esténként mindig három fény világított a nagyobbik szobában, megvolt bizonyos „összjátékuk, bár semmi” csinálmány nem volt a dologban, inkább zagyvának hatott „a lámpaegyüttes; mégis a legszervesebb” volt, főleg a szemnek. „Egyáltalán felmerült itt nálunk »most az elpusztulás« lehetősége, írta Tradoni”, másolta most, „ezen a csüggedt estén” (hogy akkor írta ezt tudniillik), „amely mintha nem is illeszkedett volna pontosan ahhoz a naphoz, amelynek végét egyebekben Éliás kedvessége…” (hozta, jelentette, ilyesmi). „Tradoniné a három verébbel járó feladatok ellátásának fontosságára intett”, és, folytatta most már Tradoni, a „felek őszinte, nyílt légkörű eszmecserét” folytattak a vitás kérdésekről. Csak erre az „újságoldalra” nem „lehetett vizet” löttyinteni, ahogy Tili paskolta ki a táljából a fürdővizét az előző napi Magyar Nemzetre, Népsportra. Végre ezeket a feljegyzéseket is lemásoltam hát, írta. Ennyit ér egy nap olyannyira „abszolutizált része”, mondta fanyarul; hiszen „talán a kimerültségtől fájó fejjel írta ezt Tradoni”, írta tegnap, befejezésül; vagyis ha ott roskadtam „volna össze”, akkor is írtam volna azokat a feljegyzéseket; Tilire „gondolt most, ahogy a fészkén” kotlott. Csak én „tudhatnám, ami” tudható; Tilivel pedig mindez csak megtörtént, írta „még; ment” játszani egy keveset Éliással. Ez a „tevékenység – játszani” Éliással – pontosan annyit ér, amennyit a vnyőkben majd; az ilyesmi nem „fakul, nem romlik; még” a kártyabajnokság eredményei „is holtak” egy kicsit, ha egy-egy Torna véget ér; róluk – madaraikra gondolt – legföljebb „néha túl” kevés feljegyzést készítünk. Emlékezett rá, a „baromi munka” heteiben esténként milyen felületesen, holtfáradtan kapart össze valamit egy-egy veréb- és zöldikenappalról. De „azért tömérdek” témát érintett: még a párkány madarairól „is esett” szó (túlontúl „is sok!), Szpéróról”, Samuról, Éliásról, Dömiékről, a „munkájáról, Tradoniné” megfigyelései is a füzetbe kerültek, a „tolmácsolt mondások” (a lényekéi, Tradoniné közvetítésében), és Tiliről „is volt” úgy ez-az; nehéz lesz hát, fájó végigmenni a füzeteken, „egyelőre az” utolsóval „kezdem, írta”. Öt „dossziéba gyűlt” (bele) az „anyag, ezek” a dossziék most, 1981 májusában ott „sorakoztak a piros” kockáson. Hányszor „emeltem”, írta, míg olyan „lapot találtam, amelyik” ponttal végződik; akkor lehet – de „ez majd” elvész a kéziratból – az „a”, a „b”, a „c” stb. oldalakat „beiktatni. (Átkötéssel” főként.) Dolgozott közben máson, a Ki „volt Edgar Allan? c. regényt” fordította. (Még ezt a „rövidet, a búcsúk” búcsújának, írta valahol korábban, vagy „később, a kéziratba” betoldva itt.) Velencében játszódott a könyv, és „Tradoni emlékezett” rá, hogy amikor ők ott jártak, s most talán tíz „évig se újra, utolsó” filmkockájukra egy ottani „verebet örökítettek, aki” már azóta nem él. Most, „hogy a célszerűtlenül” fogalmazott „b” oldalt írta át épp, 1981. május 6-án „délután, annyit azért” átmásolt a délelőtti fogalmazványból: „aki el is olvassa a könyvemet, érteni fogja… ezeket az összefüggéseket”. De nem „a velencéset, hanem” a „bele” és a „bomlott” visszatérését; csakhogy a „bomlott”-at nem másoltam át, „írta Tradoni. Miért” volt ez a betoldás? 1981. május 6-án, írta, készültem „elmenni hazulról. (Ez” az 1981 áprilisában a „párkányunkról eltűnt” feketerigó történetére utal halványan, a „betoldás egésze. Nem” mintha annak a rigónak a rejtélye „megoldódott volna. A ma” elgázolva talált rigó – „Edgar Allan” nevet „kapott – aligha” a mi eltűntünk. Bár a fehér mellényét nem „kereshettem, írta” a felügyelő.) Készültem elmenni (most, hogy ezt „másolta egyre-másra” rakta ki a sajtot a párkányra az „etető – látta!!!” – verebeknek!) –, és a felügyelőné kihajolt az „ablakon, a volt” dolgozószobámén, és azt mondta: a műtermek előtt „alighanem elütöttek” egy madarat; az „újabb autók” meg-meglebbentenek „valamit. (Újabbak = épp” az imént üthették el; s az újabban arra „haladó gépjárművek” nem mentek rá, csak lebegett.) Talán „veréb, talán” rigó, mondta a „felügyelőné. Készültem” elmenni, rím, írta „Tradoni, és itt” észrevette, hogy a 4. példányhoz szánt lapok dossziéját ma „reggel, mielőtt” elment (mert ezt már később írta, miután „hazajött), összecserélte” az 1–3. példányhoz szánt tiszta „lapok dossziéjával”, és az imént az 1–3. példányhoz „rontott lapot” használt (a Ki „volt Edgar Allan? fordításának” elrontott lapjait), és a „4. lapnak volt” mind a két oldala tiszta. Idemásolta a nyomtatásnál úgyis „elvesző” laphátoldal-szövegeket: „Rosei – 39”, ez volt „az első” példány hátoldalán, „dúltam keletnek, a Campo San Polo felé, és tovább”. – Sosem érdemes „hazudni, írta, így” derül ki; viszont hogy igazat mondtam, az „is, írta” ellenlogikával, kiderül-e, hogy a nyomdában már csak „a lap felső felét” veszik figyelembe? – „Ember alig járt. A mély csend, mely a negyedre terült…” – Ez volt még az első „példány hátoldalán”. A második példányén: „Rosei – 40 –” És szövegként: „folyós elem”. A harmadik példányén: „Sejtettem” – ám ezt csak én érzem jelentősnek, írta; mert azt sejtette, hogy „ennek az” iménti „folyós elem”-nek a mása lesz ott, az is volt: „folyós elem”. A folyós „elem az aszfalton” maradt aztán, a műtermek előtt, írta. (Neki „használta a” szesz; a rossz „ragot benne” hagyta a szövegben. Hazsnált, a „zs”-t benne „hagyta, használt” neki a szesz, írta. De „aki elolvassa, majd látja, ez” hogyan jön össze.) Megnézte, hol „tart. Készült el” otthonról; szél volt, hátszélben haladt a park „fátlan fűparcelláján, ahol” a már bőrig kiszáradt patkány „vagy macska (ld. a” velencei Edgar Allan-könyvet; Tradoni „ennek” kapcsán – „kapcsols”, javította, „kapcsos könyv” – jött „rá, hogy a macskák” és a patkányok között „milyen irtó” összefüggés van) hevert, vörhenyes, undorodva „fordult el, hat” hete volt ott kb. „ez, de egy” lámpaoszlop, melyet autó „döntött ki, csaknem” másfél évig. Azt most megcsinálták, de „hát miért vitték” volna el az üres bőrt „is; a belek” a darálthússzerű „tartalom”… Itt a felügyelőné „csengetett, Tradoni” abbahagyta. Elosztható ez a rész, írta „aztán, ahogy elmesélte” (a felügyelőnének), hogyan emelte fel egy papírral az üres „tokot (a fekete” szárnynál fogva a fekete tollburkot stb.), hogyan „közelített hozzá” még abban a reményben, hogy balkáni „gerle, és, mondta” a felügyelőnének a konyhában, még sosem „éreztem ezt, igen, azt” érezte, hogy „ábr”, javította az „ábrát”, hogy bár „akkor már inkább” veréb lenne, de „rigó volt, feketerigó. Fölemeltem” a szárnyánál fogva, nagyon könnyű „volt, semmi” tartalom, de nem bírtam az arcába nézni, ahogy a múltkor „lelt szépen” halott gerlének (akit szinte megcsodáltak), vittem, a „gépkocsiforgalom rövid” szünetében, nem „néztem vissza, ott” voltak a belek, a vöröslő „darálthús-tartalom, lefektettem” a sűrű szegélyfűbe, közel a gesztenyefasor „alatti villamospályához”, és a gesztenyevirágok vastag járdaszegélyborítójából „hiztem, javította, hoztam rá” három marokkal, s még „két gesztenyelevél-tenyeret, egy ágat” súlynak. Továbbmentem, és „egy teherautósofőr” szólított meg, a Toldy „Ferenc utcát” tudakolta. Ő semmiképp sem lehetett az, mert a kocsija „még nem” haladt át a kérdéses sávon. Hazatérve átvágtam a „park másik” felén, ahol első madarunk (és a tavaly nyári „félnapos fióka”) pihen, és „két verébfiókát” pillantottam „meg, írta. Mit” kezdhettem velük. Viszont mit kezdenek ők a hatalmas „szélben (széllel)?” A rigó „halála nem” válasz a későbbiekre, „írta, mégis” összefügg azzal, hogy jó „lenne, írta, leadni” a kéziratot, hogy ne vonzza „netán, ami még” belekerülhet. Feljegyzések 1981 „májusából: Nagy” szél, viharos. Átvágok a finn „parkon: kis verebek! Követem” őket; egy bokorcsoport „töve. Egyikük” fölé odahajolok, kicsit „röppen. Látod, mondom” a felügyelőnének, dehogy akartam hozni „(verebet)! Azt” néztem, feltűnik-e a szülők „valamelyike. Jöttek”, kiabáltak, elvitték a „fiókákat (elhívták)”. Találtam az egyik bokron „is, amelyik alatt” télen etetek itt, egy fiókát. Repülni már „tudott, aprókat. A bokor” ágain fürtökben feketéllettek a „tetvek. Etetési” szempontból (nekik) igen jó, persze. Figyeltem a „fiókát. Magányosnak” látszott, jelzőhangokat hallatott. Eltávolodtam, leültem egy „padra (a szoborhoz” közel). Öt perc múlva „visszamentem a bokorhoz”. Egy verébpapát láttam ott, a fióka „sehol. Elvitték, biztos” helyre. A verébpapa volt a hátvéd. És így „tovább, írta” a felügyelő, fogorvoshoz menet is ilyen jelenetek tanúja „lehettem. Például” ahogy ebben a viharos szélben egy verébmama „etet (fiókát, ügyesen, védett” helyen, bokor alatt). Nem is „mentem a közelükbe. Feljegyzésem, írta” Tradoni, ezen a lapon: „A verébcsalád mint család iránti tisztelet!” Felügyelőné: Vagy például a „galambok… nem szeretem” őket, így mégis, ha a napon feküsznek szétdobott „szárnnyal a fű” közt, akkor őket is… Őket „is megérti a” felügyelőné, írta Tradoni, a létezésüket… ezt a csendes „óhajukat… hogy van” ilyen… tehát vannak (nemcsak párkányra tolakodó „lények, hanem lények)”. Kis lista (listát „írni), másolta” a felügyelő, mennyi „alkalmi vegyes” elem. Például Toldy „Ferenc utca (az elütött” rigót temetem, utána gépkocsivezető kérdi ezt); a T. F. utcában „mentem B. A. szakértőhöz, amikor” a tejivóban a rigók lelövéséről „hallottam; gesztikulálva” és káromkodva magamban, mentem a „T. F. utcán B. A. lakása” felé, magam elé néztem, akkor egyszerre felnézek, ott „áll az utca” közepén B. A., mint aki engem vár, a rajzokat „vittem neki, és az egész” társaság – nem érinti a tárgyat „itt, írta, majd” hozzátette: ki tudja; „tehát: a” festők, barátaim, azonos „évjáratúak velem, vagyis” érinti, festőkről volt szó; feljegyzi: „És akkor kedden, hogy Tili hirtelen jobban lett a B-től, kimentem mosdani, Őt nem tettük a másik három madár – Éliás, Samu és Szpéró – közé, hogy nyugodhasson. Ám az óbudai festő hatalmas vászna még felakasztatlanul, ahogy aztán hónapokon át, ott állt a Kockás Haveron, a beszüntetett fürdőszobaajtót takarva. És mire visszajöttem, Tili újra rosszul volt. Mivel ilyen állapotban teljes nyugalomra volna szükségük, elképzelhető, hogy az a nagy, pontokból álló, egyáltalán nem agresszív, de számára ismeretlen, újdonat felület is ott, teljesen váratlanul – s hogy ő aránylag közel állt hozzá az asztalon a kalijával, és egyedül, a többiek közül kiszakítva – ismét sokkot okozott neki.” Folytatja: És „az egész” társaság, B. A. „is, lemegy, azaz” már készül, hogy „lemenjen holnap” a rajzkiállításra, amelyen az óbudai festőnek „ajánlott lapjaim” is ott vannak; és az a „jó, írta” Tradoni, hogy az óbudai „festőről akkor” most – egy valakiről a világon „legalább – mindent” elmondtam, ami „netán negatív” köz(öm hozzá), s ez is a mi hibánk „itt; ami Tilivel” és a nagy képpel volt (lehetett). Ott „állt B. A. az” utca közepén, a vároldali utcán, és éreztem: megvagyok, rendben „minden, valami” szinte biztosít. Az Edgar „Allan-fordítás: épp” jókor. Egyrészt, írtam (Tradoni), remek mű, másfelől „visszaigazol: hát” persze! itt volt ilyen közbeékelősdi! Csak majd „hát persze” kiderül, mennyiben mégis merőben más, tette hozzá. De „hát ha” meggondoljuk, hogy nekem „meg, írta” még, van az a versem, a Még így „sem kötetben” (Poez, írta, az Edgar „Allan-es, és szintén” a teljessé „tett bizonytalansági” tényezővel, és ugyanabban az „évben írtam”, amikor ezt a kis „könyvet a szerzője)”, akkor még jobb. Valami „bűnügy, itt; és B. A. egy bűnügyi” könyvnél volt a „festészeti szakértőm; rendben” volt a világ, írta. És ahogy ezek a jegyzetek „készülnek, tette” hozzá, miközben Szpéró – 1981. május „17-én, Samu” születésnapján – újra „meg újra” megjelent a „kézfején, reggel”, ahogy gépelt, napsütésben, miközben a kisebbik „szobában 4 madár” volt (!!!!), Samu, Éliás, Svunics „és PP, a világtalan” veréb (1981. május „14-e este óta” van nálunk, írta), ezek a „jegyzetek, érzem, már” eltávolítják tőlem a könyv „anyagát, sőt, PP” története már következő „kézirat; ahogy” ezek a jegyzetek „így, a könyv” lezárul; és „megmaradt Tili” történetének! „írja, váltogatván” az időket, mert Szpéróra ügyel, folyton a „madár közelítő” röptét kell kihallania „a szoba” légteréből, s a leszállás helyét „megérezni(e). PP-ről: majd” (még itt is, írja). Egyebek: „május (1981): a gerle” haver, az öreg, akit télen olyan megtépázott „állapotában kezdtünk” istápolni a párkányon, nem bír leszokni „ablakunkról. Holott” már 4 madár is napozik (majd itt), madaraknak nem „kell idejárniok. Íme” viszont a rigóka meg hiányzott! Feljegyzés egy „barnarigóról: házbeli” madaras barátaink mesélik, írja „tradoni, miközben” az egybeírt „barna rigót” választaná külön, de Szpéró „jön, veszélyesen”, és kis „T”-vel írja ezért a nevét (a „felügyelő), hogy valaki” (szintén a házból) talált (a ház „előtt) egy barna” rigót, fél lábára béna volt. Elvitte „orvoshoz, megállapították, hogy” mérgezés stb. (Autómosóanyagok itt? A ház „előtt is? Stb.)” A madár meghalt; de hogy ilyen rendes eljárás „stb., mesélték” barátaik. Most Szpéró „már tátott” szájjal állt meg, lihegve „mindannyiszor, a kezén”; és Tradoni kiszólt a felügyelőnének, és kenyeret „kért. A kenyérrel” lehet őt besegíteni, ha már ő maga „is csak ezt” akarja (bemenni) a kalitkába. (Mert nagyon „kifullad a repüléstől”.) Valamint: Svunics „napozása! Életében” először? Hát nem, mondja a „felügyelőné, mert tavaly” augusztusban Svunics „azért már” napozott. Mégis „olyan fantasztikus, ahogy” őket egy „évben először” éri a nap. Feljegyzés: még „20 nap” van „május 31-éig” (Tili „napja). Tradoni” ma reggel (1981. május 17-e, reggel) „feljegyzi: Feszültség” (bennem), hogy megint ezt írom. Szpéróval nem „vagyok eléggé” odaadó, idegesít. Féltem is őt, örülök, hogy bekalizódik a „kenyérrel. Természetellenes” tevékenység (ez)? A jegyzetelés „(kézzel) még” nem az? Hol a határ? Először „érzem, írja, hogy” a legjobb az lesz, ha a jegyzetlapokat „elrakhatom a májusi” füzetbe, vagyis: a jegyzetlapok végeredménye, legjobb „formája stb. nem” az (bennem, nekem stb.), hogy a könyvbe kerül „lényegük, hanem hogy” fizikai valójukban (ahogy a medveszekrénybe a „medvék; ahogy a bajnoki” táblázatokba az eredmények) jó „helyre kerülnek. Még” sosem éreztem ennyire: a megtörtént dolgokról „készült feljegyzések” igazi helye nem a könyv, ami a füzetek „alapján (is)” készül, hanem maga a füzet! A „felügyelőné letakarította” a párkányt. Türelmetlen „voltam, hogy” a speciális(an rossz) kilincs „nyitásáért fel” kell kelnem a géptől. Ilyesmi se „volt pl. tegnap, amikor” nem írtam. Érzem, PP-vel se törődöm e „pillanatokban annyira. Van” ennek a t4vé, javította, tevékenységnek „valami embertelen (lénytelen)” oldala is. Hát még az emberiség „nagy átlaga, tömege” mennyire (öntudatlanul!) benne él „azoknak a tevékenységeknek” a kényszerű bűvkörében (és a bűvös „kényszerkörében stb.), amelyeket” emberinek, hasznosnak, fontosnak stb. „hisz. Van-e olyan” emberi tevékenység, nagyobb méretekben, írta, amely „valóban…? De hát” nem volt meg a szó, nem volt „emberátlagméretben kialakított” fogalom arra se, hogy „ami mi”. Kint már harsogott „(fémesen) a verébfa”. Feljegyzés: ahogy Szpéró (a napon, a plátón, a „kaliban) hasal, ahogy” felugrik, szökken, valamibe „kezd: anyag” tagolása! Akár a jelekkel, akár „amúgy! Itt” a pontos mása, az eredetije! Egyik „nap (1981. május” 10-én?) „Samu kétségbeesetten” rázza a fejét. Mi „ez? Fuldoklik!” Ó! Egy szépiadarab! Ki „tudja öklendezni”. Túl nagyot nyelt „volna. És” a „napozás első” napján; épp „Samu, aki tavaly” és tavalyelőtt itt, napozás közben egész „nemzedékeket (Dr. Doem)” tanított (Tilit; Svunicsot) ugrálásra. Samu „elő-ugráló volt; ugrált” a kalitkájában, mutatta: így „kell ugrálni!” És Tili, majd Svunics vele ugrált. (Éliás is „talán.) A felügyelő” most jobban érzi magát. Egyrészt levegő árad „be mégis (a nyitott” ablakon, és napfény, napozás lehet „még ma!), másfelől” kint jártam, írja, a konyhában, ahol „PP, a három” napja idevett vak madár kosztja „készül. PP” ma reggel, nyilván a „bőséges B”-vitamin hatására is, élénkebb, aktívabb (már „tegnap is” jól kezdte a napot; hihetetlen látvány; megszomorított „és megalázott, ha” van ilyen; és mégsem, öntudatos, tiszteletet „parancsoló lény; és” fél, ha látja legalább „valamelyest, mitől” kell; de többnyire nem fél). A felügyelőné a „tyúkhúr mosótáljának” aljáról összeszedte neki a tokokból kihullott sok „kis tyúkhúrmagot; ezt” a masszát, mely mintha barna kaviár (lenne), Tradoniné a „PP-nek készített kis” vegyestálra „rakja. Tradoni” javasolja, kerüljön tyúkhúrkaviár (benne A-vitamin, szemnek is „kell!) az állandó” magostálba; PP jól oda tud oldalazni azon a „hosszú rúdon, melyet” tegnap szerelt be neki a „felügyelőné. Egy éve Tili” már javában tojt, sőt már abba „is hagyta, talán; és” kezdődött az utolsó hónap. Tradoni a konyhában „salátagombócokat gyúr PP-nek; mert” PP nem eszik zöldet, sajnos! Meg kell „próbálni ezt, írja” Tradoni, a salátagombócokkal. Nyugodtan tér „vissza (ide), most jobb.” (A „jobb” szót „jonn”-nak írja, majd a javítást „is elrontja.) Az OT/III” nagyszerű küzdelmei! Napozás: A „Hóman-Szekfűkön”, a Mohácson, a „Rákóczin, átmelegszenek” a kötetek. Fogom őket „kezemben, írja” Tradoni, a nap „természetes” melegét érzem. Ezek „értékes (becses)” könyvek, s mi „látszólag ilyen” célokra használjuk (őket). Ám „ez egy” könyvnek valódi „cél! Madarak” kalitkáit emelik a belső párkánnyal azonos „szintre, hogy a kalitka” ne billegjen, s hogy a madarak azt a kevés „napot, amely” a kelet-délkeleti „ablakokon besüt”, jelentős „hányadban kapják” (plátóikon stb.) kb. akkor azért legalább már „délelőtt tízig”. A könyvek maguk „is átmelegszenek” közben stb. Természetes „kapcsolat, írja” Tradoni, valami elevenítővel. A könyveket, másolja „feljegyzését, jó” helyre rakom, hogy könnyen „elővehessük (őket). A” holnapi napsütéshez, írja.) A felügyelőné: (ahogy mesélem „neki a Hómant; név” nem érdekes; történelmi „könyvek; pl. Mohács-album”, Vörösmarty stb.): Nem tudom, miről van „szó (a konyhában, a fürdőszobában” zúg a víz; v.: a szobában nyitva „van az ablak”, és behallatszik a főforgalom; v.: szól a madaraknak a „rádió, Nándorfehérvári” Rádioszkóp, slágerlista), csak azt „tudom, hogy bevágtam” megint (söprés közben) a fejem az ablakba, ahogy tegnap az ajtóba stb. Söprés: a madarak „után. Én: Igen, ez” baj, de erről tényleg „senki sem” tehet „(család, madarak, én)” – van, amiről magunkkal „kell elszámolni”. Dr. O. M. mondja, hazatérvén jugoszláviai útjáról (térdig dagadt lábbal, három „átalvatlan éjszaka” után; nem lehet szobát kapni stb.!): magunknak „kell eldöntenünk, mi” éri meg, kifogjuk-e a madarat (és sokkoljuk „vele), kezeléshez, vagy” mulasszuk el a „kezelést, melyik” a kisebb rossz. Jókor „jött meg” O. M. (Miska), s ezt az „utazás kulturáltságának” köszönhettük; így „PP-hez máris” tanácsokat és „szereket (még nem” használtuk fel) (őket) kaphattunk. Addig, írta Tradoni, „is el kellett” kezdeni a dolgot, lesz, ami lesz, mert „ott, ahol PP” már két hónapot „töltött, lassan” kitelt „az ideje; a háziak” véleménye megoszlott „(ott) leendő” sorsát „illetően, és az” elinjekcióztatás veszélye fenyegetett. Most, írta, ott „jártam nála” (a kisebbik szobában, ahol most már öt „kalitka felzöldezése” folyik), és hihetetlen öröm: a felügyelőnével lelkesen „néztük, ahogy vagdossa” a sajtot (a rácsba feszített darabka), eszik a „vegyestálból, inni” próbál, közelebb toljuk a földi „ivótálat, ahogy felkapaszkodik” a kalitka rövidebbik oldalán, a szépiát lépcsőnek „használva, a rúdjához. Ott” is van egy itató, és „egyáltalán, egy magaslat. Éliás” most a szomszédja, s még udvarol „is neki. (PP” tojó, és Szpéró már a barátnéja! Ahogy „Szpéró tegnap” és tegnapelőtt délután kiröppent a kalitkából, PP „felcsippant! Részt” vett a dologban! A csapatösztön megszólalt „benne. Itt vagyok” én is stb., ilyesmi. Értem, rendben, igen, „visszajelzés.) Álltak” a kalitkánál, ahogy Tilinél „tavaly – végső” soron, írta Tradoni, nem álltunk –, és „nézték, ahogy PP” egyre jobban „van. Már nem” hunyja annyit a szemét! A B és az általános „vitamin hatása”, kétségtelen. De nem „csupán! A jobb” szemén a hályogos zöld, a bal „szemén a fátylas” külső kör; és nem „hunyta állandóan (őket)”. A rúdján araszolva „közelíti a magos” tálat, nyújtogatja a „nyakát, keresi” a lenti ivót. Igen hosszúak (így) a lábai, a csőrével „tájékozódik. Mint más” vakok, fejét felszegi ilyenkor. Nem teljesen „vak, írta” a felügyelő. Szerencséje, hogy márciusban hazavitték „(ott); egy kis” kamrában él, tepsiben, ám „állapota nem” javul. Ezért: orvos (a kutyához, mellesleg megnézi őt „is). Elpusztulás” a sorsa, mondja az orvos, ki kell rakni, aztán ami „lesz, az lesz, a” macska nyilván „hamar végez” vele, megkönnyebbül. Azt te „tudod, ugye, mondja” a felügyelő, ahogy a 9-edik féleséget rakják a kis „különtálba, hogy” némelyek „PP-ért majd” állatkínzással jönnek!? Nézik az „arcát. Teljesen” lényszerűen méltóságos már. Tartás stb. „Madár. És nem” hunyja a szemét állandóan! Sok Polybé, A-vitamin a „vízben. Feljegyzés” a múlt „hétről: Ahogy” a madaraknak felvett délelőtti „műsorokat – a jellegzetes” jelzésekkel, visszatérő hanganyagokkal „stb. –, lejátsszuk” nekik (a madaraknak) később (kazettáról), vajon hány „óra van” számukra akkor? Egészen más „időben szól” ugyanaz! Mit „gondolnak”? (Nándorfehérvári „Rádioszkóp; ez a kifejezés” kezd olyan lenni, mint egy tranzisztoros japán „dakli neve a verseny” dobogójáról, írta.) Eltette a „lapot, megy” a füzetben, mondta (a Doktornak), és jó érzés, ugye, kérdezte „Barátja, hogy ezzel” ott már semminek se kell „történnie?! Feljegyzés: Szpéró” du.: szabadon. A vállamon. Kérdem: „levegőztél, Szpéróka? Mit” láttál, mit hallottál, mit „tapasztaltál? Ő: rám” néz: „Rád nézve?” Ez egy medvevicc, és a felügyelőné „tolmácsolta. (Vagy ezt” én? Tradoni bizonytalan. Összefutnak a források.) Feljegyzés: „A felügyelőné a madarak igazi nagy pártfogója…” (Aki „PP-t ideadta” végül, a doktornő: „…egy kedves szamaritánus…” …A „kedves” helyett valami fantasztikusabb „szó; hát-szóval-hogy-nincs-szó”, ilyesmi; most a felügyelőné bejön „PP legfrissebb” híreivel: „Áll a hosszú rúdon, és kicsit kidobja az alsó szürke tollait, és rázza egyszer-egyszer a szárnyait, és cip-cip…!” A hölgy, aki „PP-t megmentette” márciusban, megmentette most májusban „is, amikor nem” hagyta, hogy a beinjekciózós szárny „győzzön. De ehhez” kellettünk mi is, mondja a felügyelőné, kellett „az, hogy te (Tradoni)” odatelefonáltál, és jelezted: átvennénk „(őt). Igen, de ezt” a felügyelőné határozta így (el); remekül „kifejeztem! Nehéz” erről. Hidd „el, ugyanolyan” hülyének, egzaltáltnak, „eklatánsnak, elokvánsnak” stb. néznek. De „PP: alig” néz! „És PP-től” minden nézés: többlet. Talán „ez. Ahogy elég” már a sok „-nak-nek-nézés”. Abszolúte elég. A turisták „özönéből is” kiemeltek minket a „madarak, a nyaralók” özönéből stb. Sütött a „nap, Samu napja” (17-e), készültek füvet „szedni. PP-t fogjuk” emlegetni! De „(a 3-adik; a 4-edik, másolta” a felügyelő ezt a részt, és persze „látta! könnyű” neki!, a 4-edik „már más” lesz) most még most volt, és a szárnyas ajtó „mögül áthallatszott”, ahogy a felügyelőné „PP-vel foglalkozik. Szegény” felügyelőné! – írta Tradoni. – Mivel „rá (a felügyelőnére)” várt az a szerep, hogy például az „irgamidos szemkenéshez”, a kamillás fürdetéshez stb. PP-t „kifogja a kalitkából”, tegnap és tegnapelőtt PP, amennyire „látott, rettegett” a felügyelőnétől. Ez a jó vicc! A feljegyzés, ami most „jött sorra, egy” hete készült: „A felügyelőné a madarak igazi nagy pártolója!” Emlékszem, írta a felügyelő, fűszedésből „jöttünk haza”, és a Kioszk kertjében (elvadult) kellett volna „még apró” rezgőket szedni; itt „rájött, hogy” azt a mondatot, amelyik nem „de”-vel kezdődött, nem másolta át. Ám „(a 4-edik, írhatta most már)” igen fáradtak voltunk. Meleg stb. Ugye, mondom „én, rezgők túl-képp” nem is… Ám a felügyelőné(n látszott, hogy)… Én „csak guggoltam, Ám” ő sorra szedte a kis rezgőbokrokat (! – 3 „centi, 4” centi, 5 centi). Mint a vers, tegnap, írta a „felügyelő, kellett” korrektúrát készítenem: a verébről, aki egy „fűszálba kapaszkodik” a viharban. Vagy virágcsodáló szemmel „áll. Ha PP-t” nézzük (tehát a felügyelőné, fejezte be Tradoni, megszedte a „rezgőket; talán” nem sérti őt, ha mondom: kb. mint „ahogy anyám is” megcsinált mindent, ami stb., „így; vagy” a felügyelőné egy „saját családi hasonlatot” hozna, az édesapjáról „stb. – megadva, a” félig-meddig „másodszorra javít” elv alapján, családügyben; ld.: „csodálom” a verebeket, mint családi „formát stb.”, egyáltalán, a madarakét; mégis, legyen!) (megadva akkor „már azért” ez is), ha PP-t „nézzük, mi” a virág? mi a virágcsodáló „szem? ki” a veréb? kik vagyunk „mi? Bírta, erőbelileg” még, a „rezgőszedést. Tilit” emlegettük fűszedés közben. A gyerekkori ródlis „domboldal (pitypangok” stb. gesztenyelevelek a fáról a „kalikra, a szép-halott-gerle)”. Hogy van? (És hogy van…) És hogy „van ő? (Kérdés” át a szárnyas ajtón. Melyet össze „kell nyitni” (a szobákat „általa), mert” alighanem: napozás, ma! Ő ad magára, mondja a „felügyelőné. Tehát PP” most már tud ezzel foglalkozni, hogy magára ad. Persze, ha a „szem bekenése” jönne, akkor ismét a lapulás, rettegés „stb. Feljegyzés” egy héttel ezelőttről (1981. május 10.): „Felügyelőné: Mondhatok valamit?… Ezek a kis lények egy idegennek el nem árulnák, hogy nekik olyan élményük volt…” (A levegőzés! Ez „volt az élmény.)” – De közben már, míg ezt „írom (írta” Tradoni), a biztonsági „szempont, délután: Szpéró” a lábamnál! Vigyázat! – Nyár, „Szpéró, a konyha: ő” emlékszik! Birtokba akarja venni. Jöjjön! „Kimegyünk. Körülnéz, nyújtogatja” a nyakát. Ki – de „vissza! – PP: nyújtogatja” a nyakát a kalitkában, elemi „szükséglet: keresi” a nem tisztán látott tálat stb. Kis létra kellene „neki! Házbeli” barátaiktól Tradoniék kaptak még Szpérónak „annak idején egy kis” kalilétrát; ám ez a Medvéknél. Nem találjuk, írja „Tradoni, ám a nagyítót” meglelem. Odamegyek ahhoz a nagy „képhez (az óbudai” festő), amelyik a fürdőszobaajtó felett már „lóg. (Az ajtó” szigetelve stb.) A nagyítót a festékfoltok fölé „helyezem. Domborodni” kezd a „táj”, ezek a foltok, kialakulnak formáik, önmagukban mint „haiku versnaptár”. („A verebek stb.” – a fűbe kapaszkodnak a „viharban stb., majd” idézek „talán, írja” Tradoni.) Aztán elmosódik az „egész, nem” jól tartom a „nagyítót, kezd” úszni minden, kezd „PP lenni”. Tili, a nagy kép (sokkja?), PP, én, „foltok, táj, a létra”, a felügyelőné odaát; én „itt. Ahogy” megyünk (feljegyzés „1981. május 10-éről)” a Bíróság „felé, zöldikedalt” hallunk a gesztenyefáról fentről: ergo az idén „is van ott” zöldikefészek, ahonnét „Tili 2” éve származott. – A Gellérthegyen zöldikehangok: emlegetjük Svunicsot; „rikácsolása” most, du. (10-én), miközben Szpéró a „visszatűrt talpamon hasal”, cSíPkEdI! Ma (17-én) fáj a talpam. De bokasüllyedésesen „inkább. Nézem, nem” rózsaszín-e. Eszembe jut, írja a „felügyelő, a duzzanat, amelyről” teljesen meg „is feledkeztem” PP miatt! A számban „fenn a” szájpadláson. Három hete vettem „észre. Elöntött” a forróság. Erről már írt (itt)? Ötször „orvosnál, fog” kinyitva, egyelőre a „duzzanat…? Múlt” vasárnap még azt „hittük, a doktornő” nem adja PP-t… Akkor már az injekciózásról „volt szó. Szurkoltam, ne” legyen injekció (fogamnál, idegöléshez „stb.). Nem” lesz injekció, nyugtatott fogorvosom. (Jó „barát!) A csatorna” megvan. (Az Edgar Allan-ben, velencei „helyszín, csatornák” és csatornák. A fogorvosi székben: ne „legyen injekció. A doktornő” nem engedte, hogy injekció legyen. De a „telefonszámomat elvesztette”. O. L. – van szó róla a kéziratban? –, akinek „verebe és megmentett” papagája és „sárgarigója van, és” rigómentő stb. Tehát: O. L. hívott fel, hogy „van ez a” madár, és egyáltalán. De „O. L. nem az” a lény, aki bármit „javasol”, netán „sugall”, erőltet. Csak elmesélte. Mi „akkor itt” stb., írta a felügyelő. És a felügyelőné, írta, döntött, hogy „PP-t ide” kellene venni. Ez nem részletezendő, ez a „döntés. Telefon” (a doktornőnek; egy „doktornő találta” PP-t). Előzetes „érdeklődés. PP egy” kis vécéhelyiségben. (Használaton kívüliben.) Majd: a „változás lassú” érzete. Valami készülődik. A duzzanatról (kiáltja „május 17-én a” felügyelő!) teljesen meg is feledkeztem. Holnap „megy orvosához. A duzzanat” csökken? Ám megvan. Készülődött „PP-nek a vég”. De a doktornő „nem” engedte. Kétszer is megmentette, mondja „Tradoni”. Kellemes, szép esti félóra a nyugodt, kellemes, „szép” esti lakásban (félórájában). Hozzuk „PP-t. A” doktornő nyugodt, örül; kis hiány, de… majd lassan „ám” és „de” váltakozása csak. Az „meg akkor” csupán: a „világ, amelyikben” egy kisveréb, aki „vak, csak egy” kisveréb, aki vak, és „nem – ahogy” a felügyelőné mondja most itt – egy sokkal „komolyabb és bonyolultabb” egzisztencia, mint a többi. (A lebénult féllábú „rigó esetében” is mi történhetett, mondja most a „felügyelőné. Hogyan” halhatott meg aztán. Az az orvos nyilván „beadott neki egy” megfelelő injekciót. És persze annak „rendje szerint, igen, annak” rendje szerint – a világ „80-ban, 70-ben, 20-ban”, 49-ben, a turizmus, a termelés, a szabad idő, az „árak, a jogos minimum” elvárása, a szólás, a jog stb. –, ilyen rendek „szerint rendben” volt a dolog; és mi másként lenne „rendben az esetek” csaknem kizárólagos többségében? Holott azzal a „rigóval is talán” csak éppen csupán ám de el kellett volna „kezdeni[e] bajlódni[a]” valakinek stb. Hanem akkor valóban a „termelés, a turizmus, a jogos” minimum, a társas „érintkezés stb. esik” ki. Tehát: az injekció nemcsak biológus-nézetet „tükröz.) (Most” majd ismét: a csatorna. A könyvet de. adja „le a felügyelőné”, Edgar Allant, és „du. ő a” székben: tükrözve.) És „hogy PP, annyira” látszik: teljes személyiség! Egy „valaki. Miközben” a globális bolygójóslatok „szerint g” és… javította, a „g” helyett „6”, hat és fél milliárd ember 2000-re (mi az, hogy „2000”?), és a „többi; akkor, ha” valahonnét még meg akarjuk ragadni a „világot (vagy” le akarunk csusszanni a megragadhatatlanról; ha „turizmussal, kiszámított” jövedelemmel stb., azaz jövedelem „szerint kiszámított” minimum élhetéssel v. haszonnal v. „jövőtervezéssel nem” akarunk úgy kapaszkodni, mintha ez igen természetes „volna, jóllehet” csak kapkodás, ezért is említek „kapkodva kiragadott” fogalmakat), akkor, ám „de akkor” inkább nem inkább el „kell-e kezdni(e)” valakinek valami egészen ilyet, mint „ők itt most 5-en?” Az 5-ent a Lánchídon „jövet minap, írta” Tradoni, összevettem a „másik 5”-tel: Kis „Emír, Flóri, Némó, Tili, az Iker(húg)” – (Svunicsé). Az „állás tehát” most 5:5 éppen. Ahogy birtokba „veszi a kalitkát, de” nem úgy, amiként mi valamit „hasznosnak, biztonságosnak” stb. latolunk, és ahogy „akkor még két rossz közül a jobbik”-nak nevezünk (nyugalom, megoldás stb.), hanem „elemien (veszi” birtokba), mert ennie és innia kell, és „mozognia és a mozgás” révén eljut, majdnem teljesen vakon, de már „nem annyit” hunyva, a tálhoz, ahol eszik, a „tálhoz, amelynek” peremén kapaszkodva ma „aludt… Ahogy” ezt elnézem, ez „méltóságteljes, ez” a bevallott vakság, míg mi, a napszemüvegeinkkel „vagy nélkülük, ahogy” szükségleteinket a minimális „biztosítottságunkat eszközöljük, sokkal” kevesebb; sokkal kevésbé „lényméltóságú; sokkal” módoltabb stb. Nála teljesen és csak (csupán) az „van, ami; így” oldalaz, így tapogatózik a csőrével, így „érez biztonságot, így” vannak neki a dolgok. Erre valaki, mondja „Tradoni a felügyelőnének, azt” mondja majd, egészen világosan, hogy „stb. Az illető egészen” világosan le van, mondja a „felügyelőné. Megfigyeli” közben, hogy a lenti itató (tál!) vize (a „!” félreütés) „alacsony, PP” nehezen iszik belőle; az oldat „felével? (töltse” fel), igen, az A-B-oldat felével, s vízzel „még, feleli” a felügyelő. Feljegyzés egy héttel ezelőttről: „Szpéró és Tili tavaly – tojt!!!” Erre nemcsak rossz „gondolni, hanem” ez valami is, amire gondolni lehet. Akik (még barátaik „is) úgy vélekedtek” (egy nagyon konkrét esetben „is, 1977-ben), hogy” a madár ki és „ki és kimenni” akar, íme: A madár, mondta a „felügyelőné, nem” kimenni akar, nem el onnan, ahol van, hanem „egy kicsit ki is” menni… ám ha nem bír visszajönni, és vissza „kellene, akkor” nem szabad kiengedni (az „ablakon; ld. aztán: forgalom” stb.). Negyedóra múlva visszajönne, de nem „talál vissza”. Jól látszik ez az „ő mai” (május 10-e) egy és háromnegyed „órás napozásukból”. Teljesen elfáradtak, mondja a felügyelőné, és „csak még” jobban ragaszkodnak hozzánk. (Szpéró, Samu, Éliás, „Svunics.) Még” közelebbiek. PP: egyre inkább ő!! Tudod, ő a szeme „által egy kis” halálra ítélt lény volt, mondja a felügyelőné, de különben „nem beteg, teljes” értékű valaki. Feljegyzés múlt vasárnapról: „A felügyelőné: Megnyugtatlak, Szpéró, ha mi kint leszünk egy fél napot a levegőn, mi is ilyen fáradtan fogunk hazatérni…” Dr. Doem: „Szpéró: Akkor ti fogtok ránk telepedni és aludni…” – A felügyelőné megfigyelése (ezt már „írtam, írta” Tradoni): Samu az ugrálással… mennyi mindenkit… Magam: Jó „az Edgar” Allant fordítani! – Május 11-én délelőtt: „Egy nagyon nagy darázs a kisebbik szobában, küzd a függönyön bent. Agyonverném, muszájból, de nincs hozzá gusztusom. A felügyelőné: kockáztatja, hogy a darázs megcsípi, de kiürít egy gyufásdobozt, és befogja a darazsat. Kiengedni az ablakon! Olyan boldogan megy! mondja a felügyelőné.” – Most PP ismét belecsinált a lapos „táljába, kikanalazzuk”. És utána rögtön csippogat! (Ettől „függetlenül.) Teljes” értékűen áll a rúdján. Részt „vesz a többiek” életében. Kinyitjuk a nagyszoba ablakát. Harminc „fok. Összenyitjuk” a két szobát. Levegő jön, cserélődik, „akklimatizálódás. Az ablakban” a régi gerlehaver hasal. Bejön a „számítása: azért” csak kap valamit. PP nem hunyja a szemét, néz, teljesen „madár! – Az utóbbi” hetekben, írja Tradoni, többen „is kértek gyakorlati” tanácsot, hogyan etessenek megmentendő „fiókákat. Erről talán” külön itt valahol, írja. Egyéb lényeg erről: ha „valaki (bárki)” megkérdez(i ezt), nem „szabad udvariaskodni”. Meg kell mondani: ez „komoly, nehéz” dolog. A doktornő nagyon „derekas: elmondja többször” is, hogy PP-nek itt „nálunk nagyon” jó dolga lesz. („Jobb dolga, mint…”) Milyen hosszú történet „lenne Tili!” De majd megyünk hozzá, mondja, és viszünk könyveket „is róluk” stb. Bemásolandó még „ide: a tegnapi” és tegnapelőtti napló. Megannyi „kétséggel! (PP” miatt.) Ma: egészen más! Feldobódott; s annál „is több! Most” a felügyelőné teljesre nyitotta szét a „szárnyast. Nemsokára: kész” az 5 kalitka, és napozás. PP „újra élvezi” az életet, „csippog. Részt” vesz stb. Mi, napozásuk közben: „kártyázunk. Ilyenkor” hatalmas lendülettel megy a Bajnokság. „Ilyenkor minden” eredmény különlegesen érdekes, napsütötte, természetes „meleg a kéznek”. A számarányok izgalmasak, mondanak „(valamit). Feljegyzések: Valaki” kérdi, megéri-e, hogy a madarakkal „10-15 évet lehúzunk így”; nyaralás nélkül, utazás nélkül, és „egyáltalán. Nincs” ilyen kérdés, hogy „megéri”, már nem „jó az egész” arányrendszer akkor. Épp a „megéri” van kikapcsolva, ez az „-e”. De ha másunnét „nézzük, írja” a felügyelő: „A világon semmi »egyéb nem« igaz. Ők igen. Mi nem. Mi se. Belőlünk »is ők« az igaziak” stb. Mert: jav, birt, bef, hasz stb., cél, számí, lat, megf „stb. – nem. Ők” – igen. „Ők” – „igen”. Az „igazi, valami igazi” pl. az, ahogy Svunics du. nyugtalan „lesz, ha Szpéró” nincs ott a „szobában. Ám ha” ott van, és „ő maga csak” a kalijában, akkor „nyugodt. Fekhetem” a piros kockáson „Szpéróval, Svunics” nem féltékeny. Ez neki a rend, ez „rendben van. Később” úgyis ő „jav, birt, bef, hasz” stb. minket. (Fejünkre „száll, ott” énekel stb.) Az is igaz, ahogy Éliás nyugodt a „kalijában, s így” nézi végig Samu röpóráját. Az „is igaz, ahogy” Samu beosztja azt a „kis idejét. Velünk, az” odújával, Éliás „kalijával: mindezekkel van”. Éliás nem verekszik vele, „ha a kalijára” lógaszkodik. Az igazi, „ahogy Szpéró” reggel repül és repül, „és mégis” visszakéredzkedik a „kaliba, magára” csukatja – bizonyos „feltétellel, kenyér” – a kalit. Stb. A söprés történik már a kisebbik „szobában (ma, 1981. május” 17-én, nagy „napfényben). És a felügyelőné” elbüszkélkedik hogy PP-nek „is vannak a kalin” zöldjei stb. Feljegyzés: kaktusz – madár „párhuzamok. 1./ A kaktuszos, akihez” Kaktuszkát 1977-ben vittem, írja Tradoni, nem „valami verébbarát” volt, bár rigó- és gerlebarát. De a verébfészket „kidobták stb. 2./ Mi” egy nagy kaktuszt a sógoroméknak „adtunk, mert Tilit” féltettük tőle. Tili halott, a kaktusz „halott. Szétdaraboljuk” náluk, sajnos; de a hosszú kaktusz: „Tradikám” – Dömi változata –, „én egyrészt senkinek se kellettem, de te onnét elhoztál, igaz, hogy nálatok se maradhattam, ám most Tilivel találkozunk stb.” A satöbbit a kaktusz aligha „mondja, így” a felügyelőné; és másir, jav., máris megoldódik a sok „stb.”-m dolga, írja Tradoni. „Máris”, ilyen, ugye, „nincs, mondja” a Doktor. Azért a hiba stb. (Ő tud stb.-t mondani, ez a „lényeg. Friss” levegő jön be, ők 5-en felcsippannak rá „sorra.) Dömi vicce” tegnapról: ahogy kicsit „túlságosan elparentáljuk” a madarainkat, hogy ti.: „hogy fog fájni 10 év múlva” stb., ha ők nem „lesznek, Dömi” megszólal: „Tradikám, hogy fogsz te nekem hiányozni úgy 5 év múlva…!” – És: „Na, milyen ezt hallgatni? A madaraitoknak milyen lehet?” (Ezt hallgatni.) A Lánchídon, huszonöt „éve: duzzanattal” a bordámon. Latolgatások; mi lesz?? „Jégtáblák stb. Titok”. Senki ne tudja meg, addig „élek (ha)”. Most: „PP miatt teljesen megfeledkeztem a duzzanatomról”, így a felügyelőnének Tradoni. Most mindjárt átjönnek „ide, napozni, írja”. Összepakol. Folytatja a jegyzetek másolását „odaát. Valami a Chandlerből” itt, a felügyelő hódolata Terry „Lennox szerzőjének”, kimásolva onnét ez-az talán: (talán mérges voltam, hogy „mit” is! Tr.)

„ . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . ”

(Már odaát, és a „kézirat más” helyére fog „kerülni, írja” a felügyelő.) Még a „folyós elem”-ről írja 1981. május 21-én: „Most értem ide a javításban (ismét), ahol ez a Rosei-hátoldal van. A csatornák, a fogam stb., Velence és (nem is tudta, mi) (ez idézőjelen kívül állana, tette hozzá) volt itt még egy összefüggés, de elfeledtem, sok volt (ma) (már); a folyós elem igazán nem a szem, s mégis, gondoltam(-e) arra, hogy vajon a szeme: kifolyt? Az a szegény szem, a jobb, a zöldes mocsaracska, melyen áttisztul, ok nélkül, látszólag, a pupilla, aztán ismét a homály, nem gondoltam soha, hogy kifolyt szem volna, s nem is, mondja a felügyelőné, és fontos, hogy nem folyós a szem, nem fertőző (akkor), ma már nem, semmiképp, és még valami: talán írtam, írta Tradoni”, kiment, most akkor „már, legyen, jelen” kívülre, írtam-e, hogy arról a környékről tavaly „megkerestek minket” egy kisverébbel? Nos, akkor nem „vállaltuk, O. L.-hez” próbáltuk küldeni őket, ám nem volt kocsi, „ilyesmi, végül másnap” elvitték (volna) a Dunakanyarba a „madarat, de másnap” reggelre a madár meghalt. Nem folyós elem a „szemecske, csak valami” hályogos, semmi csepp. Nem is fekete „csepp”, mint a „többieké. Most” hol állhat? A hosszú rúdon a magos tálnál? Fent a magas „rúdon, a vizes” tála felett? E két hely jöhet „számításba. Most” megnézte, mi „van annak” a lapnak túlfelén, amelyikre a „folyós elem” jegyzetét készítette. Goethe-részlet volt, fordítása a télről, s egy leányt mentenek meg ott épp, súlyos bukás (lovas) után: „Jobban van már a vakmerő lovarnő? / Nem sebesült meg? – Nem, királyom! És ha / Fáj még bármije, ha riadt – szelíd / Szavadra és gyengéd tekintetedre / Megenyhül, ór,” javította, „ó, uram, látni fogod. – És kié ez a kedves gyermek? – Íme, / Kérésed parancs, elárulhatom hát: / Az én leányom. – Leányod? A sors, / Kedves nagybátyám, hasonlíthatatlan / Bőkezűbb volt hát veled, mint a törvény. – Hadd kérdezzem én is: ama halálos / Bódulatból megéledtem valóban? / S amit átéltem, nem volt-e csupán / Lidércálom?”

„Fogy. ár:” Ft. 1,80. Ez állt „a füzet borítóján. Van, aki” tíz fillért se adna „egy zöldikéért. (Egyébként” a védett „madaraknak eszmei” értéke volt; egy fülemüléé például „Ft. 300,–” stb.) Aztán még az volt, hogy „ÉN IS VERÉB LENNÉK TALÁN…” a könyv – az eredetileg másképp „tervezett könyv” – vélt „alkalmas címe. Angliai” barátjuk, a nagy madármentő írta egy (állatokkal „foglalkozó) folyóiratban”, madaras cikkében: „Azért is próbálok minél többeket” »megnyerni akár« a verebek ügyének is, mert ki tudja, ha van olyan, hogy a lélek változott alakban tér »vissza egyszer« ide a földre, én is veréb lennék talán… bizonnyal csak veréb lennék…” Aztán ott volt, hogy 13 × 18, ezt G. mondta a „telefonba, a cikkel” kapcsolatban, melyet Tradoni a hazai (állatokkal „foglalkozó) folyóiratnak” ajánlott fel. Tiliről; s a két „fotó mérete” kell, hogy ez legyen. Tradoni kinyitotta a füzetet. (A „Fogy. ár”-ról még az jutott eszébe, hogy érkezett hozzájuk, a Medveszekrényben „lakik már”, nemrég egy leszállított árú mackó, Tradoniné hozta, elsőül „látta meg” a többi leárazott „közül, és ők” Jelsában, az Adrián, amikor minden évben vettek egy mézeskalácsot majszoló, vidám fehér „medvét ábrázoló” dobozt, a Medin Kolačot, akik közül „az egyik volt” a Med. Univ., és klubjuk volt, sőt, csapatuk, és náluk „játszott Záróra/Tili” az NKKB-ben, Jelsában vagy „másutt az Adria” partján, esetleg Belgrádban „mindenkor azt” a Medint vették meg, amelyiket elsőül pillantottak meg, mert az „várta őket”. Nincs „ebben semmi”, írta Tradoni; egy kicsit transzponálni „kell, és” bármi behelyettesíthető… habár: semmi! „tiltakozott Dr.” Doem, hogy lenne helyettünk „bármi is” behelyettesíthető; majd mi „fogunk titeket” egyszer behelyettesíteni! A leárazott medvét – „egy hazai” koalát – nevezte el Tradoniné – Dr. Doemoetoer: „Miféle Tradoniné?! A Lány, vagyis a L.!” – „Fogy. ár”-nak. Tradoni hallotta most, ahogy Éliás „Tili kalitkájában” szépiázik.) (Mész, szépia stb. nagyon fontos, a csontok erősödéséhez stb. És Tradoniné – a L.! – azt mondta, és igaza van: Szpéróékat holnaptól egy kicsit „azért napoztatni” is kell, vedlésük ideje közeleg, „és a vedlés is megviseli a madarakat”; nehogy most meg tőlük ezt vonjuk meg, a napfényt.) Talán feltűnhet már, mi „minden fenyegeti” a madarakat – s mennyi „megpróbáltatás főleg” odakint! A legtöbbjük – „mezei verébből, cinkéből például” – alig „éri meg” az egyéves életkort. Elhasználódik a szervezetük, elhullanak (a versenyben is). A házhoz „hozott madarak” (rúgok egyet a nyelvbe a hoz-hoz-zal! majd legalább mondhatják: „rúg a nyelvbe!”) (ma nagyon jó „leveleket kapott” Tradoni, és ez mégis vigasz volt; egy régi professzorától, akinél műfordítást tanult – versfordítást –, egy zeneszerző barátjától, „három öreg” barátjuktól, itt az „öreg” a barátság régi „voltát jelzi”, akikkel pedig nem is „jártak össze mostanában, mégis szebb” volt ez a kapcsolat, egyre szebb az évekkel, mert már a madár-macska-„ellentét érvénytelen” volt, Tradoninak Tili tragédiája után eleve eszébe se jutott „volna egyetlen” állatfaj ellen se „szólni”; legföljebb nem lett macskabarát, de megértette, hogy „vannak, akik” a cicákat szeretik; hanem hogy milyen keveset „ér minden jó” érzés a véletlen ocsmány játéka ellen, „Éliás épp ebben” a pillanatban kezdett el kavarogva, iszonyú önveszélyesen repkedni, víjjogva és „zörögve egy túl” nehéz fűvel; kétségbeesetten nézték, bármely „pillanatban összetörhette” volna magát; diadala rajtunk, kérdezte Tradoni, azoknak, akik kalitkában tartják a madaraikat? És végső soron joggal „büszkék”, hogy a „madárkor végső” határáig élnek) (a madaraik). Most Éliás „odaröppent a nyakába, megfente a csőrét a bal vállán”, a szürke ingen. A „verebek a repülés” virtuózai, írta megint Tradoni; ha Éliás bármi mozdulatomra elröppen a vállamról, nem történik baja, jól célozza „be a helyet”, ahova indul, vagy menetből is megfelelően változtat. „Éliás a jelek” szerint Tradoni koszos hajában akart aludni, a nyakánál, mert teljesen behúzódott a felhajtott ingnyakra „lógó haj” alá. „Fürtyögve ült ott.” Kint is nagy volt a verébélet, a csukott ablakokon csak halkan szűrődött át, de tudni lehetett: „ott vannak a gesztenyefák lombjaiban”. Ha Éliást lefektetjük, írta Tradoni, szellőztetünk. Ilyenkor „szoktunk szellőztetni”. A „vasárnap” és a halál napja közötti „időben egy” este, talán épp „kedden, fülledt” volt a „levegő a belső” szobában, ahol Samu, Szpéró és „Tili már a kalitkájában” tartózkodott; Tili eléggé bágyadt volt, bár nem gubbasztott. „Akkor Éliást is lefektettük”, csukott kaliban odakerült ő is, és ablakot nyitottunk. (Éliás „most vadul” harsogott Tradoni vállán az írógép hangjára.) Tili is egyszerre megélénkült a friss „levegőtől! Nekilátott” enni. De amikor „jött az elnyugvás ideje”, nem hajtotta hátra a fejét, „furcsán tartotta a nyakát”, két lábon állt (nem fél lábon, ahogy szokott, nem szárny alá csapott fejjel). Ezért volt olyan „határtalan öröm” a csütörtök este, amikor a szokásos áramvonalas „alakzatot láthattam” a rúdon. „Szinte kibontottuk a hónapok óta őrizgetett pezsgőt”. Valahogy ez lett volna a jellemző: másnap, pénteken, a kiönteni való, szomorú, semmilyen maradék. „Ez” lett „abból a csütörtök” esti „örömből is”. Akkor aludtam utoljára boldogan, írta Tradoni. Éliás „most rángatni” kezdte a haját, olyan mozdulatokkal, amilyeneket „Tradoni egyik” madaruktól sem ismert. „Egyáltalán, este” még sosem időzött ilyen hosszan a nyakában. Most elröppent, Samu odújába, melyet „esténként (Éliás)” kisajátított. „Samu annak idején Szpéró” odúját „akarta elfoglalni”. Hatalmas verekedések voltak; ez vezetett „Szpéró és Samu” elkülönítéséhez; Szpéró párosodni sem óhajtott. Talán ő – ahogy Konrad Lorenztől tanulták – az „embert tekintette” fajtársának. „Ez van igen gyakran a csak emberi környezetben felnőtt madarakkal”. „De Tradoni ezt abbahagyta itt”, és a füzet fedőlapjának belső oldalára pillantott: „Tili már június 14-e előtt is görcsölt víziváskor”, állt ott, és a bekeretezett összefoglaló: „Tili 20-án meghalt – reggel kb. 7²⁰”, így. Megvacsoráztak. Spárgás „májgombóclevest ettek” (Mirelite-májgombócot, mint az Adrián, ahová itthonról vitték a kaja jelentős részét; inkább hosszabban időztek), Tradoni „egresszószt evett” (mártást). „Kintről verebek hangja hallatszott a nyitott ablakon”. Hiányoznak, mondta Tradoniné, Tili kis csengettyűzős ébresztései is, a „futamodó hangok”, amelyekre felébredtünk; vagy felébredtünk, „s ezek a kis fodrok szóltak”, és elaludtunk egy kicsit megint, visszaaludtunk a „hajnalba, aztán” kezdtük velük a napot, kezdődött megint egy napnyi világ. És „esténként ő” csendes volt, mondta Tradoniné, este csendes volt, amikor a verébkék harsogtak. „Tili egyáltalán úgy sokáig volt csöndes eleinte”, Samu és Szpéró mellett, később kezdett csak „hangokkal is bekapcsolódni” az életbe itt. Ez is különös volt: „ahogy ő bekapcsolódott valamikor”. Írtam-e, jegyezte föl Tradoni: „talán tényleg” egy teljes élete volt; „alkonyodott, ezzel a megismételt mondattal is”. A füzetből: „VI. 11. szerda: Kis veréb is volt bent a szobában! – Éliás és Tili a két erős; Samu és Szpéró a levegőzéstől elfárad. – VI. 12. csütörtök. – Meleg nap, napozás! Tilit fürdetjük: a Mester tanácsára, kotlási láz ellen; lehűl! Ó!” – A Mesterrel, a Zöld Róka mesterével efféle „zöld-róka-ügyekben” beszélt aznap… vagy „előző nap… Tradoni”. Ő adta az első – és az egyetlen! – speciálisabb tanácsot, kotlás „tárgyában, ő figyelt” oda valóban arra, amit Tradoniné elmondott. (Tradoni kérte még a felügyelőnét, beszéljen a Mesterrel, amíg ő valamelyik madárral „foglalkozik; és lelkesedtek” a képekért, s jó volt erről mindkettejüknek „beszélni, valami” ilyesmi volt. S a fürdetős tanács végül.) – „Tegnapelőtt egy gyerek hívott fel (15 éves), kis verebet lelt…” – Tradoni tehát ezekben a „napokban nem” vezetett túlságosan „alapos naplót. Tradoninéval” azokban a… hát szóval, tizedike „körül, kiadós eszmecserét” folytattak, teljesen fölöslegesen, a vitás „kérdésekről, a nagy fáradtság” és ingerültség jegyében; s az „ilyesmivel mindketten” rosszul jártak megannyiszor; és mindig megállapították: „annyira semmi értelme az ilyen nézetkülönbség-nyilvánításnak”. Azok a kérdések nem voltak igazán érdekesek; de velük valami mintha ugyanúgy „akarta” volna ezeket az összecsapásokat, mint „a természet” Tilivel azt, amit olyan képtelen „rendhagyósággal akart. Tradoni” emlékezett rá, „hányféle tanácsot adott a gyereknek”, sőt kétszer fel „is hívta. Alaposan” elmondtam neki, írta „most, mindenfélét!” Ez fájt egy kicsit; „ez az emlék”; hogy Tilivel kapcsolatban a jószerencse ezt a kölcsönt „sem adta” vissza nekik. Egy Szpérós feljegyzés: „Szpéró délben hosszasan az ujjamon, az ablakban a kaliban…” Eszébe jutott a „vasárnap”, ahogy Tili a csőrét a szájába dugta, megérintgette a kisujját. Az etetés reflexei ébredeztek benne? „Aztán akkor, a repülés után”, a papírkosárnál, késő „délután, hányt”. Itt történt, csütörtökön, hogy „kiesett a kerekes fotelom egyik görgője!” Tradoni hozzátette: „Szerencse, itt a nagyobbik szobában reggel.” (A fotelt „is áthozták” minden este. „Ma: a régi zongoraszéken… Szpéró így is a lábfejemen pihen.” – Aztán: „Éliás itt” (a nagyobbik szobában) „du. (este)” (csak a madarak náluk korán pihentek el, illetve még szívesen eltevékenykedtek a kalitkáikban! ez is jó szokásuk volt, szépen együtt voltak a kisebbik szobában így) „a szék alá megy, bár az ott áll az ágynál!” Ez a görgős fotelra „vonatkozott. Éliás” – életveszély volt neki! „rettegtek ettől! – bement” Tradoni fémlábú széke alá, amely a nagy „asztalnál állt”. És most egy másik helyen is szék neki a szék! Aztán: „Éliás olyan kedves! Dorombolva alszik a L. két tenyerében. A kaliban is dorombol!” Udvarlás lenne „ez? A madarak” egy tenyérnek, egy „kávéscsészének stb. is” tudnak udvarolni, ha azt hiszik, hogy annak „kell (háznál; ezek” a dolgok bennük „már, mondta” Tilikére Erland, hétfőn vagy kedden a halál előtt, összekeverednek; „etetés stb.); és” itt jött egy feljegyzés erről: „Tilinek még megvan a fészke! Beszél a tojásokhoz! Édes barátnénk! Szíve fog fájni holnap: elvesszük tőle. Ó! De: már tisztára kopasz lett szegényke a begye táján. Nehogy baja essék!” Tradoni itt az ablakhoz „ment, kihajolt”. Hűvös szél járt, jólesett ez. Hosszúak „voltak az esték. Lilásszürke” ég alatt már nem „látszottak a nap” visszfényei, de világos „volt bőven”. Fecskék szálltak alacsonyan, „villogtak. Tradoninak” eszébe jutott, miféle fecskét hoztak haza „egyszer, amikor” még csak Szpéróka volt náluk: a „fecske bénán” feküdt a villamossín mellett, és a „szerelvény szinte” átzokogott felette, szerkezetével át is robogott. Idehaza „etetni nem” tudták; arra is vigyáztak, nehogy valami fertőzést ragasszanak Szpéróra. A „lábát nem” bírta mozdítani, a szárnyát se. G.-hez vitték el, ő pár napig tartotta, aztán el kellett engedni. Fecskét „lehetetlen lakásban” tartani. Talán elér egy vándorútra „készülő társaságot”, vélte G. Feljegyzés: „Tegnap Szpéró szinte kijárt velünk a konyhába! Itt a nyár, kezdi ezt idén is!” Így zajlott az élet: nem „volt ez” azért olyan „szegényes füzet” mégsem.

Neki akkor hát „így most” már azonnal „van is egy” külön fejezete, egy folytatása, írta „Tradoni (a Doktor” diktált). Itt vagyok, áthoztak, diktálta a „Doktor; kicserélik” a vizemet, a habart levest; a hengeres itatóból „is a vizet; micsoda” mérlegelés – ez Te vagy, Doktor! –, Doem „javított, kicsit alacsony” a vízszint a lenti tálamban, az egyik „kiviszi, tölt” bele még. Ülök a magas rúdon, alkonyfény (Dömi!) „terjeng; Tradoni legyint”. Ül a magas rúdon (a pt, üt félre, a próza „kis bravúrja, ez” a harmadik személy, az átúsztatás, LFS a „prózatechnikának, írja” Tradoni), ül ott, fény fentről, hangok („Vajon a kicsi szemnek mégis milyen ez? Most megint mocsarasabb”, mondja a „felügyelőné; ember-szemorvost kell” megkérdezni) (Tradikám! még jó, hogy „nem madár-szemorvost”, szemorvos madarat; ez a „Doktor), ül ott (a pt, üt” félre, a próza bravúrja, hogy visszahoztál, Barátom, ez „is ő), ül, melegszik, milyen” kis alakja van, mondják, a fej „hajlata, a háté, veréb; a” szemhéjak zárva, felcsukva; majd „totty, a tálba, új” vízcsere, totty, a tál mellé, jól „van, ez: mint Oakland” lövése tegnap a pár centivel lemaradó Katzirz „Bélának, csak a” fotóriportereké, ül, Tradoni és a felügyelőné váltja „egymást, ma én” többet, mondja a felügyelő, tegnap „végiggépeltem, ma végiggyűjtöttem” (a besugárzást). Ezeket (gyűjtötte): ahogy ő aztán „elindul! Lemy, üt” félre, lemegy a rúdról, biztatjuk, „taps, ettől megriad”, a szokott evőtálja mellé a földre (homok, „magokkal) megy” le, most ott „nincsenek zöldek”, a zöldeket a felügyelőné „kivette, kivette a” felügyelőné, a próza kis bravúrja, „kivette, ül, áll”, leereszti magát, eszik, a földet is fölfedezte, ott „is van mag, nálatok” jól degeszre tömheti az ember (Doktorom!) a „hasat, mintha” nem lenne olyan „sovány (mint” az első „napokban; ezt csak” boldogságomban mondom, mert valami egy kicsit „jó, azért, már” mintha azt „akarnám, hogy legyen” minden jó, azért, mintha azt „hinném, hogy minden” így lesz jó, azért, írja „Tradoni (írja Tradoni)”, azért, és „reggel vn, sic!, még” alig látok, a fejem „teli van, mondta” apám, írta a „felügyelő, PP” mintha látta volna őt, „alig, felcsippantott” egyet ő is, alig, épp az ajtóhoz értem, a szárnyas „ajtóhoz ért, alig, és” mind csippantottak, és ő „bekapcsolódott, de a” fejét úgy forgatta, május 22-én reggel, ő, mint aki „lát, úgy néz, úgy” tartja a fejét, és lát is, csak mit lát és minek „látja, amit lát, mi” az, aminek, alig, de a sajtját már „keresi, azért, de a” csőrét feni, azért, de stb., és ismét szólt „Toshi, Nándorfehérvár”, a refrénekkel, vagy Újvidék, vagy Budapest, vagy „Bukarest, vagy Róma, a” refrénekkel, a visszatérőkkel, milyen rég volt az „első két” seregély, akit a „Várdombon láttunk” idén, hát „visszatértek, mondta” a felügyelőné, írta Tradoni, és micsoda nótákat „hoztak, hallani” lehetett, a seregély roppant tanulékony, nézd „meg a verebedet”, mondta a felügyelőné, ahogy itt tartott, most „nézd meg, nézte”, hát megfürdetted, alig, megfürdettem, „azért, spriccelővel, persze”, és tudod: felment, lent volt, a kali „alján, mikor, aztán” felugrott a rúdra, mikor, ott „áll, de hol”, nem keresi a „sajtját, de hol”, tollászkodik, mikor, „iszik, de” hol, megy a vakrúdján, azért, sütött a nap, ágyazás folyt, Szpéró „jön át” repülni, hamar, ezt „átmásolom, hamar”, boldogságomban mondtam, hogy „még fel is” szedett valamit, „egy hete”, azóta van nálunk, és „sokat köszönhet, mondta” Tradoni, O. L.-nek, aki felkereste a doktornőt, és „mondott neki” azért bizonyos dolgokat, hogyan etessék, úgy „mégis, hogy el” ne pusztuljon, úgy mégis, ha már megmentették, úgy mégis. Vannak „dolgok, amelyekre” büszkék, hogy ők „ezt jól” csinálják, az emberek, és „mindenki őket” nézi, és ezt el „is várják, az” emberek, azért csinálják, mert/hogy el is várják, és ki nem „érti, ha egy” verébnyi (valami) aztán végül menthetetlen, nem „volt hiány” az igyekezetben, csak egyáltalán; viszont O. L., akit „valami más” okból említettem, írta Tradoni, ilyen szervesen szerepel „aztán (vnyők), PP neki” is köszönheti az életét. (A doktornőnek „O. L. adott” mégis úgy némi tanácsokat, hogyan etesse; kicsit „megfürdette PP-t” stb.) Állt a rúdján, PP, rázogatta a „szárnyait, jó lazán”. Innen jutott az eszembe, erről, hogy újra „megfürdethetnénk. Most” vizesen áll a sajtja mellett, és „tollászkodik. Szárítkozik. Az” ivótálja, persze, csupa totty „megint, s a felügyelőnének” volt erre egy tréfája: vécében lakott, „szegényke, hát” megszokta a vízöblítést, angol W. C.-t vezet be; ezt, persze, csak mi „mondhatjuk róla, tette” hozzá (a felügyelőné), „tőlünk talán” nem „ízetlen viccelődés”. Ahogy keresi a dolgokat! Ezért „is fárad el” hamarább. Szpéró: körök a nagyobbik „szobában, leszállások” a kezemen, életveszélyes a gép. Végig kell „heverednem a Kockás Haveron” (dehogy unom!), s ő: jön. Üldögél „rajtam, aztán” odébbáll stb. Nézem, alulról most, ahogy a mennyezet „alatt száll”. Ahogy a „kályhának tart”, aztán elegánsan és célszerűen „félrebillen, s kiköt” valami falmelléki „tereptárgyon. Veszelszky” mosolyogna. Az ő dolgain, tényleg, „ott vannak ők”. Mint Szpéró, így. „Aztán: beszélget”, kárál stb., „kihallatszik, kérdi” a felügyelőné: Nos? A válasz: Igen, és jön a „kenyér. Eleinte” mintha nem törődne vele, de akkor jön az „én ki is vihetem, Szpéró!”, és most rászáll a karra, azon kerül „be a” kalitkájába, és „visszajuthat a” többiekhez, nagy harsogás „fogadja. PP a” legélénkebb, mondja a felügyelőné. Milyen lezserség, ma még nem „is reszeltem” neki Polybét és nem „törtem A-t”, írja Tradoni. A bizakodás jele? De hát Tilinél ugyanez a halogatás „folyt; csak itt” most nincs „baj”. Bronzék a fejüket „csóválják; ez” nem módszer. (Ld.: „módszer”!) A felügyelő megtekint egy kis spriccelést; PP örömmel „veszi, tollászkodik”. Kap A-t, B-t; mert „azért ő még olyan kis elesett”, mondja a felügyelőné, aki mindegyre „kényezteti. A bal” szeme fényesebb, és ez jó. Az infrázás tehát nyilván „szintén jó”, mondja Tradoni. Persze, hogy jó, mondja a felügyelőné, aki „tegnap kétségeket” fejezett ki, szem szempontjából az infrázás „jó-e; az nem jó”, folytatja a felügyelőné, PP nevében, ha valaki „egy vécében” üldögél, és szedi a „forintokat, akkor pénze”, az van, persze, de ilyen „inflációs időkben…?! Tegnapi” feljegyzés: „lassan elborítja a szemét” (mi, mi borítja el az ő szemét itt? semmi „könny!), elindul” a vakrúdja mentén, megy, nyújtózik, ez is „olyan, mint a” riadékonysága: riadékonysága, mely máskülönben nagy „többlet, természetes” verébtulajdonság, ám itt csak arra „jó, hogy a” legszükségesebb ijedelmét jelezze (míg máskor, a látó „verébnél, ez a” riadékonyság a legszükségtelenebb ijedelemre „is tényleges” reakció, távozás a „helyről, ahol” bármi is fenyeget) (e „pillanatban nekik” ez az ellentét a legszorongatóbb; ahogy a riadékonysága, az önvédelme „is csak” jelzés, és erőből próbálta megoldani a „dolgokat, szegény, ahogy” már kézbe fogták, csípett stb., most 6. „napja nem” fogtuk ki, nem is fogjuk ki, mondják; lassan „megszokta, hogy” mozgunk körülötte, ennyi elmegy). A maximális verébtulajdonság „itt tehát csak” a minimumhoz elég, írja. Egy vak riadékonysága ez „stb. Nincs” tapintási élményünk vele, mondják, s ő „sem látja, ahogy” Szpéróék ránk járnak, vállunkra ülnek „stb., ő csak… itt” Bronzékat eldugjuk… gorilláknak lát minket, minek „lát ő” minket, kérdi a felügyelő, gorilláknak lát minket, mondja a „felügyelőné (isa” pur et chomuu stb.), ott kuporogtak, mosolyogva „így, a kalitka” mellett; másolta ezt 22-én, nagyjából csak „másolom; közeleg” a köv. oldal, írja, a végszót ideírom, aztán jön a valóságos „folytatás; a gerlék” kikönyörögték az adagjukat, a zsúrkocsin itt van „Toshi, szól a hang, a” gitáros változat, vajon mit lát ő „belőlünk, mondta” a felüf, javít, a felügyelő, „most itt” jöhetne egy sor „vakon”, de nem, a „vnyők összes” félreütése egy vaksort „tesz ki, amit” direktbe nem csinálhatok meg, ez „pl. egy” gyengébb rész a „könyvben, az elmélkedő” részek olykor „elfáradnak, számos” oldalt kihajigáltam, többhöz „nem akarok” nyúlni, ez azért hadd „maradjon olyan, amilyen” Tili miatt voltam, de „most nem” érzem őt már „annyira, ez” is igaz, nem érzem annyira „őt, nem érezzük” őt annyira, őt „érezzük, a” furcsa illatát, nem vegyi „szereké, az övé, kis” mosdatlanság, „eddiga, javít”, eddig az volt „csak, hogy” Szpéróék „minek” látnak vajon minket, de ő „mennyire, és” hogyan, milyen ködösen, mert ahogy eszik (a „magostálból), egyre” oldalt fordítja a fejét, nem is tudja, mennyire rajongunk „ezért az ívért, a” fej ívéért, a verébfejéért, és „eszik, közben – ez” a bal szeme, amelyikkel valamit lát – néz „minket, valamit” néz, mi „az vajon, mik” vagyunk egy „verébszemben, kérdeztük” eddig, mik vagyunk egy ilyen verébszemben, mint az „övé. Most még” az este, ennyi írható; utána: ahogy „ígértem, elbúcsúzom” a vnyőktől, írja a felügyelő. Megy enni. Ahogy visszaért „hozzájuk (négyükhöz” odaát, a másik szobában), azonnal „felcsippantott, beszélgetni” kezdtek; milyen furcsa, hogy a legtermészetesebb „érzés ez: valaki” nem velünk beszélget, írta a felügyelő. „Velünk nem” beszélgetne, az bizonyos, mondta a „felügyelőné, de nagyon” derekasan viseli velünk a dolgokat. Hűvös szél „fújt be, jól” lehetett látni. Milyen lehet az örökös irritáció „ott (a szemen); kinézett, ehhez” képest közömbösen mozogtak a gesztenyefák „(lombjai) a” szélben, és a nagy madár most „vágódott be” oda, mutatta a „felügyelőné; ehhez” képest is közömbösek „voltak a lombok”. Az a hideg „kis vécé, a” tepsi, lent, s hogy ő „elviseli, nem” tehet ellene, ki „is csippantgat” a kintieknek, látszólag nélkülünk „is megvan; ezt” is tudjuk, „írta. Szegény” Tili. Innét folytatta: A „felügyelő bal” karja a magasban, infrázzák (őt), azért kuporog, „hogy jobban” lássa az arcát, így tartja magasba az infrarubint, a „körtét, áll” a magostál mellett, a hosszú rúdon, eszik bőséggel, „miközben a bíbor” fény elárasztja, eszik, bőséggel van „mag, tele” lehet tömni a pocakot, mondják Dömiék, a zabokat, nézd, „kivagdossa! – kiált” nevetve a felügyelőné, egy vak madárnál meg „se említi, amit” Szpéró esetében: Szpéró! te kosztoltál! – „vagy: Szpéró? Hát” te megfürödtél? – mert csupa homok és merő mag a „szőnyeg; Tradoni” elgondolja, milyen az, ahogy egy ilyen vak „madarat a sorsára” hagynak: rosszabb, mint ha, „mondjuk, valakinek” ráütnek a lábára, mert vak (veréb), és kirugdossa a „szőnyegre a zabokat?” Vagy nem ütnek rá, de nem hagyják, hogy „szőnyeg közelébe” kerüljön, bedugják valahová stb. viszont „megmentik! Viszont” ők a fenyítést nem értik, tehát –? Hogyan „halnak meg pl. kint, hogyan” halnak éhen? Látták, Flórián hogyan „halt éhen. Hallottak” azóta is eseteket, amikor madár, háznál, „gyakorlatilag, éhen halt”. Milyen, amikor a macska nem virágokkal „játszik, hanem velük”, elkapja őket stb.? Hány fülemüle „kell Itáliában ahhoz”, hogy a fülemüle-nyelvkonzerv fogyasztási cikk „legyen, élvezeti” étel? Hány kell? Egy ilyen ipari évadhoz? Tenyésztenék ezért „külön a fülemüléket?” Elindul, hosszan, gémként „nyújtózva; megy” a lenti vizestálja felé. Csőrével érintgeti a „rácsot; nézik”, olyan szép! PP annyira „szép”, s az első kivedlés „után, őszre”, talán a tollazata is szép lesz. Már a másik szobában „pihen, másolja” a felügyelő, és csippogva fogadták. Itt „most: esti” program a párkányon. Megfogadjuk, nem adunk a „gerléknek, a bevert” fejű öreg havernak se, ám ő „idejött a nejjel, és” vár. Kikönyörgik a kaját, sajnos, a rigó nem jön, a „fekete, a gerlék” azonban kikönyörögték az adagjukat (rájön, hogy „ez a végszó” itt már nem „kell). Csíjapp”, mondja.

„Az OT/XIII döntő: késett máig. Lásd ott.” (Az OT füzetében.) „Samu egy telefonom alatt (a Mester) hunyogatott szemmel ült az ujjamon!” – „Szép harangvirágot és margarétát kaptam, csokrot.” (Ez a véleménycsere szép „utóhangja volt; mi a fenének” kell, írta Tradoni, olyan „véleménycsere? Miért nem” kezdhetjük rögtön a virágoknál?) (Aztán egy harangvirágot „ültettek be, a parkból”, a cserjepalántás sírhoz; az ajándék „harangvirágot az OT/XIII” döntője után Kaktuszka, a nagymester „kapta, a győztes”, és talán Lipton volt a „második, ő kapta” a margarétákat Tradonitól.) – Aztán: „Tili szép kakija este! Óriásikat ürít! Ma reggel hasmenése is volt. Újra vitaminoztatjuk.” Tehát Erland úgy egy „hete tanácsolta” el a sok vitamint, amikor… ez a kifejezés nem „jó, tanácsolta” el őket a sok vitamintól, ilyesmi. Amikor elmondtam „neki, hogy” nyelőgörcsei vannak, s nem lehet-e az „ok: vitamin-túladagolás”. Valami olyan válasz lehetett erre, hogy: „lehet, hát… lehet… persze… nem gondoltam”, hogy ilyen hosszú ideig „tojik, a vitamint” azért nem lehet olyan gyakran adni neki „akármeddig… És B-ről” nem esett szó. „Megnéztük a Zöld” Rókát, írta Tradoni, és visszatértem, hogy ezt az oldalt befejezzem. „Nagyon álmos vagyok, írta. Ma éjszaka talán majd alszom.” Emlékszel, kérdezte Tradoniné, kivittük Tilit, amikor egészen kis gyerek volt, pár „napos nálunk”, a város határába, látogatóba? Szerencse, hogy azt is kibírta. Le kellett „volna mondani” a látogatást, két héttel később is „jó lett” volna. De mi megcsináltuk, amit elterveztünk. Egyszer meg itthagytuk, valakinél a házban. Az se jött jól össze, a „madárka eléggé” sokkos állapotban volt. Oda se kellett volna elmennünk. Miközben, mondta Tradoniné, Tilike miatt nem „mertem most” egy ideje már az új „köpenyemet felvenni”, nehogy megijedjen!

8

Tradoninak, „írta, az éjszakai” felébredések és a hajnalok, a felügyelőnének a reggelek „voltak különösen” nehezek: reggel került sorra a fű, a saláta, a „sajt; három” adag. Még a káposztát is, „mondta tegnap” (szerdán) Tradoniné, négyre „osztottam; a káposztalevél” a kalitka „tetejére került”, később magvak rá, egyébként hangulati elem volt, meg „napozáskor védte” őket (bár délkeleti volt a két „ablak). Tradoni” ma, 26-án reggel negyed ötig aludt. Aztán már csak „feküdt, kimászkált”. Mosakodás „közben arra” gondolt: Tilinek én is „család” voltam; nem értettem „meg igazán, mi” van vele. Világ „voltam” neki, szervezett „keretű másik” ember, hozzátartozó, aki „aztán benne” hagyta őt. Nem kellett „volna meghalnia”, mondta Tradoniné, és kisírt „szemmel rakta” a füveket. Tradoni most a tegnap „délelőttre gondolt, a festőnél”, ahogy ott ültek. Ott látta, milyen jól következetes a „felesége (Tradoniné)”, mennyire rabja az „érzéseinek (vagy úgy” egyáltalán), alig rezzent az arca, és most „ez. Haragudott” (Tradoniné). Nem „akarom hallani” többé madarasok jópofa történeteit. Ez a történet Tilivel „annyira jópofa”, mondta, hogy semmiféle „jópofa történetet” nem akarok hallani. Ezt „is le” kellett írni, írta Tradoni. Pedig a felügyelőné nem elfogult, „igazán nagyra tartottuk és tartjuk” például Erlandot; és nem arról van „szó, hogy” ezeknek a feljegyzéseknek az „elején még” hozsánna, aztán, mert nem sikerült a „megmentés, elfordulunk. Kiderült”, ennyi „már biztosan” kiderült a nyomozás „során (a nyomozás!” Tradoni szeretett volna az asztalra „vágni, az” írógépre; de hát „vágott már” eleget, és minek), hogy meg „lehetett volna” menteni (talán; valószínűleg).

Mi mindent írok „itt úgy, henyén” belegyalogolva, körülbelülre, dolgokról, jegyezte „fel Tradoni, ahogyan már” PP se mászkál a kalijában „(eltettem, de elővettem apám” bútor- és szőnyegszámláit a húszas-harmincas „évekből, ma délelőtt” találtam ezt a paksamétát, ahogy az „albumokat – első” világháborús képek a Balkánról, anyám „hajóútja az Al-Dunán, apámék” közös utazásai a születésem előtti „másfél évből stb. – nézegettem, és” dobozokba raktam, előkerültek „ezek a csudálatos irományok, és” még majd itt is „megkerülnek; most PP és Szpéró)! Szpéró” hatalmas köröket ír le a kisebbik „szobában, ezt csak azóta csinálja, hogy” PP itt van; és „PP: megfürdött! de nemcsak azon” az alig két verébnyi helyen „forgott, a magokkal megszórt” homokban, hanem a tálba „is beleállt, a” lenti ivóba, és „fogat mosott”, megforgatta a kevéske vízben a „fejét; aztán tátott” csőrrel – így „is tapogatózva” – elindult, mohón, vissza „a rúdjához; átjött” a felügyelőné, szóltam neki, ez csodálatos öröm „volt, átjött, és azt” mondta: észrevetted? megint egy olyan „alkalom, amikor mi nem voltunk” itthon, és PP előbbre „lépett, csak a madarakkal” volt, Szpéró szomszédságában, és talán ő „mondta neki, hogy bátran” stb. Jó hatással vannak egymásra, mondta „Tradoniné, ez érezhető, Szpéró” mohón figyelte, „ahogy PP a” tálban áll és „fogat mos”, fejet mos stb., aztán megint hatalmas köröket „írt le, és PP” csippantgatva válaszolt a jelenségre. Talán azt „mutatja neki Szpéró, hogy” látod, így csinálhatnád te is! Csak nehogy „tojni kezdjenek mindketten” a nyáron, mondta aggodalmasan a „felügyelőné. Szpéró most a” fejemen, eszi a hajamat, PP felkapaszkodott – a „kalit körbemászva, szárnyverdesve” – a magas rúdjára, elindul „megint, az” evőtálja felett áll, Szpéró elrúgja magát a „fejemről, éles füttyel, a szárnyas” ajtó kilincsén van már, most a „konyhaajtó” feletti „ős-odún”; mennyire „értem” egyszerre „a bútorokat, hogy” papírokat „is látok” róluk, káprázataikat! De hát mindegy, írta; akik „vicces, mint egy”-t mondanak. Rendben. „Nem hajtottunk” rá, mondta Tradoniné, ahogy háromfelé rakta a füveket; a sajtdarabok már ott várakoztak az újságlapokon. Mennyi sajtot kapott Tili „a végén”, mennyi sajtot. De ezt hagyjuk, írta Tradoni. Sütött a nap. Hat „hete nem” láttam egy könyvesboltot, nem „láttam a könyvhétből” semmit; melóztam, és a végén „csak egy másfél »éve fölöslegesen« felvállalt, kötelező munkát” (közben kellett volna lemondanom, „kötelező csak” azért lett, mert már elcsúsztam a határidővel; mindennek a „gyökerei olyan” messzire nyúltak vissza: mégpedig: ez itt: akkor vállaltam el, írta, amikor „már nem” kellett volna, és nagyon rosszul „is illeszkedett” a napjaimba; ha a madarak miatt, ezt kell mondanom, és „ezt kell” tartanom, itthon élünk nap mint nap, nem utazunk, nem „megyünk el” valami egészen csekély „változatosság szinte” kötelező igénye szerint se, akkor nem tölthetem az „időmet úgy, hogy” a madaraimtól túl erősen elvonjanak a dolgaim, „amikor efféle dolgokra épp nem szorulok” rá; csakhogy valamikor régen még rászorult volna, még örült „volna, hogy” ilyesmit kap, „aztán kapott” azon a helyen „is effélét, és” elvállalta; ami tiszta őrültség volt, mondta „a konyhában, a füveket” nézve mondta, írta Tradoni, de alapjában „mégsincs köze” az esethez!), a munkának alapjában nem „volt köze” az esethez, mert, írta megint, a párkányon etettük a madarakat, a rigókkal, akik ide jártak, „szinte személy” szerint törődtünk; és Tradoniné „is közbeszólt”, télen, mondta Tradoniné, szinte személy szerint etettem bizonyos rigókat, és a csattogásra jöttek, és „akkor most” ez, mi a nyavalyának „tette tönkre” az „ember a téli” reggeleit is, minek ment el az a „sok idő a burizsos” „szalonnapép összefőzésével”, az egy nagyobb szisztéma, valami rend része volt, és ennek a „rendnek az egyik” alapja dőlt ki, és én, mondta Tradoni, nem „tudtam felügyelni” rá. De nem a munka volt az „ok”, írta, hiszen a „kissrác verebe” miatt legalább kétszer visszaszóltam, éspedig ha a rigó „meghalt (1981)”, vetette közbe, jelzés nélkül, vakon, éspedig „miért? Azért, mert” úgy éreztem, hogy baj lehet; úgy éreztem, hogy „ellenőriznem kell a dolgot. Felügyeletet” gyakoroltam, írta, Tili „ügyében kellett” volna jobban gyakorolnunk valamit, mondta Tradoniné, és velem „kezdődik, írta, mert” amikor Erland másodszor is csak vitamint és „meszet mondott, sőt, a nyelőgörcsök” ügyében kényelmesen „belement a mi” általunk „sugallt feltevés szerinti megoldásba” (ezt én írom csak így, írta Tradoni; mintha a negyedik Újságlap üressége „füvetlensége nyomódna” át a jegyzeteimbe; és minden „jó megoldásért”, „trouvaille”-ért szégyellte magát, mert az egyetlen „telitalálat” az lett volna, ha „végül az a kis” madár, akinek nem kellett „volna meghalnia” most még, mondta Tradoniné, nem hevert volna ott, válltól még elegánsan, bár összelappadva, de nyaktól „felfelé mint” egy kis mártír; nem kellett „volna meghalnia”, nem volt speciális „szervi baja, csak” a vitaminhiány miatt a központi vagy egyéb idegrendszer „megkárosodott”, és amikor már a „B jött”, nem lehetett megmenteni; nem te voltál a „hibás”, mert elrepült a „válladról, mondta” Tradoniné, és talán nem én „voltam a hibás”, mert mindkétszer az én „jelenlétemben vetette” oda magát, többször „is jöhetett” ilyen rohama akkor már; de te is hibás vagy, és én „is hibás” vagyok, mert nem hajtottunk rá; Tradoni akkor felidézte „az írógépszerelő ügyét”, amikor „felügyelőien” vallatott a „telefonban, ám” Tradoniné, ezt ő most is „aláírta”, már szinte „szétment az idegességtől, és akkor derült” ki az, hogy az írógépszerelőnél „micsoda családi” tragédia történt, azért nem tudott „várt válaszokat” adni a „koalák gépének” ügyében, és a beszélgetés „vége annyira” jó volt és jól emberi, tényleg az, hogy „másnap a gépszerelő” sírt is szinte, amikor elhozta a gépet, és elmondta, mik „voltak odahaza”, élet és halál, és „Tradoni, amikor” Tilit – Szpéró „most, 1981. április” 27-én nagyon ott hasalt „a vállán!” – eltemették, felhívta az „írógépszerelőt, és” szintén nem tartotta „vissza magát, és a gépszerelő” tudta, miről beszél, mert volt „kutyája, akiért” bolondnak nézték, mert úgy tartotta, és nem járt nyaralni, „mert a kutyát” nem vihette, és így tovább; már ezt a rohadt „nyaralást se akarom” hallani többé, írta Tradoni, már ezeket a dolgokat, hogy miért mit „igen és mit” nem, ezeket se akarom magamtól se hallani többé; örökké gyanakodni „kellene? kérdezte gyanakodva” Tradoniné – „és ezt a viccet, ilyen” vicceket se akarok magamtól többé, írta Tradoni, mint „ez” a „gyanakodva” itt –, más „témánál tartottak”, épp kitették Bárány fölé Tili képét, levelesen úszott el kis pontokkal „az ég, és madárformák” sűrűsödtek lejjebb, „narancs és vörös” pontok, és Tradoni visszagondolt a nemtudás jelképes jelenetére, arra a kedd „délelőtti tizenkét” percre, amíg Tili itt volt a „kártyaasztalon”, tőle az ablak felé Szpéróék „hárman, kalitkáikban, tőle felém” a kép, és a fürdőszobában, és mire bejöttem, megint nem volt jól; akkor is hívni „kellett volna”, bár teljesen értelmetlenül már, Erlandot, de hát az tényleg mindegy volt; a verebes „srác a bizonyíték”, hogy a munka mellett röhögve volt időm és „erőm törődni” bármivel, ami fontos, hiszen „az egyik rokonomnak is a legnagyobb melót” félbehagyva „rohantam el valami” könyveket előnyomozni az antikváriumokból, és meglett a „dolog stb., és” még a verebes „srác papája” volt olyan furcsálkodó: „Mit követett el ez a kölyök megint?” kérdezte kicsit cinkos nevetéssel, de aztán kiderült, hogy „ja, a veréb”, és a srác „se volt túl” közlékeny, oké volt a „veréb, de hát” ennyi kellett csak „Tradoninak, oké, akkor oké, és” ha Erland vagy bárki egy szóval is jelzi, hogy vigyázat”! – akkor nekiindul, rohan, hoz, csinál, egyszerűen megindítja „önmagában a végrehajtó” gépezetet, és Bronzékat „vagy Szivacsot” felülmúlja; milyen furcsa volt ugyanakkor „egy jelenet”, ez nem „a valóságban” játszódott, mégis, mintha valami fenyegetést érzékelt „volna Tradoni”, a detektívregénye írásakor, a végén, s az az időpont, a „baromi munka” kezdete, illetve annak is a „mostanra csúszott” befejezése, két hete „előtt, egybeesett) (az az időpont” esett egybe, amikor azt a tragikus, lassú, csendes és „kirobbanó befejezést találta valahonnét magából, valahonnét” a fenyegető eseményközegből a könyve végére), igen, a dolgok „a valóságban” nem estek egybe, „Erlandnak csak egy szót kellett volna mondania”, olyat, mint ő – laikusként – a gyereknek; le „tudta mérni” a különbséget: Erland egy zseni a szakmában, egy nagy ember, én nem vagyok csak „egy laikus verebes, de annak a srácnak” én valamit mégis mondtam, bár szinte „semmire se szorult” rá, mert nélkülem is jól csinálta a dolgát (és jól tette, hogy hiányolta: miért nincs „sehol egészen” elemi tanácsadás, pontokba foglalva, de figyelmeztetésekkel is: milyen „jellegekre kell” vigyázni, miféle esetek hogyan súlyosak; és Tilivel olyan komoly „dolog történt”, mondta Tradoniné, olyan komoly dolog történt; „egy-két” tojás már legyengítheti, „de húsz…” és ha valaki is szól nekem, mondta Tradoni, írta, nem „gondolod-e, hogy a saját” madarunk miatt legalább ugyanannyit megteszek a meló ellenére, naná, bőven akármi ellenére is, amennyit az idegen „verébért? olyan komoly dolog történt”, mondta Tradoniné, és „Erland legalább” ezzel törődhetett „volna, ha a mi” személyünk nem volt fontos neki, régi barátságotok szerint, ha a „zöldike mint” faj, főleg „mint tojó nem volt” jelentős, még ha hím; amelyiknek „dala” van, de Tilinek olyan fantasztikus „szava” volt, amikor „ő megszólalt, akkor valahogy minden” komolyságát beleadta a levegő rezgésvilágába, „most ez van velem”, ilyesmi volt az ő megszólalása, más, mint a verebeké, akiktől a „hang szokottabb” jelenség volt már, dumáltak, bár – „és egy Tradoni-kv. humorát talán a fekete feketerigóból” – ilyen „megkülönböztetést se szabad” tenni, csak amivel Tili lassúbb volt, amennyivel a „szava egy” kicsit ritkább, annyival „lényegibbnek” tűnt most – most „már – minden” megnyilvánulása; Tradoniné azt mondta: már „szombaton és vasárnap” délelőtt „is olyan” gyanús volt az a kis merevsége, ahogy néha moccanatlanul „álldogált” a „levegőn” a kalitkában, és… és hogy Erlandnak legalább „talán az eset” különlegességével kellett volna törődnie, mert „Tili, mondta Tradoniné”, mégsem akármit csinált, „amit Tili” csinált, az, bármennyire „a természet parancsolta »is neki«, úgy önmagát” illetően, személyesen se volt akármi, ezt mégis ő tette, ez ő volt; Tradoninak eszébe „jutott az a vers”, amit nem idézhetett, „mert korábban” már felhasználta, ez „egy kis sajtot ennék”-ről és arról, hogy „akárki is volt ő, de fény, de hő volt”) (erre „utaltam valahol” korábban), és, folytatta, ahogy már a „napozó három” madár harsogása hallatszott át a nagyobbik szobából (ettől nem „lehet őket” megfosztani, majd vigyázunk, hogy ne jöjjön „hozzájuk kinti” madár, ne riadozzanak a gerléktől stb., mondta Tradoniné, beosztjuk a napot, míg „Tradoni átmegy” a városba – öt „hete először”, kivéve a festőt! –, „Tradoniné vigyáz” rájuk, majd fordítva; és Tradoni arra is emlékezett, amikor ott „ügyelt pár” hete, még a detektívregénynek azt a „részét írta” épp, amelyikre majd „a következő” fejezetben itt visszatér, emlékezett rá, „miféle lehetetlen” körülmények „között gépelt” a kis zsúrkocsin, alig fért „el rajta a Report” de Luxe, ott gépelt, és figyelte őket, „nincs-e zavaró” körülmény; de abban is tévedtünk, hogy úgy „megörültünk a kinti” madarak bejárkálásának, és aránytévesztés „volt Tili” ügyében, hogy… nem, ebbe itt „most már” belefáradtam, írta „Tradoni, és a versből” csak – kellene „megítélni, javasolta” Tradoni, ahogy „rendre a gépelt” lapok – annyit lehetne idézni még, hogy „okuljatok mindannyian e példán”), „ment reggelizni”, folytatta, és a „konyhából lesték” az ablakot, amelyikben Szpéró most már egymaga napozott „a kalitkában, egyetlen kalitkát sütött” ott a nap, és szépen sütött, „és madarak dumája” hallatszott be, és Tili „talán ennek” hatására (is) kezdett tojni, mondta Tradoniné, elég baj, mondta. Elnéztem Éliást ma reggel, mondta Tradoniné, „ahogy a pirítóst” ették, például amikor leszökkent a rúdjáról a kalitka „aljára. Mennyire” másképp, mint Tili! A hangjelenségek „is mások. Lehet” hallani, valóban, folytatta Tradoniné. „Tili nagyot” huppant, tottyant, majd ráérősen, megfontoltan kezdett lépegetni. „Éliás azonnal” továbbvillan (veréb). Tili még az utolsó négy nap is ilyen derekasan eszegetett a kalitka alján. „Remekül magához” tért (látszólag). Vagy ki „tudja. Tradoniné” most kiment hajat mosni, pár „perc alatt” megvagyok, mondta, akkor te elmész a könyvekkel (a tiszteletpéldányok „szétosztása is hetek” óta késett, már restellték magukat bizonyos ismerőseik előtt; Tradoni múlt „hét keddjén” akarta szétvinni a személyesen leportózandókat), és megvárlak, addig nézem őket, javítom (betűhibára „javította Tradoniné” a „baromi munkát”) a könyvet, és akkor megyek el vásárolni, mondta, „amikor te” itt vagy, és te vigyázol rájuk. Majd „a kártyaasztalon gépelek, mondta” Tradoni, majd „ott írja” ezt tovább, a kártyaasztalon (az asztalukon, az ebédlőasztalon stb., amíg „ebédelni nem” szorultak ki a madarak miatt a konyhába, persze, most „már ehettek volna egy ideje megint” a szobában, amióta „nappal kalitkában” voltak mind a négyen), mert Szpérónak a „napozáshoz egymagának” a zsúrkocsi is elég, marad a „kártyaasztal a szoba” közepén, és átköltözöm oda, írta, ezzel. Folytatás, jegyezte fel, hogy tudja, a detektívregénynél. „Akkor hosszú idő” után először bement „a városba”.

Tradoni a városból hazafelé „tartva fellátogatott” a sírhoz, olvasta most az írógépre „odakészített előzetes” feljegyzését. Írta: Már a városba „menet felmentem” a parkba, a várfal tövébe; csendes „volt a környék”, napfényes a frissen „nyírt fű”. Szerencsénk „volt, mesélte” aztán feleségének, hogy oda temettük; ha nem ilyen félreeső a hely, ha „füves stb., a nyírógéppel” kiszánthatták volna stb. Bokrok „töve is jó” még, mondta; de mennyi itt „is a szempont”. Levélre kellett válaszolnia, egy munkaféleség ügyében; kérni, hogy „ilyesmit pár” évig szüneteltethessen. Nem „örökre, nincs” örökre, írja; eszébe jutott, milyen sokan féltik „őt egyszerre”, hogy barátai és egészsége „rovására túl” sokat dolgozik. Egyrészt „ezek a különben bizonnyal” kedves emberek elfelejtettek féltésemmel törődni, amikor „tényleg egymást” érték a baromibb munkák, „másrészt sem az” egészségem nem halt bele még a „munkába, se emberfajta” barátom „temetését nem” kelleti ezért végigcsinálnom. Tradoniné Szpéróék „történeteivel fogadta”. Csupa jó dolog volt, vagyis „a szokásos. Éliás” és Samu most egymás mellett „napozott a televízióhoz” közelebbi ablakban, éspedig Éliás volt kívül, mert Samunak, állapította meg „a felügyelőné, tériszonya” van. De együtt ugráltak, és Samu „élugró, őt” követi Éliás, sőt, Samu be „is várja” Élit; vagyis így jól megvannak. „Ilyenkor nem” szabad, mesélték több madaras barátjuknak is, „újítani”. Nem szabad azt „hinni, hogy” a két hímmadár „majd rácsokon” kívül „is jól” meglesz egymással, és megalapítják az ENSZ-palotának akár a verébmintamodelljét „is. Nem lesznek” meg. Lesz (lenne) „azonban verekedés, iszonyú zűr és” izgalom, boldogtalanság stb. Ami „egyszer megdöbbentette” őket (a felügyelőéket): tényleg madárszerető „ismerőseiknek odaadták” egy kis „őrzésre Tilit”. (A legelején; és „még etetni” kellett őt. Mi barmok, gondolta a felügyelő, istenverte udvarias barmok, miért „nem mondtuk” le azt a látogatást „a francba!) (Nem oda” látogattak; oda lemondani, kellett volna. De elmentek. „Persze erről nem” azok tehetnek, akikhez; erről mi tehetünk. Viszont ha megtörtént, el is kell mondani, úgyse „tudja senki” más, kinél voltunk akkor, csak „akiknél voltunk.” Ők „meg nyilván” elfelejtették, bár meséltük nekik. És nem sértődhetnek meg; 1979-es téma, kora nyári, írta, „ennyi nyomtisztázás” kötelező, érezte.) Tradoni feljegyezte: emlékszel? „emlékszel?” Ezt Tradoniné kérdezte, most, hogy „a felügyelő a városból” hazajött, emlékszel a… Zaj „volt, kintről”, a nyitott ablakokon át (beszűrődött), végre megértette. Volt a felügyelőné hangjában valami „elcsuklás. Majdnem” bőgtem (sírt, „vagyis nem majdnem”, ez látszott; néztünk „utánad sokáig”, mondta Dr. Doem, Tradoninéval néztek, a Doktor a Medveszekrényből. Eszközökön át, nézést „eszközölt, volt” ilyen „eszközük a Medvéknek”, Media „Sz”, a közlő, aki mindig res volt az egészből; szabad, azért? kérdezte a Doktor; és Tradoniné „is nevetve” mondta már) (már nem amúgy „majdnem”!), mert emlékszel? Ahogy Samu most Éliásnak „előugrált”, így csinálta az előugrálást Tilinek, „vagyis repülni” tanította a „kalitkában tavaly” Tilit! Samu, a „világ egyik” leggyengébben „repülő verebe” repülni tanított valakit! A felügyelő „most magára” ügyelt, hogy nehogy „majdnem” ő is… A három „veréb átvette” a gépzajritmust, és Szpéró járt „az élen; Éliás” néha fáradtnak látszott, hasalt alul a homokban, „volt olyan” pillanat is, amikor Tradoni „ujján Szpéró” ült, keresztben átnyújtott kezével Samunak „adott salátát” – Samu elragadta! –, és Éliáshoz beszélt. A három „madár a rudakon” ücsörgött, és ha Tradoni elment az „asztaltól (ahol gépelt, fénnyel” szemközt, amit nem kedvelt, de látta akkor a triót), ugrálni kezdtek, a „követési (csapat)” vágy (vagy ösztön, bármi) hevesen „ébredt fel” (bennük). Samu ebben a pillanatban a kalitka „alján kosztolt”, Éliás a felfűzött füveket rángatta, Szpéró pedig kalászosokból evett, szárazakból (Tilinek „tett el” a múlt héten néhány ilyet, nem ezeket, Tradoniné). Nem „kellett volna-e” a zöldet mégis tovább…? És a többi. Kávét ittak, Tradoniné elment, vásárolni, „főleg 250” wattos infrarubin lámpát, és „elment dr. O.” hanglemezéért is; dr. O.-t kellene talán „állatorvosul megnyerni”, töprengtek, a madárügyek igazi professzorát; persze, Tilinek „már ez” késő. Nem „lesz” kedvünk a lemez meghallgatásához, írta Tradoni; majd egy békésebb időben. Sajnos, zöldikehang „aligha lesz” rajta (szerencsére?), bár nem „tudták, dr. O., főhanggyűjtő professzor” (csak Tradoni elnevezése „szerint prof.” még; de ő előlegezte) hogyan vélekedik a zöldikék hangjáról. „Azt senki” se tudja, hogy ő (Tili) milyen volt, senki se élt vele, ilyen közel. Ezt Tradoniné mondta, elmenőben. „Azóta nem” tudok délután lepihenni a piros kockásra, mondta Tradoni, mindig látom, ahogy egyszer „csak megjelenik”, kicsit billegve, kecsesen és nehézkesen, a párna mellett, körbebóklássza „a fejemet, felugrik, Szpéró a tenyeremen” alszik, Tili megvárja, míg a barátnéja ürít, aztán „elhívja”. Most Szpéróval „ez nagyon” magányos jelenet volna nekünk. Senki nem tudhatta, milyen volt ő, ez igaz, írta a felügyelő; és Tradoniné azt mondja, mégis jó „volt, hogy ő” annyit foglalkozott vele, kellett vele foglalkozni, mert „ő egy Bóbika” volt, valóban. „Mint egy laposra” összehajtott táska, olyan lett, a kalitka alján, „péntek délre”. Nyilvánvaló volt, „hogy meghalt”. Teljesen érthetetlen, hogyan „élhetnek emberek” kitömött madarak szomszédságában! Nyilván „nem az” ő madaruk volt; vagy hát nem tudom, írta Tradoni. „Ment fel a” várfalhoz, a keskeny lépcsőn, amerre „gimnáziumba járt” egykor. Látta, hogy „tegnap óta” a kertészek lenyírták „a füvet.” A vízágyúk nem működtek. A „sír gyepcserepeit” (cseréptörmelék, gyepcseréptöredékek) épen találta, csak egyet valamivel arrébb, azt „egy rigó is elrángathatta, vagy lecsúszott, a víz” kimosta, esetleg. A piros „bogyók fonnyadtabbak” voltak, de a helyükön, és ami feltűnt: mintha „kedden két” pipitér a bal hátsó „sarokban nyílt” volna, és a jobb elülső „sarok két” pipitérje hervadt volt, most a bal hátsó „sarok gyepcserepén” nem volt pipitér, hervadt se, ám a jobb elülső „sarokban szépen” virított két szál. Aztán távozott (Tradoni). A városban semmi sem történt azóta, hogy „utoljára ott” járt. (Hazajövet, vagyis mikor Tradoniné elment) (Tradoniné a lelkére „kötötte, hívja fel” a festőt) (hazajövet… ) Ugyan, hazatérve, írta Tradoni. Ez „mélypont, állapította meg. Mást akartam” írni, „azt, hogy” jó itt velük, a három „madár háromféle” mozgása ellensúly. A négy „madár négyféle”, bár „gyakran egymást” követő kalitkabelhelyzete is jó volt, látványnak és tudatnak, többször kellett „volna így” dolgoznom. Igazán nem gondoltam rá, írta „(mondta) Tradoni” (Tradoniné), hogy Tili meghal. Erre nem készültek, nem eszerint éltek. A hangjáról se „volt (bármi” gyarló) felvétel. Flóriánéról viszont volt, a két kislány járt ott, Pármát „vitte el, előző” nap, és akkor felvételt készítettek Flóriánnal (ahelyett, hogy megetettük volna, „írta még egy” korábbi könyvében Tradoni). Ez teljesen mindegy; hogy van-e hangfelvétel „vagy nincs”. Mert így érzett, dr. O. „hangos lemeze” sem bírta most izgatni. Elküldünk „belőlük egyet” angliai barátunknak, az „Én is veréb lennék talán…” forrásának. És levelet „is: pontos” kérdésekkel, egyrészt, beszámolóval is; megpróbáljuk a véleményét kérni, mi lehetett, másrészt az NDK-ba is „írunk, írta” Tradoni, Gisela „Deckertnek (irodalmiatlanul bedobott” név; az angliai – Middleton Cheney – jó barátot „nem Middleton Cheney-nek” hívták, hanem Cliff Christie-nek, a felesége volt Joyce, ahogy „például Barnabásé” Patti doktornő stb., Middleton Cheneyben laktak, Közép-Angliában, Banbury környékén, Oxford „grófságban), és megkérjük” őket, ajánljanak zöldike-szakirodalmat, vagy küldjenek, ha tudnak. Egyszer írhattak volna már Tiliről „Angliába (történetesen” oda), az ottani állatvilág-folyóiratban volt egy magánjellegű érdeklődés, vagy arra vonatkozóan, hogy „madár, ha beáztat dolgot”, vagy „zöldike, hogy mit csinál”. Tili beáztatta a búzát, az itatójába egy kis „kavicsot is” beáztatott (!), mindig ott találták. Úgy féltették azt a kavicsot, őritzék (= ; = őrizték), és Tradoninak „volt egy” fenyőtűje a személyi igazolványában, azt is „őrizte, mindig kipottyant, de eddig” meglett; ha elteszem „valami jó” helyre, a fenyőtű megmarad, de ez a kapcsolatom nem marad meg a fenyőtűvel. Mi hát a fenyőtű? (Így, ilyenkor.) A Medveszekrénnyel „is vigyázni” kellett, rengetegen lakták. A két Mezőny (m, M – ilyen betűkkel kezdve, hol-hol), az NKKB és az „OT mozgatta” a lényeket (a Szekrénybelieket és a madarakat is, még „Éliás nem” csatlakozott aktívan, rá az NKKB-ben Jakabék vártak). Fel fogom sorolni a „pillanatnyi (már” alig változó) mezőnyök neveit; ez a mottóhoz illik. A „dobozba (Tili” koporsójába) csak DÖMÖTÖR (Dömi) és zárójelben „Záróra iratkozott” fel. Ők búcsúztak a többiek nevében. És mi ketten, s a verebek „nevében Szpéró (Samu, Éliás). Teljes” agybaj, írta Tradoni, hogy hárman „vannak csupán”, egyszerűen – ez „nincs. Egy” pontot (.) is leírt, tévesen, „E”-re javította. Innen most épp a később beiktatott részt hagyta ki; maradt: „És mi végre volna tisztázandó, hogy ez volt neki a gyerekkor.” (1981) Az Írás téved, nem okvetlenül boldogok, akik… De „inkább Éliást” nézte, ugrált, valami „füvet akart megszerezni” saját kalitkájának tetejéről, és le-lepottyant. Tili kalitkájában. Csütörtök volt. „Egy hete körülbelül… délután… Tili rendbehozta magát, és hátracsapott fejjel aludt el.” Aludt még egyet úgy, a hosszú álom előtt. Tradoni, szakmai hűsége folytán, felolvasta „neki Marlowe” búcsúmonológját, a felügyelőnének olvasta fel, Tili koporsódoboza felett. „S őt nem láttam többé…” Marhára szerettük; hogy így mondjam, kedves Erland; erről neked tényleg… nyilván nem pont erről „van fogalmad. Folytatni” kellett a füzet átmásolását. Jó lenne-e tudni, pontosan „hogyan is” van fogalma Erlandnak. Lorenznek is rengeteg csókája és „más madara” pusztult el, anno. „És John Cage se” biztos tipp, senki, biztos tipp „vagyok-e én, kérdezte” a felügyelő; van, amiben igen, de a madárfelügyelésben Tilinek „nem voltam” biztos tipp. Azaz: magunknak nem „voltunk biztos” tipp, mert „ez most nekünk” van. Milyen furcsa „lesz, hogy” dr. O. lemeze most jut el hozzánk. Hát… De a festőnél „jó volt tegnap! És este, ahogy” nézegették az ég színeit; szinte átlendítette „őket egy” kevéssé. Tradonit a fáradtság lendítette át azon, hogy nem tud „elaludni: el tudott” aludni. Ma négy óra tízig aludt. Éliás most nem gyakorolta azokat a fodrozó hajnali jeleket. A három madár most (e pillanatban) a gép „zaját követte”. (Valahogy.) Tradoni felhívta a festőt. Jó volt beszélgetniök; ezt így lehetett mondani. Tradoni „elmondta, milyen” sokat jelent a Nagy „Csillagkép; leendő” közös kiállításukról „beszélgettek, a festő” grafikái (festményei) és Tradoni szövegei mellettük. Ez „jó volt”. Tradoni elmondta a festőnek, miket „írt pár” napja: még a képek se… csak két dolog, tényleg… s akkor azért most… A jó az, mondta „a festő, hogy képes lesz” visszazuhanni „abba az állapotba, és megint” „nem és nem és nem, semmi se”, aztán ezt írja most ön, mondta a festő, azt írja, ami tényleg van; neki, mondta, ez „az úgynevezett realizmus”. Hát most akkor lett könyvem; egészen mást kellett „volna írnom”, és ez lesz belőle, a „kitűzött pont, ameddig” eljutottam, ahelyett, hogy lett volna valami, egészen fontos dolgokról, persze, de nem így, életre-halálra. „Ehhez kellett meghalnia Tilinek”. Ez az, „amit nem” fogadott el, már egyáltalán nem a telefonbeszélgetésnél tartott, visszakanyarodott a detektívregényéhez, amelynek azt a „zárójelenetét itt” írta, „akkor a kerekes” zsúrkocsin, mert a kártyaasztal (ebédlőa.) Tili és Szpéró alatt volt, az ablaknál; napoztak, be-bejártak „verebek kintről, rigók és gerlék” a párkányra. Jött egy lap, P.-től, New „Yorkból írta, P. is” olyanféle ösztöndíjjal „volt kint, amilyet” Tradoni kapott „volna. Jött” egy számla, a folyóiratok „árának (Studio” International, Kunstwerk) árának emelkedéséről; egy nagy francokat „fizetünk elő” rájuk, kész, idén lezártuk, mondta Tradoni. Ezt „tényleg nem” követjük nyomon. Van elég tapasztalatunk az eddigi számokból, kész. „Jött egy munkaféleséges” szerződés, amire a levelet írta (írtam-e ezt itt, tűnődött; talán). (A „baromi munka” nagyon is elvon a madaraimtól; sajnálom!!) A detektívregény utolsó(előtti) jelenete „egy csendes parkban” játszódott, ahol az egyik nyomozó kikísér valakit, az megy mellette, mennek, teljesen „tisztázatlan a helyzet. Annak (az megy mellette) a fegyvere” is a magánnyomozónál… Nem, a magánnyomozónál „a sajátja” és még egy sajátja, azaz a főnökéé és a spec. sajátja; két fegyverrel jár; gyanakszik. „(Mivel P. nem adta meg a címét, Tradoni stilárisan üdvözölte ezeken a lapokon.)” A csend: a könyv „nagy zajai” után, kavargásra. Fényes, forró csend „a kórház parkjában, lélek sehol” (azaz csak lélek: egy madár, „motoz a lombok” közt). Elnémul. Valaki, a magánny. már tudja (sejti), ott les a bokrok közül. Lőni „fog, de” kire. Aztán a magánny. a torkolattűzre „lő vissza”, előnyös helyzetben, kísérője az ismeretlen fegyverrel (a főnökével, amit „átad neki)”, nagyjából reménytelen „helyzetben. Lő, lőnek rá, a magánny. a bokrok közé” a torkolattűzre. Nem számított a két fegyverre, aki ott bent… Vagy ilyesmi. Tradoni egy kicsit meggyászolta egyik szereplőjét, azt, aki a magánny. mellett „haladt (bár” nem érdemelte egészen; de ezt a véget sem). Mégis, a magánny. meredekre vette, nem tehetett mást. Tradoni „a fenyőtűt is megkereste, ahogy az igazolványából kiesett” egy parkban. Erland törődhetett „volna velünk” jobban. Annyit gondoltam Tilire, mondja Tradoniné, ahogy megjön. Hozza a négy lemezt. Tradoninak „elment a kedve; pedig” dr. O. M.-nek igazán semmi köze a dologhoz. Este írnak „Christie-éknek”. Egyelőre isznak „egy pohár” bort (egyet-egyet, vörös bort, a konyhában). Szpéró tiltakozik, hogy a felügyelő kimegy. Tradoni, míg „a felesége távol járt, talált” egy csomó érdekességet egy másik Robiller-könyvben (igaz, díszmadaras, de alapos, német könyv; délután Tradoniné „is olvassa majd)”. Pár apróságot ő „meg beír” ide. A Népsport-ban „is van valami; de” talán nem olyan fontos. Itt abbahagyja. Csütörtök, „14 óra. (Az Olvasó” izgalmakat vár; mi lesz… mi fog történni „valamikor, pontos időben? Tradoni” netán „egy alakot lel” a sírnál, aki „kotor? Agyonveri?” A detektívregényei rosszul jönnének akkor, bizonyítanák, hogy „eleve volt ilyen hajlama”; ez se rossz bűnügyi „téma, átalakítva. Netán” talál egy halott zöldikét? Egy épp elütött madarat? Akihez, ha „ő érkezik” előbb, közük lehetett volna? Beállít hozzájuk valaki egy talált madárral?) Rengeteg fordulat várható; „holott egyelőre” csak a mezőnyök „neveit kell” felsorolni; délután, Samu jelenlétében, OT/XV elődöntők (azaz még csak „negyeddöntők). Wimbledonban” megkezdődött „idén is a tenisz”. Lesz majd nyolcaddöntő, negyeddöntő, elődöntő, döntő. Régi hagyomány. Egy „vízilabdázó kis” híján kénytelen volt mindörökre abbahagyni a játékot, mert lerobbant mindkét válla. Háromféle „gyógymód se” használt, a legkiválóbb specialisták mondtak csődöt. Aztán valami végre bejött, kombinált módszer; pont úgy kombinált módszer. De a látszat, addig, csalt: nem a gennyes fog, nem a „mandula okozta”. Vagy ki tudja, lehet, hogy utóhatások voltak még, azok nem múltak. Maradandóvá vált az ízületek gyulladása. Tradoni eltette az újságot, Szpéró délután „már azon fürdött” a tálban. A Füzet, tovább, 1980. VI. 12. csütörtök: „Az evése (Tilié; Tradoni) problematikus lett! Magvakat a kalitkába a fészek köré (raktunk; Tradoni); de főleg: etetni.” (A hím madár eteti!!) „Meg du.: szabadon, akkor bemegy Szpéró kalijába enni. Főleg csipog.” (A tojásai után.) – „Szpéró: kis gömböc a lábamon, a karomon. Életveszélyes a gép felett?” – „Leendő könyvem címe: ÉN IS VERÉB LENNÉK TALÁN…” – VI. 13. péntek: „Szegény Tilikétől ma elvettük a fészket reggel!!!!!!!!!!!!!!!!!!” – „Azért: hiányzik neki.” (Tradonit ott kerülgette most Szpéró; délután volt már, kettesben töltötték az időt a kisebbik szobában.) „Keresi (Tili a fészkét; Tradoni), megy oda stb. – Levegőzésük délután négyig. – De.: Szpéró az ujjaimon a kaliban. Ez neki, érződik, minden! Elég, és minden. Nekem meg annyi ehhez képest másodlagos dolgom van. Erre kéne pedig koncentrálni. – Du.: Szpéró alszik a kezemen, a lábamon!” (Ezek régi, nagyon ismert dolgok „voltak, de Tradoninak” fontosak. Ugyanígy lehetett „volna jeleznie” Tili minden mozdulatát „is. Csak Tili” távolságtartóbb volt, de vele is „nagyon sok” minden történt! – „Tilike: kicsit azért sír! De: rendesen kakil stb. – Dömi nagyon kedves!! – Éliás este: tenyérbe bújik.” – Szpéró 2 éves és tizenkettedik hónapos már, írta Tradoni (még). – „Samu lihegő he-he hangokat ad izgalmában, így megyünk vele ide-oda.” (Tradoni a nagyobbik „szobában járhatott; ezalatt” Szpéró és Tili…? Bóklásztak-e? Vagy Tili kalizott? – „Szegény kicsi Tili: 9 tojása volt a fészekben, ebből 3-on kotlott ez a kis szerencsétlen lény! Most talán belenyugszik a hiányukba, szegény kis kikopaszodott nyakú!” – „Ma, ahogy fekszünk egymás mellett az ágyon este (Tradoniék!), arra is gondolok: majd nem leszünk… kétfelé hullunk…” – „Édes drága Szpéró és Többiek! Éljetek sokáig! Csak így jó! (S ezt »senki« se érti…) (Ez is fura.) – Annyira csak Szpéróékkal természetes az élet…!” – VI. 14. szombat. „Hőség. Látogatóban.” – „Ők: addig a belső szobában, csukott ablak; fülledt levegő itt; mi haza, 15 óra előtt, ők: újra ki a napra (levegőre)!! – Szpéró hosszan, odaadóan ül az ujjamon a kaliban, a legeslegfelső sarokban.” (Tradoni most ismét retteg: Szpéró „kalitkáját visszatették” arra a „helyre, ahol még” Tili életében állt, az asztal a történelemmel az ablak „alatt! Ám innét, mondja” a feleségének Tradoni, a gépen kell „átrepülnie, ha hozzám” jön. Most is!) (Fürdött, és hasal a vállamon; „pedig csak” alig fürdött…) Aztán „az a” szombat: „Kedves madár! Szeme hunyva. Én végül (Szpérót; Tradoni) lekergetem” („csúnyán lekergetem”). Majd: „Fáj nekem ez magamtól. – Este: képnézés! Öröm!! – Szpéró kicsit fáradt a szobájában…” Tradoni látta: keverte az eseményeket, fő, hogy a füzetbe kerüljenek; este írt, nappal a „baromi munkát” végezte. Közben „ma, VI. 26-án, csütörtökön” Tradoninéval már nézegették a pintyes Robiller-könyvet (Tili „is egyfajta pinty” volt, természetes „pinty-családbeli, Grünfink” v. Grünling; greenfinch; fink és finch = pinty, „németül, ill. angolul; a zöldike, zöldi” névvel Tradoniék nehezen „barátkoztak meg; és neve, személyes, Tilinek” nehezen lett, még Greenwich „is felmerült, a zónaidő” városa; Tradoninak most eszébe „jutott a vízágyúcska”; a hangja után lett Tili). Robillerről: „este majd, a színe megijesztheti” Szpérót (tarka). Itt fontosabb dolgok vannak, írja Tradoni. Kettesben ücsörgünk Szpéróval, Tili „képeit keresem” elő. Két tekercs van róla, meg egy Éliásos tekercs három képe. Szerencsére (miért szerencse? de mégis!) „kettőn ezek közül” az ágon látható, azaz Gallyon, a Tetőn… Szpéró odajön, nem nézi a képeket, bemegy a lábamhoz, a talpam „száraz bőrét” rágja, olyan hajlatokat „talál (piros” kockás szélénél stb.), amilyenekre nem „is gondolnék: nem” moccanhatok, agyonnyomnám. Hányszor aludtam „vele így 1978” augusztusáig, azután is még; korai kelés, kettécsukjuk a lakást, Szpéró szabad, végigheverek a „piros kockáson” (vagy a feleségem, később főleg „ő), Szpéró rajtam” (rajta), Szpéró „bemászik a leghihetetlenebb” helyekre. Még „fontosabb: elrakom” a képeket, előveszem a Próza könyvet. Onnét veszem „le (fel)”, ahová Tili utoljára repült. Akkor már megyek is, mert „muszáj, megyek” ki a fürdőszobába; most, írja Tradoni, hogy ezt „írom, ismét” rettegek a meccsért: Szpéróval lassan „véget ér a nap”, a vállamon „áll, gépelek, bele” ne jöjjön! aztán a belgák „is csak kikaptak” a döntőben, mondja Tradoni a feleségének, s arra mondja, hogy „ki tudja, mi” lett volna, ha Tili még kibír egy-két fokozatot, igen a végét nem tudhattuk, mondják, hiszen „már a húsz” tojás is „betegség” volt, s a Robillerből kiderül, hogy „a pintyfélék hányadékkal etetnek”, mondjuk így, hányadékkal, persze, nem hányadék az, és hogy a fejüket „is rázzák, tehát” Tili fejrázásai is „etetésiek” lehettek, és „amikor a felügyelőné „megérintette kedden” – talán kedden – „a csőrét”, Tili hányt, de nála (Tilinél) ezek a „dolgok már mind” összekeveredtek. Szpéró háttal „ül a vállamon” a gépnek, írja Tradoni, és mit is akartam itt: igen. Kint a „fürdőszobában gondoltam” ezt: hogy olyan „műfajba keveredtünk, amelyiket csak” hibátlanul lehet művelni. Bárhogy csináljuk (s ugyanakkor; bárhogy, x-ül se lehet csinálni, mert személyes, mert „például jó”, ha szabadon „is vannak” a madarak, G. is kapásból azt mondta, kell az anyagcseréjükhöz, előnyös hozzá, és Erland is örül most „egy kezes” madárnak, nevelgeti, miközben nekünk azt mondta: „nála 10-15” évig elélnek, és nem kapnak napfényt stb.; egyébként a Robillerben „van: a legyengült” pintyfélék a túladagolt antibiotikumtól „meghalhatnak, sőt” a megelőzésül „adott antibiotikum” ekképp inkább lehet „káros, mint” hasznos), tehát „a lényeg az: jó legyen a végeredmény”. S ez mégsem döntetlenre kikeserveskedett „meccs! Megannyi” támadás a… mi ellen? Az úgynevezett „semmi” ellen, megannyi akció, ha játszani próbálunk „velük, ha… Igen, a” biztonság, gondolta Tradoni. Most sincs meg, mert Szpéró a vállamon „ül, közte” s a kalitka között itt a gépem, jár a kezem, a billentyűfejek egy „kicsit felütnek” a védőburok fölé, s bal kéz „felől a lámpa”, melynek burája „alatt a kezemen, ha” beemelem oda, Szpéró szívesen „időzget. Ha valami” zajra, hangra, mozdulatra – vagy csak „úgy – Szpéró” elrebben a vállamról, és a kalitka „felé igyekezne”, átrepül a „lámpától akadályoztatva” a billentősík felett, ahol „a karok vagdossák gyilkos erővel” a levegőt. Nem örülök ilyenkor a „munkának, és a biztonságról” írni így – főleg kísértetes. De amit a „fürdőszobában gondoltam”, komoly pofonnal „illette egy” fordulat. Beértem a „szobába, a feleségem” írta Tradoni, „már közölte kicsit nevetve: Szpéró ordít, hisztizik”. Persze, mondtam, írta Tradoni, már elszokott a „magánytól. Neki”, mondta Tradoni, „a kalitkában a két” másikkal már sokkal jobb, mint „egyedül itt” a szobában, szabadon. Ezért nem „lehetett volna” őt tegnap se szabadon és egyedül „hagyni a szobában”, míg a másik „kettő együtt” van, csukott ajtó „mögött, kalitkában” bár, a nagyobbik szobában, mondta Tradoniné. Ez volt a „pofon”. Hát mekkora baromság volt tőlem, hogy tegnap, ahogy a festőhöz „mentünk, ilyet” javasoltam! Íme, írta: „1./ a biztonsági” szempontjaim! 2./ hogy valóban mi mindenre kell gondolni, s „mennyire nem” lehet azt hinni, hogy jól csinálunk bármit „is. Ezekről a” részletekről beszélnék (beszélt, írt érdeklődőknek, levélben „válaszolt) azoknak”, akiknél madár van (így, mint nálunk), jegyezte fel. Nem lehet eleget beszélni ilyesmiről (adott helyen). Ma „délelőtt, ahogy” a sírhoz ment, elgondolta: felügyelő – és bűncselekmény elkövetője: lehet ugyanaz a személy, ha például valakit „ott lel (ő)” a sírnál, amint… Esetleg nekitámad (Tradoni), és baleset történik. S a többi; minden ellenem szól. De nem „ez volt” a lényeg, hanem a Saulus-Paulus-átalakulás. Milyen leegyszerűsített képlet; nem kell „végképp alakulni”, maradunk „is-is. Ám” a Próza könyvben „is olvasott” erről valamit, megint más szögből (látta a szerző ott a dolgot). Tradoninak eszébe „jutott Erland” közlése: gyakran a nagy ütközés nem végzetes, ám egy rossz „szögben történő” kis ütközés (tárggyal) halálos (végzetes). A Próza írt erről, hogy… De akkor „ennél sokkal” fontosabb történt. (A „fontos”: nem jó szó.) Történt valami. Tradoni odament a nagypolchoz. Ahogy odaért (a Próza „fölé”), már Szpéró „is ott” volt a vállán. Tradoni akkor „gondolta ezt”: biztonsággal nem emelhetek „ki könyvet” innét ilyenkor, mert Szpéró megriadhat a színétől. S ha „ez erős” túlzás volt is, rávilágított: „minek könyv, ha” itt „a madár?! Hanem” akkor történt, amit „Tradoni az imént” említett, írta. Az egyik „polcon volt” az úgynevezett „Maigret-odú”, a francia „nyelvű bűnügyi könyvek” előtt (s alól, „mert két” sor volt belőlük) ott volt (egy beakasztott dossziéfedő formájában) egy odu. „Szpéró sosem” szerette meg, és Samu sem, amikor – 1978/79 telén – még összeeresztették őket (verekedések és Samu hódító szándékai „miatt szét” kellett „csukniok a két” szobát s madarat). Fű volt az „odúban; mai” használatra aligha. Valamikor oda „rakhatott, pár” száraz szálat „Tradoni vagy” Tradoniné. Szpéró zörgött egy kicsit, majd előjött, csőrében „fűvel. És repkedni kezdett vele” a szobában, körözgetett. „Csak nem ébredt fel benne, írta Tradoni, az építkezés vágya?” Samu és Éliás is hordozgat füveket. Minden „megváltozott, írta” Tradoni. A felügyelőné „most leszedte” Szpéró kalijáról a füveket, zöldeket, a történelmet lerakta a piros kockásra, a gép „alatt sosem” állt gépasztal, Szpéróét, átvitte az ablak „elől a piros” kockás elé, bele Tili utolsó légvonalába, és „visszarakta a Hóman-Szekfű” köteteit, vissza rájuk a kalitkát, az asztal „polcáról rátette” a plátó fölé a „kalira a Bodegát”, és Szpéró abban a pillanatban elröppent Tradoni válláról, be a „kaliba, azaz” a tálcára, sárga tálca „volt a kalitka” alatt, azon is köles, de Szpéró mindjárt bement, a benti „etetőtálból kezdett” enni, ez tehát egy „szép sima” lefekvés volt. Hányszor volt azért ez zűrösebb: fentről, a kilencedik polcról „kellett kivadászni” őket, s olyan módszerekkel, amelyek ijesztőek „voltak (lehettek)” a madárnak; soha effélét, soha többé, a Robiller „is írja”, megállhat „a szívük. Most” 1980. VI. 26-át írunk, írta Tradoni, és három „madarunk van”. Egy három-, egy két- és egy egyéves. Nem állt „meg egyikük” szíve sem, holott megállhatott volna. Szerencsére nem állt meg; de Tilié, akinek a szívét „ekképp próbára” sose tettük, megállt. Erre nem lehetett „mit mondani. Nagy dolog, igazi” jó dolog, hogy ők „hárman élnek”, írta.

Még mindig, írta Tradoni, június „huszonhatodika van, csütörtök este. Szpéró” lefeküdt, Samu lefeküdt; Samu az íróasztalomon áll a kalitkájában, várja, hogy Éliás érkezzen (kalitkában). Éliás itt „van a nagyobbik” szobában. Tradoni és a felesége a konyhában, paprikáskrumpli készül, bort „isznak, Tiliről” beszélnek, írja Tradoni. Éliás itt bent volt, magára hagytuk, miután kinyitottuk „neki a kalitka” ajtaját (Tiliét, tehát: két ajtót), Éliás ezt egyelőre „nem a mi jelenlétünkben oldja” meg, a kijövést a kalitkából. Mire visszajöttek, már kint volt. Meg is fürdött, „szintén külön” tálban, a „táljában. Nagy játszások” következtek. Éliás „füvekkel repült” a kályha tetejére, füvek után vetette magát a „szőnyegre. Fáradt” volt ő is, valamelyest, akár Szpéró (aki fél „lábon pihent” már a plátón, és ráordított Tradonira, amikor azonban „a felügyelő egyértelműen” és akaratlanul jelezte madarának, hogy szomorú, Szpéró csendben maradt, s csak nézett); Samu most „még átkiabált” a dolgozószobából, várta Éliást (mondjuk, írta Tradoni). Éliás hatalmasat „hasalt Tradoni” karján, a könyökhajlatában, a tenyerében, majd a felügyelőné kezében. Fél nyolc „volt, még mindig” fürtyögött, csippogott. Használta Samu odúját, itt vigyázni kellett vele: igen hirtelen „mozdulatokra volt” képes; könnyen baja eshet, írta Tradoni, ha ott nyúlunk hozzá. Szpérónak könnyen baja eshet, ha a belső „szobában bármi” szokatlan helyzetben ülök, fekszem stb., „könnyen baja” eshet a kilincsnél (konyhaajtó), Samunak már kétszer is „csak úgy” majdnem kifordult „a szárnya (ő maga” fordította ki majdnem). Állandó veszély, írta Tradoni; akkor Éliás a vállára szállt, megfente a „csőrét a gallérjába” (Tradoniéba), csuppogott az írógépzajra, elröppent, le a kártyaasztal egyik „végénél álló, használaton” kívüli forgószék „alá, nézegette” magát a fényes fémlábakban; életveszély volna az is, ha a széken ülök, itt, a nagyobbik „szoba hosszú” asztalánál, és Éliás ugyanezt teszi (nézegeti magát stb.). Nehezen „akart lefeküdni”. De hajkurászás többé nincs. Hagyták, kiabáljon a nagyobbik „szoba egyetlen” könyvespolcáról, alul National Geographic-sorozat, feljebb Klee, Bacon, Campbell madárkönyv, Readers Digest nagy ausztráliai madárkönyv – ebben ugyanannak „a lapnak a két oldalán volt” a házi veréb és a zöldike –, Amerikai Festészet a „Háború Után, De” Staël, Japán festészet, Artforum, Art News, Kunstforum, Kunstwerk, Studio International, E. könyvei, dr. O. könyve, Matisse, Poetry, tizenöt-húsz madárkönyv – olvasni kellett „volna őket, alaposan, nagyon, mondta” a konyhában, ahogy a paprikáskrumpli főtt, a felügyelőné, Tradoni erős paprikát „falt, sajtot” hozzá –, antikváriumokban vett folyóiratok, Éliás az Akzente „feletti keskeny” rést használta odúnak, a Wildlife, a Kriminalistik, vagyis az angliai „állatvilág és egy német bűnügyi” lap, egy fél éve nem kapott amerikai bűnügyi „lap helye, ugyanígy egy franciáé” stb., a londoni Football Magazine évfolyamai, Pascal, „Kierkegaard, Jugoszlávia” útikönyv, Larousse képes színes, A sakál napja, Magritte, egy Chandler-másodpéldány, Kanadai festészet, Boulez, Cage, Van Gogh kis albuma, Mondrian még két „Klee, Korniss” kiállításának katalógusa, Korniss Dezsőé, Adler és Freud, akiket nem sokat olvasott Tradoni, Kriminalisztikai „tanulmányok, Orvostudomány” és igazságszolgáltatás, Az igazságügyi orvostan alapjai, Velence, a Madártani Társaság Herman „Ottó által” alapított évkönyvei, Suzuki „a Zenről, az” impresszionisták, Dada és szürrealizmus, Maigret, Képzőművészeti Almanach, Cliff Christie könyve – „És megint messze szállnak…”, így fordíthatnám, írta Tradoni, egy Weöres-sorral, az „And than they fly away”-t –, az „NDK-beli verebes” tudósnő, Gisela Deckert két Brehm-füzete, a mezei „verébről és a házi” verébről, s egy levele, Kosztolányi-kötetek, egy „Jékely, dr. Széky” Páltól az Etológia, Konrad Lorenz, de Éliás „csak az Akzenték” fölé bújik, Tradoni véleménye szerint a Brit „moralistákkal és az útikönyvekkel” súlyosbított „polc veszélyesen” hajlik, ám amikor megpróbálta „eltömni egy Repülőszerencsétlenségek” nyomozása című könyvvel a rést – az alkalmi „odút –, Éliás” nagyon szerencsétlennek látszott, Éliás játszik, él. Ennyi könyv és folyóirat, és mindet „odaadnám, még” ráadást is kérhetne „bárki, ha” Tili élne, írja Tradoni. Tulajdonképpen felháborító, hogy nem él, ő, akiért sokan egy forintot „se adnának”, és ezekért a könyvekért se, és „akkor ez” körbeér. Ha valaki ismer minket, a könyveinket, Éliást stb. – és Tilit: nem „létezik, hogy ennyire” és így törődik vele. Meg kellene „próbálni tehát” a jövőben dr. O.-t, mondták. Ment (Tradoni) enni, paprikás krumplit, a „kártyaasztalhoz”. Emlékezett rá, Szpéró „annak idején micsoda” zuhanórepüléseket művelt a levesek fölött; ebédelni ezért „is szorultak” ki a konyhába. Persze, Erland is „kiszorul a lakásából” lassan. Ennek ellenére „se jöttek” össze itt a dolgok. Erlandnak mondania „kellett volna” nekik, ami a Robillerben megvan: hogy a legyengült pintyféléknek (a zöldike „pintyféle) az antibiotikum” (Neotesol) végzetes lehet, stb. Miért nem „mondta ezt”, amikor meg is vitatták a kérdést: kell-e – és lehet-e – Neotesol, vagy sem. „Tradoni uborkát” harapdált, örült, hogy a telefon „néma. Tradoniné” nem szeretett volna most „senkivel madarakról” beszélni. Jobb, ha „később nem” bánja meg az ember, amit mondott, mondta. Ezt az oldalt „is azért” másolta „át Tradoni”, 1981-ben, esős áprilisi „napon. Éliás” énekelt a fotelon. „Tradícse, itt a rigó!” – Ez a felügyelőné „volt. (1981. április” 27-én délben. Az „idő nem tisztult” ki, de a nap sütött – a felhőkön át –, „és fülledtség volt”. A rigó megfürdött!) „Csuromvíz az egész madár” – de nem a fekete „rigó volt, nem” Szp… kihagytam, írta, egy „é”-t, írta Tradoni, nem „Szépapa, a párkány” régi madara. Olyan régóta járt ő ide, mondtuk „délelőtt a felügyelőnével, írta” Tradoni; Szpéró „rárepült éppen, ahogy” ezt gépelte, már az anyag harmadik átnézésekor. Nem „jött vissza a” fekete rigó, ám meg lehet kérdezni még K.-ékat, a „ház hátsó” frontjának nagy madáretetőit, szintén a legapróbb sajtkocka „híveit. K.-ék verébetetők” is voltak, egy kis telken; a fák és a „verebek, együttes” szempont volt ez. K.-ék elutaztak pár hete, és ha „netán megjöttek, lehet, hogy” Szépapa visszatért hozzájuk! Holnap „bedobok egy levelet nekik, írta” Tradoni. „Kedves Barátaink, ezt a furcsa levelet azért írtam, mert – talán távollétükben – volt egy rigónk”, volt megint egy rigónk, és nagyon szerettük, írty, írta javította –, „és ha most megjöttek kedves Barátaink” – K.-ék nem a Szpéró–Némó-„ügy főszereplői” voltak! ők Sch.-ék, írta Tr., és a hibás a Némó-ügyben eredendően én „voltam (vagyok)”, írta – „…” stb. Tehát ha megjöttek K.-ék, ám ehhez tovább „kell olvasni a könyvet, írta” Tr., a rigó lehet megint az ő „kosztosuk. Képét látták” a hiánynak, írta Tradoni, e rigó úgy nem volt, ahogy majd ők „négyen nem lesznek, sorra”. Délelőtt italért és sós süteményért „ment, estére, barátaiknak. Most” már megkóstolt cirfandlit, juhfarkat „í, írta, javította: sic!, meg” (kóstolt) vietnami vodkát, érdekes volt a „45” százalék, ill. fok, javította, és a „nulla” egész „hatvanöt” deci. Megkóstolt cirfandlit, „h, javította, ja, ezt” írtam. Szpéró „hatalmasat fürdött” (éppen). Most jön majd, a kezembe „hasal, puha toroktollait” az ujjamhoz feni; jött stb. Még volt egy „sornyi hely. De” a fekete rigó „megkerülte nem” jöhetett ide. „A kora reggel jéghideg éberségével, a mindennap rendületlen önmegvalósító szándékkal”, javította; másolt; MS szövege; „szándékával nyúlt a forró teáscsésze után, gyújtott rá az első Munkás cigarettára. A csésze újra meg újra telt, a… csikkek naplementéig vagy hatvanra szaporodtak. De erről csak az esti baráti beszélgetéseinél, az évtizedeken át meg-megismétlődő, egyetértéssel és különbözésekkel telített viták fényénél értesültünk. Mert Veszelszky Béla féltékenyen őrizte szobája ablakában a napvilágot. A nyár napjai és a tél délelőttjei szentek voltak: munkára szántak. Ott állt vásznai előtt, s a képekkel folytatott dialógusba”, javította, „dialógusába… nem szólt bele teremtett lélek. Nem is szólhatott. Nem volt az”, javította, „nem is volt az dialógus. Monológ volt, Veszelszky monológja a centrumból, ahonnan ő látta… egyetemét.” – „Mert amikor magában volt, nemcsak magába merült: kipillantott az ablaknyi tájra, s mindig újra felmérte a látvány évszakról évszakrq”, javította, „évszakra változó, de lényegében szilárd alapszerkezetét. Vastag rétegekké növesztett formadzsungelei, majd később egyre ritkuló szövésű pontrendszerei mindenkor ilyen vizuális élményből merítettek inspirációt. Ezért volt, hogy olyan nehéz szívvel hagyta oda a maga Pusztaszeri úti égboltját. Volt valami konok tragikum ebben a költözésben.” A felügyelőné egyszerre megjelent a „szobában (nagyobbik)” a kalitkával (benne PP). Kinyitotta mind a két „ajtaját (a kalitkának, írta” a felügyelő). Nem olyanok „vagyunk-e, mondta Tradoni” akkor, mint a clochard filmjében, ahol (Ilyen „hosszú távollét) az emlékezetét” vesztett férfit próbálják a múltjába „visszaéleszteni? (Nem volt ez olyan” hely, írta „Tradoni, itt, hogy azt” mondjam: „az élesztőt is kidobálta a magos táljából, a kenyeret is kidobálta, a mákhoz – székletfogó – hozzá se nyúlt, a zabokat félrelökdösi”.) Álltunk, fehér köpenyben „és fehér trikóban, rongyos sortban” álltam ott, írta a felügyelő, és a felügyelőné „most az új, a leszakadozó” és agyonkoszvadó helyett egy új, erősen „lenvásznas jellegű, ropogósan” friss, még „kimadarazatlan”, de a madarak által „bemadarasított” köpenyben (a „bemadár” itt nem „ürülék, hanem” elfogadás volt „a köpenyen”, óhatatlanul rajta volt – jeltelenül „is – az elfogadás” nyoma, az emlék, bennünk már „tegnapról, tegnapelőttről), álltunk ott”, mint amikor a clochard barátai „lesik: mi lesz, megébred-e” az emlékezet. Itt nem „volt szó ekkora dologról; csak” az imént úgy rágta a rácsot, hadd „próbáljon repülni – kb. óránként” két kilométeres sebességű „mozgás, tudták –, mondta Tradoniné. Kinyitottuk” a kali mindkét „ajtaját. Lement az üvegtálhoz (magvak). Ott” állt, háttal nekünk. Miféle saját „rendszerében álldogál” ott, kérdeztük. „Mert minden maradt a »régiben: festői módszere« nem változott”, írta aztán (másolta) a „felügyelő, miután a repülés” nem sikerült (PP nem ment ki a „kaliból). Félve (a zavarástól)” húzódott a magos tálhoz. Most, mondta a „felügyelőné a konyhából, ahol” a fűosztás lelassult folyamata „zajlott – PP és a 4” társ így kb. 3 és fél óra minden reggel –, ismét a „régi vizes”-táljánál tartózkodik, és halkan „csíjappol. Kimentem, írta” a felügyelő, a fürdőszobába, és „Veszelszkyt” olvastam tovább. „Bokáját súroló köpenyében egyre hajlottabb háttal, egyre elfúlóbb lélegzettel… tea mellett üldögélve… számot adjon önmagáról… új meg új tapasztalatairól, régen vagy éppen akkor megfogalmazott téziseiről… Bízott benne, hogy az a sajátos Veszelszky-spektrum, amiből egy eleve megalkotott kompozíciós rend… szigorával… felépítette… jelrendszerét, az egyetlen tiszta spektrum: az ő… belső világának igazi… érvényű fehér terében meglebegteti előttünk…” – „Örökégő elégedetlenségében mindenkor a tökéletes egész megalkotásának programja ösztökélte. Épp ezért csak nagy ritkán mondta ki végérvényesen egy-egy művéről, hogy: kész. Mintha mindvégig hagyott volna még egyetlen pontnyi helyet…” PP nagyon „élénk, mondta a felügyelőné. Csak” úgy hallgatom, nagy kopogás „és csapkodás van (csőrrel)” stb. Ez ő! – „…kipontozott szerkezetet, kereshetjük e… páratlanul konzekvens és korából messze tekintő festő ránk háruló kérdéseinek sűrű csöndbe burkolózó centrumát”. Micsoda antiszelekciója megint „és még mindig a világnak, hogy” Veszelszky tulajdonképpen: „nem”. Vagy: „igen is, és nem is”. De hát „hol, miféle közegben” valósulna meg mindennél „itt, mindezeknél valóbban, ami…? Mit” várnánk, kérdezte Tradoni. K. Gy. joggal „szögezi le: amit” V. I. is mond: Veszelszky „csakugyan (megelőlegezte, ami” Pollockék stb.). De ennél lényegesebb „még: a mindenkori tökéletes” találat keresése, és hogy ezt olyan „szerény, alulütőnek tetsző” eszközökkel, állandóságukban már-már „önmagukba visszatemetkező” foltokkal, rohanásukkal és „csendjükkel, szabálytalanságaikkal és” monotóniájukkal, melyekből „azután, ha látni kezdjük (őket), a soha” meg nem unható, a soha „meg nem látható” dereng elő. „A figuratív tematikai kiindulás”, írta találóan K. Gy., „festészetében mindig megmaradt, s makacs következetességgel hangsúlyozta, hogy csakis »természet után« fest. A figuratív tartalmat a néző a később készült képeken egyre kevésbé képes felfedezni, végül pedig nagy vizuális jogosultsággal lehet meggyőződve róla, hogy teljesen elvont kompozíciók előtt áll.” O. M.-et, írta „Tradoni, nem akarom túl” sokat zavarni, mégis felhívtam „őt ma reggel, a Neotesol” vagy „nem Neotesol-ügyben. Hiszen ki” is jön majd, megnézi PP szemét. – „Mit kell erről”, folytatta K. Gy. szép szövegének másolását a felügyelő, „az alapvető s Veszelszky Béla festészetét kiemelkedően jellemző disszonanciáról mondani? Elsősorban azt, hogy a kialakult oeuvre minden egyes darabja a Pusztaszeri úti otthont, annak szereplőit, tárgyait és kilátásait, ennek az otthonnak a bel- és külvilágát örökíti meg” (a „meg” nincs ott, javította Tradoni). „Ilyen értelemben… ez az oeuvre tematikailag rendkívüli módon egységes, és a képeknek – végső fokon – egyetlen témájuk van: a Pusztaszeri úti lét, ahogy azt Veszelszky Béla látta és akarta. Ezek a képek egyetlen folytonos körképet adnak, az otthon középpontjában figyelő tudat összefüggő vízióját.” („Életének utolsó másfél évtizedétől eltekintve mindvégig nyomorgott, s a művészetéből soha sem tudott megélni… Legnehezebb éveiben is mentes volt minden rezignációtól …”) – „Nagy publicitást nyújtó rövid méltatást eddig csak Németh Lajos »Modern magyar művészet« című átfogó monográfiájában kapott.” – Megnyugtató volt „ez az anyaggyűjtögetés”, illesztgetés. A kisebbik „szobában a felügyelőné öt” kalitkával foglalkozott. Öt fűköteg – háromféle fűből: háromszor öt –, öt gyom-ív (befűzendő), öt „saláta-adag, sóska-adag”, tyúkhúr-adag, rezgő-adag (a kioszki „fű! annyira rajonganak” érte!) (mondta a felügyelőné) került „át az újságokról sorra” a kalitkákra. Ez, ha van „mű”, a műnek az igazi „alapja. Vagy a” színejátszása: ennek egyik „fele. A madarak szempontjából” ugyanis eléggé mindegy, hogy én mit írok „róluk, jegyezte föl” a felügyelő. És az ellátásuk 9/10-ed része a felügyelőné „műve. Kellene vennem” filmet végre, és lefényképeznem „napról napra ezeknek” a zöldeknek a csoportjait, alakulásaikat az „újságlapokon. De mintha” örökké ez lenne úgyis, tette „hozzá Tradoni, halaszthatónak” hiszem a dolgot. Az jó, hogy „most bármikor” könnyeden szakíthatom félbe, amit „csinálok”, mehetek „infrázni stb., vizet cserélgetni. Eltette” a kellékeket (a katalógusfüzetet „stb.), összerakodott” ma délelőttre. Este volt; egy hete ilyenkor, „talán még” világosban, mennyire örültünk, mondta a felügyelőné. Te „akkor mentél” át valamiért (ma „este mekkora” pörölést csaptak hárman! még Szpéró is bekapcsolódott, s nem akárhogy! pedig ő már elnyugodott), és „a borzas fej hírével jöttél” vissza, mondta Tradoni felesége, és akkor az ajánlott céduláért „már nem” mentél, mert láttad: szárnya alatt a feje. „Az én” közelemben halt meg, mondta Tradoniné, olyan, mintha miattam halt volna meg, a „láttomra halt” meg, így látszik, természetesen; én vettem el a fészkét, a tojásait pénteken, egy „héttel a halála előtt”. Mennyire hiányozhatott neki! Ha így veszed, mondta Tradoni, engem csak két „vád” illethet, de mindkettő „súlyos: nem” szívóskodtam, amikor Erlanddal beszéltem Tili ügyében, és a vállamra tettem 15-én; téged meg, persze, egy csomó kisebb vád, például: nem szívóskodtál nálam, hogy szívóskodjam Erlandnál, kivetted őt a kalitkából (Tilit), megfürdetted, etetted, „bekented, mindez” sokkot készíthetett elő, de mi lett volna vele nélküled, kérdeztem. Alig „találta el” a billentyűket; sikerült végig-kiborulni egy hetet; s nem „a külszín” számít, a látványosabb „fájdalom, az” egész olyan… Tradoniné még azt mondta: és egy zöldikének nincs fóruma… nem „volt neki”… mert Erland szemében, amíg (Tili) „meg nem” halt, nem sokat számított; bár az utolsó „héten aztán” nagyon alapos igyekezett lenni (Erland), de „akkor az alapvető” idegrendszeri változások (Tiliben) megtörténhettek. Az „OT/XV két” negyeddöntőjére került „sor még” este; talán sor kerül a két mérkőzésre, írta Tradoni. Ha „valaki most” olvas először erről a „bajnokságról, két” dolgot mondhatok: 1./ ha „mi ketten játszunk” – túl racionális feltevés –, akkor is helyettesítünk vagy „képviselünk 20” lehetséges egyéniséget, klubjelleget stb., és kialakul a bajnokságok „rendszeréből, összpontszámításából” egy olyan sűrű, sokszínű szisztéma, ami „már mégis” valami, 2./ ha elfogadjuk, hogy „tényleg vannak” ezek a – nem a madarakhoz vagy hozzánk hasonlóan „élő” lényekként kezelendő – Valakik, Dr. Dömötörék, máris egyszerű a dolog. Miért, kérdezte valakitől Tradoni, a legendahősök „mennyiben léteznek” a számunkra? Vagy akár a bennünket csak távolról „szórakoztatók”, például a wimbledoni „verseny teniszezői”? Én nem hiszem el, hogy a „televízió képet” ad róluk, nekem ennyi képnél többet ad, amit a NKKB és az OT mezőnyeinek egy-egy klubjáról tudok. Csörpike „szülei” azt mondták: minek nekik „tévé, ott” a madárka. Balszerencse, hogy a beszélgetés nem „alakult segítőleges” véletlenek „irányába (tojás, kotlás” periódusa, veszélyességük „a madárra a tyúkok” analógiája alapján). A meghívás fennáll című könyvben „megtalálható a két” mezőny, változás lényegében csak annyi, hogy Medinék „csapata így áll” fel: Medinék, Bankárék, TV Maci és „Záróra/Tili. Tradoni” elmondta az NKKB mezőnyének valamennyi nevét: Dömi, Broomey, Lapos, Csirip; Barnabás, dr. Patti, Á., Neárer Szidi (van egy sárga képe a Mestertől, az Antarctica’s Nearer Side!); B. U. Bush, B. A. Yosh, Kék-Sárga, Tituszék; Gustavo, Jakabék, Bronzék, Sörösék. Az OT-ben jelenleg a következők küzdöttek: Bárányék csapata (igen jól szerepelnek!), Bulmárék (versenyben a nagycsapat elsőségért!), Fülöpkéék (a kettős „torna első” részében igen lemaradtak, feltornászták magukat), Non Stopék (az első helyek várományosai), Micimackó-Könyvék (Poohék), ők az első torna nagy nyertesei „voltak, most” visszaestek. A klubok a régiek, írta Tradoni: Pooh, Koala/PostageA. A. A. A., Petit Lancyék; Bulmár, Bill/Bob, Ullsteinék, Ara/Trafik; Fülöpke, Kaktusz/Certo, Athos/Colours, Martin/Szpéró; Non Stop, Szokol, Palmer, Papsi/Samu/Némó; Bárány, Lipton (az egyéni „versenyek nagy” esélyese, jelenleg és a Szuper Kupában) Méziék, Canarino. Éliás majd Jakabékhoz csatlakozik. Alig „hihető, hogy” ekkora figyelmet fordítván az OT/B Torna alakulására, a párkány etetendő madaraira, a hazahozandó füvekre, a detektívregényre, a kissrác verebére stb., hogy elhanyagoltam „volna Tilit, ha” tudok bármit, ha tájékoztatnak. Hittünk benne, „hogy van” ilyen törődés, mondta a felügyelőné. „Az ő esetükben »itt épp« nem volt”. Nem az, hogy „a mi” fájdalmunk, nem „erősködöm ezzel senkinél”, mondta Tradoniné, hanem hogy Tili tényleg csinált valamit, és „erről beszélni” kell. Mosolyogva emlegették a vacsoránál, amilyen ő volt. Volt vele „valami alapbaj; ahogy sosem »ment be a saját« kalijába, ahogy” a szemét hunyogatta egy időben reggelente, ahogy zúgva, szervezetlenül repült stb. „De ez” volt ő. „Az ég lassan mélyszürkére változott, Tradoni nyitott” ablaknál gépelt. Az OT/XV két negyeddöntőjét lejátszották. Koala/Postage és Lancyék jutottak az elődöntőbe, javítanak tehát helyzetükön. Tilinek az ötödik éjszakája kezdődik a várfal tövében. Egy hete ilyenkor „már nem mertem benézni hozzájuk, mondta” Tradoni. Péntek reggel „ötkor, amikor” vizet cseréltél „nála, milyennek” láttad? Nem is tudom, odaadtam az itatóban „a friss antibiotikumos és B-s” vizét, de mintha rendben „lett volna, mondta” a felesége. A konyhában a tűzhelyen Éliás volt kalitkája (Tili középső kalitkája) száradt, alatta sárga tálca. Hat „hónapig volt neki” ez a kalitkája – vagyis amelyikben most Éliás van. „Hat hónapja szerezted neki, mondta a felügyelőné”. Elmentem, mondta Tradoni, megnézni valamit a Szent „István körúton, és” ott van egy madaras bolt a Luxor mellett. Ott „rendeltem, és nagyon” hamar megcsinálták. Ha jól emlékszem, négyszáz „forint volt; nagyszerű” öröm. Taxival hoztam haza. A „zsákutcában a taxi” könnyedén megvárhatott, csak közben „ránk jöttek”, egy fél „utcának kellett” kifarolnia miattunk. A Füzet szombati (június 14-e) bejegyzései így alakultak még: „Szpéró kicsit fáradt a levegőzés után; fürdik, sippogva; jön, kezembe bújik.” Ilyenkor „Tili mintegy” mellékes szereplőnek látszhatott, írta Tradoni, holott korántsem volt az. Róla: „Szegény Tilike! Oly kis bánatos; nem „tud mit” kezdeni magával!” De ha meghagyom a fészkét, talán ott „hal meg egy” reggelre, mondta Tradoniné. „Ám: tilili-zett reggel. Délután oly merev. Sima lefekvés.” Aztán: „Ők négyen még levegőznek egyet, fél nyolc tájt.” – „Érdekes meccsek az OT/XIV-ben! Martin/Szpéró lemarad Lipton mögött.” Aztán: „VI. 15. vasárnap. A baromi munkából: xxx – yyy oldal. (Tól-ig.) Reggel: fűért. Forró nap, csak a Várkert Kioszkban.” Tradoni visszaemlékezett a poros füvekre; mennyivel nagyobb élmény a vároldalban szedni, vagy a hegyen! Ilyen a mi tüdőnk is, ilyenek vagyunk… mint ez a fű. S akkor: „Minden jó lenne, de du. nálam: Tili rémes balesete! Azok után, ahogy arról beszéltünk, hogy »ha csak egyiküket is baj éri …« Kicsit hibás voltam: ő békésen üldögélt alul a papírtartón; fölemeltem. Vállamról ment el… neki a nagy könyvespolcnak, a lemezek fölött (Próza) (Stb.) – és onnét a szőnyeget súrolva (a piros kockás szélétől) a papírkosárnak. Ott jobb lába lerogyott” (nem idéztem már ezt? írta Tradoni), „kicsuklott (?), rémes állapotban volt.” Tradoni ezeket a szövegeket sem javította stilárisan. „Feje félre! Én: halálos rémület! Be őt a kaliba, rohanok L.-ért (hívom!); akkor (Tili) már hányt. Ki is tette be őt a kalitkába? Még hányt! És a begye csupasz! Azt ütötte meg? Nem, talán nem. A lábát. Fürdés stb. L. megfürdeti. Kicsit nyújtogatja a nyakát, ügyetlenül ugrál. De fokról fokra jobban van, csőrét feni” (jó jel!!) „stb. Szegény drága! Meghalhatott volna (de ez rémes!) (hogy ilyen idegileg bizonytalan Valaki!) Ne legyen semmi baja!” Későbbi bejegyzés: Telefon Erlandnak! Megkértem feleségemet, hívja fel. Erland ingerülten mondja: nem lett volna szabad kiengedni. Polybét most se mondja, pedig hallja feleségemtől: Tili nagyon gyenge. Neotesol, vitamin. Hm. Röviden „zajlik a telefon”. Feleségem se faggatja ki Erlandot! Pedig (feleségem) végig sötétebben „látott, mint én”, írta Tradoni. Mi volt ez velünk?! „És épp ma”, írta a füzetbe akkor este, „volt velem olyan közvetlen a plátójáról, a rácson át! Csőre a számhoz, csőre a kisujjam körméhez!! Szpéró példájára! Ki hitte, hogy du. ez lesz!?” – „Él, jobban van. Egész nap itthon lesz valamelyikünk, amíg meg nem gyógyul!” – „Rettenetes, szegény Tili, szegény mi! De a sorstól Tilivel lett volna ez egy iszonyat. Ennyi tojás után, rémes kotlás után: egy repülés és vége!” Akkor még ez az „elmélet volt” érvényes, írta Tradoni június 26-án este. „L.: Egy ilyen repülés nem tehet pontot ennyi szeretet végére!” Ma ezt mondták: szerencse, hogy nem halt meg egy korábbi „repülés következtében”, valaminek nekivágódva. Másrészt: „így meg tudni” kell, hogy talán lett volna menekvése. Este (akkor): „Fél tizenegykor még nem alszik rendesen. Bemegyünk hozzá, rémesen tekergeti a nyakát. Fiókának néz? Zavart állapot?” Jött „VI. 16., hétfő. Tili: rosszul van!!! Reggel tililizett, de lassan rosszabbul lett. Aztán enni is keveset evett. Kiprüszkölte a vizet, hányt. Sokat. Görcsölt. Este felhívtuk Erlandot (délutántól hívtuk, nem volt otthon). Este 10-kor (22 óra) mentem Polybéért!! Most ezt kifaggattam belőle!” – „Itt a kórtörténet, gépelt lapon a túloldalon. Dömiék: Tegyünk pontot ennek a kórtörténetnek a végére! Tegyük meg nem kórtörténtté! Gyógyultan távozott! Sic!” – „Rettenetesen megrémültünk, féltünk, meghal! Félrebillent kis fej, két lábon a rúdján.” – „VI. 17. kedd: korán keltünk. Ott van Tili a rúdon.

Él! Szívszorító az egész. Olyan üres a világ… Miért halna meg, képtelenség, annyira élhetne! Annyira megtettünk mindent” (? VI. 26. Tradoni), „úgy kell ő; mennyi szomorúság! Gyógyszert gyorsan. Készítjük a Neotesol + Polybé keveréket. Tízet iszik!!!!!!!!!! Remek! Nem görcsöl! Nem prüszköl! Csodáljuk. Utána passzív még, szárnyait eltartja, nyaka furcsán, a begy kopaszsága is furcsa. Olyan, mint egy kis agg: szögletes, csapzott. Akkor jött a csoda: egyszerre felélénkül! Kezdte enni a rezgőfüveket. Aztán: kezdett érdeklődni irántunk. Hajhúzás később, nagy erővel rángatja a hajamat! Magokat, megroppantva, megtörve: L. ad neki. Elfogadja! Én is adok neki! Egészséges újra! Hívom Erlandot, lelkesen mesélem. Mondom neki, újra a kis Micimackó, eszi a zöldet, a magvakat stb. Tolla is szép! Tollászkodik! Elöl, a begye alatt, a hasán.” Ezek felejthetetlen, egyszerű, „mozdulatok. Tradoni” látja maga előtt… csak attól „tart, Szpéró” tollszíneiben. „Azt hisszük, minden rendben! Közben: kinti kis verebek Szpéróékhoz, esznek sajtjukból. Ez se jó, nehogy betegséget hozzanak be. – Akkor délelőtt visszajövök a fürdőszobából: nagy csalódás. Megint kicsit betegnek látszik. – Erősítem újra a már gyengébbre levett vitaminos vizet. – Hát nem lehet kevesebb B-t! S hiba, hogy sok zöldet is eszik. Akkor, mondja Erland, kevesebbet iszik. – Újra rángatózik is, szárnyát rázza stb. Furcsa kis fejtartás. Du. is kiköp a vízből stb. Este hány is. – De: du. édesen énekelget, amíg a kalitkában van a filónál, Szpéró meg velem (kimerülten alszom a kockáson), álmomban – a valóságban – Szpéró lemegy rólam, kalijában eszik. Tilike dalolgat, még trilla is van. – Lehet, hogy csak fáradt, nagyon kimerült, nagy letörés volt ez a betegség, nem múlik az ideg-dolog könnyen.” Tradoni szinte „ledől a gép” mellől ma (június 26-a, csütörtök) este, ám nem „bírja abbahagyni. Minden” szót újra akar olvasni, most rögtön. „Nem múlik könnyen? Szorongunk. Mi minden függ ettől! Őrült dolog, de… ha így van! Lásd Kosztolányi, Éjszaka az alvónál v. »hasonló című« verse. Most: öröm az élénksége. Szpéró és Samu is csodásan velünk van, Éliás szabadon megint este (tegnap repülés nélkül feküdt le, szükségállapot). Samu volt csak szabadon. Szpéró alszik a kezemen, a karomon, míg ezt gépelem.” (Míg ezt „gépeltem a füzetbe” ragasztandó lapra, ezt, amit most másolok, írja Tradoni. Kellemes hűvösség „áradt a nyitott” ablakon.) „Este Erland telefon, este Tilike a vize mellett alszik el. Erland a B-re tesz, kb. ránk bízza, mennyit adunk, ebből nem lehet baj, nincs túladagolás, »mondja. Hm.« Robiller a pintyfélékről, gyenge állapotukban mást mond, ill. ír. Vitaminos víz. Este is rángatózik, főleg, ha odamegyünk hozzá. De hajat is húz. Gyógyulj meg, drága kis barátnénk! Szeretünk! Kell élned!” – Nem irodalmi „szöveg, jegyzi” meg Tradoni. De akkor írtam, azokban a „napokban! Amit” akkor éreztünk, az van „benne. Nem” hittük, hogy ilyen vnyők „lesz róla”. – „Olyan kis elesett megint, ahogy a vize mellett alszik, két lábon, nem hátrahajtott fejjel. De el is fáradhatott”, olvassa a gépelt lap „alatti kézírást” Tradoni. „Délelőtt csodálatosan jól volt! Holnap nem kap zöldet! Hadd igyon!” – „VI. 18. szerda. 5-kor kelünk. Nincs zöld Tilinek! Iszik! A többit: ld. gyorsjegyzeteimben, a túloldalra ragasztott gépelt lapon.” – „Vidáman ébredt” (szerdán), „5-kor az első kombinált ital. Szpéróka helyére” költözött a kalijával, külön az én szobámba nappal. Rendes délelőtt. Mintha egyértelmű lenne, hogy etet, ezért hány. Szakkönyveket tanulmányozok. Nagyon igényt tart ránk! Kap törött magvakat, kis salátát, de több zöldet ne,

Korniss Dezsőnek

mondjuk. Igyon. Iszik, eszik. Csúnya a kopaszodás, csapzott a hányadéktól a fej. De igen élénk! Ugrál, csippog, más kis hangokat ad, jön a rácshoz „értünk”! Mi is volt itt még, kérdi Tradoni. Mert a június 18-ai, szerdai jegyzet is úgy készült, hogy „ez egy nap”, Tili él, élni fog (bár…) (szorongva készült a jegyzet), tehát a többiekről „is szó esik, a” befejezett OT/XIV-ről és a rögtön elkezdett OT/XV nyolcaddöntőről „is; mi minden” volt még? Két dolog, írja Tradoni. „Ideírom még mindazt, ami most reggel, pénteken, zuhogó esőben kint, egy héttel a halála után az eszembe jut” (zuhogott „kint az eső”, szellőztettek már, Tradoni „csukott ablak” mellett gépelt, a felügyelőné a konyhában a zöldeket „mosta, rakta szét, ittak” egy korty kávét, konyakkal, mert erős gyomoridegesség „kívánta, különben” a konyakot nappal nem kívánták, Tradoni megkapta a „sajtját): sajtot” evett (Tili akkor; Tradoni, továbbra „is), és” ideírom, folytatta Tradoni, ami akkor még „volt, és” arról jut eszembe (most). „Jellegeit azoknak a napoknak (Tili személyén át)”. Megtalálta a jégszekrényen (a szervizt azóta se hívták újra, mindig volt valami, azaz hívták, de ötször ötféle „okból nem” sikerült elérni a tevőleges helyet; bejött másodszor Kaposvárról egy „telefon, megint” szétszakadt, nem lehetett megbeszélni, amit valami „munkához kellett” volna Tradoninak; volt még aztán, hogy tegnap „széthordtak egy csomó tiszteletpéldányt, ajándékot” ismerősöknek, barátoknak, munkatársaknak, a „mintegy 150” helyből 16-ot lejártak, de „még mindig” volt vagy „40 hely, ahová” a Könyvesbolton át, jó egy „hónapos késéssel” mennek csak jövő hétfőn a küldemények, az egyik „köteten Szpéró fényképe, és az egész valami” félig képzelt, félig a történésekből kiírt história az 1977-es nyaralásukról, amikor utoljára hagytak magukra madarakat itt), megtalálta a „jégszekrényen az egyik” este készített feljegyzést, ám a „cédula most” eltűnt. Valahonnét elő fog „kerülni, írta, de” a lényege ez volt: Bebizonyosodott hát „(előkerült közben” a cédula, sőt, ott így állt: „Bejött” hát…), hogy az emberek nem halnak „bele, ha” nélkülem vannak, a madaraink belehalnak. Ez attól „függ, mondják” erre az emberek (írta most tovább; mondták „erre), persze, az” is attól függ, írta, hogy valaki attól függöt „mond-e. Aki” rákényszerül, hogy állandóan „egymás közt” legyen, mert „ezt kívánja a megélhetése, a hivatása, az ambíciói, a kedvtelései ezt kívánják, s ki tudja, mi van előbb, a tyúk vagy a… Itt megállt”. A tojásos könyvet kellett volna mégis „előbb meglátni”, megvenni; talán „ma megyek” el érte, írta, és akkor este majd nézegetjük. Minden „megszólít majd” belőle stb. De eddig engem, eddig „minket itt” egy tojásos könyv „aligha szólított” volna meg. Így van ez az attól függ-gel „is! Minden: FÜGGELÉK. És” ha valakinek az érdekei kívánnak valamit, vagy ha nem „tehet mást”, a kedve is megjön, vagy beletörődik, aszerint „él, ami” van, ami adva van, például az eső stb. „Mármost (most” az eső stb.), már nyolc óra múlt, és hét „harminc körül” megálltak a nyitott ablakban, Tradoni és a felesége, és azt „mondták: most” egy hete. Megkezdődött a nagy visszaszámlálás, mondta Tradoni(né), eddig a hónapok így számítottak: „Dömi két”-éves és… Bill bácsi három-„éves, két”-hónapos és kétnapos (ez „utóbbit régen” Billnek mindig hozzá kellett tenniök a „korához), Szpéró” egyéves és… Samu most „lesz hat”-hónapos… Tili kilenchónapos… Éliás is „lassan egy”-éves lesz (ezek különböző „időpontokban voltak” mondva; Szpéró most 4-ik életévébe lép nemsokára, Samu a 3-ikba, írta Tradoni, Éliás a 2-ikba; csak az „ikbá”-t nem értsük, mondta Dömi egyik barátja, és a L. azt „felelte, jól” van, kismackók, sok „mindent nem” értsetek ti, így mondta, bejött hát, „írta Tradoni, hogy” az emberek nem halnak „bele, legföljebb” nekem rázósabb a manőverezés, úgynevezett „szokvány érintkezések személyességének” csekély számával; idemásolta: „Szpéró nagyon jóban van a kis kinti barátnőjével …” – 1980. VI. 18. szerda még! –, „az bent is volt kétszer, aztán elfüggönyöztük az ablakot. De Szpéró még a belső szobából is kikiabál neki, amikor lefekvés ideje van, s az megjelenik kint. – Éliás a kalijából udvarol Szpérónak, este füveket hord a képekre. – Samu bajnokságot nyert! Ő az OT/XIV bajnoka! Elődöntőt és döntőt játszott (ritkaság, hogy így sűrítünk, írta Tradoni; a nyolcaddöntők: négy nap 2-2 játszma, a negyeddöntők két nap 2-2 játszma, az elődöntő egy nap 2 játszma, a „döntő egy nap” 1 játszma; de most nagyon kellett a „játék! kellett valami”, ami tényleg van; nem a játék van tényleg, hanem a megbízható szisztéma, ami a mienk, az kellett, ami nem „függ csekélyebb” kültényezőktől, mint a végső alakulások – „A kártya végzetes szabály… A vers kényszerű igazmondás… A Föld kisiklatott szerelvény…”, idézte öreg barátját, aki ezzel egészen messze ért el, pár sorral), aztán elkezdtük az OT/XV nyolcadjait is” (Ilyesmire szinte nem volt „példa! Egészen” rendkívüli állapotok „voltak, írta” Tradoni. Ugyanaznap a XIV. elődöntői, döntője, majd a „XV. nyolcadaiból” két mérkőzés!!) Samu rögtön játszott, „és vesztett”, így „is ő” a nap hőse, sportemberhez méltó magatartásért! „Bill bácsi nyert, és Liptont végre legyőzték (ő maga is örült) 9 – kilenc! – nyolcaddöntőbeli továbbjutás után” (Lipton tehát kilenc bajnokságban „is tudott” nyerni a nyolcaddöntőben, kilencszer egymás „után továbbjutott” a nyolcadokból, ami „persze nem” kilences nyerő szériát jelent, hanem kilencszeri „nyerést, mert” a továbbiakban nem jutott mindig döntőbe, de az „is rendkívüli” volt, hogy 7-szer volt a négy „közt, tehát” a kilencből hét „alkalommal a következő” meccsét is nyerte!), „Lancy győzte le, 4-es vesztő sorozata szakadt meg; s így is csak 6:5-re nyert!” Ahhoz, hogy ezek a „lények ilyen” elevenen kibontakozhassanak, sok idő kell (sok „idő kellett”), írta Tradoni. Az én nevezetes „elvonulásommal” végső soron mi történik csupán? Aktívan „tevékenykedem egy” még nem látszó ponton, amelyet „végül többé-kevésbé” kidolgozva adok át másoknak, használhatják, javukra „szolgálhat. Ezek” a lények stb. Mert mégis! Ha szétszedném magam, a hagyományosabb „kötelességek formai” elemei közt téblábolván, se itt, se ott nem lennék. Jó „lenne a” látszat; ám ez így nemcsak nekem több, írta. Mégis mennyi „témázás” volt „és van” miatta. „A sopánkodók itt azokat utálják a legjobban”, írta zeneszerző barátja, „akik tényleg csinálnak valamit.” Ezt „mondta a festő” is, „ez így” volt. De a sopánkodók, gondolta Tradoni, nem számítanak. A siránkozók stb. Aligha sírnának nyolcadik napja „holmi madárért”. És még „valamivel balszerencsénk” volt, mondta reggel Tradoniné. Erland főleg hímmadarakkal foglalkozik, ők énekelnek. Mert Erland is egy kicsit dr. O. nyomdokain próbált járni. Hát igen. Aztán mi „volt itt” még: az „ikba”. Tradoni ezt „azért írta” be, hogy a felügyelőné majd, ha olvassa a kéziratot, mosolyodjék „el egy kicsit”, tehát én adjam neki ajándékba ezt. De mi történt? A felügyelő „bement a konyhán” át körbe a kisebbik szobába, ahol a „kalikra a zöldek” kerültek éppen, és elmondta az „ikbá”-t; nem „tudta magában” tartani az ilyesmit, meg akarta osztani? úgy „vélte természetesnek, hogy mindjárt” következik a másik tudomása is? Tény, hogy Tradoniné, ahogy egy „jól működő” csatársor végrehajtója, berobbant, és rávágta, gólba: „Náluk nem iksz van, hanem ikba”. (Életkorilag, vágta „be a kivágódó” labdát még egyszer a hálót tartó vasra Tradoni.) Valahogy nem igaz „mégsem, hogy csak” azért vonultunk el, mert kettőnk „közt is” kényessé válhattak „dolgok”. Van ez mindenhol, de attól még… Igen, aránylag olcsó magyarázat volt, ha ezt mondtam (némelyek milyen soká nem értették, hogy vannak tevékenységek, amelyekkel nem járhat „együtt az örökös” kibeszélés, csömpölygés stb., a „lereagálás terét ki kell” zárni mert a „tényezők lassan” érlelődnek; és én, írta „Tradoni, egyrészt” túl lassú „vagyok, lassan” fogom fel, ki és mi a másik fél, a szemközti, s akkor jobb a házi elemző munka, „másrészt az érzelmek” tartósak nálam, és „sokáig nem” tudok lefordulni a tárgyról, ha rávettek, s ebből mi lenne? „évi 150” látogatás ide, oda, vissza, keresztbe, és semmit se tudnék csinálni; ez az egyik oldal, de a másik „volt a fontosabb, a csend, amelybe” elmerült mégis, a lényekkel, a „szisztémákkal, bűnügyiekkel” vagy egyebekkel, és megoldásokhoz jutott, egyáltalán nem magányosan; és ha elveszítették „magukat, ha zajos” jelenetek támadtak, akkor is nagyobb volt az „összjátékuk csendje, akkor is” több labda „szállt csak rábólintanivalóan” a kapuk elé, mint ha olajozottan működtek volna együtt „akárkikkel vagy” éppen nem-is-akárkikkel, a szokások szerint; a „legtöbben képtelenek” arra, hogy meghúzzanak egy határozott vonalat, lemondjanak „arról, ami” a vonalon kívül van, és… nagyon jól teszik, akik „nem mondanak” le, nagyon szerencsések – is! –, akik többet hangolnak össze magukban, de hát nem hangolunk-e „össze mi is” sok mindent? egyrészt ott van az a „vicc, hogy fekszik” az ágyon a szerelmespár v. pár, és „végre egyedül van”, de körülöttük ott állnak a következők, „táblácskákkal: bíró, orvos”, pap, mondjuk ahol, sajtó-és-egyebek, szakmabeliek, szülők stb.), olcsó „magyarázat volt” de még olcsóbb elhivés; nem véletlen, hogy „aztán egyikünk” se azokkal folytatta a beszélgetést, hetek „és hónapok” múltán, akiknek kétségbeesetten „mondtunk valamit”, írta Tradoni. Ennek a kibeszélhetetlenségnek a „szuper-kibeszélhetetlenjébe” tartozik „már egy” madár. Például. És nem szerencsés, nem volt az, ha némelyek az egyikünk, mások a másikunk „pártját fogták”; voltak, akik mesterien csinálták jól, kellőképpen személytelenül. De itt nem másokról van szó. Amit „kibeszélni nem” tudtunk, néha kikiabáltuk, kiveszekedtük stb. – mi „maradt mégis? Minden, a madarak, a könyvek, a szisztémánk, a lények, a füvek, a séták, az, hogy” két éve egész „nap együtt” vagyunk valamilyen módon, tehát annyira nem idegesíthetjük egymást: és az maradt, hogy ez csak egy kétségbeesett változat az emberiségre (hogy most kulcsszót „adjak azoknak” is, akiknek „ilyen kulcsszó” kell; hogy most posztót lássanak, tessék, ha fair-nek tartják, hogy „sértem az” intellektualizmusukat, írta Tradoni, tessék, tudom a végszavaikat, és „néha élek” is effélékkel, de van valami különbség, erről eléggé régóta szó van, s a vicc ez: „azt hiszi minden sirály / ha jön egy másik sirály / az nem igazi sirály”, s ezt módosítani lehet: „azt hiszi minden sirály / ha jön egy másik sirány / az nem igazi siráty”, hát azért „eddig el kell” mennünk, ennyit látni kell, hogy „én sirály” a „sirály”-t csak „sirány”-nak látom, a „siráty”-ot „sírágy”-nak, a „sirány”-t látom „sirály”-nak stb., hát minek „vitatkozni, ebből” indultam ki én, írta Tradoni, idehaza is mindig, ezért őrjöngtem, és a „végén úgy” látszott, mintha őrjöngő lennék, holott abszolút nyugalmat, túl nagy nyugalmat akartam, nem akartam, hogy az emberi „jellegek ne” bírják egymást, holott „bizonyára az én” jellegemben is „van valami” bírhatatlan – némelyeknek –, s miért „alkotunk mi” a felügyelőnével „egy eléggé kerek” világot, kérdezte Tradoni, azért, mert a bírás és „a nem” bírás, emberileg, is benne van a kettősünkben, és „valami az Egész” javára viszi a mérleget, nem billenti, viszi, mert mérlegestül „távolodunk, együtt, valahonnét, és van, ami” már nincs, van, röviden, ami stb. – – – írta 1981. VII. „16-án, kihagyva a fejtegetés” felét; maradt ez: „Tili, akinek szintén volt olyan neve, a nehézkes, zúgó repülése miatt, hogy Túrógombóc”, de olyan „is, hogy Bóbika, ám mindkét” szélsőséghez élnie kellett, ahogy holtan „feküdt, laposra összecsukva, csak” Tili volt. – – – PP-vel ez „volt most: nem menekül, ha” közelítjük, ellenkezőleg, oldalazva „odajön, nézni próbál, mintha” nézne, néz (talán), az arca igen „kedves. Pedig ezt nehéz” lenne elmondani egy madárarcról, melyet „elhagytak tollai, és a nagyon” érzékeny, pirosodó bőr „látszik, csupasz a fül stb. Látszanak” a koponya csontjai. Szereti a „füveit, bár egyszer evett” belőlük csupán, ez is Gráz „Muki hatása volt; de a vizes” edénye mellett belógatott kaporba „felfúrja a fejét” stb., s ahogy jellegzetes drótzizegtető „mozgásával körbearaszol a kalitka” magasában, mindig a füveken bújik „keresztül, nem kerüli meg” fürtjüket. – Szpéró jó ideje nem „jár (1981 júliusa) a” lábamra. A „tojás” szót nem ejtjük ki a „jelenlétében. Csörpiről hír: életveszély” nála meg az, hogy „mindenüvé megy a gazdái” után. De az egyedüli madár helyzeti „előnyeit – az ügy” javára „is – élvezi. (Az ügy” java: a madár „személyiségének teljes kibontakozása. Bár” a mieink se „fejlődnek éppenséggel vissza, mondta” a felügyelőné, és teljesen „egymáshoz kötődnek; persze, Szpéró és” Samu megtartja a kapcsolat „számos régi elemét, és ha” a kotlási-keltési idő elmúlik, visszatérnek a „hajdani szokások.) – Az” OT/III/XVII-ben Athos/C és „Pooh versenyfutása a nagy” egyénit „is eldöntheti. Most, hogy” Athos/Colours vezet, megelőzvén a „sokáig éllovas” Canarinót, mindenki „Canarinónak drukkol, persze; Pooh” sikere se lenne „baj. – A régi szövegben” ez állt: Én így „csak egy” felügyelő vagyok, aki „megbukott, akinek” az orra „előtt ölték” meg a barátnéját), és mégsem kétségbeesett, hanem örülni akaró változat az emberiség „kapálózásaira. Örülni akarok” a kártyabajnoksággal, örülni, hogy – nem, nem hogy „nekem van”, „nekünk van”, hanem hogy – van, és ha „ez egy kicsit” kibírhatatlan, ez, hogy valaki ennyire higgyen benne, hogy általa valami, ami nem volna különben, van, ha bosszantó bárkinek, hogy ilyesmi van, az „szomorú. A szomorúság” ezekből a felfogásokból „árad, háramlik” vissza stb., írta. Fel fogok „kelni a padlóról” Tili után „is, méghozzá” Tilivel együtt, írta a felügyelő. „Esett »az eső« odakint. Készültek” a másik szobában a kalitkák. A kis jégszekrény-cédulán még az volt: „Én tényleg nem csináltam olyasmit, amibe más belehalt volna.” Szerencsére nem, szerencsénk volt a „felügyelőnével. Ahogy” a legtöbb emberpárnak szerencséje „van, és borzasztó, ha” nincs. A különbség ott van: ha két gyerek marad valakik „után (mondjuk” finoman: ha a pár lezuhan egy repülővel), az emberek világa „felneveli, befogadja – törvény kötelezi erre” a befogadókat! – a gyerekeket, felneveli őket „emberekké; de az NKKB, az” OT, a könyvek, amelyek nem könyveknek lesznek, hanem… hát „igen, itt” nagyon kényes a „határ… maradjunk” annál: Szpéró, Samu, Éliás… ők nem „folytathatnák. Lehet, hogy” valamelyikükkel egy „vércsét etetnének” meg stb. Hiszen „…” is etetett – mit tehetett mást?! – verebekkel vércséket stb., mivel a ragadozók „javát(?) a nagyobb” érték jegyében kell „szolgálni a közönségesebb” madárfajok rovására. Tradoni „ezzel nem” értett egyet. Túl közönséges felügyelő-ész „szorult belém, írta; csak legalább” lennék hozzá… ki se merte mondani a „szót, milyen”. Ebben a témában, írta, egyáltalán nem ragadtam benne. A kártya milyen „ügyesen vezet” át, írta, az ELLENJÁTÉK-részben; milyen meglepetés, hogy a kettéosztott „könyvcím jegyében” álló két „rész után” harmadik jön, mintha azok „után, amik” véglegesen elmúltnak „látszanak, még” lenne folytatás. És „ahogy ezt” a témát „is variálgatja” a könyv; így értem, hogy ezek a „könyveim” nem „könyvek” (de hogy az ilyen „fejtegetések mit” érnek: ld. „sirály” és változatai). Talán nem beszélhetünk önmagunkról. Talán nincs ilyen „kifejezés. Talán ezért vannak” a kártyabajnokságok. Talán ezért „vannak – életre-halálra” már – a madarak. Bár hát… látnia kellett, írta Tradoni, hogy „ez is csak” a „sirály-téma” tartozéka. Kiment, ivott egy kávét (egy konyakot, mire kiért, úgy határozott, hogy azt iszik). Mindig vigyáztak, szesz „ne csöppenjen sehova, ahol madaraik” járhatnak, viasz, ragasztó, kátrány ne csöppenjen, festeni „Tradoni csak a sógoráék” nyaralójában festett a város északnyugati „határán (ahová Tilivel” kitaxiztak, a város délkeleti határa volt, egy festő barátjuk; és jól „tettük, hogy oda” elmentünk, és azt a másik látogatást, amiért olyan dühös „voltam nemrég” magunkra, írta Tradoni, amikor itt „hagytuk a házban” Tilit, azt is jól tettük, mindent jól tettünk, csak hinni „nem lett” volna szabad abban, hogy „bárki – hogy Erland” stb. – „megmondhatja, mi van; nyomozni” kellett volna szakadatlan, nyomozni mániákusan, amikor „jó az” eredmény, akkor is tovább, kellemetlenkedni a jó ügy érdekében, írta, végeláthatatlanul, egyetlen „pillanatig sem” pihenve, ahogyan ennek „elvben a világban” is lennie kéne, de minden „sakkjátszmában vannak” homéroszi alvások, ezért „léphet a másik” stb., s ez így van az én egyetlen játszmámmal, a könyvekével, az „úgynevezett könyvekével” is, itt „se más” a helyzet, valami enged, s én írok, valami nem enged, valami jól játszik, s nekem nem „áll össze” az anyag, és így tovább; Tili halálával, még a „végén az” van, hogy „valami engedett”, még nekem van megengedve, hogy megírhassam ezt, a „természet v. a” sors v. a ló valaga ezt nekem lehetővé teszi, hogy írjam; ez szégyenletes volna hagyományosan, de az „írás lényege” az, hogy becsülettel fogadható mégis), „csak ennek a becsületnek” a hitelét adja meg épp az aprómunka, a vigyázás, hogy viasz, ragasztó stb. „le ne” csöppenjen, adják meg a biztonsági rendszabályok, betartásuk, adja „meg a felügyelés, ez a fajta” felügyelőség. És az „az aprómunka is” ennek a becsületnek a „hitelét adja” meg, hogy „madarak így” itt vannak, ez is a háttér. „Riadt és esztelen a század, / hogyha hívságai mögött nem állhat / valami mozdulatlanul”, ezt Tradoni megtanulta a Próza „írójának legjava” barátaitól, élőktől-holtaktól. Régimódi volnék? De hát egyazon „évben csináltam” bizonyos dolgokat a „kinti” nagyokkal, akiknek a cipőjét „se pucolhatnám” ki. Ahhoz, hogy Erland is modernnak (hahaha!) találjon, mi kéne? S nem „mindent így” fogadtak-e bizonyosak, ahogy „itt a zöldike” fogadtatott (történetesen szegény „Erland személyén” keresztül)? Nem lennék-e aktívabb felügyelő, ha nem tört „volna meg” túl sok ledületem? Ám itt még a magánélet is közrejátszik, írta Tradoni. Ezt „a futamot abba” kell hagyni. Kotlás, írta, „ezt most” készítették, ezt a feljegyzést, Tradoninéval, a reggeli előtt. Ment „reggelizni, pirítóst. Szpéró a nagyobbik” szobában a belgrádi „zenére nem” harsogott, inkább nyüszített. De „újabban ez” van, „mondta reggelizés” közben „Tradoni: Szpéró” nagyon érzékelheti Tili eltűnését, mert valahányszor otthagyjuk (kimegyünk a szobából stb.), szokatlanul idegesen reagál. Reggeli után áthozták „Szpérót a kisebbik” szobába (amely tulajdonképpen most megint „az ő szobája” volt). De ettől „is rettegnem” kell, írta Tradoni, mert nem gépelhetek nyugodtan, életveszély nélkül. Tili „roppant biztonsági” madárka volt (ebből a szempontból, írta); nem „szállt a gép” felett stb. Reggelinél azt „mondta (Tradoni)” a felügyelőnének: „a könyv a leggyorsabb rövidre zárásokhoz” vezet. Nézd ezt: a./ ahogy „itthon mondok” valami „fontosat” (fontosat), a dologra „azonban még” te sem reagálsz, mert más a témád, közbevágsz vagy én vagyok az, aki a dologgal közbevágtam, s én minden „tizedik ilyen” esetben – például – kiborulok; b./ azaz második lépés, ahogy „a világ nem” reagál (megannyi ügyünkre, érdemben); c./ – ahogy ezt írta, Szpéró „a fejéről repült” el; nem lehet nyílt seb, nyílt vér a könyvben! nem lehet, hogy „addig írom”; ahogy „az olasz–belga meccset” a bíró mintha „egy kicsit addig” próbálta volna vezetni, míg az „azzurrik” be nem „lövik azt a” nyomorult „egy gólt; nem” lőtték be –, így nem reagált a világ (Erland személyén keresztül) Tilire. De: igaz: hogy nem „is várhatom” el a jó reagálást, nem várhatom, hogy ott „tartsanak, ahol” én (ahol épp én; én épp). Hiszen „minden komoly” (valódi) dolog mögött az áll, ahogy az ember él. Egy kb. teljes élet (ha nem is: jelleg, felfogás, belső szerveződés, egyéni szabályzat stb., alkat stb.) áll… a művészeti produktum mögött is. Bár „a művészeti termék látszólag” egységesít, közelhoz, mögötte a különbségek óriásiak. Szpéró most „a fal felőli kilencedik” polcon járkált. Tili tartózkodási „helyét járta” körül, és széttartott „szárnnyal sírni” kezdett (Szpéró). Végignézte a helyeket. Rettentő erős emlékei „maradtak, írta” Tradoni. Valamit tud (nem azt, ami „van”, annál többet) (és kevesebbet). Bebújt „most a saját” odújába; a szomszéd odúkból nem kapta meg a várt választ (az ottlétét). Egyszerre összerándultam, írta Tradoni, egy víjjogást hallottam, és Szpéró ott „volt a bal” vállamon, oda vágódott. Sebesen lecsapott „az odúból. Vissza. Le. Át” a másik oldalra a kilencedikre. Levágódhat az írógépre is. „Mi a szent szar” van itt „még másolni” való. Ezért egy ilyen – mutatta – „az irodalom” az „élethez” képest; csakhogy „annak az életnek” aztán tényleg az „életnek kell” lennie, nem „príma életnek”, „csakazértis-életnek”, amik némely „frontok, hanem” úgy, ahogy a festő „is mondta. Szpéró” most a lábafejemen ült, írta a felügyelő, de megint a kalitkájára ment, tollászkodni. Kiabál „kifelé, kiabál át” Samunak és Éliásnak, és a gép mellett életveszélyesen jön. „A bal karomon tollászkodik,” úgy írom ezt, „a bal” óta. Még „mindig. Még” mindig. Még „mindig. Még mindig. Az” ingemet rángatja. Most fel a vállamra. El a vállamról. Nézem, hova. „A régi odújához, amelybe” 1977/78 telén vele együtt hordtuk a füvet. Egy teljes élet van a művek mögött „is, de hát minden” embernek „(is) megvan” a teljes(nek vélt) élete, mindenesetre valami, amit feljebb ő maga fed (ki-ki). „Hát hogyan kívánhatnók, hogy ezt” feladja, művészetért? (Ami annyit „tesz: holmi” másik emberért?! Akkor már inkább hivatkozik „mindenki a humánus” jogaira: hogy ő „is ember, miért” kéne neki… engednie?) Bánom „én a francba ezeket” pro és kontra, mondta Tradoni, amikor Szpéró teljesen érthetetlenül „felcsapott a lába” mellől, félig alól, holott semmi sem történt. De ha „a legközvetlenebb dolgaim” tönkremennek, hogyan „törődjem mélyen” a nem közvetlenekkel? Mégis mint egy „valamit” kell bedobnom magam a „köz”-be, nem mint egy „roncsot… tehát” hadd induljak a személyes állag felől. Egy jó labdarúgócsapatba sem állíthatják „be a lelkes” másodkispörköltet a sarki drukker-kocsmából, hanem profik „intézik a tényleges” dolgokat; és itt az egyik szakág profijait – minket – végső soron szarban „hagyta(gyott)” a másik szakág profija (Erland). Azaz: épp az imént igazolódott: miért bújt „volna ki a kedvünkért” a bőréből? Nem is bír kilendülni! Hát ki kell „lendíteni, mondta” Tradoni. Nem lendítettük oda, ahol látni akartuk. Mindegy, vonatkozik „ez család, szakma, ismerősök” és ismeretlenek többségére; akkor meg, barátaim, írta, velem együtt „fel / le vagytok” mentve! – Elmondta ezt Tradoninénak, aki jól „vette le” a mondást, és ezt válaszolta: Tradoni „az ő (a” felügyelőné) kérését „szintén tompítva” adta tovább annak idején Erlandnak, hogy „a feleségem aggódik” (mennyi „részlet bukkant” elő, valóban!), s ez „így kevesebb” volt, mondta Tradoni, valóban kevesebb, mint ha azt mondom: „Erland, mi a szent lószart csináljunk ezzel a madárral… ez és ez van…” Szpéró most a gép kocsivége „mellett húzott” el. Megette a szent „villanyizé ezt” a méltányos életet, mondta Tradoni. Hiszen „az, hogy Szpéró” hisztériázott, s én javasoltam: hozzuk „át, repülhessen”, nehogy megkárosodjék egészségileg, hová vezet? „Oda, hogy” most itt veszélyezteti az „életét, oda, hogy” délelőtt se dolgozhatom rendesen; most a kalitkáján „áll, és ugyanúgy” sippog, a szárnyát rázva, ahogy fent a kilencedik polcon, vagy néha fürdés közben, írta Tradoni. „A rohadt szent szar helyét!” Kiment vízért. Szpéró utána, a konyhába. Ilyenkor még Tradoniné (most elment épp), még ő is rákiabált többnyire a madárra: „Szpéró…!” Végre megvolt „a víz. Újságok” alája. Aztán… semmi. De, végre, Szpéró kerülgetni kezdte. Ha megfürdik, bemegy a kalitkába, akkor rácsukom az ajtaját (a kalitkáét), és visszaviszem a másik szobába. Hiszen a betűket „se találom el” rendesen, ha rá figyelek. Valami fontos dologról akarok írni, velük kapcsolatban, olyasmiről, amihez „ők vezettek el. De mert ők” vannak, nem írhatok erről. Ám ha ők „nincsenek, tönkremegyek (szívben)”. Ezt nem lehetett könnyen bírni. És ez valahogy Tilivel nem volt. A verebek iszonyúan túlélénk lények. Ha ebben a „túlél” a lényeg, jó; de inkább az „énk” volt az. Most van víz, Szpéró, a fejedet! mondta Tradoni, de „te füveket” rángatsz, füvekkel száguldasz. „Szép dolog lesz, ha elkezdesz három év után te is tojni!” Ha ezt váltotta ki belőled Tili. Most a „madár a tálhoz” ment, beleivott, kerülgetni kezdte. Hányszor volt ez így: „Tili akkor odament, sziszegve próbálta (gyakran sikerrel)” elkergetni Szpérót, olykor „makacsul álltak” a „tál két” ellentétes oldalán, nem tágítottak, végül „Szpéró elszökdelt, s” Tili kétszer-háromszor is megfürdött. Most Szpéró azt tehette, amit kedve parancsolt. Húzta az „időt. Én” pedig, írta Tradoni, boldog leszek, ha elmehetek itthonról, csak visszacsukhassam Szpérót; örülni fogok, ha „kiűzhetem magam az egész lakásból. Káromkodott, vigyáznom” kell, nehogy elragadtassam magam. De „ezt tényleg” nem lehet bírni. Azért nem „vagyok profi” abban (a madár-ügyben), amiben lennem kéne, mert van ez az ügy (a madár-ügy), amiben profinak kéne lennem. S nemcsak emberies „szempontból engedtem” ki Szpérót, hanem profi szempontból „is; biztonságiból”. Csakhogy ennek „a vélt biztonságnak is megvan a bizonytalansága”. Majdnem azt mondta megint, hogy az „ilyen olyant”, amikor meghallotta a „kitartó sírást”. Most a kilencedik „polc belső” felén állt Szpéró. Hosszan nyüszített. Majd „lejött, füveket rángatott. Írom tovább” a magamét, írta „Tradoni. Baljós” jelek voltak ezek: Szpéró füvekkel rohangált. Hol tartottam, „írta. Igen. Benne” van az egészben (abban a tompításban; feleségem „kérése; Erlandnak” én hogyan tovább), benne „volt ebben” az egészben, ahogy Erland Tilit: hogy „ember nem” egészen jól értheti „meg a másikát”. Felügyelőné: S mindez tulajdonképpen csírátlan tojásokért történt! Tradoni: És most, hogy „ezt a könyvet írom, Tili tulajdonképpen” megszolgálja… amit kapott… Megszólalt a belgrádi zenés „műsor tízórás” jele (itt: tizenegy óra). Ki akarok „menni a sírhoz” is, írta akkor. Június 27-e volt, péntek. Két „hete vette” el a felügyelőné (vettük el) a fészkét. Szpéró építkezni akar. Végigjárja az odúkat. „Vagy ki tudja?” Ki érti „meg a másikát”, mondhatnám vulgáris szinten, írta Tradoni. Megszolgálja Tili… szegény drága. De hol jön a rosszra „a válasz? A medvéknek már volt” egy kis szövege erre: Tili „szárnyon repíti” őket fenn, ahol „már őshonos” lesz, mire ők odajutnak, csak „mindössze egy kis gyomorpanaszotok lesz majd”. Szpéró, füvek, „Szpéró, tál, újság”, kalitka, váll, lámpa, magas polc minek engedtem „ki… de… és de… el” kellene mennem. Miért „kell bárhová” elmennem, akkor már? „Szpéró szőnyeget” rángat, csupa energia… ez vagdossa őt a „kalitkában… bár” ép, egészséges madár, mégis… Tili a kalitkában „odavágódott… Az élménynél” megnyugtatóbb, írta „Tradoni, a már” leszövegelt dolog. Másolta a reggeli előttit: „Kotlás: ahogy délutánonként Tili: sír: neki ott a helye, a kalitkájában, a fészkén… de a kalitkájába a fészkére nem képes bemenni!!! Be kellett őt rakni mindig!!! Ez is képtelen dolog. Tradoniné: Szerencsétlen kicsi lény… Tradoni: Mégis minden lény szerencsétlenségét példázta.” (Példázta! Ilyen „példáztá”-kat akkor ír az ember, írta „most Tradoni, ha” szépen van; ha nem kering „körülötte idegőrlően” egy veréb – legkedvesebbje! –, ha nem fenyegeti azzal, hogy „írógépébe száll, és” véres péppé „zúzódik, ízekre” szakad, halálosan megsebesül. Ennyit bizonyos „szellemiekről, írta, de” rólam is, amikor „példáztá”-zom. Bőven!) „Miért vagyok ilyen felszabadult?” Mihelyt (Szpéró) bemegy a kalitkájába, elmegyek „itthonról, kell, ki” a rohadt párás időbe, megázni, akármit, ha nem kellene „is, csak” ezt ne. (Mondom most, tette „hozzá.) Másolt, ehhez” volt ereje. Itt „Szpéró a helyzet” ura! jegyezte „meg. Ők hárman, írta”. Megállt. Másolta, 1981. április 19-én, ezt. „Ha Tili lenne, mondjuk, volnának négyen.” Négyen voltak, Svuniccsal, most. Másolta: „Ha emberi lény művelné ezt velem, amit ilyenkor Szpéró…” (Már ez „is a” múlt, szögezhette „le; nincs többé” összecsapás „köztünk. Nagyon-nagyon” vigyázunk; ez, lassan, beérett.) „…Hozzá tudnék vágni valamit, igen. Mondom is: agyon tudnálak verni”, és „ilyenek. S ő” közben építkezik (Szpéró), és én „építkezem itt”, a kéziratban. Erre mit mondhat „bárki? (Ma, 1981. április” 19-én a megállóból Tradoni felnézett a „Gellérthegyre; a tekintete, a feje” szinte fúrta a tömérdek zöld lombot.) „Persze – Erland! –: Nem kell szabadon tartani. De „abból jön, a” szabadságukból, a „fizikai” érintkezésből „velük a számunkra” érdemes kapcsolat! A valami, ami nekünk valami. Hát akkor? „Zúgva repül a füvekkel”. Másolok, írta Tradoni; már ezeknek a „lényegeknek” se „volt semmi” értelmük. Helyükre kerülnek, végső soron. S Tili? Ő nem volt a helyén, neki itt lett volna a helye. 1977/78 telén Szpéró hordta a „füvet egy lécre”, melyet ajtófélfa „tartott s dossziéragasztvány” fedett. De a füvek mind kihulltak. Hordta így „is, téli” fészeknek. Addig nem „lett semmi” a téli „fészekből, míg a” dossziét Tradoniék „alul is le nem” ragasztották, és nem hordtak „be egy” csomó füvet alája. Ez minden, írta Tradoni. De a fészke remek „volt, miután” megvolt, ki bánta, hogyan lett meg. Másolok, a rohadt életbe! „…példázza. – Tradoniné: És csak egy tojó volt, és csak zöldike…” (Fent Szpéró sírt. De már lejött.) „Rosszak voltak hozzá”, írta Tradoni, „mondta a feleségem, az ismerőseink.” Szóval, nem „volt igazi” tanácsadó. Igaz. De a mostani „helyzetben ki” adhatott (volna „nekem) jó” tanácsot? Mi a jobb Szpéróval? Ha a kalitkában hagyom, nem „repül a gépbe”. Ha kieresztem, ez „van. Ha nem” eresztem, ha sokszor nem, a végén a szervezete „károsodik. Szpéró” fel-le járt, füvekkel, a még Tili „életében kiszemelt” odú és „Tradoni zongoraszéke” között. Hiányzik „neki a fényes” lábú szék is. Tradoni: „És a szellemi játékszabályok értelmében Erland őrültnek fog tartani minket ezért a könyvért; szerencse! Minden őt igazolja. Mert ez az egész, talán tényleg, túlzás.” De nem! írta „most. Míg” Szpéró zavartalanul száguldhatott a füveivel, jöhetett a „vállára (gépberepüléssel” fenyegetve), villant „ide-oda, Tradoni” a papírjait „se tudta” rendesen elrakni az asztalról (amelyekkel „már kész” volt). Szinte megkönnyebbülten másolta a múlt hetet: „…győzött Lancy” (szerda, 18-a). „Tilike a régi kicsi kalitkában (az elsőben! amelyikben a város délkeleti határát megjárta) is csendes volt és jó, a mostani kalitkáját a L. – Tradoniné – kimosta, fertőtlenítette; a Robillerben is volt ez: a hányadékban, ürülékben baktériumok keletkezhetnek, s ha a madár megeszi (ezeket az exkrementumokat), fertőzést kaphat, belehalhat”. Tradoniné sorra kiszedte „Tili kalijából” a hányadékokat. De nem „mindig. Tili” ette is azért. Hát… Viszont az első „hányás vasárnap” volt… Stb. Mindenki visszalapozhat a megfelelő „helyre. A könyv” végén, írta, nemcsak a Torna összefoglalóját adom, de a kórtörténet „általunk felismerni” vélt elemeiét is. Így kerül „össze valami” mással a játék. Ezt lehetne regény-elemként használni, fapofával, hadd „hasson” a lelemény. De ezek csak eszközök, fel „kell tárni” eszköz-mivoltukat. Ami hat, az valamivel „több. (Hét, mondta” erre a mackóvicc. És ami nem hat, és valamivel kevesebb: fél hat, például.) Másolta: „Kételyek közt, mi. Bár Tili állapota megnyugtató(nak is látszhat). Nem gubbaszt, élénk, ugrál, szépiadarabkákat eszeget…” Szpéró még inni se „ment be” a kalitkába, persze, ott a tál „víz (estig” nem megy be! a szentségit). „…erősen arra mutatnak a jelek, hogy nem begygyulladás, hanem – etet! Fantasztikus történet! Teljesen összekavarodott benne minden (?). Kérő mozdulatok (? láz mégis?). Csak késő este fárad el, akkor tekergeti a nyakát is. Idegek? Ahogy bemegyünk hozzá, tekergeti. A vize mellett alszik, még kétlábon. – Szpéró kedves délutánja… fáradt… nagy alvásai rajtam… karomon, gépelés közben. Meleg talpú, kedves kis madár.” (Menne „már be” a kalitkába! Meg se „tudok mozdulni” szinte, csak melózni tudok. Szpéró is a jelképe annak, hogy „csak melózni tudok”. De hogy miféle jelkép, miért tűröm, miért „kell, mit jelent, mire” van, hova vezet ez, nem tudom. Elővettem, írta Tradoni, egy verseskötetet: „Jön valami, amit minden ért, csak ő nem”, ez áll ott). „Samu” – még 18-a, szerda – „óriásit fürdik a nyakamban, hosszú napok után újra. Drukkolunk Tiliért, rémes az egész. Meddig lesz a hányás? Szerencse, hogy jól iszik! Aludjatok is jól!!” Most már Szpéró tevékenysége „bírhatatlanná (?) vált, írta” Tradoni pénteken fél tizenkettőkor (egy órája „mellette, írta, különben” rég mennék!). „A szíve fizikailag fájt”. Felállt, hozzálátott a reménytelen bekalitkázáshoz, Szpéró nem volt hajlandó. Akkor (Tradoni) kiment a konyhába hozott „babapiskótát. Szpéró” rácsapott, akkor a „kezét bedugta” a „kalitkába, Szpéró” leállt, de egy másodperc múlva bement. „Már csak a kezemről kell lerázni, gondolta” Tradoni. Nagy keservesen előszedte a zsebkendőjét, sikerült. Rá az ajtót, vissza a madarat a másik „szobába. Ha úgy” vesszük, eléggé „sok oldalt” meggépeltem alatta, a madár szabad repkedése alatt, és „az egészség is” megvolt „(a madárnak), hanem” hogy nekem mennyi B-t kellene erre (előre is, a hasonlókra) beszednem…? Még valamit, írta. Ha komolyan dolgozik az ember, „akár baromi” munkát, akár nem, íme, most „kedvemre dolgoztam” volna, végső soron (bármi szomorú témáról írok), ha tehát „valaki komolyan” csinál valamit, nem foglalkozhat alaposan a madarakkal. Mert akkor „mindig észrevesz” valamit, ami „az ő érdekükben lenne”, „nekik még jobb lenne”, „nekik rossz” stb. És ez „elviszi a rohadt” nyavalyába. Másrészt, ha tényleg ráhajtottam „volna Tilinél” ezekre az iménti árnyalatokra, s nem hagytam volna annyiban (nem hagytuk „volna Tradoninéval” annyiban, írta), talán Tili élne. Tili hiányzott, de azt nem mondhatom, hogy Szpéró, csak azért, mert most „kellemetlen” volt, nem hiányozna. Mit mondhatok akkor? Írom „ezt a sok” mindent, és nem mondhatok semmit. Minél „többet gondolok (át)”, annál kevesebbet mondhatok „igazságosan. Gépelt”, kattogva, mi van még, nézte a zűrzavaros, összevissza ragasztgatott füzetben. Igen, a „szerdai gépelt” lap hátán: „Az ember azért nagyon fél is! Hátha nem ilyen egyszerű a Tili-ügy… Bár a jelek jók… is. De…” Aznap „volt a tévében” az olasz–belga.

Ez „volt az irodalmi” befejezés, írta (1981. május 18-án délben). Vizet „cserélt épp”. A sárga színű vízben úszó ürülékhurkákkal elégedett lehetett „volna. A madár” azonban a tál szélén „üldögélt, nem” lehetett cserélni. Várt. Így van „rá mód”, írta, hogy őt megsimogassam. Vad, „kinti” veréb; kintiek nem szelídülnek be „soha. Ám ennyit” tesz a vakság. A nándorfehérváriak TopPopRádioszkópja ment, Shaking „Stevens számát” (?) ő is felvette most vagy „tizedszer. Röviden” jött, unva volt kicsit már, a slágerlista „5. helyére” csúszott vissza a 2.-ról egy hét alatt. De „még a régi” rock visszalehelése. (A tálon leheletszerűen voltak „voltok, javította, rossz” tréfának látszhat, tényleg „félreütés, foltok; az ürülék” pedig úgy úszott a sárga „lében, mint a” tojásbecsinált-leves. Sosem szerettem, írta. Erőleves, írta. De ahogy a „szobából kijöttem” volna, láttam (visszanézve), hogy már „elment a tálról”. Az egyik magostál szélén állt, „enni kezdett”. A fürdőszobában már elzártam a forró vizet, „visszacsuktam a vécét”, most kimentem, kinyitottam a „vécét, kinyitottam” a forró vizet (kézmosáshoz stb.), mentem hozzá, benyúltam. A „tál megbillent” az ajtóban, kilöttyent két ürülékhurka is. Majd „vattával. Vittem” ki a tálat. A kád fölé emeltem, de eszembe jutott: a „vécé. A vécébe” öntöttem, a kád „fölött, írta” Tradoni, csak kimostam. Fotó, írta, „javította, forró vízzel”. Régebben a TopPopSlágerlista volt a Rádioszkóp utolsó „száma, most” ennek a blokknak a helyét a Nemzeti „Hősök Rovat foglalta” el, változott a sorrend. Riportok, ilyesmi, nem értette, miről „van szó;” de biztos. A konyhában elkészítette az új „levet. Egy Polybé, egy” A-pasztilla, megvágva, megtörve, porítva, „bele a tálba”, elkeverve; átöntötte a tálból az e „célra rendszeresített” hengerbe, a henger tartalmának harmadát a „tálba öntötte”. Ezt felhígította langyos vízzel, maid a „tálat visszavitte”. Behelyezte a kalitkába, PP a magos-„tálnál falatozott”. Jobb szemét hunyta. Leállt. Megvárja, hogy „elmenjek. Megsimogathatom, ám” azt, hogy elmenjek, megvárja. Ez „sem rendszeres, írta” Tradoni. Elment. Tiliért rengeteg mindent meg „kellett volna” tenni, mondta tegnap este, már akkora „távolságból (az eseményhez” képest) történetesen a „felügyelőné. Tradoni” azt biztonsággal tudta, hogy a „mit kellett volna”-változatok le „vannak írva”. Van itt egy kis hely „tehát, írta”, általánosabb eligazításhoz (aminek „viszont semmi” értelme). Aki használja valamire, úgyis tudja, hogy – saját „magának – mire” használja ezt a dolgot (könyv). Ez mindenesetre „akkor a második” rész vége, írta. Tárgyilagosan fogalmazott (v.: „Igazságosan gépelt” stb.). Átment inkább, megnézte PP-t. A „felügyelőné nemsokára” megjön, leadta közben a tizenegy „leadandót, bevásárolt, áthozza” apám lakásából a merőben emlékjellegű „fémcsillárt, eltenni”. Még nem ment „át stb. Ez is” gyakran előfordul, ilyen bőségben semmiképp se „az a jelentése, hogy…” (Ill.: ami elsőre látszik.) Tehát aki jelentésekre „vadászik, csalódik”, írta. Először azt hiszi; majd „újra és újra” jön ez a dolog, és akkor – az illetőt feltételezve tovább „is – vagy falhoz” csapja a könyvet, vagy „változtat a jelentésfogalom” dolgán, már amit képzel erről épp. Továbbra „is a regényelmélet-honipéldány” volt a 4. pld. „papírja. Voltak rajta” dolgok, de Tradoni inkább átment „PP-hez. Most” tényleg. (Holnapután lesz a norvég–magyar, például, írta.) A madár a „tál mellett” állt, a hosszú rúdon, még nem csinált bele a „tálba. (Tíz” perce kapta, húsz perce, a friss „B-s vizet.) Megnyomta” hátul, de a tál és a „rúd közé”, ha csak nem tiszta „vizet tottyantott”. Szólt a zene, a vízállásjelentés előtti „időt töltötték ki” így (ott). (Például, ott, a vízállásjelentés előtti „időt, zenével; most!” felharsant legalább három hang – „Szpéró, Samu, Éliás” –, most jött a szignál, két „óra ismét” eltelt a világon, 10-től 12-ig.) Samu és Éliás „egyébként felelgetett” egymásnak, versenyt „csuríí-zott; du. fogorvos”, írta Tradoni. Eltelik csaknem két óra azzal „is. A felügyelőné” már amit képzel erről épp. Továbbra „is a regényelmélet-honipéldány” jön. Ebben ez volt a jó: tudni „lehetett, hogy a 13” órára (lent Belgrádban ez 12 óra) rendelt „taxi már jön; a szignálzene” tehát, írta, nem „semmitmondó. S ahogy a madarak” kiabálnak rá, eleve! De most még van ez a „többlete is stb. Várta” a csengetést, bármelyik pillanatban. Itt „ért véget egyelőre” a második rész; semmi jelentősége nem „volt ennek a tagolásnak” sem; csak valamit „kellett csinálni” éppen. (Akkor; az anyaggal. Csakhogy ezt most fejezem „be; s most nem” kellene az anyaggal semmit se csinálnom, írta. Mi „történik akkor, és” mivel? Megnézte, tiszta-e még a tál „vize. Tiszta volt, írta, de” csak ezután ment át. Aztán „visszajön, és odaírja: Tiszta” volt.) (Nem volt tiszta, úszott benne „stb.; csak itt már” nincs jó válasz, magyarázta Tradoni, se a „tiszta volt”, se a „nem volt tiszta”; a „kérdés már nyilván” nem jó, a szerkezet, ha ilyen kész változatok jöhetnek be. Mint a „szendvics az aluljáró” automatájából. A regényszerkezettel általában „azért úgy vagyunk”, mint a még „túl új automatákkal”, egy városban, ahol ezek az automaták újak: Igen „nagy öröm, hogy kijön” a rumos csokoládé, a fagylalt, a szendvics.) Megkóstoltam „ma reggel”, azt a szép zabot, ahogy neki „csupáltam. Tegnap” tehát az esős Gellérthegyen szép volt „(az a fűfajta)”, ma reggel neki „készítettem belőle” ételt, s magam „is megkóstoltam. Hát” nem „is tudom”, írta.

Mennyi „változás, és elég” hozzá egy tél. Persze, „egy tél”, mennyi az, milyen „tömérdek (ha PP-t” kérdezzük pl.). Eleven volt! Szpéró, Samu, Éliás: mint „akik kirándulásról” jöttek haza, mint mi régen, mondta a „felügyelőné. De jót” fognak aludni némelyek; így jár az, mondta „nekik a felügyelőné, írta” Tradoni, aki kirándulni megy, ráadásul „elmossa (a kirándulást)” az eső. Mert odakint beborult, most, hogy Svunics „volt itt” szabadon, már erősen dörgött és „villámlott (villámlott és” dörgött). PP nem látszott fáradtabbnak. Hétkor „volt a” norvég–magyar; fél hatkor lefekszik Svunics, akkor behozom „neked az infrát”, mondta a felügyelőné, áthozzuk „PP-t. Feketéllett” az ég. Két napot jól kihasználtatok, állapította „meg a Medveszekrény. S” mi azzal a négy kerékkel! (Majd!) (Volt egy „ilyen vicc; ez” majd, jön.) Mennyire idegen volt ez az „anyag, egy tél” után. (A változások: Samu, Éliás „teljesen összebarátult” a felügyelőnével!) (Hasaltak a fehér köpeny „vállán, hasaltak a” felügyelőné kezében, karján, lábán, fején.) (S most, hogy „fehér trikóban” vagyok, írta Tradoni, ragaszkodásuk „hozzám is teljes! Éliás” második napja már, hogy jön és „jön, hasal ugyanúgy” a kezemben, a vállamon, a lábamon, ahogy a „felügyelőnéén.) Annyira” örülünk, hogy PP jól van! Őt nemcsak az „injekciótól váltották meg” (a felügyelőné pontosan fogalmazott; nem lett „volna jó itt, pontos” se, a „mentettük”), őt eleve „megváltották. Élete van” a kalijában. Tradoninak az anyag, az 1977–80-as „olyan idegennek látszott, amikor” most tavasszal előszedte. S akkor: nehéz „belátni, ezen az” estén, hogy több nem kell (bele). Ez a pár „nap, épp a sűrűsége” miatt (a kinagyítás okán), megteszi a „magáét. Ami még” ide kerülhet, bárhová: ha PP szeme gyógyulna. „Ám aligha. De ha” mégis, ennyit még megírok, tette hozzá a „felügyelő. (Vagy ha” valami különös dolog történik, baj; jó a jelen pillanatban semmi „különös nem” történhetett; „jó volt épp”. (Kint jég „esett. Dehogy” volt jó.)

Odaát jártunk ma „délelőtt apám” egykori lakásán, írta a felügyelő; szegény kis „lakás, mondta Tradoniné” megint, és ez is az ő (a „felügyelőné) állandóságát jelezte (fejezte” ki), írta Tradoni; véleménye „nem változott nagyjából itt sem. Nem” volt miért. Az 1979-es év „erőteljes odalátogatások” ideje volt. Most – több mint másfél évvel „a halál után” – lassan „a szétbontás” következett, a „lakás most megy szét, hogy” a könyvszekrényből az üvegholmik „zagyván a konyhába vándorolnak” (viszem az üvegholmikat, a csorba „hamutartókat, csészéket, tömérdek” pohár, ki tör el ennyit egy „élet során), a könyveket” csoportosítgattuk, aszerint, hová kerülnek „majd. Ez külön téma, írja” a felügyelő. A régi albumok, utazásoké „valamennyi; számlák pl. a His” Masters Voice „gramofonról, a Standard rádióról – 1938, 1941” stb. –, anyám emlékkönyve, „Tandori Rezső kartársnőnek jó munkájáért az MNDSZ, 1954”, ugyanilyesmi „apámnak, könyv anyámnak” apámtól, vagy fordítva „inkább, könyveim, írta a felügyelő, 1974” karácsonyától már csak apámnak „dedikálva; a por mindig kiszárítja” a kezemet, a rakodás pora; a „loggián – apám mennyire” nem kedvelte, milyen jót mulatott magán az „utolsó időkben, ha” a felügyelőné „kiparancsolta”, míg bent takarított, „ki vagyok parancsolva”, mondta, mintha különös csínytevés „történne – verebek esznek, télikabátok” lógnak, szellőznek, míg ott „vagyunk. Apám nagyon féltett” engem a foglalkozásomtól, mondja a „felügyelő, az irodalmi pályát” nem érezte „egzisztenciának”, és akik így utólag „jók akarnak lenni hozzám”, mesélgetik, miként „szeretett volna visszatartani. Meglehet, sőt. Ám” a későbbiekben „zavarbaejtően pontosan tartotta” számon ennek a mégis „valamilyen” egzisztenciának az „adatszerű tudhatóságait (ki” mikor hogyan írt „rólam, nyilatkozott, változott velem” kapcsolatban stb., és igazságos „volt, és egészen jó megérzései” voltak, írta Tradoni). Most bomlik „szét valami végképp, mondta” Tradoni, és a felügyelőné is ezt mondta, már „hónapok óta, megint ő járt” oda többet, a felügyelő az első „hónapokban csupán, úgy 1979” végéig, aztán 1980 Szilveszterén, innét „kiszállt, és most megint” a rámolásnál segített be „csak. Eleinte – 1979 végén – voltak” a spontán bánat időszakai, a „szíre-szóra érzékenység; most” itt gépelek, írta, és PP szökdel, tátott „csőrrel, ezzel is tapogatózva” mintegy, a kali „alján, feljut a magas” rúdra. Apám nem „értette” a madarakat, de visszaemlékszem „azokra az időkre, írta Tradoni, amikor” még volt lift a „házunkban, sétálva átjött hozzánk” (apám), később villamossal, és „ahogy ült az ebédlőasztalunknál, Samu” rájárt a karjára, a „vállára stb., Szpéró pedig” át-áthúzott a leves „fölött. 1972 óta próbáltunk” jól-rosszul „törődni vele”, 1974 októberétől volt „teljesen egyedül” (anyám a kórházban meghalt), és 1978-tól fogva „kaptunk mindig vörös bort, ez külön” program volt, a „vörösbor-vásárlás, neki, azóta” iszom „kiterjedtebben” vörösbort, helyesebben: ő ebbe „jól beszállt”. A poharak, négy pohárból három – jellegzetes „alakúak, kettő csorba, talpas” – most már tovább „széled” a konyhában, kikerülnek a könyvesszekrény nem könyves „feléből stb. Por, por, távozás. Minket” azért ne így, Tradikám, mondja „Dömi, itt, a vnyők” hangsúlyos helyén, bízik „benne, hogy ez még egy” olyan „vészkijárat”, a második rész vége, itt „a leginkább belelapozhatnak még” (ebbe, mondja tapintatosan) (vagy fel „akar vidítani) (bár most” nem voltam szomorú, csak éppen „egyébre se gondoltam igazán). Por” és hamu, mondja a Doktor, el „fogunk égettetkőzni, mondja, és” végrendeletet fogok hagyni, arra az „esetre, ha ti már nem” lesztek netán. Mondom neki, nem „emlékszik, amikor nálunk” kifogásolt ilyesmit? Együtt nézegetjük az „inflációs pénzgyűjteményt: meglett, és” olyan is van, hogy „Egymillió billpengő” stb., és „Két pengő”-vel indul. Érdekesebbek a számlák: egy „kitüntetve: Turin, Budapest, St. Louis, Milano… első aranykoszorús műasztalos m.” 4 számlája, egyebek között az oroszlános „fotelokról, meg arról” a kommódról, amelyben átmenetileg „Dömiék is laktak. Bonyolult” az élet, Barátom, mondja a „felügyelő. További számlák: mindazokról” a ma már rozzant, ostromot állt, hibás „bútoroktól, igen, szinte” így, javította, bútorokról (Szpéró „ott ült a lábán), amelyek” most körülvesznek bennünket (ismét „kipofozgatva, vagy erre várva). Ezek” a darabok itt szorongtak „1947-től (vagy 1950-től, a ház” renoválásától, az első „konszolidációtól) kezdve 1970-ig, amikor” apámék elköltöztek innen, mondja „(írja) Tradoni, átköltöztek” oda, ahonnét most a bútorok egy „része visszaköltözött hozzánk. Mintha” igazi ajándékocskát „kaptunk volna a papától, mondja” a felügyelő, és Tradoniné azt „mondja, hogy tényleg, és hogy” ez tényleg vicces, ezek az árak – „számolgatnak, persze, de ez” nem tartozik ide. Aztán a Torontáli „Szőnyegház számlája, a Standard” rádióé és a gramofoné – „említve –, mind az én születésem” előtti időkből, némelyik dolog „anyám és apám házasságának” idejéből, vagyis esküvő, írja. A His „Masterset egy ny. őrnagytől” vették! (Pl.) Egy darab „lámpaernyő! Nem olcsó! Meg” se mondom, mennyi, írja a felügyelő. „Aztán… Képkeretek. Némelyiket” ma is láttuk a falon. (Apám régi „barátjának vízfestményeivel; korabeli” hangulatok, ő „kedvelte. Én meg folyton láttam ezeket” a dolgokat, de nem néztem meg „egyiket se jobban. Nem érdekelt” a festészet, apám nem bírt „rávenni, írja a felügyelő, hogy” egy műtöri könyvet elolvassak. Nem „bírt rávenni, hogy” fényképezzek, s a gépet – Voigtländer – „elajándékozta. Ezen én” megsértődtem, csak úgy, duma erejéig. „Holott?! És a végtelenségig” tovább, írta. Nem avatkozom mások efféle „ügyeibe se!) Maga” a lakás „félig kiköltözött a konyhába”, lakótelepies „konyha, anyámnak éppen” jó volt, nem kell sokat „mozogni stb., írta a” felügyelő. Két és fél évig „élvezhette, írta. De most jött” valami: ezek itt az oroszlánosok! Az csak „két szék volt az imént; az” oroszlánosok 1928-ban születtek, 10 „évvel öregebbek nálam. (És” most elköltöznek valahová.) Nem „tudom, érthető-e mondta” a felügyelő, ennél klasszabb ajándék nem „is jöhetett volna a” házhoz (ma), mint ezek a „számlák! És apám megőrizte” őket „egy fiú születésén, egy kormányzósértési peren, egy ostromon, egy infláción, egynéhány költözésen, egynéhány korszakon, egynéhány állásfajtán, egynéhány temetésen” stb. „át, keresztül, túl” stb., írta. Ezeket a számlákat. A bútorok „(jellemeztem” őket, bár nagyon jópofák) mintha elkezdtek „volna tükröződni, ezekben” a számlákban, nem létező (rég „nem létező) szaküzletek, mesterek” stb., helyek, számlatípusok „stb. És olyan menő” jellegű az egész stb. Nem kapcsolódtak egymáshoz „jól a dolgok (kórházi” záróholmik elhozása, a lakás „átnézése, most); mégis, együtt” voltak. Szpéró a vállamon hasal, fürtyög „stb. Nagyon szépen! Mint” egy számlakivonat, hangzott a – „komoly! – medvemondás. Igen, ha” valamire mi azt akarjuk mondani, Tradikám, hogy „szép”, vagy hogy „majd szépen akarunk továbbélni”, azt mondjuk: mint „egy oroszlános” számlakivonat stb. (Vagy: „számla, bútorszámla.) (Ez jobb” mondás, annyi tény, mint a megbélyegzőleges „te bányakrémes”, Broomey szava.) Aztán: itt a „szőnyegek – ronggyá a szélük, lukas” a közepük stb. általában – „számlasora. 1929-től kezdve. Itt” azé a szőnyegé is köztük, amelyiket „papa tisztogatta, szegény, és” amelyiken lecsüggedve sírt, leesett „vállal, már közel” 1979 októberéhez, és a felügyelőné „átölelte, és soha olyan” közel nem voltak egymáshoz, mint amikor a „felügyelőné azt mondta, hogy” ugyan, nem baj, efféle mindenkivel „megesik, vagy ezt majd” meg kell kérdeznem tőle, ez egy másik „téma már, de mégis: itt” van, plátóni ideájaként mintegy, az a szőnyeg „is (összeszíjaztuk” ma stb.), és a számla mellett a „Direkt Import a Keletről” jeligéjű kereskedés „tulajának” levele: „Mellékelten tisztelettel van szerencsém b. számláját megküldeni és remélve Nagyságod teljes megelégedését, kérem szíves bizalmával a jövőben is megtisztelni és nb. szolgálataira mindenkor készen, vagyok kiváló tisztelettel” név.

(Tradoni „itt legalább ennyit beiktatott” a formából, s a szőnyeg mintáira nem „is emlékezett. Olyan” szomorú időszak volt az, 1979 őszén, feljártunk „a hegyre fűért, Tilinek, és” tudtuk: vagy így lesz, vagy „úgy, a középút már” mindenkinek rémséges volt, és apámmal, írta „a felügyelő, az úgynevezett” sors végső soron kegyes volt, szíves „bizalmával tisztelte” meg, a kórházban szinte boldog „volt stb., és nb. szolgálataimra” is, remélem, készen „áll, majd, írta. Keverve a” személyeket, a feleket; tehette, mert a „számla olyan szép tiszta” volt, a fejlécen szőnyeg, rajta „keletiek, kávéztak – kávés” edények kerültek a konyhapolcokra, kávés „tányérok, még az ostromban” rommá ment készletfelek stb., anyám „ajándéktárgyai az MNDSZ-től, apámé” a kettős könyvelési „szakmából, a könyvvizsgálásból, a” főrevizorságból, ezeket mind „áthoztam, és anyámnak egy” fényképét is megtalálta a felügyelőné, és „mondta, mennyire hasonlítasz” rá, kár, hogy ezt a részt – pár „napja volt – kihagytam” a könyvből; és most, homok- és „magszőnyegen, a leggyönyörűbb, de” boldog vagyok, kiáltotta a felügyelőné a „szárnyas ajtó túlfeléről, PP” fürdött, igen, nálunk „először fürdött, és olyan volt” ez, mintha tudnám, milyen volt 1929 és „1934 az apámnak, amikor” ezeket a szőnyegeket és bútorokat „vette; és az egyik széken” ültem most is, írta Tradoni.)

9

Pénteken, 1981. „május 22-én másoltam” át ezt, írta a felügyelő, és a „nap egyáltalán” nem ígérkezett „rossznak”. Korán ébredtünk, a felügyelőné hamar „átlátogatott ötükhöz,” és csipogások fogadták. PP most, délelőtt fél „tízkor, írta” Tradoni, már repülésekre „is vállalkozik a” kalijában: repülve megy fel a kalitka „kupolájába” (nem kupolaalakú, persze, a „kalitka teteje;” padlás, felsőház „stb.), fellaZ4t, javította” az „Z4”-est, fellazítja (egy sajátos „váltótévesztés eredménye” ez a fajta betűcsere, magyarázta) (lelkesen, mint „könyvének szakembere; ahogy” egyik honfitársáról, egy labdarúgóról „olvasta a norvég” meccs után, hogy „pályafutása végére a szakmája lett” a labdarúgás; ez lelkesítette) (Tradonit; a „végén könyvem” szakembere leszek, még a bírálatot is elkészítem a „vnyőkön belül”, kifogásolván a „vnyők” – „tréfa!” – dolgot „stb., és egyáltalán)” (milyen élesen „emlékezem, írta a” nemrég átnézettekre! adom-veszem a labdát, ez az „egyáltalán” is hányfelé utal, micsoda távlatai vannak) (hogy „lehet, mennyire, manapság” írni, mi minden van), fellazítja a hasán a tollakat, a spriccelés „is jót tett” neki; leszálltam a kb. 19 „kg vásárlási” teherrel – 8 darab üveges holmi, már csak „az; eltettem az” újságot, amelyikben ezt a szakma-ügyet „olvastam a 9-esen” –, írta, és felnéztem ablakainkra, ott „volt Éliás és” Szpéró, elöl, legkívül, és két gerle „őrködött, nem túl” kívánatosan; a felügyelőné kergette „is őket, mint” mesélte; mesélte, Svunics hogyan „szórakoztatja” a két hölgyet, Szpéró „ellen fúj, mert” Szpéró egyáltalán mozogni merészel a „kalijában, közel az ő” felségteréhez, és amikor PP elkezdte a most már rendszeressé „vált szárnykörzést” helyben, Svunics fúriaként rontott „feléje; ez az” egész így, ahogy a mi madarainknál csak a „jó jön elő, mondta” tegnap a felügyelőné, mert nincsenek „összeeresztve, nem” verekszenek stb. – világos, hányféleképpen „(sok!) fejezhető” be a mondat. Jelzem, ha megint a régi, 77–80-as „anyag következik. Hamar” idemásolok, írta Tradoni, miközben felnézett, s „látta, a felügyelőné PP-t” kényezteti, „Pipivel foglalkozik”, mondjuk, és PP, „aki nagyon” szép volt „már, arra fordította” a fejét, a vakrúdon állva, a magostálak közelében; tudod, mennyire „figyel? kérdezte” a felügyelőné, láttam, írta Tradoni, hamar ide „egy lapot, aztán” elteszem a füzetbe (a csarnokban egy füzetet „is vettem” magamnak!), hadd legyen jó helyen, egészben „minden, s össze” ne fogjam ezekkel a lapokkal: tegnapi „feljegyzés, 1981. május” 21-e: „Felügyelőné: Ő végtelenül szépen „viseli ezt” az egészet, amit rámért a sors” – az „egész”: nem szóismétlés; ld. „szakmám, írta” a felügyelő, ez a fajta gondosság akkor; „egyetlen ösztönös megoldása nem volt, csupa tudatos megoldása volt”, ilyesmi állt az újságban; „ez a szar sors”, így „állt, egészen” pontosan, a papíron. „Nem szenved eleget egy kismadár egész télen, miért kell még egy ilyen hülyeség…?” Ez jól volt mondva. „Felügyelő: Milyen kecses az elesettségében is”. Ez nem „volt nevetséges, semmi” ebből, nem irónia a cél (itt), írta. „Felügyelőné: „Nem sok idő kellett volna, és ő elpusztul. Tényleg nem sok.” Valamint: ma reggel: „ki hinné” (ki tudta), hogy „a verebekben ennyi kedvesség van, ilyen hízelgősek stb. – hiszen Svunics mily vad, és Tili se volt ennyire ragaszkodó, közvetlen oldott”, mondta a felügyelőné. És Csörpiéknél „(Csörgi), O. L.-nél” a madár: mind ugyanilyenek ők, s az a két „veréb, akit” sikerült jól elhelyeznie valakinek, írta a felügyelő, s az „egyiket mi” közvetítettük, ők is! A cél az volt, írta, hogy a „papírt eltehessem”, hiteles anyag. Ment is, közben átnézte az itt „kihagyott 77–80-as” oldalakat. A III. rész elején (a még „egy rossz” pénteken; nyilván nyílt véleménycserénk volt „akkor; hol van” az már, írta; „szakmánk lesz” a végén ez az együttes, hát nem?) a „felügyelőné szintén” vásárlásból jött haza (mint én „most, írta Tradoni”, szakmailag), és elmondta mit „hallott – pl.” – a piacon. Képzeld, mesélte, egy kofának volt egy, zöldikéje. Kiderült,” írta Tradoni, hogy a zöldike tíz évig élt „náluk. (Ez az” a madár, akit valahol alkalmasint említek még másutt „is, írta.) Ez” fájdalommal töltött el minket, írta Tradoni, hallván, hogy „van ilyen (ennyi” idő, zöldikének, háznál). Kalitkában „tartották, s ő kis” dallal kezdte a napot. Vekker-szerep. Hanem „aztán nappal” sose dalolt, nem is tojt. Megjött a Madártani „értesítő, újságolta” (1980-ban valamikor ott) a felügyelő. Olvasta „(később folytatódik” a zöldike története): „Az erdészet által kihelyezett fészkeket”, javította, „fészekodúkat ellenőriztük – XYZ – 1979. május 13-án a Csanyik-völgyben. Az odúk 70 százalékában mezei veréb fészkelt” – itt nyilván „durcák jönnek” a mezei verebekre; ki szokták telepíteni őket, ami „világos, mivel egyértelmű”, tojások és fiókák „esetében, írta a” felügyelő. Visszatért a „kofa témájára”. Másolta: „Vagy hím volt” (az a madár), vagy „az a normális, mondta Tradoni, miért tojt volna”, ezt kötötte most az előző „massza-rész megfelelő” oldalához, ekképp, ismétléssel: „az a normális, mondta Tradoni, én is ezt „mondtam, mondta” a feleségem, írta Tradoni. Nézte Szpérót, ahogy fürdés „után laza” tollakkal szökdel a „kalitkájában. Olyan” kis összecsukottak ilyenkor a „szárnytollak (evezők)”, holott lazák. Csak nem „viseli” őket a madár (saját szavam), hanem „szétrázza stb. Szpéró” nagy csendben volt, miközben „Tradoni és Tradoniné” az OT/XV két negyed- és egy elődöntőjét játszotta. (Egy „elődöntő estére” maradt, azoké, akik most „jutottak a negyedből” az előbe. A döntő holnap lesz, írta Tradoni.) (Mellesleg: „győzött Aloysius” – az A.A.A.A. klub – Ullstein ellen, ők így „üldözhetik” a megugrott Liptonékat, bár ha bajnokok lesznek, akkor is „marad 3” pont különbség; a mindenesetre jó lenne, vélte Tradoni, izgalmasabb a „torna. Palmer” azonban vesztett, s kicsit „megtorpant, hat” ponttal van Liptonék mögött. Martin/Szpéró öt ponttal maradt „le a 33” pontos vezetőtől.) Csend „volt a kisebbik” szobában, mint „amikor Tili” még élt. (De furcsa hideg „mondat ez!” észrevételezte Tradoni.) A felügyelőné aggódott. Tradoni „átment. Samu” alig engedte, utánarepült a nagyobbik szoba ajtajához, ment „volna ki a hallba”. Bebújt a Népsport alá. Aztán Tradoniné „ment oda Samuért”, leszedte a felügyelőről, Tradoni kiment a konyhába, melegített „egy kis kávét”, bort ivott, majd a konyhaajtó „elől a kis” ülőkét elhúzva a szobába lépett. Az ajtó nem „volt kilincsre” csukva rendesen, mert a „kilincs rossz” volt, rángatós, csináltatni való. Ezek a „dolgok is” elmaradtak. Ötven levél, 40-50 „könyvküldés, ki” tudja még mi, egy hónap „alatt gyűlt” fel. Részben a „baromi munka” befejezése, részben… a többi. Szpéró a tál „szélén állt”, most „valóban fürdeni” készült. De ez nála lassan ment. Tradoninak eszébe „jutottak azok” az idők, amikor még (ő) neheztelt is „Tilire, mert” nem hagyja „Szpérót fürdeni”. Holott Szpéró „sosem volt” az a „nagy” fürdőzős. Most aztán… Végül most nagyot „fürdött. Jó, hogy” itt voltam, kiáltotta Tradoni a felügyelőnének, aki a frissen „érkezett Madártani” Közleményeket olvasgatta odaát, Samuval a „kezében (Tradoniné” kezében). Mert annyira vizes lett, hogy „felszökkenve nem” érte el a tálcát, csak az asztal „peremét, a Magyarország” Történelme mellett. Ott szaladgált, a sárga „tálca kiszögellése” alatt, és nem mert határozni, merre tovább. Ki kellett nyúlnom érte, írta Tradoni, ráugrott a „kezemre, csuromvíz” volt, mint Aloysius, „ha fürdik” (Aloysiusnak, a testi „valóval csak” képzetesen „rendelkező” mackónak, volt egy ilyen megjelenése: „csuromvíz, kis” dongalábakkal áll, vacog), aztán rácsuktam a kalitkát. Így ez jó „volt. Egyszerre” mintha túl kevés „szempontra kellene” ügyelnem, Tili nélkül, viszont még veszélyesebbnek „érződik minden, hogy csak” egy madár van mellettem, írta Tradoni. A „kilincset meg” kellene csináltatni; a nagyobbik szoba

SAMU

SZPÉRÓ

TILI

SZPÉRÓ ÉS ÉLIÁS

SZPÉRÓ ÉS SAMU

„egyik ablakának kilincsét” meg kellene csináltatni; a „konyhában a falat” átnedvesítő cső miatt a folyton csorgó csapot „meg kellene” csináltatni; a szék „lábát meg kellene” csináltatni; a fürdőszobában a vécétartályt s részeit meg „kellene csináltatni”; a „jégszekrényt meg” kellene nézetni. A televíziót „kilenc éve meg” kellene „csináltatni; a nadrágjaimat” négy éve átszabatni; mert „amikor átszabták”, nagyon lefogytam, azóta „felszedtem, más nadrágjaimat” nem csináltattam meg „akkor, azaz nem” szabattam át, azok „lötyögnek, mert” a korábbi állapotot „tükrözik”, pontosabban egyáltalán „nem tükröznek, mert” vadonatújak; itthon hetekig „járok ugyanabban” a pecsétes nadrágban, mert ők azt szeretik. De: a „Robiller írja: egyszerű” színek, fakók, ócskák, nem váltogatandók – ez „legyen az öltözködés” vezérelve Velük! Halálos lehet „minden váltás” stb. Kitől várhatnánk akár ezt „is; hogy” erre „vigyázzon. Tradoniné a piacról” a következőket „mesélte: szomorú” ám, ami történt végül. Zöldikével „kapcsolatban, mondta” a kofa, nem volt „semmi más különösebb” élményünk. Azaz: a „felügyelőné, írta” Tradoni, mondja, hogy aztán semmi „különösebb élményük nem” volt zöldikével; viszont a „vége az lett, hogy” a macska megette. Valahogy kiszabadult „a kalitkából, szegény, és megette” (a macska). Ugyanez a (fekete) „macska ette meg” a papagájukat, ám az „rejtélyesebb” volt, mert se a „kalitka ajtaját” nem nyitotta ki, se az üvegét nem törte el, mégis „üres maradt” a kalitka. A macska megette a papagájt. Egy „zárt szoba” rejtély, mondta szomorúan Tradoni. Kihúzta a „rácson át”. Bronzék szerettek volna – elvben – egy „antimacska-kommandót” szervezni, Tradoni „azonban figyelmeztette” őket: amennyiben nem tudják „teljes titokban megcsinálni”, vagyis úgy, hogy még ők „maguk se tudjanak” róla (nem hogy én!), annyiban a „dolog nem humánus”. Még a saját szívednek „se szabad tudnia semmiről”, különben a dolgok nem „humánusak, mondta” keserűen. Tudta, „hogyan érti. Itt” bekezdést is csinált.

A „macskák, folytatta” a kofa, s Tradoni ezért ragadtatta magát az imént, „örülnek (a macskák)”, ha az uram, mondta a kofa, légpuskát fog. (Feljelenthető, mondta „Tradoni. Klasszikus” eset. Légpuskázni tilos.) (Persze… nos, azért a „kofa címét” megnézem, mondta Tradoniné; bár „nem fogjuk feljelenteni”. Hiszen pl. mi lett volna, ha Szpérót „77-ben kiviszik ismerőseink” a telkükre! Azzal vállalták, „hogy kiviszik”. És ha kivitték? És ha Némót ott ette meg a „cicájuk? Ki” tudja!? Én elhiszem, mondta Tradoni, de Bronz nagy „spíler ebben”, ő nem hiszi, sőt, még a „saját szívének” se vallja be, hogy „nem hiszi”. Tanult tőlem. Mire „meghalok, Bronz”, nekem is menne ez „már, megkeményedne” a szívem, mondta a felügyelő. De így „megmaradok gyalogszerrel”. Szpérót „mindenesetre – vagy” Némót – ugyanígy elkaphatta „volna a macska”. Erre gondolni eléggé „rossz. Madárirtóktól”, Minyukám, mondta valamelyik medve – Tradoni még a szívének se vallotta be –, ha csak látsz egyet, rosszul leszel; nem „engedem ezt” még a szívemnek se tudni, de… Ó, Tradoni azonnal felfüggesztette, és táblázatmásolásra „osztotta be” egy hónapig. Ne is haragudj… nem „mondta a nevét”. Vagy-vagy. Azaz vagy – vagy. „A macskákról” ennyit. Szóval, „e macska” örül, ha az „ura” veszi a légpuskát (fogja), mert „akkor verebet lő”. Tradoniné „(reménytelenül) mondta” a kofának: De olyan kedvesek és kiválóak a verebek… A válasz „az volt, hogy” viszont megeszik a „cseresznyét. Tradoni” már el se „csüggedt; nem” mondta meg a szívének, hogy „elcsüggedt. Bocs”, Minyukám, azt nem mondtad meg a szívednek, hogy nem „csüggedtél el”, szólt rá Titusz. Talán igaza volt. „Tili maga a természet különös rejtélye! Fájó! Csak éljen!” Ezzel zárta 1980. VI. 18-i bejegyzéseit Tradoni. Június 19-én, csütörtökön „ismét 5-kor” keltek. „Még B és Neotesol.” A kofa azt mondta, szegénykék, „a kotlást nem” bírják, ezek a „kis drágák”. A címét megnézhetnéd, mondta Tradoni. Ne „félj, csak a szívemnek” mondom meg. Ez nagyon „bonyolult játék”, állapította meg (Tradoni). Mi minden „maradt el, ez” volt még a „reggel feljegyzett” dolgok listája; ezt a „könyvbe akkor” beleírtam. Rettenetes, hogy lesznek, akik a „könyvíráson eső” (esett) méltóságot… Elnevette magát. A könyvírás „méltóságán esett” csorbát tekintik felháborítónak, hogy „valaki képes a saját könyvéről így írni”. Arra senki „se gondol”, mit éreztem régebben, amikor a „saját könyvemről úgy írtak”. Megmondtam a szívemnek, és nehéz „volt elviselni”. De a „szívem nem” mondott semmit a „számnak, így” volt jobb. A macskákról „azonban már” túl sok mindent beszélhettem, mert ma „volt egy fájdalmas” telefonhívás. Tradoni „tömören összefoglalta”. Valaki, aki „ezt nem” várta volna „tőlem… Ennyire” emlékezett még, „de a következő” oldalakat véletlenül „összetépte. Fontos” tehát a vigyázat!, írta, el is teszem most „tényleg azt a lapot” a füzetbe (a tegnapi feljegyzésekkel, a mai reggel „megállapításával). Folyamatosság” a munkában, részletek! – ilyesmi „állt a köv. oldalon”. Aztán az összetépetten még, „emlékezett: macskák” és madarak stb. Kinek vannak cicái az ismerőseink „és barátaink közül” stb. Milyen nehéz lesz egy „D’Artonit s” macskákat „felvonultató” darabot összehozni, jön a „valaki, aki ezt nem várta volna tőlem”, s ez is mennyi méricskélés „ellenére. Ahogy” a 77–80-as változat oldalait az „értékesebb” (szakma!) mai feljegyzések és megoldások „kedvéért kigyomlálom”, nem afféle mezeiveréb-tizedelés? Illetve: a mezei „verebeket nem valami” érthető szakszempont miatt telepítik ki az „odúékból? A macskabarátok” nem teljes evidenciának „tekintik-e a macskát?” Igaz, voltak, akik régebben madárbarátok „voltak stb. Megérkeztünk” a profi-fogalomhoz. Mi a profi fogalma, diktálta „Bronzéknak Tradoni”. Az az áttekintés-e, amely pl. a macska-madár „viszonyt objektivitásában” szemléli, vagy az az elfogultság, „amely – mindegy, miféle” fedőfelfogással – valamelyiknek elemien a „pártját fogja? Netán” a macskától irtózik… Ez befolyásolás! – kiáltották „többen (Dömiék)”. Holott a macskákkal mi „is úgy vagyunk, Barátom, kezdte” a Doktor. Bronzék elvezették. Ez „játék, írta Tradoni, de nem” addig van. Miért idézhettem viszont ilyen „bőven a Madártani” Közleményeket, tűnődött. Nyilván mert zöldike-adat „is volt, egy kis összkép”, számadatok – miről? Visszatért a „Csanyik-völgybe. (Ez” is „módszer”, volt rájátszás erre, „stiláris, évtizedekben”. Tehát sok verebet „leltek, azokban” a bizonyos fészekodúkban „(Svunicsé milyen” lenne? építkezett!), „de az egyikben széncinegét találtunk, alatta 21 tojással. A tőle nem messze levő odúban 2 darab tojást és néhány szál mohát leltünk. Kikelésük után X a fiókákat átrakta egy másik odúba. Erre azért volt szükség, mert több fióka elpusztult, és tetemük oszlásnak indult. Május 30-án az odú alján ismét elpusztult madarakat találtunk, melyeket eltávolítottunk az odúból. Legközelebb már az üres odút találtuk 3 elpusztult fiókával. Tehát a 21 kis cinegéből csak 5-6 repült ki. – Először mi is azt hittük, hogy ez a 21 tojás összetojás eredménye, de megfigyelésünk szerint csak két madár etetett.” Igaz, írta Tradoni, hogy a 20 tojás így semmiképp sem „világcsúcs”, de úgy gondolom, tette „hozzá, hogy amit” Tili véghezvitt, a maga műfajában igazi különlegesség. Ha már, írta, a madarak „világánál” tartunk, cikket, nézzünk még valamit. „HAZAI GYŰRŰS MADARAK VISSZAFOGÁSI EREDMÉNYEINEK NÉHÁNY STATISZTIKAI ADATA”. Ez a hazai madárjelölési munkák bizonyos „eredményeiről számol” be (a csíz a téma). A gyűrűzést „végző tagtársak” jobb tájékoztatása érdekében szükséges lenne elsősorban azokról a „fajokról, amelyekkel” kapcsolatban nagyobb „számú megkerüléssel rendelkezünk”, rövid, összefoglaló statisztikai adatokat közreadni. Csíz (Carduelis spinus). 118 rendelkezésre „álló külföldi megkerülés” adatai alapján az alábbi statisztikai adatokat „lehet összeállítani: országok” szerint:

valamint „Bulgária, Ciprus, Franciaország” és Portugália 1-1 pld. A csízeket nálunk „elsősorban az őszi” vonulás idején jelölik. A fővonulás „ideje szeptember-októberre” esik. Mint a megkerülések mutatják, a Magyarországon „átvonuló csízek” elsősorban délnek vonulnak tovább, bár az „olaszországi megkerülések” gyakoriságában kétségkívül közrejátszik az ott „dívó rendkívül nagy” arányú énekesmadárpusztítás is. A kiemelkedően „magas októberi” visszafogási „adatok mindenesetre” azt bizonyítják, hogy a csízek folyamatosan „vonulnak dél” felé, és a nálunk megjelölt példányok rövidesen Dél-Európában bukkannak fel.” Milyen furcsa, hogy a taxis csíznek nézte „Tilit, amikor” a város délkeleti határa „felé tartottunk” (s vittük őt, még az első, „kis” kalitkában!). Volt egy zöldike-adat „is a Madártani” Tájékoztatóban: a hollandiai Arnheim gyűrűzőközpontból. Itt 1975-től 1978-ig „nyert” gyűrűzési „adatokat vetettek” össze, egy-egy faj szempontjából (a felsoroltak nem tartoznak a veszélyeztettek közé). A vörös „vércse adatai” így alakultak: 1975 – 2953; 1976: 2847; (1977) 3849; 2699 (1978). Vagy más „madaraknál, egységesebb” jelzéssel:

És még „sok faj. Ld. Madártani” Tájékoztató, írta Tradoni, 1980. január–március.

Tradoniné a „baromi munkát” javítgatta a kártyaasztalnál (asztal, amelynek a „lapja nem azért” járt le, mert ászokat rejtegettek alatta, hanem mert Tradoni „néhányszor odavágta, ill. odavágott” hozzá valamit; 1967–70 között ezen az asztalon „kereste a kenyeret”, de hála nincs, ilyesképp!), Tradoni hátraszólt a két „ablak alól, a hosszú” asztal mellől – épp most „csukták” be az ablakot, hűvös lett kint. Pótlólag beírtam az idézetet. Tradoniné megkérdezte: Az „okos felnőtt”-et? Emlékezett rá reggelről. Épp „most gondoltam” rá, mondta a felügyelőné, pár perce, ahogy ott feküdt; milyen kis „lapos volt, hosszú” madárka, nem a kövérkés Tili; előtte az a „sovány nyak, a kihullt” tollakkal is… egyre „beesettebb… mire meghalt, ő már” nem ő volt, Tilike valahogy elveszett közben”. Ezt Tradoni „is érezte akkor; nézte” azt a csapzott fejet, átlátszott a „megfürdetett fej” tollai közt a bőr… nem Tili volt, aki hevert, de Tili „volt, aki hiányzott”. Ő maradt az, aki „nincs. Csak a koporsódoboz” azért fontos így is, nagyon fontos; ahogy a mackók minden „dolga, ez még fontosabb”. Bronz nem tudott semmi „tanácsot; teljesen nektek” kell intéznetek, ezt mondta csupán. Jó lesz, tudom. „Bronz Jakabék” klubjával azonos csapatban játszott, és Jakabék klubjához csatlakozik „Éliás, írta Tradoni”. Holnap, írta, kimegyünk a sírhoz. Ma „este nagyon jó” telefont bonyolított le (Tradoni): felhívott valakit, mert „mulasztásai ösztönözték”, akivel – „kiderült – nemcsak” ezekben a bizonyos ügyekben kellett beszélnie, de emberileg „is jó volt”, bármi idézőjel nélkül. „Könnyebb szívvel” fejezte be a beszélgetést; sétát beszéltek „meg a szabadban, őszig”. Még két sétám van, adósság, mondta Tradoni. Megkönnyebbülés volt ez a „félóra telefon”, minden jobb lett egy kicsivel utána (ami „jobb lehetett, tehát ami” nem kapcsolódott Tilihez). Jó lesz a „levelezést is megcsinálni”, írta Tradoni. Miféle állapot ez, gondolta, ez a kinti „hűvösség, s bent” ez, még beljebb „egyebek, s azon túl…? Meggyet” ettek. Talán holnap idézek még a Balázsolás költőjétől, csak úgy ide be. Mi „volt még a” Füzetben? „1980. VI. 19. Csütörtök…” Folytatta: „Hát… még hányások. S de.: rémes leesés a kalitkában! Most hal meg…! – így L.; s én: rohanok: ismét a kollégámmal beszélgettem; írógép, tréfásan, komolyan is lehet persze. Erlandot hívom; ő: a leesés is idegalapon!!! IGEN! Javul szegényke állapota. L. kivette a kaliból…” Mennyit emészthetnénk magunkat, írta most Tradoni, hogy pénteken aztán „esetleg nem” kellett volna kivenni „szegényt a kalitkából”. Talán azért hányta el magát, utolsó erejéből – így az utolsóból –, mert ingert érzett, ahogy a „csőrét törölgettem”. Nyugodni kellett volna hagyni. Erland is mondott ilyet, s „János” történetében G. sem egyebet. Majd dr. O.-t is megkérdezem, ha fel merem hívni, gondolta Tradoni. Talán „őt kellene megnyerni”, ha vállalja, madaraink „mellé”, a jövőre. És G.-t, de „ő nem állatorvos”. Nem tudjuk, mi volt „pénteken. Ha fekve” hagyom ott, és meghal, mondta Tradoniné, azt „mondtuk volna: mert hagytuk”. Így… minden lehet. A Füzetből: „Talán kevesebbet hány! És olyan édes! Aggódunk érte, s ő – du. – tisztálkodik! Az ég is kiderült. (Az időjárás befolyása.) Ez is hat? Kis fürdetés stb. Tililili-li-k. Sok kis dal!” Ezt tényleg rémes „volt most” olvasni. Pár perccel a halála előtt volt még „dala, mondta” most Tradoniné. Valakivel erről úgyis beszélünk még, mondta „magában a felügyelő”. Az isten verje meg az életet, mondta Tradoniné, írta. S ő, jó barátjának, „a ma esti” igaz telefonálás: „nem vagyok keleties gondolkodású… amolyan se-keresztény vagyok… de azokat a fogalmakat… gyúrom azért… ha sehonnét is”. Szombat „reggelre szép” lett az idő, Tradoni napsütésben gépelt. Nagy szél „fújt. Ma kimegyünk” a kis „sírjához, mondta” a felügyelőné, ahogy, szétcsukott lakásban, a „lerámolt ágyról” felkeltek. Rajta már nem segít, ha nem… és egyáltalán… mondta Tradoni. Ahogy „sárga takarójukat” letakarták (hogy az újra szétnyitott lakásban a túlsó szobából átpillantva meg ne ijedjen tőle valamelyik barátjuk), Tradoni megint… A szeme „kilencedik napja” volt „a bedagadtság állapotában” (üdvözlet P.-nek! az irodalom így hat önmagára). Tradoniné „szeme is gyanús” volt. Aztán elkezdték a napot. Szpérót idegesíthette (provokálhatta) „a Jean” (a napot, Nap, nevezték „így a medvék” e pillanattól), ezért átjött az ismét „becsukott szárnyas” ajtó mögé (a másik szobában, írta Tradoni, elé), és itt, mondta a „felügyelőné, nyugodt” volt. Hiszen ő a két ajtó között nőtt fel, a szárnyas „és a konyhaajtó” közt, emlékeztünk vissza, írta Tradoni, még 1977 „júliusában. Mennyit” aludt, nappal is, Szpéró! De Tiliről a „feljegyzéseket: majd” később. Lassan elapad valami, a „kifejezés kényszere; és” a gazdaságosság (az eseménysoré) „jegyében határidős” munka következik. Valamit a jövő héten le kell adni, azt „is be kell” fejezni. Versfordítás, Tradoni kedvelte. Mi „van még itt”, addig, hogy nagyjából másolással (az NKKB – „Bronzék feladata! ma” Tradoni el is mondta Tradoninénak ezt a tegnapi dolgot „Bronzékkal, mert a macskákról” esett szó, általában és a „peschierai madár-élményük”, amelyről már többször írt, a kalitkában lengő „canarino, az ő nevét viseli Canarino” Medve, aki onnét jött, s „ugyanannak a gazdaasszonynak” a macskája, amelyik folyton a „canarino körül” sompolygott, lapult stb., elszaporodnának az egerek, mondta a „kofa, hát” persze hogy agyonvertem volna azt a rohadt „dögöt, mondta” a kofa még, amikor megláttam a szájában a madarat, de az egerek elszap… ) B… (Tradoni nem tudta, mit akart „B”-vel kezdeni; olyan hihetetlen „leütés volt” ez is. Minden leütés hihetetlen. Olvasta tegnap este a magyar „költők angliai” szerepléséről, hogy egyiküket leütötték, kirabolták. Magam „legföljebb az F. A.” meghívására mennék körútra, „állapította meg; az F. A.” az angol – brit – labdarúgó-szövetség volt; azért a Nagy Gombfocikönyvből, amelyik az „angol bajnokság csapatait” szerepelteti, egyetlen verébklubbal, az FC Vízivárossal, melynek „távedzője a gesztenyefákról” – zúgtak! – Némó, azért ebből a könyvből, bár teljesen „fölöslegesen, de mert lesz” fölösleges példány, küldök a londoni Football Magazine-nak; hátha akad rá, „áttétellel, egy 15 éves” levelezőpartner a Tűzföldről, aki szintén a Liverpoolnak szurkol), nagyjából „másolással lehet” folytatni ezt (folytatta a mondatot, nem egészen pontosan „folytatva”). Hét vége: 40-50 könyv „dedikálása, 40-50” levél megírása. De előbb: kirohanni! Alig ért ki; de még felkapott „egy folyóiratot, irodalmit”. Kissé megdöbbentette a Hamlet-idézet. Találomra „lapozott, egyszerre” ott volt. „A nagydarab, erős férfikézben megremegett a könyv… Barázdált arca felett szinte zizzent a haj, a szél emléke, ahogy ezekre a szavakra hajolt: …hogy csak parancsod éljen egyedül… Aztán fájás fogta el, mint egy halott forrást, ha talán utolsót reped a fenék…” Tradoniné azt mondta, hogy „ezt azért ne, talán; de” hát ha csak annyiról van szó, hogy „stílusparódia, hagyomány”, mondta Tradoni; és megrendültség, hogy az idézésekkel mennyire kell vigyázni. Az írógépen „Tili sosem volt”, írta, azt hittem; de a gyerekkori képei között „van egy írógépes” is. A konyhában a cukortartót szerette. Mennyi minden! Nem emlékeztem már erre se, írta. Jók „lesznek a füzetek.” Mennyi bajom van abból, hogy… volt abból, hogy… mennyire „nehézzé vált minden”, hogy nem ezt a „nagydarab” stílust írom, hogy nem ez „választott engem”. Prózafordítás stb. B, azaz vitamin. A „nagydarab” stílust megértik, sokan; Tradoni erre, persze, nem adott, de „a nyomozás ezt sem” hagyhatta ki. Ha te ezt a „szél emléke” stílust írod, nincs a madarad stb. De hát a macskás kofának „is volt a madara”, a macska megette a madarat, a madarat meggyászolták, a macskát „a legszívesebben agyonverték volna”, a macska örül, ha „ura veszi” a légpuskát, a „cseresznyét megvesszük a kofától” a piacon. Az ember ott „szab határt… minek is?… ha nem” gondolja el, hogy „mindenben (minden” cseresznyében) ott van ez. Verebekkel egy tálból… légpuskákkal egy tálból, uramokkal és macskáikkal. A mindennapok változatossága, a „roppant egyéni” eltérés pedig ennyi: ma épp meggy van a „jégszekrényben. Tradoninak”, bár ez, írta egy másik történet, eszébe „jutott a kórház, ahol apja” haldoklott. Volt a szomszéd ágyon egy „kertes pofa. Légpuskás, verebes” stb. Tradoni rövidre fogta a látogatásait. Pedig ki „voltam borulva”, az nagydarab. (Szentség helyett használta a nagydarabot. De ezt hagyjuk. Csak az idézés „veszélyes. Majd kellene” ezek köré a kertgazdák köré keríteni holmi sztorit, a két specialistámmal, írta. Bronzék „ezért táblázatmásolást” kiáltottak. Két táblázat is lesz tehát a könyvben.) Érezte, hogy fejeződik „be valami… így fejeződik” be, nem a három ékezettel, bocsánat, központtal, köz-ponttal, azaz ponttal… igekötő, rag, képző, előtag, sose „akarta megjegyezni” ezeket. Ahhoz, hogy tíz „évig éljen” valakinél a zöldike, kell az „is, hogy megjegyezze: képző”, rag, névutó, módosító szó? Most itt az irodalmi fordulat: „módosít ez valamit a…?” Napsütésben „mennek fel a várfal tövéhez”, füvet szednek utána a hegyen, a „Krisztinavárosból a kettes busz” jó utcák rendszerébe viszi őket, egyiknek a „neve se jutott” az eszébe, de tudta az utcákat. „…”, mondta, aztán mégis mindig az van, ami épp a másik fél eszébe jut. A „…” azt jelentette: „Ne ingereljék… hét fejlövése van.” De aztán, ha úgy adódik, csak a teljes nyugállomány mentesít. Azon a „környéken mentettek meg 1977” márciusában valami ragadozótól egy rigót. Miért nem kaphattuk „vissza a véletlentől” ezt Tili formájában (esetében stb.), mondta Tradoniné. Ha úgy vesszük, mondta a felügyelő, Szpérónál „visszakaptuk. Amikor” ráléptem, írta, de épp csak a tollaira. Egy „roham vitte” el szegényt, mondta Tradoniné. Nem tudom, „felelte hanyatt” fekve Tradoni („majd kettéhullunk…”), a rohamok egyre erősödtek. Vasárnap, csütörtök, péntek… Akkor „legföljebb péntek” este, szombat. Mennyi minden „kellene a teljes” képhez, csak madár-ügyben is. Az olaszországi hatalmas énekesmadár-irtások, „a nyelvükért”, mondta Tradoniné. Ebben benne volt, mit gondol. De kikről, pontosan kikről? A másik „pólus: az objektívek, akik” foglalkoznak a madarakkal, s akiknek „a túl közönséges faj”… vagy egyáltalán… Jön az, hogy az „élménye – mindenkinek a maga” élménye. Az irodalom ezeket az „élményköröket összehozná?” Nem „összehozásra” olvasunk(nak). Van az élménykör, van a könyv. Ha így vesszük, állandóan van „ügy”; valami sosem „stimmel, még azokban” a műfajokban sem, amelyeknek a „létjogosultsága a stimmelés” reménye volna. A gyakorlati dolgok „hazugságai kisebb hazugságok”, mert a „gyakorlatnak mennie” kell, hanem ha azokban a dolgokban van hazugság, írta Tradoni, amelyeket az emberiség „mintegy desszertnek” rendel, az baj. Minek még ott „is, illetve minek” akkor az. Hanem a desszert is „gyakorlat stb. Mi mindent” kellene a „teljes képhez” megemlíteni, felsorolni. Fájt az a macskás „ügy, a szemrehányások; jól” ez már nem lesz. Mennyire más „volt a telefon este” – szintén egy kényes ügyben –: az jó „lett, az rendben” lesz. Volt még egy levél „is tegnap, nem túl” nagy öröm. Azt egyelőre hagyjuk. Más történet. De ilyenek „kezdődnek, megint” a szomorú nyugállomány ellenében „hatnak. A Füzet”, VI. 19. csütörtök: „Szpéró is látogatja barátnéját, Tili rásziszeg, amikor Szpéró a kalitkája közelében manőverezik. Tilivel mégis alapkételyeink vannak; mi lesz? Estig. Akkor látom, borzas a feje, egészségesen borzolja, így ül a helyén, kétszer bemegyek, másodszorra a szárnya alatt a feje…” Tradoni úgy olvasta ezt már, mint valaki másnak a történetét. „Újra a nagyszerű régi látvány. Gyógyul!” Stb. Egy megjegyzés: „Egész nap itthon voltam vele!” Aztán: „OT/XV, a 3., 4., 5. nyolcasdöntő-meccs, ld. ott.” És: „Elkezdtem este írni a SÁR ÉS VÉR ÉS JÁTÉK-ot!” – Majd: „Tili, drága Tili! A német orvosi könyvet tanulmányozom, csupa rémség… de Tili élénksége az utolsó négy nap során… egyik betegséget sem feltételezi…” Továbbá: „Tanulmányoztam ma az 1979. V. 31-től készített naplófeljegyzéseket, valamint az NKKB + OT közös torna 1978-tól…” Igen, a Valamivel több című könyv egyik előszava, írta Tradoni, ennek a tornakezdetnek a meccseit is említi. Most meg itt vagyunk, érintkeznek legalább a dolgok. „A L. hozzálátott” (lelkesedésükben csinálták, örömükben, hogy Tili megint a régi lesz; mint ha nem „akartak volna” elaludni, hogy ez soká tartson) „a konyha átigazításához. Új viaszosvászon stb.” „Ezt Tili gyógyulásának lendülete” (nem túl értelmes mondat!) „segíti elő!” „Éljünk mind!” – „1980. VI. 20. péntek. MEGHALT, reggel 7²⁰ körül. Ld. könyvemet, SÁR ÉS VÉR ÉS JÁTÉK”. Még pár „napról volt valami” a Füzetben; a többit „Tradoni csakugyan” a könyvre bízta. Volt itt még Éliás hajnali „fodorhangjairól (Tili” helyett?), a hegyről, volt valami „Szpéróról (keresi”, Tilit az odúkban?); Tili napozásairól, visszaválaszolgatásairól a kinti „zöldikéknek. Tradoni” ezekre a „dolgokra nem” akart még „egyszer kitérni”. A könyv bizonyos „szakasza itt is” véget ért akkor, írta. Átment a másik szobába, a madarakhoz. Aztán Éliást „vittük át (1981. május” 24-én, délután öt órakor), különösen gazdag program „után: Éliás” teljességgel „szerelmes volt”, írta Tradoni, és elnézést „is kértem a” felügyelőnétől, a fehér trikóm „nevében, amelybe Éli” a végsőkig belehabarodott, s ma délután „is ez volt, neki kellett” támaszkodnom a kályhának stb. És ő a karomon „őrjáratozott (Éliás), felfújt” tollazattal, s a szememet igen szorosra „kellett hunynom, mert a csőrével” élesre játszott, a kezemen „lukak maradtak a csípései” nyomán. Éliás szeret, nevetett a „felügyelőné; s milyen bajos” bármi megítélés ilyesmiben!, mondtam, hiszen, írta „Tradoni, pár napja még ezt” érezhettem: „Samu a” felügyelőnével, Éliás „is vele, Svunics” is inkább vele „nagy barát, bár Szpéró” velem – és ha megyek hozzá, de hogyan „mennék, amikor az Szpéró” ideje, Samu is, tehát ez inkább lelkifurdalás „nekem –, és a többi: s” akkor most! Éliást alig lehet „levakarni, azt érezhetem, hogy” nekem nincs elég türelmem, kályhát „támasztva végigállni az ő” programját, vagy csak úgy „lézengeni a szobában, ám ha” letelepszem bárhová, Éliás elrepül (aztán jön „újra, ezt várja). PP” csudálatos, látod, micsoda lény, mondta a „felügyelőné (PP egy kis” csudalény), és valóban: verébnyinél „kisebb helyen fürdött meg” ott a dobogó és a magos tál között ma „délután, egészen váratlanul. Ezek” az ő feloldódásaik!, írta „Tradoni. Gondold meg, belepottyant” (bekerült) ő egy egészen „másik világba, a doktornőnél, és” ott volt, igaz, fürdőszobánál „is rosszabb helyen, a klozetton, hat” hetet, de szerették, vagyis „a doktornő, és megmentették, csakhogy” onnét megint tovább „kellett állnia, és akkor” itt, tíz napja sincs itt, bele kell szoknia, és „már kezdi! Afféle kis” megmentett ikszipszi volt ott, mondta a „felügyelőné (Tradoni megmutatta” neki a számlákat!), de nem volt „teljes joga stb. Bele kell” lendülnie, bele „is fog! – Számlák: nem” lehet senki családjáról, a magunkéról se, mondani semmit, amíg „nincs vége a játszmának. Vagy: apám” gazdag „egyéniség, mégis az, és rejtve” mennyi dolga, ekképp; egy fillére „se, ezek a számlák, s nem az” a lényeg, hogy hány száz pengő volt egy-egy „ilyen bútordarab (ijesztő, ha” átszámítom? ijesztő, ha „valaki manapság megszámítja, újonnan?), és” aztán a billpengő „milliószorosa, nem érdekes” ez mind, „csak a pályán elért eredmény számít”, s abban nincs „benne az ár, legalábbis” így s itt, és akkor az „élt szisztémát kell” venni, és ezt veszem, tehát „magyarul” veszem a „lapot, írta a” felügyelő. – Ami a kommentárokat „illeti, a házasságközvetítőinket” (így neveztük az álrokont és a „közeli illetőket”), szóismétlés, voltak, hogy a „felügyelőnét” idézzem – „ez csak a fele igazság!”, mondta, amikor „felolvastam neki a korábbi” részletet, mondta a „felügyelő”, s épp egy műtörténész-kapcsolat „volt az, aki neki, és” egy festőnő, aki nekem mondta, hogy „ezt aztán el ne szúrjátok”, ha integrálom a „véleményeket, és kézszorítás” stb. Milyen furcsa, hogy ez „így!, írta Tradoni; a” műfajszerűség. Bár „aztán: milyen sokáig nem láttuk” egyiküket sem, sőt, egyiküket alkalmasint azóta „se. Mégis! Óbudai” barátnénk levele: más téma. A lakás „(apámé): kiaknázható téma” (lenne); hagyom, nyugodjanak „békében a zsákokban a könyvek, a bizarr” együttesek. Kizaklattuk „őket nyugalmukból, ahogy” PP-t tegnap (s ahogy ő nem hagyta magát), de a „tárgyak… éjszaka tatán csirip-csiripelni” fognak a maguk „módján. Erre fel kell” ébrednem!, írta. – Ma itt is: végzés: Tili „gallymaradványai életveszélyesnek” bizonyulhatnak (Svunicsnak), a „felügyelőné ezért, Bronzék” helyeslésével, kiszedi „(őket) a vázából. Üres” a váza, ahol Tili ült, és a különösen vastag lerakódás „sincs (rég) ott. Csak” a lámpán még fenn! – Valaki eljött, akire régen „vársz, mondja a felügyelőné. A régi” bronzkutya a komódról. Most a „komód – 1929? – és Dömiék” Medveszekrénye – 1979 – egyképp „várja őt; és tagja” lehetne bármelyik patinás „klubnak az NKKB-ben vagy” az OT-ben, de ő Szappankutyával „társul, és csak kupákban” indulhatnak, mert nem tagjai egyik „ligának sem; és Szappankutya” egy gyerekkori kutya, szappanból, nem „bronzból, mint kutya – aki” nem csatlakozik Bronzékhoz sem –, nem „mostam vele kezet, eltettem” kb. a gombokkal, és intéző „volt a Bristol Citynél. A” kutya most a komódon áll, és a „40-es sárga víkendkörte” világítja meg majd, és Toshi ott „szól mellette. Még nem megyek” lefeküdni, papaó, mondta Svunics, még itt „találsz; de aztán… Milyen” különös, hogy a fejünkre tenni csak „Svunics hagyja magát. Igen, de” hát neki olykor semmi más vágya nincs „is, csak ez, mondta” a felügyelőné. Álldogált a „fejemen, néztünk kifelé”. A gesztenyefákra, melyek attól a „háztól látszottak, amelyiket” lebontották a háború után. Láttuk ma a „házat, a Fiume szállót, apám” fényképei között odaát. A szálló tele „volt lőszerrel, ki kellett” hordani a házból a férfiaknak, apám „is hordta a lőszert” a Dunába, ahonnét évek múlva szedték ki a „pakkot a tűzszerészek. A nagyáruházban” a vásárlandót „leemelem a polcról, bele” a kosárba, onnét a pénztár futószalagjára, onnét a „kosárba (kocsiba), onnét” a szatyrokba (kosarakba) „stb. Aztán haza, ki” a földre pl., aztán a jégszekrénybe. Apám „jégszekrénye, milyen jó” állapotban volt. Milyen sokáig szinte „tökéletesen elgazdálkodott” apám, aki mindig ki volt szolgálva anyám „által. 1972 őszétől” milyen tökéletesen elgazdálkodott. Alig „terhelt ránk dolgokat; csak” a kedélyállapotát, a hangulatát „stb. Erről nem tehetett; akkor” már igazán nem. Különös volt ez az „elcsomagolt jégszekrény. Üres, nem” voltak benne füvek (mint a „miénkben), s miért lettek” volna. Két pohár ital volt még, búcsúzóul; az egyiket „feldöntöttem, a másikat” feleztük. Dömi „viccéig” abban a „tudatban írtam”, hogy rendben leszünk, írta. 1977 „ősze óta 1980” nyaráig most volt először időm, hogy igazán írjak róluk, másolta még néhány megmaradt, felhasználatlan „jegyzetlapját. Megöntözöm” a „kis kertész” növényeit. Nézegették a „polcon a lerágott” leveleket, a rágások „nyomai, sajnos”, igen régiek voltak. A tojásrakás óta Tili „hűtlen lett” a növényekhez. Kiállt a polc szélére, ott várta, tegyük „be a kaliba este”. Lipton és Bulmár „kapta meg Tili” plátóját, őrzésre. Van még egy kis küszöb is, ezt a középső „kalitkához gyártotta” neki a L., azért, hogy a magas „ajtón kiléphessen”. Sose használta igazán. Így is összefut kártya- és madárélet (Lipton és Bulmár a plátóval). Legalább jókat evett, „mondta a L., amíg élt”. S hogy miért „pont azt” a hízlaló kerek magot „adtam (a nagy gömbölyűt”, pontosabban)? Annyira szerette, ezentúl „vigyázunk. Hagyom”, írta Tradoni, a jegyzeteket. Még lesz könyv, ahol „használhatók, talán”. Bár úgyse. Reggeliztek. Pirítóst ettek. Tradoniné azt mondta: Ha elgondolom, hogy ott kellett volna „hagyni talán mégis” a kalitka alján akkor… hiszen csak aztán hányt, amikor kiemeltem „és lehajtottam” a fejét. Erland azt mondta, ne „adjunk neki most” már B-cseppet, mert alighanem félrenyelné. Félrenyelhette „a hányást. Ha” otthagyom, írja Tradoni, most „is él, mondja” Tradoniné. De nem; a rohamok, mondja ugyanakkor Tradoniné, egyre „rosszabbak voltak, súlyosodtak”. Nem lehetett otthagynom, azt éreztem, nem „lehet otthagynom”, csupa homok és kavicszúzalék és „hányás volt körben” a feje. Meg kell kérdezni még valakit, mit mond erről. „János” G.-nek feléledt, sokkja után. De az nem ilyen eset volt. Valakit „még úgyis kell” szereznünk. Talán dr. O.-t kérdezzük meg. Tradoni „kikereste a telefonkönyvből” dr. O. számát; hátha ez „lesz jó” a verebeinknek is, hátha… ennyit tesz „még értük Tili”, a rejtélyével. A rejtélyek megoldhatatlanok, de a nyomozás is elég olykor. „Szél fújt, napozás” nem lesz; fűért mentek.

Felmentek a sírhoz. A látvány először meghökkentette őket, aztán rájöttek: „vagy gereblyéztek” közben a kertészek, vagy, s ez volt a valószínűbb, az éjszakai „nagy eső mosta” odébb a gyeptéglákat s a bogyós gallyat. Mintha „maga a sír” háborítatlan lett volna. Tradoni a temetéskor otthagyott „gallyal le akart” döfni a „mélybe”, megvan-e a „doboz, de a felesége” nem hagyta; igaza volt (Tradoninénak). Visszarakosgatták a „gyeptéglákat, pipitérek” virultak most is az „egyiken. Bogyós” ágakat is törtek. A Krisztinaváros felé távoztak, óriási szélben. „(Nagy szél fújt.)” Reggel óta erős szél fújt, írta Tradoni. Milyen sok „madárkát kiver” a fészkéből (a madarakéból), mondta Tradoniné. Bedobtak „egy levelet Tradoni” egyik kollégájának, vagyis jó barátjának; Tradoni sokat „dolgozott neki (A.-nak)”. Nekik meg „egy újság volt” bedobva (az ő levelesládájukba volt bedobva az újság), és „benne Tradoni” egyik írása. A rózsaszín „nyílról! Milyen régi” élmény, még a Gellérthegyről, tavalyról; s idén, kora „tavasszal, amikor egy-két” sétát tettek, s elvetődtek „arra is, a felügyelő” felidézte tavalyi emlékeit, Erről (is) „szólt a cikk; meg” a négy madárról, s a Kis Emírről (amikor „Tradoni írta, még” – kiderül a cikkből az alábbiakban – a madarak négyen „voltak stb.). Fűszedés” közben (taxival mentek fel a hegyre, „hatalmas szél tombolt)” Tradoni beleolvasott a cikkbe; a következőket „olvasta aztán” este, amikor végigfutott az egészen: „JEL, KÉP, MÉGSE »SZIMBÓLEUM« – Egy rózsaszín nyíl az egy jel. Talán. Egy ilyen festett, függőleges nyíl, arasznyi, egy fekete drótkerítés fekete vasoszlopán. Fent; a hegye épp a dróthatár alá fut, egy dróthurok átfedi, de a formája szépen látszik. Lilásrózsaszín a festett feketén, kis ábra csekély alapon, több oda alig férne jól. Megnyugtató arány. Ingerlő összeállítás. Mindazonáltal egészen köznapian nézem, közemberként örülök, hogy a szombaton délután itt érthetetlenül nyitva tartó boltban zsemlét vásárolunk. Évek óta nem vettem magamnak zsemlét. Most ennek örülök. Fogalmam sincs, kicsoda, mikor és miért festette oda a kis nyilat, mégis egészen átlagos maradok, amennyiben egy zsömlevásárlás lehetőségének örülök itt a hegyen. Az, hogy nem »értem« a nyilat, persze, valahogy eszembe sem jut. Megszólít a jel, s ugyanígy nem »értem« a rigókat se a mögöttes fűben, tavaly se értettem őket, vagyis, azzal hízelgek magamnak, hogy pontosan értettem, mert nem akartam bennük s általuk olyasmit érteni, ami nincsen is. Ha nincsen kérdés, nincsen válasz; ha nincsen válasz, nincsen kérdés; s ha ez netán egyszerűbben van – vagy bonyolultabban mégis –, a lényeg mégsem a mondanivalón múlik (ezen a fajtán, ilyen értelmen), hanem máson. Azon, ami létrejön köztem és a jel, a kép közt. Hadd közöljem egészen bátran, hogy – hiába tanultam én is így, hiába próbáltam meglehetős sikerrel nagykohós verset írni 1952 körül magam is, tizenhárom évesen –, az alkotás értéke, létjogosultsága stb. nem az úgynevezett mondanivalón múlik, nem azon az »értelmén«, amit ha történetesen nem értek, ha én épp nem értem, máris értelmetlennek vagy semmitmondónak nevezhetem a dolgot. Tessék bizonyos vulgarizálásokat feledni (próbálni, ha megy).

A nyíl már tavaly is ott volt. Tetszett. Elindított bennem valamit. Mit? Mint (magán)nyomozatlagosan (is) gondolkodó elme (a legtöbb elme gondolkodik – is! – így) először azt kérdeztem, mit kerestem én, mit kerestünk mi ott? (Ha ez kimondottan szépirodalmi céllal készülne, ez az írás, most »M. és Mme. Tradoni« lenne a kérdező, ők volnának a »mi«, a személyes.) Egyszerű a válasz: füveket. Füveket, lapuleveleket, gazokat, gyomokat, pásztortáskát, számomra megtanulhatatlan nevű növényeket kerestünk. Miért megtanulhatatlanok számomra a növények nevei, kérdezem, pedagógiai hajlamaim folyományaképpen, és hajtósan, ahogy nálam az ilyesmi megy s ment (remélem). (Értelemre és összhangra törekedvén.) Azért megtanulhatatlanok, mert az agyam nem akar befogadni járulékokat. Túl sok volt neki ez-meg-az. (Eléggé sokat vállalt magára mostanság is az elme, ezért jó őt megsétáltatni.) Az elmének jó a fű, a hegyi-forma levegő, mégsem az elmének szedem a füvet. Madaraknak szedjük. Hol vannak e madarak, miért kell nekik emberi kéz szedte fű? Ezek a madarak nem azok a madarak, akik például a kis lilás-rózsaszín nyíl kerítésoszlopa mögött dolgozgatnak a fűben, hanem ezek a madarak idehaza vannak nálunk. (Nálunk = D’Oré, D’Array, Rot Esq felügyelő, Tradoni, D’Artoni és neje. A felügyelő: madárfelügyelő. Már lett volna megbízásom, ilyen, egyébként. Még habozok. Ld.: »Nem szeretem, ha megindítanak…« Graham Greene egyik könyvének mottója.) Miért vannak nálunk madarak? A miért itt a számomra is érthetetlen. Kell-e értenem? Hogyan kerültek ide, a kérdés itt inkább ez. Nos, erről is mintha már lett volna szó. Az első madár egy felejthetetlen haláleset után. Vagyis a halál nem úgy volt halál, ahogy egy ember már a földön járva meghal, hanem hogy erre – járni – még nem volt módja stb. Az első madarunk is meghalt: őt sem vállaltuk. Úgynevezett zöldike (egy fajta neve; greenfinch, Grünling, hogy lediplomázzam belőle” – Itt valami „diplomásokkal” beszélgettem el, írta Tradoni, 1981 áprilisában kiegészítgetvén a kéziratot; azért ez az utalásom, írta. Folytatta a cikk másolását. Fontos ez, kérdezte, ez a másolás? Folytatta. „…belőle, avagy Grünfink, csehül zvonek zelený, finnül viherpeippo, lengyelül dzwoniec, oroszul obüknovjennaja zelenuska vagy zeljonuska, felelősséget nem vállalok; és gyorsan hozzáteszem, hogy – ezt is írtam! – álmomban gyakran még nincs meg a diplomám, és magyar nyelvből állok szigorlat előtt…” A diplomások, ahogy óbudai barátnénk mesélte, azt kifogásolták, írta Tradoni, hogy e lapban – melyből ezt is idézem, írta – megjelent írásaim az ő számukra, bár diplomások, érthetetlenek; mi ez. „…szívem szerint nem szigorlanék, ugyanakkor az ajtómról tizennégy éve nem szereltem le apám réztábláját, hogy »dr.«, ám ezt a címet ki nem érdemeltem; stilisztikából írtam szakdolgozatot, hogy a valóságban magyar nyelvészetből írásbeli szigorlatot tennem ne kelljen, féltem, hogy nem az általam magamtól elvárt szinten futhattam volna neki e diszciplína akadályának, ám szakdolgozatomat az utolsó éjszaka írtam meg, viszont elmulasztottam érte Budapest gombfutballbajnoki döntőjét, ahol akkor beleszólhattam volna az érmek sorsába, ellenben a szakdolgozatra egyedül én kaptam 4-est a csoportból, a többiek mind 5-öst; 2-est érdemeltem volna, Pilinszky János szóképeiről írva, hanem hát most áprilisban a KORTÁRS-ban Pilinszkyről írhattam, egy könyvem egyik fejezete az, no meg ne feledjük – nyomozatlag! –, hogy kísértő, gyötrő álmom maradt a lediplomázatlanság, ám az elmulasztott gombbajnokiról sosem álmodom; ennyit az élet bonyodalmairól itt s így), úgynevezett zöldike, aki nagyon csodálkozott…” Elvétettem, írta Tradoni. Egyébként a nyitott és a zárt zárójel-fél összetartozik, nem bonyolítom. „…nagyon csodálatosan ült a kezemben, ahogy az Állatkertbe taxiztunk vele…” Az odafigyelő „Olvasó, írta a felügyelő”, itt már tudja: ő „volt a” Kis Emír, „róla beszéltem” a diplomásoknak. „…vele (hogy mihamarább megetessék). Egy fa törzsén találtuk, kipottyanva, reménytelen messze a magas fészektől. Még őt sem vállaltuk, a Kis Emírt…” (Vagy úgy, írta, itt „hát meg is” neveztem.) „Az Állatkertben (ahogy hat hónap múlva föl mertem hívni a részleget) három nap múlva elpusztult. Mint cinkét etették, de biztos nem az volt a baj.” (Írta, udvariasan, újságnak – szúrta közbe most Tradoni –, de biztos az volt a baj.) „Tőlük tudom, hogy zöldike volt. Ennyit a tudásról, forrásairól, áráról. Második madarunk, Flórián veréb volt. Őt már vállaltuk. Ld. A meghívás fennáll. A kezemben halt meg. Aki már járt így, tudja, hogy ez egy darabig (emberek vagyunk! azért mondom csak: egy darabig) kellemetlen nyomot hagy.” Tradoni nem szerette saját alkalmi stílusában itt az alkalmazkodást. Egy bizonyos visszhangtérhez. Még ennyire se. „(Pontosan hol, teszem fel az értelmező kérdést, az emberben hol?) Akkor már tudtuk, hogyan kell verebet etetni (gyerekkoromban sosem foglalkoztam madarakkal, mindig csak eltemettem a halottaikat), és eléggé »középkorias« hittel nekivágtam (némiképp sírás után, temetés után, egy madárszempár lezárulásának látványával a hol bennem), hogy verebet hozok. Ha meggondoljuk, ez így a város szívében nem ígéretes vállalkozás. Hoztam haza. Ott várt Szpéró (nevének semmi köze a reményhez” – nyilván a diplomás visszhangtér miatt mondtam; Tradoni –, „medvéink – róluk később itt! – a veréb szót rossz angolsággal ejtették, a Micimackó című angol könyv »alapján«, melyet szintén 35 éves korom táján szereztem meg; nem volt pénzügyiekben gazdag gyermekkorom, csak egyebekben volt az, és sok minden történetesen nem jött be akkor, ám bejött, amikor kellett). Mondjam-e, hogy Szpéró is bejött, mert kellett? De hát róla is olvashatni A meghívás fennáll című könyvben. Meg egyebütt. Szpéróért életre-halálra megtettünk mindent (így rajongtunk érte, és azt hittük, megteszünk érte mindent), de sok mindent még akkor sem értettünk (bár mindent érte tettünk). Itt hagytuk szépen, kedves barátainkra, s mi elmentünk nyaralni. Akkor mentünk el mellőle utoljára. 1977 őszén. Azóta nem. Azóta még három madarunk lett. Hogyan lettek ők? Egyikük sem úgy, hogy madarat akartunk volna. Egyik se úgy, hogy itt akartuk volna tartani. Mindegyikük úgy maradt itt, ahogy a dolgok az életben már csak történni szoktak. Minden összejött. Városi lakásban élünk, itt nincs kert, ahonnét a madár visszajárhat. Viszont a szobában fölnevelt fióka a kinti élet követelményeihez képest »elfajzik«. Nem elég erős ahhoz a harchoz. Nem tud manőverezni a szélben (ld. Konrad Lorenznél pl.), nem találna ügyesen táplálékot, hiányozna egy sor körülmény. Kockázat az elengedés, főleg ősszel. Hetekig »konzultáltunk« minden esetben: az általunk joggal legjobbnak ítélt szakértő barátokkal. (Most egy pillanatra abbahagytam itt az írást: feleségem jön a másik szobából, újságlapon kiterített zöldekkel, rügyes ágakkal, salátalevelekkel, gyomokkal, füvekkel, tegnapi sétánk eredménye, az idei első »zöld hidegtál« a négy madárnak; a kis lilásrózsaszín nyíl hegyéről hoztuk, hogy így mondjam. Ezek a »hidegtálak« a legszebb kompozíciók, akaratlanul; négy van egymás mellett minden reggel, és olyan, mint a szeriális, de esetlegességeket – »érzelmeket« is őrző művészet egy-egy produktuma; le szoktam fényképezni néha. Továbbá: ugyancsak Mme. – Mrs., Signora stb. – Tradoni szerint, ha könyvben írnám, de hát szóval: a feleségem meglátása szerint a legkiválóbb kalligráfiák egyike, ha egy veréb elkezd fürdeni az újságpapírra tett lapos tálban, kifröcsköli a vizet, foltok kezdenek látszani, kezdenek összefolyni, végül egyetlen folt lesz, a kalligráfia kioltása, viszont ami közben látszott, az volt a mozgásban lévő mű. Ennyit a verebek »áttételeiről«, s még azt: a zöldfélék fölkerülnek a kalitkákra, és ez nem olyan »jappánkodás« – sic! –, hanem hát a lényege mélyén mégis olyasmi, mint az ikebana, a kert stb. Ezek szertartásokká válnak, nemcsak nekünk, de a madaraknak is, lugasokban mászkálhatnak, szabadlábról is visszatérnek, mondom jó direktorok szellemében, a kalitkába – de hát ha így van?! Egymás kaliját is elirigylik olykor, és a rend fenntartására nekünk kell felügyelnünk” – Amikor ezt „írtam, még élt” Tili, írta most Tradoni; és kb. egy „héttel a halála” után jelent meg a dolog. – „Innen a felügyelő szó, ám ezt is írtam már. A tegnapi séta, amikor a rózsaszín nyilat viszontláttuk, az első, bár fázós, idei fűszedő sétánk volt. De vissza a kérdésekhez!) Még zárjuk le ittlétük kérdését előbb. Itt maradtak. Nem mertük elengedni őket. Nem akartuk azt a tudatot (trauma?!), hogy miattunk mégis meghaltak. Nem tudtuk volna »jól« (sakk-kifejezés) meghúzni a lépést; jól arra nem gondolhattunk volna, hogyan halnak éhen, mi egyéb lett velük. Itt ők, emberek között felnövekedve, az embert tekintik fajtársuknak. Engem nagyobb kitüntetés még nem ért, mint hogy a verebek a fajtársaiknak tekintenek. A verebeket sokkal társasabbnak, sokkal őszintébbnek, sokkal tisztábbnak tartom, mint az emberek legnagyobb többségét. Érdekes, persze, hogy az embereknek megvan az a tulajdonsága, hogy amikor szemben állunk X vagy Y emberlénnyel, mindene meggyőz róla, hogy ő – kivétel. Csak aztán hogyan jöttek össze azok a dolgok is (most a medve-témára térünk), amelyeknek egyikéről például Gerald Durrell ír. Azt mondja: a koalák alapjában rendkívül unalmas állatok, s bár a játékmackók ősei (!!!), magukba forduló stb. lények. Viszont igen bizalmasak, jóhiszeműek és kíváncsiak. (Akkor mégse fordulnak annyira magukba? Tradoni.) Nem érti tehát, miért olyan érdekesek némelyeknek. Hanem ahol aztán tényleg nem ért valamit, írja Durrell, az a következő: hogyan voltak képesek az emberek (ó, távol tarthatjuk lelkünktől e tárgyat! Ausztrália messze van, s azok az évtizedek a mai ausztráliaiaknak is – bizonyára joggal – messze vannak) milliószám és tízmilliószám lődözni ezeket a lényeket, akik például egyáltalán nem menekültek el arról az ágról, amelyikről a szomszédjukat épp lelőtték, hanem még kíváncsibban hajoltak előre, és így érte őket is a golyó. S ha nem volt halálos a lövés, bizonnyal igen aranyosan sikoltoztak, sebesülten, írja Durrell, s talán az emberiség ennek alapján találta fel, hogy sípot s egyebet kell szerelni a maci hasába. (Nincs diplomám játéktörténetből; csak úgy megsaccoltam, mint egy kicsit kemény lelkű madárfelügyelő, ezt a dolgot.) Hát itt áll meg Durrell esze. Joggal. Több tízmillió lövés az több tízmillió gyilkos elhatározás. Mégiscsak valakinek a részéről. Azt hiszem: műveltségi foktól függetlenül. Túl bonyolult, messzire vezet. (Ha még csak oda vezetne…) Mi ezért ragadtunk »abszolúte« itthon most már harmadik éve, ezért sétálunk ki magunkból a budai hegyek közt, főleg a szinte már milliókért épülő lakások, házak utcáit járva (hol »Zürich«-nek éreztem, amúgy szegényesebben persze, hol Colmarnak, hol Splitnek egy-egy negyedünket), ezért sétáltuk ki magunkból a nagyvakáció vágyát. Kisétálhatatlan. Az ember ettől azért szenved is; hogy magára méri ezt az aszkézist. Azért, mert nem lehet – mert bizonyítottan nem lehet biztonsággal – rábízni senkire, szó szerint, senkire négy madarat, akik így fontosak nekünk. Az előbb azt akartam volna írni: A kurva életbe, ne játsszuk már ezt, tessék bemérni a futóidőmet, barátaim, azért választottam kimért távot, azért a célszalagot, fogadtam el önöket – kiket, persze? – stoppereseknek vagy villanyóra-kezelőknek, hogy megtegyék azt a szívességet, hogy a produkcióra méltóztatnak figyelni, és legalább annyit észrevenni, ha az irodalmi mű részlet- vagy egész-vonatkozásai úgy mindenestül épp itt vagy ott nincsenek is mindenki ínye, kedve, ízlése, képzettsége, jellege stb. szerint, legalább annyit méltóztassunk bemérni, például Tradoni (D’Oré, D’Array, Rot Esq, Jómagam) lénynek, hogy valamit baromi komolyan vesz. Állati komolyan. Ennyit, mindössze ennyit, és hagyni a francba, csinálja. De hát nem írhatom ezt, mert látom a válaszokat: »Csúnya szavakra ragadtatta magát finomlelkűségében…« Stb. De amit mondani akarok: abból évszázadok óta elege van minden írónak, festőnek, zeneszerzőnek, hogy amíg él, »a lelkét kiadja«, aztán a kutyája kíséri főleg csak a halottas szekerét, viszont utána, pár évtized múlva sikk lesz a hangversenyteremben. Én akkor a kutya pártján állok, jó? Tisztelet a kivételnek (négymilliárd kivételt vagyok hajlandó elismerni, gyenge pillanataimban), gyanús nekem az emberiség. Így szépen visszakanyarodva tárgyunkhoz: a következőket mondhatom. A négy madár itt nálunk jel, kép, de nem »szimbóleum«. Bennük, legalább bennük biztos lehetek. Fájni fog, ha meghalnak egyszer, egyedi eset lesz mindegyik halál, mint egy emberé, akit annyira szerettem, mint őket, olyan. De mert teljesen »normális« vagyok, bízom abban, hogy tíz-tizenkét év múlva (nagyon bizonyosra veszem!) még áll a világ, még élek én (ezt ki tudja), és akkor eléggé szomorúan fölmegyek majd a kis rózsaszín nyílhoz, mely a fekete alapon engem a fekete verébcsőrben látott, oly ismerős rózsaszín verébnyelvre emlékeztetett, s vagy ott lesz a kis jel, vagy sem. Fölmegyek, végignézek a városon, s azt mondom: most elfogadom azt az egyéves ösztöndíjat, melyből beutazhatom egy kicsit a világot (ha fönntartják, s miért ne tartanák, esélyemet), és körbeviszem egy kicsit mindazt, amit négy madárral 10-12-15 évig (lakásban ötszörösére hosszabbodhat az életük) tanultam. Ez lesz az én igazi végzettségem, mondom.” – (Tradoni tűnődött. Mit „tudtam akkor” még a halálukról, írta.) A hegyen pompás „füveket találtak”, megszedtek négy műanyag zacskót. Főleg az acélos „kék-zöld kalászosakat” kedvelte Tradoni, ezeket nem tépni, „törni, nyeszetelni kellett”, hanem csusszanó, sima mozdulattal lehetett egy „ízüknél szétszedni”, felrántani, s olyan kis „hang hallatszott”, mint… most már ő azt mondhatta csak: mint ilyenkor. Mint ha „két finom cső” szétválik. Nem indultak el azonnal a legrövidebb „úton (a város” felé, le); és ennek is szerepe volt a későbbiekben, lásd „függelék (FÜGGELÉK)”. De ezt ne keverjük Tili „történetébe, mondta Tradoni, és” a felesége helyeselt. Hagyjuk meg „ezt a könyvet neki”. Mennyire örülne ő most, mondták. Június „28-a volt, szombat”. Szerepe volt az eseményekben (ld. függelék – „FÜGGELÉK –) annak” is, ahogy az útvonalat megválasztották. Az „időzítést (nem” tudtak róla!) megint minden pontosan „meghatározta (pontosan” határozta meg), ahogy a fű szára ízelődik. Hogy azon az „utcán jöttek” le a Németvölgyi útról, amelyiken „tavaly sétálva” még utazni akartak; most megállapították, hogy nem hagyhatják „itt a madarakat”, nem hagyhatták volna itt. Bármilyen lelkes lett volna „valaki a családból”, eleve nem… és ezekkel a kis lényekkel nem „lehet megcsinálni ezt”, mondta Tradoniné. Ahogy „ők ilyenkor” nyugodtak, ha nem vagyunk otthon, de ha már „látnak minket, ha” társaságunkban lehetnek, mohón és idegesen ragaszkodnak „hozzánk; ez a” szeretet, lényegében, nem okvetlenül szeretet, hanem annál „több és ugyanaz, ragaszkodnak” hozzánk, mert „csoportjuk része” vagyunk stb. Része volt az események „alakulásában (tényleg” meg kell nézni a függeléket – FÜGGELÉK–), írta „Tradoni, hogy pogácsát” akartam enni, így „ment el egy” 4-es busz, még egy, s „aztán hogy a busz” útvonala el volt terelve. Egy élet megmentése „szempontjából (bár” Tili történetébe ez csak áttételesen tartozik, úgy, mint az Össz-Verébtörténet „minden eleme) alapvetően” fontos lett egy busz „elterelt útvonala. Hogy” a buszban oda ültek, ahova. (Tradoniné választott helyet, a busz „teljesen üres” volt; s ő – a felügyelőné – ült az ablak mellett; akkor a Mikó utcában kinézett, jó „szeme volt”. Lásd: FÜGGELÉK.) Milyen különös volt aztán az a „rohanás… mint” a bűnügyi filmekben, mondta Tradoni, mint „egy felügyelőpáros, mint” akármelyik. A mindennapi élet volt ez, a „felügyelőéletek mindennapja; rohantak”. Még jókor érkeztek. (Lásd – és Tradoni itt „visszatért Tili” történetéhez – FÜGGELÉK.) Odahaza azért a postát is „átfutották gyorsan; óbudai” barátjuktól megjött az annyira várt válaszlevél a „kettős levélre”. Egyebek között ezt „írta (óbudai” barátjuk, a nagyon nagy festő özvegye; Tilike nyüzsgő-foltos képe ennek a festőnek a műve volt): „Kedves........” (Kettejük neve, két név.) „Szomorú volt a levél. Meghatóak és bizalmasak a sorok. »Megcsúfolva?« Dehogy! Mindig voltak »akarnokok«. Tilike is egy ilyen volt… a legjobb értelemben. És inkább meghalt, de nem adta… Most olvasom a bűnügyi regényt. Eddig senki se szólt hozzá, vagy csak én nem találkoztam vele? A közös »hullámhosszat« itt találtam meg Béla képeivel, a régiekkel. Sajnos, a találat érte hatemeletes házzal lesüllyedtek, egy sem maradt belőlük. Kevesen látták, később nem beszélt róluk. Nehezen követhető labirintusok voltak, sötét színekkel. Azután, ahogyan a »hangulata« változott, úgy tette könnyebbé a megértés útját, míg végül már nem adott fel talányt – a dédelgetett fehér képen nem lehet tévelyegni.” A fehér kép, a „kereszt”, tájrészlet, ott „állt ágyuk” végében, fejtől, a falnak támasztva. Minden „nap oda” állítottuk, írta Tradoni, és Bárány ott hevert alatta (alattuk, mert „az ágy hosszabbik” oldalán a nagy táj, a nyüzsgő pontok sokaságának vászna állt). Közben hazajött Tradoniné, akinek azonnal le kellett „rohannia valamiért”. Tradoni most az OT/XV-ről akart „írni, ez a bajnokság” folyt, amikor Tili elment tőlük. Mint „egy kis tokot, harmonikásan” összehajtva, úgy vette önmagát a szárnya alá, s távozott, és akkor ő már csak ez a szárny volt, „hosszan (,hosszasan)” elnyúlva. Ijesztő „volt, ahogy (már” délután, itt a szobában szabadon) Szpéró füveket „hurcolt, építkezett”. Ahogy a papírtartón „megállt, válogatott” a tetején heverő füvekből. A szárnya mint egy kis „tok, harmonikásan” összehajtva, és áthúzott a mélyre „lelógó, jókora” száraz füvekkel az írógép felett is; nekisodródott a „fűszárakkal a falnak”, a polcoknak; oda vitte a fészekanyagot. Távoztak a „sírtól (még” délelőtt, Tiliétől), mentek Kosztolányi utcáján, vitték a „levelet (bedobni)”. Tradoniné akkor lenézett egy „fás keresztutcába”, és Tradoni azt mondta: Csak nem…? De nem, nem madarat látott; hihetetlen volna, jegyezte meg Tradoni, ha találnánk egy „kipottyant (leendő)” zöldike tojót. (Aztán, az „elterelt busszal” hazafelé tartva, nem azt találtak.) Az OT a XIV. bajnokság előtt így „állt (a./ hátha” érdekel valakit, írta Tradoni, b./ szokott lenni ilyen a könyveimben, c./ ez is volt akkor, Tili utolsó hetében, d./ ez valami tudható dolog volt, eredményszerűségben; bár a végeredmény „mindig halott, de” az út – közben – nagyon eleven): Nagy egyéni:

Közben Tradoni „felaprított pár száraz” fűszárat, mert Szpéró hatalmas „darabokkal repkedett” – ijesztően –, építkezvén. Az imént még huzakodtunk is, írta Tradoni. Egy „ijesztő nagy fűvel” Szpéró, írta, itt kötött ki az íróasztal „lábánál”. Megpróbáltam „kiráncigálni” a csőréből. Körbetáncolt, nem hagyta, nem bírtam „kiszedni a szájából”. Érdeklődését az „építés meg a konyha” között osztotta meg (a konyhában nem akármilyen „dolgok történtek)”, víjjogva repkedett.

Maradjunk „egyelőre a nagy egyéninél”, írta Tradoni. Maga a torna eddig, röviden (mert majd azt a tornát „is vázolnom” kell hasonlóképpen, amelyikben, korábban, 79/80 „fordulóján, Tili” játszott Zárórával közös klubként; a regényben „jó, ha valami” már úgy nem egészen bevezetés „nélkül éri” az olvasót; az OT eseményeivel és fogalmaival bevezetném az NKKB-t, ahol Tiliék „olyan előkelő” helyen végeztek), így alakult: az első bajnokságot Kaktusz/C nyerte, Martin/Szpéró lett a második. De a második bajnokság (= a második Grand Prix) után „Pooh vette” át a vezetést (7 pont), aztán a harmadik „után Ullstein” (8 pont), és két fordulón (= Grand Prix) át (után) is vezetett (11 és 12 pont). Tradoni élvezettel folytatta az ismertetést. Kaktusz/C állt az első negyed (az 5. bajnokság) után a második helyen 10 ponttal, 3–4. volt Athos/C és Palmer (9-9 pont), és 9 pontja volt még Fülöpkének és Pooh-nak… Liptonék ekkor 7 ponttal a 13–14. helyen álltak (egy Grand Prix-n 5, 4, 3, 3, 2, 2, 2, 2, és „nyolcszor 1-1 pontot” lehet szerezni, a 20 klubból mindig 4 marad ki, a többi „16 egyenes” kieséses rendszerben „küzd). Mint az” igazi világban (vagyis, mint Tradoni az óbudai „festő özvegyének” mondta – barátjuknak –: nekem ez különb, mint a „Monte Carlo” vagy a Forma-I, pontosabban, „ugyanolyan nagy” dolog, mint ez utóbbi; és „barátjuk jó” értelemben mondta – erősítette meg –, hogy ez nagy „gőg”, szintén „jó értelemben; van” így, 8 „éve már, egy saját” világom; és a klubok – a személyek – egyedileg jellegzetesek „számunkra, a külsejük és” az eredményeik által; ezt mindenki „tudja, írta Tradoni, aki” hasonlóképpen „játszik”). Az „NKKB-ban mindössze” egy módosulás történt „(klubváltozás) 8” és fél év alatt: Méziék „rokonai, Mézesék” (mivel Medinék úgyis voltak! csapatkapitányként) átadták a helyüket Dominónak, aztán ennek meglesz a története „valamelyik füzetben, írta” Tradoni, Záróra társult, s hozzá Tili. A VI. bajnokság után ketten álltak az élen: Bárány és Papsi/Samu/Némó (12-12 pont; Papsiék három nyolcaddöntős vereség után „bajnokok, majd másodikak” lettek, Bárány pedig megnyerte a VI. Grand Prix-t, s így), mögöttük „12 pontja” volt Ullsteinnek, 11-11 Kaktusz/C-nak, Martin/Szpérónak (most, ahogy Tradoni „ezt írta, Szpéró” a konyha és az építés „lázában élt”, életveszélyesen, de mit tehetek, kérdezte a „felügyelő? lehetetlen” őt bezárni, s még én se mehetek ki a konyhába – „a konyhában, ld. FÜGGELÉK”, egy kis veréb volt, akit most „találtak, Tradoniné” látta meg az elterelt „busz ablakából”, egy fa „tövében bukdácsolt” a szélben, körötte az anyja, tehetetlenül; vagy „300 métert rohantak” vissza, felügyelő és társa, s meglelték! de „ez nem jön bele” ide, állapodtak meg; Szpéró „viszont teljesen” oda volt!), Palmernak „is 11, és” 10 pontos volt: Fülöpke, Athos/C, Lipton és Canarino. Fantasztikusan szoros mezőny! A VII. bajnokságot aztán Lipton nyerte, és 15 pontjával az élre „ugrott. Ilyen” se volt még ennek az igazi „kis klubnak” a történetében! A VI. bajnokságra április 17. és 23. között került sor. Tili az „elsőt április” 22-én tojta! (A Füzet: „KEDD – Tili reggele: MEGTOJT! Ez volt az!! Ezért volt napok óta olyan feszült!”) Mi is volt előző nap? „IV.21. hétfő: Riadalmunk reggel: Tili csak vinnyogó hangjáig jut, tilizésbe nem kezd. Mi van? Rázza a hideg, gubbaszt a sarokban. A mindenit! Gyorsan antibiotikumot! Rendbe is jön aztán!! – Estére plátót kap!” Akkor kapta tehát a plátót, írta Tradoni. „Boldogan fogadja! Rááll stb. – Aludj jól, fönn, vagy a rúdon, drága Tili! – Szpéró óriási fürdése stb.” (És: „Szakszerűen repül – Szpéró –, mint valami kis egymotoros gép…” Majd: „Éliás is jön és jön ránk este… Samu… remekül feltornászta magát az OT-ben, Papsival! Samuval keveset foglalkoztunk ma, neheztel! Éliás kismadaras hangja! Könyörög! Szpéró nagy pilledtsége rajtam, este. Jó lefekvés stb.” És volt még egy telefon, fel is vettük szerencsére, egy barátunk volt – egy festő özvegye! –, rigót talált a család! Mi legyen? „Macska az udvaron” stb. Tanácsunk: ha nem lesz macska, keressék meg valahol az anyamadarat, vigyék vissza a kis rigót. Így is történt, írja Tradoni. De jó! Talán megmentettük! Háznál szakszerűtlenül igen „keserves a rigót!” Nem magevő, ez fokozza a nehézségeket.) „Befejeztem egy munkát: japán haikuversnaptár. Sok vers madarakról is, háromsorosak. Ilyenek, mint: „Kivágják a fát; / nem tudja azt a madár, csak…” A vége itt nem volt meg, mert ez egy rontott lap volt, de épp IV. 22-nél, az első tojás napján. Kereszt alakban összehajtott papíron ez volt, gépelve, a kézírás túloldalán: „JÖN VALAMI, AMIT MINDEN ÉRT, CSAK Ő NEM…” Az „ő” itt: az ember, a teljes természetben. Ezt „most Tradoni a csukott” ajtón átkiabálva „közölte Tradoninéval”. Közben Szpéróért rettegett, villanygép-ügyben; Szpéró a konyhában „pihenő kisverébért” őrjöngött. (FÜGGELÉK) Április „22-éről (KEDD) Tradoni” eléggé bőven készített feljegyzéseket: „Tili megtojt! Ki hitte volna?! Mi hülyék! Erre nem gondoltunk, pedig: tavasz + tojó + rejtélyes rosszullét: ó! Nem lehet elegendően foglalkozni velük, nem lehet elég sokat! Jó volt az antibiotikum, a meleg – begyújtottuk a villanykályhát –, a plátó tegnap, s ma reggel, hogy L. a kezébe vette. Dédelgette. Erre tojt meg, ez is könnyíti állítólag. L. nem is sejtette, mi az, ami a kezéből a szőnyegre pottyan. Egy zöldike-tojás!! TOJT TILI! És semmi baja! Éljen! Most pedig: parafinolaj, kamilla, enni tojáshéj stb. Melegre tesszük, Szpéró kalitkája mellé stb.” Itt véletlenül két hatalmas oldal kimaradt a füzetben. „Tegnap Tili ott gazdálkodott a cserepein, száraz gallyakat húzogatott ki…!” Este még gyógyszert „kap. Összevissza” bejegyzések, de igen bőségesen. „Tili: reggel: ó, pár halk tilizés… jól van? Gubbaszt, rázza a hideg. Rémes, hogy nem is sejtettük! Lógatja a szárnyát. Kis hörgő hangokat ad ki. L. kiveszi a kaliból, s a kezében (nem tiltakozott a kivétel ellen! kis tollgombóc volt!) megtojt. L. simogatta a kis fejét stb. Fészeknek fogadta el a tenyerét (Tili), s akkor érezte L. – Tradoniné –, hogy valami elsuhan a keze mellett. Fél percre rá, akkor vette észre az addig hihetetlent!! Samu kíváncsian végignézte. Utána Éliás került az asztalra, Tili helyére, és perlekedett Samuval.” Furcsa „volt ezt” olvasni most (az OT/VI idejéből). „Tilike tojórészét kamillával kétszer lemosta a L., aztán Irgamid – svájci kenőcs –, parafinolaj. Hogy könnyebben jöjjön a tojás, általában, jó ez az olaj. Olykor a tojásba belehalnak, ha a megakadozó tojást időben össze nem töri az állatorvos stb. Jó volt az antibiotikum is. Tili du. kétszer megfürdött!! Hát ez nem akármilyen nap volt! Szpéró szép délutánja, Éliás élénk estéje.” Fordította: „Bármi legyen maga a jelenség, tragikus vagy közömbös, szomorúan nevetségessé válhat az emberi visszhangtérben.” Ahogy pl. „most, 1981. május 31-én, írta” a felügyelő (abbahagyta a fordítást), a csukott „szárnyas ajtón át kiabálunk” egymásnak a „felügyelőnével, mert a konyhában” a zöldek mosódnak, és zúg a víz, és mindketten idegesek „vagyunk. PP az ok. A tottyok” két és fél hete „vizesek; a hasmenést, mondja” a felügyelőné ingerülten, rég meg kellett „volna fogni, mire én, írja” Tradoni, kifejtem, hogy már két „hete javasoltam a Neotesolt, de vétó” ellenében nem vállalhattam a „felelősséget (antibiotikum; és” a legyengült madarat „leronthatja; eldöntendő – lett volna” – továbbá, fertőzéses „eredetű-e a bélhurut, s van-e bélhurut, avyg, javította” a felügyelő – legyen „ez, mondjuk, egy” torz hang az ajtón át –, avagy „csak víz az, ami jön, s vizelet” ekképp, a vese dolga, mert a „madár, a rohadt életbe, Szpéró, kiáltotta” magában ráadásul „Tradoni, mi a hétszentségnek” kell folyton a kurva billentyűk „felett szarakodnod, tehát” Tili 2. fordulóján megint „pattantyús a hangulat, a tárgyra, írta:), a hasmenést” rég meg kellett „volna fogni, a kurva életbe, Szpéró, a madár” átrepült a „rohadék billentyűk felett, Szpéró” egyszerűen lehetetlenné akarja „tenni, hogy azt csináljam” most, amit csinálnék, bevétózik, mert azt „akarja, amit ő akar, mi” a felügyelőnével sosem élhettünk „így, mint Szpéró, és mégis, persze, mindenünk” Szpérótól függ, tehát „ő nem mehet bele a” billentyűkbe, írta; nem hasmenés, kiabálta „Tradoni, emlékezz” vissza, megkérdeztük Sch. E.-t, G.-t, D.-t „(további, új nevek), O. M.-et, aki” kedden ki is jön, azt „mondták, vizelet, viszont” az igaz, hogy teljes képtelenség(nek „látszik, bár O. M. szerint vannak” ilyen madarak is), hogy „ez a folyton-folyvást legyen; a közepén van” szilárdabb székletállag, csak „körötte rengeteg víz, fehéres izé stb., el kellett” volna érni, hogy „megfogjuk (a hasmenést v. a folyton-folyvást, mondta” a felügyelőné, majd „megkérdezte, mekkora is a Neotesol” adagja), és a kedd eléggé „messzinek látszott. Mert PP nyakán egyre-másra” nőtt a tollhiány „(mint Tilinél) (Szpéró az imént ott” ütögette „Tili széklábát”, ám most a vállamra „jött, és a villanygép” billentyűit kerülgette), „(félreütések!?!?), ijesztően kezdett kilátszani” a nyak. Hát itt „tartottunk; közben Svunics (akit a medvék Zöld” Puncsnak neveztek el) harsogott: „Én, én, én, zöldem, tyúkhúr, hol, saláta, húr, én, Svuncs”, Szpéró itt a „vállamon, Samu és Éliás a reggeli újdonságokkal” foglalkozott, és PP „eléggé némán üldögélt, és már ott van két” apró tolla a „széklete mellett, mondta a felügyelőné, aki mintha higgadt” volna azóta, és „nagyon kedvesen beszélt PP-hez. Felhívom O. M.-et, határozta” el Tradoni. Mert a „Kockáson most nem bírnék nyugodtan végigdőlni Szpéróval (akit” viszont így lehetne kivonni a „gépveszélyből). Viszont ugyan mit beszéljek telefonon? A legjobb” lenne, ha O. M.-et ma „idehívhatnánk, de hát vasárnap van stb. Sütött kint” a nap, tényleg „ragyogó idő volt, és növekedett a tollhiány. A Kronbergerben már” annyiféle esetet találtak, hogy egyiket „se találták párhuzamosnak (viszont az alapjelenségek – vese, máj, tollhullás” stb. – összevágtak, és pl. az sem „tisztázódott, hogy igenis kell-e A-vitamin, vagy káros, továbbá míg Tilinél a B” meglehetősen „elmaradt, itt az első pillanattól fogva” volt, és a fejforgatáson „kívül bizonyos tünetek kezdtek hasonlítani). Mindjárt kap” Szpéró egy kis kenyeret, visszamegy a kalijába, át a „többiekhez, aztán meglátjuk, mit tehetünk. Ott” van az is, hogy végső „soron fertőzést hozhat be (egy kinti” madár), írta. De mi van „akkor, ha O. M. valami gyógyíthatatlan” fertőzést állapít meg, kérdezte a „felügyelőnét. (Ő épp PP-vel beszélt nagyon” kedvesen.) Jött Szpéró. „IV. 23. szerda. Tili: élénk, fészkelne, füvet rak maga alá, mozgékony stb.! Gyönyörű lugasa van, L. csinálta neki reggel. És egy nagy adagot úgy lökött ki magából, mintha tojna. A rítus ugyanaz volt”, másolta Tradoni. Mi barmok! Ezt tekintettük érdekes etológiai megfigyelésnek! „Tili szegény még szenved, piros és sebes a feneke, de építkezik; ápoljuk. Kicsit dalolgat is, de még nincs jól. Kint, gondoljuk, mikor van jó dolgotok, madarak! A kemény tél, a fiókanevelés. Van egy kis szép ősz és tavasz, ha van, akkor… Este OT/VI döntő, ld. ott.” Aztán: „IV. 24. csütörtök. Reggel esik. Hűvös idő. TILI 2. TOJÁSA! Úristen! Simán kitojta, ott volt a kali alján. Reggel történt. És Tili, életében először, KIJÖTT A KALIBÓL! L. díszíti Tili kaliját, s egyszerre átkiált nekem: »Tili kijött!« Ó!” És mennyire másmilyen átkiáltások voltak aztán, írta Tradoni. „Délután: a szék lábánál ők ketten olyan szépen!” Volt itt egy kis rajz, Szpéró és Tili a tükör-széklábnál, egymással szemközt. „Tilinek, ahogy a kertészpolcán áll du., a hajam kínálom: eszegeti!” „TILI SOKKAL JOBBAN REPÜL: LEFOGYOTT??” Majd: „IV. 25. péntek. Mesternél, oké!! Itthon: 4 édes madár várt minket! Du.: Szpéró fürdése, hasal a kezemben, liheg, csuromvíz; Tili fürdése; mennyivel öntudatosabb lett, könnyebben repül! Kártyázás odaát, Samuka rajtam. Csodás nap! Teljes elégedettség. Csak így menjen tovább… Erlanddal hosszú s jó telefon. Mész és kombinált vitamin…” Már az OT/VII idején: „IV. 26. szombat: Tulajdonképpen kísérteties dolog történt Tilivel! Mi ketten mindent megteszünk, aggódva követi L. mindenhova, de a legnagyobb baját nem is sejthettük! Hogy ő jó egy napig rosszul volt! Rémes.” Szombaton „nincs tojáska”. Tili hordja a füvet. Lesz-e holnap tojás? Éjszaka erős lehűlés: nulla és mínusz három között, fűtünk! Majd, vasárnap, IV. 27.: „Tili lefújta – lesziszegte – Szpérót a zoknimról az asztal alatt” – erre nem is emlékeztem, írta Tradoni, hogy ilyen eredményes volt. „De ő maga nem állt a helyére. Most Szpéró tépkedni kezdte a talpamat”, írta Tradoni, nem lehetett bírni, úgy fájt. „Tili nagy fűhordozása, leütögeti a kali aljára, a plátóra, forog rajta… Délután jót alszom a piros kockáson. Szpéró rajtam. Samu kedves – odaát –, este Éliás jön, ütögeti a kezem. Tili a papucsomat rágta!” Most „már Tradoni valamivel” jobban viselte mindezt. Pár napja ki „se bírtam volna” nyitni egy ilyen füzetet, írta. „Tili rámol, épít. Kezünk ujjain is elüldögél! – Szpéró örök veszélyben… tőlem!… a székem alatt. Nagyot pihenek vele a piros kockáson. Drága Szpéró! Éljetek sokáig…” Stb. Majd: „IV. 29. kedd. Hazafelé a városból: tyúkhúrt hozok Némó fája alól! Most, hogy ezt írom”, olvasta Tradoni, „Szpéró a vállamon hasal, Tili irtó bizalmasan a székem alatt mászkál, papucsom csípdesi!! Ők ketten, míg mi odaát kártyáztunk, itt nagy egyetértésben álldogáltak a fényes székláb két oldalán… Míg kártyáztunk, Samu óriásit fürdött a nyakamban! Aztán L. kezébe hasalt. Remek negyeddöntők: Szpéróék 4:4-e, utána nyernek… megint!” (Martin/Sz. sok ilyen éles partiba keveredett, írta Tradoni. Az OT/VII után Lipton 1 ponttal vezetett, Martin/Szpéró 14 ponttal a második, Bárány is 14 pontos, Ullstein 13 ponttal áll.) „Ma Tili az 5.-et tojta! L. áthozta hozzám a tojást, és elejtette” (a tojást). „Elkeseredett voltam. Veszekedésünk; ilyet elejteni!! Igazságtalanságom; de csak akaratlan viszonzás hasonlókért. Ám, mentségem: épp Tili fájdalmas kiáltozásáról álmodtam, ahogy a kis fenekéhez értünk!” Szerdán (április 30.) „rémes frontharcok…” (időjárás). „Halántékfájás stb. Gyönyörű „időben le a Palotából”, a Mester kiállítását szaladtunk fel megnézni. Du. »aggasztó az« állapotom, de orvosom – telefonon – csak kezdődő influenzát stb, mond. Hm. Nem erőltetem.” Nem erőltettem Erlandnál „se azt”, írta Tradoni. „Tilike”, idézte, mert a sok Szpéró–Samu–Éliás-részletet többnyire kihagyta most, „nyugtalan a vihar előtt du., és este mintha védené a plátóját Samu ellen!!!” „Május elseje, csütörtök! Reggel: ragyogó idő, én: jobban. Tili nincs jól. Fészkelő-reflexek? Kifáradt a tojásoktól?” Majd: „Tili este rosszul van…” (Ez még csak a 6. tojás előtt volt, írta Tradoni most.) „Aggódunk, fenekét kenjük! De Samu közelébe megy a plátóra, ne legyen egyedül. El is alszik a jelenlétünkben.” Korábbi feljegyzés elsejéről: „Szpéró a papírkosár rúdján alszik, Tili az íróasztal lábánál, míg kártyázni vagyok odaát, és Samu a hajamban fürdik; Éliás esti szabad óráit várja. Holnap reggelre a 6. tojás »kell«!… Szpéróék oly nagyszerűek, annyira (4-en!) fontosak!” Akkor május másodikán, pénteken: „Tili megtojta a 6.-at!” Ezt a „plátóra, másolta” Tradoni. „Én úgy negyed hétkor jártam nála, még nem láttam, de L. már igen! Éljen! – Ők 4-en: levegőznek. Egészségesen ki is fáradnak! Szpéró dől jobbra-balra, fél lábon alszik du., kis gömböc madár, a fáradtságtól alig bír lefeküdni.” És, írta Tradoni, a rohadt életbe, akkor itt repül el most, hogy ezt írom, pár centire a billentyűk felett! Én hasítanám fel a hasát akkor…! Hát ezt nem lehet! Dolgozni se szabadna mellettük, vagy kegyetlenül kaliban kellene tartani őket! Rámutatnak, hogy fele-fele: nem lehet élni!! – „Tili élénk”, másolta aztán. „Az OT/VIII kezdete. Éliásnak éneklünk este: Édes Éliás / kicsiny madár, / kicsiny veréb…” Majd V. 3., szombat: „reggel Szpéró szabadon… du. Szpéró halál fáradt, ül, alszik rajtam, olyan kedves… Tili du. szintén nagyon fáradt. Két óriásit fürdött… (Mindent lemosott magáról!)” – hittük akkor, írta Tradoni. Nem, hát „most megint” úgy dolgozom, mint egy barom állat, csak „most Tili” könyvén, de mit tegyek? Ha Szpéró szabadon van, főként „ilyen izgatott” állapotban (a kis veréb miatt kint! akit mi találtunk, nem megtartani, de mi; de „hát ez terror Szpéró” részéről, moccanni se hagy, megint a „billentyűktől fordult” vissza… Szpéró szinte azt „sugallja, hogy akasszam” fel magam vagy mi… kibírhatatlan lenne, ha merő akaratoskodásból és a helyzet – a „villanybillentyűk mozgásának” – nem ismeretében velem gyilkoltatná „le magát, akaratlanul” persze, iszonyúan, ez valóban elbírhatatlan lenne már; az „élet csődjét, a mienkét, példázza” mindez? valahogy nekünk ez „jutott? csak látszat” a sok munka, az előrejutás stb.? mennyiben kellene „még a madarainknak” élni? kellene még egy szoba, de épp miattuk nem költözhetünk el stb., s csak miattuk kéne a plusz szoba; tulajdonképpen a szeretet „és a vállalás” csődhelyzete, amibe jutottunk; Szpéró – „veréb, és mint” ilyen, csapongó, szeszélyes, akaratos, és tőle „függ az, hogy mi” hogyan vagyunk… egy villanás „alatt a szoba másik” felén van, és őrjöngve harsog, vágyom írni ezt, előrejutni, de nem „jutok előbbre, mert” a pillanatot írom, másolni se tudom már a naplót, a füzetet, feladom), semmit se „tehetek. Nem bírok figyelni!” Menekülni szeretnék tőle! Most a fejemet „elsodorva száguld” valahova, kerülgeti a gépemet. Nem „bízom a szerencsében, fülelek, bár” tudom, késő, ha a billentyűkre csap le. Csak ezt az „oldalt befejezhessem”, bár semmi értelme „szinte annak, amit” írtam, mert nem azt akartam volna leírni, hogy milyen lehetetlen „helyzetben vagyok” – legkedvesebbemtől –, hanem hogy ők legkedvesebbjeim. De „tőlük nem jutok” hozzájuk, írásban. Nem írásra vannak, hanem „hogy legyek velük, szeszélyük” szerint, ez az igazság. Vagy legyen „szívünk kalitkában” tartani őket. Az se „megoldás. Folytatom, írta” Tradoni, kezdek egy új oldalt, új kockázat, halálos „veszély az írás. Erről” csak beszélnek többnyire, és most „se értik majd” sokan, de ha a legkedvesebbem repülhet bele a „számára gyilkos billentyűkbe, akkor” valóban halálos „veszély, és kiheverhetetlen” (mint fenyegetés; kiheverhetetlen volna, ami történik; abba is hagyom, kimegyek, iszom). „Éliás este is” – V. 3., szombat – „kismadár: sipákol, kér”, írta aztán Tradoni. A felügyelőné teljességgel egyetértett „vele a Szpéró – csődjelzés” elméletben. Mielőbb lefektetjük, mondta. Ez marad. Samut „már bekalizták. Fényes” délután volt, de madaraik ráálltak erre a „koraiságra. Tradoniné” a kalitkát szedte le, és kezdett szintén „bepörögni, Szpéró húzásaitól. Szpéró” állandóan a saját életét veszélyeztette (s ezzel a „felügyelőék idegeit” tépte, rettegésben tartotta őket). Biztosítottuk „magunknak, mondta” a felügyelő, miközben ki-ki vígan v. kevésbé „vígan él, a félelemmel” teli életet, s ennek „forrása a szeretet. Egy nagy szart” az európai neveltetésünk „lóvalagába, írta. Lennék” bár keleti! Hanem hogy „az milyen, gondolta Tradoni, el sem” képzelhetem. Önmaga „fríze az ember?” A természet „frízei közt? Szpéró” a kalitban, persze, hisztizik, mint a TÖRLÉS. Hogy „lehet az, hogy az embernek” így kelljen „beszélnie a legdrágább” barátjáról? És mégis…! De ilyen alapon ki „sértődhet meg egyebekben” és miért? Le akarják hazudni az emberek, hogy ha tényleg „komolyan veszünk” valamit (veszünk?! ha az vesz minket így!), akkor a „világ végzetes, elbírhatatlanul” feszült stb.? Talán azért nem „szokás általában” ennyire komolyan venni semmit. Tradoni végre „vágtatott az írással, és most” ezért hagyott ki betűket. A „legszívesebben csődöt” jelentenék, ha volna „fórum, ahol. Van. Szpéró” belerohan a billentyűkbe, „én öngyilkos” leszek, ez már „csődjelentés: visznek” megmenteni. Vagy egyebet teszek, elítélnek. Tradoni, a feleségének: Szpéró… akár az élete „árán is, de azt” teszi, amit „akar”! Tradoniné: Miért, Tili talán nem azt tette? Azt „tette ő is, mint” aki tudatosan… szánt szándékkal teszi tönkre magát; csinálta „azt az önrontást. Aztán” Tradoniné bekalizta Szpérót. Átvitték Samut, Samu „jópofa volt. Maradt” itt Éliás. Kiengedték. Őrjöngve repült! Az előbb „épp a hajamat” súrolva, írta Tradoni. Ha felkapom a „fejem, talán” vége. Moccanatlanul kell ülnöm, gépelnem. Éliás „kiszáguldja magát. Hm, írta. Kint” volt a fehér kereszt, a már „nyílt titok” tájrészlet. Még valamit, írta Tradoni. Ha az „Olvasó nem talál” FÜGGELÉK-részt: „megint egy bizodalmam” csődje. Hittem (hiszem?), hogy a kis verébnek, akit az elterelt „busszal hazafelé” tartva a feleségem észrevett, akiért leszálltunk a következő „megállónál, visszarohantunk, akit” ott leltünk a „földön pörögve, kapálózva, tehetetlenül” a szélben (körülötte a mamája, aki ijedt „csipogással ment” el; már semmit se tehetett a kicsiért, lent nem „etet a veréb, a fióka” elpusztult volna), hittem, hogy külön fejezetet „szentelhetünk, s hogy szép” verébbé nevelve „engedjük el (Tili” helyére csak zöldike tojó jöhet!). De a lába is sérültnek „látszik, jókora” ütést kaphatott, még „hangot se” adott (Éliás „annak idején csakhamar” ordított, ép, egészséges madár volt) (Éliás „most is” ordított, remélem, nem „repül a gépbe, írta” Tradoni: de jó lesz nem „élni már, gondolta, de jó” lesz, ha pihenek, mint Tili, mint egy összecsukott „ügyirattáska, magam” leszek a végső ügy, lezárom magam, összezárul „a mindig messzire” kihúzható, dolgoztatható, verébmentő stb. „harmonika; ők már” életükben megtanítanak, mik is a dolgok, írta; Éliás a „nyakában harsogott, Tradoniéban, vizes” talppal, forgolódott, mikor „repül a billentyűkbe, látja, hogy” én is ott ütögetek?!), szóval, nem biztos, hogy „ez a kis” veréb megmenekül. Lábra állni „se tud, sőt a bal” lábát nagyon fájlalja. Keserves az etetése, bár nem „reménytelen, mert” olykor lenyeli a tojásfalatot, s a csőrében „is van erő, ugyanakkor” nem ellenkezik. Csak passzív. Erland mesélt nehezen „etethető fiókákról”, mik fordulnak elő olykor! Egy-két „nap rámegy. De nem” olyan biztos a FÜGGELÉK, írta Tradoni; Tili első „kalijában van” a Névtelen (Naspolya? „Móric? egyéb?), és” meglátjuk. Nem „lenne jó még” egy halál, de ezt nem „szabad úgy felfogni, írta. Tesszük, amit” tehetünk. Fantasztikus, hogy a „feleségem észrevette” a buszból. Aztán hogy ott „találtuk még” stb. De a FÜGGELÉK –? Nyugodtabban „folytatta a Füzet” böngészését. Olyan különös volt az a megelevenedő korszak! Ennyire élénk, csupa esemény, és csupa emlék a pár füzet révén. Nem is „idézem a munkáimról, a képekről, sőt, a” másik három madár életéről szóló bejegyzéseket „sem (ez utóbbiakból” csak néhányat), írta. Az OT/VIII-at Martin/Szpéró nyerte, élre „is ugrott, De Liptonék” sorozatban szerezték az érmeket, harmadikok lettek. Vezet M/Sz 19 pont, aztán „18 pontos” Lipton, 17-es Ullstein. A többiek „itt kissé” leszakadtak mögöttük. Az OT/VIII-at május 2. és 7. között játszották. Mi „volt a” Füzetben? „Samuka kis focija – szépia – eltűnt!” Mennyi „minden volt!” És közben munka, képekről „való írás, időjárás, egyebek. Jött” május negyedike, vasárnap. Borús idő. „Samunak L. csinált új focit! Már játszik vele!” Ilyenekkel törődtünk. Most, hogy Tradoni ezt írta, a felesége rájött valamire: G.-vel is beszéltek közvetlenül „az első tojások” után! Valami meló-ügyben; még Tradoni is átvette a „telefont (Tradoniné” vette fel). A „B-dolog” itt sem hangzott el. Figyelmeztetést „itt sem” kaptunk, hogy a tojásrakás, kotlás „válságállapothoz vezethet. Nem” csoda, amennyire nem volt szerencsénk; amennyire „Tilinek nem volt” szerencséje. Most ez mi, kérdezte Tradoni, értelmetlenül, mi ez, hogy „táplálni próbáljuk” ezt a kis verebet…? Leköti a figyelmünket? Újabb bánatot „hoz ránk?” Újabb gondot? Újabb elengedés nehézségét? Ha „sánta marad?” Csak megmaradjon! „V. 5. hétfő. Tili 7. tojása.” Ó, a múlt idők megint. Bűvöletesek, írta Tradoni, szinte szédülök. Egyszerre „szakad rám ennyi” emlék. S emlékszem: döbbenten álltunk, hiszen a könyv szerint „(Makatsch tojáskönyve)” 6 a normális maximum. 7-8 a szuper-rendkívüli. Aggódunk, írta „akkor Tradoni” a könyv olvastán a Füzetbe. Kellett „hívni Erlandot, hívtuk” is. Jöttek azok a napok, amikor „reggel Szpérót” ki kellett engedni, mert „szinte szétvetette” a kalitkát. Míg a három madár a kisebbik szobában (míg a zöldeket a L. mosta), Szpéró velem, írta Tradoni, s egy „közelharc” volt a visszatétele. Ma is úgy érzem, mintha „vasárnap volna; szombat” van. Ők itthon: jók. Meghalt a „jugoszláv köztársasági elnök”. Gyász a rádióban, Belgrádban. Nincs igazi veréb-zene. Este Éliás: „Papa…!” Így viselkedik! „Jó elődöntők az OT/VIII-ben! Tili szép napja! De este, a plátóján… fáradt. Csak nem lesz 8. tojás??” És: „Fejemben, jobb halánték, fájás nélkül, lüktet, görcsöl. Időváltozás? – Samunak új focija, nekem új fociújságom van, a Football Magazine májusi száma. – Tili kereszt-bajusz füvekkel jár-kel.” Egy jó regényíró, írta Tradoni, most „semmit se” mondana. Ráállna, hogy „ez most szuper-fájdalmasan hat”, mintha Tili élne, úgy. Én, írta, leírom: rám – fütyülök a regényre! – ez most úgy hat, mintha Tili élne. Több, mint fájás. Öröm, bódulat, kábítószer ez a napló, a Füzet! Nézem tovább! „Fontoskodva ugrál velük, összeszedi a füveket – aztán nem tud mit kezdeni a kinccsel.” Fél „nyolc volt (1981. május 31-én reggel), és infráztuk. Melegebb” van, csakugyan „érzékenyebben veszi, mondta a felügyelő” (hamar elkezd „tátogni). A felügyelőné közben a négy kalitkát” zöldezte stb., majd bejött „segíteni. Kiderült, írta Tradoni, hogy már” van Neotesol a „vízben. Elkezdtük tehát. A felügyelőné” a Kronbergert tanulmányozta, magam az „infralámpa zsinórját fogtam, mert állványunk” nincs hozzá. Különben „se volna jó megoldás, mert PP képes lenne akkor is” a lámpa alatt „maradni, amikor már tátog (melege van). A felügyelőné” a súlyveszteség, vizes „széklet, étvágytalanság címszavakat kereste össze. De hát ez” egy rettenetes betegség, ahol neked ezek „összejöttek, mondta a felügyelő aztán, papagájkór. Ami képtelenség!” Rég elpusztult „volna a doktornőnél stb. A tollhullásról itt nem is” esett szó; viszont a „tollhullás – a nyaknál, kétfelől – csaknem rohamossá” vált. Erland sok kelletlensége a tavalyi „ügyben annyira sokkol minket, írta a felügyelő, hogy” O. M.-et is inkább csak nyolc „felé hívjuk fel. A Kronbergerben viszont volt” valami, amit jobb „lett volna előbb megszívlelni: a Neotesol” – vagy a tetrános „gyógyszerek – általában igen sok kórokozót” eleve kiölhetnek, ezért a madarat jó „lett volna Neotesollal kezelni mindjárt az ideérkezésekor. Az infrától” most felélénkült. Ment sajtot enni, négy-öt „centire a sajttól elkezdte vagdosni” a levegőt, aztán elérte a „sajtot is. Szépen tollászkodik stb., de” a nyakánál, írta a „felügyelő, fogyatkozik a toll. Nemsokára” ott tartunk, ahol Tilinél: a kopasz „nyaknál. Sütötte a nap az alkaromat, ahogy gépeltem, írta, akár” néhány nappal „ezelőtt. Amit most írok, meghatározhatatlan funckiójú, javította, funkciójú” (célú, akarta írni). Szó sincs róla, hogy „a dolgok ismétlődéséről” akarnék beszélni, vagy titkos „azonosságokra utalni. Egyszerűen az van, hogy PP-t, nagy” kockázattal, kiváló „állapotban lévő madaraink mellé” idefogadtuk. Kiirtódhat vele „akár mind a négy. Mégis ez történt, és jól” tettük, írta. Ez az üres „hely, a még nyitva hagyott pont – ez a nyaki kopaszodás nem” ez volt! Tegnap, írta „Tradoni, a száraz Gellérthegyen szedtük a füveket, harmadik” alkalommal mentünk már ugyanoda. (1981. május „31-e volt, amikor ezt, átforrósodó alkarral, a nagyobbik szoba nyitott” ablakánál, reggel „írta. PP széklete vizes, sárga, tollak” is hullanak bele a „nyak tájáról.) (Nemsokára lemegyek újságért, leviszem” a tegnapi kalitkaaljakat, a Szpéróéktól „kiselejteződött magokat stb. a kintieknek. Tegnap, írta, szombat este, autók” haladtak a Hegyalja úton a „Balaton felé” és a „Balaton felől”, tehát közömbös „volt ez a szempont, egyszerűen autók haladtak. A legkényelmesebb” felfogás: maga a látvány. PP-nél „azonban” nem „maga” a látvány „gyötrő” – nyaknál –, hiszen a „látványa” különben „javul, a” tollai „szebbek, ápoltabbak stb. Nem is” a tavalyi „eset hasonlósága, mert különben PP élénk stb. Igaz, Tili is” volt élénk, írta „Tradoni. Felhívta” O. M.-et. Szegény „Miska, mondta” aztán „nevetve a” felügyelő. „Épp most” ébresztettem „álmából. Hétkor” viszont „fent” volt, sőt „már” hatkor is etetett. „A” nyakat „el” kell „kezdeni” tetocidozni „(atkák” elleni lé). Kezdjük „hát, mondta a felügyelőné. Ez a madárnak a kalitkából való kifogásával” járt, ami „nagy” pánik, „nekünk” is, írta, „és” PP-nek is. Már „itt volt az asztalon” – kártyaasztal, ebédlő –, és a „felügyelőné azt” mondta: „Már rosszat sejtünk ám… Már menekül… Pipikém, ne féljél, kérlek. Kénytelen vagyok. Hülye barmok vagyunk, tudjuk, azt gondolod, és igazad is van…” De ez nem „volt ilyen vicces” művelet. Háznál „nevelt madár se” örül, ha kifogják. Ám a „vadon” felnőtt madár… ld. PP: „remegett, rúgkapált, majd még ijesztőbb” volt, hogy „dermedten” és mozdulatlanul „tartózkodott” a kézben, mintha „már” nem „élne”. Aztán, „a” kalitkába visszaszabadulván, „vadul” vakarózni „kezdett”. A felügyelőné: „Most akkor” már ketten mondják, hogy „a rosseb egye őket:” szegény „O. M., meg ő” (PP). Bronzék elkészítettek egy „kért összeállítást” (esélyekről). Nyitva hagyták a „kérdést, hogy az” OT/III és az OT/I–III szuper egyéni végeredménye hogyan „alakul (a 60” Grand Prix-ből még 9 volt hátra). Az OT/III (20 Grand „Prix-ből 11” lejátszva) így „állt e” pillanatban:

A szuper nagy „egyéni (60 Grand” Prix, lejátszva „már 51) így” állt:

A másik kérdés ez „volt: érezhető-e” Tili emlékének halványodása? A harmadik: észlelhető-e „PP bal szemének” fényesedése? Lehet-e, hogy ő jobban lát, s ha „közelítjük, jobban” riadozik tőlünk? S a szem állapotának „váltakozása mit” eredményez ekképp? A kalitkában PP biztonságosabban „mozog, repülésekre” is vállalkozik így, fel a magas rúdra pl. – „mindez mit” ígér? Ez volt „az a” kis összeállítás, amelyet Bronzék „elkészítettek. (Tradoni” kérdései alapján, a rendelkezésükre álló „információk feldolgozásával.)”

(Ez nem volt „tréfa – mint az” lett volna, ha Tradoni összekacsint az Olvasóval, hogy „ez akkor a válasz” –, le „is írta: Bronzék” komoly erőfeszítés után sem tudtak „válaszolni” ezekre a „kérdésekre, ezért” állították össze csupán az alapanyagot. A kérdések maguk igen „jók, mondták; magukban” hordozzák a legizgalmasabbat: a kérdésfelvetést.)

S „valóban, töprengett” Tradoni a két utolsó kérdésen, miként van (s „lesz) ez?”

Bekezdéseket iktatott „be, ritkán” eddig; a szellősség „itt: tanácstalanság?”

Kint szellő „volt. Átfújt” a két ablakon, „egészen Tradoni” bokájáig. A fák mozogtak a „szélben. Nándorfehérvár” zenés blokkdélelőttjén a szokásos verset mondta „el az állandósított” verselmondó. Egy szót se értettem „belőle, csak a rímek” voltak, mint amikor Split felé a „vonat meg-meg-megdöccen” a sínek illesztésein. És reménytelennek tűnt „fel az ilyen vers” stb. Másmilyen vers szükségessége, elemien „(kell). Aztán: a szavak”. A feltehetően „élet”-tel összefüggő „szó, melyet ezen” a nyelven Tradoni főleg a beat- és rock-„zeneszámokban hallott” (zsivotu), most „a versben is” előjött „(zsivotu)”. Ez egyszerre lehangolóvá tette a „dolgot. De” miért? Egy (sic!) góhér beszámolójában „is előfordulhat a 47-es” szám, és valakinek lehet ennyi „pontja! Akkor meg?” Mégis.

Ezt „érezte. (Ettől” független rész, 16 „nappal korábbi” bejegyzés, jött itt. Örült „is, hogy nem” kell tovább gépelnie. Olvasott. Ld. „Bronzék, az” eredményt.)

Korniss Dezsőnek

(a korábban jelzett tervezet, házilagos kivitel) T(radoni)

1981. május 6-án késő „délben Tradoni”, a felügyelőnével egyetértésben, lement „a finn szobor parkjába”, ahol – hazatérve „délelőtt – a verébfiókákat” látta. A felügyelőné kölest, maradék húsdarabkákat készített „össze egy zacskóba, azon” belül több apró „adagba, és a felügyelő” a nyárfa (nyírfa) felkeresésével kezdte útját, ahol „az egyik” adagot nyomban el is helyezte. Láttam, írta, a „verébcsaládot, melynek” fiókáival délelőtt közelebbről „ismerkedhettem. De” most mindannyian elrepültek egy közeli (másik) „fára. A felügyelő” megkönnyebbült, amikor ezt tapasztalta. Mégis „alapos körszemlét” tartott, és nem talált (szerencsére) menteni „valót. Épp tegnap” hívtak fel minket, írta (miközben „Svunics a szokásos” déli röpórára előjött a kalitkájából, s a fejére „szállt), egy megmentendő” cinke ügyében. Sajnos, délelőttre „kiderült, hogy” a cinkét nem tudták (nem lehetett?) „megmenteni. Hasonló” esetünk volt (telefonon át) a minap egy „gerlefiókával. Egyáltalán” nem vonzott a lehetőség, hogy kisverebet kell „hazahoznom. A felügyelőné” már főtt tojással várta; vagyis a nemleges „válaszra azt” közölte, hogy „már főztem a tojást” („már főzöm a tojást”?), és a tojást „végül Tradoni” ette meg (fogja „megenni, ha ezzel” elkészült). Ma délelőtt volt az elütött rigó „temetése (semmi köze” a pár hete a párkányról eltűnt rigóhoz, írta „Tradoni). Most Svunics, már” csuromvizesen, szárítkozó repülésekbe „kezdett. Szerencsére” senkit se kellett hazahozni, írta (mondták), de „ez még csak” a tavasz dereka volt, a nyár eleje „is messze. Tény, hogy” ezt a napot megúszták. (Bár mindent megtettek „annak érdekében, hogy” ne.) „Ilyen alapon” nehéz „lesz az egész” nyáron „túlesni”, írta a felügyelő. Remélte, hogy ez az „utolsó toldalék. Most” még elvégzem az átkötést, és kész. Ez az átkötés „itt nem annyi” volt csupán, hogy „a következők megint az 1980-as kéziratból”, vagy ilyesmi. Délután négy óra tájt Tradoni „abbahagyta a Ki volt” Edgar Allan? többször is megszakított „fordítását (úgy dolgozott” a könyvön, az Edgaron, mintha ő is Velencében „járna, és állandóan” abbamaradna a szárazföld; a könyv ugyanis „Velencében játszódott, és” Tradoni ezt a búcsúk búcsújának „mégis elvállalt” munkát napi egészen elenyésző adagokban „végezte, s az oldalak” is úgy alkottak összefüggő „szigeteket”, ahogy annak a „városnak az” alapzata), abbahagyta megint a „munkát, és fogainak” ügyében eltávozott otthonról. Azonnal a „finn parkba” ment, átböngészte a bokrok „tövét. Majd a Bem” József téren ugyanezt tette. Megállapítható, micsoda „hősies, körültekintő és” önemésztő munkát végeznek ezek a lények, például a „verebek, különösen ilyen” szélben, amely olykor hátrafelé „viszi a járókelőt, haladni” alig lehet benne. Joggal utasítottam el azt a „könyvet a minap, amelyikről” szakvéleményt kellett írnom, írta. Szerzője kíméletlenül ritkítja a „verebeket, más, neki” kedvesebb és általában ritkább fajok javára. A „jav” rendben „volna, de nem” ilyen áron, állapították meg „Tradoniék. Elképzelhetetlen, hogy” valaki verebeket irtson; ők „legalábbis ilyesmit” nem bírtak a szemük elé idézni képzeletben (sem). Nem „értették, miféle” különbségek vannak végső soron mégis ember „és ember között (például” ebben a dologban). A nagy „szél, mesélte hazaérve” aztán a felügyelő, rengeteg veréb- és rigócsaládnak „fog ártani még, ha” nem csitul. Egyáltalán, boldog volt, hogy „barátaikat ilyen” nagyszerű szerepben látja (mint a bokrok „alatt etető” tojók, a fiókákat terelő apák stb.), és az „ő négy” védencüket még nagyobb csodálattal „nézte. Ezek” az egyszerű érzések „itt, remélhetőleg, a kézirat” középpontját képezhetik. Innen „az 1980-as rész” jött; Éliást is „szeles napon” lelték. Éliás harsog, Tradoniné kintről beszól: „Olyan mélyen alszik! Mozog a kis hátsója!” Tradoni: „Talán kiheveri a sokkot! Megyek, iszunk egy korty narancslevet!” A Füzet: „Szpéró rohanva szökdel felém a piros kockáson. A székláb felől érkezik.” Mint Tili. „Még fűtünk, képtelenség!” Aztán: „V. 6. kedd. Reggel: Tiliben ott a 8. tojás.” Azt hittük, írja Tradoni, az utolsó. Kenés stb. „Szegénykém! De nem jött ki… Ők: du. háromnegyed ötig kaliban. Szpéró reggel szabadon volt nálam a nagyobbik szobában… ” És: „Du. Tili magától kiszáguldott a kaliból! Fűvel! Ó! Ilyen csak másodszor történt e világon! – Du. Szpéró olyan kedvesen velem! Hasal, csendesen! Szép elpihenéseik! – Éliás: úgy örülök, hogy a Papa vagyok neki! Fiacskám, mondom, így rakom be a kaliba, így etetem ott zölddel. Szép OT/VIII!” Jött május hetedike, szerda: „Tili megtojta a 8. tojást! Rázta a hideg szegénykét, olyan megrendítő látvány volt, megható. Csattogott a kis csőr! – Tili szabadon nálam a kisebbik szobában de., de élénken ordítozik át a többi háromnak! Aztán Éliás szabadon… Papap! Papapap! – Én: fűért megyek föl a Palota alá. – Du. Samu: kártyánál a nyakamban. Martin/Szpéró az OT/VIII bajnoka! Élre álltak. – Tili és Szpéró du. szabadon. Tili a könyvespolc magasán…” Tradoninak itt most türtőztetnie kellett magát, ahogy ezt írta. „Szpéró is. Fürdéseik – Szpéró hasalása; Szpéró védte a tálat Tili ellen. Tili ideges a kalijában, de kijönni nem bír.” Tradoni nem akar regényt; Tradoni semmit se akar ilyet, de mi mást akarhat, írja azért: hihetetlen, hogy ez a halálhoz vezet! Csupa élet az egész, írja, csupa jó kis esetlegesség. „Tili igen fáradt lett.” – „Az idő végre javul.” – „Még egyesen ég a villanykályha.” Majd: „V. 8. csütörtök. Tili reggel nem túl élénk, bár szép az idő. Ó! Levegőzésük előtt veszi észre a L. a másik szobában, hogy 9. kis tojása van! Rendes méretű! Ó! Rémes!! Hívom Erlandot. Ő is megerősíti elméletemet, hogy Tili pótolja a hiányos – az egyetlen tojásból sem álló! – fészekaljat.” De a B most sem jön elő, írta Tradoni, a helyzet komolyságára most sem hívta fel figyelmünket Erland. „Du. Szpéró nagyon bújik a kézbe!” Stb. „Samuval, szegénykével, nem voltam. Se kártya! No, holnap!! – De meglett Samu focija! Éliás kalijában, átdobhatta!” Aztán: „V. 9. péntek. Rossz idő. Sok gyászzene Belgrádból, ők is búsak az idővel. Éliás bújik a papírtartón a füvek alá, de., ő van nálam. – Du. Szpéró és Tili a székem lábánál, nagy nézegetés. – Mi kellett még?! Mégis: mi ketten veszekedtünk.” (Tradoni ezt szombaton, pótlólag írta, nem is emlékezett már feleségével volt összecsapására…) Majd: „V. 10. szombat. Forgós idő! Rémes, a fejem! Kétszer voltam lenn: a./ Krisztinaváros, papír, b./ a Palota, fűszedés alatta. Itthon: reggel Szpéró szabadon, majd Éliás. Előbb értem haza, mint L.” Volt egy szép levél Tradoninétól az előszoba kövén, szokott levelezőhelyükön: „Drága M…! 1. köszönöm a könyvet” (befutott a Valamivel több, Tradoni legutóbbi könyve), „2. Szpérót engedtem ki, szörnyű, mit művelt, és utána kárálva ordított nekem, hogy kijöttem, és a sálat odahúztam a fregolira a konyhában” (hogy Szpéró is ki ne menjen, be lehessen csukni a kisebbik szoba ajtaját). „Gondolom, majd Éliással cserélünk, szeretlek M.” Utóirat: „5 perc múlva Szpéró beült a kalijába, és hagyta, hogy rázárjam. Most, mire hazaérsz, Éliás repked.” Aztán: „Du. Szpéró velem. Bújik a fehér párnán… Veri a kezem…” Ilyenkor, írta Tradoni, valahol mindig Tili is ott volt. Íme: „Tili végig a széklábnál, nagy csendben. Rigó-méretű kakija! – Ma nem ügetett oda hozzánk Tili a piros kockáshoz…” Tehát máskor gyakran igen! „Tili Szpéró kalijában. 8-at ivott!!! – Ma: OT/IX, nyolcaddöntők. Samu óriásit fürdött kártya közben a nyakamban…!” Most, írta Tradoni, ahogy ezt írom, Éliás a fejemen áll, harsog. Csodálatosan ragaszkodik hozzánk! L. bejön – Éliás repül a kezére, bújik a tenyerébe. „V. 11. vasárnap. Most este is…” Tehát csak este jutottam hozzá, írja Tradoni, „hogy ezt írom, kék az ég… nyári alkony… az egyórás előny… fájó emlék. Reggel Szpéró nehezen megy vissza a kaliba… tragédia ne legyen egyszer… önző… a többi 3-nak is van élete!” Itt részletek Éliásról: fegyelmezetten tölti a napot, várja az estét. Fürdik este, jön vizesen stb. Samu és az OT/IX. Az OT/IX-et (V. 10.–V. 16.) Aloysiusék nyerték. Ez később még jól jöhet. Felzárkóztak! Vezet Martin/Szpéró 21 pont, utána Lipton (épp az ő csapatuk pihent) 18 pont, Ullstein is 18, A.A.A.A. (Aloysiusék) és Palmer 16 stb. „Szpéró du. rengeteget hasalt és bújt. Nagyon édes! L. és Tili meg Szpéró a piros kockáson…” L. (Tradoniné) „mindig átment” hozzájuk v. átjött hozzájuk, írta Tradoni. Milyen jól „tettem, mondja” most a feleségem, írja a felügyelő, hogy „Tilivel annyi” szép órát töltöttem így! Tili a piros „kockás és a” fehér párna „világát” is meghódítja, szelíden. Du. levegőznek, „kaliban, lemezeket” hallgatunk! De szép nap volt, emlékezik vissza Tradoni „(írja), szólt” a Skót szimfónia, Szpéró gyerekkori zenéje! Mozart! „Vivaldi, Albinoni, Torelli”. Kintről: zöldikék… Nem, itt a „madaras lemezen, egy” NDK-lemezen: zöldikék. „Tili belefütyül a zöldikék hangjába!” – „Tilike! Élénken dalolgatott reggel. Plátóját sziszegve védi, zöldikésen. Samuval szemben. Hason forog! Csúszkál ide-oda, szét a szárnya, fészkelt!! S ha Samu is a – saját – plátóján volt, ő lett az ellenség Tili szemében! Keveredő dolgok! De Samu rá se rántott. – Tili: megránthatta a lábát! Ó! Rózsaszín! Bekenjük, engedi. Hogy a lábszárát kenjem! Veréb ilyet nem engedne!” Nagyon, írja „Tradoni most”, hiányzik „Tili! Aki ő” volt és ami volt! „Fél lábon alszik (nappal, Tili); jó lefekvés. De (Tili) hunyogatja a szemét, mint régen. Mi ez? Ó, olyan kiszolgáltatott és kedves!” Az volt, írta Tradoni, kiszolgáltatott. „Tili du. Szpéró kalijában, Szpéró nagyon velem! Tili nagy fűvel ugrál bent, céltalanul. Egészségeseket repül du. Tili, de este újra olyan kis fáradt.” Ekkor még egy „hónap és három nap” volt, írja Tradoni, június „15-éig. Jött május” 12-e, hétfő, „csodás, napfényes, tiszta” reggellel, mint a naplóban állt. „Ők is élénkek. L. is szívesen csinálja a kalitkákat.” Tradoninénak nem „kellett volna” ekkora zöldezést csinálnia a kalikkal, ezt „ő akarta, ő” vélte – helyesen – jónak így. De néha panaszkodott, és Tradoniban „is volt önvád: ezt” a monotóniát…! Most Tradoniné boldog lett „volna, ha 4” madárnak csinálhatja tovább. A napló: „Tili már napok óta a hajunkért rajong! Oda kell hajolnunk a kalihoz, s ő eszi a hajunkat, bárhol!!” – „Du. Szpéróka nagyon velem! És nem tudtam vele törődni, gépelések miatt. Fájt! De végigheveredtem vele aztán a piros kockáson, a vállamon állt, csipkedett. Jó volt.” Tiliről „ma nem” volt egyéb, írta „Tradoni. Jött” május 13-a, kedd. „Tili a tojásrakást abbahagyta. Szép idő.” Ennyi. „V. 14. Látogatóban… A négy madárka együtt a kaliban, tiszta idő.” Kevés. „V. 15. csütörtök. Fenn a Palotában; elkeserítő kiállítás-vendégkönyv. – Fűszedés lefelé. – Szpéró fürdése: sippog megint!!” Rengeteg bejegyzés Szpéróról, és „Tradoni most látja: Tili” kellett ehhez már egy ideje, amióta Tili „nincs, ez sem” azonos. Tili „volt az egész” mögött, nélkülözhetetlenül. Róla semmi. „Jött Fogy. Ár, a kis koala”, ez még, „V. 16. péntek. Borús idő, hideg (éjjel rémes szomorú álmom). Ez: elmentünk utazni, és haza, furcsa a ház, soká nem érdeklődünk itthagyott madaraink után, aztán… valaki mondja a lépcsőházban: mind jól vannak, csak az a kis madár, aki annyira boldog volt itt… az… nem is tudom… eltűnt… Én tudom, azonnal tudom: Szpéró! – Nem, ez kibírhatatlan! Nem fogjuk őket soha itthagyni, nem utazunk.” És: „L. rémes álma, ugyanezen az éjszakán. Zuhog a tető, sok kő potyog a kalitkákra… És hiába zárjuk be madarainkat… mindig nyitva minden kalitkaajtó… kijönnek! Testtel takarni is kevés, be az asztalok alá. A végén Tili egy kőrakás tetején áll!” Most, 28-án (június), szombat este, Éliás magától bement a kalijába, fél nyolc, Tradoniné jön, Tradoni elmondja neki az álmokat. Fájó, írja Tradoni. Egy régi feljegyzés, az álom napjáról (május 16. péntek még): „Ma reggel a szokásos hiszti. Ki-kirepülne! Tili is ám, nagyon! No, persze, csak úgy!” – „Fogy. Ár első reggele!” – Még ilyeneket is írtunk, írja Tradoni. „Tili hajhúzós köszöntése reggel!” – „Előbb Éliás szabad a kisebbik szobában, majd Szpéró. Szpéró is olyan hálás. Bújik, dől hozzám, a tenyeremben. Dobog, lüktet.” – „Du.: óriásikat repül. Tili folyton Szpéró kalijában. Tili kombinációja”, másolta Tradoni, ez gyönyörű „dolog volt”, írta, de jó, hogy legalább ezek a „dolgok megvannak”, mert megvannak. Olyan ez, mintha már együtt „lennénk valahol” Tilivel megint! Megváltva, ami nincs, ami elmúlt, ha „van ilyen”. Tehát: „Tili egy szál pásztortáskával – beejti a pásztortáskát a két kali közé a két tálcára – bemegy Szpéró kalijába, oda behúzza. És folyton jár vele! Beépítené! – Tili iszik az ivójából a kalija tetején! Sokat.” Ez így volt: Tradoniné kivette „őt Szpéró” kalijából. És vizet „cserélt neki”, hozta vissza az „ivóedényét, hengeres” itató, és Tili már a „kalija tetején” iszik! Sokat! „Samuval keveset voltam, majd holnap!” – Feljegyzés: „A madarunk mindennap: egy-egy világ!” Keresztülvágott a „finn” parkon, pásztortáskát „akart” szedni (1981. május 31-én, vasárnap „reggel), de” a pásztortáskák „szárai” ugyanolyan („más” módon stb.) „tetvesek” voltak, mint „a” finn parkban, itt „szemközt” velük a „legtöbb” fa „(bokor” stb.). Szétszórta „a” kalialjakat „(magvak” stb., a tegnapi „kalitkatisztítás” után), a sajtdarabokat „(a” Lánchíd „felé” eső „téli” etetőhelyeken, melyeket „most” elborított a „lomb; de” lassan „ezt” is „megszokom, írta” Tradoni). Újságokat „vett, átment” a Krisztinavárosba „(busszal). Elolvasott” egy „cikket, valamelyest” beleolvasott „(újság stb.), a” buszba orral „esett (először” életében; irodalmi „cikk” volt, kulcsszó: „…”) (nem „akarta” kitüntetni „a” szerzőt az idézéssel, s „csak” az automatikus „figyelmetlenség okozta” – az automatikus „figyelem, amivel” olvasott –, hogy „megbotlott a lépcsőben). A Krisztinavárosban” pár üveg „folyadékot (üdítő stb.) vett, és” – teljesen fölöslegesen – 4 pogácsát. Tili „sírját is” meglátogatta „(hazatérőben). Füvet” szedett, Tili küldi „az” otthoniaknak. „Napszemüvege” mögül „egészen” sötétnek „látta” a várfal „tövét. Levette” napszemüvegét. A „sír környékét” lóhere borította „el, magán” a síron „gyér” fű nőtt, „kis növények”. Gallyakat, pipitéreket, „bogyós” ágakat „hajított” (tett) „a” sírhelyre „(lapos volt). Aztán” eljött. Itthon „ittak” az üdítőből, s nem „is úgy külön Tili” emlékére. Megvolt „az stb. (nem” kellett külön „stb.) A harangvirágok” itthon „maradtak, még jó” állapotban voltak, „valami használja még őket, érzem”, mondta a Doktor. Azonnal „tetocidozni, mondta” O. M. (írtam-e, jegyezte „fel Tradoni). Most” általános „vitamin” volt „PP” vizében, és „Neotesol. Mindjárt” cseréljük a Neotesolt, öt „napon” át napi „három-négy” adag kell (abból). Akkor most „majd” B-s vizet „is” kap vele. Élénk „volt, levegőztek” mind az „öten. Valamelyik” nap, írta a „felügyelő, elmegyek” arra a környékre, ahol „PP-t” találták. Megnézem pl., miféle „zöldek” nőnek arra, mit kajálhatott „(zöldet). Vagy” épp ott „lett” valami „mérgezés” (zöldtől)? Most egy olyan szép emlék, csakugyan, mint álomban: „Fekszem a piros kockáson. Szpéró a kezemen. Tili odajön. Vártam! Magasan, karcsún érkezik! Fejemet nyújtom, lebiccentem a fejem a szőnyegre. A hajamat eszi, majd: elmegy.” – „Szpéró fantasztikus élénk, repül stb.” Még fűtöttünk, írja Tradoni. Ez a Füzet lassan véget ér. Samuról és Éliásról sok jó. „Szpéróka folyton sír, ha egyedül hagyjuk.” Tili sosem volt ilyen, írta Tradoni. És: „Tili óriási fürdése! Utána ijedt, ügyetlen repülés, a szárnyas ajtó előtt köt ki. Egyre jobban akar kooperálni!” – „Du.: gerlepárt néznek a párkányon. Függönyön át, üvegen át. Nyugodtak Szpéróval!” – „Du.: az ifjúsági kiadó raktárosa, nagyon rendes, a medvés-madaras könyv tiszteletpéldányait hozza. Meg akarná nézni a madarakat. Mondom: öltözet stb. Mackóik nekik is vannak, 12 egyéniség! Élők! Japán fonatban, rafiában! Ki kell emelni a mancsát mindig az egyik medvének, mert lesüllyed!” Kimaradt volna két „nap? Csak május” 19-éből van valami a következő „füzetben. Nézzük”, írja Tradoni, házbeli „kedves ismerőseink” szép leveleit: mindegyikben üdvözlik „Tilikét, küldenek” neki virágot. És: „Nekik most sok vitamin kell, s mi tudunk hozni a kertből. Hozunk is!” Nem, itt van külön papíron 17-e és 18-a! Tradoni örül. Nézzük, írja. Mintha még május lenne. „Ők: édesek! De rémes, hogy Tili a 10.-et tojta! Aztán már: tilili! – dalol. És hajhúzás is van. Öt tojást hagyunk nála, fészekaljnak, de beléjük lép.” Igen, így „volt, írja” Tradoni. A felesége jön be. A „kinti kis” madár szépen ürített, ezt Tradoni látta „nemrég, de folyton” alszik. Nem nagyon nyel. Etetik, de szinte hiába. Meg „ne fulladjon” az erőltetéstől. Tradoniné: Ha ez a kis „lény itt” szenderül át Valahová, az „is jobb, mint” ha ott pusztult „volna! – Közben” szélcsendes már az „idő, harsognak” kint a verebek. Tradoni nézi május 17-ét: „Éliás szabadon… Szpéró csodásan velem, du. is sippogva fürdik, élvezi! – Holnap Samukához is megyek, olyan nehéz megosztani magam! Füzetet kell venni!” – „1980. V. 18. vasárnap. – Borús idő. Sokat dolgoztam. (Rémes sokat.) – Velük: nagyon aktív nap így is. Reggel: Szpéró nálam! Átrepül folyton a kezem felett, az írógép billentyűi felett – rémes! Szépen bement a kaliba L.-nak. – Tili 11-ik tojása! Ha a fehér lepel nincs már fönn – az éji takaró – a kalin, ő letojik a homokba. Ó! Hát meddig megy ez? Törnek is a tojásai, szegény(n)ek, mert fűzi be a füveket. Csinálja a fészket! MI LESZ?! Megható kismadár!” – „V. 18. folytatás. Samuka jött hozzám de.-re, a kisebbik szobában. De boldog volt! Vállamon stb. Hosszan ott volt… ” Ezt a napot a rengeteg meló mellett „is szépen leírtam”, írta Tradoni, tehát a sok munka – nem von el „igazán mégse, csak” rémes életveszély Szpérónak pl., meg kimossa „belőlem az” aktivitást, ezért nem voltam igazi felügyelő? Tovább: „…Hosszan ott volt, jött-ment, hű maradt a szerelmetes régi Szpéró-odúhoz, amely neki annak idején úgy kellett volna! Ordít, csörög, ha odanyúlunk, v. a fűágyhoz, a fehér papírtartón. Repülése: kis mezőgazdasági repülőgép! (L.) Ahogy a nagyobbik szobába visszatért, Éliás iszonyú perpatvart kezdett! Kaliból kaliba. Jellemző, féltékenyek, ezek ők! – Du. Szpéró és Tili… ” Tradoni olyan sokat „várt most” ettől. Hiszen együtt „vagyunk most”, írta, és akkor: „bőven, hadd” legyen nyoma! „A szokásos műsor! Szpéró »is édes! Lábamon, székem« és lábam alatt.” Tradoni itt abbahagyta, mert vacsorázniok kellett (sajtos spárga), hogy megnézhessék a „televízióban számukra azon” a héten egyedül nézhetőnek ítélt műsort, nem filmet, csak ötven perc bűnügyi rágógumit. Előtte megpróbálták „megetetni a kis” verebet, ő azonban nem „nyelt le már” semmit. Erősen zihálva feküdt a kalitka alján, a „zsebkendőn. Eddig” egy hangot sem adott ki. Felhagytak a reménytelen „küzdelemmel – eléhezve” a madárka nem lehetett azért, hiszen szépet „ürített, szabályos kis” tokban. De a film nem tetszett; s egy „ízetlenforma jelenetnél” Tradoni kiment… csak úgy. Tili emlékével most… végképp „nem volt kedve” nézni. S akkor… látta, hogy a kis „veréb két” lába hátracsusszan. Hívta „a felügyelőnét. Meghal, mondta” Tradoni. De hátha nem? Enni most nem adhatnak… megpróbálták? Már „nem is” tudom, írta Tradoni, talán most már nem. Miért „ez a sok” szomorúság, mondta. Hogy igyekeztünk. Rááldoztuk volna két hetünket. Visszamentek, unottan nézték a filmet. Akkor „Tradoniné kis” cippet hallott. Kirohantak. A madárka lába most „nem volt” hátul. És „kilencven” fokot fordult a zsebkendőn. A konyha „közepe felé nézett. S akkor rázni kezdte apró fejét, és a sárga „tövű fiókacsőrből” hangok törtek elő: az első „hangjai náluk”. Fájdalmas, panaszos hangok voltak, nem „tudható, kinek” mondta. Meghal, mondták „most már ők” is. Ez történt. Tradoniné kivette, kihűlt a test. Csináltak „egy kis koporsódobozt”, Tradoni odahozta a hegyen „tépett virágot, amellyel” a farmerszatyrában a madárka együtt taxizott „velük haza. Szar” az egész élet, mondta Tradoniné. Bár tudták, hogy „itt aztán nem” lehetett segíteni, a nagy szél odaverhette a „madarat. Ezrével” az ilyen eset. Csak miért mi fogtuk ki megint, mondta „Tradoni. Épp” most. Nem lesz – egyelőre – FÜGGELÉK. Megint „elhittünk valamit, írta. Most” elmosogatunk, aztán levisszük „eltemetni. Tradoniné” csak azt ismételhette meg: „legalább tisztességes” halála volt, kapott egy kis vizet, aminek örült (az „ennivalónak nem, azt” nem nyelte). Milyen szerencsénk volt a többi kis „barátunkkal, aki” él (s még Tilivel is, addig), mondta Tradoni. Megvolt „a koporsódoboz, az” elmosogatás, mentek. Sötétedett. A vnyők „szerkezetéről” akarta megtenni megállapításait; Nándorfehérvár délelőtti „blokkprogramja ábrándította” (ki, „is): a hangtrükkök” (visszhangosítások). Milyen sivár „volna, ha egyik” anyagomat itt a másikkal „akarnám visszhangosítani, ha” egyik a másiknak efféle „öble” lenne, és rezegnének (egymásban „rejtelmesen”). Az áttekintés is: „kikacsintás (már)”, hogy: íme, ezt írta ő 77–80-ban, de most „rálát, és persze hogy” meg kell szórni az egészet reflexiókkal „stb. Az információtartalomra” is lerövidíthetné aztán (ami volt): Meghalt „Tili, ezért magunkat” hibáztatjuk, másokat is, aztán „Szpéró elkezdett” tojni, megmentettük, majd idekerült két egészen apró „zöldike (Erland!!!)” (fogta két kézre az írást, profi módjára itt „Tradoni, a sarok” mögött várakozva az átjáróházban) „(íme, romantikus hasonlatanyag, ez” is felhangosítás; el vannak nevezve a „szereplők:” felügyelő, felügyelőné, az egésznek ez a ravasz „pontossága stb.), az” egyik iker, épp a tojó alighanem, meghalt, maradt „Svunics, hosszú” küzdelem, nem pontosan az, akit „vártunk, de megvan a 4-es, nagyon” szeretjük őket, s amikor rendeződne „így az állapot, bevág” PP, vállaljuk, s kitérni itt arra, hogy „de hát annak az alapjait is, 10-15 évi életmóddal, munkával, meg kellett teremteni, hogy vállalni bírjuk”, és valahogy mégis „pont ilyennek kell lenni” ehhez, viszont PP „meghozta az anyag” tagolásának lehetőségét, sokat „dolgozott” ez a madár így „máris stb. Ez volna. Eloldani” – másik módja a visszhangosításnak – mindezt a realitástól, így: „a felügyelő kereste a Rosei és a Goethe rontott-lapokat, átmásolta róluk: „Várakozás az éj színére, a szelíden leszálló sötét madárra…” Majd: „Újra nappal…” És Goethétől „Oly tiszta szívvel vidul ő maga. / Mindentől, ami jelen van, miközben / Fantáziája már az eljövendő / Boldogságot festi költő-színekkel.” Egészséges, mert rácsot „rág, mondta PP-ről” a felügyelőné. „Ez valóságos” volt, írta, legalább („De mindent, amit…” Javította. Ez maga „Veszelszky volt, az” ő válasza néhány kérdésre. „De minden egyes képem előtt kínoz a döntésre való képtelenség. Mindent, amit látok, vagy az engem foglalkoztató gondolatokat abban, amit nézek, ezt mind akkor abban a képben meg akarom festeni. Ezért is van az, hogy vannak képeim, amelyeket nem tudok befejezni… De az érzéki élet elevensége mégsem elégített ki”, mondja itt, Van Gogh műveiről is szólva. „Kellett a nyugvópont, amit a »fogalom«, a matematika adott. Mert a matematika csak az egyik nézőpontból hideg, nem eleven, másrészt át tudja tekinteni a témák végtelenségét. De ez egyedül nem elég, mert közönyös az egyéni hangulatokkal, a személyes látványokkal szemben. Ezért áll tőlem távol például – erről már beszéltem – a reneszánsz egyetemes törvényszerűsége; Rembrandt korának holland festőit viszont – hogy egy másik végletet említsek – nagyon szeretem; szeretem esendőségeiket, az emberi dolgok iránti érzékenységüket.” PP az, írta „Tradoni, aki a frissen beáradó” levegőre a legélénkebben, harsányan „csippogva reagál. Mi volt az a” titokzatos felcsipogás az éjszaka? De mi „volt Szpéró meglelésének pillanata” 1977 júliusában? S hogy akkor „mentünk úgy először igazán V. B. özvegyéhez, vagy is”, persze, „V. B.-hez”, vagyis „a Váradi utcába”? Mi volt V. B. üzenete végső soron – mint a levél idézetéből „is kitűnik stb., majd –, és” mi volt ez az „éjszakai jelzés? Tény, hogy” meghallottam, ennyi a tény csupán. „Egyetlen mondatba foglalni valamit – mint a matematika teszi – az élet dolgaiban nagyon nehéz. Ehhez nagyon kell tudni, a dolgok fölé kell kerekedni. Én erre nem vagyok képes. Ezért vannak képeimben együtt a szilárd tengely és a halmozódó… formák.” Meg akarom érteni és meg akarom csinálni a teljes életet, de még nem sikerült odáig elérnem, hogy megtaláljam a mindenképpen jellemző formát…” Most átmegyek „hozzájuk, napfényben, 1981. május” 24-én, írta.)

10

„Este: szép lefekvés. Tili iszik a külön odatartott itató edényből a kali tetején. Már várta!” Csak miért „nincs még, még” több feljegyzés róla! De „hát, gondolta Tradoni, és” olyan nagyok voltak a „billentyűk az ujja” alatt – még nem mentek, még Tradoniné mosogatott, a kis „koporsódoboz a szatyron” várt, ahol a szatyorban délben még az a kis lény, az „előszobában, a Valamivel több” című könyv „szállítódobozán, a szétküldetlen” példányokon; egy kis halott madár „súlyának emléke” is szétküldődik, írta Tradoni –, de hát mire odaát „találkozunk, az emlékek” megritkulnak, ezt fejezi ki az ilyen napló mindig; és „annál több” dolgot kezdhetünk elölről. „Éliás: Samu után nálam. Rém dühös (borzolt haj).” Ó, írta Tradoni, és mi ennél a „mai kismadárnál” már tippelgetni akartunk: hím lesz-e vagy tojó! „Aztán: nagyon jön, bújik stb.” (Éliás) „Tili a tojásokba gyömöszöli a füveket, mondja a L. Így tör!” – „Este egyenest rám jön ki a kaliból (Éliás), élénk, Samu odúzöldjébe veti magát. Jaj, ki ne rántsa a lábát!” – „Samuka jött hozzám de. – De boldog volt! Vállamon stb.” Ez már volt egyszer, írta Tradoni. Lapozzunk tovább, írta. „Dömi énekli este az Édes Éliás-t, falsul. A leányanyám tehet a hangomról!” – mert Dömit egy néni „varrta, ő az” ő leányanyja. Tili is leányanya „volt, mondja” Tradoniné, mosolyog, kicsit könnyes „a szeme. Dömi”, akkor, 18-án: „Minyu, cérnaszálakat kellett volna bevarrnia nekem, hogy cérnahangon énekelhessek!” Ilyen vidámságok „voltak akkor” még, írta „Tradoni. – Milyen” szomorú lesz ez a temetés „is azért, s utána”. Sötét volt „kint. Ittak egy” korty Cora vermutot. „Éliás: a kaliban várta” – ma is! – „a lefektetést! Micsoda drágák!” Tradoniné: És „ő – a legújabb” halottjuk – ott lent „is így forgott” a hasán, a fa „tövében, ahogy” a buszból megláttam. Tradoni: ezért nem tudott elmenni „stb. Megüthette” magát. Tili volt előttük, aki szintén „szétvágta a szárnyait, és a fejével” csapdosott. Haláltusát láttunk, mondta Tradoni. Milyen „jó, hogy a tévét” a fenébe hagyták. Ezt hogyan lehet „humorosan megírni, sehogy, mondta” Tradoni, aki a villanygép mellett a „tévét vállalta el” kollégájának, jó egy hete, két hete. Mi volt még május 18-án? „Éliás sipp-sippezett, de főleg két szál tyúkhúrt építőlegesen tépázott. Rágta a szárukat stb.” – És sok minden Éliásról. S hogy még: „fűtés”! – Akkor 19-e, hétfő: „Sima nap. Jól velük.” Tradoni rettentő sokat dolgozhatott. Majd: V. 20. kedd. „Hosszú látogatás. Ők 4-en: nagyon vártak minket itthon!” Fáradtság, több feljegyzés nincsen. Hiányoznak ezek a napok, tehát a legjobb az volt, ha itthon voltunk velük sokat, aztán „jegyzetekhez is volt” időm, írta Tradoni. Eltemették a kis madarat. Nem „messze Flórika” fenyőjétől. Könnyen megásták a sírt; keményen „visszaföldelték. Sétáltak” egyet, felmentek az Erzsébet-hídig. Láttak a „Duna-part sétányán” egy részegen heverő férfit. Úgy messziről. Mások is „elhaladtak mellette”. Vagy csak egy fadarab volt? Nem lehetett biztosan megmondani. Egy halott rigót találtak visszatérőben a járda „szélén, az Ybl-szobornál”. Az biztosan rigó volt. Mennyi „halál, mondta Tradoniné”. És minden halottunkat eltemetjük, csak „egyvalakit nem” tudtam eltemetni, mondta. Megszüntették, ezzel kilökték valahova. De hát erről nem lehetett mit mondani. Hazajöttek. Holnaptól, mondta Tradoni, nincs többé „gépelés, amikor Szpéró” szabadon van. Be fogom osztani úgy, hogy azalatt „kézzel firkáljak” valamit, versfordítást, bármit. Ez így lesz. Folytatta. „1980. V. 21. szerda.” Úgy érezte most, mintha örülne, hogy „túlvan a kedden, az üres” napon – a nap nem volt üres, de a füzet az maradt, és most utólag nagyon helyeselte Tradoniné türelmetlenségét, aki a „4 madár miatt” már hamarább hazatért volna abból a kellemes látogatóból. „Reggel: Tili mit tojt, kérdi L.” Ezt már „idéztem. Hát mit” tojhatott? A kicsiny tojás reggele, a „13-adiké. Pont” a mondat végén. „De vajon az-e?” – „Rémes. Fent a Palotában. Nagy fűszedés, remek meleg. Szép füvek, ó! Ők: nagy fürdés. Kicsi Szpéró, hasal a tenyerembe. Tilike is fáradt. Ma levegőztek! Samu fürdése nyakban.” Annyira jelentéktelennek „ható dolgok”, de a „napok effélékből” állnak, s ez a jó, ha effélékből. „Éliás nagyon jött, Papához is. Bújt a könyékhajlatomba. – Aludjatok nagyon jól!” – „V. 22. csütörtök. Tili: a 14. tojás újra nagy méretű! – Oly édesek! Levegőznek! Élvezi Tili, Szpéró; Éliás kevésbé.” Tradoniné, akinek ezt most Tradoni felolvasta: „És egy hónap múlva már halott volt Tili…” – „De: jó volt a levegőzés! El is fáradtak! Du.: Szpéró teljes odaadással velem. Alszik! Kék szemhéj! Csodás kicsi fej! De ugyanilyen Tili is! Fekszem a piros kockáson, s odajön. Felugrik a párnára” – nem volt ez már? töpreng Tradoni –, „fel a fejemre! Tili a fejemen, Szpéró a kezemben. Édeseim! Hosszan! – Szép lefekvés, holtfáradtak. Szpéró is maga megy be a kaliba. – Éliás kis estéje rajtam, papírjaimon…” Rajz, hogyan. – „Aludjatok jól! Itthagyhatatlanok vagytok! (Épp L. mondja: „aki vigyázhatna rájuk, nem igazán… tudna… sajnos…” Túl sok minden van. De hát nem s…!) „Samu du. L.-val. Együtt alusznak, Samu a L. kezében. – Éliás a legsportszerűbben tanyázik, s énekel kalijában. Kivárja az estét. – OT/X. Bulmár – Ara/Tr. döntő. Oké. – Liptonék az élen! – Könyvemmel jól haladok! – Rémes: székemen ülök, s ők ketten – Tili és Szpéró – a lábánál, kétoldalt nézik magukat, álmosan, kidobott tollakkal.” – „V. 23. péntek.” Tradoni: még három hét volt június 13-a, péntekig…! „Langyos idő, levegőzés, napozás. – Tili 15. tojása. – Jönnek párkányunk vendégei: két rigó, 1 sérült fejű gerle. Gyönyörű a rigó. Persze, Szpéró fél tőle. A rigó meg csak néz be Szpéróhoz: Neked mindened van? (L.) – Tili reggel kotlott, ült a fészkén egy kicsit!! – Ők mind: délutánra a levegőzéstől nagyon fáradtak. Szpéró hasal a kezemben stb. Édes!! Tili a gallyán! Szpéró és Tili a szék lábánál, kétfelől. Szpéró életveszélyesen repülget át villanygépem felett! Jaj! – Szpéró korai lefekvése, Samué is. Éliás könnyen bekalizható ma. – Samu du. fürdése után nagyon velem. Ki se akar engedni! Samu rajong érted, mondja L. Ahogy Éliás meg vele van így. Persze, fordítva is, illetve: keresztben. Szép ünnep nekem, Cora, tollak, kétszáz viola a mackóktól.” – „V. 24. szombat. A párkány madarai. – Kint: L. rigót temet. Hát ezért etettük télen? kérdi. – Rigók, gerlék, verebek a párkányon.” Tradoni dühös. Tiliről semmi? És miért nem mondta G. vagy Erland vagy bárki, hogy: „de azért vigyázat azzal a madárral…” Ha a párkány madaraival ennyit törődtünk…! „V. 25. vasárnap. – Még hűvös idő, de: levegőzés. – A párkány… – Samu, Tili: jó éjszakát! – Du.: Szpéró odaült a székem karfájára, és akkor szinte a nadrágom alá bújt. Egy rossz mozdulat, és… Rémes! Még mindig itt tartunk. – Tili ma nem kotlott annyit. – Szpéró kalijába bemegy Tili, de nem bír kijönni, a küszöböt nem bírja elhagyni! – Kártya este: OT/XI. (Fülöpke nyert!)” Az OT/XI-et A.A.A.A. nyerte, ezzel jól feljöttek! Vezet Lipton 25 pont, 22 pontos Martin/Szpéró, A.A.A.A. 20 pontos: Palmer. Közben 21 pontos: Ullstein. Fáradok ma, írja Tradoni. – „V. 26. hétfő. – A város északnyugati határában. – Tili bement a saját kalijába!!!! – Samuka a mai napig nem tud rendesen tollászkodni fürdés után… így is olyan öntudatos és komoly!” Vasárnapra „virradó éjszaka” Tradoni hosszú idő után végre „egyszer jól” aludt. Altató nélkül, úgy, ahogy szerette. Volt még „egy-két alkalmi” feljegyzése szombat estéről: „A kis jövevény végül hát nem avatkozik Tili történetébe. Jó volt őt akkor már”, tette hozzá Tradoniné, „ilyen biztonságban tudni. Rossz lelkiismerettel lehetett volna csak otthagyni őt a szélben, a földön…” Kint vasárnapi csend volt. S ez volt az ő nyaralásuk (a mienk), írta Tradoni. Hogy a „város lakói” nyaralnak, eltávoznak. Valamikor az „édesanyja (Tradoniné)” írt így (Tradoninak), a Balatonra: nyaralj „jól, édes kisfiam, élvezd” a vizet, a jó levegőt, a napfényt… itt „óriási a hőség, olvad” az aszfalt. Ez az idő valahogy (bár az aszfalt „épp nem olvadt, de” az is jön még) visszatért. Tradoni a „hónapokat számolgatta: még” július… zöldikék költésének ideje. Az „éveket számolgatta: ő” most lesz 42 éves a télen. Hol is tartottunk az OT tornájával? A XII. Grand Prix jön. Ezt V. 30. és VI. 3. között játszották. Átcsúszunk tehát júniusba. Azért ma reggel is úgy „ugrott ki” az ágyból, amikor felébredt, hogy nem „bírta fekve”. Csak… Aztán most, ez az átcsúszás júniusba (a kottafüzetben; mert a „kártyabajnokság eseményeit” kottafüzetben vezették most), ez megint elkapta. De csak „úgy száraz” szemmel. Kora reggeli hűvösség „jött az ablakon”. Mindjárt iszik egy kávét (Tradoni), talán a betűbiztonsága „is megjön. A XII. bajnokságnak” megvoltak a rangadói (fontos meccsek): Bill „játszott Liptonékkal” (a nyolcadban), s ha nyer…?! Bill nagyon szeretett volna tornagyőztes lenni, s ez „volt az utolsó” remény. Martin/Szpéró A.A.A.A.-ékkel került össze a 16 közt, s volt egy örökrangadó is, a „lassan baráttá” váló két ellenféle, Kaktusz/C és Koala/P meccse. „V. 27. kedd”, folytatta a Füzet „másolását Tradoni. Mintha” ismét találkoznék „velük (hárman, persze, ott” voltak a szárnyas ajtó mögötti szobában), négyükkel, s nemcsak „így: azok az idők” mintha lennének, s „még több: azok az” idők voltak, érzem, körülbelül milyenek voltak, és a „szűk szavakból” is kibontakoznak. Megismételhetőek. Mintha „egyrészt többé” nem is kellene élnem, csak felidéznem a „füzetekbeli időket, és minden” jó. Másrészt azért aludt jól (Tradoni talán azért), mert „rájött: nagyon” kell vigyáznia, most már (akármilyen hülyén hangzik, írta) rájuk. Például ez a mesterség, a gépelés. Nem elég, hogy „hülyénél hülyébb székeken ülök” (vagy „hülyévé váló” székeken), aztán az asztalra nem „fér soha” semmi, aztán „szavakat ismételek, amikor” nem akarnám (hülye stb.), aztán félreütök, aztán stb. – és közben „ott a legjobb” barátaim egyike, akire mindennél jobban „kellene vigyáznom, s akit” jó állapotomban is veszélyekkel „fenyegetek. Hát még” amikor hetedszer ütök félre, és mindent „odavágnék (valamit” odavágnék, valamire odavágnék stb., írta Tradoni). Tilivel annyira „sikerült vigyázni”. A régi téma; a géppapiros dossziéból itt az „asztal sarkán” lassan mind elfogytak az első, második és „harmadik példány” lapjai (újra kell tölteni a másik szobából), de a „dosszié lapossága” valami másra emlékeztette. Az összehajtott „aktatáskás Tilire”. A tegnapi „kismadár szépen” ült a halála után, azaz feküdt, mintha a „fészket lakná” tovább. A halál módjai is különbözőek. Tradoni „már elég sok” madarat látott holtan, téli etetések során. Még „valamit, írta. A tegnapi” kis halottnak is félig nyitva volt egy „darabig a szeme, már” a halál után. Tehát Tili akkor már aligha „nézett”. Tradoni – „június 29-én vasárnap” reggel – kiment a „konyhába, hogy” megigya az első kávét. Tizenöt-húsz műanyag „szatyron lépkedett” keresztül, ezekben voltak a zöldek. A kávéval jó lesz „vigyázni, mondta” egyszer (többször) valaki (mondták neki többször). „Vigyázott: rá ne” löttyintse a madarak zöldjére. Visszajöttem ide, írta, tűnt időmhöz. És mindjárt újra együtt leszek Tilivel. Ez, írta „Tradoni, nem holmi” regénytrükk, nem itt úsztatom át „egy új lényegbe” a dolgot; le „van szarva” a regény és minden trükkje, a „trükkös regényekből ritkán” lett aztán úgy hosszú „távon valami”. Nekem tényleg fáj „ez a dolog”, és tényleg „úgy érzem, hogy „amikor a” füzetekben lapozok, újraélem azokat az „időket. Csak” a jelenlegi „időm annyira” le van kötve (íme, még egy le „van, írta)”, hogy „kell valami” ok, amiért lapozgassak, kell „valami profi” keret. Ez a „regény (nekem)”. Kint a vécén ismét „irodalommal foglalkozott”. Idegennek „tűntek neki” az összeállítások; de hát egy erős „jellegű írónak” olykor van ilyen érzése, bármiféle „összeállítások láttán”. Más dolga a másé, én „dolgom az” enyém; ezt Tradoni „úgy értette: előbb” a magam „dolgát kell” (történetesen ebben az én szakmámban) rendesen megcsinálnom, aztán „lehet szó” róla, hogy ez „kinek mit” ér. Nem „akarom elragadtatni” magam (indulatoktól, írta), de „ha a naplóimat” másolom (élem), ilyenről „nincs is” szó. A madarak: „hát tulajdonképpen” ki iránt „éreznénk a feleségemmel” azt, amit irántuk? A múltak iránt? A szakdolgok „iránt? A lehetőségek” iránt? Miért „kellene szétszálaznunk” azt az általánost, amit érzünk – s „találnánk-e ennél” törékenyebbet, aki-ami iránt „érezhetnénk? Gyereket” azért nem akartam-e soha, mert úgy „éreztem: igazából” nem tudnék „neki mit” mondani „a világegyetemről”? Talán. Túl „érzékenyen szolgáltatna” ki valami alakulásnak. Nem igazából a munkám „miatt nem” akarhattam, írta Tradoni. Vagy-vagy. Ha ezzel a teljes „igénnyel nem nevelhettem” volna, amellyel „azért úgy egyet” s mást, egyebet, mégis megpróbáltam, ezt a műfajt „kontárul, ahogy szerintünk” – Tradoniné „is egyetértett” ez utóbbiakban „maradéktalanul – a legtöbben” csinálják. A madarakkal az „önzetlenségünk eléggé” bebizonyosodik, érzékenynek van olyan érzékeny (s a törvény „se büntet, ha” baj van, így „még kiszolgáltatottabbak” voltak önmaguknak), írta „Tradoni. De hát” ez nem vitairat az életről, ez csak ez. „Nyár”, olvasta „május 27-éről, keddről”. Fent a Palotában a kiállítás bezárt. Egy év „múlva érezni” fogjuk, mennyire hiányzik. Ami volt, nincs és „nincs. Nem tudok”, bármennyire „az én festőm”, Paul Klee-vel „azonosulni (s vajon” ekképp: azokkal a festőkkel is tudok-e, végső „soron, akikről” írok, akiknek a munkáiról – és munkáihoz – írok, azonosulhat-e bárki „bárkivel, ha” ennyire jutunk, nem épp a „különbségek rajzolódnak-e még” élesebben), nem „tudok azonosulni” vele abban, amit „Napló”-ja egyik lapján találtam: hogy ő távol „áll az emberi” tragikumtól, szeretni is így szeret embert, „állatot, lényt, vagyis ő” része a Nagyobb Egésznek, feloldódik „benne, s ott” a lények „mind a szomszédai”, és a világ gondolata kiszorítja nála a „konkrét földi” gondolatot, és az ő szeretete inkább távoli, „isteni. Én verekedni” tudnék, ha szeretek, és tudok „is verekedni” akkor, káromkodni, „ölni”, és a szeretettel mindig kivételezett „helyzetbe képzelek” valakit, szeretetem tárgyát, és mások rovására teszem „ezt, óhatatlanul” emberien; csonkán, „rosszul”, de… Például nincs „madár és macska”, nincs „feleség és családja”, és fordítva „se volt” ez, sajátlag; és tulajdonképpen nincs igazán „feleségem és szakmám”, azonnal átérzem a feszültséglehetőségeket, melyek a különböző „felek” között adódnak, és ha „szakma, és ott” több jelenlévő egyszerre, társaságomban, ott is a tulajdonképpen st3ril „bánat helyett” – amit az „ez engem tulképp. nem ért” okoz – a hevenyebbet érzem, hogy „ezekkel én mind másképp »vagyok, és mégis« egyszerre kell együttlennem velük”, és ez fölösleges emésztődés „aztán, jobb” a pillanatnyi, igenis „fausti”, vagy ahogy a Doktorék mondták – „más doktorátussal” – „fasuti”, „fatusi”, netán „faüsti” lobbanásjelleg, nekem e6z lehetséges csak, írta, és javította heveny gépelésének hibáit: „st3ril = steril”, „e6z” = „ez”. (Dömötörék szerint viszont ez – az „e6z” – az ő Alapított „Doktorátusuk neve; ugyanis” Másik Doktorátust alapítottak) (mondhatnók, mondta a „Doktor) és ennek” elnöke, tartományi, tartózkodással Dömötör lett. Miért „ne mondhatnók, használta” a szót „nyomban Tradoni”, hogy macska és madár „között, ha faüstien” nézzük, van olyan „különbség, hogy kizárólagos” (más Doktorátusba tartoznak, más-másba, egészen „pontosan). Voltak” hát (vannak!) ezek a Más-Más Doktorátusok, és „ilyen más-más” a család, más az, amikor valakivel onnét azért „jól, más az, amikor” egyáltalán nem jól, de mit lehet tenni stb. Ha „már, mondta a Doktor, az” emberiség az első öt percet átélte a víz „alatt ilyen szempontból”, ahol állítólag mindkét „fél a másikának: maga” a víz; Családi „Sör, Kóla, Víz, ezek” a dolgok, s miért nem „vetkőzöl gatyára”, miért „nem csónakázol”, ez gyerekkor óta azért „volt (s milyen jókat” evezett azért ő is, akkor), stílus viszi a hajót, ezt „is itt stilárisan” elintézni mennyivel célszerűbb „volt. (Kínos kérdések.) Én” attól, mondta a Doktor, aki most ijedt csak „meg a címétől, mely” eleve, én attól még, mondta, azonosulhatok „veled, vagyis nem” vagyunk Más-Másból, jóllehet magam Kóceán „vagyok, és ez” nagy beugratás volt, mindenki beugrott a maga „óceánjába, és szelte. Hanem” ahogy ezt írtam, 1981. május 22-én délután, azaz „átdolgoztam ezt” a már idei toldást, megragadó dolog történt, közölte „azonnal a felügyelő: Szpéró” fürdeni kezdett, s meg is „fürdött alaposan”, a rendszeresített táljában, az „újságon. PP hangos” csippanásokkal kísérte a műveletet, s ahogy Dömi kérdésénél „tartok, mit hallok?” Koppanásokat, csobbanásokat. PP az alsó „ivótál szélén” állt, és Szpéró „példáját próbálta” követni. Csak a víz kevés „volt. Nem adta” fel, koppant a csőre a tál „alján stb”. Azonnal „hozzáláttunk, írta” Tradoni. (Ez konkrétabb teendő, mint a társasformák filozófiája „házilag.) Szpéró táljára” gondoltunk először, írta, el „is rendeztük” a színt, Szpéró készséggel visszavonult a kalitkájába, ám PP-t nem „lehet kihozni”, mondta a felügyelőné, s ez baj „volt. Marad” a másik megoldás: jól feltölteni az ivótálat. Csak a „keskeny kalitkaajtón” hogyan emeljük ki, kérdezte a „felügyelőné. Feltöltötték” azért, de PP most már bele se ütött, nem gondolt „fürdésre éppen. Elvonult” a magostálja mellé, és „lehasalt. Néztem, írta” Tradoni, ahogy enni kezd, ez külön cselekvés „volt, program, ahogy” őt nézem; elhiszem, hogy egy díszmadár „is elnézegethető, de” nem hinném, hogy akármilyen pinty miatt képesek „lennénk arra, amire” a verebek kedvéért: hatalmas a „különbség, s a verebek” javára. Ne feledd, mondta a Doktor, hogy Tili „is bizonyos” pintyféle volt. Nem feledtem; és Svunicsot „is bajosan” hagytuk volna itthon, ha csak ő van… s mégis! Aki a verebekkel „kialakítható kapcsolatot” nem próbálta, tulajdonképpen nem „is sejti, miről” beszélek itt, írta a felügyelő (jóllehet ez Tili „könyve, s különös” megállapítás benne az iménti) „(mégis!). Teljes” értékű tartás, hangok, válaszok más verebek repülésére (kintiekére „is), kezdeményezgetés” – amennyire attól a kis „gátoltságtól lehet; és” az a különös szag, illat, nyers „kinti” még, ami a kalitkájából áradt. Most fellazította a „tollait, elindult” a hosszú rúd mentén, a tál felé, de a „kalitka rövidebbik” oldalát célozta meg, és pillanatok alatt „felmászott, fent” volt (a magas rúdon). Ez már nem volt semmi „különös, néhány” nap alatt megtanulta a legegyszerűbb „járást; aztán” jött a „torna a kupolában”, körbemászkálta fenn a „kalitkát, lógaszkodott” stb. Szpéró közben a lábfejemen hasalt, Svunics „pedig délutáni” dalaira zendített. Örülök, hogy a „kontra-családozást is” abbahagytad, jegyezte „meg a doktor”, és igazi „valóságokkal törődsz; írj” ide valami hibát a gépelésbe, mert itt az „jött az eredetibe”, hogy „jav.”, nyilván „ította”, mondat, jav., mondta a „Doktor, kezdtem” félni, hogy te „is olyan kis” polgár vagy, ez fantasztikus „volt, mert a” Doktort most – is, mint „főleg” – a „L. szólaltatta” meg, ezzel a „kis polgárral”, hangsúlyozván azt, hogy a hangsúly a „polgár”-on vagy, jav., van, és „mintha olvasta” volna a bordáit annak a röntgenképnek, amelyet Tradoni – az ítélőszéken „ülve! – készített” Valóságokról, csak akkor, „édesem, mondta” Broomey a Doktornak, mert a Doktor az ítélőszéken ült „és Broomey Oceánjáról” írt, akkor, édesem, nem mondtam „volna ezt a viccet, tehát” az írás Orv Mesterség, miközben „valaki valamit” mond, valami íródik, akkor mindannyian a „tengerükbe ugrottak”, és fürdőztek, kibékítőlegesen, Bronzék az Oceánokba „nyíló szorost” őrizték, „Ed McBain”, biztonságilag ügynökölvén), és Tradoni be „is fejezte” a mondatot. A tavalyi „kézirat 325” oldalát „másolta így át”, és mi volt ott még, átmenthető: „Fekszem a piros kockáson… Lábamra száll Szpéró, fejemre száll… de Tili nem jön… Igazán megértheti bárki, hogy egy kötődésekkel teli alkat ilyenkor nem szívesen beszélget ismerősökkel, rokonokkal… szerencsére a zaklatás nem túl nagy… A találkozások ilyenkor, úgy érzem, ponta5, jav., pontatlan szerencsétlenkedések, valaminek a hibás másolásai… Milyen jó pl. Bronzéknak… vagy Billnek… Bár az ő szíve olykor doktorátusilag fáj, és tervez ishaza, jav., mert nem őshaza, tervez is haza látogatást, jav., hazalátogatást, tervez is hazalátogatást, vörös eukaliptuszbort, pirosat, iszik az este, és gondolattal foglalkozik. Bár nekik se jó, írta Tradoni, mert mi lesz velük, ha mi nem leszünk, senki sincs, akire szállhatnának. És mi lesz veletek, ha Szpéróék nem lesznek, hogy rátok szálljanak, kérdezte ugyanabból a doktorátusból, az ajtó réztáblájából, Doem…” (És: „Nyár volt, május 27-én”, -te, -ő, -mi stb., „nyárias idő ígérkezett” – ideig érkezett, ide „ígérkezett stb.” – a csendes városban ma „is.) Mindaz, amit az imént” elmondtam, írta Tradoni, a találkozásokról: „jelleg csupán”. Nem szó „szerint értendő”. Főleg tisztességtelen, ha valaki „ez hát fegyvere” felkiáltással Osrick akar lenni úgy, hogy „elveszi a szövegemet, képzetemből rángat ki színpadi” tőröket stb. Jó lenne mégis „legalább egy évig” úgy élni, hogy „senki hozzám” se szól, gondolta. Már negyvenkét „éve élek” úgy, hogy az „életemet szétpofázom” (nem, nem az, hogy írásban elmondom, ami „elmondható, az” rendben! de hogy lényegtelen „jó estét”-ekkel, s ez állítólag „lélektől lélekig”, ha messze „is, ha töredékes)”, és lent „fogok feküdni” némán, mint Tili, mint Flórián, mint Némó (bár ő aligha lent; s reméljük, nem „macska ette” meg; kérte e mondatnál kedves ismerőseiket, sose „térjenek vissza” erre a mondatra; mindaz, amit én itt „elmondok, belső tépelődésem, ezekre” nem illik visszatérni; Bronzék bedobtak egy „csodaeszközt: Minyu, mesélj” a fenékkenőcsödről, annak a „szaga elijeszti” a visszatérőket; két táblázat „lesz a könyvben, közölte” Tradoni, aki „medvében” legalább főprefektus-kinevező volt „azért, ugyanakkor” egyszerű barát), fogok „feküdni némán, és” kint tombolnak az elemek, „nap süt, virágok szirma” pereg le, „utak” kanyarodnak, miért „ne” élhetne bennem a nagyon is egészséges vágy, hogy a „szerintem temetői nyüzsgés” helyett a látszólag „síri nyugalmú” csendet a szabadban élvezzem, úgy, „ahogy fűszedéskor” stb., ne legyenek „belső nyugtalanságaim” se, hogy nem teszek eleget a „felebarátságnak. Csakhogy, Bronz, azt” a kenőcsöt is felírta valaki, az „egy jó orvos, ahhoz” el kell menni, másik jó orvoshoz ismerős „kell, aki ajánlja” stb. Nem megy az úgy, hogy a „hajamat már a L. vágja. Ez” volt a bökkenő. Meg az „is, hogy” Tradoni aztán már „mindig érezte” magát valahogy; jól. Itt nem a hétköznapi „forgolódó mondja” ezt, kedves „barátaim, mondta” bárkinek; hanem aki mögötte van, s egy „jó beszélgetés során” döbbenten veszi észre, hogy „nem nézte meg” a szőnyeget se, amelyiken a „széke áll”, vagyis teljesen természetellenes „közegben volt” – ő maga, magának, miközben nagyszerűen érződött, beszélgetett stb., minden „jónak látszott, s jó” volt –, de ő mintha kívül a világon. Ezt csak „egy roppant” igénnyel mondom már, „ezt fölösleges” lenne mondanom; amit „magamról” mondok el, hálátlan „szerep, az emberi” érintkezéslehetőségről mondom. Ha „csak az együttlétet” említem is, ki-ki mire „gondol (közben, előtte, utána)”. Én: bizalmatlanságom végső „fokon mégis” a gyógyszerben. A „halál utáni állapot”; s akkor most, tegnap, Tili. Aztán sorrend, ki „megy ki” előbb a fürdőszobába. Kis rendrakás stb. Aztán: már „a nap” része az, amikor túlvagyunk rajta. Stb. „Kis és nagy” satöbbik. S ez a legvégső érintkezéshez közeli „érintkezés volt” akkor már (a legvégsőnek a nem testi formájút tekintve, fenntartásokkal, itt). Így „kell tekinteni” ezt „az alaposságra” nem törekvő, a „Füzet felé kacsintó” futamot, írta Tradoni. Még „valamit. Hogy” is ne alakult volna ki bennem ez mind, annyi „világi ellenállás” után! A világ egy nagy Ellenálló! A szülői „ház (igazán nem a legrosszabb, kisfiam, nem tudod” te azt, mondta tanárom, mire „képesek a szülői” házak, apád-anyád nagyon rendes veled; igen, ők „rendesek voltak, s nincs” is semmi baj), egyéb „környezetek (itt” már azért bátorkodhatom mondani: semmiféle „környezetek sem jelentették” azt a környezetet; a kibontakozásét, a szülői „ház se, a kibontakozásét” nem jelentették a környezetek) „(a kibontakozás” környezetét); a helyzetek, az „eljutások addig hogy” (állandó „ellenállás; más, amit” csinálok, s ez baj, és ahogy áttör, újabb „baj, mert” újra „más” marad; és ez a végtelenségig); nem „marad hatástalanul”. Ld. a „Jel, kép…”-et. Igazán a legkevesebb, hogy a világegyetembe, melynek „házamon kívüli” részei, őszintén „szólva, nem érdekelnek mint” környezetek; csak mint, írta, futó „ellenőrzés” színhelyei, ám „ehhez szinte Titusz” valamelyik társát is körbeutaztathatnám, ajánlott „csomagban; volt is” ilyen terve Tradoninak, igazán „a legkevesebb, hogy” annyit elmondok: nem élek könnyen. Jó „helyre érkeztünk, írta” Tradoni. És egész rendes húzás „volt az a megfoghatatlanul” finom „vicc” a lapnál, hogy B. „művész barátom rajzát”, madarakkal bíbelődő, utánuk kapkodó „illetők szálkarajz-alakjait” – és madarak alakjait – tette „oda arra” az oldalra, a „Jel, kép…” mellé; s a cím: „Íme hát megleltem hazámat”. Mert a költő, akitől „ez a sor, sokaknál” előbbre való nekem, írta Tradoni, bizonyos „módon. Ha” ennek a könyvnek negyedik része lesz, Tőle „idézek valamit” elébe, az bizonyos, írta. „Hosszan napoznak, énekelnek »fél kettőig«. – Bűnügyemmel jól haladok! – Óbudai barátnénk jó levele!! – Du.: egy igen fáradt Szpéró rajtam, igen rajtam.” Az előbb Tradoni átment „papírokért, és” látta Szpéró egy „termését” a plátón. Még nem volt benne sok „zöld, magvak” nyoma inkább. De

hát Tilikének „is ilyen” szép volt, még a halála előtti napon is, mondta Tradoninénak. Egészséges „volt a széklete; igaz, tegnap” a kis madárnak is. Széttette (a tegnapi „kis madár) a két” szárnyát, nagyon eltartotta, és a két lábát is „szétvetve ürített. A” szárnya a halála előtti negyedórában is „szétment így, de” vissza lehetett simítani. Lehetett vele tenni, amit „akartunk, írta. Mi” jót akartunk, és nem tudtunk jót tenni vele. Ez is „egy alapképlet” a nyelvről. „Most is, este tízkor, nyitott ablaknál: belső madárillat!! – Du. kártya Samunál. Nem nagyon jön rám. De a kaliból kedvesen kicsattog. – Kis halott rigó a parkban, L. temeti el, kutyaáldozat (kutyának esett áldozatul, talán). – Éliás nagyon kis drága volt de. is, este is (hasal fürdés után, fáradtan a székem háttámláján)” – tehát csak úgy „teltek látszólag” a napok, írta Tradoni, most reggel.

1981. május 27-én „reggel, írta, nyárias” melegre ébredtünk hajnalban; ma végre megint „ők fognak napozni egy” nagyot, mondta a felügyelőné, és be „is osztottuk, írta” Tradoni, hogy moy, jav., most majd mindjárt én „megyek le előbb, hoztam, írta, 4” üveg bort, 3 üveg Deitet, 1 „üveg sört, 1 üveg” ecetet, két dabasi túrót, 4 ropit, 1 kis üveg „cseresznyepálinkát, 5” üveg sztártonikot (kis üveg), 25 „dossziét, 500 lap papírt, 1” radírt, kekszet, 6 joghurtot, – „ke,ó, jav., kell” esetleg az antibiotikumos orvosság mellé, fogam, írta, bár „oké, mázli, ők, levegőznek, az” ég borulgat, Nándorfehérvár, írta, szól, ezek „a vízszintesek és” függőlegesek, írta, biztosnak „hitt, írta, megvan, írta, tapogatózva”, vakon, Bill, Bob, Molly „és Grace, Sydneyből, most” az OT/III-ban Billék inkább a mezőny harmadik „harmadában, elnézem” az ő mozgásuk betűvonalait, és a „halott követhetetlen, vele” általánosabb erővonalait, nézd, hogy „befúrja a fejét, mondta” a felügyelőné, PP, kis PP, szegény „édesem, hogy érezze” a lombot, a füvekbe, a vizes Gellérthegyről hozott „zabok és a rezgők” (nagyobbak) közé, körbetapogatózik, hosszan „lenyújtott lábbal, a” kalitkában fenn, és ahogy ők „nyaralnak, mondta nevetve” a felügyelőné, ahogy értenek is hozzá, hogyan „kell nyaralni, nemcsak” úgy így-úgy, nem láttad-e, mondja a „felügyelőné, ahogy PP-hez hajol, és” kedves hozzá, szegény kis szem, mondja, nem „láttad-e, hogy Samunak” a legkisebb a lába, megfigyelted-e, és „PP-é a legsötétebb” és a legvékonyabb, és Éliás lép a „legkönnyedebben, ha úgy jön” ki a lépés, és egy nap, amikor Szpéró „leereszkedett (a kezemen), mondja” Tradoni, váratlanul a lábszára „ért hozzám, a hátsó” fele, és ahogy az ujjamhoz nyomódott ez a „hihetetlen vékonyság, megriadtam” ekkora törékenységtől, másolja „(megrettentem ekkora stb.), reggel” jött és jött és jött, ahogy „végigdőltem a Kockáson, rágyalogolt” az arcomra, lehúnytam a szemem, írja „Tradoni; és utcazaj, ők,” Nándorfehérvár, a gép zaja. Most „reggel múltak” azok a napok, olyan volt. „Tili: ahogy du. Szpéró kalitkáján dalolgat!” – Másoljak „ide mindent?” Ahogy „este: arra gondolok, milyen lesz utánuk, teljes üresség…” Persze, majd „élek tovább, gondolta, ahogy” Tili után „is. De… akkor” meg mi értelme ezeknek a mondásoknak? Mit „példáznak?” Hogy így gondolkodtam? Finomkodás „helyett rá kellett” volna szállni Erlandra, bárkire. „Szpéró: már alszik a plátón, befelé fordulva.” Szpéró és „Samu nem” rúdon alszik, ők a plátójukon. És ha féllábon „is, olyan különös, guggoló-hasaló” tartásban. Aztán: a párkány „madarairól sok” minden (ezeknek a feljegyzéseknek úgy van értelmük, mint az „elhamarkodottan megvett, nem rossz” hanglemezeknek; vannak, vannak, de…) Ez valami érdekes: „Szpéróval többet kellene foglalkoznom… A kaliban késő délben olyan intenzíven ült rá az ujjamra. Du. is: folyton írnom kell… fordítást… Ostobaság! Vele kéne foglalkoznom. Bánni fogom ezt.” (S ezt Szpéróval kapcsolatban gondoltam, írta „Tradoni, s ha csak” ennyi lett volna!) „S baj is lehet így. Rossz, ha túl összefüggő a melóm. Szakaszos kell hogy legyen.” – Dömiékről „is sok-sok” jó állt a füzetekben. „Olyan keveset lehet felírni most róluk. Állunk, mondja Dömi, zongoralábunkon. S várjuk, hogy jobb kedvre hangolj minket”. És hogy a Doktor „egyik lábának mi” a neve? Oktáv, „hahaha. Ez” egy medvezongoraláb név. – „V. 28. szerda” – május lassan véget ér. Még akkor „is jöhetett” volna a B. „Hűvös idő. De. Szpéró fél lábon gubbasztgat az ujjamon. Nincs levegőzés. Óbudai barátnénk levele: jó! – Bűnügyeim igencsak rendben (regény!). Javítgatom. – Tili: óriásiakat kotlik, forog a fészkén.” A fészek: idézőjelben. („A füveket a L. rakta be neki, de ő – Tili – kialakította a szabályos zöldikefészket.”) – „Du.: én Samunál itt, L. odaát Szpéróéknál. Szpéró és Tili: rajta! Szpéró a talpán, a magasba emelt lábán” – Szpérónak ez gyerekkora „óta kedves” tartózkodási formája. – „Tili a hóna alá bújik, a karjára, fejére kapaszkodik.” A Füzetben óriási felkiáltójelek a margón. – „Szpéró egy hatalmasat fürdött de., ahogy – csak őt – átvittem. Hasalt rajtam! – Tili nappal is »kotlik«!” (De Tili napjai azért még egy kicsit tagolódtak, nem „csak” kotlott, írta Tradoni.) Azt gondoltuk, ezt is csak úgy összevissza teszi, ahogy a tojásaira is rálépett, beleevett némelyikbe, s még attól féltünk, valami mérgezést kap; ezért is vettük el tőle eleinte a tojásokat. – „Tili öntudatos, jön! Szpéróval együtt repül” (ilyenkor mindig rettegtünk, írta Tradoni), „jól együtt vannak (kis kivétellel)”. – „Éliás: fürdése után óriásit hasal a vállamon. – Lefekvésük: Éliás a Papsit rázza, aki leesett, és »fenn mert akadni valamin«!” – „Szép nap velük, csupa élmény! Korai, fáradt elpihenéseik. – Kártya: OT/XI, az elődöntőig. Samu végszóra fürdik meg a nyakamban, csapzottra, szárazan. – Drukkolok este a Nottinghamnek, nagy védekezés, kibírják gól nélkül, egy-nullra nyernek.” (A belga meccs előképe.) – „V. 29. csütörtök. Nyár!!! – Tili 16. tojása!!!! Ó! TILI!” És még további óriási „bekarikázások, felkiáltójelek”. Ez döbbenetesen jött! Azt „hittük, írta” Tradoni, hogy ezen azért túlvagyunk, de… – „Napozásuk. Én a bűnügyemet javítgatom a szoba közepén, a guri-gurin” (tálalókocsi, amelyről „soha a büdös” életben nem lesz tálalva, írta Tradoni). – „Du. Szpéró oly fáradt” (én is fáradt lehettem, írja, mert Tiliről egy szó sincs több a „nap kurta” feljegyzései között), „hasal rajtam, és jön nagy magokkal, a kalijáról, odahozza az orrom elé, a papírjaimon eszi meg; talán közösen falatozunk, ez az” – és: „Szép este Éliással. A szokásos.” E helyett inkább „Tiliről kellett” volna valamit. S van még Aloysius „virtuóz játékáról, mellyel” az OT/XI „döntőben Liptont” végre „legyőzte. A nyár”, a hirtelen jött meleg „is hatott” a tojásrakásra, írta Tradoni. Döbbentek „lehettünk, nyilván. De” a megbűvölt állapot „tarthatott akkor még” (s szinte végig, a vasárnapi repülésig). „Elképzelhetetlen! A” történelemben is talán így voltak a „bűvöletek”; később érthetetlen. Tenni „kellett volna” valamit (Tili érdekében; tudnunk „kellett volna, hogy” a megmentésére kell tennünk valamit). Jött május 30-a, péntek. „Fűszedés, futva megyek. A várfal alatt.” És írtam „arról, hogy hol van” tyúkhúr, hol nincs, milyen remek rigópárokat láttam, írta „Tradoni, s a mi” párkányunk madarai milyen kitűnőek „és szépek, kivel” volt jó telefonom; dicsérős amigó-k, de „azért… itt” jön más is. „Szpéró du.: velem, nagyon. A lábfejemet rágja. Székláb-tükör. – Fürdés. Tili zavarja, bár Tili már fürdött, de… a szent víz! (Tilinek szent.) Tili a filodendron cserepére repül (!!), tesz-vesz, hátul repül át a függöny előtt Szpéró kalijára, a maga kalija mögött. Bent, Szpéró kalijában aztán besózva szökdel, repülni szeretne, de nem bír kijönni. – Szpéró közben a lábammal gazdálkodik. – Tili, kicsi szamár! Szárnyverdesve röpköd bent, s csipog, könyörög, tiltakozik! – Kotlana!! Szétveti szárnyait. Drága madarunk! Kis szerencsétlen madár! De nincs min, ott. Kiveszem Szpéró kalijából. – Tili: járt ma egymagában is a fehér párnán, a piros kockáson, rángatta bolyhait. – OT/XII kezdete, 3 meccs. – Ők 4-en: Szpéró álmos, betettük a kaliba. De. az ujjamon aludt, délután a kezemen, komoly arccal, féllábon. – Éliás szép estéje. – Az ő kalin kívüli létezésük teljesen ránk összpontosul. – Tili a fejemen! – Samuval és Éliással is nagy kapcsolatok! – Hat és fél órát levegőztek!” – „V. 31. TILI SZÜLETÉSNAPJA! Egy éve hoztam őt! – Megyünk óbudai barátunkhoz (barátnénkhoz) újra. – Tili 18. tojása. Párás idő. Du. (korán): Tili a kis kikerített fészkén kotlik!! Ők 4-en: nagyon velünk. Szegény Tilinek kis vörös duzzanat a fenekén. Kenjük svájcival. – Szokásos szép műsoruk.” Tradoninak eszébe „jutott (hogy ilyen” sokat ütött félre: hiszen én, írta, altatóval aludtam el tegnap „este! megint” egy tévedésem), hogy ebből is baj lehetett „volna, a duzzanatból”, de, mondta Tradoniné, annyi mindent „megúsztunk! Egy sokk” vitte el, most ez „volt a” változatunk, írta Tradoni. Törvényszerűen történt, akkor „már – de” csak „akkor már”. – Még májusban járunk, írta. Jött „V. 31.” Ó, nem, ez „is tévedés”. Elfelejtettem lapozni, írta „Tradoni. Már nem” járunk májusban. Most érjük el júniust. „VI. 1. JÚNIUS” – az OT/XII „nyolcaddöntői ma” értek véget, olvasta Tradoni. – „Levegőztek. Nem nyitott ablaknál. Bár volt nap, de szél… – Mi ketten: a Palotához vezető út mentén füvezünk nekik. – Jó a napsütés. Ők is elfáradtak. Du. Szpéró jön, bújik. Lefekvése előtt a papírtartó kis fűállományából kosztol. – Tili 19. tojása reggel!” (Ez be volt karikázva.) – „Tili kotlik, nagyon. Du. Tili kirepül Szpéró kalijából.” Ez így volt, írta Tradoni: de. a nagyobbik szobában ők négyen, aztán kora du. Szpéró és Tili mindig ide átjön hozzám, akkor a feleségem kiszedi Tilit a kalijából, és Tili csakhamar bemegy Szpéróéba stb. – „Szpéró (miattam) örök életveszélyben (írógép, lábam stb.)” – „Samu kedves búcsú-ülése este. – Éliás nagy ragaszkodása reggel és este. – Éliás újabb növényeket és képeket hódít meg. – Legestébb: kalijából (Éliás) Szpérónak udvarol! – Rigóink este is voltak, kis verebek velük. – OT/XII nyolcaddöntői véget értek. – A jégszekrény: zihál. Tele madárkajával. – Tili nekiment a földgömbnek! Sebaj!” Tehát itt „volt megint egy” vészes repülés, de megúszta. Ennél „nagyobb ütközés” viszont, „mondja most” Tradoniné, nem lehetett „vasárnap” se. Ezen kár „töprengeni, írja” Tradoni. „Június 2. Hűvösség. Ma: a 20. tojás!” (Ez a füzetben: bekeretezve.) Most, bár megfogadták, hogy „ennek vége, a nagyon” kitartóan érkező „tépázott” gerlének, barátjuknak Tradoniék kölest „szórnak ki” a belső szoba párkányára; Szpéróék a nagyobbik szobában vannak. Verebek „is jönnek” a kajára. De: itt a „rigó! Csak ő” ne kapjon? Kap, sajtot. „Eleszik a gerlék”. Ez is nagyon bonyolult; be „kéne szüntetni, mégis” újrakezdjük, akkor megpróbálunk igazságot tenni, csalódunk, idegesség jön, és a többi. A tegnapi kismadár „is, mondja Tradoniné, ilyen” dolog. Annyi rossz „fordulat jöhetett” volna még. Ha meg kellett halnia, legalább emberien; de ha megél, és „itt marad nyomorékon?” Tradoni a „betűket alig” találja el, mégis, ugrálhat, hogy az „igazság” kedvéért a tolakodó „nagy galambokat” elkergesse stb. Szarni „kéne az” egészre! – „A 20. tojás!… És láttuk, ahogy megtojta. L. hív: gyere! Láttuk! – Tili 1 éves és 2 napos! Dalolt a tojás előtt és után, ó! Csak du. kotlott egy keveset. – Komoly volt nagyon az arca, mielőtt tojt!! Csodálatos látvány volt, ott a fészek szélén. Jól van! – Rigó: szinte bejön, veréb (hím) be is jön. Tili tálcájára! Az üvegen át akart enni! Kedves pofák! Este is nagy verébinvázió: a sajtra. Barátaink! – A rigó: állandó vendég. – OT/XII negyed- és egy elődöntő. Lipton kikap, de Martin/Szpéró még előbb. Jön fel Canarino?! – Szpéróval szép délutánunk, alszik rajtam…” Tradoni mindenütt a „Tili” szót keresi a Füzetben. Kevesebbszer „találja, mint jó” lenne. Mély kapcsolat Szpéróval, délutáni „alvások stb. – Most” a párkányon, vasárnap délelőtt: rengeteg veréb! „Kiválóak, írja a könyvbe” Tradoni. Azok a „nyújtózások stb.!” Aki képes rájuk lőni, nem csodálkozhatna, ha „én meg azt mondanám: abban” a pillanatban én meg… Nem, ilyen „olcsó támadási felületet” nem adok. Én „meg elsírnám” magam, hahaha! – írja. Itt most „június 2-án sok” munkavégzés felsorolása következik. Tradonit nem „érdekli. Levelezés, 50” darab. – A négy madár jó estéje. Stb. – „VI. 3. A Mesternél. Oké. Ők itthon: várnak minket, nagyon! – Tili kotlik a fészken. Alig evett, nem is ürített, amíg távol voltunk. Aztán: megint egy rigónyi adag…! – Folyik kint az etetés.” (?) – „VI. 4. szerda. Átlagnap. Még hűvösség, nagy szél.” Felkiáltójel mellett: „Tili, míg nem voltunk a szobában, kirepült Szpéró kalijából! REKORD!” – A rekordról Traduninak eszébe jutnak a következők: másoknak bizonyára elérhetetlen „(számomra elérhetetlen)” rekordjaik vannak, ami „az érvényesülést, a művek” külhoni közreadását stb. illeti, ám hogy a legtöbb „meló rekordját” én vittem, ez elképzelhető. S miért tudok annyit dolgozni? MERT NEM „TUDOK MÁSOLNI!” Ezért „ütök félre” annyit! Nem az „idegesség, nem az altató” miatt (egészen „enyhe Elenium, két” szem, túró!), nem másért. Másolom a füzetet, és ez nem megy. Amikor „írok, annyira” nem lehet „szempontom”, hogy még a saját előre írt cuccomat se bírom. Nem létezik a „teljesen szabad alkatomnak” előzetes megvonás, főleg önmagam által fizikailag nem. Elvileg inkább „elviselek bármit”, de fizikailag nem. Találkozni is – bonyolult módon! – azért nem „szeretek” (nemigen bírok), mert „másolódásnak érzem; s ezen” sem szabad megsértődnie senkinek, írta, és kétszer „félreütött: a Füzet, a róluk” szóló napló igazán „szent”, de mint „előírást az íráshoz” ennyit se bírok jól. Jobb akkor, ha „folyamatosan gombolyodik” a fejemből a tekercs, és jön a szöveg. Fordításkor az eredetit – mert muszáj volt, meg kellett élni belőle annak idején – elfogadtam „eredetinek, nem másolandónak”. De a prózafordítástól azért fordít „el valami”, mert most már átmásolásnak érzem. És „ez rettenetesen” szaporátlan (belül), mert boldogtalanná „tesz. – Sajnos, közeledik” a másolás vége itt, írta. Az előbb „legalább pihentem” egyet, most kávét is ittam, nem másolok, mégis bizonytalan a „billentésem. Tehát?” Mi igaz az iménti futamból? Kilenc „napja nem dőltem” végig a piros „kockáson úgy” igazán. Tilit vártam volna „mindig, hogy jön” a szőnyegen, a szék felől? Nem pontosan így. De magyarázatot adott ez a kilenc nap arra, hogy például „Szpéróék miért” várnak ki olyan hosszan bizonyos dolgokkal. „Ki tudja!” Kivárunk (emberek és madarak stb.), mert van valami oka. Aztán megint járni kezdünk oda. Nem „érzelmi szünet” ez, nem csak. Nem félelem, nem csak. Van, ez a dolog, van, hogy valami nincs. És Tili „ehhez képest némely” dolgokat egészen jól vett, változásokat. De a „kalitkákból(ba)” nem tudott közlekedni. Például. Furcsa volt, írta Tradoni, ahogy „feküdtem. Eleinte” nem hagyott elaludni a fáradtság. Később egészen tehetetlenné váltam (más „szempontból a fáradt” állapotra jellemzően tehetőssé), és akkor elaludtam. Meztelen lábfejem a „hosszú nadrágból” kilógva (még mindig a csavargónadrág, talán hónapok óta „ugyanez!) dossziékat” fogott át. Egy év dossziéit, írta „Tradoni. Máskor Szpéró” volt a lábamon, ilyenkor, Tili a „fejemnél pl., most: a lábfejem” fogta át a dossziékat és füzeteket, melyekben „1979. május 31-étől” 1980. áprilisáig „történt dolgokról” állnak a feljegyzések. Ezt most mind lábbal fogtam át, és „el is aludtam, írta. Mennyivel” izgalmasabb ez, mint „bizonyos” találkozások. Az igazi találkozásoknak, irodalmárokkal, olykor elejét veszi a következő is: „merőben más a” (létük által „meghatározott) felfogásuk”. Ahogy nem és nem képesek Szép Ernő „rongyos verseit” nagy „verseknek elfogadni, pl., ahogy” egy nagy produkciót eleve „kisebbnek ítélnek a persze” nemrég „még farba rugdosott” szuperprodukciónál, mert ez „utóbbi: átfogó, amaz” meg nem. Hát ahogy Kafkát „most – derekul!” szépen! – „messze” többre „tartja (s magától” értetődően méri be a természetes visszhangteret), Bierce-nél egy kedves barátom –: nem hasonló jelenség-e „akkor ez máris” ahhoz, ahogyan „egy zöldike” Erland szemében is „csupán egy zöldike”? Hiszen az csak egyet tud, „a zöldikeséget”, s a világnak – miért? – a „csak egy” nem elegendő a teljesség „beméréséhez. Ez a fajta” európaias gondolkodás, írta Tradoni, az én „írói helyzetemet” is alapjában meghatározta. „Holott nem” egészen érthető, miért – mert, így-úgy, „tudok” azért gyerekverset, gyerekprózát, ifjúságit, gyerekhangjátékot (egy szerkesztő ugyan kitessékelt nemrég, de… talán itt az „ok: nem” a megszokottat tudom, nem „a megtanulhatót” gyakorlom), gyerekfordítást, „felnőtt” verset, prózát, drámát „(majd kiderül, hogy ezt se?! a” színháznál?), felnőtt „műfordítást, ebben is: verset,” prózát, drámát, „tanulmányt, ismeretterjesztő” irodalmat, ez utóbbit „csak fordításban; s nem” tudnék „szabályos” filmet írni… s nem tudnék-e, kérdezte… és van 2 bűnügyi regény, amit tudok még… nem tudnék televíziós játékot… s nem tudnék-e… minden csak attól „függ, hogyan” határozzák meg a műfajszerűséget, bármiben „csak szakmai”, műfajelméleti „nézeteltéréseim” vannak, semmi „egyéb, annyira” az általánost vacakolom, hogy nincs igazi súrlódás, csak „műfajbeli stb. Nem” tudok „viszont szerepelni, ügyes” kapcsolatokat tartani, megalapozásnál e „téren jobban” megy a „kivédés, pontosabban: a” megalapozás jól adódik, de ha nem fogadnak el „kapcsolatápolás nélkülinek”, már csak a kivédés jön, s mégis-megvan-azért… És mindezek „alapján joggal” néz hülyének, makacs „melósnak, aki” akar. Vagy még rosszabb: egyszerűen „őrültnek”. Ez „is egy fajtája” a fenékenrúgásnak, még „ha hízelgő” akar lenni, úgy se más. (Kivéve, ha a kollégák „közt hangzik” el!) Itt „most közbeszólt” a tájékoztatási főnöke, „Szokol, s belső” titkára, Palmer. Ezt a „nyilatkozatot átfogalmazzuk, mondták. Fáj” valami a felügyelőnek, állapították meg, írta Tradoni. Nagyon haragos, mondta Palmer (és Szokol). Nem „voltam haragos”, írta a felügyelő, sőt. De semmi „se dől” össze, ha ezeket a magamra „vonatkozó szomorú” következtetéseket leírom. Van egy pillanat, amíg „némelyek lesajnálják az” embert, aztán már egyebelik. Nálam ez sikeresen vegyül „össze (a két” pillanat). De talán magam „is így vagyok” másokkal (olykor). Legyen ez „eszemben. S a futam” akkor csak ennyi: valami „útjelzőféle, amit benőtt” a bozót. Hiányolni csak azt lehet nálam, írta Tradoni, hogy miért „nem bonyolódom” jobban az emberek bonyodalmaiba. De hát ha „valami bármikori” emberi „állag” okoz fájdalmat… nehéz elfogulatlanul. Túl „hevesen így, túl” engedékenyen máris „úgy; miféle” billegés? Az OT/XII-t egy igazi kiscsapat nyerte: Méziék. Lipton (ahogy „ezeket az oldalakat” aztán átírta Tradoni, vasárnap este volt, és Szpéró, akinek rettenetesen „élénk – őrjítő – délutánja” volt, hatalmas koncertet „rendezett a gépelésre” válaszul, már a kaliban, ült az egykor Tilihez közelebb eső rúdján), Lipton növelte „előnyét (s mi” összecsaptunk, feleségemmel, az idegesítő „madárhelyzeten; és” a kérdések alapvetően kiéleződtek, holott „sehová nem vezetnek, s ezt” magunk is tudjuk, csak a „visszafogottság ér” valamit ebben); most így „álltak:

aztán 20 pontosak „voltak Kaktuszkáék”, Palmerék, Bárány, 19-re jött fel Mézi és Canarino stb. Az OT/XIII-at „június 4-én” szombaton kezdték. Tiliről a kalitkából való „kijövésén kívül” aznapról nem volt feljegyzés. Szpéróval, Samuval és „Éliással szépen telt” az idő. Szpéró bújt (tenyér, válla, a piros „kockáson fej, életveszélyesen” hónalj stb.), Samu „kártyázáskor fürdött” a nyakban, Éliás elsősorban Tradoniné kezére „szállt, a mozgatott” ujjakra, de a felügyelőt se hanyagolta el. Ilyenekkel „jött el (még egy” alvás után) június ötödike, csütörtök. „Tili kotlik, ül a fészkén” – „Mint Mami az ágyban, az elfekvőkórházban, mondja L.” („Igen találó, rémes!”) Ahogy a „felügyelő ezt” is átmásolja, vasárnap este van, és Éliás a vállán „harsog a gép” zajára. Az imént „megint tisztáztak” valamit, szinte jól, a felügyelőnével. Igen, mindenképpen „becsaptak minket, mondta” Tradoniné elkeseredetten, és haragosan is. Erlandnak mondania kellett „volna valamit”, érdeklődnie kellett „volna, hogy” mégis, hogyan tartjátok azt a madarat, kalitkában stb. – mit „tegyetek vele”, tudjátok-e, hogy a „kotlás súlyos” időszak stb. Látod, erről beszélek, ez az „egyetlen vitás” kérdés, de nem szabad annak lennie, valamelyikünkben el kell „aludnia” a saját „változatának, de” ezért mondom, folytatta Tradoni, írta, hogy nem „lehet ennyiben” hagyni, ezzel a vereséggel befejezni a zöldike „fajjal bármi kapcsolatunkat. Még” egy ilyen tragikus „alap nem” adódhat, és most már annyit tudunk! S ha úgy vesszük, annyira a „játszma elején” voltunk – szinte az első tíz percben… a meccsen, amely „kétszer negyvenöt” perc, sőt hosszabbítás „is lehetséges. Tradoni” annyira jól akarta ezt, annyira meg „volt győződve” róla; hogy miért nem „gondolunk itt” egyet, írta, miért nem?! Hiszen a kis „verebet felneveltük” volna, aztán elengedjük. De a felnevelés a „fárasztó. És Tili, ha” élne, itt lenne „negyedikként. Semmi plusz” teher. Valószínű, hogy nem a rosszabbik változat jönne „be (hogy Szpéróval” nem illenek össze, nem illeszkednek), de akkor még „mindig kereshetünk” megoldást. Tradoniné most nem „szólt semmit, de” délután, összecsapásukkor lelkiismeretlenségnek nevezte az ilyen „próbálkozásokat. Lassan” kezdett újra megismétlődni a „múlt idő, már” felidézése is kétszeres lesz, írta a felügyelő. És ott „is az” ismétlődések „voltak többségben”. Szpéró, ahogy „nagyon tartozik” (hozzám, de a L.-hoz „is, írta” Tradoni, pótlólag, képzeletben a Füzetben), és „néha Dömi” viccei: „Minyu, megsüllyedt a harántom. De hol a haránt? Csak azt érzem, hogy süllyedek ott…” – „Levegőztek, napoztak nagyokat. Szpéró hosszasan ült az ujjamon. Du. Szpéró: kis alvó gömböc, mindkettőnkön. – Samuval kártyáztunk. – TILI A FÉSZEKBEN ALSZIK ESTE!” – Talán el „kellett volna venni” tőle már, mondja most Tradoniné, ahogy a felügyelő beolvassa „neki (semmi” beolvasás!) a másik szobába az ajtón „át (átolvassa? Tradoniné olvassa” át a fordí-

tást, a „baromit”, betűhibára. Többet úgyse „tojhatott volna. És” a kotlás készítette „ki. Olyan lesz” ez a könyv, mint egy jókora farostlemez, „ugyanazok” a foltok ismétlődnek „rajta, és így” adja ki mégis valami a képet. Volt itt „egy kis” összefoglalás, aznapról; vicc: „1. Szpéró: TÁRS – 2. Samu: JÓBARÁT – 3. Éliás: KIS JÁTSZÓPAJTÁS 4. TILI: egy komoly egyéniség!” – Jött „VI. 6. péntek. (Ők: levegőztek, majd: ablak becsukva, és Éliás szabad itt nálam, Tili kotlik. Éliás »is kezdi, hogy ő« pedig megakadályoz engem, hogy elhagyjam a csoportot: a kezemre száll, ahogy a konyhaajtó kilincsét lenyomnám! – Du.: Tili: sír, beszél: menne be a tojásaihoz! Döbbenetes! – Aztán: TILI BEMEGY HOZZÁJUK, és beszél a tojásaihoz!!! Tilülüpri – työtyööö – työtililiprrrííí… (hogy én »is a madaras« könyvek nevetséges igyekezetét kövessem)”, írta Tradoni (a Füzetbe és ide, s pótlólag képzeletben oda). „Mint mi hozzájuk!” Ez állt még zárójelben a „Füzetben. (Mármint:” talán ahogy tőlünk hallotta, „hogy hozzájuk” beszélünk.) Lehet, hogy aki eljut idáig ebben a „könyvben, írta Tradoni, úgy” érzi: kitágul az idő. Nem szűkül. „Kitágul. Elengedi” magát (talán valaki, ahogy már ideér), talán lesz valami „haszna, hogy” ezek a feljegyzések így alakultak. Túl azon, amiről „szólnak, az a mód” is, ahogy megvannak, ad „valamit (egy-egy” alkalommal). „Este vendégeink: sógoromék, oké! Velük nagyon oké, valahányszor jönnek! Csak: vigyázni, hogy ők 4-en jókor lefeküdjenek, ne legyen itt kavarodás. Nem lett, nagyon jók ők 4-en!” – „1980. VI. 7. szombat. OT/XIII negyeddöntők.” Nagyon fontos „volt az OT”, nagyon erős figyelem „kísérte (részemről)”, írta Tradoni. „Liptont üldöztük”. Persze, „miattunk” szaladhatott meg így, de „hát most mi” üldöztük! – A „baromi munka” kezdete, lényegében itt. – „Kint: rigók, egy sánta gerle tegnap óta! – Bill küldője, ausztráliai barátunk állított be véletlenül ma délben!! – Szpéróék nyitott ablaknál. – Bill fényképének barátunk megörül. – Du. nagy hajtás, a baromi munkával. Behozni a kiesett időt. – Szpéróék édesek.” – Kész, ennyi. Tiliről semmi. – „VI. 8 vasárnap. Hajtok a »baromival«. Le kellett volna mondani! – OT/XIII negyeddöntő, 4 meccse” – szükségem „volt, írja” Tradoni, a „baromi mellett valami vigaszra; hogy „történjenek igazi dolgok”. Hát igen, ha az OT-t és az „NKKB-t bevallottan” többre tartom, mint a prózafordítást, az az én „bajom (nem kellene” bevallani!), írta Tradoni. De azzal nem „szabad visszaélni, ha” valaki ilyesmit bevall. „Kialakul egy óriási 4-es” (?!? 4-es itt is), „benne Lipton, sorozatban a 7-ik érmét nyeri; ld. ott.” – „Ők: reggel rigók, verebek a párkányon.” Tehát, írta Tradoni, ennyire nem gondoltam tragédiára, fenyegetésre! Még „ők” kifejezést „is áttoldottam” a kintiekre!! „Tili szuperkakija!” – „Fűért fenn a Palota alatt. Lekaszálták, de van azért. – Tili ma az ablakban is kotlott. Sokat levegőztek. Délután fél négyig, miután a fűszedésből visszajöttünk. – SZENZÁCIÓ: egy kis veréb bejár a szobába! Tojó! Szpéró barátnője? Éliáshoz? Tili kalija mellett eszik. Repked a Medveszekrény mellett! – Szpéró du. szuperfáradt. Fürdött. Mi itt, a nagyobbik szobában: kártya, Samu. – Szpéró aztán forró súllyal hasal a kezemen, s közben gépelek! – Tili kijött ma is Szpéró kalijából! Ment volna költeni. Gyengéd kis csipogása a tojásaihoz. Zihálva ül.” Mi barmok, írta most Tradoni. – „Jó elpihenések este.” – „VI. 9. hétfő. – Fűrajzok indigóval. – Látogatás nálunk.” Ennyi!!!!! „VI. 10. kedd. – Feszültségek, hülyeségekért. Azért is rekordmennyiséget fordítok a baromi munkából. – 4 madarunkkal alig foglalkoztam így, fájó! – De: szép dolgok vannak. Szpéró remekül fürdik a kalitkahomokjában. – Szegény Tili: szörnyen kikopott…” Ezeket a dolgokat, írta „Tradoni, egyszer” már kimásoltam. Zárta a fejezetrészt.

Most jött, annak a füzetnek a „végén, a verebes” srác telefonja. Csörpikéék „felhívása (Tradoni” a feleségét kérte meg; balszerencse, hogy ők „sem mondták” – akkor, csak „már a halál” után, amikor maga Tradoni „telefonált nekik” –, hogy a kotlás „végzetes állapot is” lehet). Az OT-ről „még ennyit: a XIII-at” Kaktusz/C nyerte, előre is törtek. Az állás „(maradjunk egyelőre” a nagy egyéninél, írta Tradoni):

„…És egyáltalán, hogy reggel lett, és sütött a nap, és este nem tudott mégsem ezzel lefeküdni azért (hogy reggel lesz), és éjszaka felébredt, többnyire a gyógytea hatására (és törölt volna mindent, két kézzel hajigálta volna el az oldalak tucatját, csak úgy), és akkor reggel lett, sütött a nap, megfőztem a kávét, a gyógyteát, írta Tradoni, hatukhoz most

nem mehettem be köpenyben, mert Enzo Gráz – Posszesszión Muki – a változatosság kedvéért erre volt kényes, remélhetőleg nem fogja vagdosni is magát, költözési idő jöttén éjszaka, mert olykor már nekiindult most is, hajnali fél háromkor, de másért, a felügyelőné kelt fel olyankor, és az volt az elmélete – helyesen –, hogy a kint meginduló autóforgalom (az óra szerint fél négykor) fényei az okozók, s ezért a kendőt mélyebbre kell lehúzni a kali tetejéről, s ez valóban megoldás lett, sortra (Svunics miatt!) kell vedlenem, trikóra, így mehetek hozzájuk, mégis, nagyszerű, hogy nyári reggel van, és jó volt ez az egész évtized, valamit meg lehetett csinálni, és ha feloldódott valami, hát az »itt« és az »égben« otthonosság-ellentéte, és Tradoni sajnálta azokat, akik ezt jó helyzetből nem érzik, a rossz helyzetből nem érzőkre ott volt egyrészt PP, másrészt O. L. példája: ez utóbbi, hogy mindenféle helyzetből lehet érezni ezt a dolgot, PP pedig ránk (utalt azért; aki PP után se érti v. érzi az egészet, jeles barátom, vigasztalta valaki Tradonit, tapló) (de hát én meg miért írom ezt most reggel, miért hagyom, hogy Szpéró a leglágyabb – micsoda érintések! a súly micsoda közlései, kézreéréskor! – röpülésekkel jelezze talán azt, hogy hagyd mindezt, most foglalkozzunk egymással, s igaza van; itthon tudtam lenni, szeretni tudtam őket, és ők is megvoltak velem, ennyi az egész, írta, és jó, hogy reggel van. Mert ahogy azután ezen túl bármi van vagy nincs: soktényezős. Én azonban örültem, hogy reggel van, este van, hosszú, világos égboltú esték voltak, ki lehetett hajolni az ablakon, reggel föl lehetett ébredni az ágyban, Szpéró a legrégibb repülések lágy súlyát hozta, és itt voltam itthon, és fölösleges a fejét kapkodni, mondta jó tanácsadóm, igaza volt, ezt most is értettem, ahogy Szpéró zuhanórepülésből felcsapva az „é” betűt leütő ujjamra szállt; jó volt menni (a piacra; közben krumplit már 6-ért, sárgabarackot 15-ért, őszit 16-ért, paradicsomot 18-ért egész rendeset vehettem, jó volt a kis alkalmi árusoknál vásárolni, és jó volt túllenni valami egybefüggő munkán, jó volt abbahagyni ezt itt, elmenni valahova – a szobában – Szpéróval, aki most az Optimát támadta, és akart valamit, legyünk együtt, valahol a szobában másutt is, talán, és minden leütött betűnél az ő esetleges közeledésének hangjára füleltem, elkezdtem félreütni, a régi gépen bejött ugyanez, a kettő között volt most már több mint egy évtized, a Koala Kártya 1982-ben éri meg a 10. évét; most, az OT/III a befejezéshez közeledett, jó volt ezt játszani, nyílt volt a verseny, és Ullstein épp abban a pillanatban kapta el Athost, amikor még ez is örülhetett neki, nem törhetett előre, nem ronthatta el túlzott esélyességével a befutót; akkor rájöttem, írta a felügyelő, hogy talán a zöldborsó miatt van az egész, a zöldborsó miatt, amellyel a kaliba segítem be őt, és átültetem a Kockás Haverra, akkor is folytatta a lágy végződésű köröket, végre felkínáltam a zöldborsót, rájött a csuklómra, bementünk a kaliba, átkerültünk a többiekhez a kisebbik szobába, ahol Svunics és Samu már záporozott idegességében a rácsok közt, s megnyugodtak Szpéró jöttén, Szpéró a kőre tojáshéjport kapott, épp odasütött a nap, pillanatok múlva már ette a port, én pedig, gépemnél újra, elfogyasztottam az egy szem maradék „zöldborsót, írta.” Remélem, írta „Tradoni, hogy” vannak némelyek, akik „már egy-egy” klub (versenyző) „iránt közelebbről” érdeklődnek. Másrészt meg tudom érteni, hogy sokan a legegyszerűbb „módon néznek” hülyének. Mivel a dolgaimból afféle „isteni tartást” nem vélnek kiolvashatni (helyesen!), amely „arra jogosítana” (azt jelezné), hogy saját bajnokságom van (ó, de nagy dolog!), „saját (kültényezőktől” nem befolyásolt, tehát az-ami) „szisztémám a játékban, felfogásuk” szerint (s talán sajnálkozva, „lesajnálva, ekképp” – a maguk feje szerint – joggal) hülyének „tartanak. Vagy hát… ez-az. De” ami engem reménnyel „tölt el, s” ezért egyszer „közzé is teszem” az eddigi, 1972 tavasza „óta játszott” bajnokságokból adódó összes eredményt; rövid „összefoglalásként, persze. Most” jó, írta Tradoni, hogy annyira világos, mi van „hátra még ebből” a könyvből. Talán nagyon „is belefér a” harmadik részbe, ami még van. A „versidézetek jók” lesznek máskorra. Van:

Most „átment (az OT” füzetét vitte vissza a Medveszekrényre) a nagyobbik szobába. Samu „abbahagyta a harsogást” (a gépelésre harsogott), de ahogy „felbukkantam ott, a három” veréb realizálta: én ott is lehetnék, ezért „ahogy távoztam – a sarkig” tárt szárnyas ajtón át csak „ide, a kisebbik” szobába –, ugrálni „kezdtek, követelték, hogy” maradjon „együtt a csapat”. Tradoniné a „kártyaasztalnál” a baromit javítgatta. Kártyázunk „is majd, mondta”. Ettek pár falatot. Tradoni a Batthyány „csarnokból teasüteményt” hozott haza, általában „Balatonszéplakon vásároltak” ilyesmit, évekkel ezelőtt, megérkezvén, az ABC „áruház első” feltérképezése „után. Kalocsai” ropogós stb. Corát „ittak most” hozzá, és Tradoni szokás „szerint kínosan” vigyázott még arra is, hogy a kiöblített pohárból egy „öblítés-csepp se” maradjon a mosogatóban, ahol holnap a madarak zöldjét – igaz, tálban! – mossák. Ezt „már nem is” vonatkoztatta Tilire, arra, ami „Tilivel mégis” megtörtént. Az idő így (így is) múlik, írta. Az emlékezésben a „folyamatok nem” érnek össze; ahogy a Füzet is kétfelé szakad. De „mintha ezt valóban” átmásoltam volna: a kissrác visszahívását, Tili megfürdetését – a „Mester józan” tanácsára, hadd hűljön le, „persze, langyos” vízben; Tradoniné „elképesztően gondos” volt az ilyesmivel „úgyis –, a székláb” kiesését, a „zongoraszék előhívását” tartalékból, Tili fészkének elvételét, s hogy „azért fáj neki, jár vissza” a fészek helyére, Tili hasmenését, amelyet a „kamilla rendbe hozott, Tili” finom kis kapcsolatait velük (Tradoniékkal, Szpéróval, Samuval), s hogy az evése „problematikus lett”, hogy rengeteget foglalkozott (Tradoni) a baromi munka „ellenére is velük” stb. Ezt ledarálni „így nem” érdemes, írta. Az OT/XV „elődöntőjét és döntőjét” mindjárt lejátsszuk, akkor közlöm az „állást a torna” háromnegyedénél, s ezzel az OT-nek ettől a „tornájától el is” búcsúzunk, írta a felügyelő. Majd, egyszer, kiderül: „utolérték-e Liptont. Lapozott, már” ott tartott a füzetben, hogy „minden jó lenne, de du., nálam: Tili rémes balesete…” Erről most már nem is beszéltünk, írta Tradoni, legföljebb „néha úgy, ahogy” az Olvasóval is lehetne; mint akik mindent tudnak, amit „tudni lehet, és” semmit, amit érdemes lenne. Viszont az se „vezetne sehova; Tradoni” szívesen kiment volna a sírhoz, de egyedül nem „akart, Tradoniné pedig” teljes napot kért a javítgatáshoz. A „baromi munka” tehát még most is „belénk szól”, írta Tradoni. Megkérdezte a felügyelőnét, a kinti „verebek vajon” megeszik-e a köménymagot; nem lesz-e bajuk „tőle. A teasüteményről” sok köménymag potyogott „le ugyanis”. Nem „volt egyértelmű” a válasz, s nevettek: nem „merjük kiszórni” még a kintieknek se… amiről nem vagyunk „meggyőződve…(a köménymagot;” s hogy nem lesz-e baj). Ez már közröhej volt, tudták; és a seggberúgások „sorozatának szép” darabja (ehhez képest is), ami Tilivel „(velük) röviddel” ezelőtt történt. (A „röviddel ezelőtt” úgy került a szövegbe, írta Tradoni, hogy „tö…” helyett „rö…”-t írtam, és nem voltam hajlandó beismerni a félreütés kudarcát.) Lejátszották az „OT/XV második” elődöntőjét, és – „szokatlanul – azonnal” a döntőt is. Egy nap ugyanaz a klub „kétszer játszani” szinte sosem szokott. De Tradoni most a könyv miatt szerette volna, ha megvan az eredmény. A.A.A.A. vereséget „szenvedett Ara/Trafiktól, így” nekik sem sikerül üldözniök Liptont. A döntőben „pedig Koala/Postage” győzte le Aráékat. (Holott Lipton esetleges megközelítése „szempontjából hasznosabb” lett volna Ara/Trafik győzelme. Ám ezeket a „dolgokat nem lehet” így latolgatni, állapította meg a „felügyelő. S mit lehet?)” Tradoniné azt mondta: „Tegnap végig” az volt az „érzésem, hogy” egy kis vendégünk van. Milyen furcsa, hogy az ő „haláláról beszélget-

1981. április 24-én reggel fél tízkor, akupunktúrás kezelésről távoztomban, a Múzeum utca 5-ből kilépve, Pilinszky Jánost pillantottam meg, aki sietősen, de hallatlan derűsen jött velem szemben valakivel. A feltúrt, felállványozott utcában s ebben az időpontban szinte valószínűtlennek tűnt, hogy valóban ő az, egyébként is rég láttuk egymást. Hirtelen az villant át az agyamon, hogy csakis akupunktúrára igyekezhet. Ő, szintén azonnal észrevéve engem, már messziről integetett, üdvözléskor elsőnek szólalt meg:

– Szervusz!

– Szervusz! Te is ide jössz?

– Miért, mi lesz itt?

– …Semmi.

– Vagy úgy. Szervusz!

– Szervusz!

Ezzel eltűnt a Calvin tér irányába, engem pedig túláradó derű töltött el, miként azóta is – ha erre a párbeszédre gondolok – mindig.

ve mintha” modellünk lenne Tiliének vizsgálatához, mondta „Tradoni. Kényelmetlenül” ült a zongoraszéken, mert „az új párna” kicsi volt, félrecsúszkált. A régit „azért cserélték” ki, mert „szakadozott huzatától Szpéróékat” féltették, bele ne akadjanak. Ez „viszont megint egy” idegesítő apróság, állapította meg Tradoni. A kis „veréb tegnap mélyen” aludt, lüktetve. Rendeset ürített. Alvásával „felkészült a nagy” útra, mondta Tradoniné, és hozzátette: ezen „egy madaras biztos” röhögne, mert azt hinné, „szó szerint” értem, vagy ha nem: „minek így cifrázni”. Nem minden madaras, mondta Tradoni, és nem is csak a „madarasok. Tili” is olyan jól aludt „el, tette” hozzá. Ezeket a témákat most már félbehagyták. Érdekes az „volt: végső” soron hogy hal meg egy ilyen kis „mélyen alvó” veréb? Felriad, mocorog, szenved (?), igen, szenvedhet, a „belső sérüléstől. Ezért” nem eszik? Mert nem evett rendesen. Tömni „kellett volna?” De hát „tömtük”, egy bizonyos fokig, írta „Tradoni. A falatok” ott álltak a szájában, egy óra múlva is. Rejtély „volt, apró” rejtély. Még erről „is beszélnem kell” G.-vel; Erlandot nem „akarta zavarni” Tradoni; és össze kellene ismerkedni „dr. O.-val. G. talán” közvetíthet. Bár ő is „hangokkal” foglalkozik, ám… A kis „veréb halála törvényszerű” volt (megütötte magát, számos ilyen eset van stb.), mégis „rejtély. Tradoni” bemásolta (és ezzel: búcsú ettől) az OT-torna állását a XV. Grand Prix után:

(Zárójelben, tette „hozzá Tradoni”, a X. bajnokság utáni pontszám.) Most a „könyvtől is el” kell búcsúznom, írta Tradoni, egy időre. Várták bizonyos „munkák, s ezek” nem tűrtek halasztást. Az írógépről és a televízióról „ígért csekélységek” – ezek voltak még csakugyan a legapróbbak. Számítottak „a munkájára többfelé” is, határidők „voltak; a jó csak” az, írta a felügyelő, hogy megvan a – korábbiakban jelzett – három tömb. Az imént „töb”-öt írt „tömb” helyett. Mi lehet ennek az „oka, kérdezte” Tradoninét, hogy ma ilyen vacak a betűbiztonságom. Indishponáltság, felelte Doktor „Doem (szavaik” közé vágva). Tradoni kelletlenül válaszolt valamit. A Doktor tiltakozott: „Egy hétig tanultam ezt a szót, Minyu, és vártam, hogy te ilyen legyél, és mondhassam…” Nem „volt mit” mondani. Mielőtt kötelező „feladataimhoz látnék”, írta Tradoni, előbb végignézem (az „előbb”, írta, „felesleges; nem” törlöm, határozta el) az OT „állását, mert” eddig csak a nagy egyéni van meg. De ott van még a kis „egyéni, a kis” csapat, a nagy csapat, ott a Szuper Kupa (a tornák eredményeinek összeadásából „származó eredmény)”; a könyv fontosabb „volt, ezért” fejezte be ezt a részt, s csak aztán jöhet az OT Füzete, a kottás. Lesz-e valaki „is, Minyu”, aki ezt a „kottát lejátssza” majd, kérdezte Barátja, a Doktor. Együtt hajoltak a lapokra. Kint „beborult, a felügyelő” szeme fáradt volt, múlt péntek óta. Szeretett „volna kimenni, csak” úgy el; de Tradoniné miatta melózott a „betűzendőn”; inkább nem szólt. Mire hozzálátok a „folytatáshoz, írta ide” még záradékul (s az Olvasó nem venne „észre törést”, de miért ne mondjam meg?), talán történik ez-az. Mindenképpen maradunk Tili „történeténél; és most” csak az volt a gondja (Tradoninak), hogy „megfogadta: délután” nem gépel, ám a munka, ami várta, azonnal „gépbe írhatónak” ígérkezett (másolás máskülönben!), tehát újra ott „tartok, hogy Szpéró” életét kockáztatom, s a magamét, tette „hozzá. Nincs” megoldva az életem, hogy így mondjam, tette hozzá. Valamit „valahogy egyre” elrontok, írta. Ezt bizonyítja egy csekély „eset: a kártyabajnokságban” mindegyik Grand Prix-n egy előre „meghatározott kulcs” szerint játszik „elöl” valamelyik csapat – vagy fordítva. Akkor „ennek a csapatnak” (amelyik elöl játszik) valamennyi klubja „elöl” van, például:

Bill/Bob      – Palmer

Bulmár        – Szokol

Ara/Tr        – Papsi/S/N

Ullstein       – NS

A XV-nél „azonban hibáztam, írta” Tradoni. Bulmárék csapatának három klubját hátra, egyet „előre írtam (ez” utóbbi volt a tévedés). Így az eredmény, bármilyen „furcsa, fordítva” érvényes, egy kicsit át is kellett „alakítani az eredménylistát”. Szerencsére a győztes a negyeddöntőben kiesett (szerencse ez csupán annyiból, hogy mindössze kettejüknél volt 1 pont csere, ill. a 7:4 helyett 4:7, s ez a nagycsapatra „is kihatott, ám” csak ennyiben; különben több pont különbség lett „volna kettejük” közt, s ebből adódik, hogy valamelyikük messze „előretör, a másik” messze leszakad, s a nagy egyéni táblázatát át kelt „gyúrni jócskán)”. Tehát a korábbiakban „közölt nagy” egyéni állás annyiban változik, hogy (mert róluk van szó, írta „Tradoni) Billéktől” 1 pont levonandó, Papsi/S/N eredményéhez viszont hozzá „kell adni” egy pontot. Mennyi furcsaság! S hogy „ilyesmin, mondtam” az előbb a feleségemnek, írta Tradoni, nem múlt Tilike „élete. Nem” ilyenen múlt, nem efféle pontatlanságaimon. Mármost ha az „ember a munkájában” csinál ilyet, látványos félrefogás. Holott a „munkámat korántsem” szeretem annyira, mint a „kártyabajnokságot (szereplőit)”. Aztán még valami: különös volt az is, hogy a „máskor a Medveszekrényben” tartott dosszié, az NKKB és az OT 1978 óta „zajló közös” tornájának füzeteiben elöl van, a Medveszekrényen „(rajta). Innen” kell kiírni ugyanis annak az NKKB-tornának az eredményeit, amelynek Grand Prix-jei „közül Záróra/Tili hármat” megnyert stb., ahol olyan jól szerepeltek, ahol Tili: szintén élt (ha nem „is a maga” módján ott, de a mi módunkon). A számok „véletlene: egy torna” húsz bajnokságból (Grand Prix) áll, Tili „húszat tojt; egy” csapat négy klubból áll, Szpéróék négyen „voltak. Tradoni és a felügyelőné” már csak félszavakkal „beszélt a haláláról” (Tiliéről). Hányadikán is halt meg, kérdezte „Tradoniné. Huszadikán,” június 20-án, mondta Tradoni. Különleges kis valaki élt itt köztünk, mondták még akkor; csend volt, a verebek „most némán” eszegettek, ugráltak; Tilike ilyenkor csak úgy fogta „magát, és néha” beletilizett a csendbe, mondta a felügyelőné. Még „utolsó délutánján” is, mondta Tradoni; s nemcsak tilizett, de egészen „komoly”, mély, erős futamot is megeresztett. Nem volt „beteg”, a szónak szervi értelmében; az idegeit támadhatta meg (feltevésünk „szerint”, mondta Tradoniné ezt is) a… stb. stb., tudjuk. Nem kellett „volna” stb. stb. Borús nap volt, a „város” csendje az „ablakokon” át érződött. Nem lesz könnyű megint, érezte Tradoni. „Szinte” jó, hogy a kötelező munka elvon ettől. Tradoniné is ráér összeszedni az „emlékeket”, azt a sok mindent, amit csak ő tudhat, mert ő volt „Tili” legnagyobb barátja. Nem is akarom elvenni tőle a téma semmi kicsiny „részletét”, írta Tradoni. Mi ketten Szpéróval csak a „második-harmadik” legnagyobb barátai voltunk. Samu csak a negyedik, esetleg „Záróra” az ötödik. A mackók és Éliás a hatodik-hetedikek. A „növényeket nem” soroljuk ide; ám hozzájuk is nagy köze volt (!). A „növények kis” közökkel álltak a polcon, de Tili nagy közt „tudott teremteni”. Valahogy ez hiányzott most, valami „jó köz”, az „együttes hiányzott”, ami a világból is – és ha ennyire társas „lényekkel álltunk” össze, mint a verebek, írta Tradoni, alig hihető, hogy „az ember a jó” közöket ne érezné. „Az örökös, perces műsorátfedésű” (hullámsáv-átfedésű?) „könnyűzenével (beat, rock stb., néhány valóban figyelemreméltó és elragadó szám kivételével stb.) elürgített” (ismét valami osztrák „írót fordított, egészen” rövid munkát, esszészerűt, kihagyott egy szót), „módszeresen elürgített” („már fiatalon módszeresen és egy életre tulajdonképpen elürgített emberiség…”) Viszont: jópofa volt „a nándorfehérvári program”, meg az éter „hullámai este, jóleső” legyintéssel lehetett belenyúlni „stb. Rögtön lekezelni, ami” tömegben „árad, kikerülhetetlenül; sose hittem” volna, hogy ilyenek fognak bömbölni „délelőttönként nálunk, mondta” a felügyelő(né), ám a lénység, írta „Tradoni, minden mélyértelműsködés nélkül” (hanem: direktben „ráközelítve, így mondom” ezt, valahogy), a lénység annak a mégisnek a módját „jelenti, ahogy a világ” közhullámzajai (az éteriek) mégis „egyénítve hallgathatók; nehogy” azt akard mondani, hogy mi ilyen ürgék „vagyunk, mondta a Doktor” (a madarakkal azonosultak); „feltettem, írta Tradoni, a szemüvegemet, ugyanis” az imént remekül „beletaláltam a papírkosárba” (amelyikben Szpéró és aztán Némó is „nevelkedett) az elrontott” lapokból (e kézirat lapjai) gyűrt „gombócokkal, méghozzá hunyorítva; tehát” kivételes kosárérzékem „lehet, mondtam, és akkor ehhez még” a szemüvegemet is feltettem, mind az „öt újabb gombóc egy hajszállal” mellé ment, ugyanúgy nem vállalom tehát a „kitűnő (de elszalasztott)” kosárérzéket, nem hitegetem vele „magam, ahogy PP is” (Martin/Szpéró társaságában) Sportszerűségi Díjas „lett tegnap este, ugyanis” az OT/III/XII. elődöntőjében „ellenfelük, Ullstein valamit az” én hibámból rosszul játszott meg „ellenük, aztán kedvezett nekik” stb., és Szpéróék jutottak döntőben „(sic!, a Doktor!), ott legyőzték” volna Bulmárékat, de kedveztek nekik, hogy „ilyen bekerülés után mégse” legyenek bajnokok, aztán „visszamenőleg le is mondtak” a második helyről, s Ullsteint kérték kihirdetni bajnoknak, így „is lett! PP” fair play díjas már! Most a „fair play díjas egyszerre” felcsippantott, aztán „ugatni” kezdett, Szpérótól jól „ismertük ezeket a hangokat, ki” tudja, mit hallott, a többiek el „is némultak egy percre kb., és PP” harsogott, csíjapp, csekk, csíjapp; aztán „elkezdtem írni ezt, írta” Tradoni: „Ma délben, ahogy ülünk itt” hatan, és a felügyelőné „is nemsokára megjön apám egykori” lakásáról, a fényképalbumokat, a „könyveket kötözi össze, a szétszóródott” könyvszekrényt, amelyből csak „Az európai irodalom történeté”-t hoztam át, gimnazista korom egyik szent „könyvét, amelyet bár” érdekesnek, de roppantul romantikusnak és valami „egészen mély módon, kikezdetlenül, idejétmúltnak” találtam (s nemcsak „azért, mert – tiszta” gondolkodással vállalt szándék „jegyében – kb. csak Ibsen” és Thomas Hardy a „legújabb” írója, akit „taglal; de mindenképpen, a” szépséges általánosítások „stb.; és láttam: innen” indultam? ezen az ijesztően vékony jégen „jártam? s most tudta Tradoni, hogy” iszonyú sok belégázolásra ad „alkalmat, ezzel a fenntartásával, mégis!)”, és szörnyűnek találtam a „saját, kéziratban maradt” 1964 körüli „termésemet”, és szörnyűnek „találtam, ha visszagondoltam, Flóriánnal” való szerencsétlenkedéseinket, és „hogy 1977-ben elmentünk” még nyaralni, is „Némó erre ráment stb., és hogy” Tilivel, tavaly, a tizedét se „törődtem (annak), amit aztán” Szpéróval, Svuniccsal és most PP-vel, és „akkor könnyen” meglehet, hogy „szörnyűnek” kellene találnom, amit akár „tegnap írtam, amit” ma írok, „az írással elürgített” stb., mondhatja „valaki, és ki” tudja, emberiség; viszont tény, ami „tény, írta Tradoni, és ha” megannyi részlete „szörnyűnek” és „jelentéktelennek” és „hatvanadlagosnak” található is (aztán v. „akkor rögtön), az egész, ez” az egész, ahogy ezt kezdtem „írni, maradjon így, bárhogy” van is, legalább így maradjon ez az „egész, velük ötükkel, a Mezőnyökkel” s a többivel, velünk, ha már végső „soron tényleg bírjuk” s nem öltük meg egymást, írta. Mert „egyrészt, tényleg, ahogy mondani” szoktuk, mi is az, hogy „szeretni”, „szeretet” stb., nem „ugyanaz-e”, amit ők öten most (és többen közülük „korábban: Tili, Némó) megadtak, adni” akartak, nekünk (történetesen, ha „már), nem a kapcsolat igénye-e; s” ez oly ritkaság (lett „nálunk), és Klee jutott az” eszembe, írta Tradoni, a „valamivel közelebb a teremtés szívéhez, mint szokás”, és az, hogy „meglehet, mi esetleg valamivel” hangosabban és hevesebben szidtuk egymás „apját és anyját, mint” szokás, és ekképp estünk „egymás torkának”, és kiittunk némi „szégyent, bővebben, mint” szokás, talán, de ki „tudja? A felhangosítással” mindez elszállt, maradt, hogy „minden maradt, ekképp, és” most már eléggé világos, hogy semmilyen „jóakarónkkal nem tudunk semmit” kezdeni, aki egyáltalán beleszólni „igyekezett ebben (sic!” a Doktor!), akit egyáltalán bevontunk „ebben (sic! Broomey!) – igazság” volt hát! (A nagy házaspár „köreiben ott.) Kb. egyformán” vagyunk fáradékonyak, egyforma későn szeretünk „pihenni térni, itt vannak” együtt ők öten, s a másik „öt stb., és hát itt” valóban szükség volna a felügyelőnére, írta „Tradoni, érzelmekbe fojtanánk” a vietnami vodka jó három „hetes maradékait, melyek ehhez” a hőséghez annyira nem illenek, ám „felavatása lenne ez a Madárvárta” igazolványának, mely úgy érkezett, mintha a „sportszerűségi díjra” a küldő is bejelentené jogos „igényét; tényleg, volna valami, amire” azt mondhatnám, maradjon akkor „így (a faüsti pillanat” ez, persze, nem volt, tette „hozzá; csak), és PP a közben” polybéssé vált itató mellett állt a „rúdján, méltóságos verébtartást” látok, valakit saját „homályában, amiképpen magam is, ez” itt bedöglött, jobb volt az „ötször ugyanaz”, de most már nem „lehetett hatodikat” írni, ugyanazt, miért „ne lenne békecsikk” ez akkor, takarékosan, írta, végigszívtuk, a „Próza szerzőjének. Képeslapod, mely” mássádog, javította, másságod „jelzi (meg mégse), a Várfal” bizonyos tövét mutatja. Ott mentem, írta „most már csak magának” a felügyelő, a sárga virágok között, és a „térség – zöld, sárga” virágokkal – üres volt velem, nem „látszottam azon a képen, két” autó látszott, képtelen helyen, autók ott sose „járnak, a gyalogsétányokon, piros” és kék színfoltnak „vitték fel őket a fotósok, láttam, amikor” – ott! – egy ilyen „levlapfotósor készült; csak” azt nem sejtettem, hogy ilyen „széles az optikájuk, majdnem” egybefogja Tili sírhelyét és azt a „fát, amelyiknél Némót” (a Vízivárosi Verebek FC későbbi neves „edzőjét, Aki Még Visszatér!) barátaink” 1977 szeptemberében „elengedték. Mentem ott, jó meleg” szombat délben, hogy még időben „bedobjam a vasárnapi – 1981. április” 26-a – rajzkiállítás „füzetét és meghívóját. Nem volt” ennek jelentősége, igazán szívesen „történt, bárkinek küldtem” v. vittem. Régi hely volt ez a „Vár alja”, a Váralja „utcán jártam gimnáziumba, olykor” Az európai irodalom „történeté-t olvastam, első” pályamunkámat vittem bedobni, egy „délután, az utolsón, az iskola” ládájába, fent a park útján „igyekeztem doktoromhoz, aki a felügyelőnét” végül a kórházba, ahol „apám két és fél évvel később” meghalt, beutalta, pontosabban, a bizottság „elé küldte; a felügyelőnének” krónikus vesebántalmai voltak „(vannak), ezt az egyik” munkahelyén szerezte be, huszonnégyórázással, fűtetlen „helyiségekkel stb., de hát” minden „velünk jár” (vele „jár). Régi hely” ez, régi „hadi út”, és fent a Palotában ott volt a „kiállítás, és ahogy” füvet szedtünk, felnéztünk, amikor „még volt, főleg, de” mostanában is jártunk oda zöldekért. Újabban Tili „egykori hegyére nem” megyünk; tulajdonképpen Éliás dombja, csak a „húsos, kalászos füvek” tocsogója miatt (már nincs meg) Tilié; és az „ő halála után láttunk ott” zöldikéket repülni, hullámzott a két „madár, és mintha nagyon” érzékeny korunkban ültünk volna, kilátón, és „lett volna vége, s” tartott volna mégis tovább. A felügyelőné lelkesen „érkezett: sikerült majdnem” mindent összecsomagolnia „odaát”, és két pompás „virágcsokrot (harangvirág” és valami fürtös „lilás-rózsaszínes) hozott” a felügyelőnek, aki átnyújtotta a Madárvárta „igazolványát. Ez remekül” összejött! És a felügyelőné nem „is tiszteletbeli, hanem” rendes tag lett! (Nyilván, mondta a „Doktor, mert” a „tiszteletbeli” nem volt odaírva.) Lehajráztalak, „nevetett a felügyelőné. A” virágokat vízbe tették; szétnyírtak egy „óriáskiflit. A Doktor” nekiáll idilleket írni, mondta „Kék. Őt ezért tiszteletlen” tagnak nyilvánították. PP friss sajtot „kapott; ahogy elvettem a régi, kiszáradt” sajtját, az ő „egyik legfontosabb támpontját” a kaliban, odajött a rúdon, figyelte, „érzékelte; szegényke, azonnal” kapod az újat, mondta a „felügyelőné, és hogy milyen remek” kis egzisztencia ő, mennyit „fárad, ahogy pl. most is” elindul körbe fenn a kaliban, átfúrja magát a „fű alatt, mekkora ott” a homály most, holott annyira világosnak látszott a „tér. Mintha abból” éreznék valamit, ahogy már nem leszünk, és „valakik felmennek az Abos” utcába, a Tusnádi utcába, Éliás „utcáján fel, lenéznek a” hegyről; és ugyanakkor nagy homály „is van ott, minden halottaké, a” mienk is már, mindené, ami elmúlt, bár „akik megélték, még élnek, és” mindené, amit megélünk és látni „vélünk. De ez az övé itt” az elbeszélhetetlen és elírhatatlan valódi „homály volt, a szemé, és” akkor megvolt a sajt, megkóstolta, ugyanaz „volt, csak lágyabb, friss” óvári, és most PP ott hasalt a „rúdján, és Art Pepper” együttese játszott, a „Kívánságlista” c. „számot, előtte Charlie” Parker volt, Miles Davis, a mai dzsesszműsor „szólt, a felügyelő felvette. Samuék” harsogását is jó lett „volna hozzávenni, de inkább írt, nem” volt türelme a technikai „trükkökhöz. Megegyeztünk – a felügyelőné” javaslata! –, hogy valamelyik „nap megpróbáljuk mégis röptetni” őt; Tradoni mintha mankókat érezne a „karja alatt, mutatta, hogyan; ilyen” volt ez, milyen. Nézd, kiáltotta a „felügyelőné, a szegény kis” farktolla! Láttam, mondta a „felügyelő, tudtam, hogy letörik” majd; ennek nem volt semmi „jelentősége, mégis, vele történt, s” ezért. Evett az új sajtból, mesélte „Tradoni a felügyelőnének; hoztam” friss sajtot, magyarázta „PP-nek a felügyelőné; és Svunicsnak, aki” most a legkülső helyen „állt, az utca felé, mert” helyet cserélt Szpéróval: hogy Svunics „mennyire előtérbe került! És” mennyi kaki, itt alatta (PP alatt), és „mind rendes, semmi” bélhurut!, mondta a felügyelőné, és „annyira örült, írta Tradoni. Most” jégtelenítés folyt, írta, és a felügyelőné „megebédel – valami” hideget –, aztán beszedjük „ölüket, aztán foglalkozunk” velük, közben a jégtelenítés „befejezése, aztán a visszapakolás, aztán” este egy egészen kis „röptetési kísérlet. Kitalál-e” az ajtón; kifogni nem akarjuk. Szpéró a „nyárilakban (fűlugas)” ült; a „nyárilak” szó elég volt „Tradoninak, hogy elnézést” kérjen az irodalom-könyv költőjétől, hiszen „annyi örömet okozott” nekem az a könyv egykor, és bármi ez, eljutottam „pont ide, se több, se” kevesebb nem lettem; és bármi történt „idehaza kettőnk között” is, írta Tradoni, eljutottunk pont „ide, se többek nem” lettünk, se kevesebbek, és akik nem „tudják vagy nem” akarják „érteni”, hogy ez kb. milyen dolog és „mennyi”, nem azért nem „értik, mert volt” a sok félrekormányzódás, megfeledkezés „(magunkról) stb. Levelek” helyett is a legjobb lenne: csak „így; hiszen annyi” mindenről írok, ami velünk van, írta a „felügyelő; de hát mennyi” minden odaveszne, ha kitartanék komolyan „egy ilyen elhatározás” mellett is, levelek viszonylagos sokasága „volt jó, de azért… viszont” a végén úgyse olyan gépiesen „hiányzik” minden „idő, amit nem velük” töltöttem (pl. ilyesmiért). A felügyelőné „zöldeket cserélt a” kalitkákon, este a „Liverpool játszott, spenót” és sóska „került a rácsok” közé, zöldborsó. És ami „zöldborsó marad utánuk, nevetett” a felügyelőné, az a levesünk. „…”, írta Tradoni a „feleségének másnap”, június 30-án (hétfőn) reggel; a konyhában „készültek a zöldek”, Tradoni már volt bent Szpéróéknál, odadugta az ujját Samunak, aki határozottan, de kapcsolattartólag „belecsípett, Éliás” kicsit vadabbul ugrált, majd a „felügyelő Szpéróhoz” ment. „Ahogy ma reggel”, írta a feleségének a felügyelő, „felébredtem, és itt nem hagytam figyelmen kívül a fel-ismétlést, be volt dagadva a szemem, sokáig dolgoztam, és a többi. Akkor azt érezhettem, hogy valaminek azonnal és mindig rendben kell lennie, és ahogy három hete egy ugyanolyan értelmetlen összecsapásunknál, mint amilyen a tegnapi volt, Te javasoltad, hogyan lendüljünk át, most ez nálam volt, és jó lett. Azt, amit mondtam, nem tartom elismételhetőnek; ahogy átlendültünk, arra gondolok, nem a tegnap délutáni és esti folyamatos összecsapásra, ami ugyancsak ismételhetetlen. Ebből indult ki: Szpéróval kettesben voltam, szétcsukott szárnyas ajtóval, vagyis szobával, vagyis esik odakint, és nincs kedvem fogalmazni. Ha fordít az ember, köteles, hogy kedve legyen fogalmazni, ha ír, nem. Csukott szárnyas ajtó, a belső szoba, Tili nélkül már, de nem ez volt az. Szpéró őrjöngött, azaz nagyon egészségesen tele volt energiával, és víjjogva repült, ahogy két éve tavasszal és nyáron, aztán télen; előtte télen, 77/78 telén, amikor túl volt vitaminozva, és a lakás túl volt fűtve, és a madár csőre folyton tátva volt, lihegett, de négy-öt órát repült, zííí-zúúú, zííí-zúúú, és a vállamon landolt mindig, és azt mondtuk utána, bele is halhatott volna, de csinálta, és mi is hibáztunk a vitaminnal és a túlfűtéssel. Az ember aztán – pedig úgy kellene! – nem örül egy örökkévalóságon át annak, amit egyszer megúszott, és én is így voltam tegnap, amikor nem bírtam Szpéró élénkségét, holott ma, ahogy hajnalban együtt voltunk, és most talán megint jó lesz, ahogy újra összeismerkedtünk, ahogy olyan volt, mintha most ismerkednénk meg, volt azért rettentő nagy múlt is abban, hiszen ha ma hajnalban ismertelek volna meg itt, hogyan gondolhattam volna Szpéróra, ahogy mozogtunk, arra, hogy neki ezek a mozgások és ezek az érzések nincsenek, és szerettem érte, ahogy Téged ezért szerettelek, és másért, és nem is gondoltam erre, csak a három madárra akkor már – Tiliről nehezebb lesz itt írnom, de meg fogom próbálni –, már amikor felül voltam, gondoltam a három madárra, ahogy feltámaszkodtam, az ő mozdulataikra kellett gondolnom, arra, hogy mindenüket kifejezik a mozgásukkal, és csak ennyit akarnak, épp azt, amit, és nekünk ezt tudnunk kell, semmiség az egész, egyetlen pillanat végezhet velük, és akkor nincs az a nagy akarás, ami Szpéróban, és ennek, a sok mozgásnak, s még hogy a szárnyas ajtó kilincsére ment folyton tegnap du., amikor nekem dolgoznom kellett, már nem a regényen, tehát nem tudtam mit kezdeni az ő mozgásával, akcióival, a fordításomba mégsem írhatom bele, amit ez a szerencsétlen csinál, ezt kiabáltam csakhamar, az ajtón át, Neked, és hogy kell egy új zöldike, ezt vártam volna, hülyén, hogy mondd, és te, akkor te, most Te, te/Te is hülyén, nem azt mondtad, hogy majd próbálunk valamit, mert tényleg ki voltam borulva, mechanikailag, hanem azt mondtad, hogy te a magad részéről semmi megoldást nem tudsz javasolni, tegyem be kaliba Szpérót, cseréljünk szobát stb. Ebből, ennyiből indult az este 10-ig tartó összecsapás, és persze, alig tudtam dolgozni, és megint minden előjött, 14 év anyaga. De most, hajnalban – reggel – olyan világos volt minden. Csak azt akartam, hogy vegyél körül, és Te a magad részéről csak azt akartad, amit én csinálok közben, de mégsem ennyi volt csupán, ezt kellene megfogalmazni. Mivel azonban ez nem fordítás”, írta a felügyelő, „a fogalmazás el is maradhat. Nem megkönnyebbülni akartam ma reggel, ami ebben az esetben őrült szétválasztás, de végül is kitartottam mellette, s ez Téged semmitől sem fosztott meg, csak együtt akartam lenni, közöset akartam, és ahogy megismerkedtünk előtte, mi voltunk azok, mert beszéltem róla, a tegnap estéről, s hogy annak a feloldása ez, de külön szöveg nélkül. Akkor hanyatt feküdtem, még úgy az elején, kicsit az elején túl, én feküdtem hanyatt, és akkor meg kellett kérdezned, hogy nem zavarsz-e… de nagyon jól tudtad, hogy nem…” A felügyelő eltöprengett. Az imént „jött vissza” a konyhából, előtte a fürdőszobában volt, felnyitott egy fedelet, visszacsukta; a konyhában a „felügyelőné odalépett” hozzá, a vállára „tette a kezét”, Tradoni válla meg volt ereszkedve, a nadrág is lötyögős „volt rajta” (valahogy egyszerre), és Tradoniné azt mondta, egy másik zsebkendőt, ad „egy másik” zsebkendőt, és hogy ne, Tradoni „azonban elvette” az arca elől a zsebkendőt, és azt mondta, nem, ez kitűnő „zsebkendő még; nem” abba hánytam, nem is hánytam, mondta Tradoni, csak „kijött, írta, ahogy” belőle. Feküdtem hanyatt, homályos volt a mennyezet, „kint felhős az ég”, nem is gondoltam rá, esik-e, akkor nem „tudtam visszatartani” magam. Közben jó volt, s ott még nem volt szó „visszatartásról (s egyáltalán” nem kellett volna, hogy „szó legyen, ez” teljesen rituális volt, alkalmi rítus, hogy végül mégis, és meddig, estig, „mondjuk, tehát nem” számít), de fönt, vagyis fejtől, valami „más (is)” volt. Akkor éreztem a madarat, akire most olyan „nyugodtan gondolok; a várfal” alatti helyére; akire most egyáltalán nem „bírok úgy gondolni, hogy” a gép betűit „is lássam” közben, az „összelappadt szárnyra, nem bírok” rá sehogy gondolni, nem bírok rá valahogy, csak „még egy sajtot” ettem, ahogy az utolsó négy „nap annyi” sajtot kért, vittem „neki a plátóhoz” a sajtot, kérte és kihányta, többnyire egy „etetésnyi adagot” hányt. Feküdt hanyatt, és nem volt semmi baj, ott alig „volt ezért” változás, és mindjárt még annyi se, csak bal kéz „felől érezte”, látta, pedig tudta, hogy nem „látja”, csak amiért ilyenkor fel „kell kászálódni” (vagy le) az ágyról, hajnalban főleg, amiért a piros „kockáson tegnapig” nem bírt feküdni, látta a „madarat. Mintha” nem történt volna semmi, volt; lehetett rá azt mondani, hogy „Túrógombóc”, hogy olyan kis „ügyetlen, komoly, kérdő, riadékony”, méltóságos, közvetlen, távoli, szelíd, visszafogott, „engedékeny, kétségbeesetten” zúduló. Hűvös volt odakint, Tradoni ismét „látta a betűket” – nem ronthatott el annyi „oldalt mégse!” –, evett a szokásos reggeli sajtból. Akkor láttam, és meg „kellett tennem” mindent, hogy ne lássam. Arra „gondoltam”, írta a feleségének, hogy „neki, Neki” ez se volt, nem „is lett” volna így, nem is „kellett volna, nálunk” ez „más”, meg nem más, meg más, meg „nem más”, de nem „is ez volt” az, akkor nekem, írta, csak az, hogy ő egyszerre volt. Amikor „Te feküdtél, írta” a feleségének, ott, ahol én előtted, és „feltámaszkodtam, már mindegyiküket” éreztem, a fejemben csupán, máshová „nem keveredhet” ez, a szétválasztás alapja „is ez” volt, akármilyen „képtelenség, és a mozdulataikat” gondoltam, a mozgásvilágukat, azt, hogy „Szpérót is úgy kellett” volna vennem, még tegnap, amilyen. De „majd ma, gondoltam, írta” Tradoni. Hiszen „él, ő él, bár” ilyenkor, ha „nem úgy veszem”, bármikor meg „is halhat”. Él, és „úgy veszem. Aztán” már nem ez volt, hanem „mi ketten”, azaz Te, írta Tradoni, és utána(d) beszélgettünk, Samukát mondtad, aki „olyan egyszerűen” jön, hasal, nyakban, kézben, s csak „együttlenni akar, aztán” elberreg, örökké rosszul fog repülni (?), de nem „is próbál” többet, ez elég. Volt „egy olyan pillanatom, amikor” ott – következmény nélkül – még a „szabad, mint a madár”, vagyis lőhető, irtható, még ez is bejött, jóvátevőleg, mintha kiszakadtam „volna az emberi nemből, ahogy” együtt voltam (együtt velük) Veled. Még a „finn park” fiókáiról beszélgettek (1981. május 6-án, a „felügyelőné és Tradoni), és” Svunics a szárítkozó köröket írta, írta „Tradoni, a kisebbik” szoba légterében, és mindegyre a fejemen „végezte útjait. A” felügyelőné akkor olyasmiről beszélt, hogy igaza „van G.-nek, ha” ezek a madarak választhatnának, valóban erősen „megfontolnák, ne” ezt a „belső életet” részesítsék-e előnyben; a „kosztot, a meleget” stb. – mert ezeket a dolgokat „legalább annyira” szeretik, mondta a felügyelőné (pontosabban: „mert nemcsak az van nekik, hogy fiókákat akarnak nevelni stb.”, hanem igenis a „kosztot, a” meleget, a biztonságot „stb. akarják; ez” így indult: „mi mindentől kímélődik meg „ezeknek a benti” lényeknek a tudata itt… az állandó félelemtől és „bizonytalanságtól… bármennyit” hisztiznek is stb.”). A felügyelő „örült, hogy eltalálta” az iménti „zárójelet, és be” akarta fejezni a kézirat munkálatait. Mint a „csomagolás, idegen” városban, a bőröndök összekészítése, melynek – „aminek – már semmi” köze az élményekhez. Mint egy altatás, már a „műtő. Az előbbi” dossziét még elő kell „keresnem, hiányzó” átkötések miatt, írta; de a rigó története – ha nem „is ugyanazé” – lezárult, valami módon. És még egy „részlet, tette” hozzá. Miután a teherautósofőrt eligazítottam, kimentem a „buszmegállóhoz, és a Tabán” lenti parkjában „megpillantottam egy feketerigót”. Azt gondoltam, hogy hát akkor ez itt ő, nem is „halt meg, ő ugyanaz, és” ennek nem az volt az oka, hogy egyikőjüket „se ismertem. Tényleg” ez volt az érzésem, hogy akkor hát „nem történt, sé, javította, végső” soron (túl nagy a szó? de a kis „szavak se mindig” mennek) semmi. Soron, írta le még „egyszer ugyanezt, sormintának, mennek” semmi. Ennyi fért „még ide, írta, mert” a lap alján, látta, „még maradt” hely. Aztán még beszélgettek, írta Tradoni, és (a felügyelő ott) elmondott „ebből valamit” (az iméntiekből), és Tili volt, persze, a tárgy. Nem tudtak semmi újat. Tradoniné a „kotlást említette”, ami rettenetes volt. Lázasan „lihegett a madár”, és annyi minden után. Mit kellett „volna tenni?” Emlékszel, mondta Tradoni, szegény írógépszerelőnket, hogy kivallattam „telefonon, mindent” kiszedtem belőle, és te már ideges voltál. Erlanddal „tényleg mindig egy kicsit” olyan udvariasan beszéltem, ne zavarjuk stb. De a reszort, ezt még vasárnap „este mondta” Tradoni, a tiéd „volt, és én teljesen” bíztam, rád hagytam. Vasárnap „természetesen elmondták” egymást ebben az „ügyben is” mindennek: „gyilkos volt és hanyag és vadállat” a felügyelő is („a felügyelőné szerint”) és a felügyelőné is („a felügyelő szerint”). Jó „lenne ezen nevetni, ahogy” más efféle marhaságokon aztán; még ha „tényleg kevés” hiányzott is… valami végsőhöz. Azért lehetett „rajta nevetni” (tovább, mint szégyenkezni). De most nem lehetett nevetni, mert „volt benne” valami… volt, hogy a „madár megcsinálta” ezt magával, jobb hitük ellenére („a madár nem viselkedik maga ártalmára”), viselkedett, Tili „viselkedett” maga ártalmára, és azért „lettek volna” ők stb. Felkeltek. Tradoniné „mosdott meg” előbb, Tradoni addig az „újra kinyitott” ajtón át Szpéróékhoz nézett, még nem ment be hozzájuk, neki „is meg kellett” mosdania ehhez. Aztán egy kis salátával, már „mosdás után, megetette” Szpérót, „aki persze” egyértelműen a „repüljek” mozdulataival „száguldott a kalitkába”. Majd jött ez a „részlet, a munka” félretolása, ez a kiegészítés, kávé és sajt. Akkor olyan „erősen zokogni” kezdett, hogy a sajt „repüljek” mozdulatokkal „vágódott ide-oda” a szájüregében, és kiment (Tradoni), felnyitott „egy fedelet, és” hagyta, hogy „ömöljön (a sajt” a szájából). Akkor tényleg „nem tudta; lény” ilyen rejtelmes még nem volt lénynek, mondta, senkinek, nem „mondta senkinek, csak” mondta, ahogy még sosem írt. „Kérdése” ugyanaz lett „volna csak”, mint Dömötöré: „Neki ez milyen volt?”

11

A Füzet romjait „másolom, írta” Tradoni, ahogy visszajött. Ez még június 21-e. „Tilinek annyira megvoltak a helyei! Pl. Szpéró kalija, szőnyeg, piros kockás…” Ezt már írtam egyszer, gondolta a felügyelő. Majd egy hét szünet. Akkor a könyvbe került minden. „Június 30. hétfő.” Erre is „úgy fogunk visszagondolni egyszer”, kérdezte „magában Tradoni”, mint még eszményi időre? Amikor „Szpéró még” élt? És végiggondol-e mindent „Tradoniné? Ha Szpéró” is meghal, itt vagyunk Samuval és „Éliással, ami egészen” torz dolog. Az „igazi kedvesség” Samuban csak véletlenül van, mert ő gyenge hím „madár, önmagára” nagyon vigyáz, velünk közvetlen, jön, van stb. – de „lényegében nem” az, ami Szpéró vagy Tili. Akkor ez lesz? Sok éven át – gürizünk velük stb., „éljük a kötött” életformát, de lényegében „sótlanul? Miért” kell eleve elzárkózni, írta Tradoni, Tili „utódlásától”? Ügyetlen szó, írta, mégis…? Ha a helyzet egészét gondolom át, és nem a „jelenségeket (persze”, ellenérv: a jelenségek a valóságosak stb.)…Ha ez az ellenérv „elhangzott, Tradoni” válasza csak ez lehetett: Miért, én „talán semmit” se csinálok? Lopom a „napot, lógatom” lábam? Az ilyenkor „használt kifejezések”, írta Tradoni, fájdalmasan rámutattak a „dolog másokból” fakadó (általunk is „ősi gyökerekről” hajtó) alpáriságára. Merőben szemben „állt a madarak” finomabb szerkezetével, a velük „való foglalkozás” elmélyültségével stb. Talán az van mégis, hogy „valamelyikünk érdemben” azért kívül van itt valamin. Tisztázhatatlan, írta „Tradoni, teljesen” tisztázhatatlan; érezte, hogy a „tisztázás” őt „rántja mélyebben” valamibe… de hát miért és hogyan, amikor a „könyv valóban” egy elvonatkoztatott szint, s ha oda „eljutottam, aligha” akadékoskodom lentebb?! Vagy ez sem védhető „álláspont? Tagadhatatlanul” hat a leszállító tendencia; s akkor velem „szemben is. De ebbe” ne bonyolódjunk, írta. Megbillent az egyensúly, és azt „hittük, gyászos” állapotok következnek. Ám ennél rosszabb „jött: Szpéró” rámutatott, mi jöhet még. Ennyiben a feleségemnek, írta Tradoni, igaza „van. Nekem” annyiban volt igazam, hogy… Nevetséges az „egész, ez nem” igazságkérdés. Nem „is vak” véletlen, írta. Szpérónál „nem véletlenül” következett „be mindez”. Ahogy Klee írja: „Nem véletlenül kerülök a tragikus pályára… sok jel mutat arra: itt az idő”. Tradoni „most egyszerűen” Szpéróra gondolt, és nem „bírt gépelni”. Nem voltak meg a „betűk. Áthozom”, kalitkástul. Csak akkor „majd látja” az odúfészket fönn a polc kilencedikjén, és az lesz a baj. Napok „óta, írta” Tradoni, nem volt „meg köztünk” a régi kapcsolat. Nem „feküdt a karomra”, nem „hasalt a tenyerembe”; lázasan építkezett. Fent „voltam tegnap” a kilencediken, mert sokszor beütötte a „csőrét a polc” zárólapjába, keskeny „volt a rés” (és ahogy keskenyedett, mert a szélesebb „részt tömködte” be Szpéró mindenekelőtt, úgy szaporodtak a csőrkoppanások, s ez tragikussá válhatott volna, „gondolták Tradoniék)”, akkor kivittük „őt kalitkástul”, át a nagyobbik szobába, mert nem „bírta (Szpéró)”, ha behozzuk a létrát, behoztuk a „létrát, kicserélgettem”, írta Tradoni, a nagyobb könyveket, „legyen végig szélesebb a rés”. Azt „hittük, ennyi” lesz csak; Szpéró három-„évesen már nem fog” tojni, ezt hittük, írta. Tenni akkor se tehettünk „ellene semmit”. Most? Neotesolos „víz, majd délután” kamilla. Ha együtt „leszünk (feleségem” és én, írta „Tradoni), nem” az összecsapás tárgyánál folytatjuk. Persze, most a helyzet „ridegsége”, amelyre a „felügyelő Tili” kiválása után „ráérzett, csak” fokozódott azáltal, hogy állandó veszélyhelyzetet kellett „elviselniök. Egyrészt” úgy érezték, „most már mindenre készen” állnak, másrészt ezt csak addig mondhatjuk, „amíg Szpéró” él. Rettentő ilyent leírni, írta Tradoni; de azt az „összeomlást, ami” akkor jön… A regény „teljesen szétmegy”, írta; hiszen motiváltam-e „eléggé Szpérót?” Hivatkozom a Meghívás-könyvre… jó, de főleg a Füzet… a régebbi füzetek… nem, idéztem „annyit a mostaniakból”, a Tili-végjáték idejéről is, hogy a téma „motivációja elegendő”, írta. Nem „bánom a könyvet”, írta a felügyelő; „viszont azt se” tehetem, hogy nem írom ezt. Rámutat, ezt látni „kell, helyzetem” csődjére. Vajon nem annyi „van csak, hogy Tradoninét” belekényszerítem a magam csődjébe? De hát miféle „csőd az, amely lehetővé” teszi, hogy ketten itthon legyünk stb.? Ki „nevezné ezt” csődnek? Ó, bárki, nem innen „van az!” Most átmegyek, írta Tradoni. Szólt, „halkan, a belgrádi” műsor. A feleségemnek, írta, most „jobb: elment”, leadni pár dolgomat, vásárolni stb. Áthozni „apám lakásáról” az infrarubin lámpához alkalmas foglalatot. A Füzet, írta. „VI. 30. hétfő. Ma: odavagyok, továbbra is; ennyi. – Szpéróka tovább építkezik. – OT/XVI. Liptont üldözik. – Hogy ez (az Ő halála) nálunk megtörtént, megtörténhetett!! – Hibás-e bárki? Olyan áttételes!” Majd: „VII. 1. kedd. Jó OT/XVI! – Szpéró káráló ordibálása. Építkezik!” (Lehetett volna „bőven egy” tojás-visszamaradás. Ha Erlandot „hibáztatgatjuk”, vagyis a balszerencsét, hogy Erland nem „mondta a Polybét” még jókor, most „magunkat mernénk-e” ugyanígy hibáztatni? Hiszen én megmondtam, írta Tradoni, hogy „lehet tojás-ügy is! A feleségem megmondta, hogy „lehet baj Szpéróékkal” is. Ez hová vezet?) – „Este: fák, kinti madarak” … Feleségem jó mondása: Náluk nincs éjszakázás, kilengés, az végzetes „lenne. Minden nap” ugyanúgy kell…! – Én, írta „Tradoni: Látod, én” is így akarnék élni! Nekem így kellene „élnem! Mindig” ugyanúgy. Egyformán. Így „van az, hogy” nehezen „megyek” bárhová; az „is csonkítja” ezt az ugyanazt… ami „persze nem valósul” meg soha, mert mindig már csak rossz „lelkiismerettel van”, valaminek az ellenére van stb. – „Éljetek soká, jól: Szpéró, Samu (szelíd kis lény), Éliás (játékos) stb.!” – Mit akartunk, végeredményben, írta Tradoni. Hogy 10-12 évig éljenek így… Vajon mondható-e „valóban, hogy ezt” akartuk? Igen, ez mondható. Ám „mihelyt bomlik” valami a szövedéken, már mintha nem mindketten „akarnánk annyira”… legalábbis ezt érzem, írta Tradoni. A tények „gorombasága ez, nem” más. Mégis!! Minden csak ténykérdés „lenne? Minden” a szerencse kérdése? Ha „valami épp” így van, teljes akarással; de ha lazul, már…? Ezt mint „felügyelő nem” fogadhatta el. „Mindenképpen a minél” teljesebb rendet kellett akarnom, írta Tradoni, s ez „csak képletes” megfogalmazás. Rosszul felügyelek, ha azt hagyom, hogy felbomolva „maradjanak a dolgok”, ahogy ez a túlélezett „verébhármas (a fogyatkozás” mindig fájó, s nemcsak fájó, de gyakorlatilag ártó „jeleivel is)?” Szerdán („VII. 2. szerda”) Tradoniné „volt a kérdező”: a Füzetet vezeted? Ezt kérdezte; s „hogy fontos” lenne. Nagyon jó „volt a vacsora”, utána a hűvösség, a nyitott ablak, az „eléggé tágas” égbolt a Duna „felett, még” igen világos volt „este fél” kilenckor. Tradoni odavitte az „asztalhoz a Füzetet”; eléggé sok „feljegyzésre vállalkozott”, a felesége is diktált dolgokat. Ilyesmi jött össze: „Szpéró nagyon építkezik! – Recsegve ordítozik az emberre, de nem üt! – Segítünk neki: alacsonyítjuk a fészekodú beugróját. – OT/XVI. negyeddöntők, ld. ott. – Szpéró meszet, tojást nagyon eszik…! – ÚGY FÁJ TILI! – NINCS!” Tradoni „most áthozta” Szpérót. Odaát, a nagyobbik szobában, csipogva válaszolt neki „(Szpéró), nem károgott”. De az ujjára se szökkent. Itt, az „asztalán, a Hóman-köteteken”, közel a fészekodúhoz stb., újra recsegtetni „kezdte a hangját”. Éliás pedig „hisztériázott a másik” szobából. Tradoni: Nem az volt-e végzetes, hogy „Éliást itt” tartottuk? Hogyan is volt…? De mindenbe nem „mehetek bele” (egyetlen könyvben). Tény, hogy „megzavarta az akkor” kialakult Samu–Tili–Szpéró együttest. De olyan kedvesen „bújt este” a kalija egy-egy sarkába, annyira „kérte”, hogy „ő csak hadd” maradhasson itt… Már megvolt a doboza, amibe beleerőltettük volna (belevágóhidazás, ezt a „szót találta” Tradoni), hogy vigyük… vissza a hegyre, ki „ide a parkba”… egyik hely se ígérkezett „jónak, kései költés” volt Éliás… szeptemberben jártunk… nagy szelek… a „telefonkönyvben máig” ott vannak a Meteorológia távprognózis-számai… naponta „kétszer telefonáltunk”… Nem akartam volna elengedni „Éliást, vallotta” be most Tradoni, de a felügyelőné – megint úgy „éreztem: egy rajta” kívüli, érzékenységénél finomtalanabb, az ő nagyon magas „szintjét el nem érő” józanság hatására, belső parancsára; igaz, ha kívüli, hogyan „belső? – azt mondta”, el kell engedni. Majd később kiderült: Tradoniné ott „akarta tartani” Éliást. Bonyolult volt ez „is. Most, kérdezte” magában Tradoni, nem kellene-e egy időre dajkaságba adni Éliást? Nehogy „további bajok” forrása „legyen a hímverébi” elemmel? Felhívta egy régi ismerősüket, a város egyik – „valamikori – legnagyobb” verebesét. Tavaly beszéltem vele, írta Tradoni, amikor arra „kértünk tanácsot:” elutazhatunk-e „a madaraink mellől”. Most a telefonkönyvet csak „úgy találomra” vette elő, nem „tudta a név” pontos írását (…), se a keresztnevet, csak az utcát „körülbelül. Meglett” a név, sikerült beszélnie. (Mielőtt L. hazajön, gondolta; L. ajánlotta „egyébként a dolgot”, a feleségem, írta „Tradoni, nagyon” körültekintő, és olyan „alapos, hogy” lényegében érthető „dolog, ha könnyelműen” nem akar vállalni semmit. Teljesen érthetetlen „viszont, miért” az összecsapások; vagyis, végső soron „értette”. Nem szabad kiélezni, írta „Tradoni, nem szabad” kiélezni; akkor „majd nem” éleződik ki.) Beszélt „(a verebes feleségével)”, és sok „mindent hallott” (tudott meg). Ennél előzékenyebben nem „is fogadhattak” volna „(telefonon) egy” vadidegent. Nem tudtak a verebeinkről; röviden „ismertettem Tili” esetét. Felmerült egy új tényező: a „D₃-vitamin. Hm, írta” Tradoni. De a leginkább a sok tojás lehetett a „(végül epilepsziás” görcs által kiváltott) halál oka (a görcsöket a „szív nem bírta)”; de a férjem „ért igazából” a vadmadarakhoz, mondta az asszony (akivel „Tradoni telefonon” beszélt). Vagyis: miért „nincs együtt” a tojó a hímmel? Egészen más nálunk a madarak „struktúrája, mondta ügyetlenül” Tradoni. Vagyis mi, mondta, nem akarunk szaporítást; „és aggódunk, hogy most” Szpéró pusztul „bele ebbe”. (A tojásrakásba.) Örült, hogy elmondhatja. Erre is volt tanács. Nem „szabad elvenni” a tojásokat. (Amit óbudai barátnéjuk „ismerőse mondott, a festő” restaurátora; mondott, azaz üzent a festő „özvegyével, még Tili” esetében.) Még a „fűfészket is be” kell tenni a kalitkába, kotoljék „csak a madár. Igaz, hogy” akkor kevesebbet eszik, de… Nem, nem „szabad elvenni” a tojásokat. (Annak idején Tili „esetében ezt” mondtam én is, írta Tradoni, de… Emlékeztem rá, hogy akkor a madár újra meg „újra rak; igen, mondta” a hölgy „a telefonba, akkor megindul” nála „újra a tojásrakó” ösztön működése; ügyetlenül írom ezt, írta „Tradoni; a lényeg: állati” fehérje is kell! hangyatojás, tojássárgája… sajt? az „is jó!” sajtot kapnak; és „Tili, kérdezte, az ő halála”… írta Tradoni, epilepsziás-forma görcsök a „szívet… állati” fehérje ott is… sárgája és fehérje… a sok „tojással égett” ki a madár! nem a kotlással! „kotláskor eleve” kevesebbet esznek… de majd hétfőn, igen, a hölgy férje ért a „vadmadarakhoz; Tradoni” nagyon örült, hogy hallgatott a L.-ra, és alig „várta hogy” hazajöjjön) (a felesége). Ez megint új „szempont (a tojássárgája”, a hangyatojás, a D₃). Loholunk, írta, mindjárt délután. Azaz én; ahogy „annak idején Szpéróért” mentem… és ő várt, ott várt, amikor „kellett, a Lánchíd” alagútja mellett, a fűben… a többi „madár felrepült”, ő nem… már reménytelenül jöttem haza, „Flórián halálának” napján, amikor verébért mentem, mert már tudtuk, írta Tradoni, hogyan kell, „tojássárgájával… és ő” várt, és hoztam haza, s akkor a feleségem, még hivatalba „járt, írta” Tradoni, hazarohant, megetettük, aznap még ketten „kellettünk hozzá, másnap” már a csipesz hegyéről „evett Szpéró”… rohanni fogok, mihelyt L. megjön, hangyatojás, D₃… ehhez még dr. O.-t is felhívom; ha őt nem „merem zavarni”, Erlandot; Erland mégis az osztálytársam „volt; közeledjünk”, írta Tradoni. Várta haza a feleségét, teljesen „béna” vagyok „így, üres” tér, írta, ez is, nem „vitás. Mit” lehet erről mondani; várta, hogy megjöjjön. Meglepetéssel „fogadom; azaz” még tanácstalanabbak leszünk, írta. Addig a „Füzetet másolta” tovább. „Ez a – felfoghatatlan” (hogy Ő – Tili – nincs, folytatás). „Szpéró olykor napközben is szabadon nálam. Építkezik! Nem hasal a kezembe! Ó!” – Itt „most Dömiék” mondása következett a kártyáról (amit „meg ők szoktak” mondani, az). „Majd: Tili”, ahogy emlegetjük. És: „Samuka, ma du. – ez csoda! – füvekkel foglalkozik a kalija tetején, nem jön oda a kártyához! Csak a végén, akkor is alig!” A verebes szakértő felesége szerint lehet Éliás „hatása a tojás”. Persze hogy lehet. Mi volt még? Szerdáról semmi. És előre beírva a „VII. 3. csütörtök”. És kész, ezt még tegnap írtam be, írta Tradoni. Tegnap este (most „csütörtök délután” volt, Szpéró reggel megtojta az első tojást, írta a felügyelő, és nem „tudni, az utolsót-e”, csütörtök délután volt, és már jeleztük a távhívó „központba, hogy távhívást” kérünk, Gisela Deckert doktornővel akartunk beszélni, írta Tradoni, bent „ült a kisebbik” szobában, Szpéró ott „volt mellette”, kaliban, Samu – „szegény! ő miről” tehet! – a nagyobbik szobában, szokás „szerint szabadon”, Éliás kalitkában, szokás szerint) Cliff „Christie könyvét” nézegettem, írta Tradoni, és végre összeszedtem a bátorságomat, hogy „elolvassam – vigasznak” netán? – azt a fejezetvéget, amely egy kerti rozsdafarkú (madárfajta, írta) haláláról szólt. Akkor „már 7-8” éve mentettem a madarakat, írta az Oxford „környékén élő” Christie, de azt a komolyságot, tragikumot és kétségbeesést, amely a felnőtt „kor velejárója”, csak ez a kis „rozsdafarkú hozta” meg. Sérülten került a házukhoz, és le „kellett operálni” az egyik „lábát. Elaltatták” (és volt egy olyan érzésem, írta Cliff, hogy a legemberségesebb az volna „talán: végképp” elaltatni, de „akkor a szemébe” néztem, láttam, fénylik, s hogy „küzdene ő, ha” egyetlen esélye nyílna), levágták a lábát, megtisztogatták a sérült „szárnyát, pár” nap alatt, hét alatt, hónap alatt „a madár remekül” rendbe jött, megszokta a környezetét, a „ház állandó” tagja lett; „azaz vártuk” a tavaszt, írta Cliff Christie, hogy szárnyára „bocsáthassuk; fél” lábbal is remekül elboldogulhat „kint kertünk” környékén. (Cliff és Joyce, a „felesége madarak” ezreit mentette meg, s nem „tarthatták maguknál” a kanadai ludakat, baglyokat, jégmadarakat, hattyúkat, sárgarigókat, rozsdafarkúakat stb., el „kellett – s jól” el is tudták – engedni őket.) Akkor „egy nap”, februárban, a „madár szeme” homályosulni kezdett. Megmostam, „írta Cliff” Christie, s két „hétig így” mosogattam, s akkor egy reggel „holtan feküdt” a kalitkában. Rejtélyes volt, írta, a halál „oka, semmit” se tudtam megállapítani. Hibáztunk-e? Csupán az öregkor „tette? Lejárt” az idő, a kis szerkezet? Hosszú estéken „tárgyaltuk szomorúan” a halál vélt vagy valós okait, letörten ültünk (álltunk). De nem „szomorkodhattunk sokáig”, jött (nem írtam „én már” erről is?) egy új madár, egy… Itt hagyta abba az olvasást a felügyelő. A másik „szobából L. szólt” át, bejött a központ. De nem „találják a helységet”, Kallinchent, ahol Gisela Deckert lakik. Elmondtam, írta Tradoni, miről lenne „szó; a központ”, írta, remélhetőleg „ráhajt, rendesnek” hangzanak. Visszajött írni. Hol „tarthatok, írta”. Igen, ez „is regényírói” kérdés, ha a regény ilyesmi („holmi madár-ügy”! talán még egészen közeli barátaim is ezt mondják, némelyek); felmerül a kérdés: hol „is tarthatok?” Mi az, ami „adott pontnak”, közlendőnek tekinthető egy adott pillanatban, egy bizonyos „közlésformában? Hová” jutottam a könyv szerkezetével? Milyen furcsa volt, „ahogy pár” napja, még nem „sejtve a veszélyt” (Szpéró!), s még „nagyon töprengve” és letörten (Tili halála) az NKKB legutóbbi tornájának „eredményeit, menetét” nézegettem (Tili és „Záróra szép” közös sikere, egészen „pontosan V. hely”, húsz klub közül, újoncként, Dominóék örökébe „lépve), milyen” furcsa, mondtam akkor, írta Tradoni, ha majd „összefoglalom igen” röviden azt a Tornát (hogy az „Olvasó ne” unja, de érezzen valamit a dolog légköréből, abból, ami „ugyancsak Tili” volt, az ő veszélytelen vetülete, mert, írta a felügyelő, végső „soron most” értem csak meg: milyen mindegy, s hogy miért „mindegy a kluboknak” is, úgy szívük mélyén, hányadikok lesznek, lemaradnak-e „vagy remekül” feltörnek, hát ezért, mert ott nem „megy vérre” a játék), vártam, hogy egy „nyugodt héten” leírom, „valóban sebesen”, izgalmasan, pergetve, mi „volt. Most” erre nincs „idő. Vagy” mégis? Játékhoz nem „lesz türelmünk”, s inkább ezt? Várta a „központ újabb” jelentkezését. Lehetne még táviratozni is, választ várva, a legfontosabb „kérdésre: tojást” elvenni vagy visszatenni? Dr. O. szerint (és Erland szerint is!) ezt teljességgel „megérzés alapján” lehet csak eldönteni. Mert: „lehet, hogy ha nincs” ott tojás (a kalitkában; a „fészek persze” a kilencedik emeleten van!), Szpéróban folytatódik a… és jönnek „a további” tojások, a verebes „szakember felesége” szerint abba pusztul bele. Ám az is lehet, mondja dr. O., hogy egy „magányos mama arra” megy rá, hogy nem eteti a hím. Bronzék „közben (1981. május 28-a, hirtelen” borús reggel a sok napfény után) mintha „megfejtettek volna” egy idő-kérdést (!): Tradoni, mondják „(ők nem becéznek, láthatóan)”, írta a felügyelő, most, mondják „Bronzék, ahogy pl. ezt” írod, reggel van, Szpéró „röpórája. A biztonság elemi” szabályai azt kívánnák, hogy te ebben az „időben, főként ha látod, milyen” robbanékony Szpéró (a felügyelőné „is; de máskor meg te), ne” gépelj, főként ha látod, mennyire kerülgeti (csak „úgy, talán) a gépet” a madár; volna bőven „időd, hogy máskor írd” meg „ezt, s azt” az időt nem szabadna másra fordítanod, akkor „az az idő meglenne” stb. Mármost, korábban – család „stb. – mindenki ellen” joggal háborogtál, ha az idődet „kérték, s olyasmire, ami” a te számodra már rég nem jelentett „elérendő állapotot”, ugyanis túl voltál rajta (afféle programokon, az „együttlét álrituális” formáin, melyeknek tartalma valójában „stb.). Mostanában mintha” többször üldögélnél „csak úgy” (ismétlés), kimégy, iszol „egyet a konyhában, a” legjobb esetben diót „eszel, túrót, citromlevet” iszol (ismétlés). A máskor elhulló időt „összegyűjtve, bőven” volna annyid (idő), hogy Szpéró röpideje „alatt ne gépelj, s a madár” épségét ne veszélyeztesd. Tradoni „ezt a feljegyzést átadta” Palmernak, személyi titkárának, aki „egyébként az OT/III/XIII-ban” tegnap este az első nyolcaddöntőt játszotta „Martin/Szpéró/PP ellen” (Martinék állandóan a porondon vannak „újabban, jegyezte meg” Tradoni, s ez így is volt: a Kupában „továbbjutottak, a bajnokságban” egy harmadik hely, egy továbbjutás, és „tegnap, írta, Palmerékkal” szemben is továbbjutás, szűken, de „megvolt, 27:25-ös” laptöbbséggel). A Liverpool–Real „Madrid BEK-döntő” klasszikusan „példázott” (így!) valamit. Nem volt az meddő „ügy, csak egyenlő ellenfelek” és maximális eszközök (biztonsági) „küzdelme. Az első hiba” után meglett az „egyetlen gól (röviddel” a mérkőzés vége „előtt). Jó volt” valami ilyen maximálisat „látni, mondta másnap reggel a” felügyelő; „holott nem is” volt „dinamitos” dolog, pontosabban, az elfojtás az igazi „látványosság előtt megtörtént (nem” akadtak zúgó „kapufák, repkedő védések stb.). S így is! De” aminek igazán örültünk: „Párizsban játszották a meccset, és” bemondták előtte, hogy esett az eső. Ennyit tudunk tehát most onnét, jegyezte meg a „felügyelőné: hogy esett” az eső. És, tette hozzá Tradoni, vizesek „lettek a párizsi” verebek. A felügyelőné elmesélte, hogy „odaát”, a papa „lakásán a loggiát” is lemosta, méghozzá ultrás „vízzel, és az ultrás” vizet feltörölgette, nehogy beleigyanak a „verebek; sok veréb” jár oda. Bár akkora hőség volt (ma már hűvös „szél fújt” be az ablakon reggel), hogy a „tócsák eleve fölszáradtak volna, és „pl. a piacon, mesélte” a felügyelőné, nemcsak ezt a „két közepes csokrot – a” harangvirágokat, Dömi kedvenceit, valamint a „fürtös virágú 3” szálat –, de hozhattam volna „szinte fillérekért” egy egész halomnyit, olyan hőség volt (ismétlés), a „virágok fonnyadoztak, az” árusok örömmel adták volna olcsóbban „is, csak hogy valami” pénz legyen. – Folyik a golyóstollam! „összetintázza a fehér” trikómat és a kártyát is a kezem! Erről a „trikóról Veszelszky” festékes rigója jut az eszembe, írja „tovább Tradoni; s hogy a rigó” utánament, az új lakás ablakában tűnt „fel egy nap!! Este: nem” tudom elvenni PP polybés vizet, mert „PP először a jobb lába” egyik ujját, majd az egész jobb „lábfejét a vízben tartja, hasal” a rúdon, alszik, nem adja az itatót. Ma „reggel, 28-án, nem hagyja” kifogni magát, szegény, hogy a „kopaszodó helyet újra” bekenjük. – Sötét reggel, náluk: „Még egy földgömb se világít!” – Szpéró: végigdőlök a Kockáson, ő arcomra „gyalogol, a szemem” féltem, odakapok: ez se biztonság, „Bronzék. (Ferdén” sandítanak „Palmerra; nem, ezt én” mondom!) Megint ott „vagyunk egy előző” történet kezdetén, írta Tradoni, de hát lehetséges-e, hogy ez a „történet az előzővel” legyen azonos? Nem azonos az „alany jellege”, írta, hiszen Szpérót nehezebb „kezelni. (Kenés”, etetés; makacssága!) „Most türelmesen” töltötte kalitkában az egész napot, hatalmas „mennyiségű fűmagot” pusztított, ette a tojáshéjat, ette a „Polybével összekutyult” kenyérgalacsinokat; de a „széklete kicsit” keservesen jött, azaz utána mindig „nyomkodta”; Irgamid kenőcsünk hiába van dobozszám, nem „lehet bekenni” stb. Igazán sivár megoldás, írta Tradoni, hogy megint „Tili kártyaeredményeire” térek vissza. Pedig ez Tili „könyve lett” volna, és még annyi mindent kellene róla elmondani; s most Szpéró „újra átveszi” az elsőbbséget. S milyen szomorú körülmények „között! A körülményekről”, írta Tradoni, még a következőket „lehet mondani”. Hogyan jutottunk idáig? Találtuk a Kis „Emírt, nem” mertük vállalni. (Előtte „Valakit” nem mertünk vállalni, azaz „bizonyos betegség” miatt eleve nem lehetett, ám hogy mi volt ott az „eleve” és mi a „nem eleve”, ezt éppígy nem boncolhatom, mint… írta Tradoni.) Jött azon a reggelen, szombaton, amikor azt mondtam: most „már hagyjon” engem a sors mindennel békén, jött Flórián, „meghalt kedd” reggelre, találtam – akarva! de véletlenül! – Szpérót. Jött körülbelül egy „hónap múlva” Némó (róla a Meghívás-könyvemben, írta Tradoni), mire Némó „egyáltalán összeszokhatott” volna Szpéróval – Némó tojó volt! most már értjük, csak tojó „lehetett a tollazata” alapján –, elutaztunk, mert még azt hittük, van eltávozás „mellőlük, és rábíztuk” kedves ismerőseinkre a két madarat, erről „már volt” szó; jött Szpéró nagy magányos „tele, teljesen” hozzánk (hozzám) nőtt, írta a felügyelő, és akkor március 12-én, 1978 „tavaszán kis híján” ráléptem, kiheverte a sokkot, és minden jobb volt, mint „azelőtt. Örökké élünk” együtt! Igen, ilyesmi „volt az! Hajnali” fél négykor keltünk, vele, ott aludt mellettünk, a piros „kockáson, ott” ücsörgött rajtunk. Hármasban éltünk, meg a medvék „(lények). Augusztusban” hozták Samut, az én felhajtott „ingem mentette” meg, írta Tradoni, az ing felhajtott „gallérja.” Samu rettenetes állapotban volt, tolla alig stb. Felneveltük! Üldözni „kezdte Szpérót”, hiába, végül az odújába tett szerelmes (Szpéró „akkor júliusban” kezdett építkezni, de nem „tojt; ezért” mindig aggódtunk, írta Tradoni, és boldogan állapítottuk meg, hogy Szpéró – bár „tehetné – nem” tojik, szerencsére), végül „eljött a kettézárás” ideje. Az egyik szoba (a belső) Szpéróé „volt, a nagyobbik” Samué. Szpéró elvesztette a teljes lakást, mely nagy „száguldásokra az övé” volt. Aztán jött Tili (innen írnám le, jegyezte „fel Tradoni”, a Tilire vonatkozó dolgokat, de hol vagyunk még attól; ez egy szétszabdalódó „könyv, olyan” könyv, amelyet az események, amelyekről „szól, nem engednek” olyan könyvvé válni, amilyenné csak a valós „események valóssága” nélkül válhatna), 1979. május 31-én, és ő Samuval nem „lehetett együtt”, tehát azt mondtam, írta a felügyelő, hogy „most Szpérónak már csak” egy fél szobája van. Ha elmentünk valahová, mindig Tili volt bekalitkázva, de nem „bántották egymást”. Néha összekaptak, ha szabadon voltak „mindketten, egy-egy” odú-helyen stb. De erről „később. Tradoni” várta a központ jelentkezését, egyelőre hiába. Akkor jött 1979. augusztus 12-e, és azt „javasoltam, menjünk” fel – Szpéró születésnapján, 3 éves és 1 „hónapos volt” akkor, a hegyre, füvekért; sétálni akartam, írta Tradoni, és hazahoztuk „Éliást. Erről” már írtam, tette hozzá. Át kell „mennem a Mezőgazdasági” Boltba is azért a keltetős könyvért; ez is „eléggé rettenetes” volt, hogy az a könyv még valamire „kell Tili halála” után, nemcsak általános ismeretszerzésre, emlékidézésre. Egyszerre minden „élesbe” fordult, és „ahogy Tradoni” hallotta, hogy Szpéró „szinte mindennél” szorgalmasabban falatozik a kalitkában, még akkor „is úgy érezte”: valami végzetes dolog „készülődik a háta” mögött (bal kéz felől mellette). Ami az okokat illeti, írta, túl „okosak nem” lehetünk. Van ez: Szpéró olykor már „majdnem” összehozott egy tojást. (Nagy sárga „lepények mutatták”.) Lehet, hogy most ez egyetlen tojás, és akkor készen is vagyunk. Miért „tojt éppen most”, kérdezte Tradoni. Egyrészt: ki tudja. De hatott rá Tili, egyedül „maradt Tili” nélkül, hatott rá – mint hím – Éliás. Mármost, mondta szomorúan Tradoni a feleségének, egyáltalán nem „akarok én és” nem is akartam „újabb negyedik madárért” erősködni; arra éreztem rá mindössze, hogy ez a „verébhármas” meredek. Ebből semmi „jó nem” lesz (nem lett). És vagy „két madár, vagy” négy madár. Éliással azonban, tudták, nem lehet egyszerűen „csak úgy valamit csinálni”. Szpéró „buzgón falatozott” a kaliban. Ha odamegyek „hozzá, írta” Tradoni, sajnos, rámreccsen megint. Ez azt jelenti, hogy egy „bizonyos folyamat” nem zárult „le (talán). (Félő.)” A telefonközpont nem jelentkezett. Mi lenne, „ha Cliff Christie-éket hívnánk? Angolul ugyan gyarlón beszélek „(gyarlóan?), de mi” az itt, hogy „gyarló”? Össze kellene hozni. Mit, minek? Gisela, „Deckert verébszakértő”. Vele kell összehozni, írta Tradoni. Megpróbáljuk. De ha nincs „telefonja, gondolta”, hogyan? Visszatért az „okokhoz”. Akkor Szpéró egyedül maradt, írta most „már másodszor is”, és emlékszel, mondta a feleségének (Tradoni), mennyire elkezdte az átérdeklődést (ha mi itt „kártyáztunk, s ő” egyedül volt és milyen erősen érdeklődött Éliás iránt, „illetve egymásnak” felelgettek). Ez bizonyítja, mondta Tradoni, „hogy fájdalmasan” igazam volt („volt valami igazam”), írta, Szpéró nem „maradhat lekötetlen”, ilyen körülmények között. Kérdés, elég-e „egyáltalán a zöldike” tojó kötés, ami meglehetősen „elvi (plátói”, ahogy a mackók mondták „volna máskor)”; s az a baj, írta Tradoni, hogy itt „valami nem” maradt plátóni, hanem nagyon is valóságos lett (mi az, hogy „érintkezés”! valaki erre is építhetne egy ilyen regényt! Tili is „érintkezett” – egy „kinti hanggal?” valami ősi képpel? csak úgy, a természettel? miféle renddel? –, és Szpéró, akiről „igazán azt” hihettük, hogy negyedik „évébe lépve” most már végképp védett az ilyesmi „ellen – hiszen” három éve ilyenkor az egészen kicsi „Szpéró már” élt, egy fészekben táplálták! –, Szpéró is érintkezett valamivel; és mi „is érintkeztünk” velük, nemcsak mint madarakkal érintkezünk, s nem úgy, „hogy valami” helyett ők valami mások, érintkezünk „velük, írta” Tradoni, mint pont-azokkal, mint „valami teljes” pontossággal, amely mégis a legvégtelenebbül megfoghatatlan, csak „feltár a” szívben olyan „helyeket, idézte” egy „regény mottóját”, amelyek addig „nem léteztek) (ott” a fájdalom végezte ezt a „feltárást, itt” a fájdalom elérkeztével az, ami a fájdalom előtt öröm volt, mindenféle volt). Hol „tartok hát” a „regényben”, kérdezte a felügyelő; ezt ugyanúgy nem „lehet megmondani”. Hol „tart Szpéró” (az életében)? Mi változtathat azon? Nekünk „kell a helyes” utat megtalálnunk, de mi legyen az? Este, határozták „el többször” is, felhívják „magát a verebes” szakértőt, aki ugyan elsősorban „tenyésztési szakember”, mégis… voltak verebei, számosan. Aztán még valakit, aki „annak idején Szpéró” megmentéséhez az alap-jótanácsot adta, dr. M.-ről van szó, írta Tradoni, aki a „tojássárgáját mondta” 1977 júliusában. (G.-t nem találtam ott, s valahogy „vele a tojássárgája” el is maradt, ezt később megbeszélték; a tojássárgája döntő! Most „is kellene”, de Szpéró nem eszi. Fontosabb lenne „még a B-vitaminnál” is, talán.) Meglátjuk, írta Tradoni. Persze, az nem „eredmény, hogy van” mit tenni, tette hozzá. A regénynek „most pihennie” kellene, tennem „egyébként volna” mit, s eredmény volna-e, ha azukat a „dolgokat csinálnám?” Az volna a rend, írta, tehát: a „rend a következő” lenne:

és ehelyett a „nem rend” az, hogy „várhatjuk a holnapot”, a holnaputánt, a továbbiakat, és nem „tudhatjuk, nem fog-e” ott feküdni egészen belátható időn „belül még egy” madarunk (Szpéró) a kalitkája alján, már valami „beláthatatlanba zuhanva” át (bármilyen csúnya fogalmazás is ez), írta Tradoni. Váróteremben „vagyok, tette hozzá”, telefont várok, és várom, hogy „elmúljon annyi” idő, amely már bizalmat kelt: nem tojás-visszamaradás „miatt nem tojik” Szpéró, hanem mert egy tojás volt „az egész. Tudja-e, aki” ezt a könyvet olvassa, tudhatja-e… nem tudja. (Nem „tudom megmondani”, mit. Nem tudom „megmondani, Szpéró” kicsoda.) (Nem tudom megírni – ez Tili könyve, nem is csúszhat át „Szpéró könyvébe” –, ki ő, nekünk, s egyáltalán.) Ki ő; és akkor, írta Tradoni, hirtelen „érkezik valami ilyen” parancs, és szólítgatni „kezdi őt, tőlünk” el. Pár „hete még” (mennyit írtam róla a Füzetben! ez volna rejtett értelme?) ott „hevert, hasalt” a kezemben, bújt a nyakamhoz, „feküdt a vállamon”, mint egy kis lepény. Aludtunk „együtt… most” máris annyira távol „van. Nem” engedhetem ki a kalitkából, mert „felmegy a fészekbe”, és talán nem bírjuk lehozni (szép „szerével). Itt” van – és „mintha már nem” lenne itt. (Őrültség, mondta Tradoniné, „vagyis ezt” mondta: Ne „mondj ilyen” borzalmasakat. Ebben igaza volt. De ő „is ugyanúgy” félt.)

Sütött a „nap (odakint)”, fél „hat se” volt, „Belgrádban fél” öt. Tradoni visszagondolt „rá: mi” mindent megúszott „Szpéró. Elsősorban” a kipottyanást (valaki – „én! írta” Tradoni – elindult „érte”, valaki – Flórián – meghalt érte), kibírta 1977 szeptemberét, amikor „elmentünk, s utoljára” itthagytuk, kibírta a majdnem rálépést (a sokkot), kibírta… Most ez, írta „Tradoni. Iszik-e?” Kamillás vízben „volt a B, a Neotesol. Jól” eszik, látom, írta a felügyelő. Őrület már ez a figyelés is, ez a „fajta felügyelés”. Miközben az idő múlását várjuk, de az „idő nem biztos”, hogy nekünk „dolgozik”. 1000.900.80 „1 április 27-én” reggel borús az „idő. A barna” rigó megjelenik a párkányon, sajtot „fogunk kirakni” neki. Előbb azonban Szpéró repül még. Ehhez itt be „kell ágyazni, rendet” kell rakni. Akkor „Szpérót, kalitkástul, áthozzuk” az egykori dolgozószobából, írja „Tradoni; Svunics, Éliás és Samu” ott marad. Szpéró a felügyelőnével „van egyelőre, én” a fürdőszobában mosakszom, borotválkozom sietve, elvégzem a többi „dolgot is, iszom” kávét a konyhában, akkor „már hallom, hogy Szpéró” teljesen a szoba bejárati (hall „felőli) ajtajára összpontosít, és” ezt a felügyelőné mondja „is (mint minden reggel; ugyanez” van). Jövök, és Szpéró azonnal „rámjön. Repked, a vállamra” tér vissza, víjjogó köröket ír le „stb, A szokásos” együttlét, a felügyelőné egy piros borítójú 11, javít 1000 „mester segítségével kimegy” az ajtón (mint „máskor), és kettesben” maradok Szpéróval, „mint máskor”. Nemsokára négy „éves lesz nálunk” ő; de a függönynek még most is nekirepül, persze, lágyan; de „neki, a párkány e” mögött van. Akkor eltelik egy „idő, és Szpéró” egyre többet összpontosít a hallba nyíló ajtóra (a kályha oldalára „nyíló ajtóra” tkp.). Szólok (ki) a „felügyelőnének, hogy” Szpéró már oda összpontosít. Ilyenkor, mint „mindig, a felügyelőné” kenyérmorzsákat hoz be, kezét ökölbe szorítva, Szpéró az „ajtót rohamozza, az ököl” alá dugná csőrét. Szpéró vissza akar menni a kalitkába, de csak a kenyér árán „(így szabta meg” önmagának; így „győzi le önmagát)”. És visszatérne a „többiekhez. Visszavisszük. A sajt” kikerülhet a párkányra most, a barna „rigó jön. Egyszer” csak a felügyelőné így kiált a fürdőszobában Max „Ernst madaras” képeit tanulmányozó felügyelőnek: Ha ráérsz, gyere, nézd meg ezt…! – A rigó tojó már a belső párkányon „áll, a sajtos” tányér mellett. Aztán: leteszi a gilisztát, és „helyette sajtot” visz! Micsoda bizonyság! Később elviszi a „gilisztát is. Ennyire” jó a sajt (nekik). De akkor érthető-e, hogy a fekete-„rigó, a hím madár, aki” eredetileg idejárt, és akit ez a barna „rigó, a tojó mintha” csak követett volna, érthető-e, hogy ő „maga 3 napja” már egyre elmarad (a párkányról, írta „Tradoni). Szpéróék” szobájában madáristálló-szag van, ezt szeretjük, írja „Tradoni. Este”, ahogy mi itt a nagyobbik „szobában lefekszünk” aludni, és összenyitjuk a szobákat, áradni kezd a „verébszag (egykori” dolgozószobájából), írja a felügyelő, és „közben kint ül” a fürdőszobában. Ott ül, javítja, ül, és itt „bent, egykori” dolgozószobájából áradni kezd a madárszag. A madarak délután „4, 5 vagy 6 órától” vannak ott, este 10-kor vagy 11-kor már jellegzetes náluk a levegő, nagyon jó! Ez árad át, és mire a „felügyelő a fürdőszobából” (szintén lefeküdni) visszatér, az illat egyenletes. Most, 1981. április 27-én „borús, hideg az idő. Mindjárt” feláll, abbahagyván ezt begyújtja a „gázkályhát, amelyikre az ajtó” nyílik. Szpéró bent van a másik szobában, nincs az „ajtónál, nincs” az ajtó tetején (életveszélyesen), nincs a „kilincsen (életveszélyesen)”, „nincs itt” vele, a másik szobában „van. Tradoni” a rigóra gondol; legalább két hétig „járt ide, megszerettük” az élénkségét, a könnyed és bohócos „mozgását; a bizalmasságát, mondta” a felügyelőné, eleve aggódva nézted; ez csak nem „lehet az ok?” Nem jön, de még visszatérhet. Ebben „bízunk, írja a felügyelő, hogy” egy nap mégis „visszatér. Talán kirepültek” a fiókák, és ő vigyáz rájuk. Vagy egyáltalán: a madarak „szeszélyesek, ismerjük” ezt a mieinktől. Nem „lehet arra” számítani, hogy ők már leszoktak (pl.) az „ajtókilincsről, az ajtószárny” tetejéről stb. Bármikor újra kezdhetik (újra „jöhetnek). Ebben” bízik Tradoni; de nem nagyon. (Műfajszerű „megjegyzés: ha valami” megformálódott ebben a könyvben, írja, szinte csak a „hely hiánya, ahová” a rigó megjelenése – újbóli – férne.) Nem „látom, hova férne” az már jól. Ez baj, írja. (innen az 1980-as kézirat „folytatódik; a párkány” épp üres. Esős.) Ki „kellene engednem”, együtt kellene lennünk. Ezt nem lehet. Mint egy „kórház, máris” olyan… Mi olyan, „írta. Kártya” elmaradt, annyi baj legyen. Tegnap, amikor „befejeztem néhány” kisebb munkát, s kiigazítgattam egy nagyobbat, azt „gondoltam: eleget” teszek pár apró kötelességemnek (cikkek stb.); s további munkabefejezések „is várnak, írta” Tradoni, fordítások. Helyettük írom ezt, amit nem „kellene, nincs” rá időm, és „tragikus, hogy” egyáltalán írnom kell. S hogy ennyit „bírok tenni. Nem” ugrál itt a gépem körül, nem kell félnem, hogy „belerepül (most” azt érzem: úgyse repült volna bele). Tradoniné „jött be”, hogy van, kérdezte, „az a kis” beteg, odament „hozzá, majd a felügyelőhöz” hozott „egy kis” zöld-fehér csomót, szép „kis pakk”, de nyomkodással. Sajnos, nyomkodással. Este nem „szabad elfelejteni”, mondta Tradoni: „sötétben kiszedni” őt (Szpérót), és „megpróbálni bekenni”. Ebből is mi „lesz?! Rémes”, hogy „mindent tudunk”, és semmi se megy vele. Ami meg megy, azt nem „tudjuk biztosan” (elvenni a tojásokat… azaz tojást, helyesbített Tradoni; itt „még én se” tudom, írta, lesz-e több tojás, nem „tudok semmit, amikor” ezt írom, amit írok, az „van”, mint rémkép, mint kép, mint „tapasztalat, félelem, várakozás; van, mint” megint valami mindennél több, úgy). A „regény bizonytalanja: ez” az egy „megy biztosan”. Ez az egy, amit nem akarnék; halott eredményekről (eredményeket; „regényt”, halottat) írnék inkább, és így halottról és… nem, tényleg nem „írhatok ilyen” borzalmasat, Szpéróról, írom ezt az „elevenséget”… mindenből az van meg, ami nem „kellene, írta” Tradoni. És arra gondolok, „írta, mi lesz, ha” már valami „borzasztót” nem „csak úgy írok”, hanem tudok, ha tudni kell, ha… az lesz. Akkor azt „még senki” se tudhatja, mi lesz, írta. Nem tudhatom, velem is mi „lesz akkor. Samu” és Éliás: ez nem megy magában, akkor „nem akarom, írta, hogy… De” ilyen sincs, írta. Mi van? Nyitva „volt az ablak”, odakint hűvös „volt. Tradoni”, aki most hirtelen ezt a nevet is „olyan idegenül” írta le (mint egy idegen nevet), megkérte közben Cliff Christie-t (az Oxford „melletti vonalat)”. Hamar bejött a kapcsolás, és életükben „először ott álltak” (Tradoni állva telefonált) a „vonal két” végén. Dadogás helyett rossz, de „igen folyékony” angolsággal adta elő, amit röviden elmondhatott. Cliff „örült, hogy hallja” a hangját! Hogy ilyen „hirtelen… beszélnek” egymással! Micsoda különös dolog, gondolt vissza most Tradoni. Ahogy ez a levelezés indult… 1979 januárjában vagy úgy „valahogy, az angliai” Állatvilág jóvoltából (ott volt Cliff „cikke). Fényképek” Szpéróról, Samuról… és akkor még minden úgy „festett, hogy… semmi” baj nem lehet. Cliff Christie a leghatározottabban azt „mondta: nála” hagyni a tojást (tojásokat). Akkor egy „ponton abbahagyja, mert” meglesz a fészekalj. Kotlani fog, azt „is abbahagyja, ha” nincs eredmény. Mennyi ellentmondó vélemény („kotlani fog örökké”, mondta Erland). Dr. O. nem „mert egészen” határozottan nyilatkozni ebben az ügyben. Christie szavait Tradoni nem „egészen értette” (túl gyors volt Cliff beszéde, neki), de a levelét várja, ezzel „búcsúztak. Reméli, mondta” Tradoni, valami nagyon jó hírrel hívhatja fel „még júliusban”. A „feleségemet ez” a változat, írta Tradoni, most erősen lesújtotta (tönkretette), hiszen, „mondja (a feleségem)”, írta a felügyelő, így Tili sorsát ő „(Tradoniné) pecsételte” volna meg (azzal, hogy kezdetben a tojásait „elvette). De” ha én, mondta Tradoni, aki Tili miatt továbbra is „ugyanolyan kiborulásban” volt, annyira tudtam (olvastam), hogy ott „kell hagyni” a tojásokat, mert különben pótolják, és a nulla tojásos „fészket örökké” pótolják stb., s ha ebben a nem tudom, hol „olvasott utalásban” hittem (sok nem volt azért ilyesmiről! azt az idézetet se találta „meg még” a felügyelő), ki kellett „volna tartanom”: ragaszkodnom kellett „volna hozzá, hogy” Tilinél ottmaradjanak a tojásai. Persze, amikor visszakapta őket (a felügyelőné „szerint a hetedik” vagy a nyolcadik után), jött az „összetörögetésük (Tili” által stb.), és erről, írta a felügyelő, már volt szó. De akkor, az „első hat-hét” tojás idején kettős bűvöletben „éltünk (ha mondhatom ezt” így, írta): 1./ örültünk, hogy kijöttek a tojások (hogy nem maradtak vissza, nem ragadtak benn stb.), és azt „hittük, ezzel” minden megvan. Nem kaptunk különösebb „tanácsot, bár így-úgy” kérdezősködtünk, Erlandnál, G.-nek is említettük stb., beszéltünk némelyekkel. 2./ azt vártuk, hogy hét-nyolc „tojásnál mindenképpen” abbamarad a dolog. Mert ez már természettudományos maximum; nem „láttuk odaírva”, hogy – nem is „volt odaírva!” – akkor azért tovább tojik a madár, ha ki „kell egészítenie” a fészekaljat; ráadásul ezek az esetek is különbözőek, meg a háznál „tojó madár esete” – így! ennyi tojással – szintén „ritka. Volt” azonban ez a kettős, kicsit önellentmondásos bűvölet. És mire „kapcsoltunk, késő” volt. S nem lett volna késő, ha van a B, van „még pár” tanács stb., írta Tradoni. Szpérónál azonban ott „kezdődik, hogy” a széklete nehezen jön, ki tudja, talán már a „várható tojás” akadályozza, vagy sebes lett neki hátul, s ezért nyomkodja a „fenekét. Kellene” hajtószer, olaj, elsősorban „azonban bekenés”. Ezt Tili végső soron hagyta – és Tradoniné „is nagyon” ügyes volt vele –, de „Szpéró nem” hagyta! Most késő este, még világosban, megpróbálkoztak a dologgal, s nem ment. Sötétben kell „próbálni, mondta” dr. O., ám ő azt mondta: talán el kell venni a „tojásokat (ránk” bízza, tette hozzá, kicsit tanácstalanul). A verebes „szakértő (tenyésztő)” felesége, a „restaurátor, Cliff Christie és bizonyos „könyv logikája” a meghagyás mellett szólt. Gondold meg, mondta Tradoniné, az sem „volt olyan” egyszerű dolog Tili kezdeti tojásaival; az első „eltört – mert” a kezemből a szőnyegre tojta; a harmadikat én „törtem el, folytatta” a felügyelőné – ahogy „nekem hoztad” az ágyhoz, megmutatni, tette hozzá Tradoni; egybe meg „Tili gyalogolt” bele. Később is volt ilyen „belegyaloglás, már a visszatett” tojásokba. Mindent „megbeszéltek újra”, s ezek a „dolgok olyan” fantasztikus messze múltban voltak már („voltak”, és voltak). Tradoni nem „tudta jegyzetekbe” foglalni, mi az, ahol tartanak. Nem írt „le néhány” változatot (mi lesz, ha… stb.). Vannak „dolgok, írta, amelyeket” valóban nem lehet leírni, úgy látszik. Csodálatosan „végződött a nap”, de nem mertek (és ok azért, „még nem is” volt úgy igazán!) ujjongani. (Emlékeztek „arra a csütörtök” estére.) Sikerült bekenni „Szpérót! (Olajjal” a tojó-részét.) Ez így történt: Tradoni és a „felesége csendes” összecsapások sorozatán „át” értékelte a történteket, az „esélyeket (komor” volt a kép). Így vacsoráztak meg. Előtte megpróbálták „kivenni Szpérót”, de a madár nem „hagyta. Tradoniék” azonban vigyáztak; arra vigyáztak, hogy túl hevesen nem „csaptak össze” mégsem. Szükségük volt egymásra („Szpéróhoz itt”, egészen konkrétan, de „Tradoni azt” mondta: ha például két „ember akár” mindenben irritálná egymást – s ilyen egyébként nincs! –, de mindenben „szükségük volna” egymásra – ilyen sincs –, akkor az abszolút „jó, mi kell jobb?)” ennek egy szerény „változata jött” be jól. Megvacsoráztak, vitatkoztak, aztán Tradoniné azt mondta: „Megpróbáljuk? Tradoni” nem hitt az egészben, el sem tudta képzelni, arról azonban meg „volt győződve”, hogy ha kettejük közül valaki, Tradoniné „hajthatja végre a” bravúrt. Előkészítette (a felügyelőné) a kis olajos edényt, „benne a gyufára” csavart, olajjal átitatott „vattasodralékot. Áthozták” Szpéró kaliját a kártyaasztalra. Égett „egy lámpa” (a Medveszekrény előtti álló). Akkor Tradoniné „benyúlt a madárért”. Szpéró kicsit tiltakozott, aztán ráállt Tradoniné kezére. Innentől „fogva olyan” csodálatosan zajlott a dolog, mint egy-egy parti végén valami vágyva vágyott nyílt (terített „lapból való” játék, az ellenfél lapját is bekombinálva). Szpéró egyszerre „csak ott volt” a felügyelőné kezében, hanyatt „feküdt, nem” mozdult; jó kis madár volt. Tradoniné kérte az olajos vattát, Tradoni, aki a pontos „együttműködés fanatikusa” volt, lelkesen, mint kezdő műtős, „kérdezte, melyik” kézbe, abba, adta, és akkor „ez meg is” volt. Szpéró visszakerült a kalitkába, és egy „darabig le se” ment Tradoniné kezéről. Aztán lassú, nehézkes mozdulattal „(egy nehéz tojás van benne!” mondta Tradoni) a plátó „előtti rúdra” ugrott, és vakargatni kezdte magát hátul. Átzöttyent egy másik rúdra, ott „is így” vakarózott. Nagy dolgon voltunk túl, írta „Tradoni, és rettentő” baromság a sok összecsapás egyébkor. A dolgok „nekünk mindig így” mehetnének; és azt se bánom, ha igen gyakran nem „így mennek, csak ez” a dolog – dolog!? – menjen így. Tudták, nagyon apró „részleten estek” túl szerencsével, de ez „talán nélkülözhetetlen”. Dr. O. és Erland is ezt ajánlotta, s G. se „mondhatna mást”. Tradoniék úgy határoztak, hogy bizonyos „konzíliumot” tartanak „ébren (medve” kifejezés), mást nem tehetnek. Mellőzték „azonban az örömtelefont” Erlandnak (dr. O.-t így, friss ismerkedés után nem „merték volna zavarni)”; Tradoninak az a két héttel ezelőtti „csütörtök túl” élesen volt ott az emlékezetében. Most „jön akkor a második” tojás, írta; hol tartunk még! Tradoniné azt „mondta: Szpéró” élni fog, mert élnie kell (hiszen megmenekült három „éve, aztán Némó” mellett „is ő” volt az, aki szerencsés lett, a rálépést „is megúszta, és” most Tili volt mintegy a „tanulópénz, ezen” szinte összecsaptak, mert Tradoni azt mondta: a felügyelőnének nem szabad „magát hibáztatnia” a tojások elvételéért, s ez megint egy régi téma volt). Fáradtan „ittak meg” most már egy-egy kis pohár bort (Tradoni a vacsora „után ragaszkodott” hozzá, hogy csak narancslevet ihatnak – „ő citromlevet” ivott – az akció sikere érdekében), és lejátszották „az OT/XVI két” elődöntőjét. Fantasztikus „játszmában nyert” Koala/Postage ellen A.A.A.A.; csak a nyíltban „fordult át neki” a parti, egy ásszal és csekély laptöbbséggel; volt egy „nagy kaszinója” hozzá, de már hetedik pontja – pikktöbbsége – se adódott. 6:5, veszedelmesen megközelítette „ezzel Aloysius” klubja a vezető Liptonékat; 32 pontjukkal 2 pontra voltak a „34-es éllovas” mögött, s ha az Athos/C elleni döntőt megnyerik, már 1 „pont csak” a hátrány! Tradoni ilyen „pillanatokban kezdett” azután megint Lipton összetett tornagyőzelméért drukkolni. Mi „idézhette elő” Szpérónál a tojást? Még a vasárnapi kicsi veréb „is lehet, mondta” Tradoni. Eléggé meglepő fordulat lett volna, de a „lehetőségét” nem zárhatták ki. Szpéró nagyon „érdeklődött a konyha” iránt, ám a kis verébhez szinte törtetett volna „ki minden ajtónyitáskor”. Nem lehet tudni ezt se, írta Tradoni. Hozzátette: „Ha Szpéró meghal… Nem, az a” baj, hogy „akkor is élni kell”, nincs semmi értelme „a nagy drámának”, be se következik. Inkább az a „rémes, hogy azt is” el kell viselni. Miért „jobb ez” a megoldás (a tűrés), mint a belehalás? És közben mi „lesz a tényleg” tömérdek apró tennivalóval? A gyász ellenére a munka „ment volna”, írta Tradoni. És a gyász ellenére az „élet is ment” volna tovább, Szpéróékkal; de akkor most ez, írta. Végképp elfáradt. Mára, írta a „felügyelő, mindent” befejezek (csak mára). Holnap tojás „lesz, s akkor még” mindig nincs vége semminek. Tojás és „tojás, aztán” kotlás, reméljük, mielőbb. A kotlás közben „pedig Szpérót”, így már „kotlóst”, etetni kell. Etetni fogjuk. Tiliért „is megtettük” volna ugyanezt. Szpéró „se biztos”, hogy túléli.

Előre beírhatnám a Füzetbe, írta Tradoni, a fentebbieket. „Ma Gisela” Deckert könyvéből olvasgatott a felügyelőné (csütörtökön); a Deckert-hívás (illetve „kapcsolás) nem futott” be. Jó volt Christie-éket hívni, írta a „felügyelő”. Gisela Deckert „két (házi” és mezei) verebes szakkönyvében fantasztikus dolgok voltak. Például, hogy „odakint a hím” verebek helyzete nem „olyan eszményi”. A tojó ugyanis „éjszakára nem” engedi be őket a fészekbe, s a kis „hímek a szabadban” éjszakáznak, oda húzódnak be, ahová „tudnak, többnyire” szorosan összebújva alusznak. Ilyenkor sokkal „hamarabb csaphat” le rájuk ragadozó stb. Ezért vannak, mondta Tradoni, a „természetben többen” a hím verebek, mint a „tojók. Íme”, tévedett a felügyelőné, amikor azt mondta, hogy a hím „verebeknek (is)” könnyebb a dolga. Nem volt könnyebb. Mindenről bizonyos „ismerettel kell” rendelkezni, mondta a felügyelő, akkor „szólhatunk egy” szót is (akkor végképp egy szót se). Tíz óra múlt, mondta Tradoniné, le „kell feküdnünk”. Bármi van, bírnunk kell. Még valamit, írta „akkor még” Tradoni. Tudtuk-e tegnap, Tilit gyászolva, hogy ez „lesz? Szólhattunk” végső soron egy szót is? Szólhattunk, tette „hozzá ő maga”; és ez volt eléggé rettenetes, írta. Tilinek élnie kellene, mondta a felügyelőné; én „tettem el láb” alól. Most Tradoninak kellett vigasztalnia. Ugyanazt mondhatta, amit „Tradoniné (és” a mackók, Szpéró, Samu és Éliás) neki „mondott pár” napja: nagy szükségünk „van rád, nagyon” szeretünk, és azt „szeretnénk, ha minden” jó lenne. És hogy erre nem szabad azt „mondani, hogy sose” lesz jól, és nem szabad azon sírni, hogy valaki „miatt – Tradoniné” ezt most önmagára „mondta – valahogy minden” szerencsétlenül alakul. S ez „valóban balga” mondás is, jegyezte meg (fel) Tradoni. „Valóban péntek” (VII. 4.) reggel volt, amikor itt folytatta (vagyis a papírról idemásolta a következőket): „Elmaradtak a dedikálások, néhány apró munkához kellett volna hozzálátnom – 8 sor, 12 sor fordítás –, de még a belgrádi rádió zenés műsorát sem vagyok képes ilyenkor kinyitni, egy boríték leragasztása iszonyú nehézség… nekem, aki más napokon 30-40 levelet is megírok a rendes munkám mellett, és még sétára is jut idő, ráadásul többféle erőm is fogyatkozatlan… de most, ez így…” Tradoninak nem „volt kedve” szó szerint lemásolni a tegnapiakat. „S még mindig nem tartottak ott, hogy – bármi időveszteséggel, de ki bánta most az időt! – végre valamin túl lélegezhessenek (fel), például a kotlás kezdetén, az utolsó tojás után… a kotlás után…” Most bejött a felügyelőné, és azt mondta – fél hét volt, reggel –, hogy lement alulra. A reggel így alakult. (A „lement alulra”, és hogy Tradoniné másodszor is átjött, és kérte – javasolta –, menne át a felügyelő is, megnézni, vagyis „hogy legyünk” mégis mellette, azt jelentette: Szpéró tojni fog. Megtojja a másodikat; amiért tegnap este bekenték – hogy könnyebben „jöjjön, Erland” is ezt tanácsolta, dr. O. is, és mintha megérezték volna, hogy nehéz lesz –, ami eggyel közelebb hozza a „valami után” első számú napját.) A reggel így alakult: Tradoni „felébredt. Előtte” álmodott. Barátkozott egy festővel, akit nem nagyon „szeretett (róla, írta, eddig” nem volt szó; és ami a családot illeti, „hülyeségnek tartom”, de nem irányul ez se valakik ellen; másrészt biztos ez vagy az határozza meg az „irányulást”, miközben egyáltalán nem tartom „hülyeségnek” a „családot” se, mert ilyen „fogalom sincs”, írta; s nem mondtam-e, írta a felügyelő, hogy a „verebek nagyon” társas lények, s én nekik nagyon a társuk nagyok, mi „nekik azok” vagyunk, s ezt „Tili bonyolítja” még, mert „vele is nagyon” voltunk), és Szpéró – még mindig „a felügyelő álmában – megtojt”. Egy tányéron; homokkal (barna homokkal) volt borítva a „tányér, az első” tojás ott volt a túloldalán (mondjuk, Tradonitól „távolabb, persze, a felső” oldalon), a másik közelebb. És Tradoni „látta a megtojás” utáni mozdulatokat (azokat), melyeket Tradoninéval együtt aztán olyan „7 óra” tájban – 6 „óra 45” körül – a kalitka alján láthattak. Az „álomban Tradoni” ellen Szpéró védte a „tojást. Tradoni” felkelt, átment a másik szobába. Szpéró ébren volt, az „olajat vakargatta” magától. Tradoniné „szerint a tegnap” esti beolajozás nem volt teljes siker; most „jutott eszükbe”, hogy amikor 1977 szeptemberében „elutaztak, ismerőseik” lefürdették Szpérót, ugyanis „megolajozták, ugyanis” vedlett, s ezt atkásodásnak vélték (ismerőseik, nagyon „aggódva), beolajozták,” Szpéró ettől ideges lett, s akkor lemosták „samponnal. Tradoni” a tojásokkal „kezdett foglalkozni” (gondolatban). Mi lesz, ha a fakanálról letojva az új „tojást az elsőre” pottyantja Szpéró, mindkettő összetörik, s két „nap munkája” vész kárba? (És két újabb tojás lerakásának „kényszerével veszélyeztetik” Szpéró életét?) Tradoniné… itt oceanográfiai részletek következtek; megoldva elébb, írta. Majd: „Ezt közben elfelejtette, mert kapcsolták Berlint, az Állatkertet.” Gisela Dekkertnek nem találta a számát a központ, tegnap este óta. Sőt, éjfél körül fel is csengették Tradoniékat, hogy ezt megmondják nekik. Tradoni ekkor folyamodott az Állatkert-szálhoz. Most bejött a Zoo, és az igazgató. Először félreértették a „Deckert” nevet, ott dolgozik, mondták, kiderült, hogy „Teckert”, ám a „Deckert doktornő” telefonja is megvan, mondta az igazgató (aki nagyon kedves volt „Tradoni író és amatőr ornitológus” jelzésű madárfelügyelővel), ám ezt a számot bizonyos Dr. Grund tudja majd megmondani. Visszatérve, írta Tradoni, az egyik alapkérdésre (Dr. Grundot a délelőtt folyamán hívhatja, a dolog várhat):

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

(Három hiányzó oldal az 1980-as kéziratban; Tradoni néhány feljegyzésvázlatból rekonstruálja az összekötő részt most.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

:minden baromságról értekeztem az imént! (1981. április 21-ei feljegyzés: Bizonnyal a kihagyott részben.) Rá a tárgyra, írta. „A reggel. Szorongás. Át Szpéróhoz. Tojás lefedése a kis fészekszerűségben, fűvel, nehogy összetörje a rátojandó másik. Tili általában rúdról tojt, később csak a fészek pereméről. Micsoda baromságokról (itt jött ez!) értekeztem az imént, gondolta Tradoni (meglett a három lap, de semmi különös!), ahogy (most már, hogy szerencsésen túl voltak a második tojáson, sőt mintha még annál is előbbre léptek volna) Tilire gondolt. A betűk összemosódtak. Dickens, írta, Dickensről azt olvastam (és a felügyelőnének is gyakran mondta ezt; vitatkozások során), hogy közönséges gazember is volt, mégis azt írta róla valaki (ha ezt külön mondani kell!), hogy aki a Karácsonyi éneket írta, az nem lehetett gazember, még ha »gazember« volt, akkor se.” Mit akarnék, kérdezte Tradoni, „zűrzavaros fejtegetéseimmel”, és mi „zavar? Egyrészt” a sima lebonyolódások hiánya. Erről ebben a könyvben többet nem írt. „Becsukták (ma, április” 21-én) az ablakot. Svunics „lefeküdt, előtte óriásit” énekelt, mindkettejük „fején. Nézem” barátainkat: gyönyörű „napjuk volt” a mai. A párkányra sajt került, és jött „egy rigópár”, ott kosztolt a házi gerle-haver, és „verebek árasztották” el a bádogot. Tradoniék gyönyörködtek „bennük. Szpéró” és Samu és „Éliás kinti” rokonai voltak, „és annyira ismerjük őket”, mondta Tradoniné. Minden „mozdulatukat szinte”, és így „tovább. És” akkor itt „jönnek. Költési idejük” volt „nekik ez már”. A régi „kéziratban valami” kövekről kérdezett valamit a „felügyelőnétől Tradoni”. Aztán csakugyan meghatottan (bár ő „is álmosan)” hallotta, ahogy Tradoniné (a L.!) „beszél Szpéróhoz” (1980) a kisebbik szobában, és a „madár visszakárál”. Tradoni kiment (1980) a fürdőszobába, és az „volt a legjobb”, ahogy az „előszobán végighaladva” – a „hallon – még” mindig „hallotta Tradoniné halk” szavait, ahogy nagyon gyöngéden „szólt Szpéróval”. Tradoni megborotválkozott, és nem volt „se élő, se holt”. Tudta, hogy: 1./ most „Szpéró tojni” fog, és mi lesz, 2./ ezt nem „tudta, 3./ megértette” – s csak később, ahogy azt a „tojást végignézte”, a kalitka mellett (Tradoninéval együtt) térdelve, akkor „értette meg”, amit többször emlegetett: bizonyos „könyvben olvasta”, hogy bizonyos indián „férfiak felakasztották” magukat „a tipiben”, míg az asszonyuk (nyilván valami „bőrfüggöny mögött)” vajúdott. Tradoni egészen „komolyan figyelte” a szívét; s nem képzelődve, de meggyőződés „vágyával. Szpéró” tollászkodott. Fél „hét felé” járt. Gyakorlatilag, írta Tradoni, mert „H”-t akart írni, de „G” lett belőle, s azt hitte, „Gyakorlatilag”-gal el tud „majd kezdeni” egy mondatot, de nem „tudott. Ki” kell mennem a vécére, állapította meg. Nézte – „hat óra” után („Gyakorlatilag!”) – Szpéró kakiját. Kettő volt a plátón. Két nagy, reggeli „eresztés mindkettő”. Most, hogy a tojásrakó periódusba érkezett, a „madár ilyen” nagyokat ürített. Még egy adag jött le, sárga „lepény, a rúdról”. Elment volna ezzel a tojás? Ilyet most „már nem” hihettek. Tradoni most, kilenc óra „tájban, miután” a vécén „intézkedett”, benézett a másik szobába, „megtekintette Szpéró” kalitkáját. Öt tojás volt a fészekben, a fészek is ott „volt, reggel” hét és fél kilenc között rakták be Szpérónak a füvek „zömét. Hívni” Dr. Grundot, jegyezte „fel Tradoni”. Samu milyen szelíden csípte „meg az ujjamat”, mondta a felügyelőnének. Meg vannak „szeppenve, mondta” a L., látszik „rajtuk, nyilván” ők „is sejtenek” (éreznek, tudnak, látnak) valamit. És „tudják (értik”, emlékeznek rá, nem „értik stb.), mondta” Tradoni, hogy ilyesmiért valaki már eltűnt. Egyszerre volt minden. Ezt jelenti a „család”-kifogás, „írta az összefolyó” betűkkel, ezt, hogy ehhez képest, ehhez az összetettséghez „képest szinte” semmit sem „látnak belőlünk”. Amiket látnak, az nem a lényeg, és ezt évezredek „óta semelyik” család – kötelék – nem tudta, nem „akarta megérteni”; nem „volt lényege”, hogy megértse. Hát ez akkor, írta „Tradoni, a végszó”. Egybemosódott „benne csel” és bánat, gyász és tevőlegesség. (Tradoniban; bizonyos variánssal Tradoninéban.) Nagyon kellesz „nekünk, most én” mondom, írta Tradoni (amit tegnap elalváskor mondott a feleségének, aki a Christie-telefon „után kétségbeesetten” állapította meg – „süppedt ebbe” az állapotba stb. –, hogy Tilit meg „lehetett volna” menteni, ha a „tojásokat tényleg” nem veszik el tőle, veszi el tőle, ő maga), és tényleg ne…! Látod, mondta, amikor már túl „voltak Szpéró” második tojásán (de még nem volt a fészek, és nem volt „ott öt” tojás), erről van szó. Ha Szpéró „meghalna, ott” állna a szoba „üresen (velem”, mondta Tradoni), és a két hím „madár biztos” átfed „vagy tíz” évet. Akkor ennek az „árnyékában” lehetetlen „volna tojó” nélkül! (A tojók lágysága, közvetlensége stb., egy más jelleg!) És nem azt mondtam soha, folytatta Tradoni, ahogy a „felügyelőné a szebb” füveket Szpérónak válogatta, úgy, ahogy „régebben Tilinek”, s milyen jól tette. (Milyen jól „tettem, mondta” a felügyelőné; és megmenthettük volna. Erland nagyon hibás volt? Nem „tehetek róla”, mondta Tradoni, hogy az én ismerősöm, erről nem „tehetek. Pont” ebben nem volt tapasztalt. Nehogy a „család” témára terelődjünk, gondolta Tradoni, arra, hogy „ki kinek a kicsodája.)” Hanem csak azt „mondtam: Tiliért” is kell valamit tennünk a zöldike-fajnak. És nem arról van szó, hogy „négy madár kell”; Szpérónak is barátnéja „lehetne egy új zöld” madár, és minden jó lenne. Hiszen most, vasárnap, amikor azt a kis madarat „hazahoztuk (a jégszekrényből” – még mindig nem hívták ki újra a szerelőt – a vasárnapi füvek „közül előkerültek” azok a hegyi virágok, amelyek közül egy szál ott maradt akkor „Tradoni farmervászon” táskájának az alján, s a kis „madár azon” jött haza, majd ezt – azt – a virágot „tették melléje” a dobozkoporsóba), akkor is egészen értelmesen „és nem” bolondul vállaltunk valamit, persze a „bolond” szónak jó „értelme is” van, úgy elfogadom a bolondot is, az őrültet is, hiszen nem állhatok „neki bebizonyítani”, hogy – szerintem – mi vagyunk a normálisak, „azaz nincs” ilyen felosztás; minek ez az „alapfelosztás, mondta” Tradoni, ezek az alapfelosztások ingerelnek „csupán. Ha ráérek”, tette hozzá, és nem „szabadna ráérni”. Akkor is vállaltunk volna valamit; és ha a két hím „madárral egyedül” maradunk, annak a tíz „évnek az árnyékában” húzódna meg az az egy tojó – de nem „veréb, mondta” a felügyelőné, azt lelkiismeretlenség lenne, másrészt „Szpéró élni” fog, de ha „egyszer Szpérónak” csak ilyen légből „kapott partnerság” révén lett tojása, nem kockáztathatjuk ugyanezt egy másik „tojónál. A tojás” így zajlott: Tradoni írt. Akkor a felesége átszólt, menne át, Szpéró lent „van a kalitka” alján. Ijesztő „volt a látvány” (kb.). Ők ketten ott „guggoltak a kalitka” előtt, Szpéró nem „rúdról fog” tojni, láthatták. Lent ült, felfújt tollakkal (Szpéró) körülbelül a „kalitka középvonala” mentén, az egyik hosszú oldalfalnál (az ajtókkal „átellenben). Lehunyta” és kinyitotta a „szemét. Kék” volt a szemhéja. Most billen oldalra, gondolta a felügyelő. Látta Tilit. Nem „billent oldalra”. Felfújta magát, nyögött, többször egymás után, „nyitott csőrrel, a szeme” hunyva volt, a csőre nyitva. Elkezdődtek a „görcsök (megindultak)”. A madár kicsit megemelkedett. Aztán vissza, de újra „feljebb. Tollait” igen lazán „viselte”. Nem volt „leírása a jelenetnek”, írta Tradoni. A tojás végre (Tradoniné „látta) megjelent”. De vissza „is szippantódott”, újra megjelent, újra vissza. A madár végre még följebb emelkedett, s akkor „kitojta. Azonnal” megkönnyebbült (valamelyest), és ugyanúgy fordult „hátra”, ahogy „Tradoni álmában”. Az az arc is „egy másik könyv” volt, nem könyv, írta „Tradoni. Tilit” is látták ilyenkor, többször is. De Tili ezt roppant „könnyen csinálta”, úgy az első „harmadtól. Szomorúak” voltak (Tili miatt). Egymásra másolódtak az események. Ittak, „whiskyt, egy madaras” üvegből. Boldogok voltak. Szpéró „fáradt. Szpéró” sokkal nehezebben bírja, mint Tili, szegény, mondta a felügyelőné. Akkor mondta „Tradoni: szerinte(m)” oda kellene rakni alá néhány „tojást Tilikétől”. Mert ha maga a „tojásrakás is csak egy téveszme” következménye, hátha elfogadja a lényegében nem „túl elütő” idegen tojásokat. „Előszedték a dobozt”, a kettős fűfészekkel (az „egyik Tili” fészke volt, nyolc „vagy kilenc” tojás benne, a másik a doboz, a „törött és” a többi) (a „töröttek; és” a 13. apró). Dolgoztak, tevőleges „ügy volt” ez, most nem érzékenyedtek el. Mégis, ez Tili üzenete, mondta „(Tradoniné) (Tradoni)”. Nem is az „üzenet” szót használták. Bevittek „három tojást”. Tili tojásai, mondta Tradoni. Betették a két „verébtojás mellé”. Szpéró akkor épp a plátón „tartózkodott. Azonnal” érdeklődni kezdett. Így talán nem indul el benne a „folyamat, a következő” tojás. Vagy legföljebb még egy, vagy egy se. Nagyon gyengén „viseli, mondta” Tradoniné, a tojásrakást. Tilit is „ilyen egyszerűen lehetett” volna megmenteni, mondta Tradoniné. Tilire gondoltunk, írta „Tradoni, és mégsem” járhatott egészen nála az „eszünk. Szpérónak” élnie kell, ahogy Tilinek is élnie kellene, ha Szpéró „ment volna” el. Szpérónak meg kell maradnia nálunk, mondta Tradoni. Szinte képtelenség „most újrakezdeni” egy kismadárral, akit „direkt” fognak „nekünk, vagy” bármi. Pedig nélküle se lehetne. Hívta „Dr. Grundot. Szpéró” már kotlott, Tili két „tojásán (épp)”.

Veszelszky Bélának

12

Javította az alcímet: „Átmeneti megkönnyebbülés”. Hiszen ezt még én „se tudhatom”, írta; július „4-e van”, délelőtt negyed tíz, és ki tudja. Mindenképpen „megkönnyebbülés. Szpéró” elérte, amit akart; „bevette a cselt”, mondta „Kék-Sárga, de Tradoni” elmagyarázta, hogy ez nem „egészen jó” így. Tény, hogy elfogadta. Minyu, mi is ilyen „kakukktojások vagyunk”, kérdezte Dömi. S valóban! A Doktor mondott valamit. („Minyu, mit mondtam? Hallhatnám én is, mit mondtam?” Ez is szokásos kérdése „volt a Doktornak”, szokásos vicc. Több annál.) A „veréb a kakukk” tojását is kikölti. „Dr. O. jót” mondott, s Erland is jót, mert mondott effélét: még Tili halála után, hogy lehetett „volna más tojásokat” rakni alá, esetleg csírásokat, s azokat kiköltötte volna. De Tradoni ezt az „elméletet más” gyakorlatra alkalmazta, és szerencsésen. Szpéró kotlott. „Minyukám, nagyon nyomsz”, mondta egy „medvehang a szekrényből”. A vicc az volt, hogy „a M. és a” L. most rajtuk ülnek így. „Hagyd bekenni a fenekedet, M.”, mondta valaki. „Tradoni átmeneti” megkönnyebbülést érzett. Megint tevőleges lehetek, gondolta, és nagyon sokan számítottak „a tevékenységére”. S az egész – más! Még veszekedni „is fogunk ma”, mondta a L.-nak. De hát összecsapásuk még Tili „halálának napján is” volt. Nem ezen múltak a „dolgok. Ittak” a madaras üvegből, Tradoni „a negyedik kávénál” tartott. Szpéró (akinek nevét „Tradoni majdnem Tilinek” írta néha, a felügyelőné pedig még „többször Tilinek” mondta) kotlott, evett (füveket a „plátón, kedvenceit)”, építkezett. Hasalt egy-két tojáson, „hármon. Nézegette” a többit. Mint mi a „képeket. Az óbudai” festő képei: pettyesek, mint a „tojások; direkt” így gondoltad, kérdezte „Tradoniné. Nagyon” lelkesen egyetértett. Csak úgy rászúrtam messziről, mondta Tradoni, bűneimnek „bocsánatául be is ment.” Úgy fekszik a fészkén! ezt Tradoniné mondta, a „csukott szárnyas” ajtó mögül, „füvezés közben”, és a hangjában meghatottság volt, szomorúság (ha ezt mindenképpen meg kell „határozni). Tilire” gondoltak. De most főleg „Szpéróra kellett” gondolniok. Az a fél „diplomatatáska” ott hevert a földben, nyugodott, „a várfal tövén”. Ki tudja, mondta olyan fél „nyolc tájban” még Tradoniné, nem volt-e végső soron mégis egy teljes kis „élete. Annyira” tevékeny volt, és olyan kedves! Szpéró teljesen veréb most, hogy ebben van. „Elzárkózik, recsegve” szól ránk; Tili „szinte minden” tojásával még kedvesebb lett; érezték, mekkora veszteség, és mennyire nem segített „nekik akkor” senki. Nem hajtottunk rá, ez volt a hiba. És „még az értő” amatőrök jótanácsai is későn érkeztek. Nem állt össze a „kép. Most” sem voltak túl „még semmin”. A csel „bejött, ennyi” volt. Tegnap, írta Tradoni, egy újságban nagyon rendes „dolgokat olvastam”. Róla volt „szó (Tradoniról)”, s jól, és ilyenkor ő (is, „természetesen) zavarba” jött. Sokkal könnyebb, ha ügyetlenkedve írnak rólam, gondolta. Most a verseiben megnyilvánuló „nyelvkritika filozófiáját” elemezte „valaki. Tradoni” szeme előtt összefutottak a „betűk. Csak” úgy, a fáradtságtól. Arra gondolt, ahogy vasárnap, „15-én azt” kiáltotta szegény Szpéróra, aki a hirtelen „összeomlott Tili” körül lábatlankodott, és mindig rárepült a segíteni próbáló Tradoni kezére, vállára (a barátom! írta Tradoni, elengedhetetlenül cselekedett így!) (és az „elengedhetetlenség” fogalmának meghatározása „is bejött”: Szpéró, Tili, Samu, Éliás), s akkor rákiáltottam: „Szpéró, az »isten basszon« meg!” És nem tudtam, hogy a „nyelvkritika rajtam” teljesül be így. Szpérót valóban „az isten” kereste meg, szegény drágámat, írta. Bármilyen „idegenül hangzik”. Nem merte azt mondani most (nem is volt szokása), hogy… Készen „voltak a zöldes” kalik. Tradoni végre úgy érezte, két „könyv dedikálására” képes. Nem volt ez „nagy dolog tőle”, csak „éppen teljességgel” őszintén akarta csinálni. A három „kalitka átköltözött” a másik szobába. „Hát se zene, semmi, csak tojunk itten?” kérdezte a felügyelőné, az ő hangja is felszabadultabb volt. Bekapcsolták „Belgrádot. Szpéró” fürdött a kalitka egyik sarkában a „homokban. Tradoni” letérdelt a kalitka mellé, „szeme-szája tele” lett. A madár „megint olyan” lazán, elengedetten (oldottan) tevékenykedett. Samu, mesélte „Tradoniné, felcsippantott”, ahogy a kalitkát és a tojásos fészket „meglátta. (Most” Samu „választotta el Szpéró” és Éliás kaliját, bár ennek semmi jelentősége nem volt.) Tradoni felhívta („…”) Dr. „Grundot. Véletlenül” egy-két doktort nagy D-vel írt, nem akart „radírozni, inkább” kitartott. („Mellette.”) Szpéró az „előbb nem” kárálva fogadta Tradonit. Megint a régi lesz minden? Megint „Tilit kezdjük” gyászolni? A felügyelőné „egyelőre hangyatojásért” ment. Fel kellene „hívnom a verebes” szakértőt. Dr. O.-nak és Erlandnak majd este „megy telefon”. G.-t is „hívom késő” este, jegyezte fel Tradoni. Borús „idő volt”, 15 „fok. Eszébe” jutottak a tavalyi „szeptember első” napjai. Amikor Éliás „elengedése volt” a kérdés. Most ezt „már itt” gépelte Tradoni a „kártyaasztalon”, ahol tegnap olyan fantasztikus „módon jutott” tovább A.A.A.A. Aloysius, aki úgy volt ázott „néha, mosdás” után, ahogy „Szpéró, a tálban” megfürödve; „hogy is hívták egykori gazdámat, Sebit”, ezt kérdezte állítólag Aloysius, csak „Sebit” nélkül, „mert én is elfeledkezhetem róla, ahogy ő rólam” – Sebi egy „könyv hőse” volt, mint írtam, „írta Tradoni, és eltűnt” a világban; „tegnap vörös” bort ittunk és epret ettünk, és „1974 Zamárdija” jutott az eszünkbe, az „ócska villa”, amelyet fejedelmi laknak vettünk „ki négy” napra, életünk első „nagyobb nyári” bedobása lett volna, megmaradt „belőle az NKKB/IV” Torna kezdete, valahogy Csirip „főszereplésével (Csiripovics” Csiprip). Az NKKB és az „OT dolgokat” fogott át (ívelt stb.), „dolgokat helyettesített”. Talán csak így helyettesíthetők a „dolgok, írta” Tradoni; ekkora szilárdsággal (és ilyen rugalmas „szisztémával, mint” a két Mezőnyé) (a „lámpa nagyon” rosszul világította meg itt a nagyobbik szobában a billentyűzetet, de közel „vagyok hozzájuk”, látom őket, írta Tradoni; Szpéró a homokban „fürdött, Samu” és Éliás szokás szerint kb. ugyanazt „csinálta, mindketten” a rúdjukon „ültek, kifelé” nézegettek, most Szpéró is, „kint borús” volt), ekkora „változatossággal (Szpéró” az előbb, írta most Tradoni, a homokban fürdött, s arra gondoltam: most a „sorssal basztunk” ki, ezeknek a „tojásoknak a képében”, de ezt ne hamarkodjuk el). Közben „meglett Gisela” Deckert „telefonszáma! Grund” úr, a berlini „(NDK) Állatkertből” remekül vette a kérést, az-zo-nall! Még „igen”-t is tudott „Tradoni anyanyelvén”. És kiderült, hogy Kallinchen „telefonközéppontja” (ahogy a medvék mondták, azaz Lipton „társa, Bürgerbräu”, NDK), nem Zossen, a járási „székhely, hanem” Töpchin. Ez szép nyomozás volt, írta Bronz (nevében Tradoni)! Várták a doktornő „hívását. Tradoni” megígérte Patti doktornőnek (Barnabás feleségének), hogy „összeismerteti G. D.-vel”. Szpéró a „füveket rángatta”. Nem úgy „fest, mint akiben” újabb tojás készül. De nem is „kotlik. Reggel” és kora délelőtt kotolgatott, most nem. „Elbizakodottságra semmi” ok, írta a felügyelő; még bármi lehet. Tili „utolsó négy” napjára gondolt, inkább „háromra (Erland” hétfő esti utasításai „utáni időkre)”. Most nem hívta „fel még” sem dr. O.-t, sem Erlandot. Rossz „kabala az ujjongás?” Samu fürtyögött a gépzajra. Jó volt itt „köztük. Tradoniné” telefonált a városból: „hangyatojás még” nem érkezett a boltba, délután „kettőre ígérik”, most elmegy (a „felügyelőné) salátáért” stb. Szpéró ott állt a Tradonihoz legközelebb „eső fakanálon” (átellenben a fészek „feletti fakanállal)”. Tradoni úgy érezte: ha „Szpéró élve” megússza (miért kellene meghalnia, „mondták) (főleg” Tradoniné), ha élve „megússza… közben” megszólalt a telefon, jó beszélgetés, írta „Tradoni, belfölddel”, ezt szinte hozzá kell „tennem ezentúl”. Elhatározta, Gisela Deckert lesz a verébtanácsadójuk, ha vállalja a doktornő, s hogy nekik – ha „Szpéró ezt” túléli, tette „hozzá Tradoni”, és túl kell élnie – valahogy ugyanolyan hangulatos „estét szerez” majd egy-egy telefon „Kallinchenbe (Töpchini” központi, mint „amilyet tegnap” Christie-ék élhettek, az ő váratlan telefonját „emlegetve vacsoránál” (vagy másutt). A kávé „elfogyott, Tradoni” narancslevet ivott, és az egyik művészeti „folyóiratban (járatta)”, a tengeren túl dolgozó európai művészek „kolóniájáról olvasott”; van egy csoport, amelynek ösztöndíj teremtette „meg a lehetőséget”, Queensben. Tradoninak is ez az ösztöndíja lehetett volna (meg); és most, ahogy „odament Szpéró” kalitkájához, tudta (nemcsak „érezte”): azért akarja csak és csak azt, hogy Szpéró „meggyógyuljon, mert” neki (remélem, nekünk) „valóban többet” jelent ez, mint bármiféle „juttatás. Talán” ez nem gőg, nem az még abban az „értelemben sem”, ahogy óbudai barátnéjuk használta a szót. Ahogy az „NKKB és az OT” több nekem („több”), mint bármi más „igazi” játékrendszer, vagy egyáltalán, „szisztéma a világon”, valahogy így – s még inkább – az, hogy Szpéróékkal „együtt vagyok” (vagyok, velük együtt), az még több, mint bármi „művészi kibontakozás”. Ha ők többet „jelenthetnek számomra” akármi kibontakozásnál, azt jelenti az, hogy „már nagyon ki vagyok bontakozva”. S miért ne állapíthatnám „meg magamról” ezt? Miért „ne operálhatnám” magam? Nem olyat mondok, ami nem igaz (nem mondom azt, hogy „…”, hogy „…” stb.), csak azt, hogy ki „vagyok bontakozva”. Úgy, ahogy ehhez a kibontakozáshoz kell stb. Egyébként valami mackó-kompozíciós kiállításról is látott „beszámolót a művészeti” újságban; eszébe „jutott az Adria”, ott a boltok, ahol a medvék mint „kirendeltségei(n)k” álltak. Emlékszel, ahogy (a művészeti „újságban nagyon” szépen írtak a medvetárlatról, a „koaláknak ezen” utódairól) egy-egy Medin Kolač-dobozt „elhoztunk, mondta” Tradoniné ma reggel, már Szpéró „sikeres tojása” és a három „zöldiketojás (Tili” tojásai!) elhelyezése után, emlékszel, ahogy mindig azt hoztuk el, „amelyiket elsőül” pillantottuk meg, mert „ő” volt az, aki várt már minket, ő „hajolt ki”, hogy minket fogadjon „stb. Így” a barátunk Tili, így nem lehet, „mondta a felügyelőné”, csak úgy „egy másik zöldikét” idehozni; és ebben igaza is van, írta Tradoni, mivel „azonban nekem”, írta (és mondta is „Tradoninénak) valóban” csak a lények, a madaraink és Te „jelentesz (jelentenek)” kapcsolódást, a többi valamelyest a kifejezéssel „függ össze” bennem (ott már közbe „van iktatva” az „irodalom” is), óhatatlanul, bár nem az a „fontos”, de a szakmai kapcsolatokat vagy barátságokat többnyire „jobban meghatározza”, mint a lényekkel, madarainkkal „vagy Veled” valót, bár épp ez „utóbbiakban érezhető” az az elem, amely az „irodalom” érdemi alapja, mivel nekem csak „efféle alapvetéseim” vannak, Neked „azonban, mondta” egyszer nagyon higgadtan, elemzőn a „felügyelő, mégis” megmaradtak, megmaradnak, bizonyos fizikai „létezők révén”, akikkel unfair, óceános előnyben vagy velem szemben, mert a puszta létezésük, „tömbszerűségük – vérrokonok!” – eleve hat „rád, ha” engeded, itt Tradoni elhagyta már a nagy „kezdőbetűt, üdvösen” kifelé tartott a labirintusból, mivel neked ilyen „külhatásaid vannak”, bármihez szólsz hozzá, közös „dolgunkhoz, ellenzőleg”, óhatatlanul felmerül a kétely (bennem, s nem „joggal-e, kérdezte” Tradoni), felmerül, nincs-e valami általánosabb „tömb-józanság is az” egész mögött, vagyis „nekem sosem” lehet meg az az érzésem, hogy „csak te” vagy a döntéseid mögött, „mindig attól” tarthatok, hogy valami „hozzászólás” „történik. Bejött” a vonal! Dr. Gisela Deckert, akitől azt szerettem volna, hogy hozzászóljon! Sajnos, Erland… ezt egyre „inkább be” kell látnunk, mondta Tradoniné, nem „volt az a” tanácsadó, akire nekünk szükségünk lett volna. „Most dr. O. javaslatára” átálltak egy „Philasol-Combi nevű” vitaminkészítményre (Tradoniné épp most hozta meg a „városból, ahová” délután, írta a felügyelő, hangyatojásért vissza kell még „mennie, netán” mennem ), és a „vitaminpor kísérőpapírján” ott volt: a B-vitamin – vízben „oldódó – hamarább” elhagyja a szervezetet, mint a többi. „Baj. Kellett” volna mondania Erlandnak, aztán még olyasmit is, hogy „több állati” fehérjét, ez nagyon fontos; „mindezt Gisela” Deckert is megerősítette. Tradoni megtudta, hogy egy „seregélyük Deckertéknek” is halt meg így (Tilinél a „doktornő vitaminhiányra” tippelt, szintén), s mellesleg (bár Tradoniék elszomorodtak) kiderült az is, hogy a matuzsálemi kort megért kis „hímveréb sincs” már Deckertéknél (elpihent). Sok állati fehérje, „zöld, mész” vitamin (B!) (de nem kell D₃! itt is vigyázni kell, írta „Tradoni, a verébszakértő” felesége mintha D-t mondott volna, jó, hogy ezt nem követtük, „viszont a tojások” otthagyása: fontos). Aztán: hímveréb „csak serkentheti” a tojásrakást így a „távolból (a távolból”: csak serkentheti), a hajlam a tojóé. Hm. Akkor Tili „volt a fő” serkentő, mondta a felügyelőné, mert Szpéró három évig nem „tojt! Továbbá”: ha egyszer elkezdte a tojásrakást, a továbbiakban is számolni kell vele, hogy „tojik. Tradoni” már ebéd „után gépelte” ezt. Samu „besegített” a „gépelésben: ragyogóan” követte a kattogást, harsogott a kalitkájában. Közben helycsere „történt: a hosszú” asztalon, az ablak alatt, mely „Samu törzshelye” volt, eddig ma Éliás volt „szélről, Samu” középen. De Éliás nagyon „passzívnak (ijesztően” fáradtnak!) „látszott. (Csak” ilyenkor érzem, írta „Tradoni, mennyire” szeretem Éliást is!) Most Éliás középre került, s mintha aktívabb lett „volna. Samu” harsogott, csipp-csuríí, csíí, csipp-csurí-csuríí-csuríí-csíp! „Szpéró sokkal” élénkebb volt, mint tegnap, és a felügyelő „megjegyezte (a hangyatojásért” készülő Tradoninénak): Most „látom, micsoda” feszültség volt a tegnapi „délután és este”, az éjszaka és a mai reggel! Holnapra talán nem „kell tojástól” félnünk, írta Tradoni; tojása „most már” van, ahogy a vicc (?!) tartja, és most már csak (ez „nem vicc” volt) kotlania kellene, ám az is lehet, hogy épp a „kotlás marad” el. Összekavarodnak (ők), ennyiben igaza „van Erlandnak”. De miért mondta most, hogy „talán vegyük” el mégis a tojásokat? Most „már nagyon” bizonytalanná „tesszük, mondta” Tradoniné, nem „mer mit” mondani szegény, állapították meg. Szpéró most (ez az imént történt) elfogyasztott két „szemernyi B-t” (kenyérgalacsinban; először kiköpte, a „negyedik-ötödik” galacsinnal már – alkalmasint – sikerem volt, írta a „felügyelő). Szpéró” élénk, jegyezte fel, jön a kalitkában, reagál a közeledésre-távolodásra is stb. „Ugrál! Ürítéskor” van baj: erősen „nyomkodja (a hátsó” részét), ez aggodalom (nekünk), vajon mi az ok? „Szorulás? Sebes” lett (a hátsó rész)? Tradoni odament, ellenőrizni a székletet. Furcsa, hogy reggel „még kihordta” a fészekből (mi készítettük „hevenyészve) (a fészket)” az ürülékeket, most maga „sem nézi”, hová megy (az adag), s nem hordja ki. A kalitka rácsán is kapaszkodik (oldalt!), ez sem „rossz. Egy kis” repülés nem „ártana, mondta” Deckert doktornő (és nyilván azt hitte, hogy kalitkamadarak!), csak a kilencedik „emelet fészkével” mi lesz, oda fel ne „menjen. Most a kövön” állt (amelyiktől a fentről „letojt reggeli” tojást féltettem, írta „Tradoni), onnét eszegetett”. (Van, hogyne lenne homok a kalitkáikban! és rengeteg „fű, mesélte” a doktornőnek Tradoni), még a lehulló „radírmorzsalékra is vigyáztam” az asztalomnál, tette hozzá (magában), vigyáztunk a hőmérséklet-különbségekre (ha „szellőztetünk, szinte” nyáron is szőnyeget „tolunk az ajtórésbe” alul), ügyelünk, ne „legyen huzat”, a felügyelőné reggel az „ügyelések egész” során át jut el oda, hogy a „zöldek – kellő” hőfok! – a kalitkákra kerüljenek. „Ügyelt (a felügyelőné)” arra, hogy mindig más „kapjon elsőnek”, ne legyen igazságtalan az elosztás, és mostanában Tili volt az „első, érthetően” (s milyen jól tettem, erre mondta azt) (a felügyelőné). Valaki „harsogott, Tradoni” nem tudta megállapítani, Samu vagy Éliás; Éliás ugrált, Samu helyben „ücsörgött, lehetett” bármelyikük. Most is olyan „túl éles” a trió, kérdezte magában „Tradoni. Akarok” új zöldikét? Kell, valóban? Bízzunk mindent a „véletlenre (minden” ilyesmit?), akkor jobban örülünk? Erőltetett volna, ha őrjáratot „tartana Erland” vagy G. ismeretségi köre, kipottyant (nem is olyan biztos, hogy) zöldike tojókért? Nem zavarna-e minket épp az, „hogy… Nem volt” befejezhető mondat. Remélte, alhat az „éjszaka egy” jót, holnapra nem „lesz tojás”. Kint nagy szél „fújt. Péntek” van, írta, két „hete temettük” el Tilit a cserjepalánta alá, aztán „szombaton visszatértünk”, rátettünk egy másik palántát, majd vasárnap „került végső” nyughelyére. Most ismét az volt (vele) (Tradonival), ami a „Szpéró-ügy előtt”. Ennyire bíznék? (Bíznia kellett; persze, sok állati „eredetű táplálék” stb., ezeket a dolgokat nem „lehet figyelmen” kívül hagyni.) Hogy a madár „élete a vitaminon” múljék!? Nem hitte „volna, és Tradoninét” bámulta is olykor, miért olyan alapos a „füvekkel? A felügyelőnét” ez bántotta most: hogy „igyekezett olyan” alapos lenni, és… Tradoni elálmosodott. Az „(elálmosodása) benne” van ebben a szövegben; az, hogy „végigdőlt a medvék” régi kedves Kockás „Haverján, nem” lesz benne, mert akkor nem „fogok gépelni”, írta Tradoni. „Megjöttek a külföldi” újságjaik előfizető csekkjei. Nem fizetnek „elő jövőre”, semmire, így határoztak. Legalább elolvassuk, amink „összegyűlt; és utánajárunk” antikváriumban. Izgalmasabb „úgy a vadászat”. És nem lehet megszokni, hogy… Változtatott: nem „lehet hozzászokni”, hogy annyi mindent „helyből” intézzünk (intézzek) el, írta „Tradoni. Végigdől” mindjárt a Kockáson (ez itt a régi, szürke, amelyiken a medvék „üldögéltek Szpéró” korszakának kezdetén is még), felettem ott „lesz Tili” képe, a sok nyüzsgő, zöldes ponttal. Fejemnél a festő legkedvesebb képeinek „egyike: a fehér” kereszt, a táj, amely nem ad föl „rejtélyeket. Levelet” vártak Óbudáról is; Christie-ék levele egy hét „múlva jön” talán, Gisela Deckert is ír azért majd (még nem kapta meg a Tili halálának „okaira rákérdező” levelemet, írta Tradoni, persze, csak két napja adtam „fel). Szerette” volna megállapítani, melyik madár csurizik, Samu-e, Éliás-e, de akkor nem nézhette „volna, mit ír”. Még ha vakon „írok, akkor” is ügyelnem kell, hogy magukra a „billentyűkre pontosan” üssek, írta, tehát ide kell „néznem. Samu” az, állapította meg a „madár mozdulatlan” mozgásából (helyben a rúdon). Szpéró „szökdelt a fakanalak” közt. Nem árt a „mozgás. De” hogy még akkor is oda kell „nézni, ha vakon” gépelek! Már ha nem „olyan billentyűbiztos” a kezem! Visszaemlékezett a detektívregény befejezésére, „arra a három” pisztolylövésre (amikor az egyik nyomozó a torkolattűzre lőtt). Nem így „halt meg Tili?” Nem így menekül meg Szpéró? De hát… Most ezt „is a kártyaasztalon” írom… nem, javította, akkor a kártyaasztalon (ebédlőasztalunkon) Tili és Szpéró napozott az ablaknál, és csak a „zsúrhoz, de még tálalásra” sem használt zsúrkocsin írtam azt, talán. Most nem „kell a napozáshoz” annyi asztal. Megint normalizálódna az „élet? Vissza” Tilihez? Tilihez mindig visszatértek. A három „tojás ott” volt Szpéró két „tojása mellett” a „fészekben”; és a felügyelő „egyszerűen nem bírt” tovább gépelni, és nem „bírt végigdőlni” a Kockáson sem (a piros „kockáson odabent” szintén) (szintén nem). S a „lényeg mégis” az: hogy Szpéró éljen, „legalább” ő (mindenképpen ő). Nem volt „kedve odaszólni” senkinek most.

Igen, és „fordítva, tette” hozzá Tradoni. Milyen fájó „lesz egy év” füzeteinek átlapozása. Vagy a „bajnokság rövid” ismertetése (ez kellemes lesz, mondta Aloysius; a „kellemes” rezegtetve) „(szólt) (rezegtetve” szólt). Igen, a bajnokságé, ahol Záróra és „Tili küzdött”. Várakozást lehetne „kelteni a regényben” ezzel a betoldással most már: mi „van Szpéróval”, ezt várná az Olvasó, és máris mélyen hűtlen „lenne Tilihez”. Tradoni érezte, hogy ő valamiképpen megoldja, hogy nem „hűtlen” Tilihez, mégis… Valahányszor „elővett egy verset” (az emlékezetéből, töredékesen), elővette a „könyvet, amelyikben” a vers volt (a pontos szöveg), úgy érezte, hogy a „világ minden ilyen” veszteséggel véget ér, „azonban minden ilyen” veszteséget „túl kell élni”, tehát „a szerencsés ember” az, akinek nincs „túl sok ilyen” vesztesége, viszont akinek nincs mit vesztenie, annak „van a legkevesebb”, és szerencsés-e az? Túl egyszerű „képletekig jutunk” vissza (a halállal), írta, és ez a „tojástörténet”, Szpéróé, „megfoghatatlant ad” hozzá (még). Szpéró egy fakanálon ült, Tradoni kiment, hogy „megpróbáljon tojássárgáját” hozni neki. (Nagyjából „hiába.) Borús” maradt az idő. A két hímveréb a kalitka „alján eszegetett” (Samu abban a fa kalitkában, amely „Szpéró első” kalija volt, 1977 júliusától 1977 októberéig, akkor „Szpéró megkapta” Némó fém kaliját, és ebbe a kalitkába szeretett „bele Tili)” (de csak „használatra lehetett” az övé, délutánonként). Tradonit a „borús ég és ezek az emlékek” pontosan úgy nyomasztották, ahogy „gyerekkorában, délutáni” betegágyában, egyedül maradván a lakásban, a „rádióból valami” zene, vagy egy könyv, így „nyomasztották, megfoghatatlan” szomorúsággal (azok is akkor). Ami „akkor ígérkezett:” ez volt? Amit nyolcévesen „elhatározott” (Tradoni): ez volt? („Írni fog…!”) Polybé-„szaga volt” a kezének. Szpéró a „fakanálon vakarózott”. Éliás bevette „magát valami” gazsűrűbe (a „hegyen a zúzalékkő” közül rángattuk ki ezt a gyomféleséget, ez a téli építőanyag), Samu „szökdelt. Mindenről” megint Tili jutott az eszébe. Ez a „dolgok előnyös” fordulatának jele? Ráérünk gyászolni? Még csak nem is ez a „legszomorúbb, tette” hozzá. Semmi se volt a „legszomorúbb”. Itt bekezdést csinált, kiment „járkálni a hallba”. Nem „csinált bekezdést”, mert elfelejtette, azonnal „folytatta a szöveget” (úgy, mintha kiment „volna járkálni” a hallba, de még nem „ment ki, ideírta” előbb ezt, s talán a mondatok intarziája kifejez valamit) (miből, „írta). A szöveget” itt abbahagyta. Megkeresett valami „egybeírást az előző” oldalon (egy „tévedést). A regény” ezen a ponton, írta, megáll. Nem „billen se” ide, se „oda (Tilié” elbillent), de ez „nem Tilié” csupán, és „az a kis” madár se „bánná”; ha túl „lenne a kotláson”, nyilván nem bánná, hogy a tojásait – amelyekből eleve „semmi se lehetett” – Szpérónak adtuk oda; most csak annyi „van, írta” Tradoni, hogy mi „itt négyen” – és a L., aki remélhetőleg mielőbb hazaér – „vagyunk, Tili” pedig nincs; Erland „is van, csinál” ezt-azt, aki van, az van, és aki nincs, az „nincs, ennyi” van, de még ennyi „se, írta” Tradoni. Mert „vajon, tért” vissza egy régi változathoz, nem volt-e teljes végül „is Tili élete?” Még ál-anyasága „is volt”, etetett (minket, a „nem létezőket” stb.). Mindenféle „volt, tulajdonképpen”. Tradoni úgy érezte, hogy most a legsivárabb a terep (ahol ezzel a „könyvvel halad)”. De csak legyen ilyen, csak semmi „izgalom(ra ok)” (ne legyen). Várta haza a L.-t, nagyon egyedül „volt megint”. Ennyit az összecsapásainkról is. Végül „valami elmaradt”, talán, a L.-nak „elmaradt valami” (valaki nem lett), de hát… Tradoni tényleg kénytelen „volt szünetet” tartani. Csengettek „is, örült”, itt a L. (valóban a felügyelőné „volt az)” (aki jött), a felügyelő „arcáról leolvashatta”, hogy Szpéró jól van (a felügyelő „arca nem volt” a legfegyelmezettebb) (éppen). Ez az a bizonyos „csemege, mondta” a felügyelőné, és kérte a „felügyelőt, szedje” össze magát; tudta, hogy ez megint Tili miatt „van, s csak” azt remélhettük, írta Tradoni, hogy Szpéróval valóban „ennyire túl” vagyunk (most épp) minden veszélyen. Egykor… nem, egyik… nem, harmadszorra tudta csak megoldani a gépelést: egy „kicsit kisütött a nap”, a felhők „mögül; Szpéró” nyomban elevenebb lett, Tradoninak „pedig eszébe” jutott az a madaras könyv, amelyet Flórián érkezése „előtt vásárolt”, nem tudván még, „miért teszi”. Azóta egy egész „könyvespolc tele” van velük, írta, és „Flórián, Némó, Tili (s a Kis Emír)” eltűnt „örökre. Bejött” a L., a madarak „számára jól” ismert köpenyben, és nagy volt az „öröm. A medvék” is nevettek, mert a L. felfedezte, hogy „egy kismadár belecsinál itten a saját fészkébe, hát ez egy gyanús dolog”! Bronzék is „a szívükig értek”.

Elmentünk tőle! mondta a felügyelőné (aki a jelenetet közvetítette). A jelenet ez volt: „Tradoniné hangyatojással” kínálta Szpérót. (Aki egyébként nagyon „csúnyán nyomkodta” a fenekét, s ez fontosabb „ügy volt” a hangyatojásoknál. Nehogy „valami baj” legyen most még ebből, írta Tradoni.) Bezzeg „Éliás megette” (a hangyatojást). Most Samu „volt soron”, Szpéróhoz a felügyelő „is odament”. Szpéró a „hangyatojást kiköpte”. Éliás egyre mohóbban ette, Samu is ráfanyalodott. Szpéró inkább „szökdelt (és vizes” tottyokat produkált, szorulásos „végbéltünetekkel). A dolog” lényege itt van, írta Tradoni; hogy ekkora (Szpéró, 14 cm), és végbele is van (miért ne lenne! de mégis, hogy „csak tökéletes” működésekor egy a madár: madár). Milyen „utazásszerű, írta” a felügyelő (1981. május 20-án este, egy „duplaablaknyira a kinti” jégesőtől), ahogy pl. ilyen oldalakra tévedtek a kéziratban: „407. S ide” be akkor: egy a./, egy b./ oldal. Hány madarat „agyonver, kiver” stb. a fészkéből egy ilyen vihar is, mondták „(Tradoniék); s” milyen jó, mondta a felügyelőné, hogy PP „ezt a jeget már” nem a kis „klotyogóban érte” meg. Valahogy biztonságban „voltak; és a” felügyelőné mintha a gondolataimat folytatná: „Szpéró mama védő” szárnyai alatt. Nekem is volt ilyen érzésem „most, írta Tradoni. Hogy” mintha a gyerekkori behajózás, az „lenne, így velük” együtt, ötükkel. A Vár falánál, a vízköpőből, dőlt az „eső, csorgott” végig a szép füves lejtőn. A sír ott volt fél „méternyire a vízköpőtől, lent, oldalt”. Várható volt ez a „vihar; ahogy legközelebb” a Krisztinavárosba megyek, írta a „felügyelő, fellátogatok pipitérért”, és a sírhoz, egyáltalán. (A mai „felmenés elmaradt, nem” mentem el, velük levegőztem.) (Őket „levegőztettem, írta.) Az” infrázást elhalasztottuk tíz perccel; a „felügyelőné biztonságosabbnak” találta, ha nem a viharban. Most „elcsitult kinn. Itt” lassan véget ér, írta Tradoni, a kiegészítések „sora. Ez egyelőre” a legutolsó. Ha valami különös „dolog – nagy baj, tragédia”, szemjavulás – közbe nem „jön, ezzel a jégcsővel” búcsúzunk. Májat eszünk este, mint Nándorfehérvárott „egykor; bort” iszunk, kadarkát vagy nagyburgundit. (A Soproni „burgundit jó” literesként ajánlhatom. Csak hát a vörös „borokat nehéz” így, a fajtáik szerint, keresni. A belgrádi boroknak „meg nem tudtuk a” fajtáját. 5 dinár, 10 „dinár, 20” dinár, 25 dinár – így „haladt fél” liter ára. De hát, azaz ugyanakkor, az „autók rendszámának” számolását is abbahagytuk. 359.874-nél; és nemrég „valami erős” 400.000-es számot láttunk, BG-s kocsin. Átment „PP-ért – abszolút” 1, spec. 10, mert „Svunics a spec.” 9, az „ikerhúg volt a „8, Éliás a” 7, Tili „volt a 6, Samu” az 5, Némó a „4, Szpéró a 3, Flóri” a 2, Kis Emír „az 1. Kiderült” az ég; jött az infra.) De ha tökéletes „a működés”, lassan eltávolodunk egymástól (egy – folyt. – kicsit azért…!), és akkor valami megint visszaközelít, írta Tradoni. Bár ez „sem igaz”. Ahogy az utolsó „két füzetet” másoltam, írta, feltűnt: Telinek „volt baja”, s mégis Szpérót féltettem, Szpéróval „voltam nagyon” együtt; aztán az utolsó négy nap, Tili búcsúideje, „hozott össze” minket megint ennyire (Telivel). Végső „soron a tegnap” reggel óta „kifejtett” ténykedésem, írta a felügyelő (az interturbánok „sora, Anglia”, az NDK háromszor stb. idő és pénz stb.), megmutatta, mire „képes a gépezet”. (Bronzék a táblázatot „másolva bólogattak”.) Tiliért ugyanezt megtettük „volna, ha” bármit gyanítunk. Deckerték „seregélyére gondolt”. Megannyi egyedi „eset. Lelövöldözni”, az biztos, hogy könnyebb őket. Szpéró közben átköltözött a belső „szobába; egy” kicsit a régi napokra hasonlít hát ez a délután is, írta a „felügyelő; költözött” ő is. Szpéró ismét szabadon „volt: tehát” itt vagyunk a régi helyünkön, írta Tradoni. „Szpéró a piros” kockás előtt (az asztalán, a „történelemkönyveken) azonnal” elfoglalta a fészkét! Tehát ő itt fészkelt, ebben-a-szobában-a-fészkén (s nem akárhol-a-fészkén), a fészke a másik szobában (bár ott „volt a kalitkájában!)” nem volt a fészke, az csak itt „volt fészek” (amelyből a kakikat is kihordta azonnal, sőt, kotlani „ráereszkedett – láthatóan” – ellenőrző próbaképpen a tojásokra). A „felügyelőné mákot” vitt neki, erre pörölve rohant ki a küszöbre, onnét le az újságpapírra a „fürdőtáljához. Három” menetben (egy kicsit) megfürdött, felszökkent a sárga papírkosár „rúdjára (ott” nőtt fel, amikor még ő „volt kisveréb)”, majd kicsit ugrándozott (mintha ma nem „lenne tojása”, mondta örömmel Tradoniné), végül bement a kalitkába, és fenyegető „hangokkal kísérte” Tradoni mozdulatát (ahogy a felügyelő a biztonság „kedvéért rácsukta” az ajtót). Ahogy „(Tradoni) újra” odament a kalitkához, látta, hogy a madár „kotlik. Vizes” fejjel ült a fészkén (a fészekben, melyet a felügyelőék tákoltak „össze neki)”, és ahogy Tradoniné túrót vitt neki (ha már a tojássárgáját nem eszi), erőteljes tiltakozással fogadta. A hangyatojásokra se „tartott (egyelőre)” igényt. Most felment az egyik „fakanálra, szárítkozott”, átugrott a középsőre (a rúdra), aztán a fészke „fölé. Megint” nyomogatva ürített. Tollászkodott, hátra a két „lábszára közt”, a hastollait igazgatta. A következő pillanatban már mászott is be a „fészekbe. Tradoninak” eszébe jutott a három-négy „héttel ezelőtti” kép. Amit nem „is nézett” annyiszor. Nem „nézte annyiszor?” Nagyon sokat „néztem, írta”, csak ezekre a „nézésekre nem” emlékszem már külön-külön. Az „összkép van” előttem: Tili zihál a „fészken, körötte” magvak (Tradoniné hordta oda neki a fészek „peremére, a fészek” füve és a „kalitka alsó” üvege közé), aztán Tili a „dobozban. Kiment” a szobából (bár erősködnöm kellene „inkább: tojással”, hangyatojással). Majd erősködöm, írta. Most nem „tudott. Odakint” egész szép „késő őszi fények” voltak már, valahogy olyan „októberi hazatérés” ideje, déli útjukról. Ahogy Némót „kerestem”, írta „Tradoni, olyan idő”. Szpéró kis „csipp”-et („tyíípp”) hallatott, ahogy Tradoni (épp) odanézett; mocorgott a fészken. Tradoni tudta, hogy a „fészkelődni” szót aligha „fogja könnyedén” használni ezentúl. Hanem ez nem a nyelven „múlik, írta”. Ez tényregény. Tradoni kiment a fürdőszobába, visszafelé megivott egy „pohár citromlevet”. A kalitkához „ment (a kisebbik” szobában). Egy hangyatojást felbontva talált az „etetőtálban. Szpéró” belekóstolt volna? Szpéró „építkezett. Egészen” hihetetlenül széles terpeszben állt a fészkén (L.: ő nem lép a tojásokra!), és füveket rakott „körbe, egyre” magasabban. Dühösen „ripakodott a felügyelőre” (aki „benyitott hozzá”). Kint a „fürdőszobában azért”, írta Tradoni, eléggé nyomott hangulatban (ültem). Be „kellett jönnöm”; hogy legalább jelen legyek. Amikor velük minden rendben, úgy „érezhetem: jobb”, ha nem is vagyok ott, megvannak jól, bajuk nem eshet. Ha már úgy érzem, hogy a g… Most valamiért kiszaladt (Tradoni), és „visszatérvén nyilvánvaló” félreütést állapított meg (a szövegben). Az a „g…” nyoma lehet egy „h”-nak, s ez a „helyszínen” szónak. Ha a „helyszínen kell” lennem, valami beleront a könnyűségbe (ami ennek a nehéz műfajnak, a verebek „barátságának is sajátja” többnyire). Akkor már aggódom. És nem jó se itt, se ott. Most átmegyek, lejátszani az OT/XVI „döntőjét a másik” szobába, és Samu fürdeni fog a nyakamban, de… ha „A.A.A.A. megközelíti” is Liptont (egy pontra!), az nem lesz „ugyanaz, mint volt” akár az utolsó héten is „(még Tili” halála után is! még akkor „se volt” ennyire általánosan fenyegető „a helyzet”; de hát talán „mások más” helyzeteket, a világban, ahol én „optimizmussal” nézek körül, ugyanilyesmiért „tekintettek aggasztónak” szinte félévről félévre); ezzel a tanulsággal Tradoni nem tudott mit kezdeni, túl általános volt neki. Tojás, „B, hangyatojás, túró” – ezek a dolgok még nem mennek. S ha végképp nem „mennek, nem” jön-e egy nap, nyaknyújtogató görccsel? S nem tudjuk-e akkor, innen aligha van „segítség (pláne” ha Szpéró majd akkor se eszi-issza a „B-t!); ennek” nem szabad bekövetkeznie. Ám a dolgok, érezte Tradoni, most „csakugyan történnek”. Milyen más, paradicsomi (a medvék nem „mondták a rossz” viccet: paradicsommadári) állapotok voltak azok még, amikor Tili „odalent mászkált”, a fényes székhez hívta „Szpérót rólam”, írta a felügyelő, a piros kockásról. Vagy amikor „Tili lent” kószált, Szpéró meg a kezemben hasalt. Vagy amikor Tili elűzte (vagy nem tudta „elűzni) Szpérót” a lábamról az asztal alatt. „Nyaraltam, nyolc-tíz” évesen, az édesanyám írt, „Pestről”: paradicsomot főz be, én csak „élvezzem a nyarat”, a jó levegőt, a vizet, a napfényt. Erre emlékezett Tradoni a „paradicsomi” (befőzési) állapotokkal. Nemsokára megjelenik a gyerekvers a négy „madárról. Tili” (Túrógombóc) ott „befőz” (télire). Tradoni kis zajokat „hallott. A kalitkában” Szpéró homokszemeket (kvarcszemeket) keresgélt. Aztán a plátón ette „füveit”. Mire Tradoni ezt „leírta, ismét” a fészken kotlott a madár (arccal a „felügyelőnek). (Ismét” háttal; Tradoni látta azt az egyszeri – egyetlen „példány, egyedüli” lény – fehér evezőtollcsíkot; Tili sárga-barna-olajzöld „evezőtollai jutottak” az eszébe.) A felügyelő a könyvespolchoz „lépett, leemelte” a „Tili-verset”. De nem mert idézni. Elteszem „későbbre, írta”, amikor legalább Szpéróval – egy időre – rendben leszünk. Mert augusztusban újra „költhet, mondta” Gisela Deckert.

Lejátszották az OT/XVI döntőjét, és „Aloysiusék nyertek!” (Mintha írtam volna ezt, jegyezte „fel Tradoni”, holott másképp állt a dolog: a döntő – és a táblázatok elkészítése – „után a tényregényhez” visszatérve, tudhattam, írta, már este, Éliással a nyakában, fürtyögést és „harsogást hallván” a füle mellett, kicsiny nedvességeket érezve egy „pár megfürdetett” láb és szárny mozgása nyomán, tudhattam, hogy ez mind azért „tényregény”, mert nem a „regény ténye” a tény, hanem fordítva: meg kell „csinálnom – valóságosan!” – azt, amiből az „óhajtott regényt” írhatom. Szpérónak élnie „kell; Tilinek” is élnie kellett volna; az igazi tényregénynek itt nem lehetett volna „tragikuma”, és a „katarzist” akkor el lehetett volna „küldeni bárhova”. Nemcsak stb., stb., „hanem etetni” is kell, mondta a felügyelőné, aki akkor még ott maradt a „kártyaasztalnál Samuval”; ő is etetett, a hangyatojásokkal azonban még Szpérónál nem „volt különösebb” sikerük. Nemcsak „szorongani kell,” mondták, most már „tudjuk, írta” Tradoni, mi a teendő, és ha Szpéró „makacskodik, rá” kell vennünk a legfontosabbakra. Átment a kisebbik szobába; a hangyatojásos „zacskó ott” várta a „történelem alatt”, az asztal kis polcán, ahol nappal Plátót is tartották, régebben a két „fakanalat éjjel” – akkoriban ezek csak nappali tartozékai voltak a kalitkának –, és „kettétört pár” pergamenszerű „oválist. Szpéró” evett. Tradoni nem látta pontosan, mi „történik a hangyatojás” belsejével, de mintha eltűnt volna a „madár belsejében”. És akkor tíz „perc alatt” eléggé sok hangyatojás tűnt el ugyanígy. Ez öröm volt.) „Aloysiusék egyetlen” pontra közelítették meg Liptonékat, de valahogy még egy kis „idő kell”, írta a felügyelő, amíg az OT-ba újra „lelkesen zökkenek” vissza. Most ezt a hátralévő négy Grand „Prix-t talán” úgy kell beosztani, hogy Samu születésnapja – augusztus 12-e – után Éliás születésnapján… nem, tévedtem, írta a felügyelő, hogy Éliás „születésnapja (augusztus” 12-e) után Samuén (augusztus 17-e) érjen „véget. Benne” lesz (volt) akkor négy születésnap: május 31. (Tilié; szegényem, írta Tradoni), július 12. „(sikerüljön! Szpéróé)”, augusztus „12. (Éliásé)” és augusztus 17. v. 18. (Samué). Éliás az imént mélyrepülésben (és „csuromvizesen) húzott” át a gép felett; Tradoni megrémült. „Úgy szeretem Samut!” írta ma a Füzetben szinte üresen „tátongó” pénteki rovatba. És ezt Éliásról is fel kell írni. A „madár az Oroszlános” Fotelon ült (ezen tanult repülni… ő? Szpéró? ezt „Tradoniné tudta” jobban), és fürtyögött. Az ablakon is „kinéztünk, jegyezte” fel Tradoni, a karomon is ültünk, a nyakamban is „totyorásztunk, jó” vizesen. Szpérónál vigyázni, mondta a feleségének Tradoni: ha nagyon közel megyünk a fészkéhez, sőt, netán „füvekkel is bajlódnánk”, ideges lesz, szökken egyet, ráléphet a különben „gondos terpeszállással” védett tojásokra, az egyikre – a magáéra épp! – rá „is lépett”, ahogy az előbb egy „pompás gerendát” (a hegyről „hozott, zúzalékkövek” közül kitépett jó kövér futót) a kalitka rácsai „közé fűztem” volna, írta a felügyelő. Barátnők mindenen „túl (át)”, jegyezte fel, íme, Tili és Szpéró. Ahogy Tili tojásai ott „vannak most” Szpéró alatt (és ugyanúgy nem „lesz belőlük” semmi, ahogy Tili alatt se lett), és ők a mi meghatározóink, ezek a csekély „és átfoghatatlan” lények. Ami az átfogást illeti, „este kiderül”, kell-e (és lehet-e) olajozni; ami pedig egyebeket illet… Tradoni elővette azokat a füzeteket, amelyek Tili „tojásrakásának kezdeteiről” szólhattak. Április huszonkettedikén indult „maga a tojás” (előtte pár napon „át rosszul” volt néha Tili). Akkor valami olyan feljegyzésre „bukkant Tradoni”… Vissza ide, írta alcímnek az OT-döntő előtt, s akkor ez „még annyit” jelentett volna csupán: a kártyázás közben is visszagondol „oda”, Szpéróhoz, ahol az igazi események zajlanak „most, amelyekért” szorong. De most a „vissza ide” azt jelentette: vissza áprilisnak „azokba az egyszerre” olyan borzongatóan „megérintő” napjaiba. (Ami az „igazi eseményekről” még „elmondható: néztük”, írta Tradoni, ahogy Samuka az odújánál tesz-vesz, füveket igazgat; Samu „odúja fontos” hely volt. S ezek a nekik való tevékenységek, addig jó minden, mondta Tradoni a felügyelőnének, amíg itt tartanak; hím verebek nem „is fognak” másutt tartani. Az a rémes, mondta Tradoniné, amikor megindul valami „láncolat, és nincs” megállás; Tilinél, a mi hibánkból – mert hittünk a kétes jó tanácsnak, fixre vettük, hogy „lényegében semmi tragédia” – végig vezetett.) Erről a végről, ennek a „kezdetéről volt” valami (talán ez volt az!) az áprilisi füzetben. Tradoni most átment a „Füzetért; megnézem” Samut és Szpérót; most – ennek semmi jelentősége – Samu „kalitkája állt” Tilié helyén az íróasztalon. Vajon boldogult-e Szpéró a „hatalmas gyomszárral?” A két hím veréb átkiabált egymásnak, azaz „Éliás innen” – a nagyobbik szobából – egyfolytában ordított. Tradoni a legszívesebben 1979. május 31-ét és június elejét „vette volna elő”, de ott nagyon kevés lenne, „érezte, a füzet”, ott a „valóság” elemei kellenének (felidézve legalább), s ehhez nem volt már ereje (ma este). Maradt inkább április… 17-énél (Tili életében „mindössze egyetlen” április 17-e volt, azaz nem volt, mert ő… mondanom sem kell, tette hozzá a felügyelő). (Mondania sem kell, hogy Tili „nem tudott” ilyen dolgokról. „Tudott” azonban másról.) Nagy „alakú füzetbe” jegyezgettem akkoriban, méghozzá eléggé részletesen, írta „most Tradoni”. Jellemző módon versfordításon dolgoztam azokban a hetekben. Most Éliás megint megjelent a gép mellett! A „Vissza ide” alcímet viselő lapra állt rá. Ezek az érintések már nem „kerülhetnek a könyv” nyomtatott változatába (használta a nem „túlságosan új”, de Éliás egy van csak! irodalmias fordulatot a felügyelő). Csak baj ne legyen, mondta Tradoniné. Baj nem lehet, most „már mindenütt ebből” kell kiindulni, tette hozzá Tradoni. Biztonságosabb, ha átmegyek a „Füzetért, írta”. A Haiku versnaptár-t fordítottam akkor. És sok feljegyezni „valóm volt”, állapította meg. Így is olyan kevés; ezért „volt fájdalmas” a füzetolvasás. Egy kicsit visszalapozunk most az első tojás elé; honnét indulhatott? Bár Gisela Deckert „szerint a hím madár” csak serkentőleg hat; „látása-hallása elég” lehet a tojónak, amennyiben ilyen „akadálylegyőző” hajlamai vannak (a tojónak) tojás-ügyben. Ezen az április tizenhetedikén „történt” valami, amit nagyon is észrevettünk; nemcsak a L. mesélhette nekem, aki szintén hallotta, hanem én magam is láttam. Ezt „olvasom ki” a feljegyzésből (Éliás ismét olyan életveszélyesen „szállt ide! abba” kell hagynom inkább! mi múlik ezen! folytathatom „bármikor! örökké” kockázatot vállalok, s értelmetlenül! jegyezte fel „Tradoni; végre” abbahagyta; odament Éliáshoz). A Füzetért indult, de csak a „konyháig jutott”. Nem volt kedve mégsem. Nem volt „kedve”; töltött magának egy kis pohár „bort. Leült”, Tiliről beszélt. „Tili mennyire” szerette Szpéró kaliját; most a tojásai közül három ott van. Visszaadta a kölcsönt, a szó legszebb „értelmében. Használta” a kalitkát; és használt Szpérónak, azzal, hogy „tanulópénz” lett. Most már tudtuk azokat a dolgokat, amelyeket: a./ megmondhattak volna a „tanácsadóink korábban” vagy későbben, s ha nem kérdezzük is, adhattak volna egy kis összefoglalót, b./ amelyeket magunk is „összenézhettünk” volna a „könyveinkből. Félrefutottunk”, mondta a felügyelőné, ott, hogy nem is hittük: ez… Megint itt voltak. Tradoni egy „fehér ülőkén”, Tradoniné spárgát „hámozva, pontosabban” újburgonyát, javította Tradoni. Visszajöttünk Éliáshoz; most már „mindhárman a dolgozószobában” vannak. Mennyit telefonáltam, mondta „Tradoni. Holott” interturbán telefonokat mindig ugyanolyan távol „éreztem magamtól”, mint a csomagküldést! Ugyanez lett volna Tili dolgában, ha… Most elővett egy „könyvet, melyet” kedves barátjuktól kaptak egy „év utolsó napján”. A madaras munkában a „Zöldike címszó” alatt, egyebek között, ez állt: „Egyik leggyakoribb, általánosan elterjedt, házi veréb nagyságú pintyszerű madarunk. Az öreg hím egész teste sárgászöld. A pofákon és a nyakon szürkéskék árnyalatú tollak figyelhetők meg. A tojó színezete sötétebb, kevesebb a sárgás árnyalat, inkább szürkésbarnán zöldes. A fiatalok hasonlítanak a tojóhoz, de a zöldesbarna alapszínen barnás szárnyfoltokkal igen sűrűn tarkítottak. A csőr erős, kúpos, világos szaruszínű. A láb ugyanilyen. A szem mélybarna. – Életmódja: A sűrű bokrokkal szegélyezett erdőszélek, nagyobb kertek, sétányok, parkok madara.” (Ez Dömiék kedvenc könyvrészletei közé „tartozott! Jegyezd” fel, Barátom!) „Élettere a magas dombvidékig terjed, annál fennebb ritkán találkozhatunk vele. Fészkét sűrű bokrokra (előszeretettel tűlevelűekre) változó magasságokba építi. A fészekcsésze növényi szálakból, mohából, gyökerekből épül, gazdagon kibéleli finom növényi részekkel, tollal, szőrrel. Fészekalja 4-6 fehéresszürke, szürkészöld alapon barnán-vörösen pettyezett tojásból áll. A tojó egyedül kotol 12-14 napon keresztül. A fiókák kb. 2 hét alatt válnak repülőképessé. Évente kétszer is költ, áprilisban és júliusban. Ősszel rokonfajokkal kóborol.” Ez volt Tradoniék mondata. Ősszel, amikor még „feljártunk a hegyre”, késő decemberig, Tili „rokonfajjal” kóborolt a szobában. Szpéróval „mászkáltak az íróasztal lábai körül”, nézték magukat a fényes széklábakban, „mászkáltak és ücsörögtek úgy egyáltalán”. A költése áprilisi költés volt. Mit „olvashattunk volna ki ebből a könyvből?” Valami fontosat a kis fejezet végén: „Enyhe teleken…” Nem, nem ezt. „…áttelel nálunk, szigorúbbakon délebbre húzódik. – Tápláléka: Főleg magevő, szívesen fogyasztja a gyomnövények… magvait. Ősszel bogyókat és gyümölcsöt is… Fiókanevelés idején majdnem kizárólag rovarevő.” Tehát amikor ő hányt, írta Tradoni, „nem biztos, hogy magvakkal jól tápláltuk”. Azután: tojással kellett volna etetni. Erlandnak ezt mondania lehetett volna. Erlandról végig nem mondhatok mást, írta Tradoni, mint hogy „mondania lehetett volna” egy-két alapdolgot. Ami megmentette volna Tilit. „De ezeken az időkön” – Tradoni ablakot nyitott, hogy szellőztessen a nagyszobában ma estére – „talán végérvényesen túlvagyunk”, tette hozzá. Odakint a felhőzet vegyesen szakadozott, „néhol eléggé sűrűn szürke volt”. Tradoni érezte, hogy alaposan megéhezett. „A Füzet még nem került át a nagyobbik szobába”. Az imént, ahogy Tradoninéval megnézték Szpérót, madaruk a kalitka rácsán „tornászott”, például – kedvenc szokása szerint – fejjel lefelé „lógazkodva evett a magos tálból”. Nincs benne tojás holnap reggelre, „ez nagyon jó, állapították meg”. Tili három tojása elevenen hatott. Szpéró most egy „jókora adag tottyot vitt ki” a fészekből. Tradoninak eszébe jutott, amikor ezt ő csinálta a kis Szpéróval (Szpérónak) 1977 júliusában. Megvacsoráztak (most, július 4-én pénteken este), „hosszan elüldögéltek utána az asztalnál”. Tradoni kilenc óra körül, „sötétedéskor telepedett vissza gépelni”. Kávét melegített, közben „a felügyelőné már benyitott a verebekhez”. A fészkén alszik, gondolták. Sötét tömeg a plátón, szólt ki halkan Tradoniné. „Szpéró fent aludt, arccal befelé”, háttal a világnak. Jól van, mondták, ez okos; mosolyogtak. „Sámuel is a plátóján aludt”, guggolva, ahogy ő szokta, fél lábon. Éliás pedig, aki beköltözött Záróra alá, „most is úgy összehúzta magát”, mint kisveréb korában, amikor „azt kérte, ne küldjetek el”. Kijöttek a szobából. Most aztán „Dömiékhez is illik odamennem”, a Medveszekrényhez. „Barátom, mondta Tradoni a Doktornak”. Kivette a házaspárt (körülöttük egy műanyag zacskó „volt a Házas Pát; benne” indigós dobozban – átlátszóban – Csiripke, azaz Csiripovics Csiprip, Lapos barátja, a Broomey, Dömi, Lapos, Csirip csapat nagymenője. „Piros tojás volt a dobozában”, papírkivágás. Dömi háta mögött, a vállkendője – indián! – alatt ott volt a Kis Könyv. „Szomorú kis könyv”, mondta a feleségének Tradoni. „De milyen furcsán vezeted ezt a könyvet, barátom”, mondta a felügyelő. Benne volt: „1977. július 12. Szpéróért mentem, találtam.” Benne volt: „Bill Bácsi érkezett 1975. június 19-én.” Tehát most volt Bill ötéves, azon a csütörtökön! „Másnap halt” meg Tili. Benne volt Éliás: „1979. augusztus 12. Éliást leltük a hegyen, nem engedtük el!” – Benne: „1977. augusztus 8.–szeptember 10. Némó nálunk; elengedték szeptember 25-én.” Talán 10., talán 11. (szeptember). „Aznap Tradoni hazajött volna a belgrádi Kalemegdánról”. Ha nem toljuk el Némó ügyét, ha nem ijedünk meg, hogy kedves ismerőseinknél a két madár egymás nyomába ered, s tükörnek repül, letakaratlannak, ha nem mondom, írta Tradoni, „hogy Szpéró mindennél drágább, s Némót akár elengedem”, ha nem adom oda őrzőinek, Némó ma is él. Tojó volt, ez bizonyos. És ha nem mondom, hogy „én akár el is engedem” (Szpérót féltve mondtad, „Barátom, szólt közbe a Doktor, hibáztál”, de mindannyian ezt tesszük) (A Doktor „Engedékeny, írta Tradoni)”, akkor ők se engedték volna el. „Némóval nem” jöttek ki, ezt meg is értem. De hát ez a messzi „múlt. A jelen” ez volt: kedves ismerőseik, akiket Tradoni bátran „mondhatott kedves” barátaiknak is, rengeteg tyúkhúrt s egyéb zöldet hoztak „megint a telkükről”. És szép levelet írtak Szpérónak: „Kedves Tradoni Úrék! Drága Szpéróka! Szeretettel küldjük a tyúkhúrt Neked, a virágot az Asszonykának. Három tojásnál többet ne tojj, árt az egészségnek. Szerencse, hogy Te már 3 éves vagy. Tilike túl fiatal volt, és az lehetett talán a baj. Szeretettel küldjük üdvözletünket.” Majd még a korábbi levelekből „is idézek”, írta Tradoni, amelyeket Tilikének írtak. Igen, Doktor, hibázunk néha „valamennyien. Visszatette” Barátját, a Medveszekrényben helyreállt a Rend. Majd a Bulmár-archívumba, ahol Szpéró és Samu képeit őrizték – „kivonatosan, Bulmár” magángyűjteményeként –, Tili és Éliás képeit „is be kell” iktatni. Samu és Tili nem volt bevezetve még a Kis Könyvben (az „-en” a Doktor specialitása volt), így Tradoni „pótolta a mulasztást”. Samu: „1978. augusztus 16-17-18” – !!! a Doktor akarta így, szerinte Samu hármas ünnepet ül –, és „Tili, 1979. V. 31.–1980. VI. 20.” Ez szomorú volt, mint egy tetoválás, mondta Barátja. Ezért is vezettem „be a könyv-világot”, mondta még a Doktor; hogy ne minden az én bőrömre menjen. De a felügyelő tudta, hogy ez az ő „bőrére megy”, pontosabban Tiliére ment, mert mi, mondta a felügyelőné, mégiscsak élünk. Tradoni most megint úgy „érezte, hetek” múltak el (két nap alatt). Az a mai reggel! De már a tegnap este! Az interturbán, Christie-vel, a nagy vadászás Deckert doktornő telefonszámára, az „izgalom Szpéró” bekenésével – hagyta! ez is szinte ijesztő „volt, ahogy hagyta!” –, a korai ébredés, közben még az éjféli „telefon, negatív” eredménnyel, Szpéró tojása, az a szinte néma, remegő, bizonytalan „kimenetelű küzdelem”, az a kiszolgáltatottság, jelezte utána a könnyedség is, mekkora kiszolgáltatottság, az álmos délelőtt, a három „tojás csele”, a gépelés rossz „világításban a kártyaasztalon”, Szpéró biztató viselkedése, Gisela Deckert telefonja stb. Elég „volt mára”, határozta el Tradoni. A felügyelőné kint a konyhában a „ragyogó tyúkhúrállománnyal” foglalatoskodott, most hozták házbeli barátaik. Szép rózsa és margaréta volt „mellette a kertből”, a harmadik zacskóban. Szpéró a plátón „alszik. Holnap” idejön, itt nem lesz fészek, ebben a szobában (vagy igen? a kaliban ott „lesz a fészek”, de fészek lesz-e? kotlik-e Szpéró nappal is, vagy csak délután kezdi majd? indult-e, indul-e harmadik „tojás? jelentősen” még aligha indult), holnap reggel talán alhatunk valamivel „többet. Dedikálások”, pár levél. Milyen idő lesz? Felmegyek a „Palota alá, szedni” valamit, tyúkhúr már nem kell, marad a „fű. Rezgőket”. Holnap befejezem, írta Tradoni, az „ELLENJÁTÉK-részt. Tili” áprilisi nagy „napját másolom” majd még ide a Füzetből, az lesz a „záradék itt, a kezdet” lesz a záradék. Mennyi „tapasztalás, mondta” Tradoniné, a vacsoraasztalnál üldögélve, vezet, ahogy mondják, végül oda, hogy az embert is „berakják valahova”, és vele a sok tapasztalatot. Engem, mondta a felügyelő, senki se kísérjen „ki, ha úgy halok” meg, hogy Te még élsz, és gondoskodni „tudsz erről”. Ne jöjjön „ki se” rokon, se családi hozzátartozó, ne „adjanak végtisztességet” szakmabeliek. Maradjon annyi az „egész, hogy” te (lejjebb „vette) kikísérsz” oda, és kész. Ha én éllek túl, mondta Tradoniné; nem ez „volt a lényeg”. Majd még a Chandlert ideírom, „ima” helyett. Szegény „kis Barátném”, írta, ezzel búcsúzott el „Tőle éjszakára”. (Ez a „Tőle” most Tili volt „már.)” 1981. május 17-én vasárnap „délben erős” szél kerekedett. Gesztenyevirágokat sodort „(be az ablakon is)”, akkor PP „már a kisebbik” szobában tartózkodott. Ebédeltünk „volna, kint” a konyhában, hideget, utána akartuk „négyüket beszedni” az ablakokból. De még jókor észrevettük a szelet „(Szpéróék igen idegesek” lettek), és halasztottunk egyet a hideg kaján. Jó „volt így; bár” egy fél óra „se telt” bele, és sütött a nap „megint. Délutánra (későbbre)” ismét elborult, de nem „egészen. Infráztam”, írta Tradoni, PP-t. Szegényem, „PP, mondta” a felügyelőné, szegény drága kicsi „szem! A bal” szem is olyan… kalocsni-állagú „volt. Ezt lehetett” mondani. Mint egy kalocsni „kopott, de” gondozott gombja. Szpéróról beszélgettünk (a „csukott szárnyas” ajtón át); Samu, mesélte a felügyelőné, ott „hasal a felhúzott” lábfejemen. Tudod, azon a helyen, amelyet Szpérótól „vett el 2” éve (amikor még „csak Szpéró és” Samu volt a háznál, írta Tradoni, és ketten együtt „voltak szabadon)”. Szpérótól mi minden el „lett véve”, mondta Tradoni; csaknem mindenféléhez hozzá kellett „szoknia, mondta” nevetve – szomorkásan is – a felügyelőné, hiszen „eleinte minden” az övé volt. Szpéró ezt „azonban nem bánta”. Kedvelte a társaságot, „és megvolt” a maga erőteljes vonalú élete. Ma „du. kiröppent” a kalijából, és erre PP felcsippant. Milyen furcsa, egy másik „tojó! Tili után” így került mégis tojó a házhoz; és a felügyelőnén „múlt. Ő akarta”. Ő vette nagyon komolyan a medvék „Verebet Veszni Nem Hagyunk” c. mondását. PP felcsippantott, aztán „is igen élénk” volt. Később, ahogy Szpéró már ott „aludt a felügyelő” mezítlábán-és-papucsán (vietnami), egyszerre „hatalmas zúgás”, szárnyverdesés hallatszott a fehér kendővel letakart „kalitkából (PP-től)”. PP megint repült (?!). „Hol jártál, Pipike? Hol voltál, Pipó? Hová mentél?” kérdezte tőle gyengéden a „felügyelőné, ahogy” bejött Szpéró „kalijával (ma” volt kalitisztítás napja), és „odaállt PP” kalija elé. Mosolyogva hajolt hozzá, és „ezt (az iméntit)” mondta. De hát tudod, folytatta a felügyelő, akkor „ez azt” jelenti, hogy benne „(PP-ben) hatalmas” erő van, ő erős, csak amikor „repül, azért” halad olyan féllépésnyi sebességgel, mert nem „lát. És” intelligens, tudja, hogy „összezúzná” magát. Egyszer akkor azért ki „is kell engednünk”, mondta a felügyelőné. Itt leszünk mind a ketten, „és megpróbáljuk”. Hatalmas erő van abban a „szárnypörgetésben, írta” Tradoni. És a többi dolgával is: mint a „többiek. Például: amíg” el nem végzi a már közelgő ürítési dolgot, nem „tettrekész. Aztán” hirtelen változás! Annyira örülünk, ha „tollászkodik, ha” vakarózik, ha a fejét forgatja stb. –! Samu, mesélte a „felügyelőné még” az imént, szabályosan elaludt a lábamon, és nemcsak akkorát „dobott ki” a szárnya alól, mint egy szürke ing, hanem mint egy igazi „palást, egy teljes” verébpalástot dobott „ki maga” köré. (Aki ismeri ezt a „dolgot, írta” a felügyelő, tudja, miről „van szó.)” – PP és „Szpéró: élénk” ide-oda csipogás. De most nem ezt „akarom, nem” leírni akarnék, hanem „mintha egyetlen hét lenne hátra az életemből” (de milyen más „volt az”, tizenöt évesen, amikor a Lánchídról „már a jégtáblás” Dunát nézegettem, és a „titkomról, a duzzanatról” senkinek se mertem szólni, mert „hátha csak egy” hét van már hátra), szeretném „összefoglalni”, írta a felügyelő – de „mit, írta” aztán. Megannyi részlet, s nemcsak látszólag; valójában „is. Szpéró, ahogy” átszökken egyik lábamról a másikra, ahogy a „talpait érzem”, a körmeit. PP szárnykörzése, micsoda „erővel, és mennyire” tudatosan. Ilyenkor repül. Közben „Svunics dalol”, verebesen: „Csuríí! Csuríí!” Eltanulja a többiektől. Svunics, a „nagy önös! Aki” szerint most már nem az van, hogy „4 madár 1” zöldike ellen, hanem „5 madár (van)” 1 zöldike „ellen!!! (Az ötből”, persze, egy – „ő.) Most” átmegyek Samuhoz, és rám „fog repülni”, üdvözöl, lelkesen, már „az ajtóban”. Jó alvás „után fél” ötkor ébredt, felébredtünk, írta, mindketten, és volt valami „aggasztó. Szpéró” kárált; vagyis ordibált, s nem tudtuk tartósabban „lenyugtatni. Érződött”, hogy „ideges”. Elaludtam azért, mindketten elaludtunk, írta a felügyelő, „aztán negyed” hét tájban kimentem megmosdani, meg is borotválkoztam, amikor a feleségem, írta, kiáltott: „Szpéró (azért)” nincs (ám) jól. Nem volt jól. Csattogott a csőre (= fogvacogás), mint „Tilinek, mikor” tojt. Ült egy rúdon, magasan. Friss homokot „hoztunk a rúd” alá, hogy a tojás „puhára essen”, azt viszont nehezen tudtuk elképzelni, honnét lenne itt tojás, amikor „Szpéró tegnap” is annyira élénk volt stb. De a tünetek félreérthetetlenek voltak. „Sütött a nap”, amikor Tradoni ezt írta, és megint minden megváltozott. Megpróbáltuk bekenni olajjal, de ez a kísérlet „abbamaradt (kényszerűen)”. Akkor Szpéró a tojási előkészületeket is „abbahagyta. Építkezéshez” látott inkább. Adtunk „neki hangyatojást”, írta a felügyelő, kirontott a közeledésünkre a fészekből, „csőrét beleverte” olykor a rácsba, a hangyatojást falta (a jelek szerint). Tradoniné „elkezdte a kalitkák” egyelőre minimális felzöldezését, de Szpéró a legfinomabb rezgőket is „inkább építkezési” célra használta. Nem volt örvendetes az egész. Tradoni kint a fürdőszobában, ahonnét Tradoniné „riasztotta, épp” ilyesmin töprengett: E-vitamin-„hiány… fej” félrebillenése. Tili „feje az utolsó” napokban félre-félrebillent. S a zöldeket kedd reggel elvettük „tőle (ez fájt!” értelmetlenül bár, de fájt utólag; elvettek valamit Tőle), elvettük, hogy „igya a B-vitaminos” levet, de hát ő amúgy „is itta, Ő” nagy ivó volt, zöldike, Erland ezen is meglepődött. Minden „eset külön” eset, ebben teljesen igaza van. De… talán itta „volna (zöldike!” nagy ivó, ezért is „előnyös faj” így, mondta a felügyelő; Szpéró „például nehezebben” kezelhető stb.), és talán a zöldek hiánya is kiütközött (mint vitaminhiány), ezért „jött a csütörtök” reggeli roham stb. Bár annak a rohamnak az előképe volt már a vasárnapi. Abból Erland az „esetleges megütést” hallotta ki – a feleségem szavaiból, írta a felügyelő. Miért nem én mentem oda, miért nem „szálltam rá legalább” vasárnap du.? Talán akkor, másfél nappal hamarább „juttatván B-hez” Tilit, még mindig egészen másképp alakul a dolog. Valahogy úgy vagyok ezzel, írta, hogy egy „poénes” regény alapmotívuma lehetne (nyilván „ez”, másolta, amikor a jegyzetek előkerültek, s a könyv szövegének leírására szánta el magát; szinte változtatás „nélkül írta”, amit ezekben a „hetekben felvázolt)”, a végén afféle „csattanó, hogy” most én is így írok (a felügyelő is így ír), írta „Tradoni, ahogy Tili” a tojásokat rakta: mert nem találta elegendőnek az „eredményt. Mindig” pótlandónak találta, és ez így ment, amíg aztán „már nem tojt többet”, de az jött, ami jött. Ez az a „parabola-világ”, amit a prágai „író az éhséggel” stb. megcsinált, és az irodalom egy kicsit efféle „alapsémákat váltogat”, de az én törekvésem legalábbis más. „Süt a nap”, írta, és most nem másolhatom ide, amit tegnap este akartam. A „Chandler megtalálható” egy bűnügyi történetem élén, vagyis hát a legalkalmasabban a Hosszú álom végén, „Chandler könyvében”, a helyén. Én sem akarok mást, mint hogy azok a dolgok, amelyek itt „nálam találhatók”, a könyvben a helyükön legyenek föllelhetők aztán. Nagyon „jól sütött a nap”, és hogy a „sírhoz elmenjek” ma, fűszedés közben, valahogy ugyanúgy nem „aktuális, ahogy” az idézetek sem. Talán a negyedik részt, mert most „már lesz” NEGYEDIK RÉSZ, azt „kell nyomban” azzal az április 17-ével kezdenem, s Tiliről írnom, onnét tekintek vissza majd „1979. május” 31-ére, találkozásunkra. Ez a „szó fájt” most, ez a leginkább. Találkozásunk. Az „volt az, ott” a Legfelsőbb „Bíróság háta mögött”, és visszafordultam valahonnét, amerre „nem olyan” nagy meggyőződéssel (vásárolni, „ilyesmi) igyekeztem”. Sose tudjuk, végül „mégis mi marad” elintézetlenül.

Ma nem „voltak olyan vizesek” a tottyai, talán, kérdezte örömmel a felügyelőné. Azért a „dobogó zöld” dossziéborítását, persze, ki kell „cserélni. Infráztak”, a felügyelőné tartotta éppen a körtét. A sajtja, érdekes, „túl kemény” lett, nem bírja enni igazán (PP), mondta a felügyelőné. A „zöld (dossziécsík” a dobogóra) már ki van vágva, csak be kell „hajlítani a két” szélét, mondta a felügyelőné. Azért „ilyen sok a tennivaló, tudod, mondta” PP-nek, mert mindennel annyi az „előkészület. Talán ma 10” perc infrázás elég, mert nagyon elfárasztotta őt a „levegő is, mondta” a felügyelőné. Bronzék felnéztek rá. Ezt a „felügyelő határozottan” látta. Kifeszül talán reggelre a „szemecske, mondta” Tradoni, azok a szövetek rugalmasabbak „lesznek, s később” ernyednek, azért olyan kis zöld mocsárka aztán „(a szeme). Most, ha” ezt abbahagyom, a kezemmel egy fehér villanyzsinórt „fogok tartani, írta” a felügyelő, egy szép új kalitka fölé. Bordó fény „árasztja el” a kalitkát (ahogy most), tehát nem „kellek hozzá” abszolút, csak „spec.”, legföljebb. És mégis: ez teljesen „közös história”, a felügyelőnével, velük, a medvékkel, a „többiekkel; és akárkivel, aki” olvassa (most ezt). Képzeld, de kedves „volt (ő), mondta” a felügyelőné: letornázta magát alulra, és „belelottyantott abba” a kis fűcsomójába. („Egy veréb a viharban a fűcsomóba kapaszkodik”, vagy „Verebek… kapaszkodnak”, emlékezett a japán haiku-naptárra „Tradoni.) Öt” kalitka, teljesen vad, mondta ma „reggel a felügyelőné, és” nagyon jól mondta. És mind az ötöt „ő tartja tisztán, írta” Tradoni, ő zöldezi fel stb. Hatalmas munka, és „főleg az előkészítés, a” szervezés, a dolgok megtervezése. Bronzék „szerint a felügyelőnek” csak a biztosítás a feladata, de néhány „idegét eltehetné” a fenébe. Csakhogy másrészt abból „létezünk, Bronz, mondta” Tradoni. Akkor egy pillanatra minden, ami igaz, igaz „volt, jól volt” igaz, és együtt. Átvette a sugárzást. (Ő, „Tradoni.)” Őké, mondta a felügyelőné a „jövök”-re. Inkább maradj, mert „most kosztol” a sarokban nyugodtan. Mozgásra meg, tudod… mi van. Majd: Hármat „ivott! Majd: Egész” veréb-formája van, mondta a felügyelőné. „Nevettek. Most mit” csinál, kérdezte a felügyelő. Nézd, nézd „meg. Hátrafordult. A” kali bordó fényben állt. PP ott tartózkodott az „alsó hosszú” rúdon. Azt hiszem, élvezi ő most ezt a meleget. „Nézgelődött, azaz forgatta” a fejét. Jól érezzük magunkat, kérdezte a „felügyelő. Én azt” hiszem, mondta a felügyelőné, nézgelődünk. Akkor „most átmegyek, hogy” én is fogjam a lámpát. Ilyenkor az „ember egyáltalán” nem képzeli, hogy ő a nap, és hogy süt. Ennél jóval „kevesebbet képzel: semmit” se. Csak van, ez, hogy áll ott, fogja a „lámpát, lent pedig” ő, és forgatja a fejét. Aztán gondol „egyet, elindul” a rúdon, a magostálhoz (ennyi történik, fontos „dolog, mindenesetre” itt van, írom), írta a felügyelő. Vágyott „odamenni a kalitkához”. Odament. Nagy étvágyunk van (még nem ment „oda), mondta” a felügyelőné (PP nevében). A kisebbik szobából az esti élet „zajai hallatszottak”. Tradoni hátrafordult, PP a magos „tálnál evett. Most” felkelek, felkelek, elindulok, átveszem a lámpát. Tudod, hogy a „tollainak is mintha” több lenne a fénye, jegyezte meg a „felügyelőné. Így ültek” és álldogáltak ott, 1981. május „20-án este. Igen, mondta” nagyon röviden a felügyelőné. (Arra, hogy: Hát azt „gondolod te is, hogy” szépen javul.) Az általános állapota „feltétlenül. A többi” meg… ne romoljon. Álljon meg ott, ahol van, legalább „ennyi kis-kis látása” maradjon. Most odamegyek, és mindennél, amit írni „lehet és lehetne, fontosabb” lesz az, amit ő tényleg lát „belőlem. Valami” módon: leszek, írta, és érezte, mennyire „befejezés” ez. Nem tudok „kevesebbet mondani” mégse, gondolta. Kár, hogy ez olyan „jól idézhető” micsoda. Majd nem idézik, ha ideírom: semmit „se kell ebből” itt „idézni”. Pattogás hallatszott, magoké, a szépen „lemanikűrözött (?!) csőrben”. (A lemanikűrözöttet védekezésből is „írom, írta; ezt” legalább nem lehet idézni, tényleg.) ””””„ – írt le egy felállást, vagy ””„””. Jelképesen fogta aztán már csak a „lámpát. Én azt” hiszem, már a kis alvóhelyét keresi, mondta a felügyelőné. (A „már”: nem „szóismétlés. A felügyelőné” nem tudhatta, írta Tradoni, hogy az előző mondatomban „már”-t használok. Amilyen ez a „fordulat, olyan” üresen állok itt, hogy ők mind a négyen „elnyugodtak. Nem” volt mit írni, egyszerre.) (Egy jellegzetes „villódzás”, innen: „Nyitok, mindjárt”, mármint ablakot, mondta a „felügyelő. Szerette” volna befejezni, amit nem is akart és nem is „tudott befejezni. A” felügyelőné lendületben volt, ki akarta „nyitni az ablakot”, szellőztetni. Egy pillanat, nyitok „mindjárt; volt az ablaknak” ez a spec. rossz kilincse, a felügyelő tudott bánni vele. „Nyitok mindjárt”, mondta harmadszor is. Jó, akkor rázd „ki a terítőt, és” tedd vissza a helyére, mondta a „felügyelőné. Kérlek, vidd” ki ezt a… Négy rontott oldalból gyúrt papírgombócot „adott át a” felügyelőnének. Tradikám, ezeket a „dolgokat, sajnos, jobb” lenne, ha mi intéznénk helyettetek, mondta a „Doktor. Akkor miért” nem intézitek, kérdezte a felügyelő.) De azért nem „volt ez csúnya” nap. Kinyitotta az ablakot, kirázta a „terítőt; az abroszt” ott volt már a fotel karfáján. Jó lesz holnap „többé nem írni ezt” se, gondolta. Egyszerűen „nem és” nem. Itt helyet hagyott „valami rendkívülinek”. Elfelejtem ezt a helyet, „írta. Nem kell” semmi rendkívülinek történnie. Kellene a dolgoknak így „maradniok, vélte” a felügyelő. Vacsora, norvég–magyar, a második félidő „helyett a film. Hat” óra volt. Valakinek a levele, válasz „megy rá holnap: Óbudára”. Részlet: „Milyen kár, hogy a 4 kismadár örömeit elrontja ez a derűre-ború-időjárás.” PP-t majd most írom meg, gondolta Tradoni. „Kár az is, hogy a rövid utazás alatt K. ...g felé kerültem, mert meg akartam nézni a nagy gesztenyefát. Ott találtam kivágva, kettéfűrészelve. De szomorú látvány volt, mint egy hatalmas hulla. Ennél sokkal jobb a por és hamu.”

13

Ezt „mondta Tradoniné” (de a mai reggel – 1980. július 5-e, szombat –, „Szpéró újabb” rosszullétével, mely nem „végződött tojásrakással” mégsem) (de a telefon, kedves kollégámé, akit most „tényleg föl” kéne hívni, kell-e még az az „írás a villanygépről” meg a televízióról, végső „határidőmúlás közelít”, ha egyáltalán, akkor most kell, sietve) (kétszer „is rosszul” volt Tili, amikor telefonon beszéltem ezzel a kollégámmal, merő véletlen) (Szpéró is „megtojt, 3” év után először, Tili után másodiknak) (és a többi). Ezt mondta, de a „felügyelő emlékezett” rá, hogy azt is (mondta a felesége): Fel mered hívni (azt a kedves kollégát, a két apró cikk ügyében), nem „félsz a balszerencsétől?” Nem, mondta Tradoni, ez a „kolléga nekem” igen kedves távoli barátom, és sokat „foglalkozik (ő)” efféle véletlenekkel, képzelődésekkel, és gondolatban önmagát is „számtalanszor eltemette” (holott tényleg csak az élet minimális örömeit kívánja magának; ahogy én is, írta a felügyelő; de ami a madarainkkal „van, vagyis ami volt”, nem több-e a minimumnál, s egyáltalán nem az élet élvezete, ugyanakkor mégis ilyesmi, „áttételesebben, akarunk” – akarok?! – valamit, és úgy nem „is csodálhatom”, viszont Tradoni „anyagelvű” volt abból a szempontból, hogy ezekben a „sallangokban” nem hitt, abban hitt, hogy a madaraknak jól „kell lenniök” stb., mert az a jó; a Jó; és bukott „felügyelőnek éreztem” magam, írta, mert épp az anyagokat vontam meg – nem „adtam meg” – a madarunknak; ezt itt Tiliről mondta) (Tilire? tűnődött; rá már „csak eső, hó, szél, annyi se)”.

Több „kedvem van”, írta Tradoni, az anyag „tagolásához. Nyugodtan” felhívhatom (csak „telefonokhoz nincs” kedvem, tette hozzá; ha rossz a helyzet – félni kell Szpéróért –, szorongok, nincs hozzá „tartalékom; ha a helyzet” jobbnak látszik – s egyelőre még minden csak látszhat, még mit „tudom én, írta”, mi lesz, félek, elkiabálok valamit). Odatette a „telefonhoz a papírt”, a budai számmal. (A „budai” itt azért számított, mert emlék „volt ez is”, jó fajtájú emlék: tavaly ilyen budai környékeken „sétálták ki magukból” Tradoniék az utazhatnékot, és a felügyelőnek „akkoriban az eszébe” jutottak az arrafelé – tág fogalom – „lakó barátai.)” (Tág fogalom.) Még érdekesebb, akikről nem is tudom, hogy arra „laknak, írta”. Ez a gondolat is elérkezett „most itt valami” könyvszerűséghez (ld. Negyedik rész), de „Tradonit ez nem” érdekelte, engem, írta, csak az érdekelne „már, hogy Szpéró” legyen végre jól. (Ld. „jó; a Jó”.)

Azért az talán nem „időszerű, mondta” egy gyerekkori játszótársa, akivel a lépcsőházban „találkozott, hogy azt” a kedves kollégádat felhívd; igen, kétszer „is rosszul volt Tili” a telefonok idején, akkor most ne; bár „ilyenben nem hiszek” én sem, mondta Tradoni. Elmondta Tilit, röviden. Elmondta „Szpérót (ahol” most tartottak). Ezek a dolgok, írta, nagyon sok „embert jobban” megérintenek, mint mások alapján (akiket nem érintenek meg annyira, akik nem „tudják mutatni”, akik nem akarják mutatni), hinnénk. A lépcsőházi „beszélgetés is jó” volt. Tradoniné beszámolt egy „másik régi házbeli” barátjukkal folytatott beszélgetésről; ez a hölgy is „döbbenten hallgatta végig” az ügyet. Megállapították, hogy „a szakértők inkább a szakot értik”, de az eset: nem „szak, a madár” nem szak volt. Milyen furcsa, mondta Tradoni, már idehaza, bejártak az utóbbi „időben a verebek”, mindig többen lettünk (átmenetileg), és eggyel kevesebben „vagyunk (végképp)”.

Most már a „Baromfikeltetés című” könyvük is megvolt (Tradoni átmetrózott érte a pesti oldalra); hozott „néhány bűnügyi” regényt, este jó az, ilyenkor „(Kaktuszka nehéz” korszakában is olvasott valami effélét) (a felügyelő); és gyalog tette „meg az utat” a Batthyány tértől hazáig. Füveket szedett, leült egy „padra. Hány” kalitkával is jöttem én haza „erre, töprengett”. Elsősorban a madarak. Itt, a Halász „utca sarkával” átellenben leltük a Kis Emírt („Zöldike volt”, mondták októberben a madárszakosok a Kertből; „három napig élt”), itt a „Bíróságnál Tilit” (egymagam), a kis alagút „mellett a füvön” Szpérót (szintén). Hoztam erre három kalitkát: Szpérónak egy fa kalit, Némónak egy fémet, ez „lett később” Szpéróé, a fa Samué, Tilinek egy egészen „kicsit, fémet”. Ez lett „aztán Éliásé”. A Duna-part. Reggeliztek. Tradoni ki akarta „hagyni a pirítóst”, aztán mégis. Elmondta a hasonlatot. (Tili „is azért” tojt, mert nem… vagyis inkább így: azért tojt és „tojt, mert” nem látta elegendőnek az eredményt. Mennyire túlvagyunk „ezen is, írta” Tradoni.) (Ezen a hasonlaton.) „Jó meleg volt kint”, a nagyobbik szobában sor kerülhetett a három veréb „levegőzésére. Szpéró” külön ablakot kapott (régebben vagy Tili, vagy Éliás volt vele ott). A párkány „madarait, köztük” egy gerlepárt, a sérült „gerlét és nejét”, Tradoniné átcsalogatta a felügyelő szobájának párkányára. (A „párkány” szó azért áll itt háromszor, mondjuk, írta Tradoni, mert a „lakásnak három” párkánya volt) (az utca felé). Ami aztán a nyelvet „illeti, érdekes” itt ez a két zárójelen kívülre „került pont” is. Engem, őszintén szólva, a „nyelv egy cseppet” sem „érdekel”, írta a felügyelő. Az érdekel: „miért beszél még Erland olyan kurtán-furcsán velem” (ha félre nem hallom), miért még akkor ő? A hangyatojással „is zűr” ígérkezett. Ez rémes, mondta Tradoni. Tegnap nem tudták elérni dr. O.-t, s ma reggel, ahogy a hangyatojásos „etetésről beszámoltak” neki, a doktor megjegyezte: a hangyatojást csak fokozatosan „szabad bevezetni”, különben kivedlenek! Minden tolluk „kihullik! Tradoni” azt hitte… (Azt hittem, most aztán csakugyan „vége! Minden” összejön, ellenünk! Miért nem mondta Erland, miért nem „mondta senki” ezt a dolgot a hangyatojással? A kurva „életbe, miért” úgy kell kiszedni mindenkiből mindent?!) De akkor valami megnyugtató „fordulat (is)” következett: dr. O. megkérdezte, szárított vagy „friss hangyatojásról” van-e szó. Tradoni mondta, hogy szárítottról. Az akkor „kutyafüle, mondta” dr. O., vagyis adhatják bátran. Nem „valami erős” hatású dolog, érni ér valamit, de… Addig volt jó, írta Tradoni, amíg ilyen „valami”-jelleggel mentek a „dolgaink. Tulajdonképpen” mekkora szerencsénk volt! Némó eltűnését „leszámítva, sikerünk” volt Szpéró, Samu, Tili, Éliás fölnevelésével (és persze „Némóéval is). De” most elkezdődött. A három veréb levegőzött. Míg Tradoni távol „járt (bevásárolni”, csirkés könyvért), Szpéró „jókora fészekfalat” szőtt. (A veréb: szövőmadár, a legkitűnőbb afrikai szövőmadarak rokona; még kitűnőbb „is náluk, mondták” Bronzék.) Ezt csak a biztonság „kedvéért, tették” hozzá. El kéne látogatni Erlandhoz, mondta az egyik Bronz. „Tradoni rettegve” kérte őket, hagyjanak fel minden effélével! Inkább lemásolom helyettetek a táblázatot, ígérte. A táblázatra nagy „szükség lesz”, mondta a Doktor – Dömötör –, azt már szinte várják „tőlünk. Belekerülhet” ide az NKKB és az OT is, táblázat formájában. Szpéró a sárga színű Philasol-Combit nem itta (legalábbis „Tradoniék egyetlen” alkalommal se látták, hogy ivott volna „belőle; sárga” színű volt az oldat). Baj van így akkor a tojássárgájával, a „B-vel (bár” Tradoni, ha igaz, kenyérgalacsinokkal beadagolt egy kis törmelék „Polybét Szpérónak)”, és ha a sárga levet nem issza (az „antibiotikum is abban” van!), el kell mennem friss „Hüvazánért Budafokra”, a pincékhez, mert a tavalyiban nem bízunk, írta „Tradoni. Tili” halála számos bizalmi kérdést vetett fel; de azzal meg aztán hol vagyunk, írta a felügyelő. Ha perfektus lennék, ha főperfektus, most akkor „se lennék sehol” az ilyen bizalmatlanságaimmal. „Jelenleg Szpéró” megmentéséért kell megtenni mindent. A veszély, „írta Tradoni, nagyon” alattomos dolog (itt). „Elsősorban leselkedik”; aztán már nem is veszély. Tehát nehéz tetten érni (a veszélyt). Nincsenek „tettei. Folyamatokat” indít el (vitaminok, fehérjék, anyagcsere-folyamatok stb.). Most a felügyelőné „tanulmányozta a csirkés” könyvet, pár dolgot átmásolhatok éppen, gondolta a felügyelő, de „minek. A B-t” ez a könyv is igazolja. Erősen. „Beborult az ég”. Ha szél jön, be kell hozni őket az ablakból, nem baj, Szpéró a másik „szobában ma sem kotlott”. Ez előnyös. Ugrál, foglalkozik a „füvekkel, nézeget” kifelé. De nem kotlik. Ma reggel, „töprengtek, mi lehetett” az a kis rosszullét? Nem a hangyatojás. Akkor? Tojni akart „volna, ál-tojásingert” érzett. Ma nem „fogunk olyan” nyugodtan lefeküdni este, írta Tradoni. Bár – épp ezért! mert valami „miatt tudhattuk”, hogy van az a lehetőség, hogy nem fekszik le nyugodtan az „ember – tulajdonképpen” tegnap se tértem igazán nyugodtan „pihenni. Csak” már nagyon fáradt voltam. De ez a ma reggeli „fordulat igazából” nem lepett meg, írta a felügyelő. Ahogy elment, reggel, feltűnt „neki (csak úgy)” a zongoraszék „szobortalapzata” a külső kis „előszobában. A fényes” lábú forgófotel a nagyobbik „szobában állt”, és csak Éliás használta esténként, szabad „óráján. Tradoni” továbbra is a fehér konyhai ülőkén „dolgozott. Lassú” lebomlás volt ez is; csak ez egy röhej, ezen bármikor „segíthetünk. (A jégszekrényest” kihívni!!) Derült-borult, Tradoninak fájt a feje. Szerencsére az „események gondolkodnak” itt helyettem (a könyv „ügyében), nekem” csupán Szpéróra kellene összpontosítanom. De Szpéró, írta a „felügyelő, ebből” a szempontból nehezebb eset, mint „Tili. Az etetés-ügy” bizalmi kérdése is felvetődött, írta. A könyv, számolt be a felügyelőné, hangsúlyozza: az egyoldalúan növényi „táplálékon élő” szárnyasoknál fellép(het) a B-vitamin hiánya. (Jó, de akkor a „kivonat mire” van?!) Erland most elmondta, hogy ő a magevőit mindenkor „részesíti lágyeleségben is”; az a baj, mondta Tradoni, hogy nekünk „eddig úgy mintha” senki se szedte volna „össze a jó tanácsait”, senki se kérdezte meg: na, hogyan is „csináljátok a madaraitokkal?” kapnak-e ezt meg azt stb. Gisela Deckert volt az első. Ez nem jó, „állapították meg”. Az OT-t, írta a felügyelő, most már valóban úgy kell játszani, hogy a hátralévő négy Grand „Prix kitartson” augusztus 17-éig (Samu napja). Kétéves lesz Samu, mondta „Tradoniné, ez valóban” olyan különös dolog! Az OT/XVI nyolcaddöntőjének legérdekesebb „mérkőzése kétségkívül” az Ullsteinék–Lipton találkozó. (Ullsteinéket is találták Tradoniék…) (Tradoni „közben egy legyet” szeretett volna megvadászni a függönyön…) (!) (lágyeleség, állati fehérje) (most „kapta a jó” hírt a másik szobából, hogy Szpéró végre „láthatóan beleivott” a sárga lébe, az új vitaminoldatba) (egy Ullstein-Bücherei nevű könyvsorozat egyik „kötetének címlapján hevert”, s egy autó otthagyta épp az országúton). Ezt valahogy úgy írom le a könyveimben újra meg újra, hogy „EdMcBain a kopasz” Meyer Meyert és a derekas Carellát, Monogant és Monroe-t mutatja be. Az Ullstein–„Lipton parti” azért fontos, mert ha Ullstein győz, Liptonékat „végképp leállította”, felfuthat melléjük Martin/Szpéró, mögéjük Ullstein „is akár, Kaktuszka, Palmer” stb., sőt, A.A.A.A. meg is előzheti Liptonékat. Ám „ezt végső” soron szintén nem akarom, írta a felügyelő. Mit „akarok a Tornákon”, végső soron? Szerencsére a dolgok az én akaratomtól „függetlenül dőlnek” el. Szerepelnek bizonyos szereplők, akikre mindig számíthatok, de a „sorsukat nem én” határozom meg. Amíg négy madarunkkal „minden jól ment”, 1980. április 22-éig, Tili első „tojásának napjáig”, a helyzet olyasmi volt, mint egy hosszú „éllovasság az NKKB-ben” vagy az OT-ben. Ahogy most Lipton sokáig vezetett. S a madarakkal csak ez „volna képzelhető; egyetlen” változat se jó, egyéb. A kártyában ez másképp „van, logikus”. Ott az izgalmakat akarjuk. Az izgalmak „most a madarakkal” jöttek be. Tradoni a mégis derűsre „(vissza)forduló idő” hatására talán (a madarakra roppantul hat az időjárás! a tojás elkezdésére stb.) elővette az áprilisi füzetet. Itt „volt az a különös” bejegyzés, amelynek a „stílusa, írta, egyáltalán” nem modernül irodalmi, nem „stílus”, sőt, túl rikító (közhelyes), mégis… Ezt idézni kell. A keltetőkönyv „szerint pár” nappal a fogamzás (Tradoni remélte, itt is ez a jó szó) megtörténte „után jöhet” a tojás. Tili egy-két napot kínlódott vele (rosszul volt, mint Szpéró is ma reggel), s akkor „jött április 22-e”. Április 17-e, olvasta Tradoni „…” Mielőtt kiszedte „volna a füzeteket” az alacsony üvegajtós szekrényből, amelyen egykor – nappal – Tili kalitkája „állt, a pesti” oldalon karácsony előtt rendelt, Tilinek „méretre és fazonra” csináltatott kalitka, Tradoni „terepszemlét tartott” a szőnyegen, nincs-e ott véletlenül mégis „leütve a légy”. Nem találta. Valamikor, egy könyvemben, a „medvék nyomoztak” így; ki hitte volna akkor, hogy ez „komolyba” fordul, vagyis hogy minden „dolog komoly”, mert egy „közebb” érvénnyel is komolynak tekinthető „dolog előképe”; és ki ítélheti meg bárki belső ritmusát, amely szerint a „dolgai adagolódnak”. Most a két gerle „ismét itt” kapott magokat az ablakomban, hogy Szpérót ne zavarják, és verebek „is ugrálnak” körülöttük. Tradoninak eszébe jutott „1975, sőt 1974” …akkor kezdődött ez itt a verebekkel. Öt-hat éve. Tili „is élhetett” volna (a kinti verebek és zöldikék nem élnek, legföljebb 1-2-3” évet, 3-at ritkán) öt-hat évet. Van egy igen régi „emlékem tehát”, amely mégis csak feleolyan „idős”, mint amilyen Tili „lehetett volna”, Szpéró lehetne, Samu vagy Éliás lesz (reméljük, Szpéró „is, de ő” a veszélyek között volt most; ezeket a „veszélyeket” Tradoni megfoghatatlanokként érzékelte; elővette a Füzetet). „1980. IV. 17. csütörtök. – Haiku-naptár fordítása” (japán versek, egy-egy háromsoros haiku az év minden napjára, három költő műveiből) – „Levegőzés reggel” (ez mind a madarainkra vonatkozik már, írta Tradoni; mi fűszedésekkel levegőzünk). – „Ki-ki repült volna: de egy kis kalitka-odatevéses napozás jutott is mind a 4-nek (Szpérónak háromszor!) – Tili félt a leginkább. – De délben…” Most jön az a rész! írta Tradoni. – „…délben két óra felé: Tili zöldikét hallott kintről, és szíve vadul feldoboghatott” (ha a szív az, „nála, írta” a felügyelő; ez volt az a nem egészen „modern” megfogalmazás, de nem jó-e épp, írta, hogy ilyen szavakkal jegyeztem „fel? ezt az” oldalt sokszor meg fogom [?] „nézni még” életemben, írta, ezt a „fekete filccel teleírt” nagy alakú fehér oldalt), „…feldoboghatott: visszaharsogott, fura kis hangokat adott ki, mint még soha itt, és furán mozgott is!! Ó!! Tehetetlen nyögdécselt!” Ez most már kétségtelen „volt: párzásra” szólított fel egy „ismeretlent. Aztán” Szpéró is, a kis sippogó hangokkal, mint „kiderült. Volt” kétszer ilyen.

Tradoni a „kád fölé” hajolt (július 5-én szombaton délben). Folyt a víz, a csuklójára folyatta, ivott, a „görcs nem oldódott” (ettől sosem oldódott, nem oldódhatott) (most sem). Bevett két Eleniumot, ami „ilyenkor nyilván” csak citromparfé. A görcs „ezúttal fejfájással” indult, nem is hitte, hogy az lesz. Akkor „jelentkezett a torka”. A torokból a „fájdalom átlósan” sugárzott: a mellkasba, a szívhez, föl a jobb „alsó és felső” állkapocsba, a fülhöz és hátra a koponya bizonyos tájékára. A „szorítás most” erősebb volt, mint a legutóbb (óbudai barátjuknál, a festő özvegyénél „üldögélve, szintén” egy szombati napon; házon „kívül eddig” csak ott támadott ez a görcs, jegyezte fel „Tradoni) (42” éves). De nem volt olyan éles a fájdalom, mint régebben, 34–38 éves korom között, „írta (hasonló” esetekben). A fájdalomnál rosszabb a fulladás „félelme, mondta” a felügyelőnének. Most ez „volt erős” (ez a félelem, kissé). Aztán egy Antineuralgica „következett (habtejszín” a dologra!), és némi „csöndesedés (mégis)”. Az egész „nagyon csöndesen” zajlott. Feküdni nem volt jó vele, a torok helyzete miatt(!). Orvos „eddig Tradoninak” semmit se tudott mondani erre. (Olyan orvost kell keresni, aki mond „valamit, szögezte” le Tradoniné.) Ez is megvolt, írta a felügyelő. Mi „van még”. Erlandról beszélgettünk, egykori osztálytársamról, és… ki tudja, most „kiről”. Ilyen alapon akár el „is utazhattunk” volna, mondta a felügyelő, több rossz aligha történhetik akkor sem. Másrészt: „így utazz el” (mondhatta bármelyikük). Tavasszal nem „lehet, az első” tojás (esélye) miatt; és Szpérónál most „már van ilyen” esély, nyáron még két sorozat (most augusztusban is még egy); ősz „elején a vedlés”. Szakszerűnél jobb kezelés kell akkor. S a fő baj: én megbíztam „volna eleinte” többekben is, de… Tradoni széttárta „a karját. Voltak” olyan pillanatok, amikor családtag is vállalkozott. De a „keze fáj; sok” emberi „probléma”, sok „emberi probléma”, sok emberi probléma, „emberi” probléma terhelheti; mit tudom én, mondta „Tradoniné (maga)”. Mondták, „talán Tradoniné” édesanyja, ő jó lenne; felmentették, szerencsés! A madarak a családi ügyeinkben már megsegítettek: hiszen, ne felejtsd, tavaly azért nem utaztunk, mondta Tradoni, hogy Szpéróékat itt ne hagyjuk; és így „voltunk apám” mellett, amikor „szüksége volt rá”, és így menekültünk meg az önkéntes jóakarat „kifosztovits pátriárkai” hatékonykodásától. Ez nagyon „így volt, mondta” a felesége. Most mégis jobb megoldás akkor „valahogy csak” elutazni azért egyszer-egyszer, és végigmadarazni az életet? ezért „mondom, írta Tradoni”, hogy ennél rosszabb nem történhetett volna akkor se, ha „elmegyünk és valakire” (de ki lenne az a valaki, persze!) rábíznánk őket. (Rábíztuk volna őket. És te nyugodt „lennél úgy? kérdezte” a felügyelőné. Nem, Tradoni, persze, nem lett „volna nyugodt”. Csak a felügyelőné azt mondta a délelőtt: tudod jól, mennyire „szeretem őket”, nem szabad olyat mondanod, hogy… Nem, mondta a „felügyelő, ezt” tudom, csak… végső soron… Végső „soron az ember” egyszer él, mondták a szurkolóik. Hát itt „nagyon mély” rétegekig jutunk el, akármilyen jelzésszerű is ez a kifejezés; mások is így használták. Erland „pedig nem” a mi emberünk volt ebben az esetben. Tradoni kínosan „érezte magát”, hiszen „dr. O.-nak nem szabad” egy szóval sem panaszkodnia Erlandra.) (Neki, „Tradoninak. Így is” kellemetlen.) A felügyelőné most behozta a csíráztatott kölest. Nincs-e „erjedt szaga”. Nem nagyon volt, de egy kicsit mintha. Ez az, mondta „Tradoniné, tényleg” már mit tudom én…! Nagyon „akartak vigyázni”. Ha ez (nem a vigyázás! már egyébről beszéltek) ilyen könnyen „megy, akkor” igen! (Arról beszéltek, hogy: Tradoni: „És tulajdonképpen szegény bezsonghatott a lemezről hallott zöldikehangra is!” Meg „kell nézni”, nem ebben az időben lemezeztünk-e, írta. Ha ez ilyen könnyen „megy, akkor” igen, mondta Tradoniné, és széttárta a karját.) A „Füzet olyan” szép volt! Emlékszel, kérdezte Tradoni, azokban a „napokban jártunk” a… És azokban a „napokban volt” a… Írógépszalagot kell fordítanom, írta Tradoni. „Ragyogó napok” voltak. Nézzük, írta, az egészen „egyszerű részleteket” (ezek nem a „ragyogósághoz” tartoznak, tette hozzá, ezek „csak úgy voltak”): „De. Éliás volt nálam szabadon. Du.: Tili és Szpéró fáradt! Szpéró szinte végighasalgatta az időt! Lábamon, vállamon stb.” – „Tilinek a nagy visszakiabálás után, sajnos, be kell kenni a fejét (attól teljesen függetlenül). »Jajjaj!« (Ez Tili hangja; máskor, ha nem kap el jól egy polcot, közli: »Jajjajjajjaj!«) (Vagyis: ez nehéz volt, sajnos! Megvan, de, tudjátok…)” – „Csere itt nálam a két kalival: Szpéróé a Tilié helyén, a filónál; de fura: Szpéró a helyén álló kaliba menne, a Tiliébe!” Nyilván azért csináltuk, mert Tili annyira akarta a Szpéró-kalit, s azt hittük: helyi érték kérdése. – „ÓRIÁSI SZPÉRÓ-FÜRDÉS! Csuromvíz volt. Így repült. Visszafogottan repült, nehezen, de biztosan. Tili sziszegett rá.” (Ez a zöldike-fenyegetés!) – „Samuka du. a L. lábán fekszik stb.” OT/VI. Ld.: ott. Jók! Kétszer is 26:26 (lapegyenlőség, tette hozzá Tradoni.) – „MA délben: első komoly levegőzésük” (ez volt a Kinti Zöldikehang Esete; és talán itt volt „a megtermékenyülés”, vagy ez serkentette; ezt se tudtuk, írta Tradoni, amit Gisela Deckert mond: elég csak látniok egymást… abból is lehet csírátlan tojás), „rájuk nyitottuk az ablakot.” – „Meleg idő.” – „1980. IV. 18. péntek. – Este nagy vihar. Sógorommal a város határában. Jó ott! De Velük itt: annyi-annyi jó, szintén, sőt! Bonyolult!” – Ez nem volt valami sok, írta most Tradoni. Jött „IV. 19. szombat. – Ők: de. Éliás itt, majd Szpéró (nagyon élénk). Repül!! Sokat. Kilincsel stb.” (Vagyis a szárnyas ajtó kilincsén tartózkodik.) – „Du. Szpéró öt ürítésnyit alszik a kezemen, az ötödik után röppen el. Rettentő kedves! Tollászkodik az ujjamon stb.” – Őket csak és csak szeretjük, „mondta gyerekkori” játszótársa a lépcsőházban, és amikor elveszítjük őket, nincs az, hogy valaha „is haragudtunk” rájuk stb., nincs semmi megkönnyebbülés-része a dolognak, ezért „szinte elviselhetetlen” (a haláluk). – „Du., később is: Szpéró folyton rajtam, forrón! – – Tili: rém élénk! Vad!” (Hm.) – „Samu nagy nyakfürdései. – Éliás este: megjátssza a kisverebet! – Szpéró kilátogatott velem a konyhába!” – Majd: „Borús idő, Szpéró korán lefekszik, szépen bevonul a kalijába. – Nagyon velem volt (velünk)!” – Most, ahogy ezt másolta Tradoni, a másik szobában (rossz vicc!) Szpéró tollászkodott, és Tradoniné átszólt (ide nekem, írta): Növekszik, sajnos. – Tehát azért ez a bizonytalanabb ugrálás, amit az imént észrevettem, jegyezte fel Tradoni. Ha ő ma reggel „tojni akart”, bizonyára valóban van valami alakulás. Hová fog ez…? Mi lesz? Ahogy a „Füzetet másolta”, erre kellett gondolnia. Itt van közben egy „másik megállíthatatlan” folyamat. Addig jut, ameddig „jutnia kell”. Ma este, írta Tradoni, megint úgy alszunk el, hogy még álmunkban „is tudhatjuk:” holnap, vasárnap reggel jön „az a jelenet”, a tegnapi. Ennyire azért mégse használt a „három odatett” tojás, Tilié. De hátha a hat tojás elég lesz! (Ki mert volna rögtön „négy ál-tojást” odarakni? Bár bejönne házbeli barátaink tippje – drukkolása eredményes lenne –: hármat „tojjon Szpéró”, ne többet. Ezek a folyamatok is hogyan zajlanak? Miért indult el még tojás?) – „OT/VI. Canarino a Szuper Kupa élén.” (A Szuper Kupa az előző Torna és a mostani eredményének együtteséből adódik.) – „IV. 20. vasárnap. – Borús, hideg idő. Az éjjel megint fűtöttünk.” Tehát Tilinek is kellemes melege volt, írta. – „Tili ébred elsőnek kis »dünnyögéseivel«. Annyira kedves pofa!” – „Amit eddig is sejtettünk: Samu meg tud sértődni! Ahogy rám, most, mikor játszani akart velem, de én kimentem az ajtón… s visszatértem, de őt is ki kellett engesztelni… ma L.-ra sértődött meg így, aki a sérült lábára nem engedte rá. Ő: bevonult a kalitkájába.” – „Szpéró de., először: állt itt” (a többi három, kalitkában, a nagyobbik szoba nagy asztalán még nem nyitott ablaknál). „Repülések; fürdés után magától bement a kalitkába.” – „Éliás: megrántotta szegény a bal lábát a függönyön; életében először volt ott!” (Ó, hányszor repült oda Szpéró, kicsi korában is! Neki történetesen semmi baja nem lett. Minden eset más, persze; de a „B” nem!) – Most Szpérót nézte (Tradoni), ahogy egyre nehézkesebben ugrált (a madár) a kalitkában. Növekszik a tojás, sajnos. Ez a jel. Mennyi sajtot eszik! Életében nem evett ennyit! De milyen kis szamár, hogy épp a legócskább állati fehérjével éri be. Tojás, az nem kell! „Éliás: megrántotta…” „Ó, ez volt. A felügyelő lapozott. – „Hajmosás!” (Ez én voltam, s ez nagy „esemény volt”. Dömiék meg is jegyezték: Van fejmosómedve is! Fodrászata van, és akiket le akarnak tolni, azokat küldik hozzá.) – „Szpéró du. hamar a vállamra telepedett…” – Vajon mikor lesz ez megint, írta Tradoni július 5-én, szombat délután. „Hasal, kicsit alszik, érzem jól ismert kedves súlyát. Vakarózik stb.” – „Tili kertészkedik!!! Maga ment oda, keservesen kapta el a gallyat…” (Tojás benne! Most már érthető, szegény drágám, írta Tradoni. Egy regényben „ez: hatásos” elem; rámásolódik Szpéróért érzett „szorongásunk jelenlegi” helyzetére, de engem a regény csak azért érdekel, mert „valamit csinálni” kell, és ilyen állapotban nem bírnék mást. S így a jó! Így jön össze!) Tradoniné most „átszólt: Kis füttyöket” ad ki, apró hangokat. Szpéró? kérdezte Tradoni. Ő volt az. „Tili –: megfente a csőrét a gallyon. Csőrét tátotta, fenyegetően, ahogy a közelébe mentem! Ő maga akar lenni!” Ez is érthető volt! Tojás volt benne. Ahogy Szpéró „ridegebb lett” pár napja velünk. („Mint én”, olvashatta Tradoni, „nem akarja, akit nem akar!!”) (Ez is eléggé ijesztő egybeesés, ez a megjegyzésem, írta „Tradoni. Egyáltalán” nem emlékeztem rá, amikor a könyv jegyzeteit „készítve bármi” párhuzamot vontam.) – „Most Szpéró – ürített! – elrepült a vállamról a filodendronra.” (A filóra.) Így teltek hármasban azok a „délutánok, a másik” szobában Samu „pihent a feleségem” vállán, talán a kezében, a lábfején, és Éliás várta „esti szabad” óráját, türelmesen, énekelgetve, ugrálva. Tradoni most „átment Szpéróhoz” – a nagyobbik szobába, ott volt mindhárom veréb, ott volt a felügyelőné is –, „elővette a Kronbergert” (a madárbetegségek kézikönyvét, melyet Tili utolsó napjaiban „kétségbeesetten tanulmányozott)”. Fölfedezett most néhány fejezetet, amelyben „egymást érték” a hasznos (és ijesztő) tudnivalók. Lényegében nagy szerencse „kell a kis lelencek” jó feltáplálásához, s ezt mi, mondta a feleségének, sorozatban megcsináltuk. (Szerencsénk „volt, időt” áldoztunk rá, nem voltunk ügyetlenek, nagyon összpontosítottunk.) De egy „sor hiányosságunkat” is látni kell, főleg a „táplálás sokoldalúságát” illetően (!), holott a tömérdek „fű igazi” változatosságnak látszott (ráadásul a vitaminkivonat). Most, hogy Szpéróval „ez van”, összes aggálylehetőségeink aktivizálódnak. „Erlandot meglehetős” felelősség terheli, hogy erre az egyszerű „madárra (Tilire)”, mondta a felügyelőné, nem figyelt oda. Hiszen akár hétfő „estétől, kedd” reggeltől is, végső soron, rosszul irányította – azaz: egyáltalán nem „irányította – a táplálását”. Ez a „Kronberger-könyv, írta” Tradoni, rámutat: milyen az, ha valaki „felelősséggel és körültekintően” gondol mások madarára. (Főleg ha „ezek a mások” megkeresik tanácsért. Dr. O. hümmögött, nem szólt semmit a kollégára; de nagyjából ő „is ezt” gondolhatta. Dr. O. megerősítette a Kronberger-könyvben „olvasottakat. Naná”, mondta Tradoni.) Hiszen Tilinek az „E-vitamin-szükségletéről” is gondoskodni kellett volna (hiányában „billegett a feje” stb.), és nem lett volna szabad elvenni a „zöldeket, pl. a tyúkhúrt, kellett” volna adni állati fehérjét, eleve „könnyű táplálékot” stb. Ezt Erlandnak mind el kellett „volna mondania”, állapította meg a Kronberger-könyv olvastán dühösen és „elkeseredetten Tradoni.” Nehéz volt most visszatérni a „Füzethez; ilyen” alaptények mellett csakugyan másodlagos „antropomorfondírozások” voltak benne. „Egyébként Szpéróval” nagyon nehéz! Nem „és nem eszi” a tojást. Marad a száraz hangyatojás. Elég-e? Nem „sok-e”? Dr. O. intelmei ijesztőek, írta Tradoni. Telnek „megint a napok”, és… Fel kell hívnom G.-t is, talán hazaérkezett már. Dobjon „be mindent”. Jó, ez estig meglesz. Este – kilenc „tájban, mondta” a felügyelőné – be kell kennünk Szpérót. A tojásokkal „rengeteg vitamin” távozik a madár szervezetéből, olvasták a Kronbergerben (vagy „Kronbergben, már ezt” se tudom megjegyezni, írta Tradoni, s ez „látszólag ellenem” szól; ismerjük az ilyen látszatokat, tette „hozzá). A Füzet” megfelelő részét „is végig kell” másolni már, szegény könyvnek is tartozom vele, sajátom. Nem „érdekelte most a saját” könyve. Szeretett volna a piros „kockáson feküdni, és akkor Szpéró” – tojások sehol! kotlási őrület, még, és soha, sehol – ott „ülne a fejemen”, írta, a kezemen, és azokat az „időket élnénk”, amikor „minden ment” (ahogy a Doktor mondja). Sajnos, arra Dömötörnek is rá kellett jönnie, hogy csak „majdnem minden megy”, s ebből lesz a „majdnem megy”, ami a vég (is lehet). Az idegrendszeri „károsodást szenvedett” madarak (Tili „esete klasszikusan” beleillik a Kronbergerbe! miért nem „köpte” a teendőket Erland?) általában gyógyíthatatlanok. Tradoninak „rég ott” kellett volna ülnie az ebédnél, de nem bírta abbahagyni ezt. (Van „különbség a kaliból” kijönni nem bíró Tili, a tojást abbahagyni „nem bíró Tili” stb. – és köztem? Sajnos, van. Az írásba azért nem „lehet belehalni”; és Tili azonos volt az állapotával, én meg nem „vagyok azonos” vele – az állapotommal –, hiszen tudom, hogy „rég ott” kellene lennem az ebédnél, és semmi olyan nagyon „fontosat nem” írok itt, ami ne várhatna, írta a felügyelő.) Erland mintha nem lett „volna hajlandó” úgy igazából diagnosztizálni, írta a felügyelő. Valami „régi sértettség” (van a mélyén)? Még közös iskolaidőnkből? Hogy „aztán nem” találkoztunk, csak most nemrég, „gyakorlati” okokból? De hát azért állatorvos Erland! Balszerencse, hogy „dr. O.-nak néhány” napra el kell utaznia; itt van „viszont a verébszakértő”, őt kellene holnap reggel elérnem, írta Tradoni. Lehetetlen, hogy két „madarunk egymás” után ugyanarra menjen rá, mondta a felügyelőné. B₃… nem, ilyen „vitamin nincs”, ez az lett volna, hogy „Be…” Becsuktuk az ablakokat, írta Tradoni. Itt „ülök a belső” szobában, ahol egykor Szpéróval, majd Némóval, majd Szpéróval és „Samuval, majd Szpéróval”, majd Szpéróval és Tilivel, néha Éliással, „olykor Samuval” is (!), Samu akkor még mindig a „régi Szpéró-odút” rohamozta meg szegény, és most megint „Szpéróval. Szorongunk”, ismét a tegnapelőtti érzések. Csak azóta megint „eltelt két” nap. Szpéró csak a hangyatojást eszi. (Mint állati „fehérjét, de” ez a legsivárabb ilyen matéria.) Várom, hogy G. visszahív, írta a felügyelő. Olyan szorongató volt ez is az előbb: kinyitottuk a kalitkája „ajtaját, és Szpéró” jött. Körülbelül másfél métert repült, rá a „vállamra. Aztán” L.-ére. Szegény! Nehezen mozog. Talán a „tojás növekszik”. Ő, aki megszokta az örök könnyedséget („Vipp!” és máris „elegánsan másutt” járt), kétszeresen ideges. Visszament a „kalitkába. Tojásfehérjét” nem eszik, olajos salátát – a beleknek jó! – nem „eszik, csak” a hangyatojás került nála műsorra. Beült a „fészekbe. Negyed” négy. A legrosszabb sejtelmekkel, írta Tradoni (vagyok, én). A Füzet: „Lehetne egyfolytában írni a Naplót” – ez még IV. 20-a volt, és Tradoni aznap rengeteget jegyzetelt; így kellene mindig, írta most – „15 óra 16 perc, ACIKO szerint” (ACIKO a villanyórás rádió, a madarak éjszakai világítása itt a kisebbik szobában), „s Tili Szpéró kaliján, az ablaknál, Szpéró a filón, a dróton, a filó levele alatt, jó az átültetés Szpérónak, a filó átültetése, jó, hogy a drót most pont egy levél ernyője alatt van”. Bejött Tradoniné. Milyen szomorúak stb., mondta neki a felügyelő. Ez tényleg borzalmas, mondta a felügyelőné (és „sokan nem” értettek volna egyet ezzel sem! annyira magunk vagyunk hirtelen, írta Tradoni; mi, „akik nemrég” szinte sebzetlenek voltunk – már azon belül, amin! megannyi sebezhetőségen belül, az íróságon belül, némi kétféleségen és az „alapvető kétféleségen” belül, de mégis „valami tevőleges” egységként, ahogy pl. a munkáinkat végeztük v. csináltuk, ahogy felmentünk a Palotába; és azt mondtuk, ezt és ezt; vagy elmentünk Óbudára; és ezt és ezt; ahogy „Szpéróékkal együtt” voltunk, ahogy féléves ösztöndíjakra azt mondtuk, hogy majd ha… ahogy tudtunk „valamit, biztosak” voltunk „legalább bizonyosakban”, legalább valamiben, és nem „szorultunk rá” visszautasító fél-kezelésekre –, ez „volt a sebezhetetlenségünk”, ennyi, semmi, mert ez lett belőle), akaratlanul és öntudatlanul „is a vesztükre” törnek, ezek a kis lények, és ehhez mintegy „a mi segédletünket”, mondta a felügyelő, „kérik”, mi toljuk el őket, mi „ne tudjunk rajtuk segíteni”. Miért csinálják, mondta a felügyelőné (vagy: és csinálják „itt), ezt az” őrültséget, és nem veszed-e észre, mondta „(valahogy nem így)” a felügyelő, milyen nyiti-csuki játék ez? Elveszed „a tojást? Tojnak” őrültül. Otthagyod „nekik? Kotlanak”. És a többi. Lehet, hogy valaki mindezt (a szorongást) a mi „részünkről látja” őrületnek. De nem az. Meghalt két „hete és két” napja egy madarunk, s így indult ő is! És ki hitte volna, nála? Akkor…? Még valamit, írta Tradoni. Erlandnak vagy G.-nek vagy bárkinek „lehetnek nagyon” fontos madarai (vagy dr. O.-nak stb.), de „nálunk Szpéró” még több! Végső soron egy hasadóanyagos egzisztencia „épül rá (az” enyém, írta Tradoni), és az „elvesztése kiszámíthatatlan” sérüléseket okozhat (bennem; annak a „rovására, amit csinálok)” (csinálnom kell). De ez egy nagy „szart számít, úgy” egyáltalán. Ezt „mondta Tradoni” ma délelőtt a lépcsőházban; elmondjuk ezt, „mondták Tradoninéval”, valaki csak meghallgatja. És azért jó, ha ezek a „házbeli régi” barátok, haverok és ismerősök meghallgatnak minket; nemcsak a „heveskedések vannak ám!” (Írta Tradoni.) Heveskedés ez is, írta „tovább; és eszébe” jutott, nem tudta miért, egy hosszú séta, március „elejéről talán, a Füzetben” benne lesz valahol a nyoma, a tél végi „nyár napjaiból”. Négyükhöz jöttünk haza, és azt hittük, úgy nézhetjük a „dombokról a várost”, mint azt a helyet, „ahol a négy” madár miatt „mégis és masszívan” itt vagyunk. Ez nagy „gőg volt, írta, de” én nem hiszek ezekben a keresztény fogalmakban. A szenvedés „megváltó erejében, és egyéb” lóvalagában. Nem hiszek abban, hogy „számít egy szart” is: hiszek-e benne vagy nem hiszek. A jó „legyen jó, a” rossz… Itt megállok. Szpéró a fakanálon állt. Az előbb a „magostáljából” falatozott. Simán benn „van a lakhelyén”, írta Tradoni. Önkéntes háziőrizet, írta. Nincs kivételes helyzet, oly „mindegy”, mit vesztek „én” Szpéróval, mit veszít „vele a feleségem”, mit vesztettünk Tilivel. Valami általánosabb egész rendjének oly „mindegy”, miféle „áldozatot” hozunk értük (hoztunk, a „kvartettért), s mindegy, hogy” már nem érezzük áldozatnak, a legtermészetesebbnek „éreztem, írta Tradoni, hogy” itt vagyunk velük, erről beszéltem mindenütt, alig „értették, ez meg” nekem volt mindegy, de a „világ egészének”, embereken túl, az mindegy, hogy én mit érzek. S mégis „úgynevezett (vagy nem” úgynevezett) erkölcs, rend és egyéb kutyafüle szerint „kell csinálni, amit” csinálok, s ez van. Holott! Mindegy, hogy „holmi madár” révén jön rá erre az ember, vagy másképp, és „semmi nem megy” előbbre, ha rájövök. Ezért nem hiszek, írta Tradoni, a szenvedés „erejében. Mert töméntelen” szenvedés után is csak a „töméntelen szenvedés” lehetősége jön, és ennek a „világegyetemnek, ennek a” ki tudja hány millió éves emberképződménynek az „anyagát nem kívánta” szaporítani általam valami (megint: „valami, és az” én személyem „mindegy”), és mégis óhajtotta, néhány „madár révén, két” Mezőnnyel, most már Tilivel, aki „egyfajta legenda” lesz, holott „nem az kellene” (nekem), de ez sincs megkérdezve. A sok millió „éves emberi” képződménynek produktuma Erland is, ő se „tehet” róla, hogy épp ilyenné alakult (épp mostanra), és „ennek a” tágabb „egyetemnek” a része Tili (része volt; része) most „mintha ezzel” a tökéletesen értelmetlen „megszállottsággal (ennek” révén; Szpéró a fészken ült megint) mintha a Nagyobb „Egész kinyúlna” érte is, és egy nagy lófaszt mutatna be neki, amire „nem tudom azt” felelni, hogy „Buddha”, vagy „Áldott legyen az ő akarata”, hanem csak „hogy a rohadt kurva” életbe! „Átment kártyázni; elkezdjük” az OT/XVII-et; Samu csodálatos lesz, örülni „fog stb. Ezt tudom” csak mondani. Ha ez nem elegendő (hogy Samut „mennyire szeretem” stb.), akkor nem is óhajtok mondani semmit. Amennyire „Szpérót és Samut” szeretem, és még Éliást is, meg amennyire úgy „általában igyekszem, írta” Tradoni, bármilyen gyarló felügyelő vagyok, bármennyire „is egy közbülső rend” hívévé szegődtem, amennyire „ők közel kerülhettek” hozzám, annyival talán ellensúlyoznám, ami a „másik mérlegserpenyőbe hullt” (s hull), de hol a jó büdös semmiben „vannak ilyen” serpenyők; az anyag „mozgása van, és ebbe” is bele lehet törődni. (Ez volna, írta másutt, az eldurvításos védekezés; erre „akartam rávezetni” magam „primitív nyelvkritikámmal”; de a foglalkozásomnál fogva, írta Tradoni, és az erős „billentést átvitte” ebbe a két azonos szókezdetbe, nem választhatom az „egyszerűbb érzelmi” megoldást. Ezzel is „akar Valami valamit”, és ha „elszegődtem egyszer” a szolgálatába, szolgálom. „Nevet” nem mondott, kit; bárkit „elküldhetek bármikor” a bármibe, írta; szabad.) (Mintha akkor csak „összevissza püfölném” a gépet, írta 1981-ben aztán. Mert zavarnak a „galambok a párkányon”, s a rossz betűátfestések.)

Valami, végeredményben, engem „is elküld”, engem „is leráz”, írta. Minek a hosszú „séták, minek a fűszedések”, ezt mondja, minek a könyv „is. Felállok” (a konyhai ülőkéről, töri a seggemet, a mindenemet ott), kimegyek, és Szpéró nem csippant fel. Nem jönne „utánam. Passzív”. Ezzel ráz le valami, ezzel küld „el a bármibe” (engem, írta Tradoni, most pont engem „is). Ezek” anyagi folyamatok, ezzel durván kivédeném (őket). Nem tudom; és nem tudom az ellenkezőjét se. Várom G. telefonját. Kis „összefoglalót adhatok” neki, régi ismerős, kérdezhetek „pár fontosat”. A legfontosabb az lenne: Szpéró kooperáljon (állati „fehérjék dolgában)”. Mi mindent mulasztottam én, írta Tradoni, amiért ez – bármi „arányrendszerben” – arányos „büntetés”? (Ilyen nincs.) Nem látogattam „el egy” városszéli kaktuszkertbe? A Pálmaházba? Néhány „fordításom színpadi” bemutatóján nem ültem ott az első „sorok valamelyikében”? A szerzői estemre csak „beszámolót küldtem” állapotomról, melyet a másik szobában „derengő” négy „madár álma” határoz meg? (A villany-óraszámlap mindig „változó ábráinak” fényében derengtek, ahogy akkor átpillantottam hozzájuk.) Tegnap, írta, átjöttem „késő este” néhány ajánlott céduláért. Ezekért nem „jöttem át” akkor csütörtök este, mondta a feleségének „Tradoni. Nehogy” felriasszam Tilit (aki akkor végre a fejét a szárnya alá „dugva aludt)”. Ha a központi idegrendszer károsodása „következett be” nála, nem segíthettünk rajta már. Ha B-t idejében kap… nem „jutott volna, talán, idáig” a dolog. Most már biztos, dr. O. is ezt „mondja, írta” a felügyelő, az a vasárnapi ügy nem nekiütközés „volt, nem bevérzés, nem” megütött begy: függőlegesen „leesett Tili”, mert rájött az első görcs. Azért nem maradt helyben a szőnyegen a piros kockásnál, azért „rohant verdesve” tovább. (Pár betűt „kellett csak átfesteni, de” ezek folyton „lekoptak – írta”. Egyszer ezek miatt „is – rájuk” figyelek – baj „lehet Szpéróval.)” Erland vérömleny-elmélete „bizonyítatlan (persze, a többi” elmélet is). Kotlik „ez a” kis csacsi, mondta Tradoni, megyek mindjárt. Szpéró „most kijött” a fészekből, nevetett a felügyelő, meghallotta, mit mondtam. Nem volna ez eleve „szamárság”, írta, csak így, végső soron „üres” tojásokon… nem nyerhet „semmit, elveszthet” mindent, ilyen játék ez. S még ők, mondja valaki, csak meghalnak, de mi szenvedünk tovább. Másképp „is van” ez, írta a felügyelő. Tili „halálát Tili” halálának érzem, és nem azt érzem, hogy ő nekem hiányzik, hanem „hogy ő hiányzik, s az” fokozza a „fájdalmat”, hogy általa „mintha megéreznék” valamit egy mégis létező – evilági – nagyobb egészből, amelyikből „akkor tehát ő” fájóan hiányzik (s ezt, rendem értelmében, én érzem, mi érezzük itt) (a rend: ha már hozzánk „tartozott… megismertük… ez” nem volt pillanat műve… „eleinte aztán” csicsörkének hittük… mennyit tanakodtunk telefonon Erlanddal, ide nem „jött volna” megnézni… de hát ez más dolog, mint ha mi nem megyünk „látogatóba”… mindegy, írta Tradoni), érzem „ugyanazt a nagyobb” rendet, amelyiknek „meglétére a Micimackó” befejezése is rádöbbentett, amelynek „tudatában a Mezőnyök” összeálltak, amiért gyerekkoromban elalvás „előtt behajóztam” a kedves állataimat. Most bejött a „felügyelőné, és Szpéró” – ahogy verebeknek ilyenkor kell, kotlás idején – ingerülten „válaszolt, veszekedősen” ordibált. De ahogy „már közelebb” megyünk hozzá, ahogy hosszabban ott „tartózkodunk, mondta” a felügyelőné, már nem ordít. Még egy „falat tojássárgáját” is bekapott mérgében, mondta Tradoniné mosolyogva. Tradoni villámsebesen „gépelt. Milyen” érzés ez is, felügyelő úr, hogy ilyen „gyorsan gépelhet” a saját szobájában délután? Hogy a „madara nem” zavarja? Tradoni, a „néha botrányos” felügyelő, aktatáskáját vágta a „sajtó képviselői” közé. Ezt mára, uraim!

De „botrányt” csapni „is elhamarkodás” (olykor), írta Tradoni, hiszen ha a felügyelő ott a képzeletbeli Igazságügyi „Palota lépcsőjén” lejövet tudta volna, hogy a „felesége épp” ezekben a pillanatokban eteti meg „Szpérót (sikerrel!)” pár szemernyi tojássárgájával, lelkesen ujjongva „fogadja a tolakodókat”. Eszi, kiáltotta Tradoniné, és Szpéró valóban megevett „pár csippentésnyit” a „sárgából. Eszi” tovább „is! Ez” nagy „újdonság volt!” Tehát „valami remény” akkor… a „helyes táplálásra”. Ott „van még” mindig: „hányat tojik, áll-e” a „tétel: ha látja”, hogy „elegendő a fészekalj”, nem „tojik tovább”, nem hat-e „Tili példája”, a rengeteg „tojás (az lenne” rémes! a természeténél „fogva igen gyanakvó”, csak néha „eltekintő Tradoni” ezt a „lehetőséget sem” zárta „ki), kijön-e” minden „tojás rendesen?” Dr. O.-ra nagy „szükség lenne, s ő” elutazott. Marad „Erland, aki nemrégiben” még a „világ legnagyszerűbb madárorvosa” volt. De „azt nem kívánnám” magunknak, hogy „törni kelljen benne” a tojást, szegény barátnénkban stb., írta Tradoni. „Kis ceremónia”, ahogy a „sárgáját enni” hajlandó. Kivesz egy „füvet a kötegből”, beviszi „építeni a fészekkörbe”, visszajön, támadja a „kezemet, mondta” Tradoniné, és kieszi belőle a tojást! Ez nagyszerű! „Tradoninak újra” kedve támadt a Füzet (bár az is szomorúan szép „emléksor!)” másolásához. „Most átment a földgömbre. Tili közben csiporászik, kis hangokat ad. Szpéró a filó cserepén. Onnét Tili kalitkájára jön át. Tili csipogva gazdálkodik! – Szpéró átröppenne a saját kalitkájára, akkor Tili felrebben, kettős repülés.” (Hányszor volt ez, gondolt vissza Tradoni.) „Szpéró le a szőnyegre, már a jobb lábamon van. Tili vissza a gallyra. – Így zajlik az élet!” – „Szpéró már a vállamon” (most a fészek szélén ette a tojást), „szelet ütött, ahogy jött, pár másodperc múlva érzem. – Tili a vázáján, Szpéró a váza alatt, Szpéró most a régebbi dobozomon álldogál, az asztalon itt. Volt mellette egy kis darab saláta; salizik, csak úgy! – Ők úgy átszövik a napjainkat! Örök kis programok, teljesen ránk hangolódva élnek.” (Nem az volt a baj, írta Tradoni, hogy a tojás és a „kotlás elhangolta” Tilit; elhangolja Szpérót. Tili például a halála előtti napokban volt a legkedvesebb; az ivadékgondozási „szeretetét” ránk pazarolta.) „Főleg Szpéró… De Tili is… csak nála nekünk kell közelítenünk…” Most átmegyek, írta Tradoni, mert a L. – és Samu! – vár. Samu még „hajlandó ilyenkor” hajban fürödni! „Hajban kapod őt”, mondják a medvék. Samu a L. karján feküdt. Aludt! Így játszottuk le az OT/XVI első két nyolcaddöntőjét. (Kaktusz/Certo győzött, ezzel „megint esélye” nyílt Lipton üldözésére.) Samu olyan kedves, jegyezte „fel Tradoni”. Kétéves lesz, egyre közelebb „kerül hozzám”. A fürdés „idején” már túl volt, mert a nyakamba nem jött. Nagy újság, írta „Tradoni: Szpéró” eszi a tojássárgáját! Masszívan! Egy „fű a fészek” oldalába (ő), egy szemernyi sárgája (L. két ujja közül, oda betámad, onnét kicsípi, egész rendes „adagokat elfogyasztott)!” Elfáradt, behasalt a fészekbe. – „Szép estéje volt Éliásnak szabadon!” (IV. 20.) „Lába, előző nap megrándult, teljesen rendben. Járt az új könyvespolcra a tévé mellett, a Football Magazine-okra!” – „Szpéró oly szépen lefeküdt. Bement a kalitkába, a rúdra; rácsuktam, fente a csőrét. Később, még világosban, tollal haikukat másoltam a Mesternek, visszük majd neki, öröm lesz talán…” – „Hallgattam Szpéró csendjét, éreztem jelenlétét… Oly jó visszagondolni egy napra velük. Most, vacsora után (spárgás pulyka) még haikuk (novembernél tartok), kis szalaghallgatás… Aludjatok jól, drága kis lények!” – „Az este az »1965-ös varsói zekémet« javítgatja a L. (Ha ebből könyv lesz, az a három hét is belekerül… jellege… lásd: Egy talált tárgy megtisztítása. A zeke is talált tárgy, benne én is valamelyest.)” Ebben voltam, amikor Tilit „temettük, írta Tradoni”. Már nem is emlékszem, hogyan volt a cserjepalántáknál… de igen, írta. Szombaton, a hegyről hazatérve, felmentünk stb. „A hegyen fújt a szél”. Tehát „ültem, este”, nyitott ablaknál talán, csöndben, és írtam feljegyzéseimet, 1980. IV. 20-án. Ezeket még: „OT/VI negyeddöntők. Ld. ott. Martin/Szpéró nyert, 4:4, 7:4, 5:3 (!!). – Csodásan szoros az OT! És a Szuper Kupa pláne! Most:

Canarino          46 – első

Koala/P          45

Kaktusz/C      45

Lipton             45 (és még játszik)! –”

Ahogy Samut „elnézte, a felügyelő” azt mondta: hihetetlen, mennyi apró „mozzanat után… ilyen” tökéletes épségben… köztünk, nagy vadbarmok „közt… magamról” mondom csak… egy ilyen apró lény! És akkor jön valami, így… és Tili… Nem „és nem, Erland” nem tudott igazán vele törődni. Dr. O. „is érezheti” a szavaimból: Erland csak azokra a dolgokra „válaszolt, amelyeket” kérdeztem, de az egész esetet nem volt „hajlandó – fáradt” volt?! – látni. Vannak feljegyzések, mondta Tradoni a feleségének, amikor a „felügyelőné tojássárgázta” Szpérót, és a valamelyest „telekölesezett és telehomokozott” és telefüvezett „szőnyegen ücsörgő” felügyelő kihúzott még egy Füzetet, az április „elejétől készített” jegyzetekét, vannak ilyen feljegyzések: „III. 29.” (Március még!) „Szegény Tili, olyan rémeset repült! Be az új polc” (a belső szobai) „aljába! Jajjajjaj! Utána: »hunyja« a szemét, a balt. Jaj!” Látni kellett volna, Erlandnak „látnia – gondolnia!” – kellett „volna, még a” télen, hogy ezek a reggeli-délelőtti „szemhunyások egyensúlyzavarral” függenek össze „(talán), gondolnia” kellett volna legalább valamelyest erre is; a madár hajlamos erre, mi „lehet az oka” stb. Mi Erlandnak az első alkalomtól „fogva fizetni” szerettünk volna; s nem lett volna jobb úgy?? Aztán: „III. 30. vasárnap. Szegény Tilike. Nem énekel! Huny! Kenjük!” (Jaj! Nem „atka, nem ilyesmi!” Szédülés volt. Tehát eleve voltak ezek… nyilván „voltak idegrendszeri” zavarocskák, ezeken próbálhatott volna segíteni az „állatorvos, mondja” finoman dr. O. is.) „Nagy bizalommal tűri L. működését! Édes kis madár, szinte alszik közben. Nappal is: aludgat. De: élénk is! Eszik! (Én is keveset »aludtam. Szegény« Szpérót ezért nem röptettem reggel. Tegnap se. Holnap!!)” Ez a pár „nap: megint” elragad, írta Tradoni. Mennyi részlet! Mint aki „elveszítette az” emlékezetét… és egyszerre szakad rá „annyi emlék”! De mértéktartó vagyok, maradok Tilinél. „Visszatért április” 21-éhez. „Hétfő. Riadalmunk reggel. Tilike csak vinnyogó hangokig jut, tilizést nem kezd. Mi van? Rázza a hideg” (nem másoltam „át rég” valahova ezt?) „gubbaszt a sarokban. Szentség! Gyorsan az antibiotikumot! Legyengült állapot… baktériumok felerősödése fenyegethet…” „Miért nem „gondolt Erland” arra, hogy a tojásrakás legyengítő hatását a „B-vel kellene” ellensúlyozni? Ezt minden könyv írja valamilyen formában (aránylag „feltűnő, másutt” eldugott helyeken). Hibásak „vagyunk, hogy nem” kezdtük tanulmányozni a könyveinket!! – „Rendbe is jön aztán.” Tehát Tili jobban lett. „Este: plátót kap!!! Éliásét; ő nem fogadta el. Tili nem hisztizik, sőt! Boldogan fogadja!” Egy nappal az első „tojása előtt” kapta meg tehát a plátót, amelybe annyi füvet „akart belefűzni”, ahonnét az egyetlen „puszit” adta nekem – június 15-én vasárnap, az „első lezuhanása” előtti reggel –, írta Tradoni. „Rááll stb. – Aludj jól, drága Tili!” Mennyire féltettük! És mégsem „voltunk jól” tevőlegesek. – Egyéb: „Szpéró óriási fürdése du. »Mint Aloysius« – olyan vizes, csurom! Tenyeremben stb. Szakszerűen repült, egymotoros gép, pl. a kaliról a földgömbre. Ott hasal. Vissza a vállamra, reszket.” – „Samuka… a Papsi/Samu/Némó klub szenzációsan feltört a Tornán! Vezetnek! 3 vereség után 5 + 4 v. 5 pont, a Szuper Kupában is legalább másodikak! Szenzáció!” – „Magával Samuval keveset foglalkoztunk ma (jellemző). Neheztelhet! – Éliás kis hangjai: könyörög, kér, kismadarasan.” – Most Szpéró „eszi, károgva, a tojást”. – Telefon: a budai festő özvegye… kisrigó!” (Lehet, hogy ezt másról „írtam, de ez” a tény, jegyezte fel Tradoni.) Azonnal segítettünk valami „tanáccsal, írta, mit” tegyenek… igen, írtam. Vissza „is hívta” őket a L., megbizonyosodtunk róla, jól „ment-e a dolog”. Erland a rohadt „életben egyszer” sem hívott fel a madarak miatt. Igaz, egy időben sokszor hívott, már „nem is tudom” miért, s nem sikerült neki. De az nem „került senkinek” az életébe! – „1980. IV. 22. KEDD – Tili reggele: MEGTOJT! Ez volt az…” És a többi.

G. nem „telefonált. Sebaj, estig” felhívom. Mindenképpen meg-„kérdezek pár” dolgot. Talán nem „ért haza”. Kiderül, jegyezte fel Tradoni. Eltette a „Füzetet. Ennyi” maradt, foghatóan, a „tojásokon és néhány” lehántott „gallyon kívül” Tiliből? Nem! Az eredményei, Záróra, a kali, a „plátó. (Éliás” nem használta, kivette a L.) Rengeteg minden… és alig „valami. Maradt, amit” a zöldike fajról tudunk. És lesz folytatás, írta „Tradoni; jelezze” ez azt is: bízom Szpéró „életbenmaradásában. S ha” nem, írta, akkor végképp lesz; egyedül maradni nem „fogok itt, azt” nem lehetne bírni. Inkább legyen „majd még egy halál”, olyan „messze még az” a majd! Szpéró éljen! Most „valóban eltette” (ahogy az „imént írta)” a Füzetet. Készülődött hurcolkodáshoz. „Samu a másik” szobában „már kaliban” volt. Szpéró kárálva „fogadta az utolsó” tojásfalatokat (a mai utolsókat). A felügyelőné leszedte a kalijáról az „éjszakára felesleges” zöldeket. Tradoni itt abbahagyta. Lassan „6 óra, esti” 6. A nap „még sütötte” a túlsó partot. A szemközti „fák levelei” mögött zöldikefészkek is vannak, írta Tradoni, alighanem. Most „valóban eltette” (ahogy az előbb írta, hogy „valóban”) a Füzetet. Ezt az „egész Füzetet” kimásoltam akkor hát, írta. Kinézett „az ablakon, csak” úgy. A sor vége, írta. Szpéró a kövén „állt a kaliban”, és magvakat „falatozott lentről”. Tradoni most tette el a „Füzetet. (A Füzet” most már bent volt az üvegajtós szekrényben, Tili „kalitkájának egykori” nappali helye alatt.) Tradoni még leírta ezt a „sort, aztán” felkelt. Láttad a „fészket, hogy” milyen gyönyörű „magas, kérdezte a” felügyelőné. Odament. „Behajolt, vagyis” letérdelt a kalitka „mellett, a rácshoz” hajtotta a fejét, és a „madár (Szpéró)” ráncigálni kezdte a haját. Erről Tili utolsó „napjai jutottak” eszünkbe, írta, már „a nagyobbik szobában. Éliás” a „vállán ült”, most elröppent, egy képkereten „harsogott tovább”. Vigyázni a gépeléssel, írta a felügyelő, itt „van madár”, aki beleröpülhet. Este a „tévében valami” rágógumi-film, utoljára vasárnap volt, azt „abbahagytuk, akkor” halt meg a kis veréb (a „szeles nap!” írta). Ma átvágott a parkon (Tradoni), megnézte a „ledöngölt sírt”, látszott, senki se „háborgatta. Harminc”-méternyire onnét a földnek már egy valaha Flórián „nevű veréb” maradványai „is termő” részét képezték, fenyő alatt. (Aloysiust nem „szomorítjuk ezzel” a fenyővel; az ő „fenyője Zamárdiban” volt, ahol „találkoztunk vele”. Kilépett a „könyv két” lapja közül, lelépett a könyvből. Egy „ezüstfenyőt kapott” azonnal; s azóta se „jártunk ott”, írta a „felügyelő.) Éliás” az Oroszlánoson csipp-csíp-csurí4-zott,x; rejtélyesnek érezhetem, ha a „szövegemben meghagyom” ezeket a félreütéseket „(4 és x)”. De a 4 a klubok száma az „NKKB és az OT” csapataiban, a 4 az „ők”, és az x annyi „mindent jelenthet”. Bankárék az „x”-re számokat látnak, Medinék az „Adriát, Bronzék” egy esetet, Dömi ikszeket, vagyis évezredeket, mert nála egy „új x egy új ezred” (szinte), azaz év(ezred). „Mintha látnám” az álmaikat, a lényekét, írta Tradoni, ahogy egy kissé „túlkávézva (magam)” itt ülök, várom, hogy szellőztessünk majd (de nem „várom Éliás” lefekvését, hadd „repüljön; most” Samu odúját foglalta el, írta a felügyelő, és „Samu a kisebbik” szobában zengeti a csipp-csuríí-t) (ez is rejtélyes, de most nem „ütöttem félre”, magyarázta a Medveszekrénynek a felügyelő, a 4-es és az „x gondolatban gondolandó)” (ők is látták a felügyelő álmait). Ahogy a „két szobát” szétcsukták (Samu „kalija átkerült” a dolgozószobába), a L. azt mondta: ez a „szőnyeg most már” nem sétatér, nincs az a kis mászkálás „rajta lent” …és Tradoni csak azt felelhette, hogy ezért „nézte végig” ma a Batthyány térről hazafelé „tartva a fák” tövét, a bokrok tövén a gyepet… persze, hogy nem „keresnek ők” most senkit, Szpérónak „kell szerencsésen” túlesnie ezen… ebben a pillanatban „egy vizes test” csapódott a „nyakába (a felügyelőébe)”, Éliás volt az. Csuromra fürdött, és jött. A „víz az írógépbe” fröcskölt. Harsogott Éliás a felügyelő hátán, és az „írógépnek ez volt” a lehető legnagyobb megtiszteltetés. Ennek a „szövegnek máris” visszhangtere van, írta Tradoni, a befogadás „lényegében megtörtént” (ami még hátravan, nélkülözhetetlen, s „látszólag a könyv” története; legyen; de a megírása: ezek a hangok, a billentyűké, s a „válasz: Éliásé, aki” az előbb ijesztően „repült át a billentyűk” felett, s most a nyakamban, írta a felügyelő, csuri-ví-crr-csrr-csipcsippezve szárítkozik). „Hatalmas szárnycsapások” nyomán „freccsent víz a” billentyűkre; és két szem nézte, mit „művel a felügyelő”; felügyelt valamire a madár, de ha „ez játék” is, hogy „így mondom”, nem játék, hogy másodszor is jött (Tradoni vállára, Éliás). Akkor a „felügyelő kiment”, mert a könyv „mintha megállt” volna. Pontosan, túl „pontosan megvolt”, ahol folytathatná, „viszont nem volt meg”, ami következik. (A folytatás: Tili a „füzetekből, a” bajnokságból, a felügyelőné emlékezései.) Akkor „egyszerre meglett” a folytatás: a madár (Éliás) ott volt megint a nyakában, 4 „x x 4” 4 4 „4 x” x fürty-csií, ott volt Samu odújában (mint egy Sol „LeWitt forma”, ld. ösztöndíj, New York stb.), és Tradoninak így „is megvolt” a folytatás. A Sol LeWitt-forma „minimumot” jelentett, ilyen „formát, négy” léc, kettő hosszan „párhuzamosan, kettő” kurtán, téglakeretté összekötve a hosszúkat, egyik „végén aszimmetrikusan” hosszabb volt egy léc. És dossziécsík „fedte középen”, mint egy mérőlécen a tolóka, csak ami a mérőléceken nincs, tömérdek fű „futott és bukott” a leukoplaszttal „borított odúfelsőrészről” kétoldalt a levegőbe, kicsit a nyitott „odútérre, a dossziécsíkkal” zárt részre. Tradoni azt „írta még, hogy mi” ezzel az egésszel (a madarakkal és stb.) nem akarunk „mérni” semmit „se, a dossziécsík” változatlanul „van ott, változások” minket mérnek inkább, és kinézett az ablakon. A „levegőben repülőgép” nyoma látszott, Tradoni nagyon szeretett „repülni (életében” egyszer repült eddig); nem is biztos, hogy olyan jó lenne, gondolta. „(Bár a bűnügyi” szakértelem alakulása tavaly „csaknem átvitte” a tengerentúlra, aztán maradtak. Már unom elmondani, „miért. Miattuk”, írta; már unom ezt mondani. Amit „nem unnék, írta” a felügyelő, ha azt írhatnám – még mindig; „egyszer majd megint” –: „ők 4-en”. Csak ebben az esetben túl sok az „x”, ami nem döntetlent jelent, mint a totó „olyan bárgyúan” ártatlan, legföljebb pénz-forma nyelvén. Ennyit, írta, itt is a „nyelvről. Kár, hogy nem” kívánok inni. Így ment ki.)

Tradoni „felhívta G.-t (hét” óra tájban). Jó „telefon, írta” aztán, alapkérdések! Otthagyni, persze, hogy „otthagyni a tojásokat!” Amit dr. O. is mondott, ez a „helyes. Erland: érthetetlen” a bizonytalankodásával. Szegény, már „fél fixet tenni” (így) (velünk), mondta Tradoni. A tojássárgája G. szerint „is igen” megfelelő, ha lehetne szöcskét stb. Hoz „pár lisztkukacot” kedden, feljön! Madarakkal „csinálnak néha” ilyen rémes kísérletet, megöletik „őket a tojásaikkal”, hányig mennek el (rekordot „tojatnak velük)”, mesélte G. Tradoni rosszul érezte „magát, akaratlanul” ezt tettük Tilivel. Ott kellett „volna hagyni” a tojásokat! De ez „se volt” ilyen egyszerű, sokáig össze „is törte; persze”, a tojásokat az elején derekasan elszedtük „tőle, mondta a” felügyelőnének Tradoni. Hashajtót nehogy adjunk, mondta „G. Egyébként: mész”, kevés B (erre „is vigyázzunk” azért). Sok „zöld. Legyet, effélét”. Hagyni megtojni, hagyni „kikotlani”. Jó lesz, „ha kedden G.” feljön, írta Tradoni. „Mi volt” még. Megkönnyebbülés az is, hogy „beszéltünk. Persze”, kipottyant „zöldit sehol se” találtam, mesélte G., ez így szokott lenni. Máskor lépten-nyomon, szinte. De „most nem is” hiányzik (úgy általában, partner „Szpérónak) (Tili” hiányzik; ám csak legyünk túl ezen a bajon; G. „is nagyon bízik”, egyetlen veszély a tojás visszamaradása, akkor hívjuk „dr. O.-t… de ő” elutazott, akkor marad Erland, ő „is ért ehhez” nagyon; magamra haragszom, „nem Erlandra, mondta” Tradoni, elszúrtuk szegény Tilit; de itt nem „mondhatok újat”, írta, mindegy) (hogy „mit mondunk). Fél nyolc”, nyitott ablaknál a nagyobbik szobában. Éliás rég „lefeküdt; voltam” odaát, írta „Tradoni. Szpéró” a plátóján! Este a „film” után bekenjük a kloakáját. „Holnap a 3.” tojás (jönnie „kell, ki kell” jönnie)! Megnézték a filmet. A „készülék megint” nem adta rendesen a képet. Az írógépem „kocsija, írta” a felügyelő, veszedelmesen megugrik, ha balra kioldom. A „jégszekrény egyre” jobban melegít. A vécétartály csepeg. Az „ülőke… És így” tovább, mondta Tradoni(né). A film „végén már rég a” saját akciójukért izgultak. Tradoni még megvárta, hogy kiderüljön: az „egyik a másik”, a másik az egyik. Tradoniné már kiment bemosakodni. „A kis üvegtál” ott várt, olajjal, vattás gyufával „(gyufás vattával)” a telefonasztalon. Már túlvagyunk rajta, írta „Tradoni fél tíz” felé, ahogy a felesége kis szál füvet nyújtott „át neki. (Szpéró” küldi, itt esett ki a kalitkájából.) Tradoni „Bronzék két mancsát” (kb. 2-2 cm) nyújthatta át a felügyelőnének. Bronzék tudják, „hogy a Doktor és” B. úr mellett (Tradoni legrégebbi „medvéje, 41” éves) te is „Egyes Szám vagy, bármi” utasítást adhatsz nekik (két kérdést kivéve; ez „régi dolog volt”, az egyik ilyen kérdés, talán abból „indul az egész”, mondta Tradoniné, 1977 „február–májusából)”. Tradoni is bemosdott (még az „akció előtt)”. Elintézek, mondta a széthullt fürdőszobaülőkéről, „egy kis menetet”. Így is „dobog a gyomrom”. Tradoniné közben már „átvitte Szpérót”. Égett két lámpa. Egy is elég, „mondta Tradoni”. De a felügyelőné félt a sötéttől. Maradt a kettő, „aztán lett mégis” egy. Szép, gyönyörű, „kedves kis madár”, mondta Tradoni (Szpéró jelmondata). Szpéró „fáradtan szökkent” el Tradoniné keze elől. A felügyelőnének ilyenkor nagy „volt a türelme”. A dolog „megvolt: a vattát”, mondta Tradoniné; vagy: most add. Tradonival „lassan úszni kezdett” a jelenet. Végül is; a „madár bent volt” a kalitkában, álldogált a felügyelőné „kezén. Előbb még:” hanyatt a bal (jobb) kézben, félrefújva a „tollak (a kloakánál)”, fent a szemek nyitva (Tradoni tehetetlenül és bizalommal „nézte, a felügyelőnében” bíztak). Olajos-e eléggé, ezt „kérdezte a” felügyelőné; Tradoni még egyszer megforgatta a „vattát az üvegtálban” (a gyógyszertári paraffinolajban). Titeket is „bekenjelek? kérdezte” kézfogáskor Tradoniné, már a konyhában, whisky „mellett a két” Bronztól. (Biztonságiak.) Biztosak benne, hogy nem, „mondta a Doktor”. Szpéró a felügyelőné kezén álldogált a kalitkában „(a kenés után)”. Tradoniné akkor azt mondta neki: Kicsi madár, most „menj vissza szépen” a plátóra. Szpéró felugrott egy fakanálra, és „még ide-oda” vándorolt (közben az olajat „vakargatta, fénylett” már a csőre). A felügyelő csak bámulta az akciót; el nem „hitte volna, hogy” sikerül. De hát csak most hajthattuk „végre, mondta a” felügyelőné, reggel ehhez, „ő már annyira” élénk, „másrészt tétlenül” se hagyhatjuk. „(Minden tojásnál” van veszély, mondta G., beszorulhat, „és az halálos.)” Ittak (egy kortyot, akkor már a konyhában, „Bronzékkal). Szpérót” még otthagyták a nagyobbik szobában, aztán a kisebbikben is „hagytak fényt, hátha” (ugrálni „akar, de nem)”. Csakhamar elhelyezkedett a plátón, a Bodega alatt, háttal a „világnak. Mint” máskor. Becsukták „az ajtókat (a” konyha felől is). A film alatt még, olyan „sírás nélküli”, sírás utáni hangon a felügyelőné azt „kérdezte (mondta)”: Tili „tehát az első” tojással „halálra volt szánva” (így itt), és a felügyelő azt felelte: igen. És hiába „olvastam, tette” hozzá, hogy pótolja mindig (a madár a fészekaljhoz „kellő tojások” hiányát), mi is agyontojattuk (a B hiánya már csak „másodlagos, ha nem” döntünk helytelenül, vagyis ha jó tanácsadónk van, tehát „ha G. tudott” volna a dologról, ha nemcsak „úgy beszélgetek” így-úgy G.-vel stb., mondta a „felügyelő, vagy ha” a verebes szakértőt, a tenyésztőéket „felhívom stb., vagy ha” a restaurátor „tanácsa előbb” jön) (jó tanács volt) „(akkor minden” más). G. most azt „mondta, mesélte” a felügyelő, hogy reméli, „Szpéró ötnél” megáll, és „14-18” napig hagyhatjuk kotlani, biztos, ami biztos (jó „hosszan). Bronzék” ismerték Tilit, mezőnytársuk volt, és ha valaki, ők nem „bocsátották meg a” halálát (nem nekünk, mondták, írta Tradoni, minket „csak tudatlansággal” vádolhatnak, s ami kicsit „súlyosabb, téves” aktivitással). Meleg „volt még a” nyom, azon „kellett volna” elindulnom (amit olvastam, mondta a felügyelő). Meleg volt, mint „egy-egy (20) kipottyant” tojás. G., mint „mesélte, lényegében” azt tudta alaposabban „Tiliről, hogy” volt az a zöldike-e, csicsörke-e „tanakodás (látatlanban”, Erland átjöhetett volna, Erland „nagyon elfoglalt; talán” majd dr. O. jobb lesz). Holnap reggel, mondta a „felügyelő. Ez is” eljött. Ötkor ébredtek (vasárnap, július „6-án), és” Éliás megint egészen apró fodorhangokat „hallatott (Tili” nyomán). Szpéró a fészkén ült, matatott stb. Egyelőre (ők „ketten) visszafeküdtek”. S akkor a felügyelő, hat óra „tájban, a felügyelőné” halk kiáltására rezzent „fel. Hány” tojás volt ebben a „fészekben? Tili” 3 és Szpéró „a tojása”. Most hat „volt, ezért kiáltotta” az iméntieket a felügyelőné. Ilyen csöndben „megtojt, és teljesen” élénk volt. Ennyire jó „volt a megkenés, kiáltotta” a felügyelő örömmel; és „csodálattal. Szpéró” eléggé vidámnak látszott. Akkor „megkezdődött a nap”. Ez lett a reggel! Tradoni „előző este még” benézett Szpéróhoz, s hogy csendben „járjon, lerúgta” a gumisarut, és „mezítláb érezte” a szőnyeget, amelyen Tili annyit „sétált (s amelytől” nem tágított! vagyis nem lépett volna le róla a „padlóra soha!)”. Honnét „volt halálra” ítélve, ki tudja. A nyakgörcsök, talán „még akkor, gondolta” a felügyelő. Bronzéknak, gondolta, elalvás „előtt még (szombaton” késő este) az olaj szóról nem az „energiaellátás jut” az eszükbe, nem is a Bretagne „partjainál süllyedő” tankhajó, hanem hogy „kloaka. Megvolt” a „harmadik (a hatodik)”, azaz, másolta most „már helyesen” a jegyzeteiből Tradoni, a „hatodik (a harmadik!)” – ilyen boldogan zagyva lett „minden (ettől)”. Eltelt egy „óra. Tradoni” a tegnapi jegyzeteket szűrte; maradt ez: csak „Olaszországban minden” évben 250 millió „énekesmadarat szednek” le. De Tili „halála, mondta” Tradoni, nem ennek „az egy kétszázötvenmilliomod” része; másrészt mégis „csak” az. A felügyelőné azt mondta: „ha elgondolom”, hogy (Tili)

SZPÉRÓ

TILI

GRÁZ MUKI (POSZI)

PP (PIPI NÉNI)

„MIÉRT SZÁRAD LE, HOGYHA ÚJRA NŐ?”

(Babits Mihály: Esti kérdés)

több héten „át itt élt” mellettünk, és „mindent” megcsináltunk, úgynevezett „mindent, és csak egy” kevéssel kellett volna „többet… Tudta” Erland, kiről van szó? És, kérdezte Tradoniné, ha „ugyanez egy” emberrel történik, és nem „csak” egy zöldikével, ugyanilyen „könnyen felmentenénk”? Könnyen felmentenénk? kérdezte Tradoni, és a „felesége akkor azt” mondta: tudja, hogy nem, és hogy Tradoni sem, de semmi „értelme, persze”, hogy vadítsa (a felügyelőt, ő), és egyáltalán, csak „az van, hogy Tili” egy hihetetlenül kedves személyiség volt, és most „nincs, végeredményben” ő nincs, mi vagyunk, a dolog „emléke halványulni” fog, a fájdalma elül, és marad egy-egy „pillantás a nyomokra”, amelyek kihűltek. Akkor ez történt: Tradoni reggel, a „hatodik (harmadik)” tojás szemrevételezése után „visszadőlt még, pihent”. Tradoniné kiáltott a kisebbik szobából: Szpéró „rosszul van! Megint” úgy, mint tegnap, magyarázta akkor a felügyelő „G.-nek. G. is” tanácstalan volt, szerinte a belső „szerveknek nagy” megpróbáltatás (nemcsak „szerinte”) a tojás, és most a madár „mintegy rendezi” sorait. De akkor miért volt ez tegnap, tojás nélkül is? Hunyt „szemmel ült” Szpéró a rúdon, felfújta a tollait, és vacogott, s a hasa és a „fartájéka rázkódott”, kicsit görcsösen „vonaglott. Csak” nem görcsök, nála „is? Nála” így? (Ahogy Tilinél a nyak…!) G. szerint a B-hiány jellegzetes „tünete a nyak” (Erland ezt miért „nem tudta” mondani?) tekergetése „stb. Szpéró” közben abbahagyta; ijesztő „volt. Ment dolgozni”, a fészekkel tevékenykedett. Magasítja, állapították „meg Tradoniék”. A tojássárgáját egyelőre „nemigen ette ma”. És ha Szpéró tojt volna elsőül, mondta Tradoniné, a „zöldeket mosva” a konyhában (muszáj! mosni a „zöldeket, a sok” permetezőszer s egyéb miatt! így is „van kockázat)”, akkor ő „hal meg így. Talán” igen, mondták. Mi volt az alapvető „hiba velünk”, mondta Tradoni, a következő „talán: mivel” nem hím „madártól voltak” a tojások, azt hittük, csak amolyan „hóbort”, efféle, és ha elvesszük a „tojást, nem koncentrál” rá stb. Még Erland is ilyenre „tett volna!! Most, a második” esetben is! Felfoghatatlan. És nem „tudtuk, folytatta” a felügyelő, hogy a tojásrakás már mély belső „folyamat jele”, s a többi. „Szpéró nem nagyon” evett (pár hangyatojást, magvakat stb.), „főként tevékenykedett”. Állandóan törődni „kell vele, állapították” meg Tradoniék. A felügyelő már tegnap „félt ettől: mi lesz”, ha kilukasztja egy tojását? Főleg, ha Tiliét? Nem kaphat-e „mérgezést azoktól” az anyagoktól. Ahogy a tegnapi jegyzeteket „másolta és rövidítette” (kimaradtak „vadnyugati érzelmű részek” stb.), „Tradoni a csukott” ajtó mögül a felügyelőné hangját hallotta; valami „tojás…” Lyuk volt „Tili egyik” tojásán. Kivették, maradt öt, kettő Tilié, „három már Szpéróé”. Készültek a kalitkák „zöldjei. Sütött” a nap (felhős volt az ég, felhőkön át). Ma „lemegyünk fűért”, ide valahova a közelbe, írta Tradoni. Megyek „mosdani. Tili” halála, a gyász… ez már az élet része lett „volna, dolgok” intézése közben stb. Most megint mi van, mondták: hetek „így, szélső” aggodalommal. Így telik el a nyár; Tradoni szerette „volna, ha máris” vége van. (Nem lehetett, tömérdek „munkát kellett még” addig elvégeznie. Majd meglátjuk, mondta. Lényegében „inkább bénult” volt; függött egy folyamattól, amely része volt egy másik „folyamatnak, s ettől” ők függtek, de ez „megint egy olyan” összefüggésből következett, amely…) „Nézd meg, micsoda” ház készül, mondta a felügyelőné. Ez „legalább valóságos” volt, és Tradoni abbahagyta az „írást. (Átment, hogy” megetesse Szpérót hangyatojással.) Az „etetés így” zajlott: Szpéró felragad egy szál füvet, esetleg épp a „fészek külső” falából rántja ki, felugrik „vele a rúdra”, a fű néha nem „jön”, rángatja, áthúzza a rúdon, „be a fészekbe”, gyakran beletemetkezik, fölébe „kerekedik mégis” (a fűnek), fejjel benyomkodja a „szemközti belső” fészekfalba. Ez megvan, akkor „lehet nyújtani” az eleséget. Ráront a kézre, írta Tradoni, „rátámad, és közben” elszedi (kegyesen) a falatot. Ezt kell „csinálnunk egész” nap, illetve, írta a felügyelő, nappal, úgy délután „fél négyig majd az” ablakban lesznek, s ott – talán – továbbra sincs „kotló fészek”, és akkor van evés „stb. Akkor most” izgulhatunk, írta, a következőkért: ne jöjjön a „hétórai görcs” (holnap), ne „jöjjön tojás, illetve” ha jön, szabályosan jöjjön, két nap „múlva, kedd” reggel, de lehetőleg az legyen az utolsó. G. „szerint 5-re” számíthatunk, akkor talán „leáll. Talán, írta” a felügyelő. Ma este „még film” sincs, viszont lehet üldögélni, „dolgozni; omlettet” eszünk, hogy tojáshéj is legyen „megint (törni)”, igen gyorsan „fogy. Ha” visszatekintünk, írta, egyszer, ezek az „izgalmak a helyükre” kerülnek, ezt én tudom, írta a felügyelő. És „mégis! Van-e” különbség, szerkezetre, a mi játékunk és a velünk „űzött játék” közt? Ha elkezdek egy partit, és valamelyik „félnek drukkolok”, máris „végem”; itt nincs-e így? Még inkább, írta. Hiszen „őt személy” szerint szeretjük, és úgynevezett „elveszíthetetlen” részünk lett; ezért „lehet veszteség”. Túl bonyolult a pótlás; a „véletlen nem hoz” esetleg senkit, kerestetni kell; és „más lesz, és” megint elölről; ennyiben nem játék, írta. „Tehát semennyiben; hanem” a mindenkorra meghosszabbított „délutánok” egyformasága. Unalma, ha úgy „tetszik. S ennek” a része az is, amit csinálok; ezért „nem lehet körülötte” (körülöttem) felhajtás. Ezért „robbanok szét, ha” valami – „ok nélkül”, írta – nem stimmel. Mert „tudok egy nagyobb” biztonsági rendről, ahol minden stimmel (daddy, írta, és egy balatoni „töredék” jutott az eszébe, „terasz, emberek, gramofon, régi” lemez, hangulat, és „ő nem” volt ott, köztük; ezek „már jelek” voltak). Biztonsági gyújtó, ez állt a „gyufán, és ez” mindennél jobban jellemzi az emberi fajt. A vízmelegítőt „is rendbe hozatni”, mondta magában a felügyelő, a konyhait, a „fürdőszobait. A lánggal” és a csappal van baj. (A gyújtólánggal, írta.) Most „mindjárt megyek, mosdom”, borotválkozom, addigra elkészülnek a „kalitkák. Megírom” ma, írta, a két vidám dolgot (telefon „mégis a kedves” kollégának), egy vers is kell egy „újságnak, nagyjából” megvan a téma, ezek a dolgok, írta, „lefordítok 4” sort, aztán még ezt (csinálom „tovább). Iksz.” Véget ér a fejezet, és „elkezdődik valami” más; és aztán az utána következő, az utolsó „előtti, a 15.” fejezet már így kezdődik: „Valamikor szeptemberben, ahogy” visszagondolt ezekre a júliusi napokra, „Tradoni… Ez” lenne az irodalom. Egyáltalán nem így lesz, semmi se lesz így. Ha a „munkáim engedik, s ha” Szpéróval kellőképpen „unalmasan” telhet az „idő (!?)”, másolni kezdem a Füzetet, egy régi időponttól kezdve. 1979. „május 31. Semmit” se tudnék „csak úgy kitalálni”. Megvan egy hitelesebb „valóság, bármi” töredékesen, a „Füzetben, a füzetek” sorában. Amit fölírhattam, az is valami. És mindahhoz „képest, ami” TÖRTÉNIK, és amit állítólag kettőnk között is adottságnak kellene „vennem, nem” létezhet-e „ugyanúgy egy másik” valóbbság, amelyet a valódi elé helyezek, s ha valóban oda „kerülhetne, jó” volna? De itt senki „sem tehet semmit” a „másikáért, írta” a felügyelő, és távozott a fürdőszobába. (Levezetés.) Mindez „1980-ban volt (az 1980-as” kézirat, amely, persze, 1977-ig nyúlt vissza „stb.), és most, amit” írok, írta Tradoni 1981. május 6-án, mennyivel „egyszerűbb! Hatalmas szél” fúj; veri ki a madarakat a (mindenünnen), nem „tudta, csak teljes” családokat látott, hazahozandó fiókát egyet „sem: sajtot kell” vágnom inkább, s nem ezt „írnom, írta. Vagy” mégis: olyan „egyszerű, ami ide” kívánkozik. Valaki meghalt, valaki majdnem „követte, valaki jött” a meghalt helyébe, ennyi a „történet. Átszövi pár” gyengén megvont „szál, az eltűnt” feketerigóé például, későbbről (1981 „áprilisa). Ma, 1981. május” 6-án, jellegtelen „dátum, találtam” egy halott „feketerigót. Elgázolták”. Láttam utána egy élő „feketerigót, és” azt mondtam: semmi se „hal meg”, vagyis meghal, de „ami ő”, az olyan mégis, mintha „ő” nem halt volna meg, épp „csak el kell” felejteni, hogy meghalt, és az élővel foglalkozni, de „hát nem lehet” elfelejteni (hogy meghalt stb.), és mégis az élővel kell „foglalkozni. Ennyi” ez a könyv (pl.), röviden. Még világos „van, fúj” a szél, kavarog, a frissen kiröpült fiókáknak ebben a „szélben kell” megtanulniok a navigálást. De a „szülők itt” ügyesek, úgy látom, a „finn parkban”, leszorítják az újoncokat a fákkal-bokrokkal „védett terepre”, még inkább nekem kell vigyáznom, hogy miközben aggódva „figyelem, fel ne” riasszam őket, el ne tereljek fiókát a családi „körletből, abból” lehet még baj. Ám a felügyelőné „megfőzte már – Bronzék” segítségével – a biztonsági tojást is. És hatalmas „élelmiszeradaggal küldött” le. Most abbahagyom, írta Tradoni, mert megjelent egy „veréb a párkányon”, megyek sajtot vágni, bár a nagy galambok miatt a „párkányról való” etetést elvből nem helyeslem. A „folytatás itt” megint 1980-as, és remélhetőleg több betoldás nem „lesz. (Lesz” ugyan, de azokat 1981. május 6-a előtt írtam, tette hozzá. Most bement „Szpéróékhoz; milyen jó” ilyenkor látni őket, ahogy már „elpihentek, jó” ott matatni ezekkel a dossziékkal a piros kockáson, és „nézni Szpérót s” három társát, fűbodegák „mélyén, álmosan” kissé.) Kirakta a „sajtot (még” mindig 1981. május 6-a van a kéziratban, az elütött rigót talán „fedi még” a gesztenyeszirom, bár a szél elfújhatott róla „mindent), remélem, írta, jön” még verébapa és verébanya rá (ma; holnap reggel „már a galamboké, menthetetlen)”. Miért iktatok be itt vagy huszonöt „sort még, írta. Olyan” különös, hogy azt „érzem: mire évek” múlva ismét „írok valami” ilyesmit talán, megtörténhet, hogy nem „lesz” többé „Szpéró, Samu, Éliás, Svunics”. Lehet, hogy „egyikük akkor már” nem él. Itt búcsúzom „el egy” hosszú korszaktól, ami volt, s ami jön még, elbúcsúzom tőle, mert ez „így sosem” lesz többé. Nézem még ismeretlen alkonyi „órájukat – mennyire” ismertük Szpéróét és Samuét, amikor „még ketten voltak” csak, Szpéróét, amikor egyedül volt –, nem „ismerjük pontosan” ezt az idejüket, ám most a visszapakolt kézirathalmok „mellől nézem őket, és” talán a kis zajaikat „is hallani” fogom, mert nem zavartatják magukat. Olyan hirtelen némulnak „el aztán, amikor” végképp aludni térnek. És ez a végképp, írta „Tradoni, egyszer” végképp végképp lesz. Hiszen ezt a könyvet „is mikor” kezdtem csak írni: amikor Tili haldoklott, s azt „hittük, mégis” életben marad. Elkezdtem ezt akkor, és lehet, hogy a legközelebbi „alkalom ugyanilyen” lesz. Nem „tudhatom. Nyújtózott, nézte, jött-e” veréb a párkányra. Fogorvosnál „volt délután, fájt” a megbolygatott gyökér. Szívta. Lassan elfogy a „hely. Nem írok” többet ebbe a könyvbe, írta Tradoni, történjék „bármi. Ennek” a könyvnek is megvannak a jogai, és ettől a pillanattól „fogva a kézirat” segítsége nélkül kell megoldanom, ami „megoldandó. Legföljebb” ha az utolsó ellenőrzés, a felügyelőnéé, húzni „valót talál, és” marad hely, írta, akkor… „Hagyta, hogy” innen a kézirat megint „ott folytatódjék, ahol”. Ennyi volt csak a „dolga. Most” mindjárt ott fog ülni Szpéró az ujjamon, írta, mint „1977 júliusában, miután” leltem. Ennek 4 éve lesz már. Már megreggeliztek, a három „veréb a nagyobbik” szobában levegőzött; Tradoni letörtnek „látszott. Mindentől függetlenül”, mondta a felügyelőnének, az általános „feszültség teszi” (azért a magáét), s néhány „hét előre” nyomaszt. Samu „udvarolni látszott”, kitátotta a csőrét, felborzolta „gyönyörű elefántcsont” színű tollait (bizonyos ilyen szín), Szpéró keményen ripakodott „rá néha. A trió” nem alkalmas „forma itt, mondta” a felügyelő; nem mintha „konkrétan” bármit elrontana, de érezhetően nem jó. Ezt a „felügyelőné is” belátta már. Viszont a felügyelő igazat „adott neki” abban, hogy még az idén is rengeteg zűr „lehet – van” – Szpéróval, és most nem aktuális a változtatáson „való töprengés”. Kiszúrás az egész műfaj, mondta Tradoni, mert míg „itt mi mindent” tőlünk telhetően megteszünk stb., jön egy kivédhetetlen „fordulat (normális” bár, nem normális), és mindent „tönkretesz. Mert” képzeld el, ha Szpéró is rámegy (menne, ment volna), itt „vagyunk a két” hím verébbel, ami nem szerencsés, mert 10 évet „nyilván lehúzunk” mellettük (idehaza), és Éliás nem jó „partner nappalra” nekem, „meló mellé (túl” csapongóan élénk stb.), ketten a nagyobbik szobában, én „itt egyedül, az” is eléggé rémes. Maradna az a „megoldás, hogy új tojót kell” hozni a házhoz, ami stb. (Megint erőltetett „dolog, bár” szükséges.) Másolt: még reggeli előtti „feljegyzéseket. Azért” idézem fel a (három héttel ezelőtti) dolgokat, mert ő (Tili) még abban a „jelenetben is” (ahogy lezuhan, ahogy rohan a papírkosár felé; görcsös „rohama) él, és” még rejtélyesen „élő (mi ez” a rohanás? érezte Tradoni akkor, ez „valami merőben” új, s a megtorpanás, a félrecsukló „fej, a lebillenés” jobbra, a hányás, talán kétféle „folyamat elemei”, vitaminhiányos görcs és lebénulás egy „pillanatra, és” etetőhányás elindulása), él. A felesége: Ő „volt az egyik” legkedvesebb madár. A „maga tartózkodó” módján. Így vagyok „újra ott, mondta” Tradoni, a Legfelsőbb Bíróság mögött, akkor.

14

Ha „írói” akarnék „lenni, írta” Tradoni, most azt mondhatnám: Tili belső „periódusainak arányait” keresvén, hasonlatom lehet a regény. Hasonlatom; mert a regény „is élő, és a” végét járhatja, s attól még nagyon eleven „lehet, táplálható” és tápláló, de már a végét járja. Tudni kellene, mik a „regény belső” arányai (itt), s akkor ma „valóban érzek” effélét. Érzek efféléket, és mintha felöklendezném a már „negyedszázaddal korábbi” időt, első prózai kísérleteimből akkor lettek „úgynevezett novellák”. De a novelláknál titokzatosabb volt egy „pulóver, egy nyárutó”, egy „irodalmi lap”, egy író, aki aztán verebekről is (írt), és akinek a „könyvét, a hordalékosat” Tili halála után vigaszul „lapozgattam (s a kutya” műtétjét nem találtam meg) (egyelőre). A Szigetre, Jelsába „kellene elvinni” ezeket a könyveket; bár „hogy mihez” mennyire van türelem „aztán, rejtély”. Előfizetni a folyóiratokra (Artforum, Kunstforum, Kunstwerk, Football Magazine, angliai Állatvilág) „mintha nem volna” elemi szükséglet. De „még örülhetünk” neki (jövőre). Dönteni „jó előre kell” (sajnos; lehet – szerencsére?). Nemsokára „füvet szedünk”. Ahogy három hete vasárnap. Már ott „voltak bal” kéz felől a füzetek; Tradoni elhatározta, hogy kommentár „nélkül idéz”. Ám annyi mindent kellene most Szpéróról is; és „jön az az” augusztus 12-e, Éliással, jönnek az izgalmak: elengedjék-e stb. Van „egy fénykép: Tili” roppantul gyanakodva „nézi a L. ujjain” állva, kicsit előrehajolva a L. könyökhajlatában sunyító „Éliást (aki” mamának akarta őt) (Tilit). Milyen idő is volt 1979. május 31-én? „Napos, előtte szél”. Lementem, mondta Tradoni, nem tudta, kinek, és „érezte a másik” szobából áramló verébszagot. A „regény, írta, így” múlik ki lassan; bár a cselekmény korántsem ért végponthoz (elfogadhatóhoz), bár „megannyi vonzó” részlet s tarkaság – táblázatok stb. – sora „következhet. A” Füzetben vezetem „tovább Szpéró” eseményeit, s valamikor ősszel, lenyugodva, a három madárral, medvéinkkel stb., majd visszatekintek. Felbontott „néhány levelet”, az elmúlt hetekben érkeztek, s még „nekik 4-üknek” kívántak minden „jót (némelyek, kevesen)”. Ezekre azonnal válaszolni, jegyezte fel. Ilyen „munkái voltak:” Tiliről a magyarországi Állatvilágnak, folytatást egy hetilapnak, ahol a „Jel, kép…” jött, vers „Tradoni felügyelőről” (önmagáról). Meg a fordítások. Szólt „Belgrád; 1977-ben, írta” Tradoni, reggelente a verebek „fájának zajaira” ébredtünk. Vártuk a napok úgynevezett múlását. Ez „volt a pihenés”. Számos összecsapás. Jó volt „az OT (talán” azt játszottuk akkor, „talán) (mintha” Palmer-meccsekre emlékezett „volna, majd” megnézem, írta). „05. 31. Csicsörke napja! Szép reggelünk. A nagyszobában. Megyek én is; Szpéró jön rám, repül, lazán boruló szárnnyal, lógatott lábbal stb. – Fülemet ellenőrzi, szokásosan! – Ma kb. 11 óra 05-kor el. A lánchídi megállóhoz megyek. Arra gondolok: L.-nak nem hagytam itthon levelet, de majd hozok haza valamit! Ott, a megállóban: nagydarab, jóságos utcaseprő. Egy hölgynek mutat valamit, magasan. Jóságos ég, csak madarat ne! Madár! Mit mutogat? Ő csicsörke! Épp John Cage-nek viszek levelet a postára, a Szupermadarasnak. És Szpéró fényképe is velem van. Mutatom stb. Ő nem vállalja a felnevelést, a Seprő, de ha én, boldog!! Visszatenné különben a fatörzsre. Haza csicsörkével (itthon derül ki ugyanis, hogy nem zöldike)…” Zöldike, írja Tradoni, az derült ki aztán mégis, „…Persze, holtfáradtság. Rohanok kalitkáért; addig: papírkosárban (ő). Szpérót rettentően érdekli.” (Most, 1980. július 6-án vasárnap délelőtt, írja Tradoni, Szpéró „épp tojássárgáját” enni nem „hajlandó! Rémes” ez velük!) „Csicsörke három óriásit kakilt, még nem láttunk ilyet kismadártól! Bravó a mamának! S neki milyen mázlija volt… Etetőtáljának peremén állva alszik. Aludj jól (letakarva itt a szobában).” – „Szépséges kis madár menekült meg. (Most a telefonasztalon, letakart kaliban, az egyik etetőn kapaszkodva alszik, hátracsapott fejjel. – Micsoda élénk lett késő estére! Komoly arca van! – Csak az ürítések ritkán vannak. Nehogy baj legyen! – El fogjuk engedni, persze. – Öröm, bár iszonyú fárasztó, hogy ő van! – Ilyen hamar még senkinek se lett kalitkája! – Először egy barna dobozban, majd a papírkosárban. – Szép csíkos-tollas. Remek tollazata van! – Csipeget már ujjról is! De csipeszről estére: nagyon!” – „1979. 06. 01. – Nagy forró nap! 3 madár a háznál! Hármas levegőzés! A kicsi egyre jobban eszik! – Most: a kis kaliban, a piros kockáson. – Szpéró olyan érett személyiség! Szegény, olyan idegesítő is. Jön, jön! Rám. Du.: Szpéró a papírtartó odúban hasal, előtte a bal karomon – szürke ingem ujján. Édes barátném! – Nehéz napok. Halál kivagyunk! Ma újra 4-kor keltünk (stb.!). Etetések. Ő: lassan már maga is csipeget stb. Olyan kis csíkos, komoly, pisze csőrű, nagy szemű. Jó kis madár. Mikor lesz az első kéretlen nekirugaszkodása? S: a konyhában neki is? – Egyre jobban eszik. Egy személy is bőven megetetheti. – A vizet szereti!!! Kamillát kap, nyalja a csipeszcsőrről. – Szereti Zárórát!! (Ó, Záróra nagy napjai! Csicsörke harapja, nyalja!) – Kap tojást, vizet, kevés reszeléket – gyümölcs, répa. Két etetőjét kartonnal fedtük le, bele ne essen, oda ne szoruljon. Innen akar felugrani – még ügyetlenül – a rúdjára. – Kisebbeket ürít már! – Belegyalogol a tojássárgájába… „Amennyire nem ette aztán, kotlásakor, a sárgájába” stb. „Nagy kérdés: hétfőn és szerdán látogatóba ígérkeztünk… mi lesz vele?” Házbeli ismerőseink „vállalták, írta Tradoni”, hétfőn. Szerdán kivittük magunkkal Pest délkeleti határába. Az volt talán még „mindig a jobb; túl” érzékeny műfaj. Nagyot taxizott. Közben itt ma „Szpéró: nem” eszi a tojást. A hangyatojás száraz tokjába „göngyölt tápláló” pépet ürüléknek „tekinti”, és oda dobja, ahová a fészkéből hordja „ki a mocskot”. Most, írja Tradoni, jó „lesz felmenni” fűért a hegyre. Kizökkenünk az állandó szorongások(…!)ból. Az új „Füzet első” oldalára összefoglalóként odaírtam, másolta Tradoni: „Május 31-től: Csicsörke!” – „Folytatás, 15 óra 45. Megetettük a konyhában. Ügyesen elkaptuk a pillanatot, amikor elindult volna (hogyan? hogyan?), és betettük a kaliba. Ott: most látom: 15 óra 49-kor: életében először állt itt féllábra, imbolyog.” – „Szpéró is rettentően ragaszkodik, jön. Központi kérdése: a konyha! Megint! Oka: 1. ne menjünk el, 2. ő is jön, 3. csak, 4. a konyhától vár valamit. Pl. bár itt van bent Csicsörke, ott lesz a kismadár, biztosan! Ez azt jelentené, hogy a hellyel azonosítja a dolgot. – Túl sok a kényelmetlenségem! Piros kockás heverőm tele levelekkel, leadatlanságokkal, asztalom közepét a gép foglalja el, nincs kényelmes helyem levelet írni, naplót vezetni. Lelökném a gépet! – Szpéró rajtam. – Dög hőség! Fejem fáj. Kialvatlanság. Ezért vagyok ingerült. – Szpéró, szegény, rémesen tolakodó ma! Elege volna a madarakból? Féltékeny? Zavarja valami az egyensúlyát? De: tavaly is mindig ki akart jönni a konyhába! – Csicsörke: kisujjamat egészben bekapja, issza róla a vizet. Nagyon vidám, és egyáltalán nem fél. (Mint a kicsi Szpéró.) – Szpéró folyton őriz minket.” (Most minden megváltozott, írta „Tradoni. Szpéró” kotlik, egy őrületben él.) „Most mintha terhes lenne nekünk, de túlleszünk ezen, és Szpéró egy abszolút kifinomult, kedves lény.” (Most Szpéró: tisztára veréb!) – „Samuka nagyon barátságos a jövevénnyel. Szpéró nem annyira. Bár Szpéró a konyhában, amikor a kicsit etetjük, teljesen be van gőzölve. Törtet! Mit akarhat. – A kicsiről G. mesél részleteket. Kórók stb. Magányos madár. Nehezebben talál táplálékot. Hm. Elengedés…?! – Jó lenne, ha Samuval barátok lennének. – Most ő: az íróasztalomon alszik, Samu kalija mellett!” (!!) – „Ő: már nagyon elfogadja a csőrt. (Csipesz.) És a konyhában lent is járt egy rongyszőnyegen.” – „06. 02. szombat. Szpéró szép reggele. Csicsörke is boldog: ágyunkon sétálhat, aztán én befekszem Szpéró mellé a piros kockásra; ne sértse, hogy mindenki ott!! Samu érdeklődik! Csicsörke: az újságról csipeget! A kenyértartó izgatja kinn! – Nagy zöld tottya! Neki ilyen van!! Ül itt velem szemközt, s ezt New Yorkba is megírtam” (ki a nyavalyának?) – „Ma: Csiperke megtanult inni a kék tálból! Du. óriásit evett velem. – Vigyázni kell, neki ne induljon, mert megütheti magát! – Szamár módon kicsit elengedtük a belső szobában, és a felügyelet ellenére esett, dossziék mögé, be a lemezes rekeszek egyikébe, és a jobb szárnyát mintha furcsán tartaná! Ó! – Öt és fél órát levegőztek!” Visszaértünk „a hegyről, írta” Tradoni 1980. július 6-án vasárnap, tehát „ma, tette” hozzá. „Nagy napsütés”. Megpróbáltunk szöcskéket és bogarakat „fogni. Néhány” darabot hoztunk. Szpéró egyelőre nem tart igényt az állati „fehérjének erre” a formájára, viszont kis füttyökkel várt minket. Mit óhajthat, kérdeztük. Fürdés kell! Behoztuk a „tálat, újságot” tettünk alá, feltöltöttük, a madár „kijött. Először” csak körültáncolta a vizet, majd szinte minden eddiginél gátlásosabban (Szpéró „mindig gátlásos fürdő” volt, sokáig habozott a tál szélén, a szárnyát „rázta, nem mert” belelépni, Tili éppen „ellenkezőleg, szinte” azonnal ment, Tili a kalitkák küszöbén „volt ilyen tétova” és visszafogott), verdesett a szárnyaival, nem történt „fogmosásnál több”. Aztán elindult, de csak a papírkosárig ment, láttuk, írta Tradoni, milyen ügyetlen a „mozgása, pontosabban:” nehézkes és bizonytalan. (Szpéró, aki műrepülő „volt! S olyan” könnyed és magabiztos! Rosszabbul „mozgott, mint” Tili, írta „a felügyelő. A kalitkában” is súlyosan „huppant rúdról” rúdra. Ijesztő, hogy tulajdonképpen „idős fejjel kezdi” ezt, mondta a felügyelőné, „háromévesen. A tojást” stb.) Végre megfürdött (egy kicsit). Akkor Tradoni „kezére szállt”, majd a vállára, ott hasalt egy keveset, idegesen, sietett „vissza a kalitkába”. Rendbe hozta „magát (valamelyest)”, aztán mire Tradoni a konyhából megint „bejött, már a fészkén” ült. Szomorú volt az összkép. A hegyen se voltunk boldogok, írta „Tradoni, de itthon” most… Emlékszel, mesélte a feleségének, hányszor „jöttünk haza” úgy, hogy szinte „rájuk se néztem”, annyira fix volt, hogy rendben (minden), és csak töltöttem, beszélgettünk „róluk, szólt” Belgrád, harsogtak, vagy ücsörögtek, vártak „minket, aktívak” voltak, egészségesen fáradtak, mikor hogy. A „hegyen Erlandot” hibáztatták. Mit kellett volna mondanom neki? Hogy „nekem ez a madár nagyon fontos” (még Tiliről, írta „Tradoni; Tiliről” is nagyon sok szó esett a hegyen, napfényben, s a helyváltoztatás „mintha jót” tett volna, nem volt olyan ocsmány érzés se „a szorongás, se” a hiány), hogy „tegyél meg érte mindent, amit emberileg lehet”? Talán Erlandnak nem is „területe az” ilyesmi; dr. O.-t kellett volna megkeresni! Ő meg most elutazott. De nem „is ez a baj!” Tili tojásai kizökkentették Szpérót az embermadár-létből, és veréb „lett (nagyon!” mintha azt mondaná: látjátok, most egy „hónap szabadságot” veszek ki… és az egy hónapból egy élet „lehet, már nem” nálunk, mondta Tradoni). Bejött a felügyelőné is, és azt „mondta: Nem vagy” valami vidám, kis Szpéró! Nem „volt valami” vidám a hangulat. Ahogy a „hegyről lefelé” tartottunk, írta Tradoni, azt „hittük, kicselezzük” a bogárhiányt: cseresznyét „veszünk! és a kukacokat” Szpérónak tálaljuk. (A cseresznye-motívum a „regényben szépen” tér vissza így, írta Tradoni, emlékeztet a légpuskás „kertgazdára. S most” egy veréb életmentője – kis „túlzással – épp a gazdák” által nem kedvelt, kukacos cseresznye. Bár ez „sem biztos, hogy” jó dolog, hátha a „kukac mérgezett”, immúnis már a növényvédő szerre… Jó, hogy ilyen ellenszenvvel „fogadtad azt az” egy szem szöcskét, barátném, mondta Tradoni. De a tojássárgáját „is visszalökte”. Ivott a vitaminos „vízből) (holnap” megyek Budafokra, írta a felügyelő, friss Hüvazánért, mert a „Philasol-Combit a sárga” színe „lehetetlenné teszi” Szpéró szemében). A vajas kenyérből eszik, „mondta örömmel” Tradoniné, de az ő hangjában „is több volt” a szorongás (az „örömnél). Tili” halála valóban nagy „hiányt okozott”, mondta a hegyen még „Tradoni is, de” megvárnánk a jövő tavaszt, lenne majd valami, ki „tudja. Viszont” hogy akkor most rögtön ilyesmi… megint egy halálos „fenyegetés, végső” soron… ez matematikailag is sok. Teljesen az „(sok). Féltek”. Most már, hogy elméletben a legrosszabbra is fel kellett „készülniök (bár annyi” madár tojik! „tojt! és megélt; igen, de” mégis… és volt valami fenyegető az egész „változásban) (Tradoni” azt tapasztalta, hogy a gép „bizonyos hibákat egyre” halmoz), most „különösen vigyázni(ok” kellett)! írta „Tradoni, nehogy eleve” beletörődjünk, írta, valamibe, ami egyáltalán nem „törvényszerű. Fel” kell… ez a mondat abbamaradt. Íráshoz egyáltalán nem alkalmas „körülmények, jegyezte;” a felügyelőné éppen az imént mondta: Szpéró bal „lábán, csűd fölött” van egy kis barnás folt… s ez talán „magyarázat a rossz” mozgásra. Megrántotta volna a „lábát ez a” kismadár? Most kinn „áll, megnézheted”, mondta Tradoniné (kint áll a „fészekből). Tradoninak” be kellett fejeznie a mondatát, viszont „bántotta, hogy nem” megy azonnal. Így nem mentem azonnal, meg ez se „ér egy szart” se, érezte. (Ha csak nem az a „dolgom, hogy” pontosan azt írjam, ami van. De inkább ne az lenne! Másolnám „inkább a táblázatokat”, és lenne egy könnyű kis darab, lett volna az, ez „itt.) Ment megnézni”. Valami barnás volt csakugyan a „lábon, de hogy” rándulás nyoma-e, bőrelszíneződésé-e, nem lehetett tudni. S nem is „annyira folt”, inkább… Fogalmam sincs, mondta Tradoni. Teljes a kiszolgáltatottság, írta. S a „Füzetben olyan” vidám korszaknál tartottunk. „Nagyon élvezi őt” (Tilit) „Samu is, Szpéró is! Szpéró kijön, végignézi az egyik etetést, dehogy bántja. Samu is meg van illetődve. Eszébe se jutna bántani, áll csak csodálkozva és néz. – Csiperke meg Samut utánozza, ugrándozván. – Ettől Samu mintha felnőttebb lenne! – Szpéró nem bánja, ha csináljuk ezt a madárügyet, csak őt ne hagyjuk ki belőle.” Valami, írja Tradoni, aminek legalább – akkor – értelme volt. Ennek most? „Csiperke kedvesen eszik! Nyújtogatja a nyakát, a fejét az ujjamhoz dörzsöli. Mohón érdekli a kaja és a víz. – A repülése még nagyon gyenge, semmi! Bár a tollazata teljes. Talán Némó mellett a legteljesebb! – Tegnap este beszéltem róla E.-vel.” S egy beragasztás: kis toll, „Csiperke tolla!” – Ebben az időben, úgy „látom, még” nem választottuk külön (egészen) Samut és Szpérót, és ilyen gondjaink „voltak: kirepülheti” magát Szpéró vagy sem (mert Samu „támadja”! udvarolt „neki, aztán” az odújának). „Csiperke olyan kedves lény! Törékeny! Evés után mindig el akar indulni. És pl. a kenyértartó domború tetejéhez reppen. Mi meg félünk, nehogy a kamra felé menjen – nincs ajtó! Nem is jó hely a konyha az etetésére. – Olyan kis jámboran várja, hogy etessük. Nem kiabál! (Ilyen se volt még!)” – Szpéró nem „kért a szöcskéből”, nem kért a tojássárgájából, de evett hangyatojást, egy „kis vajas” kenyeret. Délután két legyet kapott (a felügyelőné „fogta a legyeket)”. Most az összkép vigasztalóbb volt. Szpéró szépen „kotlott, s előtte” a felügyelő „haját is alaposan” megcibálta a rácson át. Sajnos tudjuk, mondta a felügyelőné, hogy „ez sem jelent” mindent, Tili utolsó napjaiban „láttuk. A Kronberger-könyvet” olvasgatták ebéd után. Ijesztő, mennyi mindenre kell „vigyázni, állapította” meg Tradoni. Szinte semmmire „se lehet eléggé”; semmilyen táplálás nem elég jó. Másrészt a „könyv elismeri”, hogy igen egyszerű eleségen tartott „madarak is elélhetnek” hosszan. Itt az állati eredetű fehérje és a „mész a legfontosabb” (Szpérónál „most). Szpéró” az imént felkelt a fészekről, enni „indult (magvakat)”. A füveket a Kronberger-könyv is „dicséri. Szinte” az eredeti táplálkozás szintjét biztosíthatják. Vigyázni kell: ne „adagoljuk túl” a vitamint, de túl keveset se adjunk, ne adjunk állati fehérjeként csak kemény „tyúktojást, s egyáltalán”, a fehérjét keverjük szénhidráttal stb. Minden jó „addig, mondta” a felügyelő, amíg kudarcot nem vallasz valamivel, akkor „aztán rossz” az egész. De ki mondta el nekünk valaha is „összefoglalólag, mit” tegyünk…! Még szerencse, írta Tradoni, hogy a felügyelőné egyszer „csak úgy” megvásárolta „ezt a Kronbergert”. A magam részéről sokkal optimistább voltam. A felügyelőné borúlátó „volt még egy” kérdésben (is). Tradoni „felolvasta a kis” Tiliről szóló részleteket (hogy nem „kért” enni); de hagyta, hogy „reggel szépen kivegyem” a kaliból, és jött enni; s amikor a vizet nyújtottam „neki a kékes” tálban, egyszer csak megfürdött. (Ez biztos jön még a „Füzetben.) Ez” olyasmi, amiről nem jó lemondani, szögezte „le akkor” a felügyelő: minden ilyen „lénnyel egy új” szokásvilágot ismerhetsz meg, egészen „új” dolgokat. Igen, „csak jönnek aztán” azok a dolgok is, amik „nálunk: a tojás”, a kotlás, a bajok, a „meghalás, mondta” a felügyelőné aggályosan. Ezen vitatkozni lehetne, írta „Tradoni, de most” semmi értelme. Ezen „összecsaptunk már”; felfogásbeli különbségek, tette hozzá. Az összecsapás „mérete és hangneme” azonban, sajnálatosan, mindig olyan, mintha egyszerűen „nem lehetne kibírni” (az egészet) (valamelyikünknek, mindkettőnknek, azaz „egyikünknek se). Holott” ez nem volt igaz (nagyon „jól ki lehetett” bírni; akkor azonban előjöttek ilyen – felfogásbeli – „különbségek; ezekbe” ne menjünk bele, számos „dolognak nyilván” én vagyok a gátja, számos dologban a felügyelőnéről „mond-

ható el ugyanez”, írta). Szpéró kijött egy szál fűért, beépítette, visszahasalt „kotlani. Különösen” a kotlás utolsó napjaiban ragaszkodnak nagyon a „fészekhez, olvasták” a Kronbergerben. Tili tehát „túlesett” akkor a kotláson, és az a sok hányás alighanem etetés „volt, ál-anyaság”. Tradoni folytatta a másolást (még mindig 1979. 06. 02.): „És kicsiny csengő hangot ad ki, ha valami akadályba ütközik (pl. ugráláskor, ha a dossziék kerülnek útjába, céltalanul igyekszik, nem bír felszökkenni). – Oly sokat kellene feljegyezni, szinte az egész nap minden eseményét.” Jól ráértem „akkor, írta” Tradoni, biztos nem „baromi munkám” volt. – „S ahogy Szpéró viselkedik az ügyben… Érzem, az újdonság miatt nem szabad mellőzni Szpérót, egy kicsit se… ez mind együtt van… ahogy Samu barátként lapul a tenyerembe este” (Samu akkor még egyéves sem volt!), „Csiperke mohó nyaknyújtogatása, kedves nézése teljesen a kis Szpéró!” – Most meg a tojásain ül, és „Csiperke” nem él. – „Aludjatok jól! (Ittmarad-e Csiperke?)” – „Ma a park végében – a Lánchídnál! – csicsörkehangokat hallottam” (tehát zöldikék hangját, írta most Tradoni). Vajon aki olvassa „ezt, érez-e bármit?” Érzi-e legalább, mit „jelent nekem” ez a találkozás? A könyv szerkezete mintha jól alakulna; egyrészt Szpéróért izgulunk, másfelől mintha „valaki most” bontakozna ki véglegesen (újra, egyáltalán, mindenek ellenére stb.). „Feltételesben! (Már” csak.) Dömiék mondtak valamit (akkor), felírtam, Dömi: „Miért kell felírni ezt? Majd mondunk hasonlókat!” – „06. 03. vasárnap. – Csiperke szép reggele. Mellettünk alszik az ebédlőasztalon. – Óriási hármas napozás! 8 órától 13 óráig! – Csiperke hangoskodott, a másik kettő őt hallgatta. – Samu őrizte, szeretettel. Jó a viszony. – Samu egy egészen komoly kis úr lett Csiperke érkezése óta. – Tanítja ugrálni! – Ej, a Robiller-könyvből kell megtudnunk, hogy a csicsörkék nagyon vízigényesek! Ezt se mondta senki!” (A zöldikékről „is kiderült”, hogy „Tili igazat iszik”!) – „Este: a kicsi még nyugtalan. Ijedelem: lehetetlen tartásban akad fenn a rúdja és az ajtó között. – Most a konyhában írom ezt, és az előszoba felől szellőzik a szobájuk. Iszonyú hőség egész nap, 28 fok a szobában! Csiperke rohangál a kalijában, mozgásigény a friss levegőtől! – Ma mindketten megfürödtek! Szpéró du. 14 óra körül, sippogva a szárnyas ajtónál (!) – Sok fénykép a kicsiről.” (Felnőtt „korában már nem” hagyta fényképezni magát, nagyon riadékony volt, írta Tradoni.) „Szpéró egyre hosszabb utakat tesz meg a mozgatott lábfejemen!!” – „06. 04. hétfő. – »Baba« kedvesen csinálja kis programját.” (Tehát „Baba” is volt ő! Aztán Bóbika stb., írja a felügyelő.) – „Du. vendégségbe. Őt házbeli ismerősünk vállalja. Aggodalom, épp időre fut be. A vendégség: jó, de… haza! Itthon: Tili (mert ilyen hangokat hallat) tátog…” (Tehát most kapta a Tili nevet, írja a felügyelő.) „… kicsit sokkos állapotban. Kétszer kirepült ismerősünk kezéből, amit nem értek… miért kellett kivenni őt? A kali alja csupa tojássárgája. Az itató és egy rúd más helyre került. Restelljük, hogy elmentünk, itthagyván őt más gondjára. Nem kis gond, a jelek szerint. Igényli azt, akit!” – „Itthon: Babát megitatom. Keveset eszik csak. Kis tátogás. Majd: ez elmúlik! Hála…! Semmi baj (?). Már alszik, szárnya alatt a feje. Szpérónak egyet odacsipogott. Édes Tili!” – „Az ösztöndíjam ügyében: jó levél. Eltehetem akármikorra. Oké! – Szpéró egyre tovább a lábfejemen, mozgathatom! – Ha Babának semmi baja, jó nap volt, úgy együtt. De: másra bízni ilyen Valakit, végső soron, rémes is lehet; rémes!” – „06. 05. kedd. – Baba ott aludt mellettünk, és fél négy után ébredt” (hajnalban). – „Reptettük! Az ágyon, onnét kétszer lement az Oroszlános fotelhez. – Kakija reggelre alig volt, tehát alig ehetett tegnap délután. Szegény madaram!” – Most Tradoni visszajött a másik szobából, ahol „két fontos” meccset játszott. Némi kalandok után A.A.A.A. és Martin/Szpéróék egyaránt tiszta „eszközökkel nyert;” így Aloysiusék (a 4 „A”) egy pillanatra megelőzték a „csak este játszó” Liptont. Ha este Lipton – az „erős Ullsteinnel” szemben – veszít, hosszú idő után „először adja” át az első helyet másnak, a remekül hajrázó Aloysiuséknak. Ha „nyer, akár” döntő előnyt is szerezhet ebben a bajnokságban. Ha veszít, kellemetlen „helyzetbe kerül”, mert a következő Grand Prix-n csapata, Bárányék pihennek, s A.A.A.A. „után kell” rugaszkodnia. Csemege lett ez az OT, szegény „Tili, hogy az ő” halála van „belekottázva” a füzetbe. Tradoni egyébként boldogan „ment át játszani” (és Samuval is foglalkozni egy kicsit): sikerült megetetnie Szpéróval „pár szemernyi túrót!” A Kronberger-könyvben most olvasták, hogy a túróban „sok az állati” fehérje. Szpéró kissé leereszkedően, de némi „erőltetéssel ette” a túrót. Nekünk olyan kevés kell a lelkesedéshez, írta „Tradoni, szinte alig” valami biztatás! „Eredmény! Remények, írta” a felügyelő. Egyébként, kiáltotta vissza „már az asztala” mellől a nagyobbik szobába, ahol a felesége Samu „kalijáról szedte” le – este hat „óra volt” – a zöldeket, az a véleményem, hogy Szpéró „korábban többet” hasalt a tenyeremben és a lábamon, a „vállamon stb., mint most” a fészkén. De legalább annyit! Az a vicces, mondta Tradoniné, „hogy Szpéró egész” lényéhez „annyira nem illik ez a blődség”! Tradoniné nem az általában vett efféléket nevezte „blődségnek, hanem” ezt a csírátlan tojásosdit. Igaza van, írta Tradoni. Most „is a fészkén ül”, igen méltóságteljesen. Este bekenjük „hátul, mint tegnap”. Aztán meglátjuk. Talán holnap nem lesz „tojás, esetleg” még holnapután. Megyek Budafokra! Hüvazánért. Azt is „jó volt kiszedni” a Kronbergerből, hogy túlvitaminozni „se szabad ilyen” készítményekkel. Folytatta a Füzetet: „Híg tottyok; élénk, mégis keveset eszik…” Nagy sokk volt Tilinek ez a „vendégség a házban!” Mi barmok, miért kellett elmennünk!! „Nézem a szobában az ebédlőasztalon” (a kártyaasztalon, melyet „majd a sógoroméknak” ajándékozok, írta Tradoni) „álló kalijában; őt úgy kell nézni, mint az indián a napkeltét, távol a kishasznú-hercig polgárkodástól!! És meggyőződésből!” (Kell nézni, folytatta most Tradoni.) „Nézni ezt a teljességet. – Szép nap. Baba eszik, iszik (kamillát), repül (3 kis kört) a szobában, a virágállvány felső polcára is –, jaj! a szőnyegen, különben. – Reggel: szegényke ráment Samu odújára! és Samu kegyetlenül rátámadt. Alig tudtuk megvédeni a szegény jámbort! Mit tudta ő, mit tesz! Tátotta a száját… rémes…! – Füveket harapdál, melyek belógnak a kalijába. – Nagyokat eszik, pihen. Rendszeresen hordom ki őt enni a konyhába. Este kirepül a kezemből, szerencsére a L. vállára. Jaj!” (Ezek még „nem Túrógombóc” jajai, írta most a felügyelő, ezek a „mieink. Egyébként: Szpéró” túrója, most…) „Aludjatok jól, drága barátaink! – Szpéróka nagyot fürdött, a szárnyas ajtónál, utána hasalása a vállamon, miközben figyelmem Babánál is. Szpérót is nagyon…” – „06. 06. szerda. Ismét egy megbeszélt látogatás.” Most mentünk egy szaktársamhoz, a város délkeleti határába. „Hosszú taxiút. Visszük Babát! A sofőr csíznek nézi. És kifejezi: nem lehet elengednünk! Pusztulásra ítélnénk stb.” – „Szörnyű meleg. Ő hősiesen bírja az utat. Barátunknál (ő) eleinte egy kicsit feszült, de szerencsére eszik, iszik. Salátát is ma! Szegény kis madár! A taxiút vissza: rémes hosszú. Ám egy kedves súlyemelő taxisunk volt, jó ember, jó beszélgetés. A madárkát L. fogja a kaliban hátul. Baba tátog. Végre otthon!” – Tradoni most egy pillanatra azt hitte: Tili mégis él; most érkeznek meg a kis „Babával”, a „csicsörkével”, és… – „Itthon: evett, ivott. Tili, mondta Szpérónak. L. kis repüléseket is elért vele. – Holtfáradtság! – Este: ők hárman a belső szobában szellőznek.” Ha regényt „írnék, érezhető” lenne, hogy ez fájdalmas „(nekem), írta” a felügyelő. Így csak mondom, hogy az. A „könyv nem” tudom, milyen lesz. A Füzet „megeleveníti őt (s” azokat az időket) (nekem). Nem regény, azért mondom ezt. Szpéró újra „ette a túrót”. Odakint borús idő, kedélybetegítő. Rossz „ilyenkor, hogy bármi” veszteség van (volt). Éliás még szabadon, harsog Samu odújából. „06. 07. Őrjítő meleg. A szobámban este 29 fok! – A legfontosabb események: 1. tépné a salátát (Tili), 2. óriásit evett a salátából (főleg du., kézből), 3. Szpéró kiment utána a konyhába, a kalijára, mellőlem (mert Tili kalistul a tűzhelyen van evés előtt és után), 4. »Tili…«-hangjai mellett mélyebb dalos hangokat hallat kétszer. 5. Legnagyobb repülése: az ablak alól, Szpéró kali-asztalának aljától a villanykályha feletti könyvekig!” Tradoni itt nem „bírta. Ez volt az” utolsó repülése is, a búcsú, vasárnap. Kiment „inni. – Folytatta” aztán: „6. A filón mászkál. És első ízben ijeszti el Szpérót!!!” Itt a Füzetben nagy felkiáltójel „volt a margón”. Tradoni az imént kint „járt a hallban”, majd a konyhában. A felügyelőné apróbb „dolgokat mosott” (ingek stb.), felmosta a követ, a fürdőszobát takarította. Valahogy nem „jól jött össze” ez a tevékenység Tradoni pillanatnyi érzelemvilágával. Összecsapásuk elvi „vita formáját” öltötte; talán a pontok hatottak (ez a jelleg). Tradoni „számára mindennél” „több volt most ez a sok” emlék. Mintha újra lennének a dolgok, s mert tudta már a végüket, elviselhetetlennek „érezhető súlya” volt csaknem mindennek. Ilyenkor érezte (a felügyelő), hogy bármi „együttlét” csonka, nem igazi stb. Az ilyen „állapotokhoz képest”. Talán a mienk is ilyenkor elviselhetetlen; ha valamelyikünkben beáll ez „(a képlet). Mindegy”, írta aztán, melyikünk mivel hibáztatja a másikat (s hogy a „külvilág” táborai alkalmakként hogyan „ítélnek”) (dolgunkban, fejezte be Tradoni). „Már ez is” – az, hogy Tili elűzte Szpérót – „elgondolkoztató. Mi lesz? Szpéró oly jámbor a madarakkal (csak velünk erőszakos). És erre jutok: ANNYIRA AKARNÁNK TARTANI…” Nem, a Füzetben ez állt: „ANNYIRA AKARNÁM…” És: „…TARTANI CSICSÖRKÉT, és – őrült mód – tartanánk is, de lehetetlen. VESZÉLYESEK EGYMÁSRA…” Micsoda barátnék „lettek; csak a” gallyat vette el Tili, a vízbe „ment be” előbb, ha akart, és „csak” Szpéró kaliját hódította el „délutánonként annyi” időre, amennyire hagytuk. De a kilencedik „emeleten az odút” megvédte Szpéró, a vállam az… vegyes terület „volt, főleg” Szpéróé stb. Emlékszem, írta Tradoni, ha Tilit feltettem „vagy ő maga” felkapaszkodott a fejemre (írtam „már!), milyen” nehezen lehetett leszedni. Séták jutottak az eszébe, a Mártonhegyi „út környékén”, amelyekről még Tilihez „is jöttek” haza. „Veszélyesek egymásra, ha egy szobában vannak ketten…” Később erre találtuk „ki azt, hogy” míg távol vagyunk, Tili kaliban, Szpéró „szabadon, s így nem” bántották egymást. Aztán, már „négyen, külön-külön” a kalitkájukban vártak minket itthon a nagyobbik „szobában, ha hosszabb” utunk volt. „Mert pl. este (majd) bemegy az egyik a másik odújába stb. Ez rém szomorú, de nem lehet itt tartani” (a NEM LEHET nagy betűkkel volt). „Jelszó: Vissza Dömiékhez!” – „Szpéró olyan kedves… Samuval azonban nem lehet szabadon együtt hagyni. Samu olykor utoléri, bármi gyenge repülő (Samu), és jaj! – 7. Csicsörke egy iváskor elkezdett fürdeni a kis kék táljában…” (Ez volt az!) „Alig bírt beleereszkedni, de rázta a szárnyát…” Milyen jó lenne ezt látni újra, gondolta „Tradoni. S nekem” ne járna ki ennyi, kérdezte. Annyit „teljesítek”… s ez, végső soron, ha valami különös szerencsém nem lesz, nem „fog jó ízzel” kijárni. Összecsapásaink lesznek itthon… előjön minden „kérdés”, a kezdetekig vissza… számosaknak lesz „alkotott véleményük”. Lehangolta (ez). Pedig a L. is örülne, mégis így lesz. Persze, most Szpérónak „kell rendbe” jönnie, tette hozzá. „…és vizes lett a hasa. Némó jutott az eszünkbe! – Samu nem Némó eltűnésének köszönheti az ittmaradását? Talán. És Csicsörke már csak a harmadik lenne… Szomorú. Persze, az ember nem hibás, hiszen eleve őrült áldozatot vállal!” Ekkor jött valami, „végképp az ittmaradás” mellett: „Tili elkezdett” kopaszodni a csőre fölött! Fényképek „is vannak, erről” még vannak, írta Tradoni. „De reméljük, ez megáll! Zöldfélék, Irgamid! – Ma kap először homokot a kali aljára. – De fájó! Hogy el kell mennie a bizonytalanba!” Tradoni most először „érzett valami” vigaszt. Hiszen nem engedtük el. Nagyon szép „volt vele” együtt, s neki se lehetett rossz… hiszen tojt nálunk stb. És nem ment „el a bizonytalanba”. (Sajnos, a biztosba ment el mégis. De ha „úgy elengedjük”, ez az érzékeny példány biztosan elpusztul, írta.) „Nehezen fogok tudni elaludni azokon a napokon… FÁJ, DE…” – „Aludj jól, kis barátom, 3…” STB. – „Erőteljes kis madár ő!” – „Megint nyitott ablak hármójuknál. És Baba (már alig nevezhető így) hátrahajtott fejjel úgy alszik, hogy Záróra (a kis sárga függőmedve) a feje fölött lóg! Nem akar egyedül lenni, és Zárórát se akarja egyedül hagyni, mondják Dömiék! – De fájni fog Záróra szíve! – Igen, amikor Dömiék voltak »csak«, az volt teljes harmónia. Persze, 1976-ban, repülőutunk előtt végrendelkeztem, miattuk. De… Erről beszélgetünk L.-val. Dömi előjön, azaz: »Kinyitjuk a házunkat, levegőzni« – 06. 08. Némó napja; emléknap. – Belőle: tegnap du. is szuper-kaki jött. (Mint idejöttekor a harmadik…) – Most itt van már este kilenc után az asztalunkon. Mellettünk alszik. – Ma: csicsörke vajon nem zöldike-e mégis? Erlanddal beszélek telefonon, csicsörkére ad utasításokat, de a méret…? Tili nagyon nagy!! – NEM LEHET ELENGEDNI! Erland mondja. Rosszak a reflexei stb. – Talán Erlandnak adni? Ő elhelyezi, jó gazdához? – De nehéz ügy! Tény, hogy döntöttünk!” (Vagyis, írja „Tradoni, hogy nem” engedjük vissza a „természetbe.) (Ún.” természet stb.) – „Ő: egyre több magot eszik. Nagy repülései (egy szobán át), a nagy könyvespolcra. Néha elszabotálja a tojásevést…” (Bölcsen! Ahogy a Kronbergerben olvasom, a túltojásozás a máj elváltozásaihoz stb. vezethet.) „…ám aztán annál többet eszik. – Szpéró rájár a kalijára, ő »tili«-ket mond Szpérónak. – Olyan kedves, nagy madár! – Míg L. lent jár, Samunak is gondját viselem. Ő is nagyon kedves és szép…” – „Este, valahonnét hazajövet, ők: alusznak. Tili akkor is alszik, amikor ablakot nyitok, feje hátracsapva. Csak a kendőre ébred fel.” (A kendővel takartuk le.) – „Szóval: ő többé nem lesz természeti madár. De Szpéró épségét se kockáztathatjuk soha.” (Nagy megérzés volt? Szpéró most Tili példájára tojt?) „Tehát: Erlandnak adjuk.” – „Szpéró a napozás után fürdést követelt ki!” – Belefér-e a könyvbe a sok Füzet, ha Szpérót és Samut is írom (s majd: Éliást)? De lehet-e csak Tiliről írni? Lehet-e róla a többiek nélkül? – „06. 09. szombat. – Hőség. – Ők: nagy levegőzés. Majd: Tili velem és Szpéróval. – Egyre erőteljesebb. (Evés; bár még a saláta nem megy igazán.) – Szpéró kaliján is sokat van, Szpéró meg az ő kaliján. Szpéró csak este hatkor ideges, ha Tili a kalitkája tetejére száll. Rádörög! – Különben békésen megvannak. – Tili: a fejemen ül, a vállamon ül, eszi a hajamat. – Négy métereket is repül! – Samu kedves! – Tilinek nincs-e hasmenése?! Vigyázni! – Olyan csendes. Hm! – De Szpérónak odaszól néha. – Erland szerint tartjuk = nem elengedni. – Iszonyú a hőség a szobámban. Szpéró is nagyokat alszik a lábamon. – Vigyázni kell, Szpéró és Tili össze ne csapjon. Nem akarják, csak a helyzet hozhatja…” Nálunk is a helyzetek hozzák, írja Tradoni. – „06. 10. vasárnap. – Erlanddal beszélek. Zöldike, bizonnyal! És arról beszélünk, hogy neki (alkalmasint) kalitka-sorsra kell felkészülnie. Igen, mi nem bírjuk összeeresztve tartani se Samuval, se Szpéróval. Erland kérdi: Nem kezd-e máris a kolónia élére állni? – Furcsa, fájó: egy erős kis madár kiesik a fészekből, nálunk (mázlija!) megmenekül, de – kalitka-sorsra!” (Ó, aztán mennyire nem, írta Tradoni. Sőt, Erland szerint az is baj volt, hogy nem tartottuk kalitkában a tojás után mindig!) – „Muszáj így tartanunk, különben nem tud átállni, ha oda kell adni.” – „Persze, csodás repülések: egyre szebben száll rólam Szpéró kalijára, kétszer is a filóra a földről (»tili«!) – fájó az egész, ha a búcsúra gondolok. De: kicsapni nem fogjuk, ez a megnyugtató.” Tradoni a várfal alatti sírra gondolt, a tojásokra, melyek közül kettőt Szpéró dédelget most. – „Némóért utólag annyira bánkódtam. No, hagyjuk…” – „Tojássárgáját már csak ritkán, de akkor nagyot. – Remekül eszi a salátagombócokat! Jó nézni őt a kalijában, dobozon, a piros kockás sarkán. Egy kis radír van a kalija alatt, hogy itatójában a víz vízszintesen álljon! (Radírka is rég várt erre az életre! Éljen!) – Milyen fájó a jelen, ha tudjuk: biztosan múlt lesz, elvész, ami kitölti most. – Nézzük Szpérót: fürdött, délben. Óriásit! Kettőt! Olyan kedves szaga volt. És aludt, lapult stb.” (Lesz ez még egyszer? Tradoni nyitott ablaknál, magányosan gépelt. Szépek voltak a fények, Pest fölött fekete felhők, de a nemzetközi szálloda már a Budán kibukkanó – lebukó – nap fényében fehérlett. Szép lenne mindez, szép nézni ilyeneket, de nélkülük már nagyon kevés.) „Neki magokat adunk, tilizik a csöndes, komoly kis madár! – Ám: oda is szökkent Szpéró lába felé a kalijában; sebaj… – Samu: mint egy hű! kiskutya! A legragaszkodóbb! Szelíden együtt van, hosszan L.-vel, velem is így lenne. – Szpéró délután rajtam, ahogy a piros kockáson alszom… és Tili a legközelebb jön: az ajtajához…! – Kezem a tyúklétrája, azon kijön! De egyszer, de., a filólevélre szállt, s onnét beugrott a Szpéróé helyén álló kalijába! – Fáj a leendő búcsú, de ez csak így lehet, mondja L. (is, én is). Akkor is fáj. Jó helye lesz valahol. Drága kis lény! Elzavarni, elengedni nem bírtuk. Nem is akarjuk (elzavarni stb.). Jó, hogy Erlanddal beszéltünk erről. – Ma (tegnap?) odarepült a jobb alsó 2. polcra, regényekre. Meg: Kaktuszka polcán is volt. Egy régi barátom rajzára szállt (a hegy, tussal, bekeretezve), onnét leesett a villanykályha mögé. »Tili«.” (Jajaj! – írtuk később, írta Tradoni.) „Este a filóba pottyan.” – Jó, hogy ezt mind felírtam, gondolta a felügyelő. Mi van még. Fogyott a Füzet (s ez csak az első). „A konyhában rárepült a partvisra. – Hőség 29 fok itt bent! Esti nagy szellőzés.” – „06. 11. hétfő. – Hőség. Takarítás délelőttje. – A kicsi előtte, a belső szobában, szabadon. Két dolog: 1. a filón; látjuk, hogy a kis kaliajtaja (Szpéró asztalán) belóg; be ne üsse magát; L. megelőz, odanyúl – de Tili már repül is be, és nekiverődik (kicsit, sebaj) a kéznek. 2. itthagyom őt a papírtartón; térülök-fordulok, és már a kaliban van. – Szuper-levegőzésük. Félelmeik…” Innen míniumszín rosttollal: „…odakint míniumozzák a lámpaoszlopokat! Csak az ebédlőasztalon nyugszanak meg!” (Eddig zöld rosttal voltak a feljegyzések.) (Újra zölddel: „Itt benn: Szpéró a bal bokámra telepszik. Alszik. Ez neki a világ legtermészetesebb dolga.”) Milyen más lett, mondták ma, 1980. július 6-án a hegyen. És ez fantasztikus, mondta most este a L.; hogy egykor bejárt a kalijába, s abba a kicsibe! Mikor és mitől változhatott meg? – „Tili ma rákapott a tyúkhúrra! Rohamléptekkel fejlődik! Sok füvet eszik! Saláta után is kapkod! – Du. 15 óra. Madár- és lénycsend.” – „Du. háromnegyed öt. A kicsi sokat tilizik. Kiengedem. Ka…” Nem, ez szó szerint: „Tojás”. Csak elborzadtam. Mintha már idén „lett volna. Persze, írta” Tradoni, tojássárgáját evett. S most nem evett, kötelező „lett volna pedig”, tojáskor, kotláskor. „De a lényeg: a repülés! 1. a nagy polcra fel! (Fentről a 3-4. polc.) 2. innen át az ACIKO villanyóra feletti gallyra…” Ő lett Gally, a Tető, őt hódította el Szpérótól, és amikor a Bulmárium (egy szekrény! a Bulmárium) elköltözött a lakásból, és új könyvespolc jött, s a régi, amelyiken ACIKO állt, a Bulmárium helyére „került, Tili” ott is kitartott a gallyai mellett! Tili egyébként szinte minden változást jól „vett, írta” Tradoni, a lakásban! – „Pontosan elkapta a gallyat. 3. Onnan vissza. 4. Onnét megint ACIKO alá! 5. Onnét vissza a nagypolcra. Itt tartunk. »Tili!« És Szpéró a bal vállamon. – Bámulatos fejlődés! – Ott hasal a fentről harmadik polcon, jobb kéz felől, a detektívregények előtt.” – Tradoni felolvasta ezt a részletet a felügyelőnének. Rég elfelejtették (elsüllyesztették „magukba) az iménti” összetűzés emlékeit; valahogy; és most Tradoniné „is bámult ezeken” a dolgokon. Nagyon tudott „élni, nagyon akart” élni, akarta mindazt, amit egy kismadár, mondta a felügyelőné, ilyen helyen elérhet. Tradoni egy kissé kiborult, ahogy ezeket a „dolgokat másolta”; és ezt nem is titkolta, amikor a felügyelőné behozott „neki egy korty” bort. Nem volt itt mit „mondani. Ennyi” feljegyzés, írta Tradoni, mennyire figyeltük „őt. És egy nagyon” szép korszakát élte meg itt, mondta a felügyelőné, és ebbe „halt bele éppen”. Most Erlandra nem is mondtak semmit. Erland „mintha megváltozott” volna. Nem volt ő a tavalyi. Dr. O.-t kellett „volna megismernünk” akkor rögtön; de hát Erland olyan kiváló (tulajdonképpen). Érthetetlen volt „ez a mostani” közönye; s nem „volt szerencsénk”, nem kapcsoltam rá a… Írta tovább; már „rég abba” kellene hagynom, volna pár apró fordítás, mondta „Tradoni, de” ezt nem lehetett abbahagyni. „Este a kicsike kedvesen tépázza Szpéró kalijának tetejét. Közben Szpéró: a./ ott, b./ a kicsike kalijának tetejét tépázza! – Szépen hárman a szobában, szellőznek. A kicsike eleinte hátradobja a fejét, alszik; de fölélénkül, és még a két eddig legnagyobb dalolását is kivágja! – Aludjatok jól!” – „06. 12. kedd. – Ma: Szpéró születésnapja, 1 éves és 11 hónapos! Éljen! Sokat volt rajtam, pl. most, 16 óra 30-kor is, hasal, fürdés után. Rólam a víz csorog, ő issza; éljen! – Nagy levegőzés volt; mindhárman! – El is fáradtak! – 15 óra 10 és 16 óra 10 között Tili szabadon! Repül (a szokásos; jól), tartózkodik Szpéró kaliján.” Tradoni itt „elmosolyodott. Annyira” megvolt neki mindez, és a könyv, gondolta, ezért „éri meg: hogy ezek” a dolgok valami kényszerítő forma „jegyében előkerülnek”, így kerülnek elő. Mindegy, miféle képzetvilág „eleme, írta” Tradoni, de mintha újra „lennék (lennénk)”, „együtt (együtt” lennénk megint). Talán itt a könyv lényege: hogy ide elérkezett (velem). Együtt vagyok Tilivel, megvannak azok a régi idők. Ezt nem hitte; ez volt. „Úgy elfárad a nagy rángatásba…” (Tili rángatta a Szpéró kalija tetejére fűzött füveket!), …hogy most, ahogy a kalijába visszateszem, máris a szárnya alá dugott fejjel alszik! – „Samu édes! Jó! Kicsit kevesebbet voltunk vele du. a másik szobában, mert…” Stb. stb. – „Tojás…” Ez rémes volt megint. „…Tili látszólag nem kéri, de ahogy makacskodom, buzgón eszi a rácson át. – Drága .....! Közben elmegyek, csak nem lesz baj Szpéróval. 11-kor evett tojást a kicsi! Sietek! Szeretlek…” Ez a L. levele volt. Még az is ott állt, hogy „fél 12 előtt megyek el”, nehogy Tradoni izguljon, miért jön olyan későn haza! Ez is volt (ez volt, tulajdonképpen). „06. 13. szerda. – Szpéró őrjöngő repülése. L.: Egyszer ilyenkor fog megállni a szíve! – Tradoni: Az lenne mindenkinek a legjobb, de üres maradna a világ!” Itt „Én” volt „Tradoni” helyett, és a „mindenkinek a legjobb” azt jelentette: senki sem áhíthat magának szebb halált, de… – „A kicsi: reggel a kék tányérjában megfürdött, magától! Éljen! – A kicsi újra megfürdött (nappal)! – Samunál volt vendégségben. Samu nem bántja. – Ő (Tili) mindig elriasztja Szpérót a kaliról. – Kis kalijában ugrál, kutat kijáratot, szegény. – Mi legyen a sorsa? – Ma L. aránylag sokat volt Samuval, Samu boldog, a konyhában is volt vele!” Nagy ritkaság, írta „Tradoni (Samu” a konyhában)! Amióta azt a csupaszféle, keszeg kismadarat ott feltápláltuk, „nemigen járt” a konyhába, az ő szobájának nincs „direkt konyhaajtaja”. Ezeket lilával írtam, állapította meg Tradoni „(látván a lila” rosttollnyomokat). „Samu kis cirpelő hangjai (csak nem a kicsinek szólnak? v. tőle tanulja?) – Még kopaszság. Amíg ez, nem adjuk oda. – Édesen áll du. a szépiáján…” Tradoni visszaemlékezett: a halála előtti utolsó négy nap egyikén is állt így: egyik lába a szépiáján, rágta a fehér halcsontot. De a Kronberger-könyv: a központi idegrendszer vitaminhiányos megkárosodása esetén sokszor igen élénkek még, de menthetetlenek. – „Két fürdés után szárítkozik! – Két nagyobb pottyanása (függönyről, a Mester »Várfal« képéről). – Szpéró nem riasztja el a kicsit, ellenben a kaliból fenyegeti a lábát. Viszont a kicsi békésen eltanyázgat. – Szpéró rajtam is sokat. – 06. 14. csütörtök. – Pest délkeleti részén, barátunknál újra. Tili itthon jól bírta. És annyira akar repülni. Rémes fáradt levegő itt náluk. Tili repült is. Szpéró kedves volt du., sokat tanyázott rajtam, de Samu is. – Bár: főleg levegőztek! Délután pótlevegőzés. – 06. 15. péntek…” Tegnap fáradt lehettem, írta Tradoni. (Mintha ma lett volna az a péntek.) – „Lehűlt az idő. Szép napjuk volt. Levegőznek is. Tili nagy repülései. Semmi különös.” Itt még volt pár szakmai és családi dolog, de ez a Füzet – amelyikben Tili először bukkant fel – itt véget ért. – „…” Tradoni most nem folytatta. Omlett „sült a konyhában”, a tojáshéj Szpéróé lesz (főleg). Benzinszag szállt be „az ablakon, jöttek haza” a kocsik vasárnap este. Tradoni visszagondolt régi „távolléteikre. Szépek” voltak a még korábbi „séták is (vagyis: az 1979” márciusában és áprilisában, májusában tett séták; amikor „még nem Tilihez” jöttek haza, de Szpéró és Samu volt, s úgy voltak, mint „az örök páros”, az örök két elkülönített). Most az a jó, írta, „hogy fáradt vagyok”. Vacsora utáni időm a „kötelességé, gyér” dolog, de meglesz. Nem „volt éhes”. Szpéróra gondolt, de már őrá „is fáradtan. A dolgoknak” most egy kicsit magukban kell „lenniök, nélkülem”, írta. Kiment a konyhába, terítőért. 1981. május „29-én (L:  _  Lú MÁJUS  „:űÉN)  (a MÚZEUM” UTCA alatt hibás a „?”, helyette „ú”, írja a „felügyelő, ám itt egyszerre” jelölhetetlenné válik minden, a + /í(!) _ :ÖÜÓQWERTZUIOPŐASDFGHJKLÉÁYXCVBNM?úű = 23456789öüóqwertzuiopőasdfghjkléáyxcvbnm,.- sor, még ez a vessző „is gyanús, mint a” karantén, mint PP-é, bár enyhe, alig-óvatosság, de „majd bizonyos távolságra, most” lassan pont a pont stb.) a felügyelőné „áthozta PP-t a nagyobbik” szobába reggel, és kinyitotta a „kaliajtaját, hátha” repülne, de nem, mindazonáltal PP jobb állapotban „lévő szeme egyre” kevésbé riadt, egyre naivabb, és Samuhoz „is odavitte őt, kalitkástul, a” felügyelőné, és Samu a saját kalijában „odalógaszkodott, nézte PP-t, és” PP csippantott neki, és „amikor visszavittük a nagyobbik” szobából, a felügyelőné azt „mondta: Már van nagy” csippantgatás, ide-oda, üdvözlik őt, és „ő értük lelkesedik, miközben” ők lennének az elsők, végső soron a „verébtársak, akik faképnél” hagynák őt, mert vak és nyomorék (a vaksága „miatt a repülése!), de hát” ez így van. Egyenes labirintus volt a „vers címe, a tegnapelőtt” meghalt „költőé, Tradoni most” kikereste: „Milyen lesz az a visszaröpülés, / amiről csak hasonlatok beszélnek, / olyanfélék, hogy oltár, szentély, / kézfogás, visszatérés, ölelés, / fűben, fák alatt megterített asztal, / hol nincs első és nincs utolsó vendég, / végül is milyen lesz, milyen lesz” – mi „erről Tili halálával már” tudunk valamit, és a költő talán „egyet hibázott: amikor” Samu-forma kutyáját, hogy ő „maga élni” tudjon, elajándékozta („mint egy mészárlás, olyan volt”, mesélte „nekem aztán, írta” Tradoni), „e nyitott szárnyú emelkedő zuhanás, / visszahullás a fókusz lángoló / közös fészkébe? – nem tudom, / és mégis, hogyha tudok valamit”, javította, „valamit tudok, / hát ezt tudom, e forró folyosót, / e nyílegyenes labirintust, melyben / mind tömörebb és”, javította, „mind tömöttebb és mind tömöttebb, / és egyre szabadabb a tény, hogy röpülünk.” Még élt, félreütődgetett. Tradoni nem „bírta abbahagyni”. Visszavitte a Füzetet a dolgozószobába, Szpéró a rudakon tartózkodott. Odanyújtotta a kisujját (a felügyelő), a madár „elébb a körmét” rágta meg (a felügyelőét), szokás szerint, majd ráugrott (a kisujjra). Meg „is fordult rajta”. Tradoni arra gondolt: vissza kell térniök a régi „időknek (Szpéróval”; vele még visszatérhetnek). Salátával „is kínálta, a” madár evett egy kicsit. Pörölt „is (Szpéró)”, Tradoni akkor a „Bodegához nyúlt”, a madár kárálva szökkent oda. Tradoni egy újabb Füzettel „jött vissza”. Egy évvel a „vasárnap” előtt „ért véget” az előző. Ez 1979. 06. 16-tal indult. „Tavaszi üdvözlet a Tradoni Családnak!” Ez egy kis cédula volt a füzet „elején, házbeli” barátaiktól (akiknél Tili volt pár órát; nagyon „jó madárbarátok” voltak ők, megvolt számos szakterületük, és pompásan csinálták a dolgukat). „Szombat. Ők ma reggel: a két összenyitott szobában szabadon, előbb Szpéró (az ágy! gyerekkorának színhelye! olyan öröm volt neki!), aztán Samu, majd Tili… – Tili már alig tojásozik! De egyre szebben eszi a magokat. Kölest eszik du. az íróasztalomon. – Tili gyönyörű sárga csíkos szárnya. Samu ijesztgeti Tilit, Tili egy kicsit elijesztgeti Szpérót. – Tili igen sokat van kinn a kalijából! – Ma repült egy félkörívet; kétszer döndülve a függönynek ment” (az ablaknak, de a függöny, nélkülözhetetlen! írta Tradoni, csaknem mindig megvédi „őket a halálos” ütéstől). – „Délben: napozás, levegőzés, ők: jól a kaliban! – NKKB/XX. sorsolás!! – Dömi játszása ma: Víz alatti Hangon a szekrényből szól! – A kicsi szinte kinn a kalitkán elaludt este. Fáradt! Sokat volt kinn! – 06. 17. vasárnap. – Borús, vegyes idő. Házbeli barátaink kertjében töltjük a nap nagyobb részét. Sok szép fű nekik! – Itthon ők: oly jók! A nagyszobában levegőznek. Kedvesek, csöndesek. Három kali áll az asztalon…” Tradoni „inkább elment” omlettezni. Aztán „(már késő délelőtt volt, hogy ezt” írta, 1981. június 1-én), amikor „visszavitték a kisebbik szobába, és Szpéróék” csippantva reagáltak „rá, és PP visszacsippantott nekik, majd” később megnézték az „ürülékeit, vizeseknek bizonyultak megint. Tehát” a Neotesol mégsem „hatott ennyire gyorsan és végérvényesen” (mint a „Boldogok voltak”-kal záruló rész „sejtetné, írta). Ő ezzel” együtt jókedvű, már amennyire ez „látszik (s már amennyire az); a tolla” fényesebb, s mintha nem hullott „volna tegnap óta újabb kis toll, mondta” a felügyelőné. „Ahogy vásárolni lementem (a felügyelő most” ivott a 38.90-ből; addig „örülj, míg engem látsz, mondta a kis” 0.90-es), átvágtam a finn „parkon, sajtot szórtam szét” (a kalitkájukból stb.). Elégedetten „láttam a komoly veréb- és” rigóutánpótlást. Fiatalnak látszó madarak kisebb „csapatai szálltak (fel, be stb.)” (bokorba, fák alá). A villamos „alagútjából feketerigó jött” elő, fiókájával. A kis szamarak, mondta a „felügyelőné riadtan. Két” fűparcellába szórtam a „sajtjukat, nyugtatta meg Tradoni. Bejegyzés” az 1981-es füzetben, tegnapról: „Rigók megint a párkányunkon! Fekete is, barna is. Milyen régen volt az az eltűnés!!” – Álltam, írta Tradoni, az „ablakban, a” felügyelőné már „elment, ügyeket” intézni, és Szpéró az ujjamon „ült. (A végén megfájdult a rácstól” az ujjam, s „bármennyire nem kedvelem a” megoldást, zsebkendőmmel kellett leszökkentenem az „ujjamról a madarat, írta.)” Harsogtak, Nándorfehérvárra, az „utcazajra, öten. Azaz csak” négyen: PP ott üldögélt a saját „csendjében, homályában. Milyen” különös, ez a darabka éjszaka, itt a „fényben; s meddig terjed, gondolta” Tradoni. Meddig lehet azt „mondani, hogy egy ilyen sötétség” terjed? Egy-két centi a sugara? Több „arasz? Egész szobánk? Az egész” világ? PP akkor „elindult a rácson, visszaérkezett a magas” rúdra. Én „pedig írtam” ezt. Sugaram „vele: egy-két” centi? Pár „ember? Egy” város? Egy „szoba? Négyezer” ember? Nyolcezer „ember? Hány veréb?, írta” a „felügyelő; PP” tollászkodott. „Három nyugodt madár… Hűvösül. Becsukjuk az ablakot. Külön. Szpéró épp a vállamon alszik, Tili (pár repülés után) a nagy polcon. Samu fürdött odaát a nyakamban. – Ma elkezdődik az NKKB/XX. – Nem kezdődött el.” Tili még nem ebben „indult Zárórával”, írta Tradoni, ez annak a „tornának a vége” volt, amelyiknek az elejéről egy könyv (Valamivel több) előszavában szó esett már. – „06. 18. hétfő. – Iszonyú összecsapásunk. Micsoda baromságból! És soha még ilyen hajszálon nem múlt az élet! És Szpéróé, Samué, Zöldikéé, Dömiéké, a miénk…!” – „06. 19. kedd. – Fáradtság. Ők: kedvesen napoznak, ill, levegőznek. – Du. Tili megfürdik. Nagyon! – Szpéró nagyon velem! Megszokta zöldes-kockás rövidujjúmat. Alszik a fejem mellett. – Tili esti röpte. – Szpéró szép lefekvése. – Még nehéz, kétes hangulat.” – „06. 20. Zűr megint délelőtt. Rendeződés este.” – Ez nem sok, jegyezte meg fanyarul Tradoni. – „06. 21. csütörtök. Tili 3. hete van itt! – Félköröket repül a kis és a nagy kali között. – Óriásiakat ürít a kisebb könyvespolcon – ACIKÓ körül –, ahol balkonjai és beugrói vannak! – Szpé, kedves madár. De ki ő, kérdi – jól! – a L.” – „06. 22. péntek. – Reggel Szpéró a konyhában a L. fehér vászonköpenyén… az ölébe fészkelődik… és sippog, mint fürdéskor a vízben!” – „Szárnyát is így csapja szét!” – Szent ég, most már tudja Tradoni, mi volt ez, s ugyanilyen idő tájt tavaly, mint most: G. vagy dr. O. mondta, ezzel szólítanak fel párzásra a veréb tojók!! – „S délután a helyfoglalás megismétlődik. Védi is e fészket! Ennyire erős lenne benne az egykori fürdés emléke az ágyon, a nyári takarón? Ó! – Tili új, nagy kopaszodása. Véres is a feje! Sebes! Kenjük. És ő? Megható csendben tűri. Az a kis szelíd madárfej (arc) a kezünkben…” – „NKKB/XX megkezdődött! – A mackók új mondása: Ti-li… Akkor mondják, ha valami egyszerűen úgy van!” – „Tili elfoglalt egy odút odafent a nagypolcon! – A fordításaim polca: az ő hona. – 06. 23. Erlandnál, Tilinek atka elleni szerért.” – Talán már akkor valami ideg-dolog… ha csak felmerül ez! S a Polybé! – „Reggel még, én: kifakadás… a madarak miatt szétaprózott és elfecsérelt sok idő ellen. Holott a szétaprózás és a fecsérlés belőlem jön, az én hibám. Nem ők az okai. – Tili: olyan kopasz lett! Nézni is rossz. Tűri a gyógykezelést. – Most: Szpéró és Tili itt velem. Szpéró a lábamon, folyton rám reagál stb. Még hogy ők ne legyenek, aludjanak el?? Rémségeket lehet mondani!! De furcsa azért, hogy az ember kerülhet olyan állapotba, amikor a legjobb barátai elaltatásáról beszél! Végletek! Szerencsére ez rettentő ritka, ez a véglet. Nem jönnek össze a dolgok a világon. – De ahogy ezt írom: Szpéró jön! Kiröppent a kaliból, rövidujjú ingemre jön, feni a csőrét a karomba, tollászkodik! – A kismadár Szpéró kaliján álldogál, vakarózik, de nem olyan vészesen stb. – Szpéró, drága barátunk! – Már tudjuk: 12-e csütörtökön lesz, akkor ő 2 éves! – Kidobott tollakkal az ingujjamon, a felkaromon. (Felkarol!) – Feszül a fejem (párás levegő?), nem vagyok jól. – A tabáni templom mellett szedtünk füvet, ott emlegettük őket; hogy nem lehetne »elaltatni« őket, nem lehetne »megszabadulni« tőlük…” Milyen furcsa, ma már ilyet nem is gondolnék, írta Tradoni. Mennyit változtak a dolgok; „végső elkeseredés”-t vélve sem mondanék ilyet. – „Utána az ember egy percet se dobhatna ki…” („Mert mind rájuk szórható perc lenne”.) („S akkor – miért nem tartottuk meg őket?”) Micsoda őrjöngés lehetett; de le kell írnom, mondta Tradoni. Ami egy kicsit ma (1980. július 6-án késő este) elszomorította őket: Szpéró már a fészekben aludt el. Tili emléke miatt kicsit ijesztő volt ez, holott nyilván a legtermészetesebb. – „06. 24. vasárnap. – A kicsi kopaszodása megállt! – Fürdött (ma is). – Szpéró ma szuper sokat rajtam, egész du. a hátamon, a kezemen alszik stb. – Tilike a nagy könyvespolcon is aludt (tegnap este is). – Dömiék csapata tegnap elvesztette a nagycsapatot (NKKB), Bankárék megnyerték a nagy egyénit! – Tili és Szpéró kedvesen ugrándozott a szőnyegen. – Tili a »velencés« (kis bronztál-csónak, egykor Laposé és Csiripé) odúba húzódott be a kispolcon. – Tili aránylag énekelget. – Szpéró megriadt egy piros daruskocsitól, mely kint megállt. – Tili először volt a papucsos lábamon (a piros kockásnál). – Elmondhatatlan az a bensőséges kapcsolat, mely Szpéró és köztem (Chandler »Terry«-jét olvasom.) – 06. 25. hétfő. – NKKB…” (Dömiék a 10. helyért hajtanak, szoros eredmények a nagycsapatban stb.) – „06. 27. szerda. – Szép napozásuk. – Du. vendégségben, de annyira sietünk haza, hozzájuk. – L. annyi kedveset mond nekik. Megható, hogy Szpéró milyen riadt (mert nem jöttünk). Székem támláján vár.” (Most, írta Tradoni, életében először nem látszik éjszaka, mert lent alszik. Rossz érzéseink vannak.) „Vár minket. Nem lehet őt soha elhagyni.” „Dömi: Annyit emlegettetek? Reneszánszom volna?” – „06. 28. csütörtök. – Nagy napozás. A kicsi ott volt Szpéró ablakában, elöl! – Ma a kicsi puszilgatott minket este: mert szomjas volt…” (Tehát az idén, vasárnap, nem az első volt az életében?) „…Kalitkamosás. Szpéró ettől majdnem megőrült. Ki, velem a hall közepéig, onnét nagy ívben be! – Bent, nálam: a vállamon, de idegesít stb. Ez nem volt szép tőlem. Szinte bántalmazom a ragaszkodásáért! Ó…” – „Szép lefekvésük. Levegőznek. Ablaknyitáskor Tilike feltrillázik! – Édes Szpéró, drága barátnénk… (medve-szeretettel)…” – 06. 29. péntek. Utolsó zűrünk. (?!) – Este egyedül fektetem le őket. – 06. 30. szombat. Nagy levegőzés. Tili puszijai a kalitkából. Egyre többet dalol. Játszik velünk. Szpérót el-elijeszti. Hm. A kisebbik szobában ma Tili egyszerre két kört írt le! – Bankárék végképp megnyerték az NKKB tornáját! – Nő Tili haja! – Tili este, mint egy vendéglőben, nekilát enni. Alaposan! – Szpéró: kedves kicsi lény. Annyira velünk van. Olyan saját az élete…” Most ezt valami elvette „tőle, írta” Tradoni. Csak az életét hagyja meg. Tradoniné szakkönyveket tanulmányozott, B-komplexum „stb. – És olyan” sokan szeretik, országszerte. – „Szpéró körbejön velünk a konyhán át a két szoba közt, a hallon, vissza a nagy szoba ajtaján, a szárnyason a kisebb szobába! – Szpéró és Samu a kaliban dalol. Szpéró kedveli a kintieket, feszülten les kifelé. – Szpéró lassan kétéves! – 07. 01. vasárnap. Ők: 13 óra 30-ig a levegőn! – Gerlék zavarják őket a párkányon. – Tili Szpéró előtt fürdik meg délben, 14 óra után, a tálban, melyet Szpéró követelt ki. Tili célratörően fürdik (s mind nagyobbakat repül). Szpéró is szépen megfürdik (nagy volt a levegőzés). – Elmegyünk. Első újabb nagy sétánk. Könyvem írása miatt-e: hidegen sétálok, nem ér el hozzám a táj. (Amelyért májusban még rajongtam, Mártonhegyi út, hegy stb.) Az Abos utca előtt, a Határőr út elkanyarodásánál: kicsi verébtojó az úttesten, holtan. Eltemetjük… – Gyönyörű füvek. Fel a Nógrádi utcán. Szendrő út, Sólyom utca, Fodor utca, Mártonvölgy utca, Mártonhegyi út, Nárcisz utca, Agárdi utca. (Itt, ahol egy éve egy rigót mentettünk meg valami ragadozótól, most egy szépen nyírt kertben seregélyfiókát látunk, ahogy követelőzve fordul az anyjához.) – Itthon: Szpéró ki a konyhába, étkezésünkhöz. Szpéró boldog, hogy este nem Tili kaliját csináljuk meg először… Éljen! – Olyan gyengéden, mélyen szeretjük őt! Nem akarom itthagyni soha! Erről beszéltünk a Nógrádi utcán. – Ma: az NKKB-Torna utolsó Grand Prix-döntője. Csiripke-Patti. Ha Cs. veszít, Dömivel azonos pontszáma van 7 és ¼éve! Veszít! Patti az utolsó bajnokság győztese; az elsőé is ő volt. – Ők: sokat kaliban. Reggel 7-ig (a nap kél: 3 óra 50-kor), aztán levegőn 14 óráig. Este 18 órakor bekalizhatók. Kis fáradt madarak! – 07. 02. hétfő. – Samu körmét lenyírja a L.! Éljen! (Mert Samu lába gyulladt. Szegény! De a körömnyírás, verébnél: rekord! – Szpéró rettenetesen ragaszkodik, jön!” – Tradoniné egy „könyvben azt” olvasta ma – Kronberger –, hogy „ők a rügyes” ágakat is szeretik. Most: Emlékszel, kérdi a „felügyelőt. Tavaly” még decemberben, a hó alól is hoztunk Tilinek rügyes „ágakat! Mennyire” ette! – „07. 03. kedd. – Szpéró élénk, Tili kedves. – 07. 04. szerda. – Három madár a L.-n!” Ilyen se soká volt. Mert: „Szpérót sokkolja Samu udvarlása, száll és sír. – Tili elrettenti Szpérót a kali ajtajából. De a vállamon: Szpéró rácsattog Tilire, védelmezi a helyét. – Samuka a L.-val, nagyon, Szpéró velem; Tili haja nő. – 07. 05. csütörtök. – Reggel Tili: külön; majd: levegőzés. – Tili: nálam a vállamon. És hirtelen ki kellett volna rohannom. És majdnem be, mert Tilit nem akartam lerázni. – Szpéró kevés füvet visz az odújába. – Tilivel téblábolnak sokat a kalin. Esznek. Ha Tili túl közel megy hozzá, Szpéró elrebben. Samu tegnap: puszira nyitotta a csőrét. Rekord. – Ma, Samu: tyúkhúrral ugrál a L. karján. A lába rendben. – 07. 06. péntek. – Tili kétszer fürdött, alszik a kispolcon, odúban, hátra a feje a szárnya alatt. – Szpéró velem, Samu a L.-val, Tili pedig éli világát! – Nagy repülések! – Tili: nem bír visszamenni a kalijába, ekképp: nem bír inni. Ha kint felejtjük, ebből nagy baj lehet! – »Tilizve« jelezte este: szomjas… – 07. 07. szombat. – Tili és Szpéró jól együtt. Du.: Tili Szpéró plátóján!! Tili nagy körei. Szpéró nagy hasalásai a vállamon. – Szpéró a bal bokámon, Tili a papucsom talpánál.” Hogy ez már tavaly is volt? Tradoni biztosra vette volna, hogy csak idén! Milyen különös ez „a múlttal”, mintha minden meglett volna már. (A halál kivételével.) De konkrétabban: Tili nagyon hamar elért tavaly már nagyon messze! „Tili salátázik a kezemből. Tili a nagy polcon. Szpéró odamegy mellé. Tili csippentve tiltakozik. – Szpéró a kezemen belátogat Tili kalijába, épp hogy. – Szpéró forog a kalitkában a homokjában. Homokfürdő, teljes elengedettséggel. – 07. 08. vasárnap. Készülünk Szpéró születésnapjára. Dömiék beírattak az Udvariassági Iskolába. Ugratóba járok, állandóan ugratnak. – Tili, észrevettem, még kopaszodik. Kenjük. Közben görcsösen összefogja az ujjait. – Tili akaratos. Nem akar a gallyakról lejönni. – Szpéró plátójáról se akar lejönni…” Az utóbbi „időben (az utóbbi” idők előtt), írja Tradoni, a feleségemnek kellett „Tilit kivennie” Szpéró kalijából. – „Erősen, szépen repül. Reggel sokat tilizett. Borzasztóan tud figyelni az emberre. – Szpéró úgy várt minket haza! Gyönyörű füveket hoztunk a hegyen. – Szpéró erősen rajtam este. Tenyeremben hasal, félrebillenti a fejét. Okos, kedves kis lény. Nem is madár. Bár reggel tombolgat a kalijában.” Hát ez „is volt már” tavaly, írta a felügyelő. – „Ronda, esős idő. Ez zavart minket haza. Véget ér az OT-nak az NKKB-ével párhuzamos tornája. – Holnap: Flórika napja, kilencedike. – 07. 09. hétfő – FLÓRIÁN NAPJA. Félek mindig; fájó. – L. álma Szpéróról: valami templomfélébe, szentélybe kellett vinni bemutatni a madárkát… áhítat és odafigyelés… keresztelő? – ki volt adva, senki se érhet hozzá, ha valakire rászáll. De ő elszabadult, repült… és kétségbeesetten szállt a L. fehér köpenyére. És itthon… többé sose volt a régi… gubbasztott, szorongott… – Samu kora du. a nyakamban fürdik. Tili Szpéró kalijában, Szpéró „is ott. Nincs nagyobb baj.” A végén, írta Tradoni, Tili már csak „a vég előtt” engedte, hogy Szpéró is vele legyen ott. – Csak amikor Szpéró már a plátóján, lefeküdne… Tili pedig még esti repülését végezte… akkor ordít vele Szpéró, mert Tili (naivul) odaáll a feje fölé. Szpéró „is veréb, így ordít!” Mint most, írta fel Tradoni. És milyen különös: Tilinek volt abban az időben esti repülése. Idén tavaszra elhízott, nem volt ez többé. De tavaly az első két hónapban ő „mindent megcsinált” szinte. Neki nagyon kellett élnie, mondta a L., nagyon kellett élni. Egy fájó megjegyzés: „Este felemlegetjük Szpéró jó dolgát, mikor az övé volt az egész lakás…!” – „07. 10. kedd. – Tilike félt, rettegett az ingemtől (a veréb-klasszikus acélkék, szürke; meg fogja szokni), ó! – Délutánra el is fogadta! Rám jött, elkergette Szpérót. – Szpéró édes! Pihen rajtam, kis pofa! – Samu fürdik délben a nyakamban. – Tili nagyon önálló kis madár. Salizik, rááll a fejemre! – 07. 11. szerda. – Szpéró, Szpéró, Szpéró! Egész délután a kezemen! Asztalom mellett. Simogatom a számmal, a begye meglüktet. Lábfejemen, az asztal alatt. Egész kis szertartása van! – A kis Tili: a gallyain! Fürdés: »összecsapnak« Szpéróval. Tili sziszegve vívja ki, hogy ő fürödhessen előbb. Remek pofa! – Szpéró két felet fürdik. – Samu a döntőbe került az OT/XX-ban! – 5:3-ra nyert, és így a Papsi/Samu/Némó klub játssza a döntőt Athos/Coloursszal, Szpéró születésnapján, holnap! – Tili (fentről), Szpéró (bentről) ugyanazt a füvet eszi!! – 07. 12. csütörtök. SZPÉRÓ NAP!!!!!!!! Ő KÉTÉVES ITT!!!!!!!! ÉLJEN!!!!!!!! – Reggel kiengedtem: csak őt! A másik két kis madár a kalikban. Reméltük, repül a két szobában ismét 8-ast, mint egykor. De nem. Csak ujjongva szálldosott. 8-as nem volt… az elmúlt, vagy épp csak nem ment! Ó! Hol vannak az óriási, több órás repülései! – Szép nap: levegőznek. Este maguktól kaliba vonulnak. Éljenek! – Tili: kis öntudatosan mozgó madár a kaliban. – Tili és Szpéró: téblábolnak a kalitkákon. Bár így maradna ez továbbra is! – Szpéró sokat a kezemben! Megint a szokott szép kis mozdulatok. S elnézem aztán lentről, a piros kockásról… alulról látom… már bent a kaliban… a plátón… a kis mellényt… a félrehajtott fejet… – Szép lefekvések. Rakodáskor Tili repül pár félkört. Tudja: lefekvés! – Este: heti kalitkatakarítás” (az ürüléket naponta ajánlatos kivenni!) „tiszta homok Szpérónál… és madárlábak nyomai benne. Szpéró csupa elegancia. – Élj, drága barátunk!” Tradoninak feltűnt, milyen sokszor jegyzett fel (ő maga) ilyesmit. „Fejemen is állt (Szpéró!). Fejem mellett köröz, amikor kimennék…” – „07. 13. péntek. Látogatóban…” Erről a napról se volt több. Jól sikerült a látogatás, és az eredmény (a naplóban): ugyanaz, mintha összecsaptunk volna (itthon). Nem láttam az idehaza történtekből semmit, túlságosan fáradt voltam, hazatérve, írta Tradoni, és nem volt időm/erőm/kedvem írni. Mennyire más volt „07. 14. szombat”! – „Fél háromig levegőznek…” – Most borús, esős idő volt (1980. július 7-én, hétfőn), és „az éjszaka” rendkívüli dolgok történtek. Tradoni két Eleniummal „aludt el (bár” jobb csak úgy!), és fél kettő „tájban (mint” kiderült, akkor), felriadt. A kisebbik szobában, ahol a három veréb aludt, égett a földgömb „lámpája (Szpéró” melegedőhelye), és a felügyelőné odaát volt. Mint kiderült, vagyis mint „összecsapásuk, elvi” vitájuk, majd ennek hajnali – Tradoni javaslata és „álma (mégis” a felügyelőnével álmodott, s akkor is összecsaptak, reménytelenül hajtogatták a magukét), jó szándéka „nyomán történt” – elsimítása, együttlétünk után ma reggel jókedvűen megtárgyalták, a felügyelőné „aggályai éjfél” után „feltámadtak. Arra” gondoltam, mesélte már hétfő reggel a felügyelőné, hogy valami baj „lesz (lett” is, jó megérzéseid vannak, mondta a felügyelő vigyorogva; most már nem „volt baj”, Szpéró élénkebb volt, mint az utóbbi időben bármikor). Nagyon „is féltettem” őt, mondta Tradoniné, méghozzá a fészekben „töltendő első” éjszakától. Szemrehányást „tettem magamnak”, hogy este nem akadályoztam „meg (ezt” mégsem). Féltem, hogy belefullad a fűbe stb. Ezért „aztán felkeltem”, mesélte Tradoniné, odamentem a földgömbhöz, „villanyát meggyújtottam”. Szpéró azonnal kiugrott a fészekből. Tradoni most „már csak” nevetett, és azt mondta: ezt az „ötletet jól el” lehetne „adni afféle” historikusabb íróknak, ahogy a „madár a Magyarország” történetén „nyugszik, a felügyelőné” nyugtalan, s az egész „földgömböt kigyújtja” neki. A kalitka fém „aljától is féltettem”, ugyanis eddig Szpéró mindig a plátón aludt, melynek „anyaga fa, és” borítása dosszié, s most a kalitka fém alja… és épp azon a „részen vékonyabb” az újságborítás… azon a „homok szinte már” semmi… és azt kezdtem számolgatni, mesélte a felügyelőné, hány „réteg újság” lehet a madarunk alatt. Mármost ahogy én átmentem, a következő „őrültekházát láttam”, ha emlékszel rá, mondta Tradoni: Szpéró az „egyik rúdon” állt, megpróbáltuk „szép gyönyörű kedves kis madár”-ral lecsalogatni, benyúltunk hozzá stb., de csak egy „másik rúdra ment” át, a kezünkön állt, nem mászott vissza a „fészekbe. Aztán” jött az építkezés (!), elkezdte kihúzogatni a nagyon „is kiálló” szálakat, és átalakításhoz látott. Nyilvánvaló „volt, hogy” kényszercselekvés az egész, ösztönösen ez van benne, ezt csinálja, „holott esze” ágában sem volna ezt csinálni. Tradoniék akkor váltottak néhány „elvi szót”, s végül a felügyelő maradt ott, „és amikor ő is” elment, a madár – háromnegyed kettő tájban – visszamászott a „fészekbe. Reggel” Tradoni ébredt kimerültebben, s a felesége – már jókedvűen, s egyébként „is jókedvűen” a simán lezajlott esemény eredménye láttán – átkiáltott neki a belső szobából: Hány tojás „volt a fészekben?” Öt (3 Szpéró + 2 „Tili). Hat” van! Tehát Szpéró simán „megtojt, s bele” a fészekbe. Most, jegyezte fel Tradoni, nagyon eszi a „túrót, építi” (néha fedettre!) a fészket, kijött egy „túrófalat ürügyén” a vállamra, és olyan „erővel rángatta” a hajamat, mintha azt „is be akarná” építeni. A felügyelőné a papírtartón száradó fészekanyagból adott neki egy „szálat, ezzel” visszatért. Akadt két meztelen csiga „is a salátában”, az elsőt Tradoni – aki az éjszaka, az első, elvi összecsapás „után a határozmányok” kizárólagos jogát követelte, s a csiga ügyében meg „is kapta” – felfüggesztésre ítélte, műanyag zacskóban függött a „csiga, míg a” pozitív döntés (feldarabolva Szpérónak nyújtani!) után a lefolyóban „eltűnt (kisiklott” a kezemből, olyan undorító volt), ám a kisebbik „is előkerült”, ezt felaprították, de Szpéró nem „kérte. A túró” volt a sláger. Egyre mohóbban ette a „túrót, Tradoni” nagyon örült. Volt „néhány óriási” kakec. Rájöttek a Kronberger-könyvből még valamire. Az antibiotikummal „is vigyázni kell”, mert a bélműködést lerontja stb. Szinte mindennel „vigyázni kell”, mert minden az ellenkező hatást is elérheti. Szinte a túró „volt az egyetlen”, ahol nem „volt ellenhatás” feltüntetve; s hogy Szpérónak ennyire kell a „túró, ráadásul” ilyen elevenen mozog, „Tradoni jó” jelnek tekintette. Csak „épp a jó” jelekben nem nagyon hitt. A Hüvazán, írta. (Kedves kollégája, akinek a két „kis vidám írást” kellett szállítania, vidéken „járt, majd egy” hét múlva lesz otthon. Talán nem „késtem le” akkor, mondta Tradoni.) Menni, Hüvazánért. De ki mondja meg, mi a helyes „adagolás? Dr. O.” nincs itthon (de kedves ember ez a dr. O., jegyezte fel; „igaz, Erland is” kedves, mégis olyan furcsa „lett; reggel” a konyhában ismét ezt állapították meg Tradoniék: „igaz, hogy azzal” kezdődött az egész, hogy a felügyelőné elvette Tilitől a „tojásokat, de: az” elsőt Tili magasból tojta a földre, s a „tojás eltört”, a negyediket „Tradoniné törte” össze véletlenül, aztán amikor „már beadták” neki a tojásait, Tili is belelépett „néhányba stb., a” baj ott volt, hogy Erland – vagy senki! – nem mondta meg „nekik: ez” élet-halál „stb.; hiszen” a sajt vagy túró kérdést „is ilyen lényegiként” kezeljük, az interturbánok, mondta Tradoni, lebonyolítására nem „voltam rest,” és a többi, Tilit nagyon is meg lehetett „volna menteni)”, és Hüvazánnal nem dolgozik senki ismerős. Talán a verebes tenyésztő, fel „kell hívni” őt is, szinte már ők (a tenyésztőék) várják furcsálkodva a „hívást (miért” nem jelentkezem olyan „időpontban, amikor” a mester is otthon van)! Telefonálok, mondta. Bár „most meg nem nagyon” tudta, mit kérdezzen. Sebaj, náluk ott már bőven „volt verébszaporulat”, sok mindent tudhatnak; várta a telefont. Csak ezzel a „könyvvel úgy vagyok”, mint Szpéró a „kotlással és az” építkezéssel. Ahogy nálam összefonódnak a visszatérő „motívumok, Szpéró” is (ha irodalmi művet akarnék, azt mondanám:) így rángatja ki és gyömöszöli „vissza a fűszárakat”. Mi volt tavaly, július 14-én: „Reggel Szpéró átkéredzkedett hozzám a konyhán át. Odavágódott a kezemre… ez veszélyes! De annyira boldog (Szpéró). – Ez bűnügy bejefezése!! – Szpérónak hiányzott a dédelgetés (bűnügyem!), hagyta, hogy L. puszilgassa a hasát. Aztán este én is… a tenyeremben. Simogattam, szép lefekvések. Egy kis páros repülés: Szpéró repül – a gallyról követi Tili! – Tili: Szpéró kalijában! Alig lehet kivenni! – Aludjatok jól! Bocs a sok munkáért! – Samu egyből jön a kezemen a kalijába! – Du. Szpéró, bűnügyem közben, a lábfejemen stb. – Tegnap du.: szinte vágódott (Szpéró) a dossziékat söpörve a kezemre. – Tili fürdött, Szpéró alig! – OT vége; pihennek a mackók. A kártyapakli leköszönt, mackó lett, Szivacs a barátja (kártyás testőr). – 07. 15. vasárnap. – NAPRÓL NAPRA BEÜLNEK REGGEL A KALIBA, MAGUKTÓL, MERT VÁRJÁK A NAPOZÁST!!!” Tollak voltak beragasztva a füzetlapra itt is: Tilié! – „Tudják és akarják, hogy napozás lesz »(legyen) (levegőzés)«. Így, bár borús az idő, felsorakoztatjuk »őket (hogy« ne csalódjanak), kis ablaknyitás is. – Tilike: oly énekes kedvében volt de. – Du. rémes dolog történt Tilivel: fürdött, és nyilván a szárítkozás kedvéért, repülni kezdett a szobában, köröket írt le, a függönynek vágódott, majd ki a konyhába, a falnak, elemi erővel. Az ajtónál tottyant le. Szerencsére semmi baj!! – Du. szép az idő, remek séta a Martinovicson, fűszedés. – Végeztem a bűnüggyel, nyugodt vagyok. – A mackók is olyan kedvesek, Dömi kivételez velem (csak akkor több kellene belőled, Felügyelőm, így ez nem igazi kivétel).” – Szpéró élénksége, eléggé lelkes táplálkozás, negyedik tojása, a zűrös „éjszaka szerencsés” vége: ez volt ma. Tradoni aggódott (mégis): mi van akkor, ha Szpéróba beprogramozódott a „Tili féle sok-tojás”?! Erre „is fel kell” készülni, bármilyen rettenetes. A felügyelőné azt „mondta: ne” beszéljen már (a felügyelő) ilyen őrültségeket. Persze, mit „lehetett azt” tudni! Egy Füzet „megint véget” ért. Tradoni úgy határozott, hogy most mégis nekilát a kötelező munkáknak. Ennyiben nem „vagyok veréb”; bár ők is elhagyják egy időre a fészket (váltják egymást). „Pl. ahogy a” nagyobbik szobában lesznek ma, a borús idő „ellenére, az asztalon”, „mintha levegőznének”, hárman, „kiderül: Szpéró” ül-e a fészken vagy sem, nem változott-e a helyzet tegnap óta ennyiben is. Evett egy kis sajtot. Gombócot gyúrt a „túróból, vitte” Szpérónak. Töprengett, kimenjen-e ilyen esős „időben Budafokra”. A fene egye meg a Philasol sárga színét, írta a felügyelő. Abból legalább az adagot „is tudnánk”. Tradoninénak most már olyan gyanúja „is támadt, hogy” a Hüvazánból túl kis adagokat adnak, tehát esetleg nem „is ér igazából” semmit a dolog (lehetetlen!)? Törte (Tradoni) ülepét a „fehér műanyag” ülőke. Egy rohadt párnát nem „tudtam idehozni” magamnak rá, mondta, pedig nem kellene „félnem, Szpéró” most csaknem mindig a kaliban van, nem eshetne rá (a „párna). Mindegy, írta” a felügyelő, ezt itt még kijátszom döntetlenre. Áll a „cselekmény, a Füzetért” át kell „menni. Azért” ezekben a füzetekben, írta, összejött egy s más. A felügyelő felhívta „akkor a szakértőt”, aki „sajnálattal közölte, hogy” a zöldike agyon „lett tojatva”. Ezzel mintha félretolhatnánk minden „B-komplexumot” s egyebet, írta Tradoni. Most, ahogy „ezt írta”, a felügyelőnével „ismét rendezték” ügyeiket, s a közös fürdőszoba „is segített” ebben (a felügyelőné „használta, de” Tradoninak vésszerűen be kellett mennie, szólt, nevetniök „kellett, ez a” dolgok helyretétele), Tradoni hamar bejutott, onnét „tárgyalt tovább”, persze, már mindketten rég békésebbre „vették. Az elvi eszmecsere” során elhangzott: hogy Tradoniné „vette el Tili” tojását, hogy Tradoni miért nem „állt ki a tudománya” mellett (ha egyszer olvasta, hogy nem szabad elvenni), hogy „Erland nem is” hibás, hogy Tradoni a hibás, mert ő beszélt Erlanddal, hogy Tradoniné „a hibás, mert az” övé volt a reszort. Most, ahogy ezt írom, írta „Tradoni, Szpéró” itt van a szobámban. Vinnyogott odaát, idehoztuk, itt „is vinnyogott”, kiengedtük. A vállamra szállt, a fejemre. Vadul tépkedni „kezdte a hajamat”. Vinni akart belőle, fészek-építőanyagnak. Efelől nem „volt semmi” kétség. Most itt ingázik a kalitka és a fejem között, az „imént átrepült” a villanygép felett is, őrjöngve kezdett rángatni egy „teljes ív” papírt (a 499 sz. „lapot) (oldalt, a” kéziratban). Megpróbálok füvet hinteni a fejemre, írta Tradoni, apró „papírdarabokat, hadd” vigyen ilyesmit. Talán egy kis „toll se” ártana. Szpéró pontosan „tudja”, előhívja a bekódolásaiból, milyen „is egy verébfészek”, s olyat akar csinálni. Jobban félhetek, mint „bármikor (hogy” a billentyűk közé repül). De nem ez „volt a lényeg”. Hívta közben ismét Töpchint (a felügyelő), Gisela Deckert doktornőt. Kénytelenek „voltak ebben” megállapodni (állapodni meg) a „felügyelőnével. Mi” is történt. A verebes szaktenyésztőnek „elmondtam Szpéró” esetét. A végkövetkeztetés az okot „illetően bizonytalan” maradt (hát persze! ki tudhatja, miért kezdett „el tojni” Szpéró; de a Füzetben talált adatok szerint ő már tavaly „is szeretett volna” párzást; s a felügyelőné, a szakértővel folytatott beszélgetés után, amikor „leültek megbeszélni a dolgot” – s ebből összecsapás lett –, a felügyelőné azt mondta… (Tradoni elfelejtette, mit „is akart” idézni a feleségétől, mert közben „most odament” Szpéróhoz, aki a hajtépést abbahagyta és a fészkén ült, rácsukta a „kalitka két” ajtaját stb.)… igen, a felügyelőné mondta éppen, hogy tavaly talán azért nem tojt… itt a „talán”-nál az „írógép fennakadt”… és elaludt ACIKO… tehát nem „volt villany”, és Tradoni leállt, akkor a „toj”-nál szakadt meg az áramszolgáltatás… végeredményben, írta Tradoni tovább, amikor megint „volt villany”, ilyen „alapon mindenkit” mindig fenyeget veszély, pl. a villanygéppel több a kockázat, hogy esetleg épp akkor nem „tudok dolgozni”, amikor kellene. Ám Szpéró esetében, a tenyésztő „szerint, a veszély” nagyobb, közvetlenebb, valóságosabb. Mégpedig: „…” Nos, amit Tradoniné mondott: tavaly Szpéró esetleg azért „nem tojt, mert” jött Tili! Mert vele le „volt kötve (mint” kismadárral). Erre a „szakértő alkalmasint” „nem”-et mondott volna. Ugyanis: a szakértő „szerint Szpéró” tojásrakásának (nem „fias” tojások, mondta ezt a „szót kellene” tehát a „csírátlan” helyére írnom, ezt a kifejezést, „mondta Tradoni)” nem lehetett az oka „Tili (példája)”. Hogy mi az ok, nem „lehet megmondani”, hangzott a szakértő válasza. De „ha két” lehetőséget veszünk fel, mondta (a szakértő, aki a legnagyobb jóindulattal tájékoztatta a saját szak- és általános „tárgyfelfogásáról Tradonit)”, akkor jóval inkább elképzelhető, hogy az ivaréretté „vált egyéves” hím játszott valami „szerepet (serkentőt)”. Mármost mit „mondott a tenyésztő” szakember, írta Tradoni (s mindezt elmondtam a felügyelőnének is, aztán bajba jutottunk): Szpérót „most hagyni” kell megtojni, kiülni (ez a kifejezés a szakszerű), aztán a kotlás – 13, esetleg „17-18 nap”, ha nem fias a tojás, akkor a „veréb tovább” ül – befejeztével össze kell „engedni a tojót” a hímmel. Így a természet rendjének (lakásban?) megfelelő „viszonyok alakulnak” ki. (Tradoniné közbevetése: de ki tudja, hogy Samu „vagy Éliás” a serkentő? és melyikükkel eresszük össze Szpérót? vagy ha a „serkentőt ki” akarjuk iktatni, biztos-e, hogy Éliás elajándékozásával – „!? fájó lépés” lenne! – ezt el is értük? hátha Samu „is serkent? továbbá, ismerte” el a felügyelőné, „Tradoninak igaza” volt – ezt nem így mondta, hogy „neked igazad volt”, hanem csak „objektívan –, amikor” megérezte: nem jó arány ez a két hím veréb egy „tojó veréb arány”, és most, foglalta össze Tradoniné, a tenyésztő „szakember azt mondja”, ugye: össze kell engedni a hímet a tojóval… de hát ha mi nem „bírjuk vállalni” a költést, ha nem tudunk mit „kezdeni utána” a fiókákkal, hiszen a nálunk „lévő madarakat” is ezért nem engedtük „el – Samut”, Tilit, Éliást, a nálunk lévő és az egykor nálunk „volt madarakat” –, mert nem láttuk megfelelőnek a „körülményeket…) Ki” a zárójelből, írta Tradoni. Mit mondott a tenyésztő? Szpéróval „most semmi” különös bánásmód. Több vitamin, több fehérje? Nem. Hm, itt ellentmondás „van Kronbergerrel”. Ám ez lehet látszólagos is (az ellentmondás), hiszen Szpéró nem „fog fiókákat” nevelni most, ezért lehet, a tenyésztő szerint, ugyanúgy táplálni őt. Mármost erre „azért nem mernék” ráállni, mondta a felügyelő (már az összecsapásuk után „vitatták meg a dolgot” ekképp, józanul), hiszen Szpérót „mi mageleségen, füveken” stb. tartottuk, és a tojásokkal elment egy csomó fontos „anyag a szervezetből” (Szpéróéból; az övékből mi ment el, nem tudhatták; de mi elég „nagydarabok vagyunk”, még ha a „finomabb nagydarabok” közé tartozunk is, mondta a felügyelő). Jó, vegyük ezt így. Ülje „ki a dolgot” a tojó, aztán eresszük össze a hímmel. (Ez nem fog menni, mondták egymás „közt a felügyelőék”, hiszen… már csak az állati fehérjével „való ellátás is… a fiókák” neveléséhez szükséges táplálék… hogyan „fognak szabadon” közlekedni a verebek, ha nem a kaliban lesz a „fészek, hanem ahol” ők akarják – s milyen zűrök „lesznek kettejük, Éliás” és Szpéró között? Hiszen Gisela Deckert „könyveiben is számos” példa van rá, hogy a tojó szinte agyonverte a költés „idején a tolakodó” hímet stb., egyszóval rettentő zűrök „támadhatnak. Nem, a” párzást nem. De miért javasolta „ezt a tenyésztő?!?!” Világos, hogy önzetlenül, csak a madarak érdekében!) A tenyésztő „szakember, akinek” nagyon komoly tapasztalatai voltak „verebekkel, azért” mondta ezt, mert: 1./ ha Szpéróban ez a „folyamat – maga” a tojásrakás – elindult, nem fog abbamaradni. S ha 2./ nem a természet „rendjének megfelelően” él, vagyis nem hagyjuk párosodni, a „tojásrakásból mániákus” tojásrakás „lehet! Vagyis” agyontojja magát, mint „Tili tette. Tradoni” ekkor azt „kérdezte a nagyon” készséges és nyílt szakértőtől: mi van akkor, ha pl. Éliás „elpusztul, vagy ha” valamilyen oknál fogva nem megy a dolog? Mindenképpen elpusztul „akkor Szpéró?” Mindenképpen bekövetkezik a kényszer-tojásrakás, a „maratoni? Erőltetni” nem „erőltethettem ezt a” kérdést, mondta a felügyelő a feleségének, csak bedobtam. Logikus, nem? A „logikán csaptak” össze aztán, egyébként. Mármost a „kérdésre a tenyésztő” (Tradoni most a kalitka „felé pillantott”, Szpéró a tojásokon „hasalt; mi van, ha” átviszem a másik szobába? de hát ülje ki a „dolgot, csak ülje” ki) azt felelte: nem okvetlenül következik be a „végtelen tojásrakás”, de a „madár veszélyeztetve” van! Ez is elég baj. Abban maradtak – a tenyésztő azt mondta –, hogy ha majd ezen „túl lesz a” madár, Tradoni hívja fel őt, és készséggel megadja a „konkrét tanácsokat”, amelyek „a párosításhoz” szükségesek. Eddig „jutottunk, mondta” a feleségének Tradoni, miután a telefonbeszélgetést „követően leültek” a kártyaasztalhoz, hogy nyugodtan „megbeszéljék, mi van” (mi lehet, minek kell lennie stb.). Az összecsapás nem „érdekes, írta” Tradoni, valaki „még hallhatta is” az ártatlanabb utózöngéit, egy barátom, aki levelet dobott be az ajtó „résén a kis” előszobába; a lényeg ez: felhívni „Miskát (O. M.) ma (1981. június 2-án) reggel” hét óra tájban, hogy megbeszéljük az „időpontot (mikor” jön). PP-nek (ma reggel) ismét három, sőt, négy, öt „rendes” hurkája „volt a dobogón. Ám az” első vizes totty „is megjelent, mondta a felügyelőné, vagyis”, íme, elkezdett újra „inni stb. Áthoztuk most” ötödik madarunkat a nagyobbik szobába, és „jött a tetocidos kezelés. Irtó” ügyes vagy, mondta Broomeynak (nejének) a „Doktor, hogy így ki bírod fogni” a madarat (P’P’-t) (nekik „is volt” egy „ötödik madaruk” de hát Dokikám, mondta a felügyelő, akinek Szpéró „újra meg újra a vállára, karjára, csaknem” a gépére szállt, Dokikám, én arról „se tudtam, hogy egytől négyig” vannak madaraitok; egytől egyig „vannak, felelte a Doktor, és Broomey” közben bekenegette és „fújta a tollhullásos helyeket, fújta, hogy” az alkohol gyorsabban „párologjék, párologjon, javította” Broomeyt a felügyelőné, és most hárman is „ellene fordultak”: a Dömi házaspár és a felügyelő; te a „negyedik madár” ügyében „is stb., stb., mondta” a doktori címek „viselője, mert beleolvasott a következőkbe; milyen” messze volt mindez!, persze, én „komolyan mondtam akkor, nevetett” a felügyelőné), PP túl volt közben „a gyalázaton” (hogy egy verebet így kifogjanak stb., nyekkenve „ugrott vissza a kaliba, és” rögtön elkezdett mászkálni a rácsokon), és „meg is fürödtünk azóta”, mondta a szárnyas „ajtó mögül” a felügyelőné („ezt a gyalázatot le kellett mosni”!, innét volt a „gyalázat” szav). Hát PP-ke, mondta a „felügyelőné – s a hang elszállt, az” írás maradt meg csupán – ez „minden jobb verébbel megtörténik” odakint „is stb. Szpéró a fejemen” áll, kapaszkodik a „fülembe, kiabál a napnak kinn és” hív engem a Kockásra idebenn. A Neotesollal már végig „kell csinálni a négy napot, bár” aligha hasmenésről van szó. A tollhullás „is lehet idegi eredetű. Izgultak, mi” lesz, ahogy „O. M. (Szpéró egyre vadabbul” rohamoz!!) megnézi majd a szemet. A régi zöngék: oly „mindegy. Hallva, leírva, marad, elszáll: a” viszontlátásra. PP „árnya a fehér kályhán, a felügyelőné tenyeréből” stb. Lényeg: kidobta a „hátán a szürke” tollakat! (PP) (És ezt a felügyelőné kiáltotta „át a kisebbik” szobából, ahogy „Samu, Éliás, Svunics és” PP kalitkáját „zöldezte, és PP-t fürdőben” részesítette – spriccelő! –, és azt mondta „még, hogy gyööönyörűek vagyunk, csurom” vizesek, de pontosan, mint odakint „is illik, egy jóféle” tócsánál.) Szpéró azt hitte, ki „akarok menni a kályha” melletti ajtón, és „utamat állta. Akkor megjött” a kenyér (a felügyelőné „hozta, ökölbe” zárva balját, és az ujjai „között mutatván” Szpérónak, hogy ma is van ez, és Szpéró „nem éppen erőszaktalanul” követelte, s be „is ment a balon a” kaliba), átvittem Szpérót a „többi négyhez, írta” a felügyelő, és Tradoniné azt „mondta: nézd is” meg PP-t, milyen szép lett! Most „kapja, kérdezte a felügyelőné, az infrát?” Én azonban galádul, írta „Tradoni, gépelni akartam még” ezt itt, és azt mondtam: előbb talán „szellőztetnék (ez volt” az én víderségem, írta, és csakugyan! nyitott „ablaknál lehet gépelni, ám” ha két kézzel egy infrarubin izzót „emelünk a madár kalitkája fölé, nem” lehet gépelni, és úgy „látszik, olyan jól álltunk, hogy” nem féltettem annyira „PP-t, hogy belül okvetlenül a gépelés” elé helyeztem volna! s a „felügyelőné, aki most jött és kihajolt” az ablakon, azt mondta, jó is, hogy nem „hoztad PP-t infrázni most, mert annyira” nekiállt falatozni). Ahogy „Szpéró tegnap a plátóról” odapottyantotta a csomagot a kezemre, és „láttam a végbélműködését, szorongás” fogott el. Ennyi a jel! ennyin „múlik! Magam, írta a” felügyelő, elüldögélve az ablaktalan „helyiségben” – bánatunk! „ez” a hiányzó „ablak” ott! –, szintén „mindig” elcsodálkozom, hogy a „jól” működő „szervezet” az egésznek az „alapja. Máskülönben” mások kezére „kerülök, máskülönben”, írta, „a magam mindenféléjére”, és vége „ennek” az egésznek. De „még” ennyi is: álmomban a „felügyelőné eltörte” az ujját. Te jó „ég, hogyan” fogod (fogjuk) „csinálni” a madarak „dolgát?” Egyszerűen „semmi” se „jöhet” közbe, írta „Tradoni, csak” a hibátlan „működés képzelhető. Így” a lényeg ez: „…” A kalitka felé pillantott, „Szpéró kijött” a fészekből, evett a magostálból, aztán felment a „fakanálra (amelyen” akkor állt, mikor lent hasalva „néztem, a mellényét” stb. – a mellény nem a hím veréb „jellegzetes fekete” mellényével azonos, de valami kis sötétülés ott is van, Szpérónál, a tollak „alatt; egyébként, írta” Tradoni, egy veréb: gyönyörű „madár, s hogy különben” milyen, minek mondjam; azt próbálom „elmondani itt, az” a legfontosabb; nekünk is végső soron Szpéró a „legfontosabb, csak én, a” gyorsabb következtetéseken bukdosó eszemmel „mintha azonnali” kényszerét éreztem volna, hogy valami logikai álláspontot azért „elfoglaljunk itthon” „ketten, a feleségem” meg, szintén érthetően, azt „mondta: a dolog” csak hetek múlva jut „döntésig, addig” meg Gisela Deckert doktornőnek bőséggel írhatunk stb., telefonálhatunk: persze, Tradoniné valamit „elhibázott, s ebből” lett a baj, legalábbis, írta a felügyelő, az én véleményem „szerint; gyanúm” támadt, írta, hogy pl. Tili „állítólagos pótlásával” is azért szegül „szembe – a felügyelőné” –, mert akkor egy új „madár további” éveket jelenthet, ilyen itthoni, „lekötött” életből stb., s most, amikor „lényegében az ő” – a felügyelőné – elvei alapján javasoltam megoldást, hogy „ti. Éliást” el kell ajándékozni, ne „legyen túl” erős a hím hatás Szpéróra, hátha ezzel javítunk a helyzeten, illetve „hátha Éliás” ittléte ront a helyzeten, s a „dolog Szpéró” életébe kerül, valamint, ha igaz „lehet az, hogy Tili” lekötötte Szpérót – a „tenyésztő biztos” nemet mondana erre, de az ő „igene csak a” párosításra áll! –, akkor meg lehet kockáztatni, Szpéró életéért, s „hogy ez mit jelent, mondta” a feleségének Tradoni, te magad „is jól tudod”, hiszen tegnap fönn a hegyen ezért „is hibáztattad” Erlandot, mondván, tudhatta volna, mit jelent nekünk Szpéró, s mégis „tojáselvételt javasolt” – csak igaza ne legyen végül! hátha Erland itt „akarta elejét” venni a dolognak! tudhatta „volna, ha valóban” ismer minket – de hát a „normálisak” ellen se szólok én „semmit! kiáltotta” Tradoni, ők nagyon rendesek, tényleg a legokébb, csak van „bizonyos hatás”, mert ők „sem ismernek” minket, mások az „alapjaik, egyszerűen” mások, és így nem szólhatnak hozzá, s még igen „sokaké mások, de” ők nincsenek is abban a helyzetben, hogy ilyen közvetlenül „hozzászóljanak, egy vélt” hozzászólási jog v. kényszer, belső „kényszer, ez van, ezért” említem egyáltalán, szegény „megboldogult apámat is” beleértve a múltból, a „családot”, személy „szerint mindenkit” tisztelek, és senkinek a dolgába nem szólok, s csak ugyanennyit „kérek, de itt, hogy” ne legyen több „madár, amikor” igazán nem lenne „több”, mondta a felügyelő, ez már az összecsapás „szövege volt, nem” lenne „több”, mert ha Tili „él, 4” lenne, és most nem is akarok „4-et, csak” 3-at, de esetleg, elvben – „érted, elvben ordította” a felügyelő, mert akkor már úgy érezte, hogy valami makacs „és logikailag nem” indokolt elzárkózás „mutatkozik”, elvben mondom csak, hogy nem lehetne-e azt a megoldást „kockáztatni, mely” szerint: Éliást, hogy ne legyen az aktív hím túlsúly, odaadjuk „valakinek – nem” könnyű! –, és hozunk Szpéró mellé valami tojót, nem „verebet, ki a” zárójelből, írta Tradoni), visszament a „fészekbe, újra” kijött. Nem verebet, bármi tojót. De ha „az újra megtojik, mint” Tili, ez volt a felügyelőné érve. Még egyszer olyan „nincs, mondta Tradoni, és” Szpérót leköti stb. De „ha én” azt mondom, hogy nem vállalom, mondta Tradoniné, és így tovább. De „hát 4” madár lenne, ordította a „felügyelő, négy” madár, ha Tili él, és csak arról van szó… Csinálja „Tradoni a maga” idejének rovására stb. Hanem „hát ha annyira” szereted őket, hogy éjszaka így felkelsz, latolgatsz stb., hogy „mindent kétszer” megmosol nekik stb., hogy a „füveket befűzöd” a kalitkájukba, hogy lugasuk legyen és egész „nap hozzájussanak” a fűhöz, mert ha nincs befűzve, kirángatják – ha ilyen szupergondos „vagy és ennyire” szereted „őket, miért” kezdesz hirtelen „előre gyártott, kész »értékek« szerinti gondolkodásba” stb., kiabálta a felügyelő, nem ügyelvén „magára. Természetes” érvrendszer volt, a felügyelőnének szinte ki sem „kellett fejtenie”, hogy: Tradoni vajon maga ellátná-e ezen a „szinten a madarakat” stb. A zöldek kezelése, mosása, a legalább napi másfél „órányi munka” ezzel reggelenként, egy óra délben, egy „óra este” stb. – menne-e neki? Nem lehetett elintézni ezt – „Tradoninak – olyan” megjegyzéssel, hogy a mechanikus „munkák fölénye” évtizedeinkben a koncepciózusokkal szemben; mert a felügyelőné „munkája a madarakkal” nagyon is koncepciózus volt stb. Mármost ott „voltunk kiszolgáltatva”, másolta „tovább – kihagyásokkal!” – a boldogtalan szövegrészt Tradoni, hogy a természet úgynevezett „erői rejtélyeskednek”. Láttunk egy madarat „ránk halni”, és az okát is „tudjuk. (Ha” azt tudni lehet…) De nem akarjuk, hogy ez „megismétlődjék. Mármost” ez olyan fontos „kérdés, hogy vele” előkerülnek az elintézhetetlen – s ezért: nem elintézendő, „ezért: békén” hagyandó – kérdések, melyek csak azoknak a szemében „alapvetőek”, akik „nem tudnak hozzászólni” ahhoz, ami „velünk kifejthetetlenül” van. Lényegében, írta Tradoni „most, 1981” áprilisában, azok a kérdések már „rég nem léteznek”, sőt, „nemléteznek”, amelyek a kívülállás „szemében az életet” meghatározzák színleg: a gyakorlati „beosztás pihenésre”, munkára stb., ez a mesterséges „bontás stb., amely” második természetté „látszik emelkedni”, a további munkavégzést „vagy szerzést” célozva stb.; a madarakkal visszaépültünk egy olyan „állapotba, amelyhez” képest – ebben talán megalapozottan van „igazam, írta” Tradoni – a gyakorlati „józanság szempontjai” nemcsak gondolatilag meghaladottak, de előbukkanásuk természeti katasztrófát „idéző válsághelyzet-jelenség”, s a végsőkig „lobbant fel” pl. engem. Miként érzem magam hátrányos helyzetben, nem is „a felfogásommal”, annál többel? Igen „egyszerű, írta”, és megpróbált „visszahelyezkedni egy ilyen” konfrontáció légkörébe, ami jó ideje épp nem „volt náluk; mi volt” most nálunk, írta: ez pl.: a négy „madár tökéletesen” beprogramozódott napirendje, melynek minden „kis mozzanatához”, minden modulációjához a legrajongóbban „ragaszkodtunk, amit” a legteljesebb figyelemmel követni igyekeztünk – háromnegyed „évvel Tili” halála után, 1981 tavaszán –, és az volt, hogy a felügyelőné „Éliás, Samu Svunics, Szpéró” mindenféle ragaszkodását élvezte, olykor „fokozottabban, mint” Tradoni, és még ő mentegetőzött „ezért – pl. Éliás” esetében – a felügyelőnél stb., és akkor ilyen szövegeket „kell másolnom”, mint történeti dokumentumokat. A szöveg java „részét kihagyta”. Milyen rémes tévelygésekre képes „a szív (az elme)”, írta felkiáltván „Tradoni, hogy” Éliás odaajándékozását egyáltalán latolgattuk! Eleve, ahogy külválaszoktól „tehettük függővé” – feltételesen is – a kérdéseink alakítását! (Dr. O., Erland, G., Gisela Deckert, a tenyésztő „szakember, mi” magunk) (mi magunk is, írta Tradoni, mert ma már mindennél „világosabb, hogy” a négy madárral azt kell egyszerűen – kottából – lejátszanunk, megannyi „változattal, személyünket” hozzátéve mint másmilyen anyagszerűséget, ami eleve adódik „velük stb. Tavaly” egészen nevetséges helyzetbe „sodródtunk; persze, ezt” igen egyszerűen magyarázza az a tény, amit „Tili halálá”-nak nevezhetünk a „legtömörebben, illetve a válság mint lehetőség”; innen nézendő az alábbi „részlet – itt” folytatta a másolást a felügyelő, és riadtan gondolt „vissza azokra” az időkre: „Gondoltál-e arra, amikor azt mondod”, mondta a felügyelőné, „hogy »hát akkor adjam oda Éliást, akinek akarom, csak neked ne mondjam«”, ez „elhangozhatott? döbbent” meg Tradoni ma, amikor Éliást egyikük se adná, de akkor „is legeslegelsősorban te” – mondta a felügyelőnének – nem „adnád senkinek?” Azok a harminc-negyven percek, amelyeket pl. „Éliás minden” délután ott töltött Tradoniné két kezében, mintha fészekben „volna, ki-kiugrált, verekedett, védte” a helyet, védte akár a „felügyelőné meg-megmozduló” ujjai ellen is stb. – de nem sorolom, írta Tradoni, mert „magyarázni nincs” mit, nem szükséges. Vannak „szempontok, amelyekből” ez a tavalyi kézirat egyszerűen „becses történeti dokumentum” már csak, „ám ez nem” eszményíthető. Mert miközben mindez így van, vagyis a „madár-dolog” az általunk „felismert igazibb” valójában abszolutizálódott, illetve „került megfelelően relatív helyére”); tapasztalom, írta a felügyelő, hogy gyakorlati „logikák úgynevezett” józan ellentényezői továbbra is éltek, és felbukkanásuk „volt az, ami” a tényleges – a madarakkal való „együttélést evidensnek” tekintő – logika ellenében, a valódibb gyakorlattal „szemben tahó, javította, ható” erőnek volt minősíthető. Szpéró a „lábfején ült” az asztal alatt, míg ezt „gépelte, és” a hím zöldike, Svunics, szegény „Tili jogutóda” őrjöngve védte kalitkáját, a fészket „a senki ellen”, azaz „hajtotta végre a természet által beléprogramozottakat”; ám ha bárki emberbe a „természet-másolat polgárvilág” – az élet világa – bármit beprogramoz, azt ez „avval kikerülhetetlenként” kapja, és hatni ezek a programozottságok ugyanolyan „logikával” kezdenek csak, ahogy egy madár hirtelen „minden ok nélkül” védeni kezdi a senki „által nem támadott” kalitkát, amely nem is odú, nem is fészek. Svunics „most a plátó dossziécsíkját” kezdte taposni, mintha a fészek alját egyengetné, „döngölné”. Tradoni mosolygott, így „folytatta valahonnét” a másolást: „…hogy odaadjuk őt bárkinek” (ami, ez a kérés, eléggé „provokatív, mert élezi” a dolgot, s nem hoz össze minket „bármi közös vélemény” jegyében, de mindegy), gondoltál-e arra, hogy itt „van egy hármas” logikai lánc? 1./ Ha Éliás és „Samu rosszul hat” Szpéróra, aktivizálja, és nincs párosodás, szabály „szerint, mert nem eresztjük” össze Szpérót hímmel, mert nincs erőnk, időnk „stb. a tenyésztéshez, mert” olyan cirkuszokkal jár, hogy stb., és Szpérót „ezért az” fenyegeti, hogy túltojja „magát, és belehal?” 2./ Ha összeeresztjük „őket, és valami” baj lesz? 3./ Akkor mi „legyen? Elengedjük” Éliást (a felügyelőné joggal mondta: Samut nem „lehet odaadni; nem” is lehetett, ezt a felügyelő jól tudta, nem is akarta „volna odaadni), és” biztos, hogy nyerünk bármit? Ha Szpéró akkor „is tojik? (A madárka” most megint kijött a kaliból, megint Tradoni haját „tépázta, közben odaát” a telefon szólt. Kész csőd ez is!) Mire „Tradoni egy fűszálat” adhatott Szpérónak, hogy bemenjen vele a „kalitkába – ez most” mindig jó bekalizási mód volt –, a csörgés „abbamaradt. Nem” hallatszott interturbánnak, de akkor is, lehetett „volna (lehetett)!” fontos dolog. A bal vállamon, írta Tradoni, ama „bizonyos szürke” ingén, amellyel szegény Tili úgy megbarátkozott, „volt most egy sose” látott nagy Szpéró-totty. Tehát ha ez a három „lehetőség van: 1./” Meghal Szpéró. 2./ Összeengedjük őket, és balhék „vannak. 3./” Elengedjük… bocsánat, elajándékozzuk Éliást, s mégse „segítettünk… – ha” ez van, mit kell tenni? Nem gondolod, hogy ezért „borultunk ki? Mert” persze, hogy igazad van, mondta a felügyelő, ha Szpéró mellé hozunk „valakit”, az lehet: 1./ hím, 2./ rossz „természetű madár, 3./” Szpéró nem jön ki vele, 4./ lehet „bármi előre” nem látható baj. Jó, de így nem jó! Akkor „hát? Bízzunk” a szerencsében? Abban, hogy a tenyésztő túloz? Nem „túloz”, mert csak annyit „mondott: veszélyeztetve” van a madár. Ma, 1981. április „22-én kora” délután, amikor Tradoni ezt másolta, a szokásos napirendnek „megfelelően a nagyobbik” szobából cösnd, javította, csönd „hallatszott át”. Tudta, a felügyelőné egy negyedórára végigdőlt, és Samuka ott „pihen a lábánál” – vagy a tenyerében stb. –, ahogy „többnyire ő (Tradoni)” is végigdőlt ilyenkor egy negyedórára, és „Szpéró ott pihen” olyankor „a vállán, a fején, a” lábánál, a kezében stb., alszik egy-két kanyarnyit (az ürülék „olykor S-kanyaros is” volt ilyenkor, komoly délutáni verébadag), hallotta a „csendet Tradoni”, és olyan jó volt átszólni, abban a biztos „tudatban, hogy a világ” valamiféle csöndjét „legalább pontosan” ismeri, illetve hogy az „ismeret és nem ismeret” kérdései „legalább csak ez után” a küszöb után „kezdődnek; a küszöb” szót a Doktor kedvéért használta – ld. küszöbösödés, küszöbösödő „kéz st.b, azaz” stb. Persze hogy ott „volt Samu, akihez, írta” Tradoni, én is átmehetek, és azonnal „megrohan, ahogy” az ajtóban feltűnök, és ha én dőlök hanyatt a Kockás „Haveron, Samu” hozzám jön oda, felül a térdem magasépítészeti „pontjára, hasal” a „kasomon” – vagy, a Doktor szava, „a mellhason”, rálépked a képemre, csaknem a fülembe „dugja a csőrét”, mint Szpéró, aki egészen puha toroktollakkal is csiklandozza „ilyenkor a hallószervet”, és száraz „bőrt csipeget” le –, ez a fajta „biztos tudat” legalább a hiúságok szokványa nélkül „való volt; és” amíg gépelt, Szpéró egyre aktívabban jött és „jött, és mindig” elrepült tőle a piros kockás felé, ami azt jelentette: hívja „őt oda, de Svunics” és Éliás és Samu ugyanígy „hívták őket közös, szokott” programjaikra, és mindehhez képest a „tavalyi szöveg” valóban szerencsétlenkedésnek hatott, milyen szerencsétlenek voltunk! írta Tradoni, ez látszott a „szövegek számos” helyén. De azért csak másolta; mint aki egy sakkvégjáték-könyvet „kapott a konyhájába”. Ez jött: „Ez korrekt, pontos beszéd”. Csak a szempontja nem „túlnyomó”-e valamilyen jelleggel? (Tenyésztői, egyéni, humánus stb. irányulású.) Mekkora a „veszélyeztetettség? Éliás” most is (Samu most is) (ki „tudja megmondani” akár csak ezt is, csukott ajtó mögül) harsogott. Akkor végső „soron mindkét” hím madarat el kellene kergetnünk, ami „képtelenség, mondta” a felügyelőné. Tradoni azt írta: a Füzet másolása… közeleg „az az” 1979. augusztus 12-e, amikor talán mindez meghatározódott… Vagy „nem tudom, tette” hozzá. Annyi bizonyos, hogy „a regényről” kiderült: egyáltalán nem járja a „végét! Sőt, mintha” most kezdődött volna el (az okok és hatások!). Tradoni a kalitka felé tekintett, és „nem látta” Szpérót a „fészekben. A fészek” akkora volt már, hogy a belső árnyak elnyelték a madár körvonalait. A „felügyelő odament”, persze hogy ott volt Szpéró. Eligazgatta „neki (Tradoni)” a magtányérját beborító füveket (egy kicsit félretologatta a szárakat). Szpéró idegesen csapott ki rá. Lényegében „oda jutottunk, hogy” nincs megoldás. Talán Éliást nem „kellett volna itt” tartani. De ez (1981,???) sem bizonyítható. Tili hatása nem, azt „mondja a tenyésztő” szakember (aki „tudósilag érti” ezeket a dolgokat). A felügyelőné (1980!!!) mégis „megkockáztatja azt” az állítást (bár ezzel egy újabb madár idehozása „fenyegeti) (őt)” (fenyeget minket, valóban, ki tudja!), hogy Tili „fékező” volt. Valóban, ismételte a felügyelő, nem mondhatok mást: Tili „halála után” éreztem, hogy „valami nincs” rendben. Szpéró, magyarázta újra a „felügyelőnének, még összecsapásuk” előtt, mely (az összecsapás ismét méreteket „öltött) most csitult” (nem voltak együtt a „lakásban, holott, mondta” a felügyelő, ez a tényező sem mértékadó (az „életünkben”), hogy itthon „vagyunk-e ketten” vagy sem, sőt, úgy a „leghasznosabb, ha itthon” vagyunk stb., egy jól beolajozott gépezetként „működhetnénk (s van” igazság benne: miért nem lehet meghúzni a határokat? nekünk ennyi „jut az életből” s így, de az nagyon intenzíven, átdolgozva, vállalva, jól – mint „bármi, amit” vállalva teszünk –, csakhogy, „mondta Tradoni”, és a „mondta” nem jó szó a „hangerőre ilyenkor”, írta a felügyelő, csakhogy nem biztos, hogy a felügyelőné „úgy valahol igazán” mélyen vállalja, vállalhatja ezt; vagy nem „mindig egyformán; hiszen” ha csak a „magam tavalyi” feljegyzéseit nézem, írta, akkor is annyi vegyes dolgot látok; volt, amikor „Szpéróra voltam” dühös, volt, amikor lehetetlennek „éreztem az életemet” a három madárral, volt, amikor rossz volt a „lelkiismeretem Tili” miatt, Szpéró miatt, volt, amikor féltem, hogy akaratlanul „is valami” borzasztóságot követek el, hiszen „annyira kétféle” világ, madaraink meg mi, s mennyire kellünk „egymásnak, azaz” nekünk ők, de nekik is mi, bár ezt ők nem „tudják”, ők, akik „olyan kis” okosak, hogy Szpéró most pl. folyton azért kéredzkedik ki, mert „a hajamból akar” építőanyagot vinni, meg a szőnyegből stb., majd „kell neki” adni holmi kócot, azaz „kócot nem, de” pamutanyagot, ilyesmit, mert úgy látszik, ő nagyon tudja, mit „kell tennie, s ha” ennyire kétféle világ vagyunk, ők meg mi, és ennyire „elválhatatlanok, miért” ne lehetnénk egy kicsit – egy kicsit nagyon „is – két” különféle „világ” mi ketten, a felügyelőnével, s miért ne lehetnénk „attól még” elválhatatlanok), este „nem olajoztunk, jutott” erről az eszébe, ma este…? Értelmetlen dolog az „elválás”, hiszen gyakorlatiatlan, veszteséges, úgyis „összejönnénk, kidobnánk” egy csomó pénzt (munkaerőt, időt), okoznánk egy „csomó fájdalmat, zűrt; és” Tradoni most, bár a felesége nem volt „itthon, megint valami” elkeseredett haragot érzett: hogy miért „kell ennek” – ugyanúgy „megfoghatatlanul”, ahogy Szpéró természete ilyen bajokba „sodorja őket, ki” tudja, mibe még – így lennie; okos kérdés, mondta, és „akkor a madár” megint ott volt a fején; beiktatta „Tradoni ezt” a részt, ott volt a madár a fején 1981. április 22-én, miután – „ő – átkérdezett” a nagyobbik „szobába (az” imént), a csöndre, melynek „tartalma” a közös pihenés „volt, és átkiáltotta” még a felügyelőnének, hogy Szpéró „nyugtalanul rökö, javította, röpköd” rá, rám és vissza a piros „kockás felé, mintha” oda hívna, és csakugyan, mondta aztán, oda hívott, hogy meglegyen „ez a szokásos” napi program, meglegyen, ami most egy „ideje minden”-nap megvolt, hogy ő – „Tradoni – végighever a” piros kockáson, és viszi magával Szpérót, aki „többnyire megfürdik” előtte a táljában, most a tálat vitte „ki épp” a felügyelőné, amikor Tradoni félreütött, ma Szpéró nem fürdött, de az „együttlétet kérte; és” valóban, mondta „Tradoni a felügyelőnének” örömmel, ezt akarta, rövidítve bár, de megvolt „neki a program, hasalt” a hátamon, előrejött a fülem csipkedni a „vállamra, lement” a kezemre, ott elvégezte egyszer a dolgát, és mire „elaludtam – öt-”percnyi lehetett ez –, már nem „volt ott, már bement” a kalitkájába, mint aki be is fejezte a napot. Regényben „egy ilyen” rész, mondta Tradoni, „azt fejezné ki” nyilván, hogy micsoda veszteség „lett volna” Szpéró (halála), ha (a madár) meghalt „volna tavaly” (a tojások miatt). Ám itt nem erről van szó, és arról „se, hogy” eszményi együtteseket érzékeltessünk (a két „szobában, a két” szobát egymással v. egymás „mellett stb.). Egyszerűen” élek az alkalommal, hogy egy tavalyi „kéziratba legalább” a legújabb állapotainkról is beiktassak valamit, szólhassak „arról, ami” a legközelebbről érint; a madár most a vállán ült megint, „mert kimenni” nem hagyott, akkor előjött a kalitkából, és elébem „állt az ajtónál” a levegőben; és ahogy „leültem gépelni” megint – ezt –, és összekulcsoltam lent a lábfejemet, ott termett, és „követte a lábfejek” érintkezésíveit, és hasonlat „lehetne erre” a könyvre ez: én magam, írván, csak ezt teszem valamivel, amit a lábammal Szpéró; ez csak az alakulás; folytatta: „a fején, és csengettek, a felügyelőné csengetése volt az, és (1980-ban) Tradoni szeretett volna sietve nyitni”, mielőbb beszélni a feleségével („csak úgy”), de „Szpéró a haját” ráncigálta, és hiába (1980-ban) nyújtott neki füveket (a madárnak), egyik „se felelt” meg. Akkor Szpéró is „csak úgy” leröppent róla, a mozgása nehézkes (idő: stb.) volt, „berregő mezőgazdasági”, akár Samué; mennyire más, gondolta a felügyelő, annyi volt csak „ugyanaz”, hogy a konyha ajtaját óvatosan, lazán „kilincselte be”, nehogy baj legyen, és az előszoba ajtaját s a „lakás ajtaját” is óvatosan nyitotta (1980-ban), nehogy „a léghuzat (ismerte a biztonsági előírásokat!” tudta, mire kell vigyázni! már amennyiben ez „tudható volt) meg ne mozgassa” az ajtót, bár „azt szinte” bizonyosra vehette, hogy a fészeképítésben (idő: stb.) erőteljes Szpéró „most a kilincsre” (utána) aligha jön erőteljesen, mindenével erre az egyetlen „őrültségre” összpontosított (a madár), és Tradoni „már attól” félt: mi is „egyetlen őrültségre” összpontosítunk, de akkor valaki „felhívta, jó” kollégája, és ahogy (1980-ban) elmondta neki, két mondattal (szó „szerint így)” (a felügyelő), hogy meghalt a madara, ezért ilyen a „hangja (ezért” ilyen a hangom, nem egyébnek szól, mondta a „felügyelő), kollégája” nagyon elszomorodott (rendes volt, nagyon, ez a „kolléga, és effélékre” hangolt), s a végén azzal búcsúzott: „Sajnálom a madaradat”, Tradoni érezte (1980-ban), van módja csak annyit mondani, hogy „oké”, mert ezzel a zárómondással mindent megkapott, érzett valamiféle „jó köz”-t, és ennél többet soha nem „is akart”. Szpéróékkal „is jó” volt ez a „köz”, csak valami közbeszólt, és „talán feltarthatatlanul” sodorta a dolgokat bizonyos „(bizonytalan) bizonytalan” (így!) irányába. A felügyelőnével most nagyon jó „volt a” beszélgetésük. Mintha megtalálták volna a közös „nevezőscsónakot (ahogy” Dömiék mondták). „Egyet nem értek”, s – MÁSOLTA 1981-BEN, ÉS „CSAK MOSOLYGOTT” AZ ALÁBBI LATOLGATÁSOKON „IS – ezt” el sem fogadom (és Tradoni egyetértett a feleségével), mondta Tradoniné: hogy az ember „egyszer, kétszer, háromszor, négyszer” (stb.) jó volt, rendes volt „efféle kis” lényekkel, és ezáltal máris ilyen katyvaszba „keveredik (a” felügyelőné ezt egészen egyszerűen mondta, sallangtalanul), és akkor, mondta a felügyelő, csak rossz „megoldások közül” választhatunk, igen, ezt ő sem fogadhatta el. Talán ez lenne a közös „nevezőjű csónak, mondta” Dömi: a madarakat nem „szabad feladni (ezt a dolgot” velük nem szabad abbahagyni!), inkább a szervezeti „szabályzaton kell” változtatni: mégis el kell utazni, mégis „bízni kell” valakiben a családból, be kell tanítani stb., és ha bármi „baj van, utána” folytatni kell, még mindig ez a jobb, mint ha élnek (ők) „6 évig, 10” évig, 12 évig, és mi itthon „rostokolunk, aztán” meghalnak, és milyen szívvel utazunk el – „nem, akkor” biztosan nem „végre”! –, és hazajövünk, és az „utazás (ösztöndíj” stb.) „egy szarnak” érződik, mert itthon minden egészen „üres! Jobb” akkor a középfajsúlyú megoldást választani, mondták (és „most megint” nagyon egyetértettek), egy kicsit így és egy „kicsit úgy; mert” a legképtelenebb helyzetbe sodródtunk, mondta Tradoni, és ennél képtelenebb az se lehet, ha pár „hétre mégis” elmegyünk és kikapcsolódunk (ami egy évtizedre mégis nélkülözhetetlennek bizonyulhat, olykor „legalább). Megebédeltek, kint” nyomott, párás, borús volt az idő. Most megint úgy „látszott, mintha” minden rendben volna. Szpérónak élnie kell (építi a fészkét! és Dömiék „is adtak bélelésre” a forró posztóból – a forró drót! Bubus úr és Dömi „között –, darabokat, mert” a szürke „posztó jól” bevált, már beépült a fészek oldalába, és papír is volt ott), élni „fog, s ha” elutazunk, jó, ha lesz mellette egy másik madár, akkor kalitkában „lehet a két-két” madár, és ez mégis egy forma. (Ha nem is Forma-egy.) Ez „Dömiék vicce” volt. Várták az esti kártyát. „Oly (oil) csend van, Barátom”, hallá; „nem szól a harsogó Harris a fű közül”. (A felügyelő lerángatta a harisnyáját, „próbálta írni még” a Doktor, Haris Ny. a.-t; aztán „eltűnt, írta”, a még sűrűbb nyájban, mint „mikor ebben egy birka” felfúrja a „fejét, béget”, de elnyomják és nem „látsz köztük” különbséget, vette át az Ernő „nevű Szép tollat”, idegenkedve bár, barátjától Tradoni; az „medve-ékesen” aludt.) Nyugtalan-díjas alkalmazott vagyok, jegyezte „fel Tradoni; de hát” lennék-e szívesen nyugodt „díjtalan-alkalmazatlan”? Aludj, mondta „akkor, a benső kócból”, Barátja; úgy, úgy.

A forró „posztó darabjai” beépültek (Tradoni adogatta, a bordó darabkák a homokban „hevertek, Szpéró” nem törődött anyagukkal, de így ez más volt), és az őszibarackot „is ette”. A posztó a tojások közé „került. Tradoni” elővette a következő Füzetet. „07. 16. hétfő. Nagy levegőzés. Du. meghitt együttlétek (Szpéró fürdött, kis lódenszagú).” Mit szólna ehhez tenyésztő „stb.? Mi” más műfajt csinálunk, mint a tenyésztő, mást, mint „a profi etológus, mást, mint” a természettudományos író, mást, mint a „madárhanggyűjtő stb. Van” egy olyan pont, ahonnét a mi dolgunk sem „érthető”. Csak az a lényeg, hogy tudjuk: ugyanaz a „bajunk, mondta” a felügyelőné. Nagyon oké volt most minden. Még Szpéró „is kihozott” egy adag tottyot a fészekből (a „verébfészkek, ismételte” Tradoni, tiszták!), és a felügyelő azt mondta: persze, a legjobb „lenne, ha az” unokanővér (unokabáty, unokaöcs, unokahúg, nagynéni, nagybácsi stb.) a családból vállalni „tudná őket, míg” távol vagyunk. Csakhogy ehhez nagy betanítás „is kell”, az „is kell, hogy” a madarak elfogadják azt a személyt, mert én igazán engedékeny „vagyok, bárkit” hamar megértek (ha nem „áruló! mondta” Bronz, és Tradoni egyetértett ezzel a sommás meghatározással), hanem a „madarak… ők” ugyanazt a személyt igénylik stb., nem bírnak el mást stb., ezt „nemcsak a Kronberger-könyv” írja, ez tapasztalati tény. „Tili igen otthonos… de nekivágódik a szobaablaknak, miért? – Szpéró a kezemben, nagyon bújik. – Tili hátracsapott feje stb. Olyan szépen alusznak.” – „07. 17. kedd. Szpéró hatalmas homokfürdője. S arra gondolok: milyen erős, eleven kis lény! És elél itt 7-10 évet, s nem megyünk sehova, mert őt – ŐT – annyira szeretjük. Akkor ő meghal… és nincs »semmink« – Erre Dömi: Felügyelőm, ne legyél ilyen megsemmisítő! Igaza van Döminek!” – „De: el tudnánk-e menni, hogy visszatértünkkor ő már halott? Utána iszonyú lenne… (A régi nóta, megint!) – Fürdik a homokban, Tili a kalitkája tetején… – Lefekvések: 1. Szpéró: már délelőtt bóbiskol, de nincs baj. Este Tilivel a kalitkán stb. békésen. De ránk nagyon neheztel. Azt akarja, hogy lefektessük. Felháborodása! Mi lesz a kalimmal? – ezt szabály szerint kérdezi. Még a Bulmárium-tető elé is odaszáll. Ő: nem ember, nem madár… és még nekem is furcsa, hogy azt mondtam az előbb: »repült«… Ő – repült? No, igen…” Tradoniné azt mondta: és egyet „kell elhinned, ezt” te legalább valamelyest tudod: hogy valóban felébredek „éjjel és attól” rettegek, eléggé meleg-e Szpéró „számára a fészek” stb., tehát őrült módjára aggódom, ezt „valóban nem” tudja senki stb., de akkor nem szabad azt „mondanom, mondja” a felügyelőné, írta Tradoni, hogy… Igen, ebben igazad van, mondta a „felügyelő, csak” neked nem szabad úgy beállítanod a dolgot, mintha a madarakkal „végzett munka” sok egyéb értékes tevékenységed mellett „lenne a felesleges” teher, hogy elvonna attól… ennél „értékesebbet nem” művelhetnél, s tulajdonképpen az én munkám előmunkálatai „ezek, nélkülözhetetlenek” mindahhoz, amit én „csinálok. Valamint: itthon” csinálhatod, nem rángatnak mások, nem tartozol „kicsinyesen értelmezett” felelősséggel „olyanoknak, akik” hol így, hol „úgy értik” a dolgokat „stb. Tehát semmiféle” zúgolódás tárgya nem „lehet ez a” madaras munkád, amelynek körülményeit és tartalmát végső „soron irigylem” tőled, hiszen én bent a „tizenhatoson belül” játszom, és erős a rugdosódás, nemcsak a „gól” van (bűnügy, könyv stb.). Ebben most megállapodtak. Közben kijött „Samu (egy kis” félórája neki is hadd legyen ezen a rendkívüli „délutánon; családi” látogatás volt a program, tényleg régen voltunk, csak „a családdal még” ez van: nem is értheti könnyen, óceán-lény, hadd mondjam „így, mi is” az, ahogy az „életem megszerveződött” (számos kényszerítő „tényező hatására” és a magam „ösztönei szerint)”, és Tradoniné itt „talán mulasztásokat” követett el: nem „tudatosította, hogy ez” – valami merőben más. Nem ugyanazokkal a „mértékekkel mérendő” stb. Így mindig a „két különböző” valóság „közötti összecsapások” hangsúlyozódtak csupán (1967–75), semmiképp sem az, hogy a másság „ellenére mekkora” a közeledés. Ezek a hibák, gondolta Tradoni, a javíthatatlan „optimista (mert” ez a legolcsóbb megoldás! a legtöbb „eszköz marad” egyebekre, fontosabbakra, a pesszimizmus „legatyásít, szellemiekben)”, még mindig javíthatók. Vajon?! „2. Tili…” (Lefekvéseik, akkorról.) „…a legmagasabb polcra megy fel a lefekvés elől!” Most „Szpéró kikéredzkedett” a kaliból, ment a szőnyeget „rángatni, aztán” a hajamat, de valami iszonyú erővel. Repült egy kis „kört, fűvel” rohangált. Ismét a fejemre jött. Vadul rázta (a „fejem, szinte, a” hajamnál fogva, ill. ő rázkódott, verődött „ide-oda). Be” a kaliba, a fészek fölötti fakanálra. Nem kell annyit törődnöm a „különbözésekkel, végső” soron mindenütt „jó (tud” lenni), írta Tradoni, és senki se veszi olyan egy az egybe a dolgokat, ám „ha én írom, az” már baj, nekem. „3. Samu. Mindig félretolja a plátó papírját, átlósan – nem hajlandó azon aludni, már több napja!” Tényleg, gondolta Tradoni, Samu plátója csupasz, s mióta?! – „Tili eszi a hajunkat, finoman. Samu a L. fülcimpáját csipkedi. – Szép napjuk, érdekes nap. – 07. 18. szerda. – 15 óra 20-ig levegőznek, rekordféle! – Tili nagy repülései, Tili és Szpéró jó barátnékként egymás mellett. – Tili trükkje este a legfelső polc! – Tili és Szpéró jól vannak egymással…” Tradoni itt szorongva látta a következő bejegyzést: „Mintha Tili tudná: csak ez életének esélye…” – „Tili nagy fürdése du., utána: kaliba zárjuk. De kiengedem. Szegény az arcomba repül. Olyan kis botor.” 1981. május „17-én vasárnap, írta” Tradoni, nem kártyáztunk. Pihenőnap van, mondtam Barátomnak. Milyen „Jenőnap? kérdezte” ő. Dr. Doemnek ezen a „mondásán a felügyelőné” és a felügyelő hosszasan zötyörgött aztán még akkor „este, de ma reggel”, 1981. május 18-án hétfőn, írta Tradoni, „is nevetek. Ez” – a felügyelőné tolmácsolásában elhangzott Dömi-mondás – örökbecsűnek „ígérkezik. Szpéró” közben „már szabadon” volt, és az átlagosnál „is élénkebben” repült. Tökéletesen „sikerült kikúrálni” őt az A-vitaminnal (a köszvényből) (tehát), állapította meg „Tradoni. Tegnap” esti feljegyzése várta asztalánál: „Az a tény, hogy Tilire ennyit gondoltunk (aztán), hogy Tiliről ennyit gondolkodtunk, tehát hogy ez a könyv – egy trilógia része – ekkora, olyasmi, hogy azért ez is van a világon. Nem Tiliről szól ennyi minden, másrészt, hanem ennyi felől indulhatunk el (indulhat el valaki) Tili felé (valami felé).” A tegnap délutáni „(esti) rendhagyó” fűszedés során (a Gellérthegy csúszós „lejtőjén, miközben” egy tyúkhúrtelérre „leltem) megalakult” a világ első „Találócsoportja (szemben” a Kutatócsoportokkal; „Tradikám, miért ne indulhatnánk ki rögtön a végcélból?” mondta a Doktor). Teli „szatyorral távoztunk” az oldalból; bár a húr kissé „a kiégés stádiumában” volt. Új periódus esedékes. Amikor „bársonyos párnákként” borítja (e növény) némely fák „tövét. Nagy” élmény a szedés. Az esős „terep előnye” volt, hogy a „kezek épp csak” koszosak lettek (elegendő!), s nem „vastagon feketék (köröm” alatt is, a földtől). Ma „Szpéró tényleg” veszélyesen repül, írta a felügyelő. Különös, hogy „általában attól” féltünk, ők verik „ki majd” a szemünket, s aztán: közülük „egy (sok” milliárdjukból), aki „vakon (majdnem” így) került hozzánk. Valamint: „közülük, akiket” egész télen etettem (másutt „élő társaikból; akik” a múlt telet „valahogy úgy” csinálták végig, mint az általam „támogatottak itt a Lánchíd” és az Erzsébet-híd „között), közülük” került hozzánk valaki. A mai (1981. május 18-a, hétfő) „reggel már” úgy kezdődött PP-vel, mintha „ez mindig így lett volna”. (Érdekes, írta „Tradoni, hogy a” felügyelőné meg úgy egy félóra múlva azt mondta, hogy „PP mintha ma” bágyadtabb lenne, mint tegnap.) Tetszett „nekem, írta a” felügyelő, vagyis úgy tetszett, mintha (hogy) PP „csak egyszerűen” elkezdi a napot. Ez a valaki, aki odakint „küzdött végig” egy telet, és belerokkant (a felügyelőné: „esetleg épp csak egy kis kötőhártya-gyulladást kapott stb., és hiányzott az A-vitamin, s akkor az egész… elhatalmasodott”), most itt „áll a vakrúdján”, meg van mentve „mégis (minden” kockázattal együtt vállaltuk, a biztonsági „szempont félretolásával” vállaltuk; Bronzék épp ezért egy szuperbiztonsági „érem átadását” fontolgatták, nekünk), és, mint a felügyelőné „jelentette: egyrészt” ki van dobálva a szürke inge (ingecske stb.), könnyű „tollak a szárny” alatt, másfelől „eszik, harmadsorban lehet” nyitni (reggeli szellőztetésül) ablakot (mert a „fűcsomóikat ők” már mind megkapták a kalikba, vagyis a biztonsági „szempontnak elég, nincs” egyelőre ajtónyitogatás). Ezek azok a fűcsomók, amelyeket a „felügyelőné a Kioszk” kertjéből szedett; tegnap, írta a felügyelő, 1981. május 17-én este, ahogy a Gellérthegy „felé igyekeztünk”, a Kioszk kertjében „(elvadult) leguggoltam” én is, és két különösen szépnek vélt „csomópéldányt kitettem” a felügyelőné elé, ő a „salakot lerázta” a gyökérzetről stb. Emlékezetes, ahogy két tele (téllel „ezelőtt) Bristol” Cityt temettük el itt, olyan jellegzetesen „kint élő tojó” volt, amilyen „jellegzetes kint” élt jegyeket PP is hoz „(küllemén), és be” volt zúzva a feje. Nem, nem a szeme „volt kiütve, a feje” volt bezúzva, hát persze, emlékezik már „a felügyelőné is. PP” egészen természetesen mozog. Állok a kalitkája „mellett, nézem”. Elindul – reggel van – a magas rúd „alatti sarokban”, lent a dobogóján, mintha fel akarna jutni valahogy a magas „rúdra, írta” Tradoni. Emlékezett: a Gellérthegy oldalában, a Hegyalja „út felett, távol” már és „függetlenül a rettenetes” Balatonról hazatóduló, az úton lezúduló tömérdek „rettenetes autótól”, seregélyek repkedtek, hármasával-négyesével, „párban a párásra” tisztult levegőben. Két nagy fájuk „is volt ott”; s lent, ahol még nem kaszálták le „dolgozók, a seregélyek” fáitól teljesen „függetlenül, gyönyörű” füvek. Most Tradoni abbahagyta, nagyon fontos dologért: a felügyelőné bejött, „megkérte, gyúrna” akkor hát most PP-nek egyrészt „salátalevelekből, másfelől” tyúkhúrlevelekből kis „galacsinokat, és szemezne” tyúkhúrfejeket, ezzel a „dologgal aztán” meghintik PP valamennyi tálját. Nem mászott fel mégsem ott a sarokban a „rúdra, átoldalazott” a másik kalivégbe, és ott a magostálnál (egyiküknél) „megállt. Csőrét” beleütötte a magok „közé. Felcsippantott”. A többiek közül néhányan válaszoltak „neki; olykor viszont” ő válaszolt a többieknek. Teljesen kicsinál a „meghatottság, mondta” a felügyelő, ahogy őt egyáltalán hallom! És hogy ez a „környezet, a négy” madáré, írta, ki hitte „volna, lesz még” olyan lény, akinek ez lesz a természetes közeg, a „hangok, a négy” madár hangja; és mindez egy olyan madárnak, aki végigcsinált „kint egy vagy” két telet stb. Evett a koszból stb. Onnét került „most ide” valaki. Nem az „volt most” a kérdés, hogy „innen elengedjünk-e” madarat, hanem hogy onnét idefogadjunk-e. Nem „volt ez” kérdés, írta Tradoni, csak épp a nagy mázli „kell (kellett) hozzá”. A bal szeme mintha fényesebb volna, „kiáltott! (Kiáltotta.)” Ezért nem „fogjuk kenni” ma, határoztak. Ahogy írom ezeket a „részeket, mintha” természetes közegben mozognék: a már megírt dolgokéban, a „4 (5)” madáréban. Lassan PP is része „lesz annak” a természetes közegnek, amelybe „beleírhatok”, írta. Még mindig ezt „írta, még mindig” nem ment ki galacsinokat gyúrni. Amikor az ember „ír, írta”, egy kicsit mindig a vak világba ír bele. Ám ebbe „a kéziratba (ahogy” ebbe beleírok) most már minden úgy „kerül, hogy” valamiképp „haza”. Mint a Medveszekrény v. mint ez a hely itt (egy „kinti vak” madárnak) a 4 madárral: olyan ez a „kézirat. Megvan” a vakrudam, megyek mellette. Fel akarok kapaszkodni a magas „rúdra, kinyúlok, csőrrel” megütögetem a keresztdrótot a kali „falánál. Ez a kéziratköteg” a kali, a szoba, a „vaktér, a hangtér, a” fénytér, a hőmérséklettér, mint PP-nek ez az „egész itt. És ki” tudja, mi volt a tél (neki), és ki tudja, magam „is tudom-e, mi” után írom ezt. A Lánchíd, a jégtáblák stb. Mi tett „vakká motorok, gépek stb”., üzlet, folyószámla, BMW, csak „egy százalék engedmény” kellő jutalékért stb., titkárság, vezetés stb. „iránt? Miért nem” akartam már 10 éves koromban „templomba se” elmenni? Miért bújtam „el (elbújtam” ott valóban?) inkább egy ólban? Miért „jártam már a templom” mellé „is? Miért” nem akartam már cserkész „se lenni stb.?” Aztán voltam, persze, mindenféle. De nem és „nem. Volt a gombklub”. Hirtelen oda „is vak” madárként kerültem? Természetes közeg volt stb. Hát ez is van? Az ember mindent „így túloz” el, írta Tradoni, ahogy „itt most” elmélet kerekedett „a dologból”. De PP nem túlozza „el (a” dolgot), nem von le következtetést, „él. Csinálja”, amit itt csinálni lehet. „Talán felvázoltam” a különbséget „egy ember és” egy veréb között, ezzel. Talán „megindokoltam, írta” a felügyelő, miért van szükségem „egy nálam” (van szükségünk „nálunk) jóval” komolyabban vehető lény „(lények) közelségére, erre” az együttesre. Ami a könyvben aztán valamit ér, nem „ők és nem” mi, hanem… abbahagyta az „elméletet megint”. Ment „elkészíteni a” galacsinokat. Bár úgy volt, hogy behozod „őket az” asztalra, hogy ne zavarjalak „kint, mondta”. Tudod, ő nagyon rosszul „lát, mondta” akkor a felügyelőné. (Épp akkor hozta be a „salátát és a tyúkhúrt”, galacsinozni és leszemezni Tradoninak, amikor a „felügyelő az iméntieket” írta. Tehát nem is mondta aztán – ezt – „Tradoni.) Kétszer” is elvétette a magos „tányérját, mondta” a felügyelőné, mire megtalálta végül. Tudod, ő (nem, ez már „volt, Tradoni másolt)”. Tudod, majd mindenhová szórunk neki, beszórjuk az „egész” terepét ilyenekkel, és fűmagokat, azaz „kalászokat is” hozott a felügyelőné, „azokat is” leszedegetem, írta Tradoni, és elszórjuk neki mindenütt, rá a magos tálakra, a homokjára, a „dobogójára. Nagyon” vak. Jó volt ebbe a biztos „közegbe, ami” 1977-től és 1980 nyarától (Tili halálától aztán) ez a „kézirat lett”, jó volt „már csak ebbe írni”; ez legalább nem a vak „világ volt”. Ment csinálni a dolgot; a kártyaasztalon „(ebédlőasztal; anyja” egykori asztala; saját egykori, gyerekkori „asztala, csupa tinta”, jégkorongbajnokságok pályája, még a „jégtáblás-lánchidas” időkből, és kispálya, amikor beteg volt, NB II-t játszott innen, nem ezen, az „ágyból, kinyúlt”, és „gombozott; szinte” felcsippantok, mondani ezt nem lehet, nem volt az semmi; a duzzanatot az „éjjel megtapogatta” többször, ma megy újra „orvosához, fájt” megint egy kevéssé, nem törődött vele, ahogy nem törődött azzal „se, lehet-e” fertőzése PP-nek, behurcolhat-e bármit, egyszerűen a „Bronzék-elv volt”, biztonsági betartások, kézmosás stb. mindegyre; ráadásul a „csap is” elromlott, a „főcsappal nyitották-zárták” az autogejzert, van-e ilyen is, Pesten, akinek elromlik a csapja, és nem szerelőt „hív csütörtökön”, hanem egy vak madarat „hoz a házhoz” egy még-fürdőszobából-se, egy kis klozettból, előkelő „negyedből, egy” nagyon rendes orvosnőtől, akinek azonban megvannak ott a maga „határai stb., és” épp csak annyi volt „már, hogy” az állatorvossal nem hagyta „beinjekcióztatni őt)”. Szpéró szabadon „volt, ismét” megtépett egy papírt, az indigókat próbálta elkapni. Hajamat „tépte, írta” Tradoni, mindez abból lett, hogy három „szemernyi tojást” szerettem volna belétáplálni. Egy darabka – „szemer – sikerült”, a többi helyett: kijött, ette a szőnyeget, a hajamat, a papírt stb. – „07. 19. csütörtök. – Dömi igen élénk. Kitalálta ma az ELMARADT TANÓRA jelentős nevet. (TANÓRA a hölgy keresztben való neve, mondja Dömi.) Tudnak ilyeneket mondani a madarak? kérdi. Melyikünk az énekes inkább? – 07. 20. péntek. – Nagy levegőzés. Tili kívül, Samu belül. Samu a vedlést érezné? Dömi: Iszonyúan van neki a tere! – Tili kedves, este, de Szpérót kicsit elkergeti. Tili este Szpéró kalijában, óriási siker nála a száraz, magvas fű. – Tili a kapros fürtöket rágja. – Samu olyan kis komoly! És az ő odúja! Amióta megkapta: ez örök szerelme. Megható! Élete értelme ez az odú. – Tili + Szpéró: vajon hogyan lesz? De őt odaadni…? Hiány lenne, erre gondolni se lehet. Hanem…? – 07. 21. szombat. – Dömiék! séta közben engem Nagy Morgós Főnöknek választanak. – Ezt a nyomós kútnál, az árok mellett mondták, a L.-val karöltve.” Csak úgy: egy nyomós kút, egy árok. Ezek a jó dolgok, mintha sétálnék most is, írta Tradoni. – „07. 22. vasárnap. – Borús, de levegőzős. Nekik, mondja a L., ez annyira nagy program, a levegőzés!” Ilyenekért „se válhatunk” szét, a L. meg én, írja most Tradoni. Kire „szállnak ezek” az emlékek, ha „kettéosztjuk őket?” A levegőzés nekik „még a szoba közepén is jó”. Ehhez képest lett „nyers”, túlságosan verebes ez az együttes most, írja Tradoni. – „Du. Tili és Szpéró sokat együtt! Egymás mellett! Kezemen is, Szpéró kalijában is! Tili odaugrik Szpéró rúdjára, Szpéró mellé. De nincs bántás, ez a jó!” – „Szpéró este már nagyon le akar feküdni, a L. hátára száll, L. görnyedve takarít, sziszegve bár, de viszi a hátán Szpérót. És örül!” Tradoni: Erre mondom, hogy túlságosan nyerssé „vált a dolog Tili” halálával. Szpérónak ez… az egész légkör… érdekesebb az érintkezésük… ami van, ami bennünk van, vetület… A felügyelőné: És kezdődött „már azzal, ami” szegény Tilivel történt! – „Tili és Szpéró nagyon jól megvannak a belső szoba terében. Mindkét madár jár a gallyra stb. – Tili Szpéróhoz képest nyugodt. A verebek ideglények.” (És Tili halt meg a központi idegrendszer zavarában. Dömiék erre nem faraghatnak, nem is faragnának, viccet. Szeppentek.) – „Ezért, hogy Szpérónak bármi kell, rögtön kell. Mint nekem, tulajdonképpen.” – „Tili vonakodva bár, de rájön az ember kezére.” – „A kaliban, Szpéróéban, szabályos kis körforgást végeznek, ott sincs bántás.” Igen, írta (1980) Tradoni, aztán a gally csak Tilié lett, Szpéró kalijába úgy ment be du., hogy Szpérót nem engedte be. És amikor, valamivel a halála előtt, egy nap beengedte (mégis, Szpérót), tudhattam: nagy baj van Tilivel. – „Szpéró kaliján is gyakran álldogáltak este, jámborul. A kicsi is jön hozzánk. Szokása, hogy csak egyik lábát teszi az ember kezére. Kedves barátnénk!” – „07. 23. hétfő. Tili eddigi legbizalmasabb reggele! Jön a kezemre! – Samu két nagy tollát vedlette ki reggelre. – Tili és Szpéró: továbbra is szépen együtt. Tili elűzögeti Szpérót, de ő ezt nem bánja. Talán Szpéró már nem olyan friss, nem olyan lendületes… Jön a lábamra, ha elkergetik a fürdőtál mellől. Hasal a kezemre, szétdobja a tollát stb. – Tili fél hat felé a »Velence« mellett” (képeslap a polc mélyén) „fél lábon alszik…” Tradoni örült, hogy ennyi zűr „volt ma, így” (1980) lehet csak érzéketlenül „másolnom ezeket” a dolgokat, írta. – „Tili sokat van velem bizalmas kettesben. Szpéró még többet. Szpéró már a harmadik életévében van, Dömiék szerint (szerintük életév). Békésebb? – Tili kedves velünk: nem s nem engedjük el! – Szpéró a polcon, a növények között” (itt kezdett aztán kertészkedni Tili!). „A bretagne-i kavicson áll! Ó, ha egyszer majd újra megyünk, megint gyűjtünk! Milyen szomorú lesz. Furcsa lesz visszagondolni rá, aki akkor már nem lesz; és addig… kivel lehet ezt megértetni? Azok zavarnak, azok irritálnak, akik ezt nem értik… mert rögtön egy jó utazásról kezdenek beszélni…” – 07. 24. kedd. Szpéró soha ilyen hosszan nem ült még a fejemen: kb. 10 percig! – Rémes: csaknem baleset. Tili fürdés után odaszáll a gallyra, ahol Szpéró ül… és rárepül Szpéróra! (Véletlenül. Rossz repülő!) Szpéró sikolt, és leesik. De ez felveti az általános kérdést (bár semmi baj sem történt): SZABAD-E SZPÉRÓT KOCKÁZTATNI? Bár drasztikus, Tilit „oda kell adni.” Rossz nyomon „jártam? Éliás” lett aztán az igazi kockázat „oka? Tradoni” tűnődik. Körülöttem: kórházhangulat. Borús idő, kaliban újra „Samu, Éliás ma” ki se jön, Szpéró kotlós élete. „Szpérót se megrövidíteni, se veszélyeztetni nem szabad! – FONTOS FELJEGYZÉS egy darabom dossziéjában: hogy Szpéróval sokkal mélyebb ez a kapcsolat, mint az emberiek (emberé emberrel), mert egy abszolút legyőzhetetlen másmilyenséget győzünk le majdnem… majdnem-és-mégsem… ezt érzem ma délben, ahogy nézem őt a kalijában, és alig bírok magammal… – és Tili is ugyanilyen! Nehéz a döntés. Marad! – 07. 25. szerda. Rajtam is kitör valami influenza. Rájuk nagyon vigyázni! Levegőznek. Rosszul vagyok, ég a szemem stb. Szpéró így is rajtam, jaj! Éljenek ők! Érzékenyek az emberi influenza vírusára! Bajuk ne legyen! Ez – minden! – 07. 26. csütörtök. Óriási levegőzésük. – Este Tili ül a kaliján, lefektetést vár. Szpéróval ők ketten jól együtt. – Szpéróval csaknem szörnyű baleset: a földön!! A konyhaajtó előtt! Lábnál! Alig rebben fel! Csaknem rálépés! RÉMES!!! – Pedig a szemem őt kereste… így hagyjuk őket itt bárkire! – Aludjatok jól! – Szellőztetés előtt reggel Szpéró ajándékot kapott: repülhetett egy kört, önállóan – a másik kettő kaliban.” Maga ez a „kézirattömb (a dossziék) valami” meglévő(k) volt(ak), fordulhatott „hozzájuk (írásos formában); beléjük” írhatott; ahogy minden „instanciának – fórum, hely, intézmény” stb. – az lenne a funkciója, akkor „működne, ha működtető lehetne” azok által, akik hozzá „fordulnak, semmint hogy önlétét” élné főleg; ez a kézirattömb nem „maga akart élni, hanem: a./ írta” a felügyelő, engem „éltet” – mint imént „körvonalazott lényt –, b./ ezt” már el „is felejtette). 1981. június” 1-ét írt. Még a tegnap esti feljegyzések: az „OT/III/XIII Grand Prix” negyeddöntőjében Bárány gyönyörű „küzdelemben győzött” a másik „sereghajtó, Non” Stopék ellen, és az „volt a szép, tette” hozzá, hogy váltakozó eséllyel zajlott a „mérkőzés, és váltakozva kívántam” kiük-kiük sikerét. Ám itt döntés „van: és 6:5 lett” Bárányéknak, méghozzá úgy, hogy 4 ászuk, kis „kaszinójuk és 7:6-os” pikktöbbségük volt, és a laptöbbség 27:25-tel „volt NS-éknél, valamint” a nagy kaszinó (3 + 2 pont = 5, ellenőrizte „gépén az elmosódó jelek” alatt a fémkarok jeleit, + = stb.). Utána „Bárány és NS összeölelkezett. Én: Éljen” Bárány! „Győztél! Éljen NS! Legközelebb” még tovább! NS-ék a szuper kupában álltak „cefetül, Bárány az OT/III-ban” (a Szuper Kupa utolsó részében). Hol „is vettük Bárányt, kérdeztem” a felügyelőnétől. Ó, a „Mártírok útján, s milyen” régen, ez most egyszerre jutott „eszünkbe. Én: Bárány, ne” hozzunk még egy Bárányt? Bárány: Neeeee, mert a végén „öten lennénk! (Célzás” Szpéróékra! Szpéró most, reggel: a „fejemen; hajnali röpóra, kezdi” környékezni a gépet.) A Doktorék „vicceiből, tovább (írta a” felügyelő), a felügyelőné gyűjtése (ahogy a „Bárány tréfáját is ő” tolmácsolta: hangjelenségként), tegnapról a „gerlés ablak”. A felügyelőnével „kinézünk az” ablakon, ott „könyökölünk. Vigyázz, én mindig kart” szoktam mosni, ha így könyöklök, mondom „a felügyelőnének, ugyanis itt” járkálnak a gerlék (fertőzőek „lehetnek stb.). Vonulunk” a fürdőszobába(n), és a felügyelőné azt „mondja: Nézz hátra…! Akkor” már rögtön tudtam, hogy Dömiék hosszú sora „követ minket, és a” felügyelőnének csak bólogatnia kellett kérdéseimre: Szintén kikönyököltek az ablakukon? Szintén „gerlések az” ablakok? – „Ebben a szépművészeti életben…”: mondás lett „ez (nálunk, írta” a felügyelő). De hát „általában, mondta” a felügyelőné, ez „mind az emberek” mivoltából „jön (Tradoni itt” este, az anyag „tisztázásakor kihagyta” a reggel még eltervezett tanösszefoglalást: arról, ahogy „valaki bevallotta, mit” akart megfúrni neki – a felügyelőnek – „a jó képzőművészeti életben”, s hogy ki még) („ki volt társa”; kettejük között az „is különbség, hogy a társ” nem vallana be ilyet) „(kiállításomról volt” szó, írta Tradoni, de hagyta „most már), minden” más területen ugyanígy lehet (lehet „ugyanígy, fogalmazta át” óvatosabbra Tradoni a felügyelőné szavait) („a feleségem még olyanabb, mint én; alaposabban megvannak a véleményei; én elsősorban szeretem, ha békén hagynak, s ebbe: magamat is beleszámítom”) (beszámítható vagyok!, írta a Doktor mondását: azok „közé, akiktől békén” szeretnék lenni, magamat is beleszámítom; alkotói „álláspont egy-egy idő” után!). – Szpéró, persze, ma reggel is „meg akarta akadályozni, hogy gépeljek”. Jött a gépre, hívott a Kockás „Haverra, ám ott” meg minden más érdekelte megint, nem „én. Azért, természetesen, te” – mondta Dömötör –, én ezt jobban kilátom a „Medveszekrényből, mint akit” egy egész világ vesz körül. (A Doktor „mondása ösztönözte” a vak-madár-revír mai gondolatait, vagy „fordítva? Ezek hatnak” vissza a doktor mondásaira, s akkor ezek „esti mondások? Kérdés, írta” Tradoni.) – Visszatérve összecsapásainkra (a „felügyelőnével), írta, vegyünk” egy reggelt. (Stílus, gyakori: „Vett egy reggelt.” Itt azért másról „volt szó. Ez az egész” itt, akkor már, megvolna a „könyv nélkül is, és” jobban; csak én nem „vagyok meg e kettősség nélkül. De” ami nem hullt szét (és mi „lesz, ha? – most már ötük közül: melyikük” lesz az első „búcsúzó? Ld. erről a felügyelőné” megjegyzését: „És egyszer csak ott találjuk őt a kalitka alján…” – Hány „éves lehet” PP? Mi minden „a titka?), mert ez” tényleg egy „dolog, valami, ami van” (a Belgrád „rakparton egy ötödik emeleti erkély” jutott az eszébe, ott voltak „négyen – öten –, és házigazdáiknak” üzenték ezt az iménti „dolog”-dolgot, ez annyira evidens „lesz nekik, és” örülni fognak; szemközt, „akkor, a Gellérthegy látszott, áprilisi” nyár volt, mutattuk, merre „vannak a mi ablakaink, már” nem látszhattak a gesztenyefáktól „sem; 1979-et írtam” a füzetbe akkor, és még nem tudtuk, hogy a világon „lesz Tili). – Mögötted” áll a Medveszekrény, hallatszott „most, mert mintha Tradoni” elszomorodott volna. Tehát: egy „reggel. Nap mint nap (most: nyárias” időben) ugyanaz a program. Korán „megcsippannak; akkor mi még nem” ébredünk fel igazán, vagy ha „igen, épp csak kilopózom” a fürdőszobába, ne háborogjanak „Szpéróék – főleg Szpéró – oly nagyon, amiért” nem hozzájuk „megyek. A felügyelőné megy át többnyire” elsőnek, megnézi őket. Magam: kávét „főzök, gyógyteát főzök (hashajtós” fogyasztó). Egykor, írta a „felügyelő, ott feküdtem már négykor, fél” ötkor Szpéró mellett a piros „kockáson. Szerencse, hogy nem” történt baleset. De akkor az „egész nap Szpéróé volt, az egész” lakás. Ma ezek a dolgok „mintha egyáltalán nem hiányoznának” neki. Beosztása van, s ha szeretne „is olykor többet kint” lenni, ez látszólag csak látszat. A kenyérrel reggel „is, este is hamar” bemegy a kaliba. Délutánonként kapcsolatunk „ugyanaz, a régi. És a” felügyelőnével is „ugyanolyan ő, mint velem. Bármelyikünk dugja” be ujját a kalitkába, Szpéró „ráül. Ezt se Samu, se Éliás, se” Svunics nem csinálja. Az asztal „alatt a lábunkon sem üldögélnek, mint” Szpéró. Ő nemsokára – július „12-én – négyesztendős. Ez az” ötödik nyara. – A felügyelőné „(reggel) hamar megmosdik, s nekik” tetsző köpenyt ölt. (Négyüknek! PP-nek „oly mindegy, milyen színek” és formák.) Néha (többnyire) a „kávét és a gyógyteát is a felügyelőné” főzi. Magam: vécé, borotválkozás, mosdás „(gyors). Azután: kávézás”, joghurtozás, Polybé-reszelés, „A-vitamin törés. A” felügyelőnét megkértem, s nem szabad elfelednem a „kérést megújítani: ő maga” írja le reggeleit. (Reggelik; melyek „emlékeim a reggelikről? Lelle, és” Boglár még a szomszéd „község, kis terasz, paprika, paradicsom, anyámék.)” Rigó, itt „van, Tradi! Feketerigó! Éljen” a feketerigó! (38,90 Ft) Most ment el, mondja „csalódottan a felügyelőné. Tehát:” paradicsom, fehér „paprika, valahogy ez az emlék. És anyám” meg apám elmegy, otthagy „nyaralni. Szeretném, ha” velem maradnának. Itt: irodalmi megoldások: Éliás „lett volna az a madár, aki” határeset. El lehetett volna „engedni. Ám ő… És O. L., mondom” a felügyelőnének, milyen nehezen „engedi el a kis hímverebet, akit” felnevelt most, 1981 májusában. Ez „lenne az irodalmi megoldás. Kint” 32 fok árnyékban, a felügyelőről „épp szakad a víz. Reggel, a vécén: egyszerre” azt éreztem: „de hát nem szilárd az állag mégsem, híg jön…” Azt hittem egy „pillanatra, én vagyok PP, írja” a felügyelő. Sajnos, csak a gerlék „kapnak kosztot. Holnap nagy” nap: ami Tilinél elmaradt, hogy ti. valaki „kijöjjön és megnézze” őt, most PP-nél megtörténik. Szerencsére „O. M. jön, és össze” is írtuk a kérdéseket. Holnap reggel „rögzítjük érkezésének időpontját (telefon; tőle” függ) (nagyon „elfoglalt), és a kérdéseket” már összeírtuk. Lehet-e este is Neotesolt „adni a vízbe (nem bomlik-e el” éjszaka; aligha károsan). Az A-vitamin a vízzel bekerülhet-e a szervezetbe? Tetociddal, tollhullás „ellen, hány napig kenjük” PP-t? Ilyen hőségben infrázzuk-e? – „Kérünk: friss Neotesolt; ha van, valami” étvágygerjesztőt; ha „van, hasmenésgátlót; netán” tollnövesztőt. Lehetőleg vízben „oldódjanak; most a felügyelőné” jött, nagy csokor virággal és fűvel: kedves „barátaink, Sch.-ék a házból, ők” hozták megint! De talán ez „itt véget is” ér; nem „akarom Tili egykori” könyvében még azt „is megírni, hogyan hívtuk ki” PP-hez O. M.-et (Miskát), a legnagyobb „tekintélyt most már, mikor” hozzá meg nem. Mennyire más vagyok, mint „aki Némóra képes volt” annak idején azt mondani, hogy „akkor eleresztem inkább”. (Ha Szpéróval nem „hozható jól” össze, Sch.-éknél! Én „voltam a hibás, írta” Tradoni. Ugyan miképp neheztelhetnék „nálam fiatalabb, törekedésre” rákényszerítettebb „pályatársakra? Milyen” sokáig „hittem azt magam is”. Aztán majd „meglátjuk; bár én” figyelni ezt aligha fogom. Ők meg szintén. Tehát „elkötetlen szálak.) (Érezte” a búcsú hangulatát, fordította, visszatérvén „munkájához. A folyó” ott lent, érettségiző korának „képei a parton; sétálók, most” már szinte az impresszionisták „vízpartjait idézve.) (Még mindig” elvállalt egy ilyen „novellát.) Tulajdonképpen, fordította” (egy osztrák szerző), eludvariaskodta az „életét. (Ld. Rimbaud” verse.) ld. az én TERMÉSZETES „VÉSZET! c. (szövegű) munkámat” a kiállításon. (Rimbaud-összkiadás.) Ne „láss semmit. Ülj a” rudadon, ujjadat (stílus) fond a vizes „henger zöld aljára, melynek, nem” tudják, látod-e színét. Nem „tudják, látod-e őket. De” te nagyon egyszerű vagy, „ezek a” kérdéseid nincsenek „is. Nem is” tudod, miféle kérdéseid vannak. Egy „reggel, a vécén, összetéveszted” magad valakivel, nem rossz „félreütés, egy madárral. Később, egy” számlát keresve, érzed „hirtelen, hogy a záróizmaid” felmondják a szolgálatot. Nadrágod szárán „hull valami, lábadon” végigcsorog. Híg tottyok vannak a „dobogódon, ám veréb” vagy már, nem „törődsz velük. És” a kórház „kiküldi a tüdőszűrőlapot, és” egy zöld zsákot valami szél mégis lefúj egy „jegenyeágról. Könyveid dedikált” példányait talán már nem „billiómillforintért adják” az antikváriumban: kezet mos utánad „valaki, hazatérvén; már” nem izgatja, hogy 2000-valahányat „írnak. Mégy vacsorázni” (megy), spárga „van, aztán meccs. PP” italának „készítése. A” felügyelőné: a „négy madár itatójának” kiöblítése, tiszta „víz neki, sajtkockák” vágása, melegítése. Zöldek előszedése, „öblítése, langyosítása, a zöldek” szétosztásának – másfél „órai munka – előkészítése” (szétosztás = kalitkák „felzöldezése). És olykor” a konyhában egymást „akadályozzuk, írta” Tradoni. Bennem „(is) nagy a feszültség. Ilyenkor” botrányos kirobbanás oka „lehetne csupán ennyi” már: a Neotesol-ügy. Ekképp: reszelem a „Polybét, kis” üvegtálban oldom, ezt a levet csőrös kiöntőbe „töltöm, onnét a tartóhengerbe (ebben” tartjuk a konyhában a „polybés vizet, ebből” öntjük PP „zöld itatóhengerébe). Most” Neotesol is „kerül bele (tegnap” óta; végre így döntöttünk, meg „kellett próbálni: mert” hátha bélhurut okozza a rengeteg vizes „tottyot, két hete” immár!) (jóllehet, telefonon, mindenki azt „mondta, hogy aligha). Milyen” arányban? A felügyelőné egy „késhegynyit vesz a zacskóból, ez” így jó lesz-e, kérdi. Jó „lesz. A felügyelőné összerázza” a polybés vízzel a Neotesol „port. Aztán rá a hengerre” a zöld ivóaljat, kész. Feltűnően kevés a „sárga lé a hengerben. Elég” lesz ez a víz ennyi Neotesolhoz, kérdezi „a felügyelőné. A robbanás” alapja! Mert: a felügyelő, írta „Tradoni, kifejti, hogy” ő maga összerázta volna a polybés „vízzel az antibiotikumport, a” felügyelőné csorgatott ki „túl sokat (a felügyelőné, megj., sokkal” ügyesebb minden ilyen „kérdésben!!!). Majd én magam, mondja” Tradoni. De most „ebből nem robban” semmi. Nem „robban, mert ha a” felügyelőné – fáradtság „stb. – irritáltabb is, nem” feszítem tovább a „húrt” (hurtot, hurutot). S „ezt apám mondta! Kérte!” Úgyis abbahagyjátok, akkor „minek” elkezdeni; s „egyiktek legyen okosabb”. Mármost „én, írta Tradoni, el” bírom gondolni (egyáltalán! s ez „fejlődés!?), hogy a felügyelőné” mit és mennyit melózik a madarakkal, milyen „színvonalon tolmácsolja” a medvéket és a többi lényt, milyen „fokon védi” érdekeimet, milyen színvonalú Valaki „ő maga stb.; ezt” és egyebeket figyelembe „véve vagyok most?” talán, írta, és „nem feszítem tovább stb. Most” épp bejött a felügyelőné, és „azt kérdezte: Tudod, hogyan” áll PP-ke a rúdkán (magas rúd)? A jobb „láb egyik ujja” a vízben (zöld ivóalj), a többi „ujja (ezt a felügyelő” a gépeléstől nem „hallotta), a” másik lába „pedig (vagy fordítva! a bal” a vízben, a jobb a rácson) a rácson, de „úgy, hogy az ott bedugott” zöldborsóhüvelyen van két ujj stb. De erre „még visszatérünk, írta” Tradoni (már infrázás volt, és „öröm-dolgok!). Apám helyes” és jóakaratú javaslatát ekképp (s józanul!) „mintha megfogadtam volna, elsődleg, írta” a felügyelő, a madarak „miatt. Csakhogy apám” a madarakat meg „nem értette” stb. Teljes a „kör! De az” eredmény a „lényeg, mondaná” apám (a felügyelő „kinézett a gesztenyefákra; képeslapokat” látott, még a tízes „évekből, klasszak voltak, régi” gőzhajókkal stb., apja „korából”), és az eredmény „így nem volt rossz. (Nem” gyilkoltuk egymást „állandóan, írta Tradoni.) Egy” reggel, folytatta. (Kis „alcím.) (Ez vezet” át a „tudod, hogyan álldogál ott PP” kérdéshez.) Felkelünk, „másolta” jegyzetét „(rájött, ez” volt! „fél” hatkor „a” vekker „stb.) Egy szép” látvány: PP „árnyképe a fehér” kalitkatakarón: ahogy a magos „tálnál falatozik, ahogy” valamiért ledöbben, lapul, csak az „árnykép. Nyakon a tollak, írta” Tradoni, 1981. június 1-én reggel, erősen „kiritkultak, áttetszik” a bőr. De „ma újra: Tetocid, ecsetelés”. A felügyelőné „megmutatta aztán” az ujját, a „három” nagy lyukkal rajta, PP „csőrének nyoma. Még” szerencse, hogy „tűrjük (kibírjuk vele” egymást, mondta a felügyelőné, PP „és én). Még” szerencse, hogy a felügyelőné „ki tudja fogni” a madarakat, írta Tradoni, magam erre alighanem képtelen „volnék. Ezek” óriási „dolgok (voltak)”. Nem lehet annyiban „hagyni (annyival” elintézni), hogy „korunkban jellegzetesen megnőtt az” ilyen dolgok értéke, pl. a „verstan és” a filozófia „stb. rovására; mert” valóban mi lenne, ha nekem kellene kifognom és „kennem PP-t stb. Nem” lehet ezt „amerikanizálódásnak” nevezni („drága a fodrász, a mérték utáni ruha” stb., míg a konfekció „viszont stb.). Ezt itt” nem lehetett konfekcióval „elintézni! (Konfekció” volt: telefon három szakértőnek; mi legyen, legyen-e „Neotesol a bélhurut” ellen; s hogy nem látták a „székleteket, nem érezték” a szagukat, nem látták nap mint nap „ezt a folyást, azt” mondhatták: talán mégsem bélhurut, csak „vese-ügy, vizelet” stb., s nem kell Neotesol.) Be kellett „volna adni a” Neotesolt rögtön az „első nap, amikor” a vizes „tottyok jöttek, mondták” most már „derűsen (Tradoni és” Tradoniné), nagy marhák „voltunk. A felügyelőné” kifogásolta Tradoninak ezeket a „megint nagy szavait”. S miért nem állt ki akkor a Neotesol „mellett határozottabban. Feszültségi” alap!! A Kronbergerre „tereltem a dolgot (húr!), írta” a felügyelő. Nem szabad „abszolutizálni a Kronbergert” sem, el kell hajolgatni olykor előle. A könyv „ijesztett el” minket a Neotesoltól, mert „legyengült madárnak az antibiotikum árthat”. S most, ma „reggel: keményedik” a széklete!, állapította „meg a felügyelőné, s ahogy” infrázták, jól láthatták, mint pottyannak keményebb, egész rendes „állagok! Tehát a Neotesol” megoldja ezt a kérdést! A széklet rendbe „jön; ijesztő viszont, hogy” mi, ennyi tapasztalattal (a „birtokunkban), mondta Tradoni, elkövettünk” két ekkora hibát: 1./ az „ivótál sokáig” a rúdja alatt „volt, beleivott” a saját „ürülékébe, s a bélhurut” innen „is jöhetett; 2./ nem” adtunk Neotesolt, holott a „könyvben jelzett veszély” lett volna a lényegtelenebb. Ezek „is nagy szavaknak” minősültek. A felügyelőné volt a „Neotesol-ellenesebb, ezért” is. Viszont „te adtad be” – húr! – tegnap „reggel mégis” a Neotesolt, mondta „Tradoni. Boldogok voltak”. A „párkányon most” Tradoni „is megpillantotta” a feketerigót. Az iménti „barnára a felügyelőné azt” mondta: Lehet, hogy ugyanaz a „mama. De hát máris” új költés „lenne…? A feketerigó” mellényét nem „látták; ő volt az? Vagy mégsem? Csak” ez valahogy nem „számított. Egy pillanatra az imént” mi sem voltunk ugyanazok. Valaki „más lakott ebben a két” szobában, június elseje volt, ki tudja, melyik „év, és spárgát” vacsoráztak. A mosdóban – mennyit „szidták az ablaktalan fürdőszobát! – Deit” és vörös bor „hűlt. Verebek jöttek” a párkányra, Éliások és Samuk. PP „mennyire hasonlít a könyvekben” látható verébtojókra, írta a felügyelő. A filó „levelei, az átcsoportosítás” után, remekül felsorakoztak, öntözni „is kell a növényt” még ma este. A kisebbik szobából csekkegés „hallatszott. Mit” mondhatok befejezésül, írta Tradoni. Szóljak arról – annak, aki idáig eljutott, vagy netán itt lapozza „fel a könyvet –, hogy” magam sem tudom, miként kell „helyesen” foglalkozni ezzel „az egésszel” itt? Talán hogy arról is „szól: hogyan áll” az ilyen „helyes foglalkozások kérdése”? Talán a szél „irányát említsem” (déli éppen), befúj, amerről ma „reggel a nap sütött? Holnap” nem rakjuk ki őket az ablakba, hátha „Miska korán jöhet; s akkor” ne legyen kapkodás. PP nem „fogja látni őt; vagy” csak olyasminek látja majd, mint „minket. Még sosem szólt” hozzánk (PP), és talán nem is fog „soha. Így létezünk” egymás szomszédságában, és mi makacsul berakosgatjuk a „kalitkájába a zöldeket, hátha” egy nap kedve támad. Ott megyek „majd a Kiss János altábornagy” utcán, és szabad „leszek. Látok, ott megyek, szabad” leszek, írta Tradoni, nagyon-nagyon „szabam, szabad, szaba. Még” mindig volt hely. Ez a könyv „befejezése. Vagyis az” időé, Tili egy „napos (volt”, nálunk, két „éve). Ez lesz” a második „éjszakája. Azonnal” kapott „kalitkát; könnyű” táplálni, csak épp nem „kér, nem” szól. „Ki” lehet? A Füzet „folytatása, írta (hogy a” KÖZÉRT = EHETŐSÉG „megvolt) Tradoni”. „Szpéró csapongva szállt. Felment a két ajtószárnyra, jött az ágyra – de nyolcasok nem voltak. Fülcsipkedéssel köszöni meg a L.-nak. – Samuka olyan kis letört.” – „07. 27. péntek. – Reggel: Szpérót megint kiengedtük jutalomból. Kedves félkörei a két szobában; de visszamenni a kaliba nem akart, a végén: idegesség. Még valami baja lesz. Nem éri meg az egész. Káromkodás: hogy csak visszaél valamivel stb. Holott…?! – Aztán oly jók, kedvesek! Szpéró odaátról engem figyel; L.: Mindennél jobban ragaszkodik hozzád… És én reggel, mert akaratos volt, meg is öltem volna, kis túlzással, ügyetlenül! L. most Tilivel, de előtte Samuval volt meghitt élménye! Oly nehéz, mindig jónak kéne lennünk velük. Ők csak »jók«! – Ez: végletekig futó viszony! Teljesen megítélhetetlen… élet-halál, szó szerint… Mert gyengéden kiengedjük, de ez gyengeség, mert ő nem engedelmeskedik stb. És tőlünk lenne baja, mi hoznánk a végét, holott ő: »ragaszkodom hozzátok, csak még csapongtam volna egy kicsit…« Majd eszményi kedves és jó, csendes a kapcsolat, Szpéró hasal a tenyeremben, órák hosszat akár, gépelni nehéz tőle. Nekünk minden baj? – Ez az »örök emberi«? A végletek találkozása valami nagyon esendőn? Vagy az, ami ma van, az az igazi: a technizáltabb, lezserebb létezési forma? Mert azt mondjuk: »könnyebb« nélkülük lenne. De abszolút hiány már az is, ha Szpéró nem csippant fel, amikor kimegyek a konyhába!” Most akkor abszolút hiányt érzek, mondta Tradoni. Egyáltalán, ezek a részletek és a mostani események mintha teljesen összevágnának, írta. Pedig nem vezette művészi szándék, ösztönösen adagolt stb. Eszébe jutott valami idézet, egy régi drámaíróról: „Ott ült ez a…” (nem rám vonatkozik, hogy „színházi”, írja Tradoni) „…ember, lúdtollával és az ív papírokkal a gyertyafényben, és fércelt, plagizált…” (mindegy, hogy pont nem ezt csinálom, írta, de…) „…lelkiismeretesen! hiszen a műsorról van szó…” Elhibázta a másolást. „…volt szó! a bevételről…” (Mindegy, írta Tradoni, hogy szó szerint nálam egy szó sincs így, és mindegy, hogy „most épp az” az igazán fontos – indulnom kell nemsokára, Tradoniné „után, látogatóba”, és nagyon kedvesek lesznek „hozzánk, lezserül” lehetünk, tényleg a legközvetlenebb hozzátartozók közül „lesznek ott” –, hogy Szpéró megint egy egészen aprót csippantott, s hogy „Samu odaátról” reklamál; és mindegy, hogy a felesleges zűrtől „vagyok teljesen” kikészülve, ráadásul még, és egy kicsit pihennem kellene, „esetleg épp most”, de akik várnak minket, tényleg nem tehetnek róla, „hogy a mai délelőttöt” mi ketten hogy rohasztottuk el; „…félművelten és…” A „zseniálisan” szót a felügyelő a Doktornak ajándékozta. „…újra meg újra felforrva az elmúlt nap minden keserűségétől, epésen a sok hiába pazarolt hízelgéstől, mindig nagyon gőgösen és állandóan megsértve, egész énjében meggyötörve a nyers húsig, gúnyosan, kapkodva, színpadi hatásokat ötölve…” (A „perverz álmokkal”-t és a „gyerekes ábrándokkal”-t ugyanúgy kihagyta, mint az előbbi szót, csak nem adta senkinek.) (És mindegy, hogy „ma, amikor” ezt még egyszer „átmásolom, 1980. július” 8-án kedden, ma este azt „mondom: szegény drága” Tili… és a felügyelőné azt mondja: igen, borzasztó… hogy „ez megtörtént, megtörténhetett, s” hogy velünk történt meg… vele „történt meg, mondja” a felügyelő, és arra gondol: írom itt ezt mind, és Ő „semmit se tud” róla, akkor se tudna, ha vidámat írnék és élne, nem „tudná, nem tudna” rólam, és mégis tudott rólam, meghalt „valaki, akinek a” szemében ott voltam teljesen, nem voltam neki ronda, nem „voltam neki” szép, nem „voltam neki” okos, nem voltam neki „ostoba, nem” voltam neki „író, nem voltam” neki műfordító, nem voltam neki ember, nem „voltam neki madár, nem” voltam neki senki, valaki voltam „neki, valami” voltam.) „…bosszúvággyal…” (ez se voltam neki!) „…és néha az enyhülő bölcsesség édességével, nyakig egy zűrzavaros és rendetlen életben, melynek gazdagsága minduntalan átcsapott a feje felett, írt, mint viharban a tengerész kapkod káromkodva a lengő vitorlakötél után; már fogalma se volt róla, mit írt egy nappal előbb, de hálistennek, ott volt vezetőnek a téma, a mese, vagy a más darabja, amit fel kellett dolgoznia…” Mennyire szerettem „én tizenöt-tizenhat éve” ezt a könyvet! És mostanáig „sem hagyott” el egészen, írta Tradoni. Mintha jegyzetelnék, olyan. Ugyanaz a színész írta, aki „másutt a Micimackóról” mondott valamit, meg a Maigret „felügyelőről, meg nyárelői” balatoni estéről egy házban, ahová senkit se „visz magával, de” mindent… voltak ezek a régi idők, amelyekből „megmaradt pont egy” olyan rend vágya bennem, írta Tradoni, melybe Szpéróék „férnek bele, így, nem” így, és el fogom viselni, ha akárhogy; csak ezt a rendet nem „fogom tudni feladni” most már halálomig, és ha senkinek semmi „köze is épp” ahhoz, ami ennek az „én rendemnek a” tartalma, az Ő kisugárzásuk, a legcsekélyebb jegyzetből is, eljuttathat „bárkit oda, hogy” engem éppen ebből értsen. S ne engem, ne őket, „hanem önmagát”. Szeretném, írta Tradoni, ha volna annyi „haszna is ennek” a nem is mindig szégyenlős „zagyvaságnak”, ahogyan apám „is nevezte” valakinek (a felügyelőné édesanyjával beszélgetve; igaznak kell „lennie) valamelyik” könyvemet, szeretném, ha volna annyi haszna, épp ennek és épp annyi, hogy magában kibékítene „(magában békítene” ki, anélkül hogy külső békét kellene kötögetni) valakit, csak „úgy valakit” azzal, amivel másképp nem boldogulna. Kibékítené, „úgy, hogy az” nem beletörődés, nem is lázongás; pályát adna, ahol lehet, mint „mozogna. Most” abbahagyom, írta a felügyelő, és itt még az „fér el”, hogy: „07. 28. szombat. Nagylevegőzésük, délutánig… Tili és Szpéró du. békésen. Tili nagy fürdése. Gond csak este van, amikor Tili bemegy Szpéró kalijába, és nem akar kijönni. Ráijesztek zsebkendővel…” (Én barom! Nem szabad!) „…de csak vergődik, szegény. Rémes, mennyi nehézség! Csak hogy fájdítson…!” Most Tradoni boldog volt, hogy Szpéró kalijából zajt hallott: a madár kiugrott a fészekből, s evett egy kicsit a magos tálból, a mészből. Akkor, már öltözés „közben, a telefon” csörgött, és végre bejött a távhívás (reggel félreértették, egy „8-as helyett” 4-est), és némi huzavona után ott volt a „hívott fél, Gisela” Deckert. Tradoni vázolta az esetet, elsősorban mégis Gisela „Deckert doktornő” érdeklődött Szpéró hogyléte „felől. A kérdésekre” nagyon megnyugtató választ kaptam, mesélte Tradoni, már „odaát, a teraszon, a” felügyelőné édesanyjánál, ahol nagyon „jól telt az” idő, autonóm idő volt, kívül, írta „a felügyelő, mindazon; és” nagyon kedvesek az unokák, jó volt a kaja, és az „egész valahogy” olyan… nyugalmas, a sógorával, akit Tradoni nagyon kedvelt és „becsült, sakkoztak, kb. döntetlen” eredménnyel, nézték „a késői alkonyatot”, aztán hazafelé tartva a felügyelő egy kicsit hosszabb „sétát javasolt” (sógorának a biztonság mozzanatát) (javasolta), és valamelyest „berogyott”. Összeszedte „magát, ezt” a felesége mondta (hogy szedje „össze magát)” (szedd össze magad, és ő nem mondta, mert „nem úgy volt” hangolva, hogy „a büdös francba”, mert jól érezte magát, kellemes „volt odaát, mindenki” nagyon kedves, és akkor kiléptek a még nem „teljesen sötét” utcára, és nem volt Tili, és ez volt „Szpéróval, egy taxival” hazaértek, Tradoni feltette a gépet, befűzte „a papírt, eltolta” az első sort, aztán „odavágta a paksamétát, és azt” kérte, hogy ez az ő ügye lehessen, a gépet is magának „veri szét, az ő” dolga, senki ellen semmi kifogása), hogy szedje össze magát, ez rendben „volt az utcán, de” most leült a dolgaihoz, itt ő „volt. Mielőtt” elmentem, mesélte, odaérve, bejött a „G. D.-szám, és G. D. azt” mondja, ő a maga gyakorlatában ilyennel nem „találkozott, hogy” tojó halálra tojta volna magát, csak mert nem párosították a „vele egy” lakásban élő hímmel, viszont ha vedlenek, nem „tojnak, és a vedlést” el lehet érni helyváltoztatással, pl. hogy az egyik „szobából a másikba” teszik át, érdekes, mondta Tradoniné, van ez „Szpéróban, hogy az” egyik szoba neki kotlóhely, fészek, a másik „szoba – bár ott” a fészek a kaliban – nem fészkelő-„hely; taxit rendelt, jókor” átért (a felügyelő), és kellemes „volt a vacsora, jó” volt odaát, a sakk a sógorával, a beszélgetés, jó „minden, csak ahogy” kiléptek (a házból, ott), akkor volt az, hogy „Tili nincs. Persze, hogy” ettől aztán neki „jobban” hiányozna Tili (vagy – „majd, ha úgy jön” – Szpéró), mint a felügyelőnének, ez nem volt bizonyítás „trágya. Rávert” kétszer a „gépre (most, a” felügyelő), mert a keze félrehordott, és „kockáztatta, hogy a” gépet hetekre tönkreteszi; magamnak, írta. Úgy kell nekem; miért nem „biztosítom az” aszketikus körülményeket, végső soron most sokat „piáltam, s én” döntöttem úgy. Megint kiéleződtek a „dolgok (él nélkül)”. Gisela Deckert tehát azt mondta: ha nem „is eszményien” természetes, hogy ugyanabban a „lakásban összeengedetlenül” élnek madarak, semmiképp sem „várható”, hogy „ettől a tojó” halálra tojja „magát, ő ilyet” nem hallott. Hazajöttek, rendetlen „volt minden”. Rendetlen, mondta Tradoni, ahogy Éliás a „vize mellett” alszik, ahogy Samu háttal a világnak, ahogy Szpéró a „fakanálra szökkent” – valamikor –, és csak némi ügyeskedés révén „tért vissza” a fészekbe. Volt egy tojás a magos tál „előtt. Szpéró” kalijában, verébtojás – tehát nem Tilié –, vagyis Szpéró „tojta, de” elképzelhetetlen volt, hogy ez most történt „volna este, ezért, amit” már Tilitől is láttak, a madár fenekéhez „ragadt tojásra” gondoltak. Tradoni ittas volt. Mégis el akart „jutni valameddig, de” föladta. Lefekszem, az előző éjszaka „úgyis zűrös” volt. Alszom, mondta, majd alszom, bár a fejem tele „borral. Beveszek” egy nyugtatót, és alszom. Abbahagyta mára. Gisela Deckert azt „is mondta: ha” vedlenek, nem kotlanak; és a vedlés előidézhető „helyváltoztatással. Például” ha Szpérót a másik szobában „helyezzük el. Majd” meglátjuk, írta Tradoni, és teljesen „fölöslegesen ráhúzott” egyet a gépre. „Különben kedvesen téblábolnak”, másolta tovább Tiliről és Szpéróról. (Ma, 1980. július 8-án reggel) (másolta ezt). „Szpéró is ül a gallyakon” (amelyeket aztán „Tili végképp” elhódított tőle), és a fő gallyat kettétörtük, írta Tradoni, „betettük a dobozába”; és most az írás annyira elfoglal, ez a kórház-légkör, melyet „a két hím madár” is „érezhet” valahogy, hiszen nincsenek „meg a normális” programjaik, annyira lever, hogy a sírt meglátogatni sincs időm, pedig már csak egy „séta is jó” lenne arrafelé, pedig már csak papírt vásárolni is „elmehetnék arrafelé, pedig” már csak 137,– forintot befizetni valamire is „elmehetnék arrafelé, pedig” már csak… Fájt a feje, egy kicsit „többet evett” tegnap este a káposztás „kockából. Jó volt a málnahab”, kellemesen savanykás a pohár alján a „lé, és szép” az este. Gyalogoltak egy „darabot, és a felügyelő” eleresztette „magát. Itthon” meg ingerült lett (csak a géppel; csak a „maga rovására)”. Korán ébredt (ma), szép volt a reggel is. A dél „és a délután” nyomasztó. Az este jó, ha kinyitjuk az „ablakot. Ahogy” az ágyból szétnézett (ma reggel), Tili alakját „látta, a lassú, fontolt, kicsit” mindig komoly, aztán nekilóduló madárformát. „És sok köményes fű van a papírtartón!” Tényleg, tavaly az a „sok köményes” fű ott, bal kéz felől! Tili nagyon szerette. A felügyelő „megörült Dömi” viccének (akkoriban mondhatta, és a L. „tolmácsolta szavakban”, én meg, írta a felügyelő, felírtam): „Gumira járó ádámcsutkám van… mert a Varró nem belülről oldotta meg… hanem csípőtől felfelé lehet mozgatni a csutkát egy gumival (Dömi)”. – „07. 29. vasárnap. – Levegőzés. Szpéró rettenetesen hisztizett a kaliban…” (Ma reggel: minden rendben, Szpéró két „tojása is kívül” került a fészken, fenékhez ragadásos „módszer” révén; visszatették a tojásokat, új tojás nem volt. Szpéró kijött eszegetni, magvakat „evett. Gyönyörűt” ürített: a „régi zöld-fehér” színekben, vagyis nem afféle sárgás placcsot, hanem spirál alakút, és már „csak hossza volt, nem” ormótlan széle. Ez „talán jó” jel, írta a felügyelő. Gisela Deckert azt javasolta, hagyják „akár három” hétig is „ülni” a madarat, hiszen fiókanevelés „nem lesz. Tradoni” itt félreütött, és olyan indulat fogta el, hogy a bal kéz „felől világító” lámpát (Gólem nevűt, Samu kedves tartózkodási helyét) kezdte rázni, „fojtogatni”. Ez nem jó „jel, írta” Tradoni (magáról). Persze, még nem ivott kávét ma reggel, és a tegnapi „bortól a feje” fájt (Tradoniné feje is fájt). „Itthon este: Tili kedvesen a fejemen, nappal is. Szpéró a kezemen. Ma este (ezt még tegnap jegyezte fel Tradoni, hétfőn; ma kedd reggel volt), zűrös minden, ahogy hazaértünk: vagyis Éliás a vize mellett alszik, Samu háttal kifelé, Szpéró felugrik a fakanalára. Baj: este mintha el akarná venni mindig Szpéró kaliját Tili! Mi legyen? Fájó! Akkor Tili mégsem maradhat itt. De ez a kedves lény… elpusztuljon netán odakint? Ezt sem lehetne elviselni. Ám alkut ő (Szpéróval) nem ismer. Jön az utolsó esély: Samuval kell összebarátkoztatni.” (Milyen kétségbeesetten ingerültek voltunk akkor, főleg én, írta Tradoni.) „Mi lesz? Dömiéknek olyan könnyű, megférnek a Medveszekrényben jó sokan. Ez a kérdés – Mi lesz? – beárnyékolja azt is, hogy egyáltalán írni tudjak bármi kis eseményükről. Pl. Samu fáradt, nehezen viseli a vedlést stb. – Tili kedves! – Szpéró szinte összenőtt velünk. – Mi lesz?? – 07. 30. hétfő” (hétfő lett, írta Tradoni, a nagy kérdésekre nagy válaszok; kiment, hogy igyon végre egy kávét). „Christie-ék levele. Zöldikéről is. Elengedőleg. De hát elengedhetjük-e jó lélekkel, kérdi L. Hogyan vannak ezek a dolgok? Tili oly kis jámbor, tudna odakint enni stb.? – Nem lehet… bár ez se lesz jó. (Ma összetűzés a két madár közt alig volt…) – Szpéró: oly különleges lény! Annyira egy velünk! Ő minket igen-igen jól ért, ahogy mi is őt (mit értünk??) – Mekkora szíve lehet? Próbálom iderajzolni…” – „Szpéró: ül a plátón, farktollakkal kifelé, arccal a földgömbnek, tollak szétdobva… – Másfél éve lassan, hogy a majdnem-tragédia történt” – itt Tradoninak lapoznia kellett az „imént, a szétdobott” tollak után, és ma ugyanarra gondolt, amire akkor, az 1978. március 12-ei rálépésre. Tehát „valami nem” változott, írta. Az imént megetette a madarat túróval. Szpéró már nagyon „várja a túrót”, mondta Tradoniné. A „túró előkerült” a jégszekrényből, és melegedett a konyhában (melyet elborítottak a „zöldfélék műanyag” zsákjai, körülbelül 16-17 ilyen zsák, mind a „jégszekrényből kerültek” elő). Tradoni bement egy kis túróval a „szobába. Szpéró” építkezett. Ide-oda rohangált a „kalitkában egy” kis fűcsomóval, enni nem volt hajlandó. Tradoni egy „colmari reggelt” látott maga előtt. Esznek a vendéglő teraszán, majd „elindulnak a fagerendás” házak közt a még „árnyékos csatornák” felé, sétálnak. Gyúrta a kis túrógombócokat (rávert az „írógépre, ahogy” az imént félreütött). Mi jobb? Colmar (a szabad séta, munka „nélkül, kötelesség” nélkül), az etetés (a jó „érzés, hogy” előbbre jutunk valamiben, ami eleve hátravetettség, Szpéró „betegsége, az, a” jó állapothoz képest), vagy hogy ezt írom, kérdezte a „felügyelő, és teljesen” fölöslegesen szétverem egyszer még a „gépemet, talán” csak egy kivakarható betűhiba miatt? „Szpéró tollászkodik…” Rajz a füzetben. „Az egész látvány olyan  ezerszeresen  ismerős, mégis…! Méltóságos mozdulatok, holott a legtermészetesebb…” – Szpérót sosem szabad becsapnom! – „08. 01 szerda. – Buda északi határában. Ők: nagyon várnak minket, késő délutánig. Jaj nekünk, nagy letolás. Tili végig a kaliban rostokolt. Főleg Szpéró neheztel. Cip, cip – kis hangok.” (Ezek mostanában is vannak!) „Drága kis barátunk, nem utazunk el tőled soha! Mi nem lennénk többé önmagunknak ugyanazok. – Ahogy (Szpéró) rendje visszaáll, ő is a régi. Repked, jön ránk stb. Kezemből ment be a kalitkába. Reggel is ugyanilyen rendes volt. Mázli! Van épp elég bajunk. Ez a rokoni szívesség, ahogy egy lakást, amely a miénk, lejátszanának a kezünkről, a bejelentendő kedves nénivel! Éljen a család! – 08. 02. csütörtök. Szörnyű meleg. Du.-ig levegőzne, Szpéró a kisujjamra ül a kaliban. A legintelligensebb és a legéleterősebb madarak közé tartoznak a verebek, olvassuk egy Ullstein-könyvben! (Vagy Ulmerben.) (Nagy különbség, Barátom, mondja Dömi.) – A lakás-ügy, a kedves rokonnal! Csalódás. Mi lesz! Harcolni kell. Csak apámnál sem feszíthetjük túl a húrt. (Ez nem tyúkhúr, mondja Dömi.) Ő, vegyük így, nem tehet semmiről. 85 éves stb. – Cécó másnap is (08. 03.), köztünk, ezekért.” Itt tehát összevontam egy napot. Összevonódtak maguk a napok is. „Apám eltűnt. A K. kórházból került elő. Autóbaleset. Csak az autó (és apánk kalapja) tört össze. Rémség az egész. Be hozzá. Őrjítő hőhullámok, nyár. Az egész iszonyú kórterem. Mibe csöppentünk?? – Szpéró az első szárnytollát vedli!” Itt halványzölddel volt a füzet; Tradoni egy régi rosttollkészletet használt ki. „Tilivel ideges, utánakapdos a lábának a rúdról.” – „Csőrrel szemben, a kalitkában. Harci jelenet Tili és Szpéró között.” – „Különben béke. A sok zűr ellenére: nagy adag verset fordítottam, nem is könnyűt.” – „08. 04. szombat. Az óbudai festő özvegyénél. Jó! Balkon stb. – Szpéró új szárnytolla hullt ki. – Tili kopaszodása is kezdődik megint. – Apámnál a kórházban. Reménytelen. (A holtbizonyos tizenegyes is az; de hát a vesztésre álló meccset sem felejthetem; ld. »család, egyáltalán«. – Fogam begyullad; mint anyám temetésekor. A szervezet védekező mechanizmusa. Leköt!” – Igyekszem a fog-ügyről, apámról, családról stb. minél kevesebbet, írja Tradoni (1980). Most (1981. április 22-én): A rigók már költenek, a felügyelőnével ideszoktattunk néhányat, jönnek a sajtra! Oké! – Egy töredék feljegyzés, mert Tradoni lenyírta a lap felét: „Mindössze ennyi volt.” – „Samu: gyengén repült du., nem talált be az odúba. L.-t is elvéti, a fotel lábának ütközik. L.: még egy ilyen kis veréb nincs ma a világon, odakint biztosan elpusztult volna rég! – Tili kicsit agresszív, s nekünk ilyesmi épp nem hiányzik. Szpéró »Némó zöldjei alatt«, Tili az irattartón a kaporgazban. Jön a rossz idő, Tili hasal a nagy polcon, Szpéró a fakanálon. Óriási vihar. Bent 29 fok, fojtogató! Csukott ablak, miattuk! – 08. 05. vasárnap. Velük sima nap. Iszonyú fogfájás, tenni kell valamit. Apámnál a kórházban. Nincs törés, rázkódás stb. Még szerencse! – Dömiék jókedve (egyébként). – Velük: semmi baj. – 08. 06. hétfő. TILI ÚJ KALIJA!!!” Döntöttünk tehát, marad! Így próbálunk megoldást! A kis kalitkában talán ideges, ezért a szemhunyások reggel stb. Ez az a nagyobb kali, amelyik aztán karácsony előtt már Éliásé lett, mert Tili egy még szebb kalit kapott tőlem, írta Tradoni. „– Reggel Samu megkergette szegény Szpérót Szpéró kalijában! Jó, hogy meghallottam. Szét kellett választani őket!” Tehát abban az időben még Samu és Szpéró érintkezhetett! – „Szpéró napozás közben félni kezdett a kinti kék öntözőcsőtől! – Szpéró a kaliban, az asztal közepén ráállt a benyújtott ujjamra, jobb lábát felhúzta, szárnytollait leengedte, így állt, fél lábon. – Vedlik!” (Bár most vedlene majd, írta Tradoni.) „Tili az új kaliban: folyton az egyik rúdon ugrál, mintha ott akarna a zárt ajtón kimenni.” Ennek a kalitkának két ajtaja volt, egyik se „lent”. Később Tili azért kapott harmadik kalit, hogy „olyan legyen neki, mint Szpérónak”. Csakhogy ő addigra már „reménytelenül beleszeretett” Szpéró kalitkájába. Viszont a sajátjában (a „karácsonyiban”) tojt. „Aztán megtanulta a kijáratot. De így is Szpéróén van szívesebben” stb. – „Szpéró is, Tili is megijedt az új kalitól. Szpéró végig heves volt. Tili azonban életében először felrepült – két kis kör után – a karnisra! – Tilit kézből etetem nagy magokkal bent! – El van fogadva a kali! Kapott küszöböt is, arra lehet ráállni, kihajolni lehet róla stb.” – Alig használta a „küszöböt, írta” Tradoni. „Záróra is boldog! – 08. 07. kedd. Tili első teljes napja a kaliban. Két szép dolog: 1./ du. Szpéró a letett újságon sippogva, panaszkodva keresi a fürdőtálat…” (Tehát akkor is párzásra szólította fel a világot?) „2./ Tili egy kis kövét kétszer is az itatójában találjuk. Megfürdeti, forgatja. – Tili újra kopaszodik. Szpéró rettentően bújik a kezemben. – Este meghatottan nézzük Samu odúját: Ez a kis hon…! – 08. 08. szerda. Rém nehéz a kooperálás szegény apámmal; beteg. Vigasz: ők itthon. Egész nap levegőznek. Hazavittük apámat. Magával akart vinni egy betegtársat, aki csövező. Stb. Este: fogorvosom. Nem derül ki semmi. Csak rémes fájdalom. Röntgen kell. – Ők: végtelenül kedvesek. Reggel: várják a bekalizást! Hogy napozhassanak. Szpéró du. a kezemben. Lüktet. Felszívom a tollait a nyakán: keményen odanyomja a hátát. – Reggel Samu óriásit fürdött a hajamban…” Ezek a dolgok, írta Tradoni, milyen vegyesen voltak még akkor; idén tavasszal alakult ki egy olyan stabil rend, amelyről azt hittük: évtizedes lesz. A „négyes rend” hármas hiányossággá vált, azután még „Svunics és” az iker(húg) „jövetelével egyetlen” éjszaka kezdetére ötössé, ám ezt nem „tudhattuk, írta” Tradoni, meddig volt, csak az ikercirpelésből „(tücsökmadár!) hallottuk”, de akkor elaludtunk, és „hajnalra már csak” Svunics élt. Most, 1981. május 17-én öten voltak; tudod, mi „fog erősödni” aztán? – kérdezte a felügyelőnétől Tradoni. Hát „persze, a madárillat, mely” átáramlik a kisebb szobából, amikor pihenni „térünk mi is, és” kinyitjuk a szárnyas ajtót. A „felügyelőné ma délután” ismét a túlvitaminozást említette eléggé „kétségbeesetten. PP alatt” ott sorakoztak a dobogón a körbe-víztócsás ürülékek. Nem „látszott mindazonáltal” bélfertőzéses hasmenésnek (a dolog). Tradoni nem „akarta hinni”, hogy túlvitaminozás lehet az „ok; ebből” majdnem véleménycsere lett, jóllehet ilyesmi az 1981-es „év második negyedét” nem jellemezte! Előkerült a Kronberger, és a „felügyelő végignézte” az elképzelhetőleges „helyeket. Bél”, ürülék, túladagolás, vitamin stb. Kiderült, hogy „van egy” bizonyos „ideges diarrhoe” – ez lesz az! kiáltott „fel akkor” a felügyelőné –, és a „tünetek egyezni” látszottak. Tradoni az okozókat „is végignézte: pl”. az, hogy a madár rosszul „fogadja a kapcsolat” neki nem „kedvező elemeit”, esetleg azt, „hogy kiszedik” a kalitkából (kifogás). Hát ez „az, mondta” letörten a felügyelőné, vagyis hogy „ő irgamidozáshoz” kiszedi stb. De ez az én hibám! mondta „Tradoni, hiszen” az irgamidozást én javasoltam, sőt, még többet „is szerettem volna” (még több irgamidozást), és egyáltalán nem „gondoltam rá (komolyan)”, hogy halálos sokk „is adódhat” ilyenkor. A könyvben ez állt; és O. M.-től is tudhattuk. Sch. E. „is utalt” rá. Tradoni „most így utólag” ijedt meg, írta a felügyelő (önmagáról). Ám ez az „eset akkor”, PP-é (aki büszkén „felszökkent a magas” rúdra, míg Tradoni kint „járt friss” B-s vizet „adagolni az itatóba” és a tálba), íme, „visszautal Tili” halálára, mondta „csüggedten a felügyelőné”. Itt volt ez az ő elmélete: hogy Tilit végső „soron ő ölte” meg… illetve végső soron nem ő ölte meg, de ha „akkor ő nem nyúl” be érte, ha nem szedi ki a roham után, ha akkor „is otthagyja esetleg”, a madár magához tér… Csakhogy „Erland roppantul” hibás volt ebben, ezt Tradoni O. M.-mel és „Sch. E.-vel” is megtárgyalta, fejcsóválós egyetértés jegyében, mert erőltetnie „kellett volna” a Polybét. Tradoni önmagát „hibáztatta” – már olyan régi „volt a dolog!” nem jók ezek a szavak, Erlandra „és G.-re se” haragudott többé –, mert óvatoskodva adagolta a B-t. Most nagy szerencsénk volt, hiszen PP ott maradhatott „volna holtan” a kezedben, mondta a felügyelőnének „(Tradoni). Gyakran” megfontolandó, mekkora gyógyászati hasznot „várunk egy-egy” megfogástól: nem jobb-e hagyni a „madarat békén” stb. Ezzel a „PP-szálat, ha” akarja valaki, elkötöttnek tekintheti, írta a „felügyelő. Hűvös, de” nem kellemetlen este volt, és rendhagyó „módon most, az öt” madár lepihenése után indultak füvet „szedni (Tradoniék)”. Az eső, mely a viharos szelet „követő napsütésre” jött, rég elállt, ám a levegőt „kellemesen (nem” kellemetlenül) felfrissítette. Az öt madár igencsak elfáradt a „mai nyitott” ablakoktól (nem akartam, írta Tradoni, a levegőzés „szót ismételni)”. Szpéró például a fűodújában – a fűbodegában, a „rúdon – ült, gyönyörű” tollazata a rúdra „lógott, kecsesen. Milyen” derék madár PP, állapították meg, s milyen „erős; csak” a vaksága fékezi. Milyen tehetetlen (is), és „milyen gyakorlatias” (ahogy tájékozódik, él a lehetőségekkel). Szpéró „már fürdött, szokás” szerint, a friss homokban; Svunics „ma, írta” Tradoni, főleg az „én fejemre” jött énekelni, s „mintha új” dalokat tanult „volna délelőtt!!” Samu és Éliás jól volt. Eső „után, szokatlan órán” járták a Gellérthegy oldalát; bár a múlt héten „kinézett terepet” nagyjából lekaszálták (a kertészet dolgozói), találtak „más helyeket” (bőven), és gyönyörű füveket. A felügyelőné kétszer „is megmutatta”, melyik Svunics kedvence (fű), és Tradoni „szavazott, melyik” füvet tartja ő maga most épp a „legszebbnek (bizonyos” zabfélét, ahogy ő nevezte). Emlegették „PP-t, aki nem” eszi a halomban tálalt, kalitkájára „fűzött stb. zöldeket”, s hogy holnap meg kell próbálniok egészen kis „rezgőkkel. PP-nek” most tulajdonképpen miféle törődést adunk, kérdezte „mosolyogva a felügyelőné”, azt, amit „mindenképpen adni” akarunk, nem? Vagyis épp nem volt bajunk, és stb. Akartuk, hogy „aggódhassunk, mondta”. Kb. így volt. Nehezíti „(súlyosbítja) a dolgot, tették” hozzá, hogy a 4 madár jól „volt (van), egészséges, és” PP valóban behozhat akármit. (De nem!) Ott „jártak a gellérthegyi” sétautakon, melyeknek egy-egy „lámpaoszlopcsonkja még” a háború előtti gyerekkor „sétáiból (maradt, volt?” Tradoni nem nagyon tudta, mit csinál egy-egy „ilyen lámpaoszlopcsonk)” – Nem fejezte be a mondatot. Apámmal „sétáltunk erre, mondta, még” a 40-es évek vége felé „is. Aztán mi” jártunk itt, főleg 1979-ben, apámtól hazatérőben, ketten (a „felügyelőné és Tradoni, Tradoni” apjától hazatérőben; és „akkor még csak Szpéró” és Samu volt meg, és tervezték az „utazást; most” a gazdag füves területet szemlélve, a vaskorláton „áthajolva, zabokat” szedve a felügyelő hirtelen azt mondta: „Egy antikvárium Strassbourg-ban). Egy zeneműbolt Colmarban! Ott járunk!” Ez „volt abból; és” jól volt, hiszen PP-t „is odavettük, írta” a felügyelő. Éliásról beszélgettek „otthon (hazaérve)”. Neked köszönheti (hogy itt él), mondta „Tradoni. Bár őt” pl. én vettem észre elsőül, nem mondtam volna, hogy hozzuk „haza. Persze, a felügyelőné” nyakába nem akartam további „terhet, írta” Tradoni. A felügyelőné akkor megkérdezte, Tradoni „is úgy gondolja-e, hogy” Éliásban (például benne, mondta Tradoni) van „valami egészen” különös szeretet (ragaszkodás „stb.; toll a biológusok” fülébe, ha nem szeretik ezt „a szóhasználatot)”. A „toll a fülébe” pl. milyen különös, más értelmet „nyert” Szpéró által! Tradoni feljegyezte: Ahogy „Szpéró beütöget a fülembe”, és a kis tollas nyaka a „cimpához ér belülről!” Ott a toll a fülben, és micsoda más! Vagy amikor „már lent jártak” annál a parknál, ahol Tradoni télen etetett, és „ahol Némót találták” 1977-ben. Most már nem számítana az az „egy hónap különbség”, ami Szpérótól akkor annyira „elválasztotta, mondta” a felügyelő. Tojó lett volna (volt) ő is „(Némó), mondta” Tradoniné. Milyen különös, hogy Némó és „Tili után most” így került hozzánk egy kis tojó. Vacsoránál olyan logikusan „megbeszélték az egészet”. Volt ez: kockázat, hogy idehoznak egy „beteg madarat, a 4” ép madarukhoz. De ha „meggondoljuk, mondta” a felügyelőné, ennek a „kis vak” madárnak épp a mi „4 madarunk” jelenti itt az átsegítő tényezőt. Hiszen bekerült ő „egyszer már egy” neki természetellenes, emberi „környezetbe (amikor” a doktornő megmentette). Ott vége lett volna; és „azt egész” egyszerűen nem lehetett hagyni (hogy beadják neki „végül az injekciót)”, mondta a felügyelőné. Valahogy az ő (a „felügyelőné) egykori” munkahelyére stb. terelődött a „szó. Azokra, akiknek” sokat segített, akik milliomosok lettek az ő jó „munkája által (havi 3800,–)”. (És tovább egy grand se.) És egy „virágot nem” tettek le az „asztalra stb.”. (Csokor.) Ez a vak madár „egyszerűen: igaz”. Ami volt (család, munkahely stb.) – nem „volt igaz”. Ez a madár egyszerűen „csak élni” akar. A „madaraink segítik” át, nem mi. Ezt „mind a felügyelőné” mondta, írta „Tradoni. Tulajdonképpen” nem ezt akarta az ember, ami lett (mondta a „felügyelőné)”, senki se „akarhat” ilyet. De ez már van, és „több, mint” bármi. Ez nagyon különös. Erlandban már nincs igazán „szív az ügyben”, de legalább őszinte, és ráhajt, rámegy maga „is. És a többi”. Másokról, folytatta a felügyelőné, nem érzed-e, mi „is mekkora” általánosságokban tudunk csak „beszélni? Beszélni tudunk” csak; de vedd őket, 5-üket, és megannyi „konkrétum. Megannyi” részlet. És még nem tudhatjuk, min kell „keresztülmennünk” velük. A felügyelő bágyadtságba menekült „inkább (süppedt)”. Ez volt a legokosabb. A felügyelőné volt „most a jóval” okosabb épp, hagyni „kellett, menjen” el a szélső „határig, ahol” nincs tovább. Nem kell közbevágni, nem kell a szavait „közbesorozni (közbeverni)”. Akkor jön az – jött –, hogy „az ember” tényleg visszafordul a bizonytalanból, a mások „dolgából stb., és mond” valami olyan nagyon egyszerűt, mint a „felügyelőné itt” vacsora után: „Vajon milyen lesz az ő napja holnap…?” PP-é. Terveztek „neki egy” napot: mi lesz és mi „nem, gyakorlatilag”. (B-s víz, kamilla; kenés nem, füvek; bár enne újra „tojást, de” elrémült a sárgáján a vitaminoktól.) Emlegették „az ő reggelét”, ahogy hirtelen élénk lett (milyen hosszú „velük egy-egy ” nyári, milyen rövid „egy-egy téli” nap!), a Polybétől. Aztán bágyadtabb „volt (délután)” stb. Most mind az „öten alusznak”. Nemsokára becsukom az ablakot, írta a „felügyelő. Jó” lenne többé egy szót se írni ide, itt volna a „labirintus vége”. Hová jut „el, aki” ide eljutott? Eljutott-e ide, addig. Ez nem „kérdés, írta”. Milyen távoli tőlünk ő, holott itt van „velünk, eljutottunk” egymáshoz. De ha Szpéróra, Samura, Éliásra, akár „még Svunicsra” is gondolunk, mondták… A felügyelőné „közben szétteregette” a hallban a – vizes – füveket és a „tyúkhúrt. Hívta” a felügyelőt, nézze meg. „A mai termés.” Szépek voltak a füvek, a tyúkhúr „tűrhető. Hány” hete, hány hónapja, hány „éve – hétről hétre”, napról napra, szinte óráról órára: „ez. Reggelente” (hajnalonként) a felügyelőné ugyanúgy megmossa „nekik a zöldeket”, ugyanúgy – és mindig másképp, de „azért neki” magának csak ugyanúgy – felrakja a kalitkákra, befűzi „a rácsokba. És” közben: kapcsolata van „velük. Szpéróval, Samuval”, Éliással és Tilivel. Szpéróval, „Némóval”. Szpéróval, Samuval, „Éliással és Svuniccsal” stb. Délutánonként aztán ez a „kapcsolat egészen” közeli. Samuval, Éliással; s bár Svunics csak a szabadon „töltött röpóra” idején kezes és ragaszkodó (különben „támad, fúj), ez” is rendben van. Szpéró a „felügyelőnével ugyanolyan, írta” Tradoni, mint velem. Csak én vagyok „vele többet, mi” vagyunk ketten olyan sokat együtt. S mennyit „voltunk! Amikor” még a felügyelőné nem itthon dolgozott stb. Mennyit „voltunk együtt” – manapság Szpérónak már hiányozna „is, ha megrövidíteném” a kalitkás-idejét, a társakkal és zenére ordítozva „töltött órákat”. Elkészültem-e a csomagolással, kérdezte most „már csak magától” a felügyelő. Ez a pár sor, ami itt hátra „van, az enyém”. Mit akarhatnék még elmondani? Fogalmam „sincs (mi van” már a könyvben; de épp erről – is – „van szó). Mit” akarhatnék? Velük akarok lenni, azt „szeretném, ha egészségesek” lennének minél tovább, ha mi is „bírnánk (ezt” így, velük stb.). Más vágyam nincsen. „Nyugalmat szeretnék így” velük, itthon stb. Remélem, PP valóban „beletalál az itteni” életbe; amennyire ez neki „adva van”. Talán nem „büntet minket” valami annyira, hogy „betegséget hozzon” általa a „többiekre. És” akkor: csak a „biztonságra kell” nagyon vigyázni, csak a „fűmosásra, csak” minden kell „hozzá, és” van, szinte megvan akkor, „ami a legtöbbek” szemében szinte tiszta „semmi. Megvan”.

15

„Kilencedike” – minden augusztusban – a felügyelő és a felügyelőné évfordulója volt. Tizenhárom „éve ismerték” egymást. 1979. 08. 09-én a felügyelő ezt írta be a Füzetbe: „Kilencedike – ilyen körülmények között”. Apjával a legnagyobb „zűrök (vagyis” hogy mi lesz, hogyan „bírják ellátni; a” felügyelőné teljesen átvette a reszortot, levakarni a „családot” és a tulajdonképpen rendes „besegítőket”, akiket azonban „épp Tradoni apja” kapatott volna el, beláthatatlan következményekkel). „Ők: nagyon kedvesek hárman. Tili köve újra az itatóban! – Szpéró eléggé zárkózott, de hozzám igen közel… Vedlés stb. – Hiába voltam röntgenen. Baromira fáj (fog). Nem fog menni ez apámmal… Csendes rossz, az állapot. – 08. 10. péntek. Szpéró és tétova Barátnéja (Tili) jól! Totyognak délben lenn a szőnyegen. Átmentem Samuhoz, óriásit fürdött a hajamban. – Du. levegőztek. Akkora csendben! – 08. 11. szombat. A Gellérthegyen, apámtól hazajövet. Fűszedés. Látunk egy kis fehér papagájt, szabadon, verebek közt, majd egymagában. Elröppen. – Szpéró nagyokat károg (rajtam, a piros kockáson, letol minket). Tilivel is farktollait szétdobva veszekszik. Védi a gallyak alatt ACIKÓ-t, támaszpontját. (Velem szemben is védi!) – Szomorúan gondolok este a kis fehér papagájra. Szegény, nem hagyja magát megmenteni.” – „08. 12. SZPÉRÓ NAPJA! 25. hónap! Éljen Szpéró! – 2 fehér tolla volt a kali alján. – Tili a harmatos tyúkhúrban fürdött.” Bármilyen kellemes volt tegnap odaát, írja Tradoni, másnapos vagyok. Ehhez (a madarakhoz, az íráshoz) csak abszolút sportszerűen lehet élni. – „Délben: nagy séta a hegyen, fűszedés. És Abos-t leljük.” Éliásnak sok neve volt, írja Tradoni, az első ez az „Abos”. „Gyerekek játszottak vele… nevelését nem vállalták stb.” (Ld. a könyvben másutt. A felügyelőné volt az, aki végül is visszamenést javasolt – a madárhoz. Igaz, ha tovább „megyünk, messzebbről” fordultunk volna vissza stb. A felügyelő most megetette „túróval Szpérót”. A madár kijött a kalitkából, kárálva szállt a „felügyelő vállára”, rángatta a haját. Ment a papírtartóra fűért, aztán „le a szőnyegre, szálakat” rángatni. Ez pontosan megismétlődött „háromszor is, közben” Éliás őrjöngve vinnyogott, visítozott, Szpéró „fütyült rá! A kaliba” visszatérve a füvet kis ceremóniával beépítette, s akkor „meg lehetett” etetni túróval.) „Magyar Nemzetben és Népsportban hozom haza Abost, a szatyor alján lecsúszik az újságokról, de visszamászik! Eszembe jut a Kis Emír a taxiban. A szobában Abos felcsippant, Szpéró és Tili röptét látva. Aztán 30-40 percig csipog, harsog! Ilyen se volt még! – Szép kakik. Kalitka: Tili kis kalija. Rém élénk lett az esések után. Ugrál, repdes bent. A konyhában bemászott a kések közé az edényszárítóba. Rémes! De annyira kedves. Úgy néz! – Aludni behúzódik a két etetőtál mellé a sarokba. Kendőt raktunk neki, azon alszik. A kezemben hátracsapta a fejét, aludt. – Samuval volt egy szobában (egy kicsit). Samu azonnal pörölni kezdett vele. – Talán hím lesz (gallér stb.) – El fogjuk engedni!! Ez biztos! Ügyesen kell csinálni! Aludj jól, kis barátunk! – 08. 13. hétfő. – A kis madár (Abos) bemászott a Bulmárium mögé! Szörnyű! Kezdhetjük kirámolni a több mázsás szekrényt stb. – Mi lesz? De: óriási mázli! Kihúzunk egy alsó fiókot, be lehet nyúlni a szekrény alá, s rögtön ott van ő, porgombócként! – Kedves madár! Hirtelen elfogadja a csőrt (csipesz), maga eszik róla! Remek kis gallérja van! Fejét forgatja a csőr után. Hasal a kaliban az etetődobozok alatt. Szpéróék rá se… Legföljebb Samu ordít vele…” Így „alakult ki tehát” a Nagy Négyes, írta a felügyelő. A fogfájásom egyre elviselhetetlenebbé „vált; a Bulmárium” néhány nap múlva költözött a sógoromékhoz, Buda északi „határába, zötykölős” teherautón vittem, a gyökér teljesen „begyulladt. Új” polcok kerültek a lakásba, hatalmas tömbök, mint egy „szuperpolisz épülményei”, álltak göngyölegeikben. Kétségbeejtő „állapot: emelgetni” a polcokat, közben a gyökérhártya őrjöngött. Mi „legyen? Emlékszem”, írta a felügyelő, ahogy ott ültünk „kétségbeesetten (s ők” négyen nagyon jók voltak, nyitott ablaknál a „kalitkákban), mi” legyen? Lerámoljuk a régi „kis” polcot (legalább „1500 könyv stb.), tegyük” át a megfelelő falra, rakjuk be „mennyezetig az íróasztalommal” szemközti sarokba az új polcok 3/4-ét? Négyórai „meló. Gyökérhártya, írta” Tradoni. Minden „átforog, mit fognak” szólni Szpéróék? Így lett, nekiláttunk. Remek munka „volt! Estére” meglett, rend volt – a mai rend formája! – a belső „szobában, így került” a gally is a végső helyére, ahonnét már csak „Tilivel a dobozba”, végül. ACIKO az új polcon kapott helyet, onnét világít ma „is. Szpéróék a változást” remekül elfogadták stb. „08. 14. kedd. Reggel: igen tökéletes, kecses repülés (Abos). Elkapja a Gólem rúdját… a képeket, mindent végiglátogat. Itt is beesik valahova, persze, a Medveszekrény mellé. – Igen kényelmesen ébredő kismadár. Hatkor kezd szétnézni a kaliból… Csippant néha a többieknek, de erről is letesz, akár a szárnyrázásról. – Talán hímveréb lesz. – De nekünk nem rázza a szárnyát ő sem, Szpéró volt az egyetlen, aki kérőleg nekünk rázta a szárnyát. Szpéróval a legtökéletesebb a kapcsolat. – Tört magvakat eszik Abos! Szinte magától, a csipeszről. Zabál, fal! Kedves kis fej! Sajnos, el kell engedni. Rajongunk érte, persze. – Óriási kakik, jók! – Este: kis repülés, neki a fürdőszoba ajtajának.” (Ahol ma „Tili képe”, az elúszó „egű, nyüzsgőpontos” kép lóg. Az az ajtó már használaton „kívül. Régen” a kicsi Szpéró várt minket ott, szárnyrázva, ha L. nem „óvatosan nyitja” az ajtót, agyonverhette volna!) „Szpéróék jól! Tili annyira kedves, régi madár már itt nálunk! Moll lény! – A kicsi: csimpaszkodik az ujjunkba. Falja a reszelt répát! – Búcsú a Bulmáriumtól! Hiányozni fog sokaknak. De viszontlátogatjuk! Furcsa: lent a kocsiban fekve látjuk! Négyzet alakú volt! Itt téglalapnak hittük!” Stb. „08. 15. Nagy repülések (Abos), a konyhában szökik meg ő is, de megfogjuk. (Bár a mázsás konyhaszekrény mögé is igyekszik…) – Zűrös napok, szegény apámmal is… 08. 16. semmi. – 08. 17. péntek. Samu születésnapja. És végig kaliban tölti. Hozzák az új polcokat stb.” – „Juszuf lett a kicsike neve, Abos helyett. – A kalitkában riadozó, ha benyúlunk hozzá.” (Ilyen is maradt.) „Átalakult a belső szoba. De maradt: Aciko (így, kicsivel most) barátságos fénye, Szpéró barna függeszkedős képe, a földgömb, a filó, az odú. Meg én.” – „08. 18. Juszufka repül a nagy szobában. Rögtön fel a polcra.” (Mint manapság is.) – „Kér magvakat. Nagyszerű kinti veréb lesz belőle.” „Szpéró kicsit tartózkodó, de én vagyok a támaszpont. Repül a két szobában is. Tilinek felkínáljuk nagyobb repülésre a nagyobbik szobát. Ismeretlen neki a tér. Érthetetlen: neki a függönynek, koppan. Tátott csőr, ijedelem… Szpéró oly fegyelmezett! A kalitkában éli az életét! Homokfürdő stb. – Juszuf a beszórt keksztörmeléket eszi. De: hisztizik a kaliban a közeledésünkre, mihelyt nem éhes. – Hat napja neveljük. Közben elmúlt a nyár. Így járunk fel a hegyre. Borúsabb idők. Milyen lesz az elengedés??” – „Nagyon elmaradtak a fürdéseik, sok volt a Juszuf-gond. Gyorsan a tálat, főleg Tilinek hiányozhat. Enyhe kapkodás.” – „Juszuf trükkjei: odúkat fedez föl a karnis felett, a nagyobbik szobában. Mászhatok fel, kiszedni. Makacsul és melegen lüktet ott. – Repked! – Szpéró és Tili: barátnék. Üldögélnek a vázán, a gally alatt, a régi polcon és az új helyen! – Tili teret téveszt eleinte, 2 és fél vad kör, belerohan a polcba, kicsit riadt. De nagyon kedvesen jön ránk, csipegeti a hajunkat stb. S egyszer ott tollászkodik – egészen vékony nyakkal, ellenfényben – Szpéró kaliján.” – „Szpérót sose hagyjuk itt, mondja a L. – Mennyit sírna. Most is sírt, amikor későn jöttünk haza. – Holnap újra felmegyünk a hegyre fűért. Ó, az az emlék! Mintha a nyár mérlegnyelve lett volna, sose lesz olyan megint. Április óta nyár volt, tul.képp. milyen hosszan. Mekkora szomorúság fog el, s miért? – Juszufka vándorútjai. – Szpéró állandó, igen fontos helyei most: lámpa, barna kép, zongoraszék, földgömb, kalitka, filó, váza, én. – Nézem a vöröslő fákat. Furcsa lesz, fájó, ahogy Juszufkát elengedjük. De hát Jelsán egyszer valami cseresznyés üveget is olyan nehezen dobtunk a tengerbe… meg kellett válni tőle… viszont…?! – Mégis furcsa lesz. Hogyan történik majd? Ez a rendje? El kell zavarni? – Visszaemlékezem arra a kis mazsolaszem-madárra… jobb, amikor a fárasztó felnevelés áll az ember előtt, mint az elengedés, az úgynevezett megkönnyebbülés. – Még fénykép sincs róla! Rossz a vaku. A kaliban Juszuf vadul veri magát, de este akkora szemekkel néz!! Mit akar? (Semmit?) – A vedlő Szpéró nehéz repülései. – Tili térintelligenciája nem azonos a verebekével. – Hallgatok egy szomorú zenét. Szpéróra gondolok. Milyen lesz, ha nem lesz? Ez elszomorít, nem is jó szó. Olyan furcsa az egész. Lásd: Chandler, Hosszú álom. (Oly mindegy, hol nyugszik az ember, ha meghalt…) Ez a dolog Szpéróval… olyan titokzatos! Újra meghallgatom a számot. – Ma látom újra: egy könyv, Párizsból, Aloysiusnak van dedikálva… Különös. Eszembe jut az 1976-os párizsi megérkezésünk… nem bírok magammal a szomorúságtól. Olyan rossz lett ott is minden. Szól a zene, túl sok az emlék, ami egyszerre rászakad… (kire? Ld. Ilyen hosszú távollét, a clochard-ra… miért ne lehetne egy madárnak élni, egy madárral? De már ketten vagyunk, a L. önmagának is van, önmagában is valaki, s nem jelentéktelen, és hatások általa, belőle stb. Viszont annyi minden nem menne nélküle. Nem menne a madárral se stb. Ez az egész: egy kombinát! És bejövő-kimenő ágazatai vannak, egymást meghatározzák. Feltételekkel működik, s a zavartalan jó érzést a sok kapcsolódás kizárja…)” Most, írja „Tradoni, megint” ez: bármilyen jó „volt a tegnap este, ártalmas” (rám, erre, a munkámra stb.) Ingerült vagyok, a gépemet „fogom szétverni, akkor” óriási baj. Miért nem fegyelmezem magam? Nos, épp ez a következménye „valaminek, hogy most” reggel nem tudom fegyelmezni magam, ha félreütök stb. Talán az időváltozás is…! „Nézek ki a fákra, augusztus vége közeledik. Juszuf elmegy. Visszaemlékszem: a L. örült az első sétánknak, 1966-ban… ezt én nem is tudtam, egészen másképp mértem be a dolgot. Egyébként is: mennyire nehéz! Egy sétáról kétfélét gondol két lény. De aztán jó séták, most jók (remélem). Ma reggel eszembe jutott Kaktuszka halála… 1977 eleje… mennyi szomorúság volt. Jó, hűvös levegő. Most csak ülök. Jelsa, Selce, Párizs – az első félóra. Egy szám, akiről szól: tul.képp. Juszufka… és az elmúlt idei nyár. Nehéz döntést hoztunk… és erről csak azt lehet mondani: itt vagyunk, nem Colmarban nyaralunk. Fáj, persze, hogy most fűszedés közben mégis ilyen »colmarokra« gondolok, de… Juszuf is kb. Szpéró lehetne, ha kettőnkkel nő fel, ha nincsenek más madarak körülötte. Nagy kedvenc lenne… és érzem, nem tudok senkivel semmiről beszélgetni, mert erről nem. Irigylem L.-t, ő talán azokkal, akik között felnőtt, így-úgy tud beszélni… magáról. Én 40 éves koromra egyrészt erősen távolodom minden olyan megértéstől, amely nem »eleve ért meg«, másrészt gyakorlatilag értékelem a megértés minimumát is… – Dömiék pénzéhez – kettesek és húszfilléresek – kakaósdobozt kotrok ki a spájzból! – Világos, nyárvégies felhők. L.: jó lesz holnap fent a hegyen! Igen… – 09. 19. vasárnap. Borús idő, eső, ők komoran a kalitkákban, négyen egymás mellett a nagyobbik szobában. Pisszenéstelen csönd. – Mintha nem is lennének. Döbbenetes ez az ő csendjük! – Este: Juszufka először alszik rúdon! Erősen veri magát a kaliban, nem lehetne itt tartani, annyira veréb. – Bonyolult ügy! Tilit épp azért lehet, mert nem veréb. És mert épp csak egy keveset szorítja ki itt-ott Szpérót. De nem nagyon. S így van remény… Ma Tili: Samunál. Kicsit szembekerültek, csőrfenyegetések, semmi más. Tili hátrált, de hamar lecövekelt. – Szpéró ismerkedik a szoba új rendjével. Nagyon lapul és alszik a kezemben, az asztal alatt. Feje előrebillen. Eléggé megható az egész. Az a fél nap csend, ők négyen a nagy szobában: soha vissza nem tér. Juszufka csendje hiányozni fog.” Így indult, írta „Tradoni. De az” bizonyíthatatlan, hogy Éliás lett volna Szpéró serkentője. Régi feljegyzés: „De a 4 madár elviselhetetlen sok…” S még: „Furcsa, hogy egy verébnek kell távoznia. De a zöldikéknek is vannak nálunk szomorúan szerzett jogai…” – „Fotózom Juszufot. – Aztán már előre szomorkodunk az elengedés mikéntjén. Kölest, kenyérmorzsát viszünk, odacsalunk egy verébrajt, s őt beleengedjük. Akkor el fog tűnni.”

Éliás „1981. május” 22-én délután: jön és „jön a fehér” trikómra, írta a felügyelő; bevezetett egy „szokást a kályhánál”, nekitámaszkodom a fehér „csempéknek, ő a karomra” telepszik, leguggol, kúszik fel a „vállamra, fireg-forog, a” vállamon a hajamig, ott nagyokat csíp a fülembe, felfúrja a „fejét a tarkómon” magasra, ha az ujjammal odanyúlok iszonyúakat csíp „bele, és vigyáznom” kell a szememre is. Pár „napja még – a szürke” ing korszakában, hónapokon át most – az volt a „panaszom, hogy Éliás” hanyagol engem, s csak a felügyelőnét kedveli. Ám a „fehér szín” stb. Egalité!

Szpéró: ahogy „végigdőlök a dossziék” mellett, a piros kockáson, a

kaliban a „közelebbi fakanálra” ugrik át, ott tollászkodik, figyel „engem, tartja” a kapcsolatot!

Samu: a felügyelőnével „töltötte a délutáni” röpóra javát. Ült mellette „Bárányon (aki most” a Kockás Haveron van), ült a kezén, hasalt a „karján. Bementem, végül”, s rám is azonnal rajtolt. De ez már nem a közös idő „volt, elment” enni, s beodúzott. (Egyébként „már azon” voltam, Éliás „ellen” bevetem Bárányt, a vállamra terítem, hogy ne „jöjjön Éli”, s egyáltalán, „le lehessen” fektetni őt.

Svunics talán a legóriásibbat „fürdi életében” ma du. Hatalmasan csuromvíz. Szárítkozása „húsz perc, közben” kosztol stb. Majd a „fejünkön, váltva”. Énekel!

Pipinek kalitisztítás „lenne ma” a program. Ki kellene cserélni az alzatot stb. Nagy csomagolópapírt „hozunk be. Erre” ő: azonnal lehasal az „alzatba, a magos” tál mellé. Lapul, mint múlt csütörtökön, s még „jobban; érzi”, retteg. Elmarad a tisztítás. Majd „holnap. Most csak” infra volt, írja „Tradoni, s azt ő” nagyon szereti. Ám „komoly aggályaink támadnak. Valami” szorongató dolgot veszünk észre. (Ld. később.)

Feljegyzés 1981. május „23-án (borús” reggel): Másolok. PP nemrég infrázott. – Tradoni előző „este, a munka” befejeztével és vacsora után, kártya „előtt s közben, feljegyzett” pár dolgot. Tili emléke: fakul? (Stb. Ezeket a „dolgokat rendezi” most. Kétszersültet eszik. Isznak a napra; megkapta a Van „Gogh-ot is; egy” Klee-t stb.) Ó, nem. („Sollte doch alles gewusst sein? Ach, ich glaube, nein.” Nem szerette az idegen „idézeteket; mégis, most.)” – A konyhából benézünk „PP-hez, aki” a reggeli helyén „áll (zsúrkocsi + nagy” doboz, a villanygépemé), „és nézeget”. Persze, mondja mosolyogva a felügyelőné, hogy mit „értünk az ő” nézegetésén…?! Ebben semmi, semmi írónia. Dömi: Tradi „összes irónját” elrekkentettük, mert ha letörik a hegy, grafitmérgezés „lehet a szárnyasoknak!” – Tehát: „Ó, nem. Az újért” való aggódás „megfeledkeztet a többi” lehetséges aggódás tárgyáról (4-ük elgondolható, „bármikor fenyegető” stb. bajairól). Függönnyel vonja be az elmúlt „szorongás tárgyát a jelenbéli”. Ám ez nem vonatkozhat létére. Ennyi az „egész. – Ez itt” az én emlékezetem könyve, s „mert visszafelé nem” emlékezem rá (alig), inkább vnyők, mind vnyök (ha „visszagondolok). Nem” tréfa volt hát a vnyők, hanem egy-egy pillanat, amikor „így visszagondolva, bár” írtam közben, arra próbáltam gondolni, mi „is ez, mi volt, mi” nem; de: Klee-e valóban tudnunk „mindent? Ó, nem hihetem!” (Lefordítottam, hapsikám, mondta, és két kézre „markolta, profi” bérfordítóként, a fordítást. Csak ti ne legyetek olyan „kényelmesen zsenik. Megveregette” az egyik Bronz oroszlánsörényét.) Nem „hihetem, hogy nekem” emlékeznem kellene mindarra, ami én voltam „itt, ami én lettem” (amivé); ezért ez inkább „ők”. (Remélhetőleg.) – A „felügyelőné: Neki (PP)” igenis élnie kellett! Annyira él, annyira „akar stb. Annyira” egyszerűen igen. – Felügyelőné: Ó, a bűvös „sajt! Ott” alszik. Micsoda sugárzása lehet annak a „darabkának… – Az éjszakai” székletek jók, kemények; reggel „van, jönnek” megint, sajnos, a „citromültetvényes trottyok”. Ezeket a „tegnapi sárga” székleteket O. M. „sem érti. (Egyébként” a jövő héten átjön, „szemvizsgálatra.) Öreg” madár lenne? Szürke hályog: náluk… Különös, ritka „eset, akárhogy” is, mondja Tradoni: hogy egy majdnem vak „madár ekképp házhoz” kerüljön. Ha öreg, a mostani kényelmesebb „életmód jelenthet-e” neki többlet-éveket? Egyelőre: infrázott, odaát „van; onnét Svunics” harsogása hallatszik. Szpéró itt repül „már; írógép, mondják” Bronzék. – Feljegyzések: ahogy „PP vak, vagy inkább” nem is „ahogy”, csak egyáltalán, így (s nem „így”), vajon mit „lát az én emlékezetem” abból, ami ez itt eddig? Aki „idáig eljutott, valami” egészen mást lát; komoly arányban emlékezik az „idáig volt dolgokra; mivel” azonban jó ideje nem a „látható sorrendben íródik ez”, magam a legújabb közbevetésekre „emlékszem a” legjobban. Továbbá: „mindez” megvalósítható igen „módszeresen is, lecsiszolgatással”. Kirakni „valami nagy táblára” az elemeket, aztán „beemelgetni (ahogyan” szemközt a szállodák épülnek „stb.), mindet a helyére”, a megcélzott hatás jegyében. Akkor „majdnem teljes az összekacsintás” az „Ósavlóval (őt is” csak visszájáról látom; mint magamat, hiszen eddig csak én „voltam itt” Olvasó). – Érdekesebb akkor: a felügyelőné: nehogy „PP kezdjen az” idén tojni!! – Éliás udvarol neki stb. – Most: a felügyelőné: „PP beletojt egyenest” a hengeres itatóba! Eltrafálta azt a „pár milliméternyi” rést, alul! – Cseréljük, fejcsóválva, a polybés „vizet. – Szpéró ostromol, míg” ezt írom. Egyre a gép körül! „Víjjog. Liheg. Mehetek” a Kockásra. – Éliás tegnap meghuzigálta a „fülemet. – Fül: ha” gépelek, ha nem fülelek Szpéró „repülésére, egészen váratlanul” vágódhat a billentyűk közé. Ha fülelek „rá, nem bírok erre” figyelni itt. – Éliás „éles”: ha nem vigyázok „maximálisan, a szemembe” verhet a vállamról. Iszonyú erős; és tele „van ragaszkodással (a” fehérhez + hozzánk).

„Reggel: a Kicsit áthoztuk, repdesni kezdett. Mindig vissza L.-hoz. Éhes. A kaliban vergődik. L.-t alig akarja kiengedni a szobából, úgy kell neki a kaja. – Du. fenn a hegyen, ahol őt leltük.” Milyen sokat jártunk a hegyre, írja Tradoni. Az idén alig. „Beszórtunk neki tojást, répát, kölest, kekszet – ám teljesen kiéhezve várta érkezésünket. És a L. kezében ült, tenyeremben hasalt a nagyszobában. Simogatni lehetett a fejét. Hoztuk a kaját. Ahogy ráront…! Eszik! Szomorú, hogy éheztetéssel milyen szelíddé válnak… Telezabálta magát! Ekkora bögyöt?! Előbbre lóg, mint a csőre. Hasal, lapul, bújik.” Ezt Éliás ma „is megteszi”, esténként, írta Tradoni. „Billegetjük az ujjainkat, ő jön, és lágyan harcol, odanyomja a hasát az ujjbögyeinkhez. A fotelon, a vállamon. Samu is kijön ekkor a vállamra az odúból, rácsattog Juszufra. – Hát így állunk. Kis összecsapásunk fűszedéskor. Tili és Szpéró békésen. Tili a vállamról is leszorítaná Szpérót, de Szpéró visszacsattog, és én is közbenyúlok. Tili egyébként olyan kedves és szerény »kültag«. Békésen megvan, már berepülte az új polcot. Sétál a fejemen, kezemen ül. – Szpéró nagy hasalásai stb. – Szép nap volt. Fájón gondolunk Juszufka közelgő búcsújára. L. is rajong érte. Apám nem is tud a két utolsó madárról; kifogásolná stb. Talán. Nem érdekelné igazán. Juszuf: el kell engedni. De hát kinti madárnak született, s mi csak megmentettük. Lehetőségek (séta közben beszélgetünk): ki hal meg elsőül: Szpéró? Samu? Tili? Ki él majd a legtovább? – Juszufka még nem erős; csak pontosan repül; és nem tud maga enni (az, hogy az ujjunkról csipeget, kevés). Kalijában, távozásunkkor, hisztit csap – a legrosszabb vélemény. Hazaérünk és lelkendezve fogad minket – a legkedvesebb barát! Sétánk: mintha külföldön járnánk. Ahogy visszagondolok a tavaszi mászkálásokra, az: szinte egy másik ország. Az utcák rendszere… olyan régen jártunk erre, éveken át elkerültük ezt a negyedet… külföld. S ők közben mégis itthon. – Milyen ősz lesz? (Neki…) – Tili meghitt sétái a kalitkákon.” Tradoni ingerült „volt. Fárasztotta” a másolás, sok „volt a zűr, hiába” lehetett volna végre „nyugodt”, megviselték a… Ment reggelizni. Egyek-e pirítóst, „tűnődött. Tegnap este” sok volt a tészta. „Tili fantasztikus füttyhangjai. Hallgatózom: a székem nyikorog? Nem! Ő füttyög! Később áthalljuk a nagyobbik szobába. Az ő kis füttyhangjai. Különben főleg a ti-li-li van. – 08. 21. kedd. – Fantasztikus nap velük. Juszufka már reggel: az ágyban, a kezemben!” Megérkezett G.; délelőtt „ért rá. Tradoni” ezt írta fel a Füzetbe, aztán: Nagyszerű másfél óra! G. tökéletesen elégedett „Szpéróval; semmi baj! Hozott” lisztkukacokat, Szpéró nagy étvággyal elpusztított „kettőt. G. Samut” is megcsodálta, remek „színben (színekben)” van, tavaly óta pompásan kiszínesedett. Az idő „is kellemes, írta” Tradoni, és G. látogatása jól feldobott minket. Újabb „tapasztalatok: a hangyatojásnál” vigyázzunk a száraz tartásra; a túrónál a „teljes frisseségre” stb. Sokat beszélgettünk arról: hogyan „tovább. Reálisnak” látszik ez a változat: elutazni jövő ősszel „mégis, és Szpéró” mellé addigra „esetleg újabb” zöldike tojót szerezni, bizonyára akad kipottyant példány a tavasszal. Vagy, kérdezte a „felügyelőnét Tradoni, esetleg” mégse fussunk a „zöldike-képzetünk” után, és válasszunk valami kisebb, ekképp biztonságosabb „madarat (aki nem” támadja Szpérót semmiképpen, csicsörkét például)? Sok „függ a véletlentől” is, ám ez talán „irányítható. Tény, hogy” ráérünk még, az idei nyarat Szpéró rendbehozásának kell „szentelni. A jelek” biztatóak! Tradoni visszatért a tavalyi „Füzethez. Juszufka” kezes, erőszakos. „Nagyon együtt volt ma velünk ez a kismadár!” S egy bekarikázott „nagyon”. Emlékszem, mesélte G.-nek Tradoni nevetve, Éliást (akit akkoriban Juszufnak hívtunk) nem akartam (volna) elengedni, de azt hittem, feleségem el akarja (engedni), ő viszont úgy gondolta, fordítva áll ez (és megint fordítva stb.). „Írógépemen volt, a fordításaim polcán, rajtunk, a villanykályhán, azon a grafikán, amely a hegyet ábrázolja, ahol találtuk” stb. „A kezemben aludt volna éjszaka!” – „A feneke még mindig tollatlan!” – Ez mentette meg, mondta nevetve a felügyelőné, lehetetlen volt elengedni. Hívtuk nap mint nap a meteorológiai intézet állomásait stb. Milyen idő várható (egy kis veréb elengedéséhez, tette hozzá Tradoni). Remélte, a Füzetben jó részletek lesznek az elengedéssel (itt-tartással) kapcsolatban. Augusztus 22-én szerdán: „ma is nagyon velünk! Ragaszkodó! Három másik madarunk: ma is annyira rendes! Mintha örök életükben kalitkát laktak volna, olyan türelmesen veszik. – A kicsi: reggel ott alszik a kezemben, az ágyban. – Már salátázik, törött magvakat is eszik, töretleneket is a kalitka alján. – Juszufka a L. válláról elkergeti Szpérót! – Mi lesz vele??” – „Ma írtam A panasz c. darab részeit, erről. Elengedni, nem engedni, ki az bennünk, aki elengedi? G. is, Erland is (telefon) az elengedés elzavarás jellegéről. Fájó és nehéz művelet. Augusztus huszonharmadikán Juszuf még kezesebb volt. Tojást már nem evett. Tömérdek salátát falt. Remekül ürített.” „Tegnap odanyikorgott Tilinek, mint mamának. Rá akar repülni Tilire! Tili utálja!! – Jön és jön (Juszuf): írógépemre száll. – Szpéró utolsó fehér evezőtolla a kalitkában! Nagy vedlés. – Tili du. otthonosan gyalogol a padlón…” Mi ez, kérdezte Tradoni. A padlón „is járt? Hiszen…?!” Ennyire megváltozott volna aztán? – „Tili: nagyokat dalolt. Ő egy olyan jó szándékú kismadár, csak önveszélyesen zúgva röpül. – A fején most jön a haj! – Részt veszek a kalitkamosásban. Élvezetes!” (Egyszer!) „A kavicsok, a tálak stb. annyira ismerősek. Ezek az ő csekély tárgyaik…” – „Juszuf este a nagypolcon. De leszedem. – Mi lesz vele? Már most elkerget mindenkit! – 08. 24. péntek. – Valaki magához venné? Erland? Talán… – Tili hátára ugrik (Naspolya, ez Juszuf új neve). Mindenkit megkerget. – Tili újabban a saját kalitkája tetején is(!). – Naspolya a legközvetlenebb! Elzavarni??” – Augusztus hátralévő napjai tanácstalansággal „teltek. (S közben apám” ügye. Egyre romlik az állapota, de még akár egy „keserves évtized is” lehet, neki keserves, nekünk keserves.) „Du. 4-től: Tili ott hasal Szpéró kaliján, fejét a szárnya alá csapva alszik! – Szpéró nappali alvása, fél lábon, szárny alatt a feje. Rég láttam tőle ilyet… – A kicsi a kalijában, salátázik. – Volt egy pillanat, amikor egyszerre hárman aludtak: Samu odaát! – Talán Szpéró elfogadja az új polcot. Viszem őt ACIKÓ-ra. – Tili továbbra is alszik. – Tili délután 5-kor a kezemen alszik! Olyan közel került hozzám újra!! – Gyönyörű tollai vannak! Sárgás-olajzöldes árnyalatok, barnák. – Ma: a gépre borulva én is elaludtam. Arra ébredtem, hogy Szpéró a nyakamban hever. – A kicsi: mindkét békés madarunkat megkergeti. El akarja adni magát? Tili azonban eleve sír tőle stb., feláll a fején a toll. – Szpéró is menekül előle. Naspolya egyszer majdnem rácsapta Szpéróra a kaliajtót, egyszer nekikergette Szpérót a kaliajtónak. – Mégis az elengedése mellett vagyunk…” Tradoni itt kihagyta véletlenül: „De annyira kedves.” – „Megbeszéljük, hogyan (engedjük el). Itt és ott: autóveszély. Másutt: emberveszély. Ha aztán másnap lemegyünk, s »egy veréb hozzánk jön, megismer minket«, örökre hazahozzuk. Ennyin múlna az egész? Muszáj akkor elengedni? – De ha itt tartjuk, rémes (a többi madárnak; sok). Viszont annyira kedves. És este oly feszülten ül a rúdján a sötétben, nem alszik. Néz, gyönyörű nagy szemmel, feszülten, okosan. Mi legyen? Mi van? ÉRZI? Ugyan! (Mégis?) Benyúlok hozzá, kezemen kapaszkodik, bár eleinte nem akarja elengedni a rudat. Aztán a kezemet nem akarja elengedni. Végül lerázom: felemelt fejjel és szétcsapott farktollakkal ül a kali alján. Majd: fel a rúdra. Ráhasal. Nemsokára: hátracsapott fej… – 08. 27. hétfő. – Kis összecsapásunk, kettőnknek. – Tili: kedves madár! Sziszegve kergeti el Szpérót a víztől. Aztán a kicsi őt rohamozza meg Szpéró kalitkájának tetején. Ledönti a lábáról, Tili a függöny mellett a kali mögé esik. Majdnem baleset!! – De a Kicsit is nagyon szeretjük, sajnáljuk. Mi legyen? Megható az esti létezése, a kis rúdon. Úgy ide húz. Mindene megvan. Hm. – Samu szép tollazata!” Ezt dicsérte ma G.! Szpéró is a régi, írtam (másolja Tradoni). – „Tili mély kedvenc lett! Szelíd kis vendég. Fejemen, gallyán. Szpéró első útja is a fejemre vezet ma. – 08. 28. kedd. – A kicsi mindig átjön reggel a nagyszobába, repülhetne, de csak álldogál, eszik stb. – Délben, párás időben, fel a hegyre. Fűszedés. Látjuk Naspolya népét. Nehéz a szívünk. Igazán nem ragaszkodunk egy negyedik madárhoz – de vele mi lesz? Még mindig megy itt a madarak után. Ez kint is előnyös lehet neki. – Este olyan gyengéden nézzük őt. 5-10 fok kint. Ezért is félünk. – 08. 29. szerda. – Ma reggel is erről beszélgetünk. Süt a nap stb. Mi legyen. Annyiféle változat. Nem nagyon maradhat. Nincs hely. Hím madár, Samu nem tűr senkit, Szpéróéknál ő dúlná föl a nyugalmat. De olyan megnyerő lény. Üldögél éppen a karnison.” Egy levél volt a Füzetben: „Tili rágta le”. – „Este: összecsapásunk. L. az édesanyjáéknál. Csak én vagyok itthon. Apám szerint nem kell annyira hevesnek lennem. Apámmal rendeztük a »félreértés« ügyét, de azért az ilyesmi már nem jó. Szerintem: apám szívesen hibáztat engem, bár erősen ragaszkodik hozzám. Bonyolult. – 08. 30.: rém álmos ébredés. – Újra mindketten itthon. – Naspolya megfürdött a belső sárga táljában, a kalijában. – Samu odújánál kétszer összeverekedett az odú gazdájával! Ó! – Samu ráordított, mutatja, ki ő, de a Kicsi felveszi vele a harcot. Összecsapás, Samu megvédi az odút, de a földön köt ki, a Kicsi a tapasztalatokkal a polcra repül el. Nemsokára legyőzné a gyönge Samut. – Szpéró du. Naspolyát csattogva riasztja el (pl. a kosár rúdjáról). Tili fél a kicsitől. Mi lesz? S mi lesz vele kint? Nem amit mi érzünk, nem az a gyötrő, de ami tényleg lesz vele.” Valahogy ez volt Tili után is, írta a felügyelő. Nem az, amit mi érzünk, de hogy ő nincs többé. (Keletietlen felfogásom! tette hozzá.) Olyan otthonosan ül fel a nagypolcra… elzavarjuk a háztól? Viszont olyan élénk, megélhetne kint, jobb lenne neki. És a többiekkel itt túl élénk. „Dömi: Vajon túlélénk lesz-e kint is? Két dobókocka érkezett a házhoz, a L. vette. Dömi: Kidobjátok? – Még, Dömi-mondások: »Dugonics Titusz – Dugonics Berenisz!« – A kicsi: már nem jön annyira hozzánk, de változatlanul kedves pofa! Bodros a fején az apró toll. – 08. 31. Tili 3 hónapos!!!!!! – Rendezgetem a Medveszekrényt. Velük nincsenek ilyen gondok. Mennyi mindenünk van! Vigyázni kell! Ezek a dolgok legalább pár évtizedet éljenek meg itt a világon… – 08. 31.” (Tévesen kétszer is elkezdtem a napot! írta Tradoni utólag.) „Nehéz… Kora du. elhatároztuk: elengedjük! Érdeklődés a meteorológiánál, jó idő, csak hajnali 7-12 fokok. Némó, szegény, neki milyen ideje volt? Némó emléke is gátol. Fényképeit nézegetjük. Merrefelé járt a lakásban. Fogorvosom(ék): talán megtartani! Miért vennénk magunkra ilyen lelki terhet… az elengedését? Valahogy csak meglesz az a madár a másik három mellett. (Nagyon rendes emberek, véletlenül ők is, dr. Ö.-ék; cicabarátok; mi ugyan nem vagyunk cicabarátok, de azt, ahogy ők szeretik a macskákat, a legnagyobb tisztelettel nézzük, értjük, írta Tradoni.) Erland se beszél rá az elengedésre, talán G. se (nem tudom, beszéltem-e vele, írja Tradoni). Itt már összekevertem a Füzet adatait az emlékeimmel, írja; nehéz hiteles”-t írni.(”).

„Elég nagy megrendülés. Mintha az élet eddigi összes szép és fájó búcsúzásának a foglalata lenne. Micimackó-Pooh: hát megcsinálod a valóságban az én könyvbefejezésemet? Még jó, hogy este van egy Maigret felügyelő.” (Vajon én, írja a felügyelő, jelentek-e valakinek „is egyszer ilyen” könnyebbséget, azzal, amit „írok; az lenne” a legjobb.) „17 óra 15. Naspolya a polcon. Utoljára…?” Tradoni: Hogy lehetne „őt akár most is” elzavarni a háztól (1980 júliusában; mert „ráfogjuk, hogy Szpérónak” miatta van ez… G. szerint sem „ilyen egyszerű!); a felügyelő” mindenkit megnyugtat: bármi történik „még a könyvben, nem” az, hogy Samut vagy Éliást elküldjük a háztól! „Ahol még madár se járt, olyan helyen volt most a Kicsi: a régi barna polcról kiálló lemezeken…” Aztán, egészen Tili „haláláig, ott aludt”, már Éliásként, egy nagy dobozon, talán az írógép „külső dobozán, Tili” második kalitkájában (a küszöbösben). „Eszembe jut minden emlékem Vele. Ahogy hétfőn a Bulmárium alá bemászott. – Egy pillanatra ők hárman Szpéró kaliján. Naspolya Szpérót mint mamát követi, de Szpéró már álmos. – Naspolya elalszik a nagypolcon. Betakarom a kezemmel. Simogatom. Ül a tenyeremen, tottyant; repked, befogom. Du. a fejemre is szállt, áthúzott a hajam felett (mint Némó; mennyi emlék…) Kérdések Erlandhoz: 7-12 fok nem lesz baj? Hogy fog inni? – Oké, de vigyázni az átmenetre. (Jó vicc!) – Most, Maigret klasszikus padon üldögélője után benézek hozzá. Bal lábán áll, a konyhaajtó felé néz, a szárnyas ajtó felőli rúdvégen. »Nyitva« a szeme, de »alszik«. – Utoljára itt. – NEM HELYESLEM AZ ELENGEDÉSÉT! – De mi van más? – S oly élénk! – Persze, kezdi megismerni a terepet. Egyszer Szpéró odújánál is járt…” – „09. 01. SZEPTEMBER. Szombat. 6-kor ébredek. Áthozom őt…” Tradoni izgalmat érzett. Ez a jelenet is megint „élt”. – „A reggel története: Áthoztam. Kiengedtük. Kevés repülés…” Bár tudta (persze), hogy nem engedték el, attól ez még mind egy elengedés előzménye volt! „Sirattuk. Mi legyen. Ide-oda. L.: Hát maradjon egyelőre… Én erre: hogy miért nem lehet! L. felöltözött. Én még szürke ingben (ebben járok itt most). Visszük a hegyre, a Zalatnai utcába, ahonnét hoztuk. A szerencséje (szerencsénk) az volt, hogy nem hagyta magát a konyhába kivinni a dobozba. (A L. készített neki egy »szép kis dobozt«. Egyfajta vágóhíd ez is!! De ha hagyja magát, ha betesszük a dobozba, ha nagyon tiltakozik, annál vadabbul tesszük be… minden ilyen dolog lélektana… hiszen ahogy képesek vagyunk egymást bántani, ahogy képes vagyok ráverni az írógépemre… A L. akkor azt mondta, maradjon!! Dédelgette: Maradj…! A Minyu keres neked majd jó helyet. – ÉN LENDÍTETTEM VISSZA, HOGY ELENGEDJÜK! – Most: betettem a kalijába. A szokott helyen, az ajtónál, egyen. Eszembe jut megint a gyakori kép: vágóhíd, riadt állatok… L.: csak esne legalább, nem kéne döntenünk. – Fáj, hogy elmegy. És valahogy azt is érzem, ahogy maradhatott volna. Nem volt bennünk az jól, hogy maradjon. Rosszul egészítettük ki egymást ebben: bizonytalanság. A L.-ban az én óhajom, hogy maradjon, bennem a L. józansága, hogy elengedni. Maradhatott volna! Ahogy a kezünkben lapult, bújt, vállunkon hasalt. Épp ma! Érzi? Most: eszik a kali alján. Szpéró folyton menekül előle. A józan ész is az elengedést javasolja. Hiszen azt se lehetne bírni, hogy állandóan zűr legyen a madarak között. Mégis: üresség! Rémes lesz betenni őt a jó kis úti dobozba! Eszik. Salátát. Élete utolsó salátája.” Tényleg, hogy a francba „élt volna” meg kint? S megtudtuk később, írta Tradoni, hogy azon a „környéken, pont” abban a szép kertben, ahol sok veréb tanyázik, nem „szeretik, sőt” bántalmazzák „is olykor” a verebeket. Macska, ragadozó stb. őt vitte „volna el az” elsők között. – „Már a barátunk. S elzavarjuk!” – Milyen jó érzés volt „ma G.-vel” ez a józan beszélgetés. G. nagyon rendes „ember. Ahogy” megtárgyaltuk: idén „csak legyünk” rendben Szpéróval, és jövőre „segít valami” kipottyant-ügyben. Ez jó tudat!! Valami „biztonság. Ezért” vagyok olyan érzékeny erre az egykori „elengedés-részre. Közel” van hozzám – az ellenkezőjével. Azzal a tudattal „lehetünk az őszön”, a télen, hogy tavasszal valaki jön hozzánk. – „De hátha boldog lesz kint… Pillanatnyilag… de hol lesz neki ilyen terített asztala, lakása stb. Némót hogyan bírták elereszteni ismerőseink? Pedig ők is nagyon rendesek. Csak nem illett az életükbe egy állandó házi veréb. – Salizik: kimegyek a szobából!!” – Most „nagy-nagy bekarikázás” jött: „Aztán mégsem engedtük el őt! Bár gyönyörű az idő. Ld. négy oldallal előbb: Ha egyszer bekerült volna a dobozba, valami cselekvési düh jegyében csakazértis elvittük volna! Írtam: a kicsinek a kalija negyedóráig a Tilié helyén…” (!?!? Jaj!) S az alacsonyabbik „ajtaja épp” a filóba nyílik?! „Gyönyörű fekvés, eszményi egy madárnak – s oly kevés ideig van így! – A nagy ellentmondás: elengedni – a bizonytalanba. Ahogy nem lel ennivalót, nem bír repülni a többivel, pár hét alatt itt teljesen elszokott a kinti világtól, nincsenek jó reflexei, nem tud manőverezni a szélben stb. Holott: amikor elengedjük, boldog! Örül annak, ami estére (éhség; hol aludjon) a legkeservesebb csalódása lesz. – Szépen telt az idejük 13 óra 30-tól 16 óra 30-ig levegőzve. – Itt engedjük el holnap a ház előtt? Mert jól etethető? – De: macskák! Autók stb. Kutyák. – 16 óra 30-tól: hármasban itt nálam. Bírható-e? És Szpérónak bírható-e? Nem Szpéró iránti »hűtlenség-e, hogy Mufit« (akkor ez volt Éliás neve) pártoljuk? Nem az egész téma fáradt-e el bennem? Mert Mufit eleve képes vagyok elengedni? (Két ellentét…) – Szpéró a vállamon. Mufi fürdik (belegyalogol a vizes tálba, kis szelet üt, ez megüti lábamat, ahogy odaszáll). Alaposan megfürdik. L. beteszi a kalijába, vizesen. – Büszkén áll a bal alsó rúdon. A nagypolcon Tili elé hasal, sír neki, hogy »akarok valamit«. Lefektetjük. Fél lábon, később, ahogy nézem, lassan hátracsapja fejét. Vörösül a feje. Kis hím madár.” – „Szeptember másodika, vasárnap. – Szombat este írom, már előre: elengedjük! – Úgy ébredtünk, elengedjük. – DE NEM ENGEDTÜK EL! – Ébredés háromnegyed hatkor. Vekkerre. Nézem őt. Ugrál. Lassan áthozzuk. Nyitott ablak, ragyogó idő. Kint 21 fok. Még hűvös árnyak a parkban. Látjuk a verebeket a bokorcsoportban. Elengedni: hogyan. Nézzük a fejét. Vörösül, nem vörösül? Nézzük: a feneke meztelen. S ragacsos. L. dönt: ilyen csupasz fenékkel nem lehet kiengedni. Összefázhat éjszaka stb. Nincs is odúja, minden. MARAD!! – Már nem billentem a dolgot menésre. Ő: nézeget. Persze, kifelé is. Most: 4-en levegőznek. Mi: szuper-búcsúséta! Köztünk: kis feszültség. Mindenesetre: ő – maradt! Keresünk neki helyet, persze, valakinél. Reggel és este repül, nappal kaliban lesz, Samu szobájában. Szokja meg, hogy esetleg kalitkamadárként kell majd élnie. Nagy sétánk: a hegy! Ragyogó meleg idő. Fűszedés – szédüléssel. Zalatnai utca, kert, verébélet. Ha most velünk lenne, elengednénk” (jól tettük „volna-e, írta” bele Tradoni pótlólag). Aztán már ez itt „is volt: a következő” oldalon: „De jót tennénk-e…? Vödör víz, beleeshetne; repülni tud-e, ilyen szélben? Most már biztos: hétfőn nem engedjük el! Mi lesz? Megtárgyaljuk, hogy emberhez nem adjuk!! Úgy hozzászokott az itteniekhez. Az ő kalija állt a legmagasabban! Kiengedtük a szobában Tilivel és Szpéróval… békésen voltak. És hasalt a vállunkon, a kezünkben. Szpéró hasalásai. Tili: repül, mint egy túrógombóc” (itt mondta tehát ezt a L.!) – „L., fent a hegyen: hát nem furcsa, hogy Szpéró egyetlen tájat se ismer?? Csak a füveket, a tájsűrítményt! – Szép, nyugodt lefekvés. Rázárom a kicsire az ajtót, mondom: ma már nincs szomorú elköszönés… Tágabb a világ, egyszerre! Ekkorákat lehet nyerni!! Játék nélkül! – Ő: kiszökken. Aztán békésen alszik. Kalija ajtaján már ki-be jár. – Esti nagy sikerem: Samut a kezembe tudom hasaltatni. Le is fedem a másik kezemmel!” Mennyit szelídült, változott azóta Samu, írja Tradoni. Most? Megfürdik a hajamban, hasal a L. kezébe! Ott liheg stb. Hasal az én kezembe is! – Szép volt a sétánk a fogaskerekű végállomásához – s tovább. Bor, pogácsa, füvek. Az Istenhegyi úton le. És L. majdnem kitöri a lábát! – Köztünk megint feszültségek, de: a madárka marad! – Hátha nem lesz vadóc! – Most hát eldőlt az ő sorsa is! Három veréb hat szemmel + egy zöldike. – „Szeptember 4. kedd. – Függönymosás. Ők: mind kaliban. Szpérónak nem tetszik. Rossz idő lett! Esős, hűvös. Megöltük volna a kicsit az elengedéssel. Cliff Christie könyvében is ez áll: tisztességgel elaltathatjuk őket (örökre), de ha elengedjük őket meghalni, nem szép! – Itt: Naspolya (Mufi) bejár Szpéró kalijába, nem lehet kiszedni. De kijön. Tili kedves! Ő is bejár, de rá lehet szólni. – Lent a szőnyegen: Szpéró a lábamon. Megvagyunk jól, a kisebbik szobában: 2 veréb + egy zöldike + én. Fürödtek mind! – A kicsi neve: Jeromos! Vadul eszi a salit. – Tili kedves nagy alvó: bár bent járunk itt, hátracsapott fejjel alszik. – Jeromos hisztije este, csak nagy hajkurászás után lehet befogni. Kezdődik?! – 09. 05. szerda – Héttől háromig négyen kaliban! Ablak is csukva, csak egy függöny elhúzva. Szpéró egyszer hisztizne, átölelem a kaliját, elcsendesül. – Tili és Szpéró jól együtt. A kicsi megzavarja őket. Juszufka csak lefekvéskor hagyja megfogni magát (L.-nak). De: kedvesen hasal asztalomnál a szőnyegen, bemegy mindenhová. – Hűvös idő! Ő már megmenekült. – Samu el ne vaduljon szegény, mondja a L. Foglalkozni kell vele. – Este kicsit a tenyerembe venném; épp hogy hagyja. – Este: közepes Maigret. – 09. 06. csütörtök. Tili még jó is lesz Szpéró pajtásául, egy év múlva, ha elmegyünk utazni! – Este: veszély! Elfelejtettem Szpéróra rácsukni a kalitkát! Ha Samu után már ablakot nyitottunk volna…! Egyébként szép délután hármasban. – A túl sok madár veszélye volt ez már, ez az ajtó be nem csukás. – Este: nem szabad itthagyni őket soha. Üres lenne minden Szpéró nélkül. – Tili a fejét hátravetve alszik. Szpéró nélkül a madarak se madarak itt. – Samu magányos, Tili csak biztatásra közeledik. A kicsi vad. Szpéró az igazi madarunk! – 09. 07. péntek. Kalitkában 15 óráig. Utána: Tili, Szpéró velem. Jeromos (Éliás!?) Samunál. Csaknem: összecsapásuk. Du. 17 óra: Éliás a L. kezében lapul! – 09. 08. szombat. – Remek nap. Fenn a hegyen. Abos utca, át a névtelen lejtőn, Álom utca, Zalatnai utca stb. – Itt leltük őt! Itt lenne (? dehogy lenne, rég nem élne) a sok kis veréb között? Vagy itt lenne, ha elengedtük volna, s valahogy megél? – Egy kutya feküdt bele a tetőn a csapból csorgó vízbe, kis mélyedésbe, utánunk. A víz tovább csorog, a tocsogósban nagyon zöld, dús, húsos füvek nőnek, kalászosak, Tili kedvence.” – Az OT/XVII „nyolcaddöntői igen” izgalmasan alakították a Tornát (lehetőségeit). A nagy „egyéni (hogy” fölelevenítsük, írta Tradoni) a XVI. után így állt:

Ez volt az „élmezőny, s a lehetséges” üldözők társasága.

Mármost a XVII. nyolcaddöntőjében győzött

Kaktusz/Certo

A.A.A.A.

Martin/Szpéró

Ara/Trafik

Ullsteinék

az üldözők „közül. Papsi/Samu/Némó” és Palmer ebben a Grand Prix-ben pihent. Vereséget „szenvedett Lipton!” (A nyolcakból csak ő!) Ezzel Lipton 35 pontos (és eddig az „indexében egy mínusza” volt, mert egy döntetlen után ő „jutott tovább, most” Ullsteinékkal a döntetlen „után Lipton” veszített; ez így volt: Kaktusz/C nyert az első „meccsen, így 28 + 2” pontja van, s még 3-at szerezhet, a negyeddöntőben „Méziékkel játszik; A.A.A.A.” kalandosan győzött Fülöpke ellen, először „műhiba történt” a meccs kiírásában: mert Fülöpke – A.A.A.A.-nek írta a „felügyelő, holott” A.A.A.A. – Fülöpke volt a helyes, így az „eredeti 5:6-ot” megsemmisítették, s azért nem írták „megfordítva Fülöpke” javára, mert a dolognak lélektana is van, s nem ugyanaz „lett volna, ha” más más, a nyíltnál pl., ahol Tradoni „eleve A.A.A.A.-ék javára” bonyolított enyhén, az újrajátszást valós „körülmények között 11: 0-ra” nyerte A.A.A.A., így a „6: 5-öt írták a” javukra, tehát mintha mi „sem történt” volna, vagyis azt jegyezte „fel azért” a felügyelő: A.A.A.A. 35 ponttal utolérte és „lehagyta – jobb” indexe révén! – Liptonékat, de Liptonék még „játszanak, utolsó” párban Ullsteinékkel; akkor Martinék is nyertek, nekik „30 + 2 pontjuk” van, s még 3-at szerezhetnek, épp „A.A.A.A.-val játsszák” a negyeddöntőt, ha A.A.A.A. nyer, most már, Liptonék veresége „után pontelőnnyel” vezet, ha nem, Szpéróék akár holtversenyes élbolyba „is feljöhetnek”, ami pedig Ara/Trafikot „illeti, szoros” meccsen nyert Bárányék ellen, s a negyeddöntőben Ullsteinékkal „került szembe; Ullstiék” így nyertek: Liptonék kerültek „előnybe, Ullsteinék” csak laptöbbségben bízhattak, lett négy „poénjük, és lapegyenlőséget” harcoltak ki; a megismételt „meccsen Liptonék újra” vezettek, ám a végén Ullsteinék enyhe lapegyenlőségre „tettek szert, s ez” – 3 poén – a 3 ászpoén társaságában győzelmet „hozott; Liptonék” a mínuszukat itt plusszal egyenlítették, „s A.A.A.A.-ék” csak a több Grand „Prix-győzelemmel” vezettek „előttük; üldözőnek” számított még Palmer „is, aki a” XVIII-ban épp „Liptonékkal vívja” a nyolcadot, míg „A.A.A.A.-ék ott szabadnaposak, ám” Liptonék a XIX-ben, Martin „és Kaktusz” a XX-ban „pihen”). Az utóbbi „évek egyik legszebb” Tornája volt ez! Mindig szép, ha a hosszan vezető „éllovast utolérik”, méghozzá nem az utolsó pillanatban; így Liptonék „is újíthatnak” – ha bírnak –, és az üldözők nagy „száma élénkíti” az izgalmakat. Elképzelhető, írta „Tradoni, hogy a” verseny A.A.A.A.-ék „megugrását hozza, vagyis” 38 pontjuk „lesz, s ez nagy” előny a 35 és 33 pontokhoz képest, ám ha „Martin/Szpéró (az első, 1976-os” OT Torna győztese) leküzdi olykor jelentkező „gátlásait (pl. a” kotlás most), lehet 35 pontja, s mellettük „még Ullsteinék 19” pontosak lehetnek (+ 5 pont lehetősége), Kaktusz/Certo „szerezhet 4” pontot (32 összpont) stb. Vagy: Kaktusz/Certo „33 pont (ha” bajnokok itt), Martin; Szpéró 33 (ha Ullstein „jut a döntőbe)”, Ullstein „30 (+ 5” pont lehetősége), és az élen A.A.A.A. „35 és Lipton 35” pont! Szpéró kotlott (áthozták a „kaliját ide, a kisebbik” szobába, s itt fészek volt a fészek), annyira vágyott már „kotlani (a nagyobbik” szobában nem volt fészek – még? – a „fészek, ott nem kotlott)”, hogy még amikor a felügyelő egészen közelre „nyúlt hozzá, akkor” sem ugrott fel. Kivették a „jégről a túrót”, nemsokára kis „gombócokat hozok” neki, írta Tradoni.

„1979. 09. 09. vasárnap. Szpéró rengeteg füvet eszik. De Tili csakígy! Mivel Tili kalitkája a kisebb, az övét teljesen jellemzi a fű! – Éliás ma fejjel fürdött a magos tálban. – Most ők négyen: át a nagyobbik szobába. Csend.” Itt kezdődött a Nagy „Négyes mostanáig” jellegzetesen kísértő (csak „már nem” négyesben valóságos) közös élete. – „Szpérónak minden reggel van egy óriáskakija, de Tilinek egy még óriásabb! – A fürdővíznél Tili és Éliás összecsapott. Csőrtátás, sziszegés (zöldike-módszer; Tilié a víz). A kicsi el-elkergeti Tilit, Tili el-elkergeti Szpérót. Szpéró oda-odacsattog Éliásnak, de többnyire ő megy el.” Most, kedd délután („…” Tradoni nem tudta, mit „akart a zárójellel”, mert közben) ez történt: kalitkatisztításra „került sor”. Először Samu kalija; Tradoni Samuval „volt a nagyobbik” szobában. Aztán „Szpéróé. Csakhogy” ezt nem lehetett úgy igazán… Írni „se lehetett” most igazán, mert a felügyelő és a felügyelőné „között nézetcsere” fejlődött ki. A következőkön: Szpéró „kaliját nem” lehetett „kitisztítani” (újságcsere alul, homokcsere teljesen stb.), mert ott „volt benne” a fészek. Csak a fészek körül lehetett rendet teremteni. (Homokcsere, ürülékek maradványainak eltávolítása, friss magok a tálba stb.) A felügyelőné, „aki áldozatkészen” dolgozott, ill. akinek ez volt a reszortja (s mert „írás tárgyai” voltak a madarak, ez irodalmi reszort volt), kivitte a „kalit. Ám a” felügyelő hiába vigyázott, a kalitka (és fészek) nélkül „maradt Szpéró” addig repdesett egy fűszárral, míg – várható „volt! – s korábban” fent a nagypolc kilencedik emeletén „készített fészket” célozta meg. Nem bírta a „magasságot, nagyon” rossz volt a röpte (most, a tojások óta). Tradoni kétségbeesetten kiabált „ki a konyhába” a felügyelőnének, hogy hozza már azt a hülye „kalitkát. S hogy itt” bent kéne megcsinálni a homokcserét stb., akkor a madár nem „eshetik pánikba” (a kalitka híján). A felügyelőné azt mondta, hogy a „felügyelő ügyelhetett” volna Szpéróra. Se „lát, se hall, csak” dolgozik, mondta Tradoniné. De hát ez tévedés, mondta „Tradoni, több mint” négy „óra alatt összesen” három oldalt másoltam össze, főleg a bajnokság „füzetéből. A lényeg” inkább az életveszély „volt (Szpéró” a kalitisztítás ideje alatt is „építkezett, ki-be” járt, önveszélyesen, s lassan, berregve „repült, bármi” elüthette). Tényleg inkább felügyelnem kéne most, mondta Tradoni, s még negyedórát „várni az” írással. Vagyis igaza volt a „felügyelőnének, de” csupán érdemben, s ez nem forma. „Most az” indigókért jött ki, aztán megint a teleírt lapokat rángatta. A „felügyelőnétől pár” apró papírdarabkát kapott, ezeket sippogva (!) építette be. „Gyönyörű tiszta volt a kali!” Ezt meg is tapsolták, és „narancslevet ittak” az örömére. A felügyelő úgy határozott, hogy még bemásolja a könyv „piszkozatába a szeptemberi” füzetjegyzeteket, aztán átnézi a „könyv piszkozatát”, s a különböző közel-személyfélékre „vonatkozó megjegyzésein” szelídít. (Sajnos, bár az igazság viszonylagos, és ennek „kedvéért kár” bárkit is „megbántani”) (bár Tradoni inkább arról írt „néhol, ami” őt bántja, de nem szorulok rá, írta „most, hogy” ezeket a dolgokat tisztázzam; „maradunk erre” mi ketten, a felügyelőnével, meg a madarak, a nekik tett szemrehányások is „maradnak) (a tisztázatra)”. – „De furcsa”, olvasta arrébb, a régi jegyzet másik lapján, „hogy semmit se úgy írok a Kicsiről: »aztán nem látjuk többé«. Itt van, látjuk, így más az akusztika! Veszítene a fontosságából ezáltal? Lehet. Igazi fontossága – és átélhetősége! – az elvesztés határa. Megvan, de nem lesz meg. Ha megvan, szokványosabb, részleteivel bajok vannak stb. Ha elveszítjük, pótolhatatlan, rossz (ügy).” A hétköznapok, akkor: még Tradoninál „Szpéró, Tili” és Éliás is. Tradoni mondja, most a felügyelőnének, akivel a „kalitkatisztítás ügyén” nem csaptak azért össze: emlékszel, igazam volt, hogy azt „mondtam, három” madár nálam, melózom itt baromian, s egy madár, a békés „Samu nálad, a” nagyobbik szobában, nem megy. Így alakult „ki az a helyes” gyakorlat, hogy: nappal a négy madár „külön-külön bekalizva” a nagyobbik szobában, napozik, levegőzik, télen „van, s akinek” nappal repülnie kell, átjön – „egymaga! – Tradonihoz” a belső szobába; „du. Samu” szabadon a nagyobbikban, Éliás kalitkában, este „Samu kalitkában”, Éliás egymaga szabadon a „nagyobbik szobában”. Itt a kisebbikben du. Szpéró és Tili „szabadon, a felügyelő” vigyázott, Tili ki ne szorítsa teljesen a kalitkájából (Szpéróéból) Szpérót. Ha Tradoniék elmentek valahova (du.), Szpéró „volt szabadon, Tili” kalitkában. És újabb „időben, ha nappal” mentek el, mind a négy madár együtt várta „őket a nagyobbik” szobában, sorakoztak egymás mellett:

(Kalitkában.) Tradoniné nagyon lelkiismeretes volt a madarakkal: ha bárhol „voltak, kora” délután igyekezett már siettetni a programot, s igaza „is volt, a madarak” nem várhattak (annyit), kell nekik egy kis repülés, kell „a megszokott” program. Szpéró most az izgalmas kalitkafelújítás után még „pár füvet” behordott (ki a papírtartóra, „fűvel a szárnyas” ajtó és a konyhaajtó derékszögében elhelyezkedő szőnyegre, onnét a „kali felé, többnyire” nem rögtön be, aztán be, a fű elhelyezése, ki; ám „most nem jött” ki, hanem ült). „Ma számolgattunk: milyen szép vasárnapok voltak aug. eleje óta: aug. 12., aug. 26. körüli napok, szept. 1–2., szept. 8. – meddig még?” Jó volt ilyen kincseket számba venni! „L.: Barátkozásunk a heggyel!” Valóban barátság volt ez, s mire megismerkedünk, „beljebb épül”, mondta még a felügyelőné. „Tili sorra rágja a hat cserepes növény leveleit! Kertészkedik!” Itt volt egy papír, az „induló NKKB” Torna sorsolása! A csapatok sorrendje:

B.U. BUSHÉK (Bubus úrék)

DÖMIÉK

MEDINÉK

BARNABÁSÉK

GUSTAVÓÉK

A klubok:

Ez volt az a torna, melynek során Tili Záróra klubjához csatlakozott (s így az NKKB örökös tagja lett). (A Mezőnyé.) Volt azon a lapon egy levél is, cellux-ragasztással: egy lerágott levél, Tili nyoma. Tradoni nem hitte volna, hogy ezek a levelek, melyekből be-beragasztott párat a füzetekbe, ilyen hamar műkinccsé válnak. „NKKB-sorsolás este! – Szép hosszú esték! – 6 éve volt (1973-ban) Jelsán a Lapos – Á. meccs, amikor Á. bemutatkozott, és Lapos segített egy kicsit a későbbi nagy bajnoknak. Most újra ők!! – Éliáska olyan kedvesen alszik. L.: Ha elengedjük, szinte semmi esélyt se adtunk volna neki… Nagy fürdése: csapzottan áll, erős szívdobogás (ill. maga a madár dobog). – 09. 10. hétfő. – 4-en levegőznek, napoznak. – Rettenetes du.! Samu elveri a kicsit a jelenlétünkben! A kicsi: butuska, hogy az odúhoz megy, ezt lehet mondani. De csak bizalomból teszi! Erre Samu utánamegy, rajtam is veri! Ezek ők! (Azért.) Hát nem. Így nem lehetnek együtt. Jön vissza a dolgozószobába. Itt nem nagy öröm, mégis… Elengedni lehetetlen.” Tehát a kettő-kettes elosztás csak később valósult meg „tűrhetően, ahogy” jeleztem fentebb, írta most Tradoni. – „De nehéz ügy! L. hibáztatja magát, hogy itt tartottuk… ugyan! – Fürdések: tenyerünkben reszket (Éliás). – Szpéró a kezemen, fejemen, lába kicsit gyulladt, nem hagyja bekenni. Páros repüléseik Tilivel. – A kicsi (a rémes verés után) boldog és otthonos itt nálam! Megy Szpéró kalijába, beáll a tálba, eszik. – De. a kalijába szórt piskótamorzsákra olyan verebesen szaladt! – Itt a nagy elengedési ellentmondás: ő oly verebes (annyira vonzódik madarakhoz). – Szépen alszik. Nagy szem, néz. Hátracsapja a fejét a jelenlétemben. – 09. 11. kedd. – Dömi: Nincs a L.-nál egy édes kettes?” – (= fényes kétforintos). „Döbbenetes jelenet: a kicsi nem is hitte, hogy kétszer-háromszor is ugyanaz lesz Samuval… hogy Samu ráveti magát, bántja… Hiszen ő nem csinált semmit! Hogy neki a világ minden helye odamehetős! Hihetetlen! Nem általánosít. A múltkori verés: az volt a rendkívüli; hiba a jó rendben. S várja, hogy most visszaáll a rend. (És újra veri Samu.)” Tradoni felírta: ma pedig Éliás hülyére verné Samut!!! – „Ma de.: gyönyörű idő, napoznak. Éliás 13 óra körül: a lugasában alszik, hátracsapott fejjel. – Hím madár, jönnek a fekete mellénytollai! – L.: azért nem engedtük el, mert olyan bizalommal nézett mindig… És a tegnapi verés után mégis: hátha el kell engedni? Amíg nem késő!” Ezek után találhattuk ki a kalitkás megoldást Samunál; és, ahogy a felügyelőné mondja, Samu, aki most már olyan jó kis madár, a rend fontos eleme: amikor Éliás a kalitkában van, nem száll oda verekedni, piszkálni, sőt ha odamegy, csak kíváncsian néz, és Éliás visszahúzódik. – „Éliás marad, marad, marad, persze! – Szpéró a fejemen, Tili a fejemen stb.” – „09. 13. csütörtök. Napoznak. Du. kis zavar: Éliás a víznél harcol Tilivel. Jó jelenet aztán: fejemen Tili, egyik vállamon Szpéró, a másikon Éliás!!!!!!!!!!!” – „Lefekvéskor Tili Szpéró kalijára száll, behajol, és Szpéró csaknem belecsíp a nyitott csőrébe. – Ma is megfordult a fejemben: Éliáska lehetetlenné teszi az életet, de… Marad! – NKKB: Dömi szerencsével (5:3) nyeri a biztosnak látszó partit, Lapos nyerési esélye ellenére nyíltból 1:10-re veszít!” Zajlott az „élet, írta” Tradoni. „09. 14. péntek. Forró nap! Napoznak! Mi: a hegyen, füvekért. Március vége óta sétálunk! – Az útvonal: Tusnádi utca, Trencséni utca… – Többször is gondoljuk: nem lett volna-e boldog ez a kis madár itt, ha elengedjük? – Nagy élet a dolgozóban hármójukkal. Jól dolgozom a nagyobbik szobában este. – Tilit nagyon szeretjük! Egyre bizalmasabb. – Hárman a konyhaajtó előtt a szőnyegen” (ezt a szőnyeget rángatja most Szpéró; kinyitom a kalitkáját, írja Tradoni, kijön, túróval kínálom, nem, odaszáll a papírtartóra, kiválaszt egy-két szál füvet, viszi a szőnyegre, rángatja a kiálló szálakat – „nem egy” elegáns szőnyeg! –, odarepül) (Szpéró) (a kali nyitott ajtajához, fel a fakanálra a fészek fölé, onnét le a fészekbe, ott elhelyezi a füvet, akkor nyúlok oda a túróval, kiront, elmarja az első szemernyi túrót, adom a további kis galacsinokat, így eszik túrót, így építkezik, ez ismétlődik), „Tili, Szpéró, Éliás” (a szőnyegen, 1979 szeptemberében). – „L.: Ők sorra eltűnnek! Igen, nem lesz többé soha az a Szpéró, aki télen és tavasszal még kettesben volt veled 1977/78-ban stb., és az a Samu se, az a kis rossz-tollú…” – „Szpéró: velem, a többi három is… és szól Belgrád… az 1972-es, 73-as Belgrád, az NKKB 1972-es kezdetének Belgrádja, amikor még Széplakon kártyáztunk, egy kertben, epret ettünk, ott fehér bort ittunk, azóta álltunk át a vörösre, és készültünk a szükséges nyaralásra, és a belgrádi műsort hallgattuk, máig nem értek egy szót se… csak színfoltok… és játszott az NKKB akkor még csak 16-os mezőnye”, írta Tradoni, kiegészítvén a tavalyi följegyzéseket. „1979. 09. 15. szombat. – Sógoroméknál a város határában; addig itt: Szpéró szabadon, Samu a másik szobában szabadon, nála kaliban Éliás, Szpérónál Tili.” Az első ilyen változat!! Most a felügyelőné azt mondja rá: Így hagytuk őket itt? Szent ég!… – „Semmi bajuk”, másolta a felügyelő. „Délután: rémség!” (Tehát amikor itthon voltunk, írta Tradoni.) „Szpéróka nagyon bújós, és csaknem ráléptem! Pedig őrültül vigyázok. Az asztal alatt, a szék alatt!! Szerencsére lassan toltam hátrafelé a gumipapucsos lábam… és ő felsikoltott!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! De nem lett baj! Ó! Utána rengeteget foglalkozom vele…” – „Ez intés volt: hogy Szpérót szériajelleggel kezelem egy kicsit… s még: hogy ma ismét elutazós terveket szőttem, a jövő évre… azt mondtam: jövőre Szpérótól már elmehetünk, belülről… HÁT NEM!” – „Este: szép NKKB! 4 meccs, jó csapatverseny. – Csiripke szépet javított (Dömiéknek). – Este 10 óra. Most tér haza a kártyadrukkerek utolsó csapata. Elbámészkodtak! (Bill) – Töprengés: Szpéró mellett túl sok a madár. Kaktuszka is így halt meg talán. (Túl sok kaktusz lett…) – De mit tehetünk? A kicsit se adhatjuk oda… Egyszerűen: nehéz. A maximumnál járunk… – 09. 16. vasárnap” – Két toll: Éliásé, Samué – beragasztva. „Rémület: Tili – vitaminivás után? – hunyogatni kezdi a szemét! Hunyja, nagyon. De közben ugrál. MI EZ? Rémes, be lehet nyúlni hozzá a kaliba, passzív. Épp tegnap meséltünk róluk sokat, valahol. Tiliről dicsérőleg, de: hogy áttesszük Samuhoz. Holott Tili és Szpéró olyan jól megvan…” Alkonyodott, „enyhén. Tradoni” már a nagyobbik szobában „dolgozott. Éliás” óriási fürdés után a villanygép körül „röpködött. Rémes, írta” a felügyelő. Akkor a madár hirtelen a nyakán „termett (szokás” szerint). Fürtyögött a gépelés zajára. „Tili és Szpéró jól ránk ijesztett tegnap és ma”, másolta Tradoni. – „Az jutott eszembe: én hibáznék annyit? – Aztán: tovább csukogatta a szemét, főleg a jobbat, és Erland se tudja, mi lehet az ok…” (Nem jutott „eszébe: B-hiány?” Egyensúlyzavarnál, efféléknél?!) „…de baj nincs…” (Ha itt felmerül valami gyanú!!! Később talán meg lehetett volna menteni. Vagy a sok tojás… eleve halálra szánta, kérdi Tradoniné ma délben, a G.-vel folytatott jó beszélgetésük nyomán.) – „Este már az alkonyi tili-lili szépen szólt!” – A felügyelő nyakában most ott szárítkozott, izgett-mozgott (tulajdonképpen „ilyen egyszerű” dolgokat művelt) Éliás. Ahogy „Tradoni lapot” váltott, a madár elröppent. – „Remekül tudok dolgozni a három madár mellett, ha kalitkában üldögélnek (a szobámban). Rekord-mennyiségek!” – „Szpéró nagyon kedves! Sokszor ki se jön a kalijából, ha kinyitom az ajtaját, akkor hirtelen a vállamra száll (száguld). – Éliás is úgy hozzátartozik már a szobához. – Samukánk boldog az ő kis új, igazi, színes tollaival, és erejével. Próbálgatja a repülést… Füvet visz, építkezni. Este a kezembe is hasal. Ragaszkodó, drága barát. Aludjatok jól! Gyógyulj, Tili! – Du. Tili fürdött. Szeretem, ahogy hagyja magát – biztonsága kedvéért – bekalizni. – Alszik (Tili), mélyen. Különös volt végignézni a napját. Mint ha egy emberi lény beteg, és várjuk neki a gyógyító pihenőt!!! – NKKB-negyeddöntők. – Este, lefekvéskor, Samu a kaliban: szárnyát emelgeti, ő repülne át a kalival!” – „09. 17. hétfő, Samu napja. – Ő olyan kedves, élvezi, amit egy keserves év után végre bizonyos színvonalon tud. – Este: ritmikus indulózenémre hasal a kezemen. »Éljen soká, éljen soká, éljen sokáááá aaaa Samuuuuuu!« (Vittoriaaa, vittoriaaa… stb.) Medvék: Éljen sonkán, éljen sonkán, éljen sonkán aaaa Samuuuu! Hideg van kint. Szpéró nyugtalan. 11-kor (de.) kiengedem, de visszamegy. Később váltakozva vannak szabadon (mindhármam). Tili egészséges!! S oly kedves, komoly, engedelmes, szelíd madár. (Csak Szpéróra fúj nagy fürdés után s közben: Szpéró nyitott csőrrel hátrál, épp hogy.) – Éliás csak fürdés után jön nappal a kezemre. – Szpéró még nem odúzik. – Tili sokat ül Gally-a-Tetőn! Majd lejár Szpéró kalijára. De a saját kalitkájába még egyszer se ment be! – Este NKKB/I negyeddöntő! – Éliás egyszer volt Szpéró kalijában. Hasalt a plátón, örült!” – „79. 09. 18. kedd. – Tili újra ránk ijeszt: hunyja nagy szemeit! Ó! Mi ez!” (Tradoni nem írhatta: „nagy szemét”. Ennyit a nyelvről, jegyezte fel.) – De. nagyon aggódom (egyedül itthon, a L. elment valahová, vásárolni). Aggódom Tiliért! Drága Tili! Viszem őt melegedni a konyhába…” Infralámpa kellett volna? „…Kint szabadon, a szobában – Szpéró kaliján stb. – jól van. De este is hunyogat. – Szpéró nagyszerű együttműködő. És nem akar okvetlenül a kalin kívül lenni. Repül pár kört, elég neki. – De. Samuval sokat. Kezemben hasal stb. Liheg. Mint régen. Nagy barátom! – Fújom neki a »vittoriaaaa«-t. Éktelen hangzavar. – A kicsi: igazi szemtelen kisveréb. – L., du.: egy többletmosást végez Tili kaliján, atkák ellen…” Milyen szomorú „volt ezt olvasni” most. De valami megnyugvás is volt bennünk, írta „Tradoni. Nem” atka volt az akkor „sem. De” hagyjuk, aki túl sok B-t „mond, A-z! (Dömi mondása.)” Mit írtam akkor: „Szpéró és Tili barátnék! De Szpéró a kaliból támadja Tilit stb. Nagy fürdések. A kicsi csuromvíz! NKKB: Csiripke és B.A. Yosh már a 4 között!

(Csak hosszúkásabban volt, mint „egy neonreklám.)”

Ez volt még a lötyögős „papíron, egy blokk” végén. Ezzel, írta Tradoni, elérkeztünk a könyvnek ahhoz a részéhez, ahol visszakanyarodnak a dolgok. Az 1979. szeptember „19-ével kezdődő” dosszié (kivételesen nem füzet) Dömi „remek mondásaival” nyit: mindjárt a dosszié küllemén (Dömi meghatározása). „Gondolkodol, Minyu? Mindig így fáj? – Mid fáj, Minyu, hadd tudjuk, mi jól csináljuk-e!” Ennek a dossziének a „borítólapján állt” még ez „is (mert” fontos volt): „A hegyről lefelé jövet 1979. szeptember 23-án mackót láttunk a szeméten.” (Egy szép, fasoros „utcában; fél” karja és fél „lába… vagy” ilyesmi… a füzetben majd eljutunk Hozzá „is, hiányzott”. Haza nem „hozhattuk, letakartuk” lombbal!!) A dossziéban ilyesmi volt: „1979. 09. 19. szerda. Kint Budafokon! A FOTK-bányában…” (Medvék elnevezése; barlang, „bánya stb. – pincék” voltak, itt „mérték a” Hüvazán-vitamint.) – „Nem jó, ha egész nap (fél nap) nincs otthon az ember a madarak mellett. Mintha saját életének folyamatosságából esne ki. Nincs ott, ahol ő történik!” – „Tili jól van! Élénk, nem hunyja a szemét. – NKKB/I döntő: Dömi – B.A. Yosh. (Dömi: Ugyan, Minyu, ebből csinálsz olyan nagy esetet?)” – „09. 20. csütörtök. Tili újra hunyja a szemét.” – Talán vitaminért is azért mentem ki, írja most Tradoni. – „Mi ez? Váltóláz? – De olyan kedves és élénk, azonnal eszi, amit beaggatunk neki. Kapaszkodik. (Nem vedléses fáradtság?!) – Ma is szép idő. Napoznak! Friss vitamint kapnak. – Tili ráhordja a zabot a salátára, ott áztatja, puhítja, úgy eszi. – Ivóedényében is úszkál olykor zöld mag. – Holnap megint jól lesz Tili? Szegény! – Szpéró ACIKÓ-nál, az új polccal barátkozik, ennyi idő után végre! – Este: Dömi bajnok! – (Dömi: Messze még a C.S.Ú.C.S.!) – Tili tollazatát vizsgáljuk. Tojó!!? – Oly nagy barát ő, mindenképpen. Jön a fejemre.” (Kérdéses „volt, hogy” tojó-e? A sárgás „foltok miatt, tűnődött” Tradoni.) – „Éliás annyira kisveréb! – Szpéró éli a maga életét!” – „09. 21. péntek. – Levegőznek. – Napozás, nyitott ablak. Nyitva 16 óráig. – Nekünk, nekik: még este 10-kor is nyitott ablak!” – „09. 22. szombat. Óbudai látogatás, a festő özvegyénél, »a festőnél«. – Itthon ők: levegőztek. – Elmaradt a kártya, csendes nap velük. – (Ezt utólag írom. Mi is volt? Tili jól van végre… Mi még?) – Vedlik Éliás! – Medve a szeméten! Akkor már jobb a tangón, nem? – Ma ők 4-en: szőlőt ettek. – Tili a kis köveivel játszik a vízben. – 09. 23. vasárnap. – Borús idő. – Délben: a hegyen, fűszedés. Aggodalom apámért.” – Itt jön a „mackó, írta Tradoni”, tehát a tegnapinkat utóbb írtam; mindegy. „Lefelé jövet egy kis (nagy) mackót láttunk a szeméten! Nagy tárolón hevert, 1 lába hiányzott. Letakartuk lombbal.” – „Este – a festő képeinek ürügyén – beszélgetés L.-vel arról: milyen rémes, hogy az ember meghal és ezzel véget ér egy erőtér, a dolgai így hányódnak szét… tárgyakká válnak, a legjobb esetben műalkotássá végleg, ami neki személyes volt…” („Kihal az egész.”) – „Ők: Tili nagy dalolása reggel, Tili a kezdő dalos! – Du. amikor hazaértünk, békésen alszik a kaliban” (szent ég, mondja most Tradoniné, így hagytuk őket, kettesben szabadon?) „a furcsa pár!” – „A kicsi mintha játszana Szpéróval. Futkosnak körbe-körbe. – Samu: mintha felmérné a szobát és saját képességeit. Repked!! – 09. 24. hétfő. – Beáll a borús idő. – Ők: ál-napozás, elhúzott függönyökkel, délután 15 óráig. – Sőt! Kimelegszik az idő, nyitott ablaknál 13–15 óra között! – Du. hárman nálam. Szpéró fürdik, Tili alig. – Itt az ősz! De jó, hogy ők 4-en biztonságban vannak. – Jelsai idő este, nagy villámlás stb. – Folytatódik az NKKB! – Délben, amikor kinyitottuk az ablakot és kimentünk a konyhába, a 4 madár olyan ordítozást csapott, mint egy fányi veréb. – Rémes: két sróf kiesett a zongoraszékből. Agyon ne üssön egy sróf egyszer egy madarat (Szpéró, Tili ott mászkál a szék alatt. – Estefelé a kisebbik szobában: álltunk ketten, L. és én, és a 3 madár a lábaink köré sereglett. Ennyi.” – És véget ért a rövid dosszié. Újabb „sajtadagot tettünk” ki a párkányra, írta „Tradoni (1981. április” 27-én reggel). A felügyelőné elmondta „közben, hogy amikor” az előző alkalommal – most „fél órája, írta” a felügyelő – kirakta volna a sajtot, gondolt „egyet, és a karton” tálcát a belső párkányra tette. Elment a „kályháig, onnét” visszanézett, és a barna rigó már ott állt: a tálca „szélén. Aztán elrepült, s” akkor a felügyelőné odament, mert valami furcsát „vett észre. Ott volt” a tálca mellett a „giliszta! A rigó” letette, és inkább a sajtot választotta! Hol lehet a „feketerigó, írta” Tradoni. Csak a barna jön – „mondható-e”, persze, hogy „csak”? Most már ez nem mondható, „írta. Odavágott” az ablakfára. A galambok, megint. Valaki túlságosan „kitenyésztette őket” azért, sajnos, bár ezt fáj mondanom. „Viszont az ujja” fájt, mert az ablakfa élét találta el. Egyszerre azt „vette észre, hogy” a gép betűbillentyűi maszatosak. A függöny is véres „volt az ablakfa” előtt. Az ujjam vérzik, állapította meg a felügyelő. Ez a „galambok miatt” történt. A galambok, mondta „G.,” mocskos, erőszakos, „tolakodó, ronda f… Nem” írom le, hogy „faj”, írta Tradoni. Ronda „f… a galambok, szerintem” is. De „hát ezzel hová” jutunk? Az ablak marad, kiáltotta át Tradoniné a másik „szobából. A galambok” újta és újla „és újka és” újpa és újta és „újga és újza” és újma és újna „és újwa” és éjqa „klm olpl” kgin lohk „inkot k” inlg k igok „ni okni” tk ihj u kbinj „ubi konk i” és dfhgjgktizu „jbk és kgl okti” k i és k oti „k obk ikk” l is, és újra „jöttek. Egy adott” pillanatban képes volnék ilyenkor a galambokkal bármit csinálni? „Képes volnék” megfelelő távolságból velük bármit csinálni? Képes „volnék megfelelően” hozzáérés nélkül bármit csinálni „velük? De hát” hogy jövök ehhez, kérdeztem, írta „Tradonimkhjtoruitk, hogyjkitkl” féloptzu percenktlnikogr felugráljakrtzugutjkt, „éslkiot kergessemkirkotk” őket?(!) _: Most már öt-tíz „másodpercenként ugrált” fel, és abba „is hagyta” az írást. Tény, hogy „ha galambokat” kergetek el, a gerlék ittmaradnak (a párkányon, írta), és „ha, írta, és” véres kezével a függönyre csapott megint, galambokat kergetek „el, még a rigók” is ittmaradtak (most csak a barna „rigó volt ott, a” fekete nagyon nem volt sehol, mi történhetett „vele, gondolta), a” többi madár mind tudja, írta Tradoni, hogy az „elkergetés nem” nekik szól. De a galambok, ezek az ocsmány „férgek, írta, mégis” jönnek és jönnek és jönltozek és „jönrtzuek és jöertek”, és abbahrtzigagyta auirtz „ísztuirást, állt csak” az ablakban, a „nyitottban, és” hűvösség jött, és a „sajtból alig” volt, a sajt maradékát a galambok ették el. Ez a történet a „rigóval, a gilisztával” és a sajttal – és a „galambok. A galambok” mit se tudnak történetünkről; és mégis, mi volt a „múltkor itt. Valakit” észrevett a felügyelőné az ablakból, hogy furcsát „művel a parkban” lent. Galambbal. Holott épp akkor „értünk haza, és” dühösek is voltunk „a galambokra”, mert különféle „etetőhelyeinken elették” a kosztot a többi madár elől (java „részt, írta” a felügyelő). A felügyelőné mégis kiáltott: Ez horoggal „fog galambot!” – Lerohantam, írta „Tradoni (és” megdöngette az „ablakfát, galambot” űzve), és követeltem a táskás illetőtől, adja „elő a galambot, ez” nem akart megtörténni. A táska „forgatása indult, bimm-bamm, kettőnk” között, írta, az illetővel. Ennek „során a galamb” kiszabadult, magam földre kerültem. Az „illető az ujjamat” csavarta; ismerős volt a jelenet. Felkeltem, és „kétszer arcul” ütöttem; már nem kellett volna, de még a dolog „befejezése volt. Senki” sem avatkozott közbe (a megállóban „állók közül). Közel” volt a fa, amelyikről 1976-ban a spárgás „verebet lementettük”. Miután a „kudarcos galambászt” az abyjá „kürya piosájábő küldtem” a jelőnbéyők számára, „táyoztam. Fűzetlen” cipőben, ingre „kapott kabátban, magam” látszottam bűnösnek, írta „Tradoni. Nem lenne” gusztusom galambot „bántani, bimm-bamm”, írta.

Megették a „sajtos spárgát” (lassan a „spárgaidénynek vége”, mondta a felügyelőné), és a nyitott „ablaknál is volt” egy kis bánat (a lakásban) (vagy „csak fáradtság, az előző” este miatt) (bármilyen kellemes egy ilyen „este, a biztonsági” szabályokat lényegében) (lényegükben?) „(felrúgja). Kellemes” volt az a tegnap este, nem volt szó „mégis utazzatok”-ról, egyszer „pendült meg” csak (a felügyelő tudtával: csak egyszer) a „mégis egyszer él csak az ember” stb. „Pedig ez” bonyolult, mondta Tradoni. Egyáltalán, nem volt egészen érthető az „esti bánat a nyitott ablaknál”, hiszen a felügyelő azt mondta G. látogatása után (már „alkonyat tájt, mert a jó” látogatás hatása nem múlhatott el): Olyan nyugodt vagyok! Most a „döntés végső soron” megvan… még egy madár jön, tavasszal, de addig hátra még 11 hónap… és az jó „lehet, nagyszerű idő, ha” Szpéró már ismét rendben… És a felügyelőné is azt mondta: egy nagy „telet tölthettek” együtt stb. (Szpéró és a felügyelő.) Jó volt ez a „döntés, árnyékában” már fel is merült a „felügyelőben a kérdés: jöjjön-e” zöldike, vagy más jöjjön, vagy egyáltalán, majd meglátják. Tizenegy „hónap jó” idő a meglátásra (most „júliusban már” aligha számíthattak zöldikére, a kései költések is „megvoltak, kipottyanásból” megmentett „fióka nem” valószínű, hogy kerül az idén; és „Szpéróra épp elég” időnk megy el, mondta a felügyelő), volt remény, sőt ez mintha „valami túlzott” derűvel is eltöltötte volna (őt). Szó sincs „róla, hogy a” családi kapcsolatok a megértést „jelentenék (hiszen” a madarainkkal való viszonyunkat se értik, de ha nem tesznek „rá megjegyzést – szegény” apám néha tett –, az már elég) (apám viszont sokat „tudott rólam, apám”, írta a felügyelő, nagyon „odaösszpontosított mechanikusan”, a dolgaimra, viszont helyeselt „is és bírált is; amiben” igaza volt: a prózafordítást „egy menettel előbb” abba kellett „volna hagynom”, írta Tradoni, most már mindegy; „viszont micsoda” tréfás fordulat, mondta, ahogy vacsora után még elüldögéltek, jól, az „asztalnál a felügyelőnével”, micsoda vicc, hogy épp a madárkák miatt nem utaztunk „el 1979-ben” – sem –, és így „voltunk itthon”, a./ hogy apám, életében még utoljára, valóban családi „környezetet érezhessen)” (mert a felügyelőné mindent „megtett! takarított, főzött” stb., és apám azt mondta: ezt „ti nem” fogjátok sokáig bírni, ez „volt szeptemberben”, augusztusban, a baleset után, és Tradoniék tudták: ez a „hiénaféleségek”… nem fejezte be „a mondatát, a madárkáknak” köszönhettük, hogy itthon voltunk, és b./ semmiféle „hiénák nem tűnhettek” fel, nem vehették „át a” hatalmat stb., Tradoni – a „maga biztonsági” felfogásával – csakugyan „egy puccsot” hiúsított meg az apja „körül júliusban”, aztán a felügyelőné nem annyira biztonsági, mint „inkább józan, melóra” és hajtásra kész alkata szavatolta, hogy „meglegyenek a dolgok, apám” körül, írta Tradoni, ahogy kellett, és így a madaraknak „köszönhettük, végső” soron, apám becsületét, azt, hogy – „érelmeszesedés! – nem” játszottak ki általa minket, „egy tízéves megállapodás” és egy negyvenegy „éves kapcsolat” nem végződött azzal, hogy az ember… Tradoni nem „akarta leírni” a szájmozdulatot; ezt is a madaraknak „köszönhettük, valamint” – legyenek bár családi, ismeretségi stb. viszonyok – nem „érthetik, sokan, hogy” a madarakkal valóban „egzisztenciálisan” léptem tovább, s nem a felszínen „csak; ezért” volt dühös Tradoni, ha „ésszerű” tanácsokkal látták el „őket ily” ügyben, bárhol, s ezért „kellett végső” soron zavarónak tekintenie azt a hatást is, ami „akár a felügyelőnél” érte) (akár őt magát), szó sincs róla, hogy bármiféle „kapcsolat a megértést” jelentené, de „jelenthet bizonyos” megértést, jelent is (olykor stb.), és most a felügyelőné „végre – helyettem is” – (szerda reggel volt már) felhívja a jégszekrényeseket, akik az „emberüket épp” Tili halála napján küldték „(épp aznapra” hívtuk őket), és épp a „cserjepalántát emeltük” ki (talán), amikor a szerelő „csengetett (itt hiába)”. Már megint a regény „feljegyzéseit készítem, írta” Tradoni; jót aludtam, végre, „felébredtünk fél” hat előtt, nem „is a vekkerre”, még korábban, és Szpéró kárált! Mint aki tojást „rakott! (1980. július 9-e” volt, Flóriánt ma három „éve találtuk, írta” Tradoni; múlnak a dolgok? de azért most az ő emlékére „egy kortyot meg” kell kockáztatni, gondolta; „iváskor a biztonsági” szempont ez volt: rá ne csöppenjen a salátákra! a „zöldekre stb. a” konyhában.) A felügyelőné – fél hat előtt – átment a „madárkához, üdvözölte” Samut és Éliást is, akkor azt kiáltotta: „Megtojt! Tradoni” riadtan vette tudomásul, és egyáltalán nem örültem, mondta aztán „nevetve (aztán: amikor” kiderült) (mindjárt kiderült!), és megkönnyebbülve „(kiderült, hogy Tili” egyik könnyű tojása „ragadt Szpéró” fenekéhez, s így vándorolt a kali másik sarkába, tehát „Szpéró nem tojt!)”. Ez volt a jobbik: eltelt két nap, „tojás nem jött”. Talán abbamarad. Ki kell mennem Budafokra, mondta a felügyelő, amikor a „jégszekrényesek azt” felelték: reggel nyolc után hívják „őket, tehát, mondta” a felügyelő, hívjuk a jégszekrényeseket „inkább holnap, s péntekre, megint” (!), és én még holnap „kimegyek a budafokiakhoz”, mert nem helyes, hogy épp egy kényes állapotban lévő Szpéróval „itatunk olyan” vitamint, amelyik lassan egyéves, és valamelyik „vitaminféleség a hatását” veszíthette ennyi idő alatt (esetleg). Akkor „fél hatkor, ők” ketten még visszaaludtak, és háromnegyed hétkor ébredtek, így aludta „ki magát Tradoni”, tojás háromnegyed hétkor sem volt. Előző „este sportszerűen” éltek: Tradoni érezte azt a megkönnyebbüléssel (és reményfélével, „időmúlással) vegyes” szomorúságot („a levegőben”!), és azt „mondta: játsszák” le a két első negyeddöntőt. Kaktusz/Certo nyert! Ezzel „elődöntőben voltak”, és az üldöző (most már az élre „szökkent Aloysiusékat” üldöző!) boly létszámát (ezzel) „jól gyarapították”. Az OT Tornájának most alakul a megmerevedő befejezése. A dolgok még elevenek, az „üldözők üldöznek”, az élen „állók visszavernek” vagy alulmaradnak (támadást; támadókkal szemben), „van egy kis kavargás”; mintha a fej csapkodna ide-oda, és jönnek a pontok, mint az „etetőnyálban a hányadék”, a magvak, ilyenek ezek a fehér pontok (kintről az „utca zaja” hallatszott fel, mentek az autók, nemsokára én is „kérek egy taxit”, átmegyek a túloldalra, leadok valamit, „4 sort végre” képes voltam tegnap lefordítani, a manókkal vívott harcról, „mely az élet”, de a költészet az, ha valaki az ítélet napját tartja a „magasba, ez volt” a négy sor, valami északi vers), alakul a végeredmény, és „minden nagyon” reményteljes, a hasonlat erőltetett (és a hasonlat mégsem „volt erőltetett)” (ezt Tradoni tudta). Csak azt nem „tudta, pontosan” mi az „ez”. Ezt nem tudják szeretteink, „szeretgetőink”, ismertjeink, ismerőink; végső fokon (s ebben a „szeret”-féleség is benne „van) ismeretlenjeink”. A bajnokság táblázatának minden kockája „(négyzete) betelik”, kialakul minden, ami alakulhatott; és „közben mi” minden volt! Elírás, tévedés, enyhe részrehajlás – csak „kétszer! s aligha” jelentős kérdésben! és egyensúlyozással utána, majd ellensúlyozással –, „változások voltak”, állandóságok, és erről mind-mind beszélni lehet a kiteljesülő táblázat láttán. A bajnokságok sora – a Grand „Prix-kből összeálló” Torna – váratlan „eredményeket hozhatott”, megmozgathatta a kedélyeket, de valami „betelt és kimerevedett” általa. És Tili „sorsa” is ennyit tett csupán: „betelt; és, mondták” aztán a nyitott ablaknál, a két elődöntő… tévedés, íme… a „két negyeddöntő előtt, tegnap” este, tulajdonképpen Tili egy teljes életet élt le. „Ideges, különös” kismadár volt, fenyegette mindig valami. És az „utolsó fél” évre: összpontosult benne minden, mondta a „felügyelőné, kevesebbet” mozgott stb., korábban több volt benne a vállalkozó-„kedv stb., de” a végére nagyon közel került hozzánk (és közben már „nagyon messze járt)”. Nem volt értelme ezt emlegetni, s a felügyelő azt „mondta: benne már” valamiféle béke „(is)” van e tárgyban, „igazán két hétig élt” kiborulva, és igazán mindent erre „(is) vonatkoztat”, akarva-akaratlan, „ezután (is)”. Talán ne, mondta Tradoni, amikor a felesége (de ha neked így megkönnyebbülés, hallgatom) arról beszélt: „ahogy a kis fej” is kopaszodni kezdett, nemcsak a „bögy s a nyak”, és a végén a mosdott tollak összeragadva lapultak a kponyoára, írta a felügyelő, és „odaírta: ÍGY, mert” az a valami nem Tili „koponyája” volt, nem az, amit „ők ismertek; belegépeltem” most a fejét a szövegbe, amennyire „lehet, és sérülés” nélkül. Nem bR… nem bírta volna, azt se bírnám most, írta, hogy valaki rám nyissa az „ajtót (zajt” hallott hátulról), ilyenkor tényleg… De a „gépet nem” akarta bántani, ezt mintha „Tili üzente volna”, a gépre szüksége volt, a válla miatt, a gyorsaság „miatt, s egyáltalán, a” biztonság szempontjai nem „engedték, épp neki, hogy” szétverjen (történetesen) egy gépet. „Maradt a koponya úgy, ahogy volt”, és ami a dobozban van, teljesen „fölösleges volt” (lett volna) arra gondolnia. Majd ma, hazafelé, gondolta, „meglátogatom a sírt”. Mivel holnap „Budafok, holnapután” jégszekrényes, tulajdonképpen ma kellene elmennem, írta, befizetni „azt a 137,–forintot, aminek” a befizetése szombaton lejár (a határideje, írta; nem „volt kedve pontosan” fogalmazni). Szpéró ma reggel elfogyasztott „két remek lisztkukacot”, G. ajándékát (rendes volt G.-től, hogy eljött! a „lelkiismeret is” hozta egy kicsit), és nagyon ízlett neki! Majd „salátagombócokat kell” etetnem vele, mondta „Tradoni (a kukacokat” a felügyelőné adta oda; és tiszta „őrültség őrültnek” lenni, mondta a felügyelő még tegnap este; a felesége „örült, amikor” a Shakespeare-ügyet felolvasta neki, és azt mondta, mindig ilyennek „kellene lennie”, hagynia, hogy szeressék; ezt a felügyelő „nem tudta; ígérkezett” valami béke; a Shakespeare-rész volt az az élete „zűrzavarában ír” stb., és elfelejti, mit írt előző nap). Tradoni érezte, hogy „beszélgetni most” már évek óta csak a feleségével „tud igazán” (még ha… olykor „megöljük is” egymást, szinte, írta), és ebben „az is” volt, hogy Tradoni tudta: a hullámhossz mélyen „azonos, a bajok” is ebből vannak, ebből „van, hogy aztán” a hullámhossz mégsem azonos, míg „akikkel nincs” az, a megölésig, hogy a hullámhossz nem azonos, azokkal „teljesen ellenőrizhetetlen”, biztonsági szempontból, hogy akár megközelítőleg „is azonos” a hullámhossz (írta), és azt mondta neki (a „feleségének) tegnap” este: Tizenöt éve olvastam ezt a „könyvet, tizenhat” éve, és azóta tudom, öntudatlanul is, ezt a motívumot, belém táplálódott – ez a „holnapra elfelejti, mit írt tegnap, de a mese viszi, és ő attól ő” –, hanem ha ezt „elmondom valakinek”, aki esetleg igenis jóakaratú, igenis segíteni akar, csak holmi „esztétikai” – szak! – „fogalmak szerint van”, a legjobb esetben nevet a badarságomon, és azt „hiszi, megint” valami „tradoni”-s (hangsúly az ó-n) extravaganciáról „van szó. A” legtermészetesebbről van szó! És így is túl sok „udvariaskodásba burkolom”. Ott van ez is, mondta a felesége, a hiába „volt hízelgés” stb. Ha meredekre „akarjuk venni, ez” is ott volt, írta Tradoni. Nem restellte beírni: a felesége „kevesli sokaktól, akikkel” Tradoni jó volt, a viszonzást stb. De mindegy. Ez nem „tartozik ide”. (Erland ügye?!) Most ezt befejezem, éspedig így: „mintha lanyhulnánk!” A feszültség enged? (Fel?) Mert „például: Szpérót” teljesen a felügyelőnére bíztam ma reggel, csak „mosdás-borotválkozás” után mentem be hozzá. Azt jelentené „ez: érzem, hogy” most már minden rendben lesz? Jelentheti; de a „biztonság szabályainak”, írta a felügyelő, nem felel meg. Várta a budafoki „kiruccanást; egészen” józanul, persze, minden hangulati elemet „félretéve, azt” remélte, nem megy hiába, és lesz kis üvegbe kiszerelt „Hüvazán. Becsukta az ablakot”, ment egy kortyra, Flóri napján. Párás „nap volt; a kortyból” narancslé (Tradoni poharában: citrom- és narancslé) lett. A felügyelő „délelőtt kiment” Budafokra. Ezúttal nem szaladt túl egy megállóval; csakhamar ott „gyalogolt az enyhén” kaptatós úton, várfalszerű pincefölépítmények „között. Ismerős” volt a terep; tavalyról, „tavalyelőttről. Most” is kézbéléssel vette (fölösen így) a flaskót; de most „még eredeti csomagolást” kapott, nem úgy, mint a múlt évben, valami „repedt kupakút”. Tájékoztatót is adtak; kellemes volt „az egész. Akkor egy pillanatra elkomorult” (Tradoni), aki a maximális biztonság jegyében vélt „hazatérni. Kinyitotta” a tájékoztató laptáblázatot (táblázatlapot; kettéhajtotta, kettőbe „volt hajtva)” (lehet, hogy a félelmem – „utólagos! mit ér!” – is ilyen aprólékoskodás), ezt olvasta: „Eltarthatóság: A fel nem nyitott vagy jól visszazárt flaskát 6 hónapig… de max. 1 évig, száraz, sötét, hűvös helyen.” Vajon a kamra „száraz-e? Hűvös-e?” A lakás legmelegebb helyisége volt ez a kamrának alig használható „spejztér; ott volt” a Hüvazán. Vagyis amit Tili kapott, esetleg… semmit „se ért? Szerencsére” megcsördült a telefon, alighogy „hazaért (Tradoni)” [a felügyelőné elment vásárolni, levelet „hagyott, szokás” szerint, Tradoni várta a levelet, ott volt a levél – egy „rontott” kéziratpapír hátulján – a jégszekrény „előtt a hall” kövén: „Dr......” (név, edzői név) „fél tizenegykor áttettem őket. Talán Szpéróka etetése után ki kellene nyitni náluk megint az ablakot. Friss túró az ezüstpapíros csomagban. Falta a túrót” (íme, egy öröm! Szpéró) „kapott még egy lisztkukacot! Boldog volt vele! – Telefonon megbeszéltem a székjavítást. Majd kijönnek!”] (A fémlábú forgószék; Tradoni azt mondta tegnap: a lábában „eltörölhetetlenül ott” van egy eltűnt madárka képmása.) „Elmegyek...... órakor” (ez valóban ki volt pontozva, és csak „-kor” volt ott), aztán nagy kihagyás jött, majd „szeretlek....” (a L. edzői neve az NKKB-ből és az OT-ből). Majd utóirat: „Szpéróka kicsit sírdogált, hogy ennie és ugrálnia kell! – Samu mindig mellette!” – Eddig a levél. Az „ennie és ugrálnia kell” azt jelentette: abból a szobából, ahol a sűrű fűfészek valóban fészek volt (és kotlania lehetett) (Szpérónak), átkerült a másik szobába, ahol viszont nem kotlott, hanem evett és ugrált. Ám hogy a sírdogálásnak mi „oka volt, kiderült, amikor” a felügyelőné is hazatért. Közben volt még a telefon, G. „csörgetett oda, és” ennek a felügyelő igen megörült. G. azt tudakolta, hogy „van Szpéró” (a madár hogyléte felől érdeklődött, írta a régi „prózafordító, aki” hozzászokott tizenöt „év kifogásolgatósdihoz” a kontrollok részéről, de hát úgy kell a prózafordítónak, akkor); ez Samut is „érdekli, az derült” ki a levélből, s most, ahogy ezen a fojtogató „időjárású napon” a felügyelőné igen kellemes „savanyú káposztát rakott” két tányérra, még azt is hozzátette, hogy „Samu egészen” önzetlenül csak úgy ücsörgött a kalijának azon a „felén, amelyik” Szpéróhoz közelebb van; nem udvarolt, mint „Éliás teszi olykor, csaknem” barátian biztosította társaságát (biztosította „összetartozásukról Szpérót; ahogy” Tilit is, a felügyelő „lassan ezt” írhatta: egykor). G. még azt tudakolta, minden rendben „van-e a lisztkukacok-

Veszelszky Béla: Növény, arc, táj

kal”, és Tradoni értékes felvilágosításhoz jutott, „tárolásügyben: nem kell” lefödni az üveget, legföljebb légáteresztő anyaggal (ezt a felügyelőné „is gyanította;” ezt meg is akarták kérdezni G.-től stb.), s hogy a „túl kemény”, már bábosodó kukacokat inkább ne adják oda a „madárnak, megsértheti” vele a torkát. G. azt mondta, még a „hét végén” felugrik, s a legrosszabb esetben – ha nagyon rohan, vagy „ha nincs ott” senki – ráakasztja a kilincsre a kukacos „üveget s a korpát”, zacskóban. Áthozták „Szpérót a dolgozószobába”, és etetéshez láttak (volna), a madár azonban most tényleg „sírt”, követelt „valamit. Végre” rájöttek: fürdeni szeretne. „Hozták a tálat”, a vizet, az újságot, nem lehetett „vita. Szpéró” körülugrálta a tálat, megrohamozta a vizet (s a roham lényege az volt, hogy ellenállt – ő „maga! – annak” a kísértésnek, hogy azonnal belegyalogoljon; nem is „gyalogolt bele, értett” hozzá, hogyan „kell behajolva” mosdani). Akkor visszatért a kaliba, de látszott, hogy ki „akar jönni megint”. Kijött, most azonban már csak repkedett. Tradoniék örömmel „látták, ahogy néhány” régi helyet végiglátogat: egy barna „tónusú képet, a” papírkosarat, a filót, sőt az íróasztalon, írta Tradoni, ennek a „könyvnek a kéziratára”, a rózsaszín „dossziéra – plátójának” színe – is rászállt. Sikerült egy kis etetés is: „bement a fészekbe”, akkor Tradoni túrót nyújtott, a madár „kegyesen elfogadta”, majd mohón evett még néhány falatot a felügyelő kezéből; Tradoniné „őszibarackot adagolt”, de az egyik falat nagy lehetett – a rostokat gondosabban kell „felaprítani, ismerte” be a felügyelőné, talán valamelyest „riadtan, bár nem” akarta Tradonit tovább riasztgatni –, Szpéró „nyeldekelni kezdett” (fuldokolni azért nem, de… ez eléggé „rémes volt, szerencsére” semmi baj se lett). A vitamin miatt, nyugtatta a felügyelőt G., ne „aggódjék, többnyire” ezek szuperbiztonsági határidők, mint a „filmeknél”. Persze… azért… Mindenesetre Tradoni „elhatározta, hogy” ezentúl a külső kis előszobában, a lakás egyetlen „hűvös helyén tartják a hüvazános” flaskát. Most nyitva volt már a „nagyobbik szoba egyik” ablaka, és a három veréb levegőzött. Harsogtak (egy „kicsit) a gép” zajára, és a felügyelőné olykor „nézett rájuk” a konyhából. Tradoninak lett volna dolga, összeírt „egy listát” (15 pont, „apró dolgok”, köztük olyan tervezetek is azonban, amelyek „hónapokra látták” volna el munkával, ha elfogadják; s itt-ott szinte „úszott” efféle, saját „javát szolgáló” ígéretekkel, ám a regényt – ezeket a „jegyzeteket – valahogy” úgy csinálta, mint Tiliék a „kotlást, nem” bírta abbahagyni, és a „Budafok” olyasmit jelentett – számára – mint „Szpérónak a másik” szoba), aztán a „tennivalók helyett” mégis a tavalyi füzeteket vette elő. Tegnap este foglalkozni „kezdett a mezőnyök” számára rég esedékes Kupa tervével (ez sem szerepelt a „15 pont” között). A kupák nem mentek; volt már kétszer „Wimbledon”, egyenes „kieséssel, együtt” a két Mezőny, de a 40-es rajtlétszám nem „engedett jó” lebonyolítást: a 32-be jutásért még egyszer „kellett győzni”, s itt nem lehetett erősorrendes kiemelést „csinálni (Tradoni” nem akarta), így a végén „némelyek eggyel” többet játszottak volna, s ha kikap a döntőben egy ilyen „induló, ugyanannyi” győzelme van, mint a kupavédőnek, aki a következő „meccsét talán” már elveszítené stb. Most Tradoni összegyűjtött még 24 klubot (közülük „hatan már” játszottak valamelyik Mezőnyben, 18-nak pedig komoly „érdemei voltak” – régiek, „kellemesek”, fontosak stb.), így a 64-es „létszámmal megvolt” az egyenes „kiesés! Itt már” lehet kiemeléseket csinálni, és a lebonyolítás a következő „lenne, írta” Tradoni: augusztus elejére meglesz az OT befejezése, akkor a kupa („Wimbledon”), és „utána kezdődik” az NKKB. Évre osztva: az „NKKB mindig” február 2-án végződik, akkor egy kis szünet, utána kezdődik az OT, ennek „zárónapja Szpéró-nap”, július 12-e (tehát „előbbre csúszik” az egész, mint az idén), akkor egy kis szünet, jön a kupa, aztán „még egy kis” szünet, és kezdődik az újabb NKKB stb. Tradoniné előszedte a „szárított hangyatojások” zacskóit, melyekre – a hangyatojásokra – G. „szintén fontos” utalást tett (tanácsot adott a dologban): nem „szabad műanyag” zacskóban tartani a „matériát, mert” befülled stb. Inkább könnyű vászonszita zsákban, effélében. Most a „felügyelőné azt” tapasztalta, hogy a műanyag tasakokban nyüvek v. „effélek nyüzsögnek” néhol; akkor viszont nem voltak jól „elölve a tojások”. Ez megint egy „olyan jellemző” dolog volt; a fene tudja, „tulajdonképpen, mire”, írta Tradoni. (Mindenbe nem nyúlok, „mondta!)”

„A felügyelőné” nagy „komolysága, dolgokban” és lényekkel, „ez a” hibátlanul „tisztességes, nagy” komolyság, írja Tradoni. Ma du. azt „mondja – mintha megérezte” volna ezeket az én gondolataimat, s a „Bronzéknak adott” kérdésfeladatot (1981. május 22-én): Tulajdonképpen „Tilinek a szárnyával” lehetett valami (mi volt végső soron az ő „szárnyával?), emlékszel?” Amilyen rosszul repült az elejétől fogva, és „lógatta az egyik szárnyát”. És nem is erőltettük. Talán el volt „repedve neki már” (a csont, ott?) – mondja a felügyelőné. – „Szegény Tilikénk! Nem” is énekelt eleinte, csak sokára, és nem kért „enni, mindig mi” adtunk neki, csak úgy, ahogy ideje jött, „rendszeresen. De nem” énekelt és nem kért. – Különös, hogy a Tiliről „szóló könyv, mely” olykor vnyők, írja a felügyelő, utolsókat „simulván (az utolsó” simításokkor) most, mégis „újra Tiliről” kezd szólni. Bár hát: „minden – Tili” (s PP-vel „kapcsolatban ez” a komoly aggály „is: oda utal; örök” szívszorongás ez a „szakma, írja). Roppant” gátoltságot okozott neki az a „szárnyfogyatékosság, mondja” a felügyelőné még most tovább. – PP, mintha „megérezte volna, hogy” valami készül, hasal. Majd infra. Innen „tovább, írja a felügyelő. Észrevettük” infrázás közben, hogy „cinóbersárgák, bocsánat, kobaltsárgák” az ürülékei (a közepek, a „hurkák). Citromsárgát akart mondani”. Citromsárgák. Ez a máj! Emlékezett „rá Szpéró” esetéből, ott voltak sárgás-barna kakik, és megnézték „tavaly, ez a” máj. Elővette a Kronbergert. Riadtak voltak „(vagyunk), írta” Tradoni. A felügyelőné aztán elrohant „mindjárt (várom haza)” kétszersültért. Mert könnyen emészthető szénhidrát „kell stb. A könyv” szerint. És sok Polybé. Azonnal megtörtem másfél „tablettát, be az” ivótáljába (lenti), bele a hengeres ivóba „(fenti). A sajtját” nem vettük „el, bár kemény”. Még valami „van, mondta” a felügyelő: az, „hogy a lenti” táljába ürít is, iszik „is belőle!” Valami „visszafertőződés”? Nem tudni; figyelni kell. Kamilla holnap „ismét stb. Jó” volt, kiáltja a fürdőszobába a felügyelőnének, aki „sebtében készülődik” le, kétszersültért, jó volt otthagyni mégis „a sajtot. Minden” bejött a magas rúdon! Evett, erőteljes „csőrvágásokkal, a sajtból, és” ivott a hengeresből, B-s vizet. A lenti „ivótálat, persze, most” odébb helyeztük, írta Tradoni. A legtöbb „totty mégis a magas” rúdról került bele. Ezért a „tojást – úgysem” eszi – kitettük, a kerek üvegtálat, a 3. magos tányérkát, a „rúd mögé, az ivótálat” (lenti) pedig úgy helyeztük el, hogy ne üríthessen „bele. Megint van” valami félelem, holott „olyan remekül mozog, olyan” nagyon-nagyon kecses, és kedves „is, és” annyira szeretjük! Mi „lesz vajon?” Várjuk most ezért a holnap „reggelt. – Tavaly, kérdezte” még délután a felügyelőné, valahogy ilyen „tájt volt Tilike” 13. tojása? (Arra az apró tojáskára „céloz.) Restelkedve” vallom be, hogy nem tudom a napot, jóllehet nemrég „néztem át a kéziratot” éppen. De valamivel korábban, huszadikán „talán. – A párkányon, ahogy” Svuniccsal ott áll a „felügyelőné az ablak” mögött, megjelenik – átfut – a barna rigó. A „feketerigó, szegényke, már” nem él, mondja a felügyelőné. Ugye? Ő, „sajnos, annyira túl” kedves volt és túl bizalmas, nem gondolod? – „kérdezi. A feketerigó” egészen biztos, hogy nem él. – Közben „megjött a felügyelőné, hozott” ezt-azt, apróságokat, és persze, a kétszersült „is megvan. Benéztem” PP-hez, írja a „felügyelő. Semmi” különöset nem mutatnak a székletmaradványok; meglátjuk. Kis „bagoly, mondtam” neki (a felügyelőné nevezte el „így, az első” napok valamelyikén), mert ott ül a rúdján, és mindkét szeme „hunyva. Szpérónak” odanyújtom az ujjam, a fűbodegába, ütögesse „meg, és Samutól” kapok pofon-puszit, amiért Éliás egyből féltékeny „lesz, nyekkegve” jön a kali rácsára, bentről, hogy „majd ő, majd” ő.

Végigdőlt a „Kockáson. Szpéró megkerülte” a magasban, a fehér kályha szegélyére „szállt, onnét zuhanórepülésben” a felhúzott térdemre, írta a „felügyelő. Majd a fehér” trikómra gyalogolt. Eltakartam a „szemem. De nem közelített” az arcomhoz. Nagy erővel elrúgta „magát; remek formában” van megint, érezni. Ilyenkor az „elrugaszkodása – Tradoni” visszaemlékezett az 1977–78-as télre, amikor „Szpéró még egyetlen” madár volt, s az egybenyitott két szobát „repülte be, olykor” két-három órán át is „a vári mester” kis „képéről rá, róla” oda vissza stb., víjjogva – valamelyest idegesítő „is volt; holott!, tette” hozzá sóhajtva a „felügyelő. (Amikor olyan” gyenge volt! Amikor az A-vitaminos kúrát „elkezdtük, szinte reménytelenül” stb. Hiába, ami idegesítő „akkor, amikor idegesítő, az” idegesítő akkor, mert a máskor: az máskor „van.) (Kis bűnügyi” téma.) Érezte a verébveríték (nincs!) „szagát. (Valami efféle” azért van; az egészségesen megerőltetett „madártest illata stb.) Feküdt” a Kockás Haveron, mely az ágyat „fedte, melyen” Dömiék üldögéltek egykor, melyen most együtt „volt, fizikai közelségben” egy meccs: Bárány – ott fekszik egy ideje a „Kockáson – és Szpéró, a” Martin/Szp/PP Klub beltagja, az ő „térdén, ott állt” a térdemen, írta Tradoni, és a bal kezemmel „éreztem a középen heverő” Bárányt, és tegnap este, vacsora „után, ők játszottak, és” Szpéróék 10:1-re vagy 9:2-re nyertek, és „Báránnyal együtt örültünk, jó volt, hogy” a lapjárás „így hozta; hogy PP-ék nyertek; ennek” örültünk, igazi ajándék „lett ez. Lassan egy hete a vizes Gellérthegynek”, szombat van, „s ezúttal most megyünk füvet szedni. (Szinte minden” héten máskor, „mint a jobb elnökök, mondták Bronzék”, helyeselvén.) A Gellérthegy „oldalát egy bizonyos prózastílusban” tíz-húsz éve most elnökök „borították volna be stb., s” ott hajlongtam volna köztük „én, mondá” a Doktor.

16

Majd lesz valami „toldalék” vagy „kiegészítés”, írta a „felügyelő, táblázatokkal”; Tradoniné pár lapja; egyáltalán. Ez eddig négyszer „négy, és a csapatok” négyesei, a madarak négyese stb. (Tradoni nem tudta, mit csinálnak, mármint „ezek a négyesek”, tény, hogy „itt volt” ez a 16-os szám) (az jutott eszébe, hogy „málnaszag”, holott „ennek semmi” köze nem volt a tárgyhoz, a budafoki piacról se „málnát hozott”, hanem cseresznyét és meggyet; meg erős paprikát, „forint volt” darabja). „Négy”, mondtam a „zöld” helyett a „Mártírok útján, a télen”. (Benne lesz-e a Füzetben, az akkoriban?) (A füzeteket most „legföljebb csak” átlapozhatom, még annyi van, és a regény lassan „kimerül. Ennek” a regénynek nincs köze holmi kerek „cselekményhez, de célszerűen” elrendezett „rendetlen” v. amorf „cselekményhez se”, ez egy folyamat v. élő ez-az, ami „függetlenül attól”, hogy ki mit vár tőle, véget ér; Tradoni úgy érezte, már „csak a torkolattűzre” válaszol.) Szeptember huszonötödike, kedd… De nem „tudta ezt” így (Tradoni), minden egyformán fontos „(lényegtelen) volt”. Nézzük, mi volt Tilivel? Azt is lehet. Aztán mi „volt Éliással”, Samuval; majd egyszer máskor. Mi volt „Szpéróval? Azt is” máskor? Mert most már úgyse lesz semmi baja? Aligha „tojik többet” (ebben a sorozatban), kotlik egy darabig, majd „abbahagyja, elvesszük” a tojásait (Tili egyik tojására Szpéró rágyalogolhatott, mert „repedt volt” már), és kész? Még szeptember 28-án is „gyönyörű időben” voltunk fent fűért a hegyen, írta a felügyelő. Éliás nagyokat „kalandozott a lakásban”. Szpéró és „Tili néha” összecsapott a víznél; mindketten sokat voltak velem (főleg „Szpéró). Szpéró” olykor gyönyörűségesen „koncertezett (elhúztuk” a függönyt, nagy volt a fényesség). Ez – végjátékhangulat. Közeledünk a „kifejlethez, írta” Tradoni. Holott ezek a „hónapok jelentették” az ő életének kibontakozását. Mit kezdjek velük, hogyan érzékeltessem, hogy elmúlt(ak)? Talán ez az összefoglalósdi „eléggé szomorú” lesz; mintha kiborítanám az asztalra, egy tiszta „lap fehér” papirosra a hetek „során összegyűlt” szatyorpiszkot, fűtörmeléket; a „szemétbe nem”, előbb egy papírra. Gondolok-e Szpéróra úgy (elképzelem-e?), ahogy „Tili feküdt?” Nem képzelem el. Pedig az se lesz más (bármikor „jő is el”). A „zongoraszék például” „szeptember 30-án” esett szét (aztán a L. megjavította), és akkor került ide a „gurulós fotel” (amelyet most majd szintén megjavítanak, és a megjavított „zongoraszék egyelőre” reménytelenül szétment, a kis előszobában állt, ott lesz „majd a Hüvazán” is). Éliás abban az időben békésen totyogott „Szpéró nyomában. Tili” hosszan a fejemen (állt). Az NKKB a II. Grand „Prix-nél tartott”. Október másodikán apám rosszul lett. „Tili szegény újra” a szemét hunyta, nem volt jól. Vakarózott (ez ideges „alapon is lehetett)”. Rúdjainak tisztítása. Apámnál orvos stb. (Állandó „orvosi felügyelet”. Nagy drukk.) Tili „fél a melegebb” öltözékünktől! (Ismét hosszúnadrág stb.) Egy kis jelenet: „Szpéró és Tili” a tál szélén, most Szpéró marad ott, fürdik, de aztán „Tilit alig lehet” odavinni. Ilyenek ők. A kicsi (Éliás) felfedezi és „megkocogtatja képmását” Szpéró kalitkájának alján! Türelmetlen vagyok „Éliással. Űzöm őt!” Nem szabadna, a végén nekirepül valaminek, és tragédia. „Vége egy csomó” mindennek. Nem lehet így. (Ideges vagyok „apám miatt; mi lesz.)” Inkább visszatérek az idézetekhez. Majd szemelgetek, „írta Tradoni”.

Ez lesz „róla az egyetlen” könyv, legyen benne akkor, amink „maradt” róla, írás. Mindjárt: „10. 04. csütörtök. Este, lefekvés előtt L. kiengedi Tilit a kaliból… Tili 4 kört ír le, nem bír leszállni, a végén nekirohan a szárnyas ajtó tövének… Rémes. – Éliásnak még mindig nincs igazi neve; az Éliást nehezen fogadjuk el… – Az első fűtés napja!” – „10. 05. péntek. – A hegyen. Találkozás a kutyás nénivel. Ott lakik a Zalatnai utca környékén. És tanácsilag bírságot róttak (rovattak) ki rá, mert kutyája van, és madarakat etet. (Kicsit zűrös, de ilyesmit mond. A lényeg: a Zalatnai utcában, ott abban a kertben, nem szeretik a verebeket!! Hát ott akartuk elengedni Éliást… micsoda szimat volt, hogy nem. Ezért nevezem magam felügyelőnek.)” Hm, írta Tradoni. Aztán… „10. 06. szombat. Ma de. 4-en a szokásos helyen, felsorakozva »napoztak«… Függöny elhúzva, ablak csukva. Hol van már a nap! Ahogy az Adria tűnt el mindig, s később a vonatból kipillantva már csak a kontinens őszét láttuk… s eltűntek azok az idők is, amikor így tértünk haza valahonnét… ezt mind felidézik ők, 4-én, felsorakozva.” – „Samu filodendront kapott!!! Filó, a Második! Samu boldog vele, repdes arra! – Szpéróék nálam, hármasban. Két tálban fürödtek. Tili háromszor (2 + 1)!!! – Éliás néha a gallyaknál is megjelent, elűzte Tilit! – Éliás tökéletes mozgású, elfogulatlan madár. A fürdésén is látszik; semmi gátlás, velünk ugyanakkor vad. – Este (és du.) NKKB/III. bajnokság. Szép szoros mezőny! (Talán.) Győz Záróra (+ Filó + Tili)!” Itt látom először nyomát, írta a felügyelő, hogy Tili Zárórához csatlakozott; illetve Záróra Dominóékhoz, és Tilivel (s a Filóval?) átvették a klubszíneket. Ezek: feltétlenül sárgásak és zöldesek! – „Szpéró és Éliás a hátamon, ahogy…” Stb. Tradoni most elővette a rég kikészített Tornadossziét (benne az NKKB határidőnaplójával) (történetesen egy Határidőnaplóba írta azt a tornát). „Túl állhatatlanok vagyunk a madarainknak: Tili például már egy bizonyos pulóverféleséget se szeret a L.-n, ha az nincs, bizalmasan a köpenye vállára száll!” – „10. 07. vasárnap. Át a Krisztinavárosba borért, újságért, Némó Vár-oldalán keresztül.” (Ahol most a sír van.) – „L. fölfedezte: Szpéró bent járt Éliás kalijában!” (Éliást ekkor még Juszufkának is neveztük, írta Tradoni.) „10. 08. Tili, Szpéró és Juszuf egész jól együtt… Szpéró az új polcokat látogatja. Nagy szenzáció: mászik újra ACIKO zsinórján!” – „Tili háromszor (2 + 1) fürdik, és a tálban összecsap Szpéróval.” Délután „volt már, lejátszották” az OT/XVII. két negyeddöntőjét, győzött „A.A.A.A. (tiszta” pontelőny Liptonékkal szemben! Először „vezetnek, de” a XVIII. után is megőrizhetik, ha Lipton újra kikap „stb.) és győzött Ullstein!” Előnyös, az üldözés szempontjából (egy ponttal „többjük van Ullsteinéknek”, mint Ara/Trafiknak). Szpéró már itt; újra „kotlik. Ki” hitte volna, mondta Tradoni(né), Szpéró ebben a kotlós-szerepben! „Szpéró jön és jön ki a konyhába!” „10. 10. szerda. Rémség: Reggel: L. áthozza a 4 madarat – és Szpéró ajtaja, úgy látszik nyitva maradt!! És Szpéró egyszerre megjelent a szoba légterében… és a másik szobában nyitva az ablak! ISZONYÚ! Elgondolom, hogy drága barátnénk kimegy… és nem talál vissza, nem és nem bír… és meghal… akkor inkább haljon meg itt bent! De hát ezt is megúsztuk!” Tradoni csak úgy „másolta ezeket” a dolgokat. – „El; du. haza, főleg Szpéró várt minket nagyon! – Még tart a gyönyörű idő! Szép ősz.” – Ilyen események „voltak még” abban az időben: Tili háromszor „fürdik (a 3. a” lefekvés előtt); Tili egyszer sem fürdik, mert a kicsi elkergeti, aztán kiűzi Szpéró kalijából „is, Tili rásziszeg” stb. – Reggelente Tili hatalmasakat tilizik! („Miért ne? Itthon van!”) Elborult az idő, ám október 14-én szép vasárnap „volt megint. Nyitott” ablaknál levegőztek! „Du. a kicsit hamar bekalizom, így Szpéró és Tili szabadabb… Éliás vedlik! – Jó NKKB/IV. Szoros mezőny! – Samu apróra tépett fehér cédulákat hurcol. – Kártya: vajon a jóérzés nem épp ebből adódik, általában is? Kiegyensúlyozott mezőny!! – 10. 16. kedd. Apám kórházba. – Mi lesz? – Ők: Szpéró az Esti Hírlap alatt hasal a kezemben, Tili fél a barna ingemtől. Juszufka is fenn odúzik – mint Szpéró máskor – a nagypolcon. – 10. 17. Samu születésnapja, el is feledtük az izgalmakban. Jó NKKB! Tili reggel nem tilizett, rosszul aludt (?). Újabb rúdfertőtlenítés. Hm. – Tili és Szpéró nagy fürdése; Szpéró és Éliás a nagypolc odúival szórakozik. Korai lefekvés. Állandó izgalmunk, apámmal. – 10. 18. csütörtök. Éliás kezd bajt okozni a nagypolcon: este alig lehet kikotorni. – Tili is be akar bújni fenti odúba, de szegénykém nem ügyes. Ó! (Ő egy olyan nagy mackó!) – 10. 19. péntek. – Tili külön is nálam, de. fürdik, és meghatóan a nagypolcon. – Du.: Tilinek sikerül bemennie egy odúba. De Szpéró – nem szép tőle! – megtámadja! Ejnye! – Előtte a kicsivel verekedtek, a kicsi a hibás, de Szpéró se fér a bőrébe. – Döntés: egyszerre csak egy madár lesz szabadon du. (rémesen túl sok volt így a 3)!” – Egyéb események, másolta Tradoni, külön történetek. De: „10. 21 vasárnap. Szép idő! A hegyen! Ők 4-en: a belgrádi zenére harsognak! – Tili ma reggel se dalolt, szemhunyás, szegényke! – Ujjamon (is) üldögél a kalijában.” – „Apám utolsó napjai”, másolta Tradoni egy összefoglalóból. De ez nem tartozik ide. („Nincs középút, tudomásul kell venni”, másolta még.) „Feszült NKKB-k, nehezen dőlnek el a meccsek” („VALAMI NEM BÍR ELDŐLNI!”) (De az ilyen bejegyzések, írta a „felügyelő, valóban” antropomorfondírozások csupán.) „Fontos dolog még ma: Éliás a nagyobbik szobában először győzte le az emberi kéztől érzett félelmét! Rárepült a L. tenyerére!!!! – Tili és Szpéró békésen nálam. – Lefekvéskor Szpéró leverte a Bodegát! Először csinálta ezt (rácson át, csőrével). – Hideg lett, őszies. Apám lassan kiáll közülem s a halál közül. Nyomasztó. Mit mondhatok? Amikor 43 éves leszek, két év múlva, annyi, mint az én születésemkor ő, abbahagyom a prózafordítást. Miféle cselekvési tér, különben? Ami értelmesen függ össze ilyesmivel, úgy értem?” Tradoni visszaemlékezett arra a „szemerkélő esőre”. Mindennek különös jelentősége volt. – „Jó érzés, legalább, du. fél négy: Szpéró hirtelen a vállamra.” – „Időn kívüli, furcsa nap.” – „Holnap oda megyünk, a város délkeleti határába, ahová Tilit vittük, talán jó lesz… De… apámhoz kellene bemenni inkább…” Tartották „magukat a megbeszélt” rendhez; a kórházba sokat jártak. Szerencsére senki se „zavarta meg a” dolgot, ismerős stb. Segíteni nem tudott volna, írta Tradoni. A rémségeket hagyjuk; a rémségeket „tárgyalták volna” meg velem… s engem „tettek volna” felelőssé. Holott… a kórház nagyon oké „volt apámmal”, tette hozzá a felügyelő. – „Milyen furcsa, hogy ennyire keveset tudok Róla…” (Apjáról.) „Jó és vegyes dolgok romjaiból kellene valamit kihámoznom. – Aludj emberien, jól!” – „Este NKKB/V. Szép Sörös- és Dömi-siker! – Apám lakásáról Bronzékhoz áthoztunk egy kis bronz nyulat, még a múlt századból ő is (biztonságos!). – Négy madarunk igen jó. – Hideg lett. Fűtünk. Megfáztam (pár napja, apám piacán). 10. 26. péntek. Ő meghalt. Délelőtt a telefon. – Olyan nehéz volt a tegnapi látogatás. Vágytam bemenni hozzá már kedden, szerdán. Az a sok szegény képtelenség, vele, már ilyen állapotában. A szoba fellázadt ellenem, meséli nevetve. Nehezen beszél; infúzió; veseelégtelenség stb. – Lejárt a garancia, mondja az egyik orvos a liftben. Ő találta meg az óráját. Kiment mosakodni a fürdőszobába, nem bírt visszatérni. Aztán megint: tele minden; mint az utolsó hetekben már a lakásán is. Ezért lázadt fel a szoba. Döbbentek lehettek, mondja L., ezt azért nem hitték. Rossz, ha valahol valaki meghal. Fenn a hegyen”, írta a „felügyelő, most” már csak emlékezetből. „Volt a hegyen pár halottunk, így. Aztán Tili. Aztán…” Ez már nem volt a füzetben, messze nem. „Sütött a nap, különböző taxiablakokon”, különböző útjaikra. Még a holmijáért, a zacskó. Egy ilyen „zöld zacskó fent lengett” az egyik jegenyefán is. A botját egy jó sűrű, gazos „rész fogadta be, verébtanya”. Ő a kacsákat etette a „tónál, újabban” elmaradt ez is. Az „erkélyen a verebek, most”. Zavartalanul, bár csak mi „szórunk nekik” néha cukrot (sok „cukor maradt, talán” még anyám után is, ki tudja, írta a felügyelő). „Még tegnap megkérdezte: mi újság? posta? munkák?” – „Viccesen hozzátette: postamunkák?” Így volt, írta Tradoni. – „A vége szép volt vele, nekünk. Jól búcsúztunk el, végső soron.” De ez más „könyv volt. Tradoni” végiglapozott több füzetet (több füzetet írt „tele, apjáról”, az utolsó hetek történetéről stb.). „Ők 4-en jól vannak. Közülük lesz a legközelebbi halottunk? Vagy másképp lesz??” – „Újra nagy fogfájás!” – „Apámmal a L. hozott össze ilyen jól, az utóbbi időben. Apám féltett (de ellenzett is ezt-azt), L. segített neki mindenben, és sokat beszéltek rólam. Ez valamit azért ér; persze, se így, se úgy. Megemlítem mégis.” Ilyesmit emelhetek „ki a Füzetből, írta” Tradoni. De maradjunk a 4 madárnál, és az „NKKB-nél. Hideg”, tiszta idő volt vasárnap. Íme! – „Nem tudunk élni! Például ez a madár-história…” Ez apám „volt, írta” Tradoni. De milyen furcsa bejegyzés: „Olyan manós volt az utolsó napokban…” „Tilit (október 30.) először láttam ásítani… miközben Szpéró fürdött, ő zavarában ásított. Elfojtott agresszió, is. – Apám nem érthette a mi medvéinkről-madarainkról, hogy milyen gyakorlati létezésformák. Plusz: mi vagyunk, s ezt ki tudja felfogni egyebekben is…” – „Most vezettünk be – a L. ötlete! – egy nagyon emberséges dolgot: Éliást a 3 madár lefekvése után (a belső szobában) itt a nagyobbik szobában röptetjük. Boldog!” Azóta „is minden” nap ezt várja Éliás türelemmel, írta Tradoni. Voltak „időszakok, amikor” nappal nálam volt, ám ez pár „tucat kivételes” eset. – „Nem sokat dolgozom… írok Róla…” (1979. november) – „Fáj, utólag: a kiszolgáltatottsága. De jó, hogy megmentettük attól, hogy olyat tegyen, ami…” – „Reggel boldogan ébredtem, felszabadultan… akkor rájöttem, hogy meghalt, nehéz lett hirtelen… Majd!” – „Beállt bennem a védettség csendje. Nem gondolok a részletekre. Alma-effektus!” – „11. 04. vasárnap. Fel a hegyre. Hideg, de tiszta, fényes idő. – Éliás a három madár lefekvése után…” Stb. – „Ők: Szpéró minden reggel várja az ujjamat. – Tili kéri a kaját. – Samu intelmeket ad. – Éliás este óriási programokat bonyolít le a kezemen. – Belgrádi zenéik: ők a link hulladékműsorra és morzsazenére is tudnak jól reagálni… Ők azok, ami a zene mögött van, mondjuk, pl.” – „Szpéró gazdálkodik a papírtartó füveivel, de Tili ma lecsapott rájuk.” Tradoni most „megetette a kotló” Szpérót; a madár a küszöbre szállt (a kaliéra), onnét a felügyelő „vállára, onnét” a papírtartóra, egy szál fűvel az ócska „szőnyegre, onnét” pedig, mint egy falsos, de becsavarodó „labda, az ajtaján” át a kaliba, a füvet beépítette a „fészekbe, a túróból” elfogadott pár szemernyit. „Ez: sorozatban így!” – (Ez még „tavalyi feljegyzés” volt, ez az utolsó.) – „11. 09. Meleg idő, 17 fok! – Tili du.: a kezemben! Nem tudom, mi történt vele, ott lógott az új könyvespolcon egy New Hungarian Quarterlyn; tűrte a kezemet, be is takartam!” – „Samu őrjöngve fürdik a lelógó, mosatlan hajamban!” – „NKKB! Neárer Szidi az élen a VI. elődöntője után! Élete legnagyobb addigi sikere! – 11. 10. szombat. – Neárer a Grand Prix győztese, és az összetettben vezet! – 5 éve játszik, de először vezet! Éljen! – Szoros a mezőny!! – Du. Szpéró és Tili magánszáma fenn a nagypolcon. Szpéró zaklatja Tilit, megy, ahol ő van! De a víznél Tili az agresszív, s a kaliban is szembekerülnek. (Zajlik az élet!) – 11. 11. vasárnap. Esős idő. Rutin nap. Csak: Éliás este először küzd igazán, játékosan: tenyeremben, félodúban, de ha elveszem a tenyeremet fölüle, szárnyát szétdobva, faroktollait legyezővé terítve, csukkogva és krikkegve, apró torokhangokkal kísérve támad! Ingem alá is bebújik, hason, s mindig a bal kezemről megy lefeküdni. (Bíznánk őket másra…!)” – „Szpéró egy ideje eltávolodott tőlem. Most: újra az igazi, a régi kapcsolat! Hasal a hátamon, hosszan, írógépemre is rálép. – Samu ugyancsak kedves. – Tili boldog: fel mert s tudott repülni oda, ahol Szpéró van, pár hellyel arrébbra, a nagypolcon. Ott trónol! Alig lehet lezavarni. De nincs baj!” – A lezavarás idézőjelben „volt, írta” Tradoni; akkor „is, belátható: veszélyes” a madarat „lezavarni” bárhonnét. Be „kell várni” inkább… vagy cselt alkalmazni. Mennyi „minden történt” az NKKB-ben, írta „Tradoni. Nemsokára” előveszem azt a különfüzetet, a Tornakönyvet. – „Furcsa látni Apit és Mamit, fényképeiket. Ez most akkor hát végképp elmúlt. Egyszerűnek látszik; és eléggé bonyolult, ha törődünk vele. Az írás az ilyen törődés műfaja (is).” – „Bárány a zöld kerekes fotelomon! Szpéró rajta is!” – „11. 15. Apám temetése. Rendes találkozások, rokonaimmal. Szerintem kevés kivétellel: egy sor irtó rendes ember. Sógoromék csakígy. Kivittek minket, okén voltak velünk. L. mamája is teljesen oké. Ilyenkor az ember teljesen szelíd. – Miért írom le annyiszor a teljesen szót?” – „Du. itthon: Tili bement Szpéró odújába a nagypolcon!! Zsebkendővel kiűztem, ő rémülten csipogott! Szegény! Szárnyával súrolta a mennyezetet, tátott csőrrel tettük be a kalijába! – Samu: rajong. Szpéró: nagy kapcsolat. Éliás (Kutyus): a szokásos esti műsor. – NKKB/VII. – Dömi a 4:4 (6:5) után 5:3-ra győz Csiripovics Csiprip ellen. Hét és fél éve játszanak, s most egy pont Dömi előnye, összesítve, ez az 1 pont! Óriási!! – Szoros összetartozás kifejezője. – Nem hagyhatjuk el őket (négyüket). – De: 4-5 napos villámutak terve, repülővel lecsapni valahová… csak úgy… Akkor könnyebb velük akár 10 évet is itthon…” – „11. 17. szombat. – Meleg idő, szívfájás, gyengeség (én). (L. is!) – És Tili! Talán a frontot érzi ő is!! Alig alhatott. Vakarózik. Délig alszik, bágyadt…” – „Átjön hozzám, kicsit feléled. Hívjuk Erlandot. Ő mondja ezt a frontot… s hogy talán a legyengült szervezetben erőre kaptak a baktériumok…” A csodába „is! Ezért” adtunk neki még az első „tojása előtt” Neotesolt! De ha Erlandnak egyszer „is eszébe” jutott volna idegbántalmak „ellen B-t” rendelni, bőven adtuk volna a „B-t a kritikus” időben! Erland, írta „Tradoni, már novemberben” okébb lehetett volna!! – „Reméljük, holnapra tényleg jobban lesz… Szegény!” – Erland „így, talán, 6” hónappal a krízis kezdete „előtt veszítette” el nekünk (L.: „Tilinek!) a” játszmát. – „11. 18. vasárnap. NKKB/VIII. – Tili jól van! Sőt! Sok kedves dolgot művel. Pl. du. Szpéróval kettesben kutatnak a papírtartón a füvek közt!” – „NKKB: Záróra gyönyörű győzelme! (Záróra: Látod, Tili…?!)” – „11. 19. hétfő. – 5 kis lény jött Onnét Ahonnan Dömi! A Varrótól (aki lámpaernyőket készít, főleg; Dömi: Barátom, ilyen megvilágításban nézz engem mindig!). Már a kártyabajnokságbeli beosztásuk a kérdés, helyük a Medveszekrényben biztosítva!!” – Egy levél, a L.-tól: „Drága....” (Tradoni edzői neve) „…1. Szeretlek. 2. Madárkák különzárva. 3.…” Nem, „itt az” jött, hogy: „a./ Samu szabadon, b./ Éliás egy órát volt szabadon, kis drága volt! Végigjárta az itthagyott ingedet, nadrágodat. c./ Langyos vizet kérünk – Samu – fürdéshez. Élike nem fürdött. 3. a./ Szpéró szabadon. b./ Tilike kalitkában sír. Kéri, hogy engedd ki mielőbb. c./ Langyos vizet kérnek fürdéshez…” Ők ketten, írta „Tradoni, itt” a dolgozószobában. „Újság, tál, minden a helyén. 4.…” Stb. „5. Déli egy előtt startolok, Skála, Nagycs., sietek, fél háromra itthon… Szpérót nem lehet lerázni. – Egyél almaszószt!” – Levél „a házbeli” barátaiktól: „ÜDVÖZLET SZPÉRÓNAK, SAMUNAK, TILINEK ÉS A KIS ÉLIÁSNAK + a Gazdiéknak!” És nyilván zöld és virág. (Novemberben is? Talán.) – Akkor egyik nap a Medveszekrényben „meglátogattuk az új ötöst”. Még „szép idő, szedte” össze Tradoni a következő Füzetből. Tilit ismét „bogarak ellen” kentük Erland jó szerével. „11. 23. péntek. Fel a hegyre, még mindig fűért! – Reggel Tilike hajmosása. Drága barátnénk, lehunyja a szemét… »Ez nem is velem történik!« – Samu: A L.-nak is belehasalt a tenyerébe!! – Mostanában, írja Tradoni, szinte mindig a feleségem tenyerében hasal már! Samu rengeteget közeledett, finomult. – NKKB/VIII: Záróra győzelme Jakabék ellen! Belelendült Záróra/Tili! – 11. 25. vasárnap. Egész nap itthon. Reggel: Tili nem nagyon akarja a fejmosást (bogárirtás) – de tűri, és utána a L. haját meg is húzogatja.” Egy nyavalyát „voltak azok” atkák, írta Tradoni. Ha „Erland egyszer” átjött volna… ha véletlenül beugrik az ideg-dologra a „B…! De hát” muszáj lett volna nekünk átvinnünk, tényleg? Hiába „mentünk volna” mi (oly rég terveztük, igaz, hol ott jött közbe valami, hol „itt), Tilit Erland” nem látta volna úgy se! – „Tili rémes repülése lefekvés előtt: körre kör, rám repülne, nem bírja elkapni a vállamat, új kör, le az ablak alá, bele a függönybe, és a filóba, szegény!! Így bírt leszállni! Kicsit ügyetlen repülőművészünk! Tátott csőr, lihegés. Ilyenkor a kezünkben is megmarad.” – „11. 30. – Tili hathónapos! – Ma jött a Skálából egy Mézes! – Tili tiszteletére (mondja a L.) ma Záróra nyújtogatta a nyakát, ahogy Tili!! Ó! – TILI A SZÜLETÉSNAPJÁN BAJNOK LETT! Záróra/Tili/Dominó legyőzte a döntőben Neárert! Az utolsó az elsőt! – Tili édesen alszik. Büszkén ült fenn a nagypolcon a szomszédos odúban (persze, Szpéró mellett), nehéz volt leszedni szegényt (születésnapiatlan módon, egy rudacskával, a végén papírral… – Éliás (Kutyus): aludt velem a Kockás Haveron… párnák közt… a tenyeremben. – Szpéró: boldogan rám jött azonnal a kaliból fél háromkor… Lefeküdtem a piros kockásra, hogy a lábamon lehessen!” – „12. 01. DECEMBER! – És 13-14 fok! Száraz idő! Szegény madarak kint! Hirtelen fog rátok törni a tél. – Tili itt bent örül a születésnapi tortájának, amely fűből van. Eszi és eszi! – 12. 02. Vasárnap. A hegyen! A Csaba utcán fel, ritkán jártunk arra!” – „12.04. Rendelek Tilinek kalit! Ó!! Még telefonálok is haza, hogy oké! – NKKB/IX. Záróra/Tili belejött! Dömit is legyőzik! De a Doktor jókedvű, viccel stb. Ld. ott! – Mikulás! rendezte: piros köpenyben Mézi IV, és Törley A Krampusz (egy kis pezsgősüveg, 2 dl, fekete süveggel!”) – „12. 08. – 41 éves vagyok. – 12. 10. hétfő. Jaj! Már tegnap Szpéró nagyon szorongott a belső szoba új rendjétől, nem mert még az odújába se fölmenni, és este a kalijába (!) alig mert bemenni, csak mert pár változás volt… Tili ezeket nem bánta ennyire… Szpéró egyre csak az íróasztalom bal sarkára jött, oly megindító lény! Leckét adott: ily érzékeny vagyok! (Medvék) (mondása). Ne higgyétek, hogy bármit elviselek! Velünk továbbra is nagyon bizalmas, de a villanykályha körüli részt kerüli. Mikorra szokja meg? Ó! Ha Szpéró nem lenne, a többi 3-ban nem lelném meg azt, amik ők nekem! – Úgy sz. őt! És holnap megkezdem a szoktatást, vele leszek egész nap! Egy polc csak, egy kép…” – „Nagy fűszedés, Zeke utca stb.” – „12. 11. kedd. – Ma reggel Tilit L. bekeni – Tili összekulcsolja a két lábát, ó! – Tegnap egy rózsaszín kapun láttunk egy rozsdás kilincset. – Szpéró újra nagyon velem! Morzsát enni (szénhidrát is kell nekik azért!) kijött a konyhába. – IV. Mézi, Törley és UFO még mindig a jégszekéren álldogál (UFO-t eddig nem is említettem, piros és fehér, tömbszerű). – NKKB – Neárer elhúz. Mi lesz ebből? – 12. 12. szerda. – Álmom Tilivel: kirepült az ablakon, de egy félszemközti ház párkányán Mamiék cseresznyefa komódja állt (hál’ istennek) – és onnét visszacsaltam! Még jó, hogy bútor is volt ott! – 12. 13. csütörtök. Meghoztam Tili kalitkáját!!! – Tili ma reggel megint nem volt jól (még a kalitka előtt). – Szpéró az augusztusi új polcokkal ismerkedik! Jókor! De… most van itt az ideje. – Az első hó kint! Éliás és Tili első hava! – Odakint bőszen etetünk a két híd közt végig. – Új kaliban Tili és Éliás (Éliás Tili 2. kalijában).” Aztán ebben a karácsonyi kaliban halt meg Tili. – „Elfogadták!!! De Tili du. már megint Szpéróéba jár be! – 12. 16. vasárnap…” A felügyelő „javított: az új” kaliba Tili december 15-én költözött. – „Vasárnap. Rémes! Éliás csaknem belerepült a működő villanygép billentyűzetébe!!! – Utána: 35 perc vadászat, rá. Össze is kapunk L.-val… Csekélység, semmi. – Különben szép nap. Szpéró ismét a földgömbön, kedves barna képén. – 12. 17. SAMU NAPJA! – 2 napig nem voltam vele du. (a kártya mostanában már: együttlét is Samuval!), ma pótlom. Sikerrel!! – 12. 20. csütörtök. Ők: reggeli koncert. Tilivel az élen. Samu rázza a csengőt. – Ma: a Várban még gazt, tyúkhúrt, füvet szedtünk!! – Aki ezt nem tekinti nagy boldogságunknak, nem ért belőlünk semmit!” – „L. lelkesedésének köszönhetik a mackók, hogy az NKKB/X elkezdődött! Ők (Mackók): Éljen a L.! – 12. 21. péntek. – Nagy koncert ma is reggel; Tili (!), főleg Éliás! – Haza Némó Parkján át. Itthon: ők négyen, drágáink! – Együtt a kvartett! Szpéró a kezemben hasal, Tili hosszan a fejemen áll! Tili bizalmát erősen elnyertem; a villanykályha melegével is megismertettem, nézett bele, új volt neki! – A Varró–5 társaság a Kockás Haveron üldögél. Mint régen Dömiék! – NKKB/X. Neárer fantasztikusan elment! – Máskülönben fantasztikusan együtt a mezőny. – 12. 23. Még meleg az idő! – Szép elődöntő! NKKB/X. ld. ott. – De.: még a Krisztinavárosban italért. És nem lenne pofám italokat venni magunknak, ha a verebes Horváth-kertnek nem vásárolnék legalább két kenyeret, szétszórni! Haza Némó parkján át. – Szórom a kenyeret, becélzok egy-egy madarat, mintha adnám a labdát, osztanám a lapot. Veszik a lapot, kicselezzük a galambokat! – Sok kis verébhát sürgölődik. – Némó fája alatt is járok. Cinkék! – Itthon: ők 4-en! – Szpéró du. ismét az asztalom két lapja közt… majd: L. átszól a másik szobából, csukott ajtó mögül: »Egyik kezedben madár…?«. Hallja a félkezes, abszolút egyujjas gépelést. – Erre gondoltam a Horváth-kertben: Mi ketten itthon, L. és én, tudunk valami olyat, amit csak mi… ismerjük ezt a négyest!” – A kártyaelődöntőknél Dömiék „kint ülnek! Ó!” Régi karácsonyaink „hangulata, ott” ültek az ágyon, a Kockás Haveron, nézték a Fát! Most: a madarak miatt a Fa az előszobában áll. Medvéink nem haragszanak. Jó így együtt minden. – „Éliás! (De jó, hogy nem engedtük el.) 8 szál pipitért hoztam haza a negyeddöntő 8 klubjának! – Egy kis fenyőt is méltóbb helyre tettem ma. Jöttem haza Némó parkján át, és a munkások bódéi mellett egy csonkfenyőt láttam: a csúcsa jól ki volt vágva, csak az alsó széles ágak a törzsön… Elvittem egy közeli parkba, ahol valamikor verebet temettem el (Bristol Cityt) (sic!), és oda helyeztem a fát. – Idén nincs is fánk, csak szép gallyaink! Ezeket díszítettük fel. – A Medin Kolačokkal is foglalkozom. Van 77-es, 76-os, 75-ös, 74-es, 73-as, 72-es és 71-es Medin, 78-as és 79-es már nincs, 80-as se lesz. – 12. 24. Karácsony. Őket kicsivel korábban fektettük le. Így is sokat foglalkoztunk velük. Du. odaát a kis unokahúgaiméknál. Sok kaja, ivás, pirosas kiütésem. – 12. 25. Megyünk valahol, lisztes teherautó áll ott, egy verébraj kosztol benne! Fehér karácsony van, nekik! – Ez az én idei karácsonyom! – Szpéró du. nagyon rajtunk van. Les a gépbe a lámpa ernyője alól! – Éliás a Kockás Haveron a kezemben, vakarózik. Én vagyok az odú! – Du. Samu is fürdött a hajamban! – Kellemes Ünnepeket, Tilike! – NKKB/X. A döntőt Broomey nyerte! – Ma: XI. nyolcaddöntők, Broomey rögtön kiesik. – 12. 26. Szpéró nagyon velem. – 12. 29. Lehull a hó. 12. 30. Vastag hó! Etetünk! Nem hagyjuk a Bíróság mellett a Szpéró Családot!!! Bár rég nem ugyanazok, de rokonai! Családi érzékem előtör!! – Éliásé ez a nap! Nem hajlandó lefeküdni. Odúzik a fociújságokon stb. – Lassan véget ér a régi év. Samué is a nap: nyakamban. – Tilié: kitilizünk a hónak. – Mennyi változatos, kiszámíthatatlan esemény, s ha valakinek elmondod, a válasz talán: Na, igen… – 12. 31. hétfő. – Búcsú apám lakásának évétől is. – Séta! – Du. Szpéró rettentő ragaszkodása! Hasal a kezemben, jobb karomon, így gépelek. A legszebb búcsú az óévtől (az meg micsoda, persze). – Minden jót, Szpéró + 3 Barátunk + Medvék + Lények + L.! – 18 óra 35-kor újra TV Macit nézünk. De rég láttunk! – Éliás ma is csodálatosan játszik velünk. – Szilveszteri bajnoki döntő: Barnabás–Lapos. – Drága Szpéró! Negyedik naptári évedbe érsz! – Tili tegnap hisztizett, hogy Éliás előbb kap füvet reggel! – Hülye gondolatom: Szpéró miatt tudom elképzelni, hogy Van Valami Aztán… igen, Samut, Tilit és Éliást a Nagy Madárgyülekezőbe várom, átrándulok majd hozzájuk Szpéróval… mert vele együtt leszek! Aztán megint elvisszük magunkhoz a 3-at… Jól berúgtam a Hungarian Extra Drytól, ezért e gondolatok (?!) – 1980. I. 1. kedd. – Ők 4-en: ma de. Gerry Mulligan-lemezemre harsognak. Aztán Cage-re. – Sétánk a Váron át. Még gazt és gallyakat szedünk! S pogácsát veszünk a Krisztinavárosi büfében, etetünk a Horváth-kertben. Eltemetünk egy elütött rigót. A Krisztina körúton egy erkélyen egy hölgy etet! Verebeket! Éljen! – Haza Némó parkján át. – Némó fája körül látjuk a parkbeli Zöld Harkályt! Vagdossa a havat, hogy a talajhoz jusson. Segítek neki, csaknem kitöröm a kezem, elcsúszom, rázuhanok (a kezemre). – Tili és Szpéró du. a L. válláról nézi a havat!! – NKKB/XII. negyeddöntő: Kék-Sárga és Lapos nyert. Lesz üldözés? Hm, hm! – Sok zene! Boguslaw Schäffer, Cage, Jeney Zoltán. – Második pezsgő.” Tradoninak eszébe „jutott a most” őrzött, semmire „el nem iható” palack. – „1980. I. 2. szerda. – Hó. Itthon hülye zűrünk. Felesleges, de… – I. 3. Sima nap. Ők: jók! Szpéró az asztal két lapja közt. Éliás, a Független! – De magától megy be a kaliba, lefeküdni is! – Szpéróról rémálmom I. 4. hajnalán (oldalt billent…) – De ép, egészséges, eleven! – Kék-Sárga és Lapos végül üldözné Neárer Szidit? Hajrá, izgalmas lenne. – 1980. I. 5. szombat. – Nagy etetések kint!” Tradoni erről most nem „számol be. Szinte” április közepéig etettünk „kint, több”, mint egy kilométeres „szakaszon. Órák” mentek el rá naponta, írta a felügyelő. El nem „mulasztottunk volna egy” napot sem! Barátaink vártak ránk „mindenütt! S” egyáltalán. – „Szpéró: fürdés után hasal a földgömbön! – Szpéró – I. 6. – újra fenn a nagypolc odújában!! Nem fél már a kicsit átalakított közeli faltól! – Tili bátorította fel. Ő járt fel néha. – NKKB/XIII. – Szpéró a két asztallap közt hasal. Tili a papírtartóról nézi, őrzi. – Tili barátkozik velem. Kezemre veszem…” (Tehát ilyen „is volt” azért! írta Tradoni; „rettegett, Éliás” bele ne repüljön a gépbe; este volt már, a „budafoki szerda” estéje, és itt „gépelt a” nagyobbik szobában.) – „Tátva a csőre…” (Tilié) „…szegény, így fél?! – De: felszökken a vállamra. Hajamat eszi! – Igen bensőséges volt ma az NKKB/XIII! – Hallgatom Schäffertől a »Quartet 2+2«-t. – Verebeink élete függ attól, hogy béke legyen errefelé! Háborúban? Végük! Meg lehetne írni: pl. Amerikában, vakriadó… és valakik… madarakkal… öngyilkosok lesznek… Nem tudnék öngyilkos lenni. Viszont ha kiéleződik valami, bármi, nemcsak így…?” Kiéleződés, írja „Tradoni, a tenyésztő” változata: veszélyeztetve a tojó, ha nem „párosodhat a vele” egy fedél alatt élő „hímmel. Hihetetlen”. És ha mégis? – „I. 8. Tili és Szpéró bóklászása lent a szőnyegen. – Tili a L. vállán, haját húzza. – NKKB/XIV. Lapos és K-S. is nyert! – Holnap Szpérónap! Megyünk óbudai barátunkhoz, a festő özvegyéhez. Ő tud Szpéró-napról! Jó! – I. 12. Ragyogó napfényes hideg. Etetések, várják!!! – Egész du. Szpéróval” (sok feljegyzésem „róla, írja” Tradoni). „Két és fél éves! – I. 18. péntek. Üldözés az NKKB-ben!!! – Szpéró nagyon rajtam! A piros kockáson! El is alszom, ő is alszik rajtam. S felébredve: a régi élmény, 1977/78-ból, hajnalokról: hol is a madár? – Óbudai barátunk jó levele!!! – Éliás Samu odújából az ujjamra száll (Samu már a másik szobában, lefeküdt, kaliban), körbeviszem a szobában! Rekord! – Tili: kis tátott csőr, sziszegés, így néz ki a hóra!! – Az éjjel Éliás kalija zuhanásveszélyesen állt a dobozon! Éliás meghalhatott volna! Rémes! (Íme, ez van összecsapásainkból; összecsapás volt, ok nélkül.) – Ők: kiválóak! A kintiek is! Az Erzsébet-hídnál átvettem L. terepét és madarait. A rigók elém jönnek! – Siker a Tabáni-templom melletti etetés is. – I. 19. szombat. Feltűnik: amióta az új kalija van, új tér, Tilinél megszűntek a szemhunyások stb.! Hm! – Tili: du. nagy szárnypergetéssel áll gallyán, repülne fel az odúhoz. Ezt próbálja. Repülést mímel. – Szpéró a hajamat eszi. – Tegnap este: NKKB/XV. Rajtam Bulmár kabátja (spliti düftin házikabátom), és minden eredmény csodásan a kellő! L. nyert Laposnak és Záróra/Tilinek! – I. 20. vasárnap. – A Pusztaszeri úton, a festő Gödrét nézzük meg, fényképezünk. – Du. itthon: Tili is nézegeti magát a széklábban, ó! – Hülye összeveszésünk, elrontjuk szép havas sétánkat (magunknak!). – Nekik: csalódás lesz majd a megjavított zongoraszék. Úgy szeretnek itt bóklászni, és olyan furcsán önállóak itt: eliramlanak mindig a kezemtől. – A Tövis és a Szpáhi utca sarkán mondom: Az a tudat, hogy a 4 madár van, leértékeli bármi utazásnak a gondolatát is. Bárhol volnánk… pl. Splitben… ezt a várost idézik ezek az utcák… nem lenne az. (Sajnos, ezen kapunk össze; L. talán nem bírja, hogy ezt így kimondom; holott gyakorlatilag ő volt tavaly az utazás ellenzője, ő nem bízott a rábízás sikerében stb. Akkor meg miért nem lehet kimondani?) De otthon: Dömi oly hű barát, közvetít (a L. tolmácsolásában!!??). – I. 22. Öröm, hogy Lapos megközelítette Neárert. – Hanem akkor: elkeserítő: Lapos veszít, Neárer nyer. – Itt mérges vagyok, ám ezért szégyellem magam! – L.: egyszer ez is felejthetetlen adat lesz… Neárer sikere! – Jeney remek levele!! – Tilivel az ablaknál. Tátog, liheg izgalmában.” Tradoni: Tili „halálos komolyan” vette az életet. – „I. 23. szerda. Neárer győz! Hát… ÉLJEN SZIDI!!! – Tűge… Ez semmi, elírás.” (Szegény „Szidi, nehogy” Dömiék így hívják!) – „Tűhegyű eső… ónos… szegény kinti verebek, hány hal meg a kis mesterek közül ma is!! – Átlagéletkoruk 2 év (is alig), írja Deckert. – Dömire mondom: »Reneszánsz medve!« Dömi: »Nem barokk?« – Doktorátusa: szerinte: mint az öttusa, háromtusa stb. Nem jó, mondja! Nekem is olyan ajtóm van, mint Neked. (Célzás apám névtáblájára, amely ott maradt ennek a lakásnak az ajtaján. Örök tréfálkozásaink, mint a Sportban, ahogy írni szokták. Dömivel ilyenek vagyunk.) – Szegény kinti madarak! Gyulladnak a kis tüdők! – Szpéró és Tili és a széklábak. Meg is kocogtatják. Kártyázunk ideát L.-val, s onnét: kis fémes koccanások. Szpéró aztán szökdel, Tili forog, totyog. – Tili tegnap be akart menni Szpéró odújába! Hm! – Du. (este) a szék átjön velem. Éliás is fölfedezi, ő is nézegeti magát benne! – I. 25. Este pezsgős kártya, Titusz legyőzte Neárert. – Szpérót lámpám belvilága érdekli. – Hó éjjel! Szegények kint! – I. 26. Szpéró és Tili: együtt a vállamon! (Tilit odaveszem, Szpéró utánajön! Szpéró salizik a vállamon, Tili is.) – A szőnyegen! Rájuk ne lépjek! – Szpéró nyújtózva érdeklődik a lámpám belseje iránt. Döbbenetes, hogy »szavakkal nem mondja el, mit akar, holott oly nyilvánvaló« – de mi az? – Ha a kezemet v. a lábamat nyújtom neki: jön! De amikor a földön szaladgál, nem! Ott: szaladozzunk együtt! – I. 28. Éliás életveszélyesen mászkál a gurulós fotelom alatt. A fotel itt a padlón tényleg gurulhat, nem áll olyan fixen, mint Szpéróéknál a szőnyegen! – Dömi boldog, az NKKB-ben szép győzelmet aratott! – Tegnap Bárányból kiesett egy bog. Kaktuszkáékhoz tettem. – Tili a vállamon! Fürdése után a kezemen, a vállamon; finoman eszi a hajam.” – Este „volt, 1980. VII. 9. A nyitott” ablakon mentőautók szirénázása hallatszott be. Nehéz nap „volt (meteorológiailag)”. A felügyelő párszor lehunyta a szemét. – „Előtte: kinézünk. Tátva a csőre, igen hamar kitátja! – Szpéró kalija a piros kockásnál áll, és ott Tili nem tud bemenni! Fantasztikus: Tilike Szpéró kalijába is csak akkor tud bemenni, ha a kali az ablaknál áll! Ha a piros kockásnál áll, itt nem tud bemenni! Vigyázni: legyen mindig vize! A Mosdótálban! Mert a saját kalijába se bír bemenni!! – Rossz lenne, tragikus lenne bármikor is itthagyni egyedül Szpérót! Nélküle üres a… A három madár is csak három madár akkor. Bár Samu… csodálatos már! Éliás jó kis pofa, és Tili… ő lassan: TILI! – Neárer bajnoksága érik! – Dömi a XVII. döntőjében.” (Vigyázat! NKKB, nem „OT, írta” a „felügyelő. Januárban” járunk.) – „Nagy etetések kint. – IV. Mézi és UFO végleg a Medveszekrényben! B. A. Yosh-ék ölében. – Nyer-e Dömi? Nem! Ah, oly kishitű vagyok. Már csak díszből akarok doktor lenni is!!” – A következő „füzetben a L. rengeteg” levele, írta Tradoni. A felügyelőné ezeket a „leveleket mindig” akkor írta Tradoninak, ha a felügyelő még nem „volt otthon”, s neki el kellett mennie! Nagyon-nagyon szép „levelek voltak”; most nem idézek többet belőlük, írta a felügyelő, „párat idéztem” már. Tradoni mindig odaírta a „dátumokat a levelek” alá. – „M.…” (edzői név) „ugye, átviszel Magadhoz? És kérek finom fürdővizet – Éliás (+ Tóbiás)”. Tóbiás volt Éliás „csengős játékmadara, akit” rázott, ha dühös volt. A verebek nagyon „dühösek tudnak” lenni, írta Tradoni. „Dr......” (edzői név) „Nagyon szeretünk, ragaszkodunk hozzád, plusz egyikünket dicsérd meg, mert jók voltunk (Szpéró, Éliás, Tili Samu)” Stb. „Dr.....” (edzői név) „Épp most néztem ki az ablakon. Ott mentél a Duna-parton. Egy kis veréb evett itt a párkányon. Szeret…” (név) És: „Éliás jön!” Tehát Tradoniné elment „vásárolni, rendbe tenni” ezt-azt, és Tradoni a Duna-parton a „Lánchídtól az Erzsébet-hídhoz” vonult. Hát ezt „is hozzá” kell „tenni, írta” Tradoni, mintha jelentést írna „egy 14. éve” házasságban élő párról; hogy „mindazonáltal így” leveleznek egymással ma „is. Megérdemlik” a szerencsét, hogy… egyszer „mégis ki ne” nyírják egymást!!! – „II. 1. Etetek. Jó menni! Bár ma: latyak. Újra lemegyek. Ma négyszer mentem le, ezt-azt hozni. Nehéz kibírni lemenés nélkül. – Tili vezetésével zenés reggelük! Tili egészen verebes hangokat is hallat! – Szpéró reggel háromszor ült az ujjamon a kaliban! – Du. Tili: Szpéró új helyen álló kalijába nem tud bemenni! – Este: apám lakásán. Odaérve rögtön szomorúság fog el. Átérzem egy egész dolog ellentmondásosságát… és eltűntét. Nem lehetett mindig minden jól (mi van! még Samut is – helytelen! – megkergettem, hogy feküdjön le végre…)” – Ilyet soha „többé nem” teszünk, írta „Tradoni. Ezt” tényleg nem. – „…s valami, mintha nem is lett volna, sohase lett volna, úgy nincs. Nem voltak azok a dolgok? Gyerekkorom zavartalan kapcsolata apámmal, úgy 15 éves koromig? Ó, ha Szpéró megérne 15 évet…!” – „II. 2. Medve-nap!!! – II. 3. vasárnap. Baj van! Éjszaka L. álmot lát: valaki »elengedte« Szpérót! Kaliból ki, aztán a kinyíló házajtón: el. Hiába vártuk vissza hajnalig, a kalit is hiába tettük ki. – És reggelre: Szpéró lába fáj! Nincs jól! A bal lábbal van a baj! – Erősen lila! – Mi ez? Megrántotta? Irgamidoznám a kaliban, nem megy. Rohanok a latyakban Erlandhoz… Ahogy most ezt írom” (akkor, február „3-án, írta” a felügyelő), „érzem: egyszer ő nem lesz többé… Milyen hiúság a sok aktivitás, amely nem rá irányul… de hiúság az öröm talán még vele is. Persze, azt se lehetne, hogy folyton csak ő… és hogy egyre csak a vég tudata. Túl keveset foglalkoztam vele, munkáim lekötöttek… reggelente egy ideje be se mentem hozzá mindig… és ez lett. – Jó az üres városban, kívül az izgalmak színterein. Haza, gyógyszerrel, ő: jobban! (Nehogy a megfázásunkat elkapja!) – Remek csaták az NKKB-ben, írja a Medvesport. Neárer veszít 6:5-re, Bankárék nyernek 5:3-ra. – Ők: jól alszanak. Tili sok »puszit« adott a L.-nak, arcra, kedveskedett. – Samu: nagy fürdés a nyakamban. Hasal a tenyeremben az újság alatt. – Éliás hosszú estéje szabadon! – Ó, de a madár: Szpéró. Gyógyul! – Ő az egyetlen, aki valóban csatlakozott hozzánk…” – Samu „is, írta Tradoni, és” talán Tili „is. Éliás tényleg” egy kicsit mufurc még. – „A lámpa belvilága ma is érdekelte. És futkosott a szőnyegen. S most háttal a világnak: alszik. – II. 4. hétfő. Szpéró gyógyul! – II. 5. Ablakomban újra verebek! Visszagondolok 1974–75-re, akkor kezdődött!! – Szpéró kapja a Neotesolt a vizébe, de már ő őriz engem. Tenyeremen, hátamon lapul! – Hazajött a villanygép! Javították, tisztították. Most látom: Szpérónak hiányzott! Körberepüli, meg is kocogtatja. Én: rettegek! De hogy ilyen van…!? – Abbahagytam a gépelést, de a gépet Szpéró még a papírtartóról őrizte egy darabig. – Samu reggel 1 db baráti csípést ad ujjamnak! – Tili és Szpéró néz ki rólam az ablakon. Salátáznak. – Tavasz! Meleg idő! – II. 9. szombat. – Samu forró, lázas fürdése a nyakamban. – Szpéró!!! Nem hagyjuk itt soha. – Neárer ma lett tornagyőztes! – Persze, a legnagyobb esemény Dömi győzelme. Ő: hol akkor a petárda? Ahol a Petárokat készítik…! – Tyúkhúr! Szpéró boldog! – Szpéró és az írógép, még mindig! – Éliás féléves!! – II. 14. csütörtök. Du. itt: »dráma«. Tili odaröppen Szpéró odújához, fent a kilencediken. Szpéró kicsíp belőle egy kis tollcsomót! Semmi az egész, de ami a rémes: Szpéró legalább húsz percig röpköd vele (a tollcsomóval), mint diadaljellel! Ez az ő kis belviláguk!! Furcsa látni! – Nem idealizálhatók, nem idealizálandók!! – II. 16. Tili kedvesen énekelget du. a magaspolcon, a saját részén. – Szpéró »ki akart volna repülni« a függönyön és az ablakon át a kintiekhez!! – Szpéró csaknem halálos balesetet okozott magának – s mit nekünk!!! nekünk mit?! –, mert a konyhából belépő L. lába elé villant! Rémes veszélyek tehát!! – Este: hülye hosszú tévéprogram, két film! Holnap kell vigyázni! Fáradtak leszünk. Nem biztonságos! – II. 17. Bizalmasan közel engednek a párkány verebei. – Samuka egy és fél éves!! Éljen soká…! – (Sonkán stb.) – Tili óriási dalolása II. 18-án reggel! Nekünk is visszafelelget!” – Pár napig a „felügyelőné vezette, összefoglalólag, a” Füzetet: „II. 20. szerda. Kalitkatisztítás. Szpéróka lefeküdt fél ötkor! – II. 21–22. csüt.–pént. Szpéróka este nem és nem akart fél ötkor lefeküdni. Szerinte később fekszik a Nap és a Madár. Veszekedés – egy kicsi –, csupán Éliás miatt, aki késő este már szintén fáradt, elmaradt mindkét nap a fürdése, azonnal bevonult az odúba. – II. 23. szombat. Reggel iszonyú verébcsárogásra ébredünk… a belső szobából; valaki a kintiek reggelizésére reagált. Azt hittük, baj van! Kockás Haver megjött a tisztítóból… azaz a kádból… Tisztálkodott (Mackólé), s szárad már. – Jó, hogy mi nem száradunk a lelkén, mondja Dömi. – Éliás nagy szabad ideje. Merész, mindent megtekint. Boldog. Kedvesen, fáradtan ránk jön, hagyja, hogy lefektessük. Szpéró a másik szobában rajtam tartózkodik. Fürdik. Játszanak együtt Tilivel. A szőnyegen szinte fogócskáznak a forgószék körül.” – „II. 22-én befejeződött az NKKB, a XX. Grand Prix győztese Barnabás. A L.-é az érdem, ő mondta, hogy ma játsszunk. Remek formában voltam ma, mondja Barnabás. – Fura látni az ablakunkban a sok kis verebet. Hogy kint is vannak! – Különös átfordulás: hogy a kintiek is ugyanilyenek v. csak kicsit mások! – II. 24. vasárnap. L.-t dicséri, hogy a hatalmas Kockás Havert nem engedi mosodába. Elszakadhatna stb. 1000 emberből 998 engedné! Miért csapunk össze akkor mi ketten ilyen hülyeségeken, mint… le se írom! – Szenzációs tavasz! Séta a Pasarét felett! Jó őket otthon békében tudni, élvezzük az »új országot«, ahová az idén mentünk, mert: az új évszak egy új ország, pár új utca itt stb. – Elkezdjük idei életünket. – Vártak minket. Kezdődik, hazatértünkkor, az ő programjuk. Nekik ez mi? Éliás csapong, Szpéró hasal, Tili csőre tátva rajtam. – II. 25. hétfő. – Kockás újra a helyén! Boldog! – Lázas megfázásom! De ők nem kaphatják meg, nem is kapják! – II. 26. kedd. – Barna ingben vagyok! S ezt Szpéró, ha lehet, még a szürkénél is jobban kedveli! – Van kint egy kis kopasz nyakú veréb!” – De őt most, júliusban „is látjuk! Megélt” tehát!! – „Szpéró áhítattal nézi a párkányon kosztolókat. – Náthám miatt kerülöm 4 barátunkat. Ők változatlanul lelkesek irántunk. – II. 28. csütörtök. – Tili gyönyörű hangjai!! – II. 29. Jó látogatás! De rossz lelkiismeret a madárkák miatt; kései hazatérés. L. joggal unszol. – Ágyunkat új helyre toltuk a nagyobbik szobában! Amióta Szpéró itt van, ezen a helyen tudta az ágyat. Nagy lesz a döbbenete, ha felébred s nem lát minket! Valóban! Áthozzuk őt kalitkástul!! Oké! – A párkányon: záporzuhogás! Verébcsőrök! – III. 2. Tavaszias fények. – Sétánk Némó parkján át…” Egy kicsit sok „volt ebből, írta” Tradoni. De hát… arra a „legszebb. A többi” útvonal unalmas innen. – „Szpéró élénk »délutánja. A filó« fémrúdján, a támasztón. A kis képeket sorra látogatja. – Velem: nagyon. L.-val is! Tavasz van, ő: együtt velünk! – Tili nagyon kedves! – Éliás 100 db »csuríí«-t hallat. – III. 3. Rémeset álmodtam éjszaka: Szpéró (a mindig nyitott ablakon át???!!!) egyszer örökre elszállt. Az elvesztés fájdalma, álmomban. A most-hát-örökre érzése. Az a tudat álmomban, hogy ennek semmi értelme, ez neki se jó…” – Tradoni kiment cseresznyét enni. – „Mintha üdülőhelyen lett volna. Különböző ingeket vettem fel… érte… de nem lett meg. Felébredtem.” – „Odamentem hozzá. Ő nem is tudta, miért guggolok olyan hosszan a kalitkája mellett, dugom az ujjamat neki. Néz. Úgy néz! – Később, amikor a zöldek a kalin vannak, nem jön ám az ujjamra! Elegáns! Eszeget a plátón stb.” – A felügyelőné levelei: „Dr...... Szpéróka vizét lecserélni, vitaminos…” Áthúzva: „Gyógyszeres…” – „Szeret....” – „M..... Szpéróka vi....” – „Elmentem.... – kor, Éliás kéri, hogy....” – „Szpéróka új vizet kap…” „Dr...... Szpéróka új vizet.....” – „FONTOS! Szp......” – Érdekes, Tiliről sose kellett ilyesmit írni, jegyzi fel most a felügyelő. – „III. 3. hétfő. – Anyuéknál…” (L. édesanyja, sógora, húga; két unokahúgunk, írja Tradoni.) „…igen jól sikerült! Nagy duma fél tízig! – Előtte ők 4-en kellemesen lefeküdtek, nem kellett sokat bajlódnom! Nagyon rendes 4 madár!” – „III. 4. kedd. Hóesés. Remek reggel, csak… etetni a kintieket! – Szpéró a L. tenyerébe hasalt. – Kezemet odavittem, Szpéró a L. tenyeréből egészen finoman csipkedte az ujjaimat. – Tegnap Samu őrjöngő fürdése a nyakamban. – Ma Tili a L.-nak se akar kijönni a kalitkájából. – Tegnap viszontláttam egy kis barátomat: a hím verebet a Duna-parti utcatáblánál. Él! Ott lakik a tábla alatt!! – Tili és Szperó az asztalom alatt kószál, a lábam körül!!! – Szpéró a fotelom karfája alá ül! Jó ég!! – Ma lehunytam a szemem a gépnél, Szpéró a kezemben. Ültünk egymással szemközt, mint a régi időkben. Beszéltem hozzá. Szpéró… ő az. – Tili és Szpéró a vállamon, Tili a fejemen.” – A márciusi „napokban Tili”, másolta a „felügyelő, sokat” kertészkedett. „Néha Szpéró is fellátogat hozzá. Tili ül a gallyán, Szpéró a hasas vázán, a gallytól kicsit távolabb, arasznyira lejjebb. Nem bántják egymást. – Este: Tili is, Szpéró is kéri a lefektetést. Szedjük le a kalijukat stb. Éjszakára nincs zöld. – Tilit a gallyról emeljük le, kezünkkel lefödjük, így nem repülhet el riadalmában. – Samu egyre elegánsabb! És nagyon bensőséges! – Kevésre vállalkozik, de arra számítani lehet. Beosztja! – Szpéró ma (III. 7.) is az ujjamon reggel, a kaliban, és Samu (nem hiába) várta, hogy elsőül neki nyújtsam, csípésre, az ujjamat. – III. 9. Átlagnap. Szpéró sokat rajtam. Az asztal alatt a lábamon stb. – Ül, néha felhúzza fél lábát, érzem, ahogy vakarózik, csiklandozza a lábamat a tollaival (főleg ha nincs rajtam zokni). – Tilit a L. fejére teszem! – III. 10. hétfő. Szép kis napjuk. Előkészítettem az OT-t, kottafüzetbe írom! – III. 11. kedd. – Ma reggel lekerült a nagyobbik szoba lámpájáról – a tövéből – az a papír, amelyik még Némó miatt került oda!!” (Féltettük Némót a „drótoktól, és ő” mindig oda szállt!) – „Ma Samu kalija került elsőül feldíszítésre.” (A L. igazságos „volt ezzel! Mindennap” más kalija.) – „Szpéró okos! Az arca! Ahogy velünk a kapcsolatot tartja! – Aztán recseg Belgrádra!” – Tradoni „felírta: megírni” Christie-éknek, honnét van „Szpéró neve. A medvék” így tudják kimondani az angol „veréb” szót (Sparrow), és Szpéró hirtelen „került ide, hirtelen” kellett név stb. Így lett; a „L. tolmácsolta” a medvedialektust stb. – „III. 17. Szpéró és Éliás születésnapja! Éljenek! – Szpéró meg is fürdött, utána a tenyerembe hasalt! – Elkezdtük az OT új Tornáját! Nyert Lancy és Martin/Szpéró.” (Ebben érték „utol most” Liptont, írta a felügyelő.) – „Temetek III. 14-én a Rudasnál. Egy kis hím verebet. – Ez volt a búcsúm az idei etetéstől.” – Aztán mégis folytatni „kellett, írta” Tradoni, mert hidegre „fordult megint” az idő. – „Tili és Szpéró játszadozásai együtt. – Szpéró de. nem akar kijönni a kaliból, du. nagyon bújt hozzánk. – Samu sosem akar kiengedni minket a szobájából. Annyira számít ránk. Ő magányos madár, mi vagyunk neki »a«; Éliással megvannak, de ez nem kapcsolat. Mi vagyunk a kapcsolat. Neki rengeteget számít az alkalmi jelenlétünk. Hogy a L. többnyire ott tartózkodik Samu szobájában, Samu roppant nagy barátja lett. – Tili valamelyik nap teljesen elveszítette kontrollját a repülése felett. Három dolognak is nekiütközött. Végül feljajdulva megállt! Ó! – Tili tegnapelőtt a fejemen, gyengéden csipkedi a hajamat. – Szpéró meleg talpai ma du. – ásítása. Szeme csaknem leragad. – Lassan vége a kinti etetésnek. Hogyan is halhatott meg az a kismadár? Nem érte meg a tavaszt. Kint ennek más rendje van, kiválasztódási, kb. – Ma: barna ingem. Szpéró boldog vele. – Ők 4-en annyira összehangolódva vannak így a 4 kalitkában de. stb. – III. 16. reggel: Szpéró nagyon rázza a szárnyát. Áthozom a nagyszobába, repül! – Jön az ágyra, teljesen igazságos: osztozik rajtunk, hol a L.-n, hol rajtam van. – Elröppen az asztalon álló kalira. – Gyönyörű tavaszi nap. Apámnál a temetőben. – Friss tyúkhúrt fedez föl a L. a temetővel szemközt. Első idei leletünk, efféle! – Du. Tili és Szpéró gyönyörű ideje nálam! – Éliás hosszú estéje. Samu fürdése kártya közben. – III. 17. – Hidegebb, tiszta nap. Szpéró a szárnyát rázza. Áthozom, de nem engedem ki. Csalódott. Hozom újra, csukom a két szoba közti szárnyas ajtót. Szpérót kiengedem. Óriási köröket ír le. Újra jól bekalizható. De hogyan is lesz ez azért? – III. 18. Szpéró ma is megkéri a reggelt! – Tavaszias idő. Tili és Szpéró du., szék stb. – Tili ázott repülései. (Fürdés után nekivág. Rém ügyetlen. Önveszélyes!!) – Tegnap: remek kártya, OT/I. Ma már a 8 közt a mezőny. Nagyon karakteresnek érződnek a versenyzők (jellegük érződik, sok emlék, van mihez viszonyítani). Mégis furcsa az első meccsek hangulata. Ha egy ilyen Torna elindul, ha eljut a tizedik-tizenötödik Grand Prix-hez (bajnokság), már valami szerves, élő érték. Kidolgozódott, sok munkával. Olyan, mint egy madár. Csak mégsem olyan, mert veszélyeztethetetlen. Van különbség, előnyünkre, mondja Dömi. Mi kevesebb fájdalmat okozhatunk nektek, mint Szárnyas Barátaitok. – Aludjatok jól (4-en)! (Furcsa az is, ahogy – ők 4-en – kiegyeztek velünk. Bizonyos bekalizottságokkal jól kooperálnak, de a kis életüket – a programokat – kikövetelik. Ami az övék, az az övék!) – Várom a Mártonhegyi utat az idén is, a sétákat! – Hol vagyunk Szpérónak mi és nem mi? Pl. a L. ruhái… hamar idegenné teszik… s engem is. Más színű pizsama v. hálóing (a L.-n): és vége a közvetlenségnek. Ilyenkor az látszik a madáron, hogy le akar győzni valamit (magában).” – Az utolsó füzet „jön, írta” Tradoni, amelyikhez még nem „nyúltam. Késő” este volt, a felügyelőné a másik „gépen dolgozott”. Tradoni mára befejezte. Az utolsó „füzetet – III. 19. és IV. 10. közötti” időkről – eltette „holnapra. Ezzel” a könyvnek befejeződik egy bizonyos „része. Az NKKB-t” ismertetem még (Tiliék eredményeit, Bronzék „átmásolják – általam” – a táblázatot), és akkor még a felügyelőné „szavai következnek”, Tiliről, talán egy vers – idézet –, és a „regénynek vége”. Reméljük, Szpéró „nem tojik” tovább, és egészséges „lesz. Salátát” most nem eszik, fogyasztja viszont a „lisztkukacokat – mértékkel” adni! – és a túrót. Nappal jó pár órát itt van a „nagyobbik szobában”, ahol nem kotlik. De a házi verebeknél a hím is „kotlik (csak” éjszaka mindig a „tojó). Vajon” honnét e tojásai? (Milyen „serkentésre? Vagy” csak úgy…?) (Mindenképpen csak úgy.) Holnap „jönnek a jégszekrényesek”. Holnap július 10-e, csütörtök.

Vártuk „az idei” verebes „fiú legújabb” hívását, de elmaradt. Bejött viszont egy másik „telefon: a doktornő!” Milyen rendes, vagyis több annál: mennyire „szerette PP-t”. A felügyelőné vette föl a kagylót, s beszélt „vele. A doktornő” érdeklődött PP felől, és elmondta, beszélt „szemorvossal, aki szerint” ez szürke hályog, s van valami „svájci stb. És hogy” dr. O. M.-mel beszéltünk-e már. Most hívom „Miskát, nem akartam” volna erőszakosabban zavarni, egy hete jött „meg, futkos a dolgai” után; Erland ösztöndíjjal külföldön van „már. G.-t és” Sch. E.-t hívhatnám még, de lássuk Miskát. A doktornőnek „jó lenne mondhatni” valami konkrétat, amit PP szeméről O. M. „mond. Majd” valahogy így „kell kezdenem (a” telefont). Egyelőre aprítottunk „neki a kétszersültből”, s óvatosan „beszórtam az” üvegtáljába és a „magos tál”-nak nevezett magos táljába. Majd „szórok rájuk” magokat „is, mondja mosolyogva” a felügyelőné, nehogy „(ő) elborzadjon a” látványtól: hogy ti. megint meg akarják őt etetni „valamivel. Öröm” viszont, hogy az üvegtálat megtalálta, bár „áthelyeztük. Nem kell” túl sok áthelyezgetés, mondjuk, írja a „felügyelő. Stb. Hívom, ha” jön vonal, Miskát. Aztán meglátjuk. Vajon „mit mond (mondhat-e bármi” különöset így látatlanba)? Jó lenne „azért, ha” idehozhatnánk valamelyik nap egy villámlátogatásra, „taxival. Kint a konyhában” közben – a felügyelőnével az „élen – nagy a medvék” sürgése! Kérnek, ne menjek ki, valami meglepetést „készítenek. (Holnap napom” lesz, írja Tradoni, s így!!) Most „lebonyolítunk egy” telefont (a felügyelőné „édesanyja; az édesanya”, így „an ziksz”, sosem „család”, írja Tradoni; csak „tényleg jusson” el az olvasásban „ki-ki odáig, ahol” azért megnyugtató „a pont”).

Vagy úgy „is lehet”, hogy nincs „pont”, hogy például mint most, tegnapról „még emlékezett” a három „injekciós helyre”, írta a felügyelő, Tradoni „végigment a három” helyen, és elosztotta, ami azóta lett; ekképp „három, sőt akárhány” helyről építhető a szerkezet stb., de hát „minek? Miért húznék” ki most már szavakat, dobnék el oldalakat, bármi „fáradtak – fáradt” voltam, írta, kimerült, „letört, elcsigázott stb”., egyik se volt „a szó”, „a hang”; miért ne „vágyódna az Ósavlo majd” valami ilyenre, ha fárad – különben „is: azt tesz a könyvvel, amit” akar; miért ne bolyongana benne, miért „ne olvasná évekig? s” akkorra elfelejti, hol találkozott e „dolgokkal, találkozik újra s” újra, amikor az élet és a többi „nyámsavlót (visszagondolván” rájuk!) (rövid ó-val, Tradikám, mondta a „Doktor), ezért tettem” oda a t-t, a múlt idő jelét (stílus: a hervadó „idő szagát), amikor” már minden annyira izgalmas „volt, pl. egy Derrick” után egy kis unalomba kell kapaszkodnia, miért ne „fogná meg e kötetet, miért” ne vágyódna valami ilyenre aztán, ha „túlfogja (a kötetet), erre” a fényre, mely májusian üt „át a gesztenyefák” lombrésein a folyó csillogásával, s melegíti „alkaromat? Miért ne?” Melegíti alkaromat a fény, 2000-et „írunk, vagy 1990-valahányat, és” csak a fény van, csupán az egész világ, és a „gép, az, hogy” írhatok, s nincs a Legismertebb „Érintés, a” Legösszedolgozódottabb-Lénykar-ÉS-Lényláb, nincsenek „együtt. Nem röhej” lesz-e, akkor, amit „még végig kell” élnem? Teljesen „világos-e ez? Teljesen” világos-e, hogy a többi időnek már csak el „kell telnie? Nem, még” ez sem volt (ld. megjegyzések Tiliről, „majd a felügyelőné” tisztességes kontrája, akaratlan) olyan teljesen „világos. De azért, de” azért persze, mondta, két kézre fogva a „de azért”-ot (és két „szemmel – szempár” – fúrván), semeddig se jutva, a lombközökön „át a szembefényt, a folyóét, mely” változott. Majd „jó lesz, ha” megnyugodhatom; ha a nyugvás se „lesz”. Vagy egyszerűen az „van, Tradikám, mondta” a Doktor, aki egy pillanatra otthagyta a „vizes Gellérthegy oldalban (szafáry!)” hajlongó elnököket (bronzfüveket „szedtek! ez volt Bronzék” zseniális intézkedése, bronzhegyen „bronzfüveket szedtek”, s legközelebb: két kézre markolt „bronz-elnökök fognak” hajlongani bronzvízben, bronzég alatt stb., és neked semmiért „se kell többé” izgulnod, Tradoni, mondta Monogan és „Monroe), otthagytam” őket, mert egyszerűen van veled „(valami). Az, hogy” régen szartak „le (verebeid” v. Svunics). Ülsz itt, belefúrod magad a „jövőbe, holott a jelen: a sárga”, a barna, a híg, a formás, a „kemény, az átmeneti, a” kamillázandó, a vitaminos, ez a „jelen! Igen, és” kéz mosandó, az egyik szar után a kéz „megmosandó, hogy ne” fertőzzön. Ez valóságos, mondta a Doktor, és igaza „volt, bólintottam, írta” Tradoni. Jó-e a meleg, amely az ablakon „beárad, mondom most” Fisztóként, folytatta a Doki, és így tovább. Jó-e, hogy „a nyitott ablakon” ekkora zaj árad be, folytatta, és ki kell „rohannod, meghallgatni, mit” is mondott a felügyelőné, amiből „most csak jthuz” igktok igj „kkrli” „í(!”BN fjgi „kklllho ki” htjgkgkk„ /í _” + F, „élkto hallatszott” be? (A Doktor megmentett egy „esetleges részt a könyvben!” Visszacsatolás, Tradikám, mondta, s igaza „volt; az a dolog” a galambok kergetésével és a vérrel csak „virtuálisan volt igaz, virtuózó” voltál, ahogy az élet is „virtuóz élet, a virtuálisat” stb., a reális helyett. Tradoni két zárójelet „is zárt:)), észrevette” ugyanis a Doktor „nyitottját. Dömötör” zavartan húzta fel (villámzáras). Gondolod, van „stílusunk, kérdezte? A” napfény két burgot sütött, bélyegen, egy hete „érkezett a levél, és” állandóan az asztalon vándorolt, válaszhoz „lelki energia kellett” volna. Gondolod, hogy akkor ma újra napoznak „(mert sütött a nap)”, kérdezte a felügyelőné. Tehát ismét esti fűszedés „lesz, egy nap” híján ugyanaz (az emlék), írta a „felügyelő. Mindez” a borulat „múltán múlt”.

Hármat „(ivott, hármat) a B-s” vízből, mondta a felügyelőné; az előbb néztem, ahogy „4-5 centire akart” enni a sajtból, mondta a felügyelőné, írta „átmelegedő alkarral Tradoni, ismét” itt. A gerlék a belső párkányig „jöttek. Vajon ő (PP)” mennyit lát ebből a teljes fényből? Születtem „1938-ban, és 1947-től” a nap hosszasan besütött (egyáltalán „besütött) ezen” az ablakon, maximum tízig, fél „tizenegyig, sütött a” nap, most már több mint 34 (mire a könyv „megjelenik, 36) éve” süt, és eddig innét ezt mindenki látta; ő az „első, aki nem” tudni, mit lát. Hogyan lehetne ezt megírni „Chatswoodba, nekik, akik” Billt küldték? S mindegy-e, nem mindegy-e, milyen „furcsa levél volna, s” miért lenne az, írta. Csak annyi, hogy mintha a „verebek miatt, írta” onnét Bill egykori gazdája, volna az „egész elzárkózás stb. – s most” egy majdnem világtalan „veréb. Soha” semmit elsietni, Bronzék, mondta a „felügyelő. 4-5 centiről” kezdte vagdosni a sajtot; miért kellene bármit „jobban telibe találnom? Miért” a pontos igyekezet? No, persze! „No, persze! Aztán” ráközelít, és eszik (belőle). Erőteljes „csőre; valami elszorító: ahogy” ez a csőr ott, azon a környéken, ahol „annak a festőnek” az özvegye a rigót „találta, meg egy verebet; ez” a csőr arra ütögetett valahol, egészen közel „ahhoz a belső térhez, ahol” V. E. kutyájából dőlni kezdett a „vér; s ezek-e a” jó párhuzamok? Ez „a csőr” ott ütögetett, ahol nap „sütött, emberek” jártak, elszökdelt stb. Remekül meglehet egy „vak madár, mondta” O. M. is, megleli a szokott helyeken a „stb. S közben” a fény, hát miért ne, mi legyen? A teljes „ragyogásban gépelem ezt, írta” a felügyelő, és minél teljesebb, annál „több szűrődik el” belőle hozzá is; most megint abszolutizálsz, mint „Weinstein, suttogta a házi” telefonba egy Hang; mennyivel egyszerűbb „volt, amikor még” csak mi voltunk, ugyebár, kérdezte. Holott „hát egyszerű volt” most is, ezt „Tradoni már” tudta. Mennyi látvány, megözvegyülve „is, írta, mennyi” színfolt stb., és öröm, hogy ők jól fogadják a „változásokat (a polcok” cseréjét, apámtól a többnyire hibás „bútorokat; de hát” épp a felügyelőné volt az, aki nem akarta őket csak „úgy – ők, itt: ezek” a bútorok –, és azt a lakást is „megkedvelte, hiányozni” fog, mondta, én inkább, írta a felügyelő, nem jártam „át; a változó” falakat, megszokták, és mi ennek örültünk), és akkor „most ez itt, hogy” mennyivel kevesebb is „elég, meddig visszaszorítható” (ami még mindig mekkora életkedv! micsoda „rend, beosztott nap stb.), mekkora” tere van (csupán ha azokra a pörgő „szárnyakra gondolok, írta), s” kint, a rácson kívül, a szoba, „melyet meg kell” próbáltatni vele, azért, nemcsak úgy, hogy kiszökik a „célszerű fogásból (kenés” stb.), egyszerűen ki kell engedni, és majd „lassan, amilyen” lassan még mi sem, átszeli a „légteret. Szpéróék: hogy” ezeket a tereket valakik úgy élik át, ahogyan „mi soha, ennek a” laktérnek annyi új lehetőségét merítik ki „(kimeríthetetlenül), s ők azok” – itt történetesen: PP –, akik valahogy „úgy, ahogy mi” sem. Ennyire visszafogni, az is…! De hát „ismét ott vagyok, tette” hozzá, hogy jobb, ha csak nézek „(helyette; vagyis mindezek” helyett), nézem pl. őt, vagy csinálok valami „normálisat. Azt, hogy” a nap süt, és én látom, és leülünk Bronzékkal, és „nézegetjük a” Veszelszky-fákat, kibontakozik a kert, a „Gödör helye” sejthető, a „gödöré, amelyet” ő ott egyszer csak elkezdett „ásni, és később, hogy” megvolt, benne tartózkodott. A magyar land „art első, a kort” messze megelőző kísérlete? így nem lett „belőle maradéktalanul” gyerekhomokozó? Nem kell PP szemével látnom, hogy „akkor ez majd” itt, velük (most épp ötükkel), vajon…? Egyszer „csak elkezdődött, és” hogy megvolt, benne tartózkodtunk. S még ez „sem, írta. Ehhez” még: a józanságot stb. hozzáadni. Innét „áttekinthetetlen. De nem” a tiszta típusok „korszakát élték” (ma a világon). Most „becsukom ezt” az ajtót, mert „PP-ke is” füvet kap, szólt be a „felügyelőné. Bronzék” beírtak neki egy nagy +-t. (Összekacsintás a „nyomdával, Bronzék” feje felett: a” –„-t lehetne olyan jó mínuszjelesre! De nem „muszáj. Egyik” változatot se akarom. PP nem tud összekacsintani; a „verebek eleve” nem kacsintanak stb.) De te nem veréb vagy, mondta „apám. Haragudjak” bárkire, aki legalább kimondja (azt)? Más se talál „bele jobban” a fekete tízesbe, legföljebb udvarias. Más „se csinálta volna” szerencsésebben, mint Erland; akkor? Szegény „O. M., talán” eleve ráijesztettem, amikor „Erland nehézségeiről beszámoltam” neki; most „én egy olyan vagyok, aki… és akivel…” (Ezek a dolgok „történnek. Madarakkal” gatyázik, mondta Erland stb. Vajon „merre jár? Végigvándorolja” Európát, s miért ne? Ha elfogadtuk „volna a pályázati” lehetőséget, talán ott ebédelnénk vele „ma, ugyanabban az” étteremben, és akire ő hagyta itthoni „madárállományát, átjárhatna” hozzánk is, minimális gondozásban „részesíthetné” fél éven át, egy éven át a mieinket. De hát Sch. E. is, „G. is, O. M. is” elmegy azért néha, pár napra, egy hétre stb. Kórházba „kerül stb. Bronzék: Nem” tőletek tanultuk ezt, Tradikám, hogy „akkor a legbiztonságosabb, ha” bronzból van a Gellérthegy? A Gellérthegy „nem bronzból volt, sok” mindenből) (volt) (füvek „borították) (sok helyét). És” hát sosem iszunk, kérdezte egy hang, talán „Bill; aki, koala” módra, olykor a fán ült „(kucsmában; vicc), és vörös” bort iszogatott az este felé. Ittunk, írta „Tradoni, arra, hogy Éliás” meghúzta a fülemet stb. Igaz az, Minyukám, hogy „téged Tradoni” Dezsőnek hívnak? – kérdezte a Doktor. Mi az, hogy „Dezső”, Tradoni és „Dezső? Mi az, hogy” Dömötör? Mi az, hogy „stb. És arra, mondta” a felügyelőné, hogy az előbb befűztem neki „(PP) a mai” füveket, és „ő azonnal ellenőrizte, nem” kóstolt bele „semmibe, de kitapogatta, körbement” stb. Lehet, hogy csak játszik „vele, akkor is. Ez” az övé, azaz ott van (/) (? az egyetlen rejtélyes „jel a könyvben, írta” a felügyelő; az ő Gellérthegye, „pl. Nem lehet” az? – kérdezte a „Doktor. És a”(/(„ meg a”(/)”, ezek ilyen „jelzőtáblák. Ez bizony, írta” a felügyelő, könnyen lehetséges „volt. A bronzkor jelei, ott, mondta”. Zengzetes befejezéseken kattogtak „át tehát, mint Split” felé a vonat, és közben beborult. Tradoni „körülnézett a szobában. Mi” jut az eszedbe, Tradi, kérdezte „Barátja. Ez mentő” kérdés volt. Mivel a felügyelő szeretett „volna átmenni” (PP-ékhez), összeszedte magát, és azt mondta: Az, hogy eddig ők többet láttak ebből itt mind, mint „én (örült az” ügyetlenségnek, a „mind, mint”-nek; mert akkor hát mégse „szedtem össze magam” olyan nagyon), most meg kevesebbet látnak. De mennyi „az a több? És az a” kevesebb meg mennyivel több? (Pl. Veszelszkyt hogyan „látják??) És ez a” kevesebb meg mennyivel több? Már maga „ez, hogy Veszelszky” miként látja az ő saját „dolgait, most, 4 éve holtan, s” hogy vajon a virtuálisan elképzelhető „helyes Veszelszky-nézések” egyike nem épp a verébnézés volna-e, olyan „dolog volt, hogy semmiképp sem” lehetett sínkattogásnak nevezni, hanem „lekászálódásnak (a teljes” fénnyel vert adriai város „tengerparti pályaudvarán), sőt, a” cókmókunk is a ruhatárban volt, sőt, a másfél napos „koszt – O. M. ugyanilyen” úti élményekről számolt be, rövid „kéthetes délvidéki gyűjtőútját” mesélve –, a mocskot kicsit megvizezvén „arcunkon-kezünkön, sőt, ittunk” már egy kávét, sőt, mintha „ott lennének ők is” velünk, az elhomályosuló „látószervekkel mintha” látnánk őket, a „kinti csőrök” alakjában, melyekhez „PP mintha hozzászoktatni” akarna minket (kattog, Tradikám!), szóval, mintha „csak sütne a nap, ülnénk” ott a fényben, mintha soha életünkben nem történt „volna velünk semmi, és” – ami csak eléggé bódult „állapotban lehetséges kívánság” – azt tudnánk, hogy soha többé nem „is fog”. Ő egyébként „(PP) mindent, ami” nem ismerős táplálék, kiköp a csőréből, mondta „a felügyelőné. Érthető, hogy” helyzetében minél „teljesebb biztonságra” törekszik. Levegő jött, PP csippantgatott. Aztán a nagyobbik „szobában voltak már” mind, írta a felügyelő, és PP kalitkája, szélről, ott „állt Szpéróé” mellett. Bele voltak fűzve fenn a füvek, és néztem, „írta, ahogy PP” elindul fenn, körbeindul, ahogy szokott. Nem is az, „írta, hogy majdnem” beleakadt a füvekbe, mert nem (akadt „beléjük majdnem) (vigyázva” próbálom befűzni a füveket, mondta a „felügyelőné; csak hát” hadd legyen neki mindenféléből, ha egyszer, „netán!, mégis belekóstolna” valamibe), nem ez volt: hanem ahogy harsány, vad „hangok hallatszottak, csak” az ő hangjai lehettek, s időbe telt, míg „rájöttem, írta Tradoni, hogy” nem, a szomszédos kalitkában „Szpéró harsog így, PP” hangjaival – régen ezeket a hangokat sosem „adta ki; és mindketten” tojók, írta –, mert PP nem lehetett „az, ő a rácsot rágta” iszonyúan vadul, kapaszkodott a rácsba, és „rágta, fúrta a csőrét” a rudak közé fenn, és válaszolgatott is közben „Szpérónak, aki a vad” hangokat adta. Alighogy ezt elmondtam a „felügyelőnének, írta” Tradoni, az osztrák könyvek egykori stílusdivatja „szerint, és leültem, hogy” megfigyeléseimet papírra vessem, a „felügyelőné átkiáltott a szobából, hogy” a legnagyobb nyugalommal „tollászkodik (PP) stb. Mármost” ha Némóra visszagondolok, írta „Tradoni a” saját „sTíLuSáBaN” (félreütött, s akkor már következetes „maradt); nem ez” volt-e mindennel? nem ezért „van-e velem” minden így s „helyhatározó”?), ha visszagondolok rá, hogy ő mennyire „elkívánkozott… és elengedték? Két” héten múlt az élete. Azt mondtam „barátainknak, akik vállalták” (Szpéróval, 1977 őszén), ha nem „bírják összehangolni” őt Szpéróval, elengedem. Akkor nekik adtam, „elengedték. De kire” bíztam volna Szpérót is? Jó, hogy a „doktornőnek nem volt elfogadható” a beinjekciózás. Az ilyen „beinjekciózásoknak azért mindig” ellenszegülhetünk a világon. S ha nem, már „akkor elvesztünk, hogy olyan” helyzetbe kerültünk, amikor nem. (Ha „emberként olyanba; nem a verébről” beszélek, mondta.) Nándorfehérvár „szólt; évek óta hallhatta Tradoni” ugyanazokat a hírszavakat, nyilván a „szokásosak, nem sajátított ennél” többet a nyelven; különös „biztonságérzet volt, hogy ott” azoknak, akik hallják mindezt, megvan „mindez, érdekes mindez, félig” érdekes ez, nem érdekes. Harsogás a „zenére. Este: öröm, írta” a felügyelő, hogy egy jót lehet aludni „megint, és hosszú reggel jön; másnap” a hosszú reggel, így „például – az 1981. május 23-ai” anyagot „másolta”, vagyis kihagyott megint „ezt-azt, és a helyet felhasználta” másra, a mai napra, 1981. VII. „17-ére – ma kimentem” a piacra, felírtam, mit akarok hozni, de „már egy állami árusnál megvásároltam, rögtön” a Trombitás kert „mellett a sárgabarackot, a paradicsomot” és az őszit, a Trombitásban „megismételtem a téli és” áprilisi verébetetést, barátaimat láttam „viszont (nyilván), és” nem volt baj, hogy tegnapi a pogácsa. Ittam a „tejet stb., most nem” volt rajtam kívül senki. Verebeket „főleg a piacon láttam, bizalmasan” röpködtek a kofák „közelében. Színük sötétbarna volt, mint” PP-é. A piacra jóformán csak „salátáért kellett bemennem, de akadt” egy sor egyéb is; a paprikás „papa most 3 forintért adta” kupacát, méghozzá ragaszkodott „hozzá, hogy ő maga nyújtsa át, és” hozzátette, hogy ezek most frissek „és különlegesen jók stb. Salátát, írta” Tradoni, két helyen „is vettem, 4-ért és 6-ért, és kaptam” lila egrest, ami Gráz Muki „kedvence. Idehaza PP, nappal először, fél” lábon állva alszik, ez „Muki hatása, egyre bizalmasabb” (mindennel szemben). Telefonált O. L., a „verebek jól” megvannak (az „ikrek”, így hívja őket). Álltam a „39-es megállójában, nagy” fényben, napszemüvegben, mint régebbi „vásárlások után a Football” Magazine-nal, vagy 18 „éves koromban a tényleges” irodalom igazi „műveivel, amelyeket” a tanáromtól kaptam „kölcsön, és úgy éreztem már, hogy” tényleg ott vagyok, írta, az igazi „világban (általuk); azóta” annyi történt, hogy „három megrakott” szatyorral, a verebekkel „(kintiek bár) és” a nyárral „is ott” lehetek.

(U/A.)

Tradoni „ide a füzetek” még hátra „lévő részeit” (részeiből) másolta át (másolt). „Március 19. szerda. A kiállításon a Palotában. Lefelé: fűszedés. Ők itthon: Éliás rettentően belefáradt a szabad repkedésbe. – Szpéró szép reggele. – Rendes lefekvésük.” (A „rendes” helyett „csodás” állt; és eléggé fáradt „lehettem, írta” Tradoni.) – „III. 20. – Havazás! Etetek a hidaknál! – Az Erzs.-híd alagútjában rigó eszik, keresgél. Az emberek majdnem rálépnek. Ha valamelyikük rálépne, leütném, tudom. Csakhogy…? Börtön stb. És itthon madaraim vannak, lényeim stb. Tehát nem tehetek kedvemre, nem adhatok méltó választ? Kissé unalmas, hogy a leütés nem válasz stb. Ha ezekkel az erkölcsi elvekkel (hogy a leütés nem válasz stb.) előbbre ment volna a világ, hagyján. De…? Viszont hiába ütöm le stb. Csak egy adat leszek a világ rendjének v. rendetlenségének gépezetében stb. – Csodás reggel! Szpéróka: jön, az ágyra, ránk veti magát! Belefészkel a takaró huzatába. – Du. Samu, ugyanezen az ágyon, a L.-nál pihenget a Kockás Haveron. – Szpéró du. velem. Két ürítést a plátóján ül végig, én a piros kockáson hasalok, jó fáradt vagyok. Régen sose pihentem délután.” (Tili halála „óta ezek” a pihenések abbamaradtak, írta „Tradoni. Nem” ugyanaz ez se.) „Benyúlok érte, leszedem magamhoz. Kezembe hasal.” – Tradoni most „már mindent így” másolt: lassan „tényleg vége. Elérkezünk” április elejéhez, és ott… már az ismert „dolgok jönnek, a június” 20-ai halálig, aztán Szpéró tojása, kotlása. „Vállamon alszik. Összesen hat totty idejéig hasalt, pihent stb. Eszik. – Tili fürdés után hosszasan a fejemen, míg Szpéró nyakból eszi a hajamat. – OT: a 4 közt Kaktusz/Certo, Martin/Szpéró stb.” – De ezek már ismert dolgok, és az „U/C” alatt lesz, írta a felügyelő, összefoglalás az OT Tornájáról, táblázattal. – „III. 21. péntek. Nagy hó. – Megleltem a hó alatt egy kis etetőedényt! Felügyelői teljesítmény! Még egy ilyen, és főfelügyelőnek javasolnak Doemék. – Ez lett a nap nagy eseménye, mert a Mester megbetegedett, és a tárlatvezetést lemondta. – Hópalota volt Némóka bokra a közértnél” (ahol Némókát „leltük, írta” Tradoni, a bokor). – „Ma szegény Szpéró reggel nem repülhetett. Mindenképpen ki akart bújni. Akkor még azt hittük, megyünk a kiállításra, s így nem fért volna a programba. Kellett a nyugalom. Hülye az ember. – De: du. annál nagyobbat fürdött Szpéró. Kacsaként! Csupa víz a feje búbja is! – Tili: balesete! A kinti madarak mozgására megriadt, ügyetlenül repült, lezuhant az asztal és az új polc közé. Felsír, sántít. L. beirgamidozza. Ő: összekulcsolja a két lábát, mit tehet? Magába zárkózik. – Samu: körömnyírás! Utána az ollót szidja, nem minket. – Éliás: este tenyérbe is hasalt. – Nagy nap, mindenkivel történt valami! – III. 22. szombat. Nagy etetés kint! De a kis szamarak az újra kitett edényekből – még – nem esznek. – Reggel, kilenc körül: Éliás a kezünkbe hasal! Nappal is! Szenzáció! Egymás után, jön, forog stb. Udvarol a kezeknek? – Szpéró du. rajtam. Holnap boldog lesz: kijöhet majd reggel. – Samu nyakfürdése, lihegve hasal a kezemben. – Tili: reggel harsányan üdvözölte a napkeltét. – Este az OT első döntője. (Martin/Szpéró–Kaktusz/Certo) – III. 23. vasárnap. Szpéró boldogan kint reggel a nagyobbik szobában! – Tili: komoly arc, riadékony, bizalommal csipegeti a hajunkat. – Az OT/II-ben Ullstein letette a névjegyét.” (Meglátjuk, mi „lesz most, írta” Tradoni. Ullstein legyőzte Liptont, „Aráékat, előbbre” törhet. S még valami: ha A.A.A.A. nyer, két pont az „előnye, s jobb” az indexe. Lipton akkor csak egy második hellyel „vághat elébe! Úgy” sajnálom egyszerre Liptont, holott eddig azért „drukkoltam, hogy érjék” utol. Szerencsére ez nem az én érzéseim „története, soha, a bajnokság” és a Torna!) – „Szpéró nagy reggele! Arcomra áll az ágyon. – Tili nagyszerű énekes! Ő vezeti a kórust! – III. 25. kell. – Nem etetünk kint, lassan tényleg befejezzük. – Jó levél Óbudáról, éljen! – Szpéró reggel nálam! Tili du. fürdik, ül a fejemen. Szpéró óriásiakat repül, majd jókat pihen. (Lábamon, körmömet eszi stb.) – Piros kockáson: a szokott program. Fújom a hátát, nézzük egymást. Aztán: ők ketten, Tilivel, magukat nézik a fotel fémlábában. – Éliás pompás estéje! – Holnap Samuhoz is megyek! – Tili ijesztő falnak repülése! Ok nélkül! És felkiált, szegényke, a nagypolcon: Jajjajjaj! – Óriási dalolásaik a belgrádi rádióra, négyesben. Tili reggel: fix főénekes! – Káposzta- és gyökérfényképezés III. 26-án. – Ők négyen de. a kalikban, harsognak, jó idő. – Tili du. megint vaktában repül egyet. Jaj! – Samu du. a L. tenyerében, a Kockás Haveron. – Tili hízelkedése a L.-nak du. a szobámban, a vállán. Nekem a hajamért nyúlt a kalijából. – Fürdött (Tili).” Itt egy rajz „következett, mit” játszott Szpéró a nagypolcon. Tili ott állt a „6”-tal jelzett „helyen, Szpéró (1–5)” körülugrálta, és „6”: mellé állt.

„III. 27. csütörtök. Óbudán. Jó! »Mindent tudattunk egymással ügyeinkben!« – Tili és Szpéró du. sétál a szőnyegen, fotelom körül, amíg én alszom a piros kockáson. (Tili elhívta onnét Szpérót; de a fürdőtáltól már elkergetné. L. védi meg a fürdőjogokat, mindkettejükét.) – Aludjatok jól, Barátaink! – III. 28. péntek. Lassan a nagy sétákat is kezdhetjük (mint tavaly)! – 17 fok! – Szpéró szép reggele (csak én voltam vele ideges). – Du. Tili és Szpéró közös polc- és szőnyegprogramja! – III. 29. Ma: csak én voltam lent (szombat, vásárlás). Jó lenne már nagyokat járni a hegyekben! – Ők: kedvesek, kár, hogy nem írtam részletesen a napjukat. – Tili ránk ijeszt: rémeset repült, be az új polc aljába. Jajjajjaj! Utána: hunyja a fél szemét. – Tényleg jaj! – III. 30. vasárnap. Tavasz! Szegény Tilike: nem énekel. Kenés – nagy bizalommal tűri már az Irgamidot stb. Szinte elalszik közben. Nappal is aludgat. De: élénk is! Eszik! (Ó! Én is keveset aludtam. Szpérót ezért nem mertem szabadon engedni reggel. Holnap!) – Szpéró: nagy együttlétek velem (is). Megható, amilyen hosszú távra ő berendezkedett. – Du. Samunál vagyok. Kártya, ő: a nyakamban. Aztán is: hanyatt dőlök, elalszom, Samu egészen otthonosan, házikabátszerűen kidobott tollakkal hasal a karomon. – Szép lefekvésük; Tili, a beteg is volt kint azért egy keveset. – III. 31. hétfő. – Reggel: Szpéró szabad! Élvezi! Jön, ül ránk stb. – Éliás de. szabad. Riadalom: jövök haza, szobámban nagy csend. Hívom Éliást, sehol. Ott lapult egy…” (Stb.) – „Du.: Samunál megint. Teljes programja! Alszom. – Este: függönymosás, ablakmosás. Eleinte félnek a függönytelenségtől. De…” (IV. 1.-ről nincs igazi jegyzet, írja Tradoni. Nyilván felkerültek a függönyök stb. IV. 2. semmi különös.) „IV. 3. Zene a nagyobbik szobából, nekik szól ott. Nem zavar (engem)? Lehet, de ha lezárnám, ha olyan tökéletes körülményeket biztosítanék magamnak, folyton úgy érezném, hogy csupa remek dolgot kell csinálnom, s ugyan…! Így: egy kicsit ez, egy kicsit az. – Mindazonáltal: A »világ« nem hiszi, hogy e csöndes elmélyedésben is készülhet valami, aminek még örülni fog. Ez mindig így van. Nem vagyok naiv? A világban mindent bizonyítani kell. S miért ne? Valami mérce kell!” Stb. – „IV. 4. péntek. – Tili fürdései. Kinézegetések az ablakon.” – Tradoni ezt „írta: most már” úgy járunk, mint a város „határán valóban” kívül. A regényen kívül eszem ezt a „sajtot ma” reggel, fojt, ebből is elég a negyedik „szelet. Kiöblítem” a szám, hideg „vizet iszom” a kék fogmosó poharamból (mert a konyhában „meleg víz csorog” az ő zöldjeikre). Szpéró ma reggel (1980. július 10.) se „tojt; Tilike” egyik tojása kilyukadt alatta, ezt „elvettük. Eszi a túrót!” A felügyelőné kitalálta, hogy az „őszibarackot – Szpéró” rajong érte „most! de a salátát” nem eszi – össze „kell keverni” túróval. Szpéró falja! Most már azt „is el lehet” érni, hogy csak „látszat-építkezést csináljon” két falat között, tehát ne jöjjön „ki a szőnyegre, füvet” rángatni stb., hanem csak a fészek peremén „rángasson egy posztót. Éliás” sivalkodva udvarol. Ebből baj ne „legyen a továbbiakban, írta” Tradoni. De mindez már a regény utáni, ami „itt olvasható”. Érezni „is. Ezt is” meg kellett írni egyszer, az „ilyesmit”. (Nem az összefoglalások, hogy „és aztán kivel mi történt”; hanem hogy az íróval mi történt, ha nem történt is semmi. A „regénnyel – amikor már nem” regény – mi történt.) „IV. 5. szombat. Bár sétálnánk! Várjuk! – Séta mégis! Tyúkhúr, pásztortáska stb. – Szpéró reggel nem akar visszamenni a kaliba! Mérgesek vagyunk rá. Legyen hetente 3 de. szabadon, de ezt nemcsak türelemmel nem lehet bírni, hanem baleset is lehet… visszatevéskor!” – „Tyúkhúr stb. – Tili is boldog. Kijönni nem akar a kaliból, de a csodát lelkesen fogadja, hogy csupa zöld a plátó. Zabál, támad, ahogy ő bír, még a L. ujját is a csőrébe kapja. – Kétszer fürdött (Tili). – Szép mondás (L.): az igazi kalligráfia: ha a veréb fürdik a fehér újságpapíron, a víz-jelek aztán felszáradnak (persze, nem a hullámos papír a nyom!). Ma láttuk a kis rózsaszín nyilat a kerítésen. – IV. 6. vasárnap. Séta: 39-essel föl a Goldmarkig, onnét a régi útvonal: Határőr utca, Abos utca, fel a hegyre, körbe, Tusnádi, Éliáska kerítése, Istenhegyi, Fodor utca, lépcsőn le a Mártonhegyire, Nárcisz, Agárdi, Hollósi Simon utca. Még kevés gaz és tyúkhúr, de egy kavicsbucka tövében, egy építkezésnél: tyúkhúr mégis!” Ezek olyan emlékek „voltak, írta Tradoni”, s olyan emlékek „lettek, hogy akár ma” délelőtt fölmennék…s oda mennék csak igazán „szívesen. Mikorra halványodnak” el az 1979-es séták emlékei? Meddig határozzák még „érzelmi világunk” bizonyos részét? Apámék is sokat „sétáltak arra”. Nekem folyton ajánlgatták…! – „Borús lett az idő. – Döminek 8 kavicsot, Broomeynak nefelejcset hoztunk. – Itthon: vörös bort iszunk, virslit eszünk. Mint tavaly!! – A megérkezés is jó, a konyha homályába, bent ők, tényleg itt vagyunk (ott vagyunk valahol!). – IV. 8. kedd. Szpéró nagy repülései, felhevül, fürdik! – Samu a nyakamban. – Éliás a billegetett ujjainkra dobja magát, hassal! – IV. 9. reggel. A L.: A kalikon, gondoltál-e arra, hány hegy füve van? Sza-

badság-hegy, Martinovics-, Gellérthegy, Vár stb. – Ők magában a kalitkában, mondja a L., nagyobb teret repülnek be, mint bárki más veréb v. zöldike odakint!” – „IV. 9. Szegény Szpéró! Ma reggel se engedtük ki! De: kalija átkerül az ablak alá. Viszont ott Tili du. be tud menni a kaliba! – A szemeteskocsi zajaira izgalomban van (Szpéró). Ezt ő évek óta ismeri. – Holnap séta! Föl a Szabadság-hegyre a Mártonhegyi úton! – Ma du. elkezdődött a fogcserém! – Ó, nagyszerűen megy! Tíz nap alatt meglesz! – A fogorvos, macskabarát, jó barátunk, nagyon érdeklődik a madaraink iránt is. Jó beszélgetések. Míg a fogam készül, Ullsteinékre gondolok. – Éliás plátót kapott! De nem fogadja el, hisztis! Kivesszük tőle a plátót.” (Ezt a „plátót kapta meg” aztán Tili, írta a felügyelő, épp „április 21-én, egy nappal” a megtojás előtt.) (Tehát közeledünk.) – „IV.10. csütörtök. A Mester telefonál! Jól van, vár minket akármelyik megbeszélt napon, fent v. a busznál. Meg is beszéljük. Közös festői-írói tervek. – Szpéró szabadon! Éljen; él is. Letolom, legorombítom, öklöm rázom szegényre (a sárga lámpa rúdján áll! ahol repülni tanult csaknem három éve!), így megy be végre a kaliba. De be kell mennie, mert L. se várhat egy fél életen át. Nehézségek! Szpéró a kalidíszítés közben ki is lóg! Hozzuk át őket, 4-üket. Tili is tiltakozik, szárnyával úgy tesz, hogy: repülni! – Óriási séta! Mártonhegyi, Költő, Szabadság-hegy. Ordas u., Normafa u., Diana, Óra, Istenhegyi, Matyó, Trencsényi (Trencséni), Petényi (Pethényi), Városmajor, Maros, Csaba u. Gyengén érzem magam, lábam csaknem kitöröm. Jó itthon! – Ők: oké! Tili és Szpéró nálam, kedvesek! L. átjön, vizet ad Tilinek a Szpéró kalija tetején lévő káposztalevélbe.” Ez lett a bevett szokás egy darabig, írta Tradoni. Ezek a szokások már nem voltak hosszú életűek. – „Szpéró a lábamon, fölemelem a lábam az asztalig, ő rajta marad!!! – Samunál. Kicsit komoly, de… – Este Éliás nagy repkedései! Egyre merészebb!! – Fogatlanul még. Fura. Ullstein. (Kiesett, sebaj.) (Dömi: Jobb, mint ha a fogad, felügyelő! Gondolj mindig valamit, az majd kiesik, és Te megmaradsz.) (Ez most fáj, a Doktortól.) – Éljetek, drága barátaink! – Fűtés még stb.” – Tradoni átment egy Füzetért, ám ez a Füzet „már az” áprilisi Nagyfüzet „volt, a tojások” kezdetével. Menetből megetette „Szpérót (az őszibarackos” túróval), és akkor „azt látta, hogy” a felügyelőné sír. S hogy „Tilit is ugyanúgy” meg lehetett volna menteni. Tili várta, a fészkén, mely „egyfajta siralomház” volt így, hogy „a hím zöldike” etesse, megfelelő „falatokkal, mivel” azonban ez nem következett be… Nem, így se „csinált semmit. Ránk” igazán nem haragudott, most a felügyelő „mondta ezt. Haragudott?!” mondta Tradoniné. Tudnak „is ők” haragudni; azt se tudta, hogy „meghal, talán; csak” félrebillent a feje végül. Erland „most figyelmesen félrebillentett” ösztöndíjas-fejjel nézeget valahol „talán egy terráriumot… egy” madár-magángyűjteményt. – Aztán még ezt „is visszavonta”. Minek ilyenekkel „zaklatni magunkat”, gondolta (Tradoni). Van, most már, ahogy „van. Ezentúl” dr. O. lesz az orvosuk, és kész. Nagyon hibásak „voltunk, mondta” Tradoniné, mi is. A felügyelő arra gondolt: igen. Hibás „vagyok, mert” egyszer, régen, egy osztályba jártam „Erlanddal, akiből” derék, bolondos fickó lett, sok-sok érdeklődési „területtel, igazi” kísérletező. Zseni, valóban. Csak itt nem egy „zsenire lett” volna szükség, ismételték, hanem… Aztán hibásak vagyunk, mert „elvettük a tojásokat” (stb.), hallgattunk Erlandra, nem „gyanakodtunk stb. És” így tovább. Megetette Szpérót. Volt még egy „lisztkukac, elfogyasztatlanul” a kaliban. Erre felhívta a madár figyelmét. Papírdarabkába „akarta fogni” a férget, s erre „Szpéró nagy” izgalomba jött! A papír „miatt, kiáltotta” a felügyelőné. Hát „persze! Szpérónak” jó barátai „voltak ezek a papírok”, még a Kártyabajnokság „régi sorsolásának” idejéből (A meghívás fennáll), s egyáltalán, papírok „között nőtt” fel. Be is építette a papírt a fészkébe. Tulajdonképpen fel lehetne „írni a nevünket” sorra ilyen cetlikre, javasolta „Dömi, és beépülnénk” a fészekbe. Ez igen jó ötlet volt. Szpéró most a „kövén találta” a kukacot (Tradoni ott hagyta salátalevélen), és megette (Szpéró). Aztán kis „füttyökkel ment” a papírt „gyömöszölni; legyen” minél jobb helyen. – „IV. 11. Ma először Tili volt szabadon. Félt kijönni, de aztán élvezte. Fejemen is volt stb. Repkedett kicsit. Főleg a gallyán ült méltóságosan, gondolatokba merülve. Megfürdött. – Aztán 4-en együtt, rádiót hallgatnak. – Du. Szpéró, Tili: nálam, jól. Szpéró ül az ujjamon, Tili a piros kockáshoz jön. Lelógatom a fejem a szőnyegre, Tili a hajamat cibálja. Futkosnak kettesben a szőnyegen. – Du. először Szpéró jött át hozzám, és Tili – szokása szerint – kiabált utána! Mennék én is jelezte; te miért mégy? – IV. 12. szombat. Ébredésüket annyira szeretjük. Tili a vezérfonal. Felfűzi a verebek hangjait is. Samu felel elsőül stb. – Szpéró a homokban fürdik. – Kedves Barátaink, mennyi érdekes apróság volt veletek. Szinte egész nap jó volt így. Részletezés: Először Szpéró volt nálam, de., rögtön rám jött (ő), de én csakhamar ráuntam szegényre, ahogy bement a kaliba. – Elmentem itthonról, hosszú idő után újra Pestre. Unalmas. Ezalatt Éliás volt szabadon, L. vele. Hazaértem: Éliás jött rám!!! Utána is: szerelmes a tenyerünkbe. – Most: vissza a 4 közé, Szpéró és Tili át a kisebbik szobába, Éliás és Samu kaliját letakarjuk, a hülye időpontra rakott jó angol Szakértő-sorozatot nézzük (bűnügyi). – Tili bemenne Szpéró kalijába (a film előtt), kiteszem szegényt, de a saját kalijából nem jön ki, kifogni se hagyja magát, jaj! – Szpéró meg a rossz konyhaajtókilincsre ülne. Papírt húzok a kilincsre, így nem lesz baleset. – Szpéró fáradt, délután alszik a kezemen. – SAMU óriási fürdései a nyakamban (Samu NAGGYAL most az egyszer végre, kérték Dömiék). – Este: Éliás szabadon. – 19 óra felé: Szpéró még az ujjamra ül a kaliban, zöldet fogad el. Nagyon szépek, békések ezek az ő hosszú alkonyataik, amikor már mind a négyen a kaliban pihennek, tesznek-vesznek. – Ez volt Szpéró és Éliás születésnapja! – Olyan intenzív a nap, egy egész világ. – Ullstein első veresége a 8 közt! – IV. 13. vasárnap. Az első igazi tavaszi séta. – 4-es busz, Királyhágó, 21-es busz Orbán tér, onnét: Zalatnai, Tusnádi, Trencsényi, Fogas 1 megálló, Fogas mellett föl, a Diósárok, a Béla király út, Kútvölgyi út vége, Zugligeti út, 1 megálló busszal, aztán a 158-as busszal az Iparművészeti Főiskoláig, vissza a Budakeszi útra, Labanc, Budenz, Kelemen L., Pasaréti út, Sövény utca, Bimbó út, Ábrányi E. utca, Endrődy S. utca, látjuk a Bogár utcát (P!), le a 11-es buszig, gyalog a Duna-parton haza, kb. negyed 11-től fél háromig! – Ők itthon: kedves fáradt kis társaság. Belefáradtak az ordítozásba. Utunkon folyton őket emlegettük, társaikat csodáltuk. Füveket szedtünk. – Este: újra hűvös a levegő, szellőztetek. Még villanykályha! A Bimbó úton egy kismadár napozgatott már a kalijában! – Dalolt is, kedves szív. – Szpéró du.: jön, bújik, hátát nyomja, ahogy megszívom a tollait, kétszer. – Samu: még késő este is jön rám, az odúból.” – Tradoni: végső soron nem „én” vagyok az, akitől Szpéró, végső soron, a tojások „(fiatlanok) kiváltására” serkentődött? (Aki által?) (De hát nem, ez csak „egy játék volt” stb., régi játékunk, s ilyen alapon „Samu is tojhatna, mondta” Doem, a L.-tól; ez egy doktorátusába került a csapatkapitánynak.) – „Tilike rémes nekiverődései, ma is…” – Tradoni érezte, mennyire „fog hiányozni valami”, ha már ez a regény „kész, ha már ez” sincs; mert ez a „ma” mintha tényleg ma lett volna stb. (Régi „trükkje az ún.” életnek!) – „…nekiverődései ma is a szárnyas ajtónak, végül a lámpának, innét vágódik Szpéró asztalának peremére!) – Tényleg rémes!! Szédeleg, tátog szegény kicsi zöld!! Nehogy egyszer…!” – „Éliás este szabad. Papírdarabkákat visz a kalitkájába. A papírdarabok a Kockás Haveron várják, ott csap le rájuk.” – „Aludjatok jól!” – „IV. 14. hétfő. – Növények nagyszerű átültetése! Boldogok! Így várják Tilit (is, a Tili kertészetében álló cserepesek). Levél” (ott volt egy levél, a füzetlapra ragasztva) „egy Tili-növényről”. – „Szpéró örül az átültetett filónak: a fémrúd… fémdrót… most úgy hajlik, hogy ő épp egy filólevél alá ülhet be…” – „Bejövök: Tili a papírtartón ücsörög, Szpéró rám jön.” – „Míg a fogorvosnál vagyok du., L. körmöt nyír Tilinek!!!! Ó! Tili örökké szorítja…” – „Nem, »ököllé«, azaz »ökölbe« szorítja a lábait… de azért sikerül. Éljen! Szpéró egy darabig nézi, aztán odébbáll. – Szpéró nagyon szereti Filón az új helyet! – Szép lefekvés, de nagy riadalom: odakint valami kúszik a levegőben! Egy kötél! Mind a négy madár halálra rémül. Testtel takarjuk őket, visszük a kalitkákat a szoba legtávolabbi zugába. – Valamit szereltek a ház falán. – De hát így hagyjuk itt őket… bárkire… ennyi minden történhetik…! Tanulság!” – „Mozgalmas nap volt!” – „IV. 15. A kiállításon a Palotában? Igen. Őké. – Este: kali-tisztázás. (Ahogy Doem mondja.) – IV. 16. szerda. Ma először voltak ők 4-en egy keveset levegőn s napon.” (Kalitkában, teszi „hozzá Tradoni”, nehogy bárki olvasó félreértse. Vigyázni, ne „legyen nagy hőmérséklet-különbség”, legföljebb 1-2 fok a „szoba s a kint” között, és ne „legyen huzat stb.)” – „Harsogtak, erre a kis napfényre! S aztán a kalitkák nyitott ablak mellett az asztalon és a zsúrkocsin sorakoztak. (Aggódtam, de fölösleges.) – A belgrádi rádióban 1 órával korábban van… erre az időre harsognak!” – „IV. 17. csütörtök. Levegőzés reggel… Tili félt a leginkább… Ám délben”, írta, kis változtatással, Tradoni, „Tili zöldikét hallott kintről…” G. szerint nem „lehetett ez az ok!” Bár… ki tudja, mondja „ő is. Mélyebb folyamat”. Hát persze, mondjuk mi is, írta a „felügyelő. Tili, mondta” még akkor ma de. a felügyelőné, aki akkora kosztos volt, úgy „evett, a végén nem” kapott, ő nem kapott még megfelelő táplálékot sem. Ezt se „lehetett elfelejteni” egykönnyen. Persze, „semmi se történt”. Mindössze ennyi. „…és szíve vadul feldobogott…” Talán eddig „jutottam akkor, írta” Tradoni. Nem akart most visszanézni. Áthallatszott a három „madár harsogása; abban” a szobában. Szpérónak nem volt fészek a „fészek, evett, ugrált; pozitív” csel!

(U/B.)

Záróra és „Tili eredményei”. Záróra a Dominó-klubot vette át, Záróra/D jelzéssel, majd Záróra/Tili/Filó/Dominó lett, végül „Záróra”, de mögötte, vele Tili is (Záróra egy kicsit „Tilinek játszott)”. Eredményeik „összefoglalása: a II. bajnokságban” 5:6 Bronzék ellen, kiestek. (Megjegyzés, ott: „Tragikus! 5:1, nyíltból 1 pikkel vesztenek!”.) A III. bajnokságban 11:0-ra verik B. U. Bush-t, majd a negyeddöntőben kikapnak Bankáréktól egy szép partiban („Szép volt, Záróra!” ez a megjegyzés kísérte a 4:7-es eredményt). A IV. „bajnokságban (bajnokság = Grand Prix)” Broomey 9:2-re győz ellenük. Az V. bajnokságban rettentő balszerencsével „veszítenek Patti ellen” (5:6, és csak 25:27 a lapkülönbség). Így az első „5 bajnokság” után (az I-ben nem játszottak, a VI-ban „nem játszanak stb.)” 1+2+1+1 ponttal az utolsó helyen álltak. Ekkor „Patti vezetett 11” ponttal,

A VII. bajnokság nem „hozott jó” folytatást: Gustavóék 9:2-re győztek Záróráék ellen. A Mezőny „kezdett elmenni” a 6 pontos Z/T-től. Ekkor a VIII. bajnokságban a 16 között „legyőzték 9:2-re” Tituszékat (nagyszerű „siker), majd a 8” közt „Jakabék ellen 11:0-ra” nyertek, az elődöntőben 8:3-ra visszavágtak „Pattinak, első érmük!” A döntőben „Neárerral mérkőztek”, Neárer Szidinek ez a döntőbe jutás a nagy szökést „jelentette: 3” pont előnyt Pattival „szemben (Patti” később teljesen lemaradt). Bejegyzés: „IX. 30. Tili születésnapján nyert neki Záróra!” Majd a „IX. bajnokságban a 16” között Dömit győzték le 7:4-re (itt Z/T „javára volt 27:25” a lap!), a 8 között B. U. Bush-t 7:4-re, az „elődöntőben Broomeynak” vágtak vissza 10:1-re, és ismét Neárerral vívták a „döntőt! Ez a két” klub szenzációsan szerepelt akkor! Neárer „megalapozta a tornagyőzelmet”, Záróra és Tili pedig a XX. helyről a II-III-IV.-re jött „fel. A X.” bajnokságban mindjárt a 16 között „összetalálkoztak (Záróra/T/D–Neárer: 4:7, sajnos!)”, így Neárerék „továbbmentek (a 8 közt Broomey” legyőzte őket 9:2-re, így a pingvincsapatnál „megtört a jég”) (Tradoni bejegyzése, ott), így is „fölénnyel vezettek! A X. bajnokság” után, félidőben:

Üldözőverseny „alakult! Mindenki” Neáreréket „akarta utolérni” (ahogy most az OT-ben Liptonékat – csak őket utol is érték; egyelőre a XVII-nél állunk az OT-ben, írta most „Tradoni, majd az U/C-ben lesz” szó a végső „alakulásról, ami” csak azután „következik.) (Ezután” következik, sajnos, Szpéró ügyének alakulása „is, írta” a felügyelő. Most eléggé szomorú „fejlemény, hogy a másik” szobában, ahol nem kotlik – bár „ott a fészke a” kaliban! –, „egyfolytában sírt”, így ugrált, ezért át „kellett” hoznom. Meg „akartam fürdetni” – vagyis vizet tettem a táljába –, de nem „fürdött, beült” kotlani. Rémes! Ekkor jött a jégszekrényszerelő stb. Most „Szpéró újra” kotlik. Talán megetetem, van salátás túrója!! Akkor „is: szorongató” az ügy, nem tudom, mi lesz) „(így). Visszaviszem” egy kicsit, kiderül, mennyire bírja. (Nem zavarja-e a két „másik veréb ricsaja, ugrándozása” is?) Nincs lefutott „meccs, ahogy” mondják. De hát… ez eléggé rémes, írta. Semmi jót nem „ígérhetek (mert” nekem se ígér semmi jót semmi; legföljebb „hajthatunk”). Megyek, írta, „etetni. Azaz” kiveszem a túrókeveréket. Kotlik. Ül és kotlik, csinálja „ezt az abszolút” hülyeséget. (A felügyelőné „meghatározása.) Tradoni” most valóban kiment. A fenét érdekli, ehhez „képest, a Torna”. (Bár az is: igazi dolog. De az igazi dolgok és az igazi „dolgok közti” különbség ilyen esetekben jól „kijön. Kinek” hogy.) A madár némán kotlott. Kivette a túrót (szép „zöldes pasztell”-színe volt), a madarat átvitte Samuhoz és „Éliáshoz. Szpéró” egy papírdarabkát vett a csőrébe, azonnal fölemelkedett a „fészekről. Egyelőre” nem sír, állapította meg a felügyelő. „A XII. bajnokságban”, folytatta, Záróráék „vesztettek: Sörösék” 9:2-re győzték le őket. A XI-et Barnabás nyerte „Lapos előtt, ők” feljöttek. 0.50, a kis nullaötven: „Addig örülj, míg engem látsz!” A felügyelő megjegyzése otthon: „A pénztárosnő oly közönnyel volt (megjoghurtozott), míg flaskáim (ihatóság) hevertek futószalagon, hogy azt nem mondta az ötszázasomra, hogy harminc fillérje nem volna? Visszaadott 500-ból 199 forint 70 fillért!”

1781      I      VI      81

?      KÖZÉRT      =      EHETŐSÉG(IHATÓSÁG)

A felügyelő: „Amikor kocsiért mentem, a pénztárak közelébe, a másik pénztárosnő épp leitta a köpenyét baracklével. Ezt közölte fennhangon társnőivel, majd amikor kb. 20 perc múlva”, írta a felügyelő, „a másik pénztárosnőnél fizettem, ezzel büszkélkedett, több pénztárt is végigjárva, más okkal/ürüggyel – joghurt-hordás!, ürespohár-elszedés –, hogy Buba Anyátok Leitta a Köpenyét!” KÖZÉRT = EHETŐSÉG, mondta a felügyelőné.

A XXI-ben „Lapos lett a bajnok”, Kék-Sárga „a második. A” XII. után „Neárer vezetett 27” ponttal és egy elmaradt meccsel, a második volt „Lapos 24”ponttal, harmadik Kék-Sárga 23-mal, „aztán jöttek”

Jakabék 21

Broomey 20

Patti 19 (1 „meccs még, azaz” egy Grand Prix-vel kevesebb),

és Záróra/D (Tili) a 13. helyre „esett vissza, 17” ponttal, de ők is egy „bajnoksággal kevesebbet” játszottak. A XIII. bajnokság (1980. I. 5.–I. 10.) gyönyörű „sikert hozott. Így” nyerték:

Most az állás (és akkor nem „is kell itt” táblázat, írta Tradoni):

11. Barnabás 20 (1), és 4 klubnak „volt 19” pontja (Dömiéknek is). A XIV. bajnokságban Záróra/Domino/Tili azonnal kikapott Csiripovics Csipriptől 9:2-re; a döntőt Lapos „ritka eredménnyel” (8:0! minden poén és pikktöbbség, de „lapegyenlőség, ez a kaszinójáték” egyik legkülönösebb fordulata az eredmény „alakulásánál). Lapos jól” feljött Neárer mögé (31 pont – „29 pont, mögöttük”), Kék-Sárga hajtott 28 ponttal, de ők a „XV-ben voltak” szabadok, sajnos „tehát nem játszottak” többet a harmadik negyedben. A XV. „bajnokság sorsdöntő” volt. Lapos, aki páratlan teljesítménnyel 3 egymás utáni „döntő résztvevője” volt, s kettőt meg „is nyert”, a XV-ben „csak” harmadik lett (a XI–XV. bajnokságokban „nyújtott összteljesítménye” így is szenzációs „rekord: 17 pont” a 20-ból), Neárer pedig a döntőben is győzni „tudott (Sörösék” ellen), Lapos továbbra „is 4 pont” hátránnyal állt Neárer „mögött (6” pontot behozott!):

egy 15 pontos szériával II-nak! Dömi is 22 pontos „volt stb. Sajnos”, az utolsó „negyedet Lapos” nem bírta, elfáradt a szörnyű „hajtásba(n). Mind” a négy bajnokságból a „16 között” esett ki, így összesen 36 pontja lett, és Barnabás is „lehajrázta (37)”. Neárer „is gyengélkedett” (csak 6 pontot szerzett, de ez a „36-ra bőven” elég volt). 42 ponttal nyerte a „Tornát, ami” kimagasló „teljesítmény. Nézzük”, írta Tradoni, melegebb-e a „túró, etessük” meg Szpérót, majd fejezzük be Záróra és Tili eredményeinek „összefoglalását. Szpéró” hallhatóan sírt odaát (a jó rohadt életbe!), Tradoni „ment a túróért” (és a madárért). Ez nem vicc, írta, mert a vége az lehet, hogy meghal („volt már ilyen”) (és a túl sok „kotlás is kinyírja” a szervezetét!). Ment. Hagyta „ezt. Tehát még” mindig a „regény (ez)?” – Tradoni az etetés után „kívánta csak” igazán a „fenébe az ún. életet”. Mert a madár ki-„jött, az ő” fejére szállt, kedvesen „eszegette a haját, aztán” elment a kis szőnyegre, fű „nélkül is” visszajött (talán az változtat a „helyzeten, hogy itt” van megint a „fémlábú zöld” fotel? mert úgyse játszik senki a „lába alatt, hát” a kijáró görgő nem okozhat életveszélyt), vissza a kaliba, és „megragadott egy nagy” papírdarabot. „Túl nagyot adtam” neki (papírt), állapította meg Tradoni, mert ahogy szökkenni akarna vele, a papír „csücske mindig” az egyik lába alá kerül, le kell „oldalaznia róla…!” Stb. Végre bevitte a „papírt (a madár)” a fészekbe, kotlani „kezdett. Ekkor” jöhetett csak Tradoni a túróval stb. A túró kicsit „pempős volt, a madár” ette is, nem is. A sima v. az őszibarackos „túró nagyobb siker” volt. Evett egy kicsit, és „azonnal kotlani” kezdett megint, s ha „átviszem a nagyobbik” szobába, írta Tradoni, sír. „A fene enné meg, hogy élek!” Ezt kellett „mondania. Holott” épp azt „akarta leírni: mennyi” végtelenül finom apró „részletből jön” ki az a „durva” eredmény egy „ilyen bajnokság” végén, hogy első és „második és harmadik, és ennyi meg” ennyi pont; kijön ez tömérdek véletlenből (ki „kinél van, ki kezd, ki” van előnyben az „elöl-állással, ki a” hátul-állással; Lapos–Bronzék v. Bronzék–Lapos stb.), és akkor „még a kártyajárást” se felejtsük, egy-egy változat megjátszását (két „lehetőségből, ütéskor, melyiket” választjuk) stb. Most megjött a „felügyelőné, és remek ötletet” hozott: nyissuk „ki az ablakot” – egyszerű! – „a nagyobbik szobában, hiszen” odakint meleg „van (már), és” akkor Szpéró „mégis levegőzik!” és nem fog „csak úgy” hisztizni, tiltakozva. A felügyelőné a „piacon egy salátaárus” asszonnyal beszélt. Ez „elmondta, írta” a felügyelő, a papagájuk történetét; az érdekes annyi „csak, hogy egyszer” a papagájt, aki igen szerette a salátát, otthagyták „2 napra, s hazatérve” jól beetették salival. Ettől a „papagáj nagyon rosszul” lett. Bevitték az Állatorvosi Főiskolára. S mit adtak neki ott? „Polybét és szenet”. Azt napi 3 x „15 szemcsepp” formájában „nekik kellett otthon” adagolni. Tradoni ezt gondolta tehát: „…” Kihagyom ezt a „részt, írta” Tradoni, hirtelen határozott így, egy áprilisi „estén (1981-ben, másolandókat” jelölgetve az előző évi kéziratban). Erland, nem Erland: hol „volt ez már, hagyjuk” végre, írta – bár még elő fog fordulni a további „lapokon, de ez holt” anyag, az Erlandra „vonatkozó rész” (itt, amit kihagyott). 1981. április 22-én este az „események” megint „fordulatot vettek”. Milyen biztonságban éreztem „magam! kiáltott” fel Tradoni (és majdnem azt írta: „kiáltott fel Erland”; ezen tulajdonképpen mosolygott; csak „valójában nem, mert” nem volt kedve, aggódott inkább). Nézegettem az Utolsó „rész lapjait, és” elhatároztam: begépelem a tegnap lelt mottót (és címet). Át „kellett mennem, írta, a” Weöres-kötetért a „kisebbik szobába, ahol” már elpihent a négy madár (Szpéró, Samu, Svunics és Éliás). Mint „kiderült, rosszkor mentem: elpihentek” ugyan, de nem aludtak, sötét volt, de „nem eléggé” sötét, és emlékezhettem „volna – figyelembe” kellett volna vennem –, hogy „ilyenkor nagyon” érzékenyek, megtörténhet, hogy „elugranak szokott” alvóhelyükről, a választott rúdról vagy a plátóról, és a „homályban már nem” mernek visszaszökkenni, félnek, elvétik a „távolságot. Ez” történt. Áthoztam a Weörest, és látnom „kellett, Szpéró” elugrott a plátóról, az egyik rúdra, s ott álldogált. Milyen „bensőséges napom” volt vele ma, írta Tradoni, ahogy este rögtön „feljegyezte ezt. Ma” kérte ő, hogy ha rövid időre is, heverjünk „végig a piros” kockáson, legyen meg a szokott kis program; erről a „Negyedik rész tartalmaz” utalásnyi „emlékezést. S épp” ma történtek az „alábbiak: a felügyelőné” a konyhából beszólt, hogy „Szpéró nem a helyén” alszik, nyilván átugrasztottam. Igaz volt, írta „Tradoni. Tehát” nem ment vissza, mondtam „lehangoltan. Visszateszem, tettem” hozzá azonnal (írta), és nyomban hozzálátott a „szükséges átöltözéshez” (sort, a nappali ing, amiben a madarak megszokták; mert „már hosszúnadrágot” és esti inget húzott, melegebb „holmit, hűvös” volt). Be is ment a kisebbik szobába, hogy Szpérót a „rúdról a plátóra” visszategye. A felügyelőné eléggé gyakran tette vissza így „Samut. Tradoni” azt „mondta: Meggyújtom” a földgömböt. Érdekes, tette hozzá magában, hogy a földgömb – 25 „wattos körte” égett benne, és Szpéró egy időben szívesen járt „rá melegedni” – épp ma lett ismét „a régi”: a beragadt „kapcsolóját véletlenül” kiugrasztottam, s ezzel „megjavítottam”. A felügyelőné azt mondta: meg ne „gyújtsa a földgömböt, mert” akkor a többiek meg elugorhatnak a helyükről. Tradoni nem „gyújtotta meg” a földgömböt, ám Szpérónak így túlságos volt a „sötét. Tradoni nagy” nehezen tudta csak madarát az ujjára venni és a „plátóhoz vinni, ott” azonban Szpéró nem volt hajlandó – álmosan nem „bírt? – átlépni” az alvóhelyre. Hanem „elugrott, vissza” a rúdra; és elvétette! A sötétben a kalitka „rácsának vágódott! Madaraknak” ez életveszélyes is lehet! Tradoni iszonyú „dühös lett. Iszonyú” dühös lettem, írta. Kiszóltam a „felügyelőnének, hogy” íme!! És hogy meggyújtom, írta, és már „gyújtottam is” a földgömböt. Szpérót így, a kalijába „benyúlva, rábírtam, ugorjon” át a plátóra. De eléggé nehézkesen ugrott. Csak nem „sérült meg? Nem” rántotta meg a „lábát? Kétségbeejtő, hogy” épp ma nézegettem azokat a részeket, amelyekben aggódom „érte, de jelzem” – az 1981-es új toldásokkal –, hogy nem lett baj (a „tojás-ügyben, 1980-ban). És” akkor most…! Heves eszmecsere fejlődött ki „köztünk a konyhában”. Feszültségek bukkannak elő, alapvetőek. Egy „időre: megint” semmi se az, ami. – Folytatta: „A XVI. után: 1. Neárer 38 pont, 2. Lapos 33, 3. KS 29, 4. Barnabás 27 pont… Jön föl, későn!… 7. Záróra 25 (1) pont. A XVII-ben Záróráék Jakabékat 8:3-ra legyőzték, majd Söröséktől 1:7-re kikaptak. Visszaestek a 8. helyre. Laposék hátránya most már nem csökkent. A XVIII-ban a 16 között kaptak ki Záróráék Kék-Sárgától (3:8), és a KS döntőig jutott (sajnos, Sörösék nyertek ellenük ott) – (ezekkel a »sajnos«-okkal vigyáznom kell azért, írta Tradoni, hiszen a bajnokság: a klubok dolga, mi csak lebonyolítjuk, nem kellene drukkolni, hanem hát épp az a lényege; az egyik lényege, a másik az alakulás szemlélése). Most:

A 17. helyezettnek (Á.) is 25 pontja volt! Igen szoros volt a mezőny a 4. helytől! – A XIX-ben Záróra/Tili/Domino épp azt a Lapost győzte le, aki utolérhette volna Neárert! Mert Neárer kikapott Kék-Sárgától! Igaz, KS kikapott a 8 között B. U. Bush-tól! Változatos küzdelmek folytak. Záróra/Tili/Domino megnyerte a XIX-et! 7:4 Lapos ellen, 6:5 Csiripke ellen, 9:2 Barnabás ellen, 11:0 B. U. Bush ellen! Laposon az itt elvesztett 4 pont sem segített volna! De Neárerék ezzel megnyerték már a Tornát:

És a XX-ban: Barnabásék nyomban a 16 között visszavágtak Záróráéknak: Tiliék klubja 2:9-re veszítette el az utolsó meccsét. (Barnabásnak máig fáj – most fáj!) (ez a dolog, de hát sport, mondja Broomey testvére, Patti férje, és várja, hogy az NKKB következő – augusztusban kezdődő – tornáján Záróra/Tili/Domino szépen szerepeljen, drukkol nekik, a Mezőnyből; de ha lehet, legközelebb is győz ellenük, olykor). A végeredmény így alakult: Barnabás megnyerte a XX-at, és feljött a II. helyre:

5. Záróra/Tili/Domino 34

Az előző Torna első két helyezettje lett tehát (kivételesen) az utolsó kettő (itt); a bajnokságokból (Grand Prix-k) Neárer és Barnabás 4-et nyert (4-4-et), hármat-hármat nyert Lapos és Záróra/Tili/Domino. Egyet-egyet: B. U. Bush, Broomey, Dömi, Gustavo, Sörösék, Jakabék. Nem nyert egyet se: 10 klub! Ennyit, írta Tradoni, Tili szerepléséről az NKKB-ben. (Szpéróék közben harsogtak, a belgrádi zenés program véget ért, Szpéró kapott egy lisztkukacot, mind kaptak szénhidrátot stb.) Tradoni kiment, hogy megebédeljenek (egy kis hideget: sonkát, párizsit, erős paprikát, sajtot stb.). Folytatom, írta, hosszabb idő múltán, ha az OT Torna is véget ér; ill. írom fejleményeit. Táblázat csak ott lesz, írta a felügyelő. Fáradt volt. Így rakosgatta el az NKKB-füzeteket a közös NKKB-OT dossziéba.” Tradoni most, 1981 április 22-én egy „időre eltette” a kéziratot. Balszerencsésnek érezte magát; és „elbizakodottnak. Titokban” mégis regényszerkesztési trükkökön járt „az eszem, ha” nem is kibontásukon. De olyasmin, hogy „elegáns, ha nem élezem a cselekményt”, arra pl., hogy „mi történt Szpéróval”; hanem kis utalásokkal jelzem, Szpéró ma „is él. S ez” történt akkor ma este. Megint „íródni kezdett” a könyv, s nem „általa (Tradoni” által). Mivel azonban a tét mégis Szpéró „volt (lett)”, a fontossági „sorrendet meg” kellett határozni. Nyugtalanul „fogok elaludni”, jegyezte fel. Reggelig „csak ez lesz”: mi „van Szpéróval”. Mi „van a mozgásával”. Nem történt-e csakugyan „valami. Lehangolta” a véleménycsere, mely drasztikumokig „ért (az imént)”. Kár volt, „gondolta. Hiszen” ha van alapja, úgyis „mindegy. Ha” körülmény-jellegű, akkor felesleges. Kezének „betűbiztonsága látszólagos” volt csupán. A szóválasztás „biztonsága csakígy”. Milyen szép „volt a mai délután”, milyen „kevéssel – jelzettel” – is beérte madaram. S „akkor ez. Nem kellett” volna bemennem a kötetért, a Petit air nyolc „soráért. Maga a könyv” – vagy az anyaggal „való bánásom” módja, írta – határozta meg ezt az eseménysort. Látszólag én „választottam, mi” legyen. Magam cselekedtem. De ez nem igaz. A könyv „kezdte írni magát” stb. Ez is érdektelen. Csak az érdekes, mi van a „madárral. Várta” a reggelt. Nem szorongott. Nem „volt nyugodt”. Nem volt „nyugtalan. Nem volt” semmi „felett, semmi” alatt. Csüggedt volt. Nem „fogom visszavonni” ezt a megállapításomat a könyv „végéig; ha lehet”. Persze, a csüggedés nem „jó szó, s” nem is „pontos. Maradok, írta, az” iménti körülírásnál. Szeretnék „többé nem megszólalni” ebben a könyvben; mert a tavalyi „anyag már olyan, mintha” nem is én mondanám. Kezdte „elvéteni a billentyűket”. Pihenni „tért”. Nem érezte, hogy „négy madár” álma „van a másik” szobában. Nem „érzett semmit”. Kimerítette az alakulás. Van itt ilyen „száraz élesztő, mondta” a felügyelőné (1981. június 2-án; beszéltünk „már O. M.-mel, délután” jön, két óra tájt), ezt fogom betenni PP „kalijába, hátha megkóstolja. (Valaki” élesztőt is tanácsolt; akadtak „ugyanis a természetes anyagok” hívei, „szemben” a gyógyszerhivőkkel.) PP úgy „áll itt, ahogy” csak egy „veréb tud” állni, mondta „lelkesen, a madarat becézve” a felügyelőné, olyan terpeszben állt „itt PP (ez a kis vak” majmocska, mondták, szomorúan és vidáman „mosolyogva, ahogy PP” elkezdett mászni fent a kali „kupolájában, s aztán lement a homokba, és” gyors mozdulatokkal elérte a „magos tálat, és falatozni” kezdett); és olyan szép ő, amilyen tényleg „csak lehet! Azt hiszem, a végső” veréb-éhezés határáig „jutott el, amikor a doktornő megtalálta; különös” volt elnézni őt, mi „minden kellett” ahhoz, hogy itt „legyen, s nem” az „itt” volt a „lényeg, mert” verebünk annyi „lehetne, ha” kell, amennyit akarunk (milyen más „lett az egész” világ, írta „Dömötör, az elmúlt” időkben!, volt egy „korszak, amikor szinte” középkori csoda volt, hogy Szpérót „találtuk, most meg” egyszerűen bárhonnét „lehet verebet” szerezni, még innen a „parkból is szinte”, de másképp „is, pl. – ironya! – lehet” szólni madarasoknak, hogy „ha lábatlan gyík táplálására” vagy „ragadozóknak verébfiókákat szednek ki, vagy” vidékieknek, hogy ha a csőszházban vagy „egyebütt verébfészkeket akarnak” irtani, vagy az alföldi „madarasnak, akinek könyvét” Tradoni lektorálta, hogy ha a többi faj „javára 95 százalékosan” ritkítani óhajtja az állományt, a házi és mezei „verebekét, egyet küldjön” v. adjon nekik, v. hozza ide, mondták „Bronzék, milyen más lett” a világ, írta Dömötör, egy újabb „doktorátust célozgatva), nem” az „itt” volt a lényeg, írta a felügyelő, hanem „hogy egyáltalán; és a felügyelőné” most megint odahívta: milyen „fényes azért a szeme (PP-nek), milyen” kerekre nyitja, állapította meg „Tradoni, és a tollai” milyen szépen fényesednek, a feje rendezett, és a nyaka „is biztosan rendbe” fog jönni; valamint a többi madár, pl. Svunics „is tottyant olykor” vizeseket!

(U/C.)

ELSŐ RÁNÉZÉSRE IS ÜGYES HÜLYÉSKEDÉSNEK LEHET

MINŐSITENI AZ EGÉSZ KÖNYVET! (TRADONI UDVARIASSÁGA.)

--------------------------------------------------------------------------------

--------------------------------------------------------------------------------------------

MY MISTAKE! (AZ ÉN HIBÁM, MEA CULPA-FÉLE, LD. A DOKTOR.)

----------------------------------------------------------------------------------------------

ÖRÜLNI KELL EGYÁLTALÁN BÁRMIFÉLE VISZONTLÁTÁSNAK!

-------------------------------------------------------------------------------------------

ORFEUSZ KERTJE! LD. JENEY ZOLTÁN LEMEZÉT, PAUL KLEE

MŰVÉT! (ÜGYES MŰVELŐDÉSCÉLU UTALÁS, MÜFAJOK ÉRINTKEZÉSEú

JAV., .)

----------------------------------------------------------------------------------------

--------------------------------------------------------------------------------------------------------

--------

Mi mindent írtam még

Lehet, hogy az Olvasó itt mindjárt csalódni fog, mégis jobb, ha nem csalok, s bevallom: az alábbiakban következő különös „javallat” életmentő jellege cseppet sem tréfás (nem arra célzok tehát finoman, hogy emberéleteket akarok megmenteni a főztömtől); csakugyan arról van szó, hogy eddigi legfontosabb konyhaművészkedéseim megannyiszor madaraknak, kipottyant (veréb- és zöldike-)fiókáknak szóltak. (Egy nagyobb spárgafőző korszaktól eltekintve, 1977 májusában.)

Kellett ehhez: egy adag balszerencse (szerencse), amellyel 1977-ben az első verebünket leltük. Valami egyéb is szükséges volt alkalmasint, hogy egyáltalán foglalkozni kezdtünk a témával. Jó és még jobb tanácsok, keserves és örvendetes tapasztalatok alapján, mintegy tíz esetből alakult ki a közlendőm (tálalom, végül, egy záró megjegyzéssel):

Helyezzük a lelencet puha dobozba (kendő lehet a bélés, később szellős fedél, ki ne ugorjon; esetleg kalitka). Lássuk, hajlandó-e nyitni a csőrét. Ha nem, szét kell feszíteni a csőrt, és a műcsőrrel (nem reszelős csipesz) kell az ételt adagolni (hajnaltól napszálltáig óránként, esetleg gyakrabban). Főzzünk tojást keményre, sárgáját adjuk a madárnak. A csipeszről itassunk vele kevés vizet is. (Tojásból is csak annyit kapjon, amennyit kér!) A tojáseledelt, melyhez sajtreszeléket gyúrhatunk, hintsük meg óvatosan kalciumfoszforikum-porral (gyógyszertárban kapható). Próbáljunk kevéske zöldfélét is adni: kicsiny gombóccá gyúrt salátalevél-darab, almareszelék, sárgarépa-reszelék; kenyeret ne adjunk túl hamar – zöldikének egyáltalán alig! –, később is csak módjával. Az eddig említett kellékekből massza is készíthető, ezt jégszekrényben tároljuk, vigyázzunk arra, hogy a madár túl hidegen (hidegen) ne kapja. Magokkal a madarat etetni nem kell; várjuk meg, míg maguktól hozzálátnak. (Itt mindvégig a magevő fiókákról van szó.) A szervezet tisztítását szolgálhatja a több rétegű finom kendőn átszűrt langyos kamillatea itatása. A madár hangos kiáltozással követelheti az ételt, ám ha nem kér, akkor is etetni kell. Ha minden rendben, ez egy-két hétig tart így. Megjegyzésem még annyi, hogy kísérletezésképpen ne vigyünk haza fiókát. Elengedése többnyire szükséges, de kockázatos. Mi itt nem akartunk abban a tudatban élni, hogy „rendhagyó” konyhaművészetünk végül hiábavaló volt; és megtartottuk a madarakat. A veréb, hozzáteszem, kutyához hasonlóan kedves, ragaszkodó barát, és önálló, befolyásolhatatlan, mint a macska, jelentette ez utóbbiak miatt az egész dolgozatot Bronz a „dr. Doem-féle” doktorátusnak.

Kaja-sztori, folytatódott a válasz, számtalan akadt; nekem az őszibarackos gyógytúró esete a legemlékezetesebb. 1980 nyarán Szpéró nevű verebünk váratlanul tojni kezdett; s mert épp előtte, hasonló okok következtében (vitaminhiányos megbetegedés) nagy bánatunkra elpusztult egy madarunk, elhatároztam, hogy gyógyszakáccsá lépek elő, és mindenképpen megmentem barátnénkat. Ennek ő volt az egyik legfőbb akadálya. (Ld.: befolyásolhatatlan, jelentette ezt a részt Bronz.) Ha egy veréb nem akar valamit, az nincs akarva! Szakkönyvek alapján kiokoskodtam, hogy a tojásrakástól legyengült szervezetnek az őszibarackos túró adja vissza a legtömörebben a hiányzó anyagokat. Tojónk fűfészke a kalitkájában volt, állandóan átépítette. Építkezés közben találtam meg azokat a pillanatokat, amikor – napi 6 órai munkámba telt – elfogadott egy-egy szemernyi gyógytúrót. Egy füvet kihúzott a fészek peremvidékéről, azzal kiszáguldott egy szőnyegre, a szőnyeget rángatni kezdte (hátha beépíthető lesz egy szála!), megforgatta a füvet, hozta vissza, fészkének belsejébe szőtte. És most jöttem én az őszibarackos túró egy szemernyi adagjával. Azt a gőgöt, azt a fölényes arcot, amivel fogadta! Mélységesen megvetette fontoskodásomat. De hát legyen, gondolhatta, ha ezzel kedvemre tehet… Három hétig ment ez így. Madarunk túlesett a tojás-ügyön; s remélhetőleg a verébkor végső határáig él majd nálunk. Ha itt a tavasz, ő azonnal a konyha felé törekszik. Amikor már nincs hőmérséklet-különbség, ki is engedem oda, persze, az ablakok csukva. Ül a konyhában, ül a vállamon. Nézi, ahogy ebédre hol őszibarackos túrót fogyasztok, hol csak sima dabasit, erős-hegyes zöldpaprikával. Vörös bort emelek zöld pohárban a lámpafénybe: „Szia, Szpéró!” mondom. „Csíjepp”, mondja ő, mindettől teljesen függetlenül, és fölényesen magamra hagy, látható vagy láthatatlan „alszakácsi rangjelzéssel” vállamon.

Télből megint kettő volt. Nem azért, mert tél minden évben kétszer van, az elején meg a végén, hanem itt volt, írja Tradoni (madárfelügyelő), egyiknek a miénk, másiknak a kinti madaraké. És ha valami már így kétszer van, ki tudja megmondani, melyik volt inkább a sajátja; legyen hát akkor, hogy a magaméra nem is emlékszem külön. A kintieké: november végétől február végéig tartó etetés – – – Tradoni megj.: Április derekáig! – – – nap mint nap ugyanaz, nagyjából hasonló időszakban (de igencsak változó időjárással). A tél e váltakozások ellenére egységes évszak; azzá teszi a hosszasan kitartott hang, az olykor szentségeléssel kísért tevékenység.

Az első napokban a feladat: viszonylagos. Még abba lehetne hagyni, a madarak még nem hangolódtak rá (létszükségleti jelleggel); de ha öt-hat napja csinálom, írja Tradoni, úgy érzem, bajban hagyom őket; számítanak már a dologra; csinálni kell. Megtehetném, hogy nem csinálom, okom, ürügyem is volna rá. Van idehaza négy madarunk, megmentett lények, évtizedig idekötöttük magunkat miattuk stb. – madárból ennyi, ha kicsit is akarjuk, elegendő. Minden évben elhatároztuk eddig, hogy jövőre nem vágunk bele a kinti etetésbe. Ám ez a kinti etetés olyasmi, akár a hivatásos hegymászónak a terep; mintha nem lenne meg a világ, ha nem volna ott benne ez a keserveskedés.

Kezdődik a koszt összekészítésével. A kenyeret, amely valami kis szalonna- vagy kolbászzsírban hempereg meg délután, mielőtt a műanyag zacskókba kerülne, haza is kell hozni. (Meg is kell venni, napi több kilót.) Ugyanígy az árpagyöngyét; ezt össze is kell főzni szalonnával (rigóknak). A szotyolát meg kell venni, vagy haza kell hozni az egyletből, az etetőedényeket el kell készíteni (még ha közönséges joghurtos pohárból is; a poharat át kell fúrni, a két lyukon a madzagot keresztül kell húzni). A háztartási ételhulladékot ajánlatos gyűjteni, ezzel dúsítani az összkosztot. Mindez részben még pénzbe is kerül; a pénzt meg kell keresni. (Lopni ilyen célból – sem – értelmes dolog.) Elmondom ezt azért, írja Tradoni, hogy jelezzem: mennyivel egyszerűbb, ha valaki még ennyit sem tesz. (Például nem etet madarakat télen.)

Könnyebb ügy, ha valaki az ablakban, az erkélyen, a kertjében stb. elegendő madarat segíthet meg egyszerűen és gyorsan. Magam a szerencsétlenebbek közé tartozom, írja a felügyelő, aki ilyesmit nem tudok az iménti módszerrel okvetlenül jól csinálni; valamint ki tudja, miért fogadjuk meg minden évben, hogy jövőre a sorsukra hagyjuk a kintieket; ha az ember nem sétál végig a terepen, temetnie se kell az eléhezetteket, a megfagyottakat, ráadásul a madaraknak is meg kell halniok valahogy, az ember is meghal – – – Tradoni, ahogy ezt másolta, április 24-én, 1981-ben, a felügyelőnével együtt idegesen várta, hogy mint eddig minden reggel és délután, most is megjelenjen a párkányon a sajttal etetett rigópár; ma délután nem jöttek! Mi történt? Tradoni egyszerre valami eddig nem ismert hiányt kezdett érezni; nem tudta, hogy még ettől is félniök kell, íme, hogy a két rigónak valami baja esik, hogy a fiókáiknak stb. Múltak a félórák, a rigók nem mutatkoztak. Nyugtalanul alszunk el ma este, várni fogjuk a reggelt, hogy lássuk, megjelennek-e barátaink. A felügyelő szorongott. Egyre csak az utált galambok jöttek, néha verebek – ez jó volt persze –, a gerle, ez is, de… Alkonyodott, semmi. – – – halniok valahogy, az ember is meghal; madárért, meséli egy kertész, másolta tovább az újságnak írt szövegét Tradoni, nem jött ki a tűzoltóság, se az állatvédők nem csináltak semmit; a madár, írja Tradoni, egészen konkrétan egy galamb volt, a kertész a húsz-harminc méter magas „gombalámpa” karimáján fedezte föl: fejjel lefelé lógott a galamb, élt, rúgkapált, zsineg került valahol a lábára – – – mint 1976-ban a mi veréb-ügyünk, a legeslegelső, írta a felügyelő, itt szemközt a parkban; csak az a madár alig négy méter magasan lógott, sikerült megmenteni – – –, a zsineg akadt bele a lámpa fémszerkezetébe; amikor már harmadik nap is ott láttam, fejjel lefelé, meséli a kertész, és az is nyilvánvaló volt, hogy él, valamint hogy senki le nem szedheti („Törődjön a maga dolgával!” – „Miért nem gyereket nevel?” – meséli a kertész, aki egyébként törődik a maga dolgával is, és gyereket is nevel; ezek a válaszok futottak be az ügyben; már csak az maradt el, mondta valaki, hogy „Ebben az évben? Mikor mindenkinek megvan a maga…?!”), harmadnapon egyszerűen nem mentem arra, mondja a kertész. Nem bírtam arra menni. A galamb története homályba vész. – – – A rigópár nem jön! – – –

Tradoni úgy különben nem galambkedvelő, sőt, állandóan cselez, hogy „célba juttassa” a reggelente két kilométeres séta során mintegy huszonhét különböző helyre széthordott kosztot; megfelelő bokrokat szemel ki, időpontokat, egy-egy rigó falatozását végigvigyázza, hogy addig a varjak és más „lovak” oda ne merészkedjenek; baráti körébe főleg a verebek, zöldikék, cinkék, rigók, harkályok, egyéb énekesek tartoznak még; a galambok tehát, meg az a túl egyszerű, kukoricaszéthintő etetési mód valamivel odább van tőle, bár az ilyesmit se bírálná; csak azért említi a kertésznek ezt a történetét, hogy rámutasson: „a vonatkozás” – összetett.

Az étrend is több tényezős; négy-öt műanyag zacskóval indulok, írja a felügyelő, és a szemkiszúrós bokroknál kezdek etetni. Ide két poharat akasztottam, és kölest szórok beléjük, verebeknek, színültig. Erős a kísértés, hogy kenyérrel is meghintsem a terepet, de akkor az ínségesebb helyekre nem jutna elegendő; ez az etetés mindig mérlegeléssel, latolással is jár. Vannak szotyolás pontok, vannak vegyes zugok (ahol galamb és varjú bajosan járhatna rá a szétszórtakra). A bizonytalanság így is megmarad: kellő arányban jut-e a cinkéknek a napraforgómagból; miért tűnnek el pár hét múlva a verebek az egyik hídfőoldal „vegyes zugából” (ahová túrómaradék, hurkamaradék stb. is kerül pedig, rigóknak). Ki tudja, miért; ám egyszerre csak a hídfő alatt átkanyarodó Alagút innenső oldalán fedezem fel őket, jókora rajban. Fölfedezek egyébként mást is: vasdarabokat, melyekből szobrot készíthetünk némi képzelőerővel, ilyen például az „Asztali jambus” (versláb, egy rövid, egy hosszú), vagyis a sínrakáskor levágott szelet, szép felületű, példásan kehely formájú tárgy (innen is a boros jelzője). Egyelőre a bokrok alatt őrzöm, nem volt időm hazacipelni, írja Tradoni; ám ez jelzi, hogy etetés közben művészi munkát is folytatok (s nem szóltam akkor még arról, milyen kitűnően lehet gondolkodni így, fagyos téli reggelen, baktatva, szilárd céllal, kényszerű önkéntességgel, s még a terep részletei is alkotássá formálódnak, ahol ez jut eszünkbe). Már ha köd terjeng, nyirok fojtogat, bokáig süppedek a sárba, nyögök, valahányszor le kell rakni a műanyag zsákokat, hogy célszerűen etethessek, nem ilyen fölemelő az ügy. Ám akkor bízni lehet a holnapban; ismét havas, madárgyötrő idő jön talán, amikor tevékenységem értelmesnek látszik; távlatban: szép, tavaszi, madárüdítő idő közeleg, amikor egyáltalán nem kell „a bolondját járnom”, teszi hozzá Tradoni.

Mivel ez a rövid jelzés (alig összefoglalás!) is művészi munkavégzés céljával készül (a madárfüttybiztosító, parkélénkségvédő művelet lényegében társadalmi meló, a házi kosztkészítést – a felügyelőné! –, a hazahordást, a pénzráfordítást akkor még nem is számítva, egy emberpárnak telente jó 400 óra így), mivel tehát ennek az írásnak szerkezete is van, a télnek is fölfigyelek, írja Tradoni, egyik szerkezeti elemére, az év fordulójára. Barátaim tájékoztatnak a madarakkal kapcsolatos tevékenységformák némelyikéről; így egyik délebbi nagyvárosunkból, a Tisza mellől jelentik, hogy az új év első perceiben fényjelenségekre figyeltek fel, s eleinte nem találtak magyarázatot. Kiderült, s ott egy újság meg is írta egy kétségbeesett lakos apró cikkének formájában, hogy a csillagocskák, melyek sírva szelték az eget, míg égve le nem hulltak, madarak voltak. Az új évtől minden jót váró honfitársak ezeket a madarakat valami módon előre összeszedték, az ünnepi percekben csillagszórót kötöttek a lábukra, s kilökték őket az égbe. Egyik ilyen szerencsétlen lénytársunkat, írta Tradoni, a cikkecske szerzője megmentette, hazavitte egy éjszakára. A madárnak csak a fél lába ment rá a boldog újesztendőre. A lakásban rögtön a karácsonyfára szállt, majd békésen elaludt, olvassa az újságkivágásban a madárfelügyelő. De hát b – – – Másol, „félreüt, ám” itt már nem „is érdekes” a többi, lekerekítés csak. Eddig ez a két „dolog, írja” Tradoni. Jó lenne itt búcsút venni a „kézirattól, és” már csak másolásával „foglalkozni. De” hát nincsenek „határidők, leadásig” még sok van hátra; s íme, ahogy a rigópár nem „jött… itt” is bármikor bármi… Aztán a korrektúra, és így „tovább. És” mire megjelenik a kötet, távoli csillag fénye (ld. A meghívás „fennáll). Egy” áprilisi pénteken (szombatnak „hitte) a felügyelő – sízokniban” – elköszönt e dolgától. Most néhány „napja ismét meglódult” a fordítási munka. Szívesen csinálom, írta a felügyelő. Kedd „reggel volt, 1980. augusztus” 4-e. Mintha megint valamivel „jobban kialudtuk” volna magunkat, írta; bár az igazi még messze van. Hat „óra tájban” (reggel) a felügyelőné, aki a zöldeket mosta „kint és Noël” kosztját állította össze (körülbelül 3-4 nap még az „etetés; Noël” lassan megbirkózott már az áztatott, csíráztatott „kölessel, zabbal), a” felügyelőné azzal ébresztette Tradonit, hogy volna egy „kis munka. Áztatott” és csíráztatott köles volt a tányéron, amit a „felügyelő elé” tett, és zabszemek voltak a kölesben. Ezeket a „zabszemeket kellett” lehántani. A felügyelő nekilátott. „Ujjaihoz némelyik” kölesszem odaragadt. A látvány, az ázott „növényi anyag, a” vizes szemcsésség a gyerekkorára emlékeztette: „kagylókkal, csigákkal” játszott így a vízparton, és az ilyen „ázadékanyagokat undorral” lökte volna félre; másrészt csupa efféle „ázadékanyaggal játszott” akkor, ez is igaz. Nem az volt a lényeg, írta, hogy „ezek a gyerekkori” emlékek visszatérnek, hanem hogy ezt „valami más alkalommal” már csinálni kellett volna. Így kellett „volna kezdődnie” egy időben Tilivel minden napunknak, írta a „felügyelő. Körülbelül” ennyit kellett volna tudnunk Erlandtól; és az utolsó „öt napnak másképp” kellett volna alakulnia, mondta a „felügyelőnének. Az a rémes, hogy” az utolsó négy nap megfosztottuk „őt (Tilit)” még attól is, amit a legjobban szeretett (talán), a „zöldektől. Erland” egyáltalán nem mérte föl a helyzetet, nem gondolt végig „semmit. Erland” nagyon jó a madaraihoz, a maga módján, és amennyit „tenni bír (most” mesélte éppen dr. O. M., hogy Erland mégsem utazik el talán „az ösztöndíjra; végső” soron nem tudná kikre hagyni addig a „madárállományát; ezzel” akkor most úgy állok, írta „Tradoni, hogy mintha” és kifogásolgatnék egy ilyen – valóban! – kitűnő „embert) (kitűnő is” volt Erland, volt ő az is, a maga módján), és „dr. O. M. teljesen megérti, amit” Erlandról mondok (nem is mondok már szinte semmit, írta „Tradoni, csak ő” – Miska – is volt már így: el „kellett mennie, kórházba” például, és az ő madarai közül is „eltevődött láb alól néhány”, a legjobb akarat ellenére, hiába „hagyott meg minden” etetési tudnivalót stb.), teljesen megérti, csak „valamit ő sem” érthet, s azért nem, mert… A felügyelő itt komoly „útakadályhoz érkezett”. Nehéz bárkinek is elmagyarázni, mit „érzek” ilyen kölesválogatáskor például, írta. Meleg „volt az ablak” mögött, Noëlt most visszavitték a kisebbik szobába (Szpéró „reggel már” egy nagyot ücsörgött az ujjamon, írta a felügyelő, fellazult „tollazattal, úgy, mint” mindig ilyenkor; tegnap délután a „kezemen aludt” a piros kockáson; Szpéróval is múlik ám az idő, írta, és „nem tudhatjuk, ez” a három év és lassan egy hónap volt-e – „lesz-e – a több, vagy” ami még „hátra van; reméljük, ami” még hátravan); Samu vedlett, három újabb tolla „hullt ki, Éliás” már második éjszaka aludt a plátóján, és tegnap „délután, Samu” jelenlétében (a L. kezében hasalt) lejátszották az „OT/XX elmaradt” négy nyolcaddöntőjét. Először A.A.A.A. „győzött! Liptonnak” tehát nyernie kell Koaláék ellen (velük volt „kisorsolva), hogy” létrejöjjön az A.A.A.A.–Lipton negyeddöntő, és – ami „ritkán fordul elő” – a két érdekelt fél lényegében egymással mérkőzve „dönthesse el, ki” lesz az összetett győztese (ha Lipton nyeri a mai „meccset Aloysiusék” ellen, ő még nincs a célban, nyernie kell az „elődöntőben, majd” a döntőben is; csak akkor lehet 43 pontja „Aloysiusék 42” pontjával szemben). A csapatverseny (amelyről majd „másutt írok, tette” hozzá a felügyelő; talán) meglepően szép hajrával „ért véget; ennek” csakugyan semmi köze nem volt Tradoni mostani „feljegyzéseihez (volt” köze, mert örömet okozott neki, és ez „fontos volt; de” hát nem számolhatok be mégse „mindenről, ami azért” örömet is okozott mostanában). Leírta a könyvbe, hogy „U/D”, valahogy „csak ideillik” majd megint Tili, gondolta. Visszalapozott, keresett „valami olyan” részt, ahol már írt arról, hogy az utolsó napokban a zöldjét „is elvették” stb. Erre fogok gondolni mindig, ha ez a „dolog az eszembe” jut, írta, ezt nehéz „megbocsátani” (nem ilyen „kérdés volt” ez, persze, rég nem!) Erlandnak: hogy nem „figyelt, hogy nem” mondta valahogy úgy összefüggőbben a „tennivalókat, ezt: hogy” az utolsó négy napjában még a „zöldjeitől is” megfosztottuk őt, akaratlanul, miközben a zöld „annyira fontos” neki; a nevében is benne van. Fontos neki a föld, erre „is mi jöttünk” rá (szegény dr. O. M., akinek aztán megemlítettem ezt, máris azt „hihette, hogy” szemrehányást teszek neki, mert nem mondta „most Noëlnél külön” a földet, megjegyezte: annyi „dolog van, és az ember” azt hiszi, a másik tudja, és épp a legegyszerűbbeket „nem mondja aztán”; természetes, hogy nem Erlandot akarja védeni, de „azért ösztönösen” mégis a realitást képviseli; és a „realitás nyilván” mindenkinek a szemében az, hogy most akkor itt van „Noël; Noël” egyébként tegnap, mesélte a felügyelőné, „el akarta adni magát” Szpérónak, ment „utána, rázta” a szárnyát, de Szpéró nem „vállalkozott az anyaszerepre” most sem). Minden rendben, írta Tradoni, a „felügyelőné fantasztikusat” teljesített ezzel a felneveléssel, már csak a „gyurma anyagainak” listája is… Eleget mondana, ha azt „idemásolnám, miből” készített tizennyolc napon át most már tényleg minden „hajnalban kaját” Noëlnek, és hogyan etette naponta „tizenötször-tizenhatszor” (mindig tíz-húsz kis gombóccal stb., őszibarackkal stb.). Eszi a „zabodat, jött” a hírrel lelkesen a felügyelőné. Hülyeség, ha „folyton véleményt” cserélünk, mondta neki (Tradoni). Nevettek; és „a felügyelőné” azt mondta: ne sírj, ha mi „meghalunk, tényleg” senki se „fog sírni” utánunk. Hasrogtak ők „önet odáat, és mingid” hatgyak helyet még egy hanknag. A munka, a „fortídás, a dolgozatírás stb.: csak ilyen” becsolamogás, becsolagomom vele „azt, amin most már nem” kell több helyet talánli (hangyi), most már az „eszég: hely, amit” hakogy, ítra – bár tudta, hogy „honlap, 1891. jámus 13-án még” lanát ír vamalit – Tradoni ma, 9181. másuj „31-én még nalát ír vatamil, javította: doglához” látott. S „amíg papírba nem leteh, vamali” mást kell csinálni. De mithna meglahnék, így „kell becsolamogni mots” etz itt. (Ítra.) Ezek a doglok. Nem mi manugk „hajgyuk a helyet – erézt” nem is kerülhetett a kérizat „erejéle ez a pohtnagyós, bár” pész megáplalítás –, hamen lamavi hagy „nenükk vamalit, akinem” atzán helye is szel. Ahogy knit „kilegemetedt, és albakot nyitottukn, és” PP felrahnats, ám előtte is „sarhogott már, Szpéróval és a” töbkiebkel, és mihtna nem tötténr volna „semmi (a huzanás). Ekez” a doglok egyszerre tötrénnek. Agyoh a fehér „keszert (a táj, elodlozott” portnészekcséilev, s csak a „vítszinzes és a fülgőgeges vetérzengelyével, ami” ebégyként mákosnál „is van, midgin votl, rébegben” s ezután) (is gidnim lesz) ott „feszkik a fanol, és PP elpakta” a karsát. Eb gofom „logamocsni, tá gomof nitök, ah a” előnégyülef is végigovlasta, és men kúlony „ázzoh ébtöb. Meseker a” nyitnom ketehely, retm ez moses szék. Tosm „ez törnétik. Nem mudot, Vele” mi votl (a Putszareszi „únot, Ódunáb sbt.) És ahogy etz” az öt dossziét itt tatrom a pisor „kokcáson, avohá így nem lódhetek” le nihepni, és vágtolatva „eszőledem a mérizattöbbkől hogy” ekigyet, hol a mákisat, és „kekeser egy-egy totnop, avohá” vatamil még midnig be kell „itnatki, és van balát stb. Mintha” mindvégig hagyott volna „egyetlen pontnyi helyet, hetely” nyontpi etelgyen „vonal gyottah” védignimd „hatnim. Hát nem” furcsa, kérdezte a felügyelőné. Ez így „votl. Szpéró rég” hatolt lesz „argidda, Samu gér” talhot lesz, Éliás rég „lottah lesz, Svunics” rég tholat, Némó „biztosan rég” thatol, Tili eléggé „réneg ttohal. Most” a felügyelőné vitte „le a sajtot”. Hát nem „furcsa, kérdezte” a felügyelőné. Ez így volt. Szpéró rég halott lesz addigra, Samu „rég halott” lesz, Éliás rég halott lesz, Noël rég halott lesz, Némó „biztosan rég” halott, Tili eléggé régen halott már. Mi lesz a „Doktorékkal? Mennyi” kérdés! A Medveszekrény sorsa továbbra is homályos, hallatszott (a Medveszekrényből; Tradikám, homály „fed, érzed-e” te is, hogy a Barátodat homály fedi?), ezek voltak ők, vagyis „ezek voltak ők”! Ami a felügyelő és a felügyelőné iménti „érzelmes jelenetét” illeti, írta „Tradoni, a Medveszekrény” azt jegyezte meg, amit Dömi tegnap Samu nevében mondott (a L. tolmácsolásában): „Mindig hajba(n) fogtok kapni”, vagyis hogy Samu mondja „ezt, mert mindig” jönni és jönni és jönni fog, hajba, fürdeni ott. Samu „se lesz egyszer”, egyszer majd Samu „se lesz, ez a” komoly, kalapos, sétapálcás kis úr, aki a kaszinóban „mindig egy olyan” mozdulattal teszi le ezeket a kellékeit a „ruhatárban, így jön” benn (= be; Medveszekrény) (mivel a Medveszekrényből „nem nagyon jöttek” ki, a „ki” és a „be” átváltozott „kinn”-re és „benn”-re, ha irányt jelölt, akkor is), így „tollászkodik, gyönyörű” elefántcsont és szürke színek árnyalataiban. Szpéró „mozdulatait sokszor” nézem úgy: ő se lesz. Ez teljesen „elképzelhetetlen. Tili” mégsem ezért marad befejezhetetlen és „elintézhetetlen ügy” (annyi fosztóképzőt használsz, Tradikám, mondta „Doem, mintha te” is vedleni készülnél; ezt így mondta: vedelni „készülnél, és Tradoni” rájött, hogy éhes, kimegy mindjárt, joghurtot „eszik, megmosakszik, jót” is fog tenni, csorgott a fejéről a víz a napon, a „függönyzött ablak” mögött, a felügyelőné most sajtot hozott be; Szpéró „harsogott, különleges” nyekk-csékk hangokkal), Tili önmaga miatt „marad elintézhetetlen; de” azért jó lesz végre megint kettesben a „felügyelőnével a hegyen, jó” lesz szedni azokból a kórókból és „gyomokból fenn, most” már azt tudván újra mégis, hogy zöldikének hozzák; hányszor „volt ez” így, írta, valamikor lehetett megszedni, és „hányféléből! Egynek” se tudta „a nevét”, mégis, mindnek volt „neve (bennem, írta” a felügyelő), mindet hívta valahogy. Mindegyiknek „volt ilyen (velem adott)” meghatározása is (Tradoni): Ebből a fűből „se fog ő enni. (PP)”. Bár ki lenne pesszimista, egyszerűen: nem „vagyok derűlátó ebben” a kérdésben, viszont minden „lehet (verebekkel). Hatszor” körbetépem magam, ebben a sűrűben, és megvan egy „szatyornyi fű.” A felügyelőné fölfedezett valamit: hiszen ma délután „nemcsak csoportokra” oszthatja a füveket, hanem mindegyik „csoportot hét részre”, s így rakhatja össze az adagokat, meglesz minden „napra külön”, nem kell sem előző este, sem aznap „reggel! (Rendezni, válogatni” stb.) Eltelt majdnem egy hét, gondolta Tradoni, „s itt vagyunk megint”. Aztán: átvágtak a Némó-parkon. Fenn, fűszedés „közben, Tradoni: hogy ő” (PP) mennyire „kinti”, és milyen „fantasztikus fegyelemmel viseli” ezt az állapotát (mondta a felügyelőné). A „lapulásai, a gyorsasága” (jelzett!): a kintieké. Hazaértünk, Szpéró „azonnal rákéredzkedett” az ujjamra, bedugtam a kali „rácsán, és PP mintha” nézte volna! Ablakot nyitottunk, a friss levegőre PP „reagál a leghirtelenebbül”. Azonnal felcsippan. – Délelőtti „feljegyzésem: Milyen” szeretettel nézem a mostani Doyen „Kaktuszt – több, mint” négyéves?! –, szinte Kaktuszkát látom benne, „nagyként, írta Tradoni;” hát megnőttél! Tisztogatom stb. De „Svunics: egyetlen pillanatra” se volt Tili, mondja így, ám az iméntiekről mit „sem sejtve, a felügyelőné”. Nézd az „arcát (fényképeket” válogatok)! („Nézd ezt az arcot!”) És én, írja a felügyelő: „PP is tojó, de sose lenne Szpéró. És más veréb tojó se lenne ő.” – Még ez a felhívás „volt itt, írta”, apám kapta, ugyanannak „a kórháznak a” szűrőállomásától, amelyikben meghalt: „Tisztelt Cím! A 42/1960. sz. Korm. rend. alapján kérjük, hogy az alább jelzett időben jelentkezzen szűrőállomásunkon vizsgálatra.” (Így.) „Bejárat a piac felől. Munkaidején kívüli időben jöjjön, mert mulasztás esetén igazolást nem adhatunk. Fekvő- vagy járóképtelen” (így) „beteg távolmaradását orvosával kérjük igazoltatni. Személyazonossági igazolványát és ezt a lapot hozza magával. Távolmaradás esetén 3000 Ft-ig terjedő pénzbírsággal sújtható. Saját érdekében kérjük, hogy a szűrővizsgálat előtt az alábbi kérdéseket a megfelelő szó aláhúzásával szíveskedjék megválaszolni: Voltak-e az utóbbi két évben, legalább három hónapon keresztül tartó hörghurutos panaszai: KÖHÖGÉS – KÖPET – FULLADÁS.

A vizsgálat időpontja 1981. máj. 11.–máj. 15.” Ez is elmúlt „tehát, mondta a felügyelő, ahogy” a felügyelőné átadta neki ezt az (apja lakásáról „áthozott) idézést”. Tudod, mi a kicsikének a legfőbb „szándéka? – kérdezte” (Tradoniné). – Elrágni a kalitkát. Kimenni, és hősi „halált halni minél” előbb. Régi törekvése, még a „lelőhelyről. (Kiss” János altábornagy utca.) (A Makkhetes „oldalán.) A kártyaasztalon” (franciás ételhez) spárga hámozódott. (A „felügyelőné, aki – 5 átolvasásom” után 6-ikra; emlékeztető Dömiék „ikbá”-jára – átolvassa „ezt, megjegyzi: ha” az hámozódna… Ha a kalitkák „kitisztítódnának stb.)” (Nincs ebben szándék; csak „úgy tényleg. Svunics” bánata: tíz percre a kisebbik kali „jön. Nagyokat repül előtte, a” nyakamba telepszik, „teli talppal, írja a felügyelő”. Gallértalan ing, érzem az újdonság varázsát. Svunicstól „is elragadtatottak” vagyunk. Ő a kisebbik „kalitól nem”. Végig „ingázik” benne, ez is bizonyítja tehát, mennyire „kedvelik a saját” kalijukat. Ahogy a Rácz fürdőnél jöttünk „visszafelé, a felügyelőné” – a medvék nevében – lesöpörte „ingemről a bőséges” növényi hulladékot; „hadd csináljunk kultúrmedvét belőled”! Dabasi túrót „eszem, vizet” cserélek PP-nek, Szpéró már a „lábfejemen ül, PP” a kupolában mászkál. Salátát, írta a felügyelő, ma „igen nehezen” kaptam. Reggel háromnegyed nyolckor kezdett „rohangálni zöldfélékért”, gyümölcsért; saláta a szokott zöldesnél sem volt „(Fehérvári út), ezért” lett „rohangálás” (tizenegyre ért „haza a második” útról). Harmincöt fok volt árnyékban. Hazahozta a bevásárlás „első adagját” (barackok, dinnye, sóska, zeller stb.), aztán nekivágott újra; óhatatlanul mennie kellett (a Medveszekrény kifejezése), vonzotta a „lábmunka; érezte”, hogy a Tolbuhin körúton lesz „saláta, szinte” látta (a múltkor, csak úgy mellesleg, talált ott „salátát egy” reggel, dr. O. M.-tól jövet; igaz, eléggé drágán) (most épp a „szomszédos árusnál” volt; fantasztikus dolog, amikor valami megvan! írta a „felügyelő; egy” bűnügy, vagy a magasugrónak egy magasság, vagy „Liptonnak egy” 9:2; egyébként, írta, és ezt a Fehérvári úton „gondolta, akárhogy” végződjék is az A.A.A.A.–Lipton meccs, Liptontól „gyönyörű, hogy” visszaküzdötte magát bajnokjelölti pozícióba, Aloysiusék „teljesítményét pedig” nem is kell külön dicsérnem, írta, szenzációs, mind a „két klubé” szenzációs, ez a Torna megadta azt, amiért volt, az „egyik legfelejthetetlenebb;” fantasztikus, ahogy volt saláta, írta, „odanéztem, már túl” a remények helyén, és akkor ott volt egy „ládában, saláta), nem” baj, hogy a „saláta” és a „szinte látta” rímel, és hogy „ilyet prózában” nem lehet, de ez nem úgy próza (persze, próza, egyáltalán „nem vers, de” nem úgy, írta, ahogy egy bűnügyet „megcsinálok, hogy” a végén meglegyen, itt Tili – például – nem „volt meg, ezért” lenne hazugság olyan prózát írni, ami „megvan”, s így „nem is tudta, itt” említette-e, ebben a könyvben, hogy telefonált Szpéró „ügyében Angliába” és az NDK-ba, Cliff Christie-nek és Gisela „Deckertnek, Gisela” Deckert számát kellett olyan „bonyolult manőverekkel” kinyomozni, és igazán Szpéró élete volt a tét, írtam-e „ezt itt, hát” Gisela Deckerttől várt levél, írta a felügyelő, ahogy „hazaértem, a felügyelőné” nagy örömmel hozta, egy kis „csomag érkezett!” újságolta lelkesen; bár neki is rettentő melege volt, neki „meg a zárt lakásban”. Tradoni fagylaltot szeretett volna enni (legalább), végig „hazafelé, de a maszekok” mind zárva voltak, állami üzletet meg „csak a Felszabadulás” téren talált, ott sorban álltak a külföldiek; „hazatért, gyalog” tovább, az Erzsébet-hídon; a Duna-parton pompás „gyomokat, rezgőfüveket” szedett Noël-nak stb. Szakadt róla a víz, otthon „még egyszer kellett” inget cserélnie. Olyan meleg volt, hogy a „madarakat nem is” merték kitenni az ablakba (a Medveszekrény már „elkezdett valami” mondást gyúrni erre; még nem volt „eredmény; miért, kérdezte a” Doktor, az A.A.A.A.–Lipton meccsnek már „van eredménye?) (miért” kell rögtön eredmény? eredmény, eredmény! fő „az, hogy ered, mondta” Dömötör, hát nem? ez egy eredeti meglátás; Tradikám, én „téged eredetileg” megláttalak… hát mondj még valakit, aki téged „ennyire eredetileg” látott meg, kérdezte Doem, hát ez akkor egy eredmény „máris, csak” nem végeredmény, az eredmény és a végeredmény összekeverése a „legnagyobb bajotok”, Tradikám, mondta Dömi, és „elvonult) (lementem, mint” az ablakról a nap, ez is ilyen mondás „volt; ti. a” nap egyre feljebb ment; hágott; ezért ment le az „ablakainkról, írta Tradoni)”. Meleg volt. Gisela Deckert olyan rendes, hogy erre „tényleg nincs” mit, írta Tradoni (a felügyelőné mondását); elolvasták a „levelet, ez állt” benne (milyen különös, ahogy visszatért valami, a „könyv – már ha” írtam erről! – korábbi része, a Deckert-szál) (mintha „olvasnám, mondta” a felügyelőné, és oda is adta Tradoninak, olvassa ő, mert „neki olyan” volt az egész, mintha valahol olvasná): „Igen tisztelt, kedves Tradoni család! – Nagyon köszönöm részletes levelüket” (Tili ügyében, a halála után írtam, jegyezte fel Tradoni), „és amennyiben tudok, szívesen válaszolok kérdéseikre, sajnos, sok dologban magam sem tudom a választ. – Tili betegségét biztosan a sok tojás okozta, nyilván nem is volt különösebben erős madár, mint írják, télen is betegeskedett egy kicsit. Kint a természetben az ilyen madaraknak nincs sok esélye; általában azok a madarak, akiket »megmentünk«, valami módon már…” Tradoni nem találta a jó szót (ez különben sem műfordítás, írta: Gisela „Deckert levele” mű, két szempontból is az, egyrészt emberi dokumentum, másrészt „a könyv szerkezetéhez” nélkülözhetetlennek bizonyul, írta „Tradoni) (a” felügyelőné feljegyzéseit is elővette már; külön fog állni, a könyv „végén, amit” a L. feljegyzett Tiliről; ha „valaki csak” annyit akar „elolvasni, annyit” olvas el, azt hiszem, írta, a lényeg ott „is megvan; csak” hát ahhoz idáig is el kell jutni, a könyvben, írta, hogy „valaki ezt” a megjegyzésemet lássa; vagy véletlenül „itt kell felütnie” a könyvet stb.) „…sérültek” („nem ép „egészségűek” stb., tényleg” nem talált jó szót). „…többnyire már nem épek”, írta. „Ha tojók tojni kezdenek, de nem építettek előtte fészket, mesterséges fészket kell építenünk nekik, és a már lerakott tojásokat ebbe kell áthelyeznünk. A madár többnyire elfogadja a fészket, s akkor csak annyi tojást rak, amennyi a faji sajátságoknak megfelel…” Szóval, amennyit „szokott, írta” Tradoni. „Ha a tojó látja, hogy teljes a fészekalj, nem tojik tovább, hanem kotlani kezd. Máskülönben túl sok táp- és ásványi anyag, túl sok vitamin távozik el a szervezetéből. Tilinél talán segített volna az azonnali B-vitamin-adagolás, de hát itt semmi se biztos. Volt egyszer egy seregélyünk, akit efféle betegség a vedlés idején sújtott, és őt sem lehetett megmenteni. Egyszer sikerült egy fiatal…” Tradoni nem ismerte ezt” a madárnevet, szóval valami madarat, mondta, „…igen erős vitaminozással (15 csepp B naponta) átsegíteni a nehezén. Általában csak azok a madarak betegszenek meg így, amelyek rossz evők…” Tili, mondta a „felügyelőné, igazán” tudjuk, micsoda nagy „evő volt; de” kotláskor nem „esznek rendesen, Tili” se evett, ezt is tudták. „Az ember által adott táplálék sem »egészen a fajnak« megfelelő soha”, valami ilyen mondat zárta a bekezdést. „Elsősorban csak kevés lisztkukacot szabad adni”, folytatta Gisela Deckert. Megrémültünk egyszerre, írta Tradoni, Samu „miatt; ő aránylag” kapogatott lisztkukacokat, nehogy baj legyen; most vedlik, „írta. Szinte” minden ellentmondásos itt, állapította meg a felügyelő(né). Csoda, hogy „megvagyunk a” madarakkal; miközben…! „Beteg madaraknak egyáltalán nem is szabad adni, csak forrázva.” Noël nehéz „keddjére gondoltak; te” jó isten, mondta Tradoni, most áll meg a… De hát mázlink „volt, G.-vel” mázlink volt… ezért mondja „Miska is, tette” hozzá a felügyelő, hogy ő nem ígérhet semmit, vagy mázlink „lesz vele, vagy” sem, Erland esete után, mondta Tradoni, dr. O. M. egy kicsit „tart” is az ilyesmitől; de hát rajta „kívül akkor most” már végképp nincs senki. „A forrázatlan fehérje” (a lisztkukacé!) „ugyanis lebonthatja” (??) „a B-vitamint” (vagyis árt a B-vitaminnak, balhé, mondta Tradoni, valami balhé a B-nek), „ezért hiányjelenségek adódhatnak”. Hát itt „tartunk, mondta” a felügyelő(né). „Jók a friss hangyatojások…” Mármost ki is mondta: E., Erland vagy Miska, hogy a friss hangyatojásra vedlés jön? „Talán kirándulnak olykor a »zöldbe, fogjanak« ilyenkor sáskát, pókot stb.” – Ez a „stb. én” voltam, írta Tradoni. – „A verebek szerencsére főként magevők, ezért könnyű ellátni őket. Olykor egy-egy rovar nem árt, sőt. Én a verebeimnek mindig adtam egy kis reszelt répát, mellé a boltban kapható lágyeleséget…” Itt Tradoni egy „szót megint” nem „értett. Szóval”, keveréket, mondta. „Volt nekünk is néhány verebünk az idők során, most már egyikük sem él. Az utolsó, »Spätzchen« tavaly halt meg, 14 évesen. Már teljesen vak volt, hanem az utolsó napig jó étvággyal falatozott, fürdött is, csipogott is olykor. Akkor egészen hirtelen halt meg. »Pieps« nevű mezei veréb tojónk is 14 évet ért meg. »Gigi« 13-at…” Itt tartott, amikor megszólalt a telefon. Veréb-ügyben hívták őket; volt „néhány ilyen” ismerősük. Valaki talált egy fiókát, és csak „úgy el akarta” mondani. A telefon hirtelen elnémult, „mindjárt…”, hallotta még a felügyelő. Várt, lerakta. Hívni akarta már a számot, „O. L.-t, de O. L.” megelőzte. Kiderült, azért rohant el, mert a „fiókát, akit” az imént felrakott egy ágra, a szülők orra „elől elvitte” egy macska. Nem ette meg, remélhetőleg nem is történt baj, csak „kicsit nyálas” volt a fióka. Most hazaviszem, mondta „O. L., feltáplálom, megvárom” azt a pár napot, míg „repülni és önállóan” enni tud, akkor, ha olyan állapotban „van, eleresztem. O. L. nagyon” derűs volt, örült a dolognak (persze, jobban örült volna, ha a „macska nem viszi” el a fiókát, vagy ha nem találkozik ilyen esettel; de most „már mit lehet” tenni, mondta O. L.; így van az, ha valaki „elkezd érdeklődni” a verebek iránt, nem is érdeklődés, azt „hiszem, írta, ez” már nem érdeklődés; O. L.-nek volt már odahaza egy két „és negyed éves” verebe stb.); majd fölhívom, mondta Tradoni, szerdán „vagy csütörtökön”. Folytatta: „Egy háziveréb tojónk…” Ja, igen, mesélte a „felügyelőnének, O. L. azt” mondja, hogy a kis fióka tojó lesz, ő „is állítja” – mint mi –, hogy már ilyen apró korunkban… javította, korukban meg lehet ismerni őket; ez túl jó vocc, írta, de a „vicc”-nél is félreütöttem, ott is csak az volt, nem „azonosságjelzés”, hogyan lehetne! „…tojónak 3 évesen daganata támadt a tojónyílásán, ebbe halt bele”. Átment Szpéróhoz, a madár az „ujjára ült”! Visszajött, folytatta. „Másik tojónk, »Thisbe« hirtelen görcsöket kapott, rá nemsokára meghalt. Valószínűleg üvegházi saláta okozta, tehát mérgezés volt… emberekkel is fordult elő ilyesmi, uborkánál…” – Megint nem „tudtunk szólni” egy szót se, írta Tradoni. Azonnal „elmondtam O. L.-nak, hogy” a füvet… Ó, hogyne, felelte O. L., mosom a füvet, aztán „egy napig szárítom” stb. O. L. remekül csinálja a „dolgát, egészen” lenyűgöző, mondta a felügyelő. (Le és fel, írta, ahogy „átmásolta a jegyzetet, nyűgöző” és ügyelő; olyan mindegy, aki már itt tart. Mindjárt „vége, írta. Noël” az imént, írta, megszólalt, a nyitott „ablakon át a világnak, vagy” csak úgy, a konyhában ebédeltünk, és felharsant egy „tilili”, vagy efféle, nem „is jó ez” a hangátírás, ugyanolyan gyarló, mint a könyveké; mint maga az „átírás, bármié. Odamentünk” hozzá mindketten, és annyira jönni akart „hozzánk, hogy csaknem” bepréselte magát a rács közé a plátónál. Csodálatosak „ezek a nagy” madár-akarások, mondta a felügyelőné. Aztán „odajött – a felügyelőné” – a géphez, és aggódva kérdezte, írta „Tradoni, használhatók-e” valamire is a följegyzései; Tradoni „megnyugtatta. Ez tulajdonképpen” teljes kép rólad, mondta; ezt jobban nem „tudnám megírni. Aki” tudni akar rólad valamit, olvassa el, benne „van egy összkép, írta” aztán. Ezzel, vagyis majd az „OT/XX negyeddöntőinek” eredményeivel, ha kell, esélylatolgatással, ha nem, egy „hát akkor A.A.A.A.-ék…!” felkiáltással zárom. Bár ezt „még most se” tudta. Nem lesz olyasmi, írta, hogy „tragikus fordulat”: hogy Noëlre rálépünk, Samu a szívéhez kap, Szpéró „kisurran az” ablakon, Éliás megfullad. Semmi regényesség. A túlzásokat „magunk vállaljuk, most” már; és az arányok zavarbaejtőek, mint minden arány.) „Madarakat igen sok betegség fenyeget…” (Madarakat is, fordította pontosabban a felügyelő, amikor a szöveget ellenőrizte, már az ősszel.) „…és az állatorvosok is igen keveset tudnak itt… főleg a ritkábban tartott fajokról. – Az egészség alapfeltétele okvetlenül a változatos táplálék. A mi verebeink ott ettek velünk az asztalnál, csak arra vigyáztunk, sós és fűszeres dolgokat ne fogyasszanak, különben válogathattak kedvükre… – Tojókat aligha akadályozhatunk meg a tojásban” (tojásrakásban), „és némelyikük minden évben tojik, még ha nincs is hím madár a közelben. Jó, ha engedjük kikotlani őket, különben hamar elkezdik elölről… A mi verebeinknek mindig jót tett, ha ilyenkor hangyatojást, rovarokat…” Stb. (Bár nem illett így rövidíteni.) „Tili hányásai összefügghettek a B-vitamin hiányával. A mi seregélyünkkel ugyanígy volt. – A verébke, Szpéró azóta nyilván felhagyott a kotlással. A tojás mindig kockázat a madárnak, bármit teszünk is. A mi »Pieps«-ünk hosszú éveken át évente háromszor tojt, kotlott, hím madár nélkül. A tollazat felborzolása, a lomhább repülés a jele a tojásrakásnak (mint betegségnek)”, ezt nem „tudom másképp” fordítani, írta a felügyelő. Meg kéne nézni a szótárban a „Legenot” kifejezést. De nem volt kedve szótárat nézegetni. Ha „fekszem a sírban”, írta vigyorogva, a legjobb szótárakat rakják a fejem „alá, mint a kis” Nickleby Miklósnak. „Az első alkalommal a madár olyan beteg lett, hogy már az oldalán feküdt. Ekkor adtuk neki a telefonbeszélgetésünk során említett Belladonna D4-et…” És ez volt a kis csomagban. Gisela Deckert nagyon oké, mondták. Vagy „valami ilyet. Ezt nem” kell, írta a felügyelő, külön megmagyarázni. Nagy „dobás volt ez a” küldemény (és senki se toldotta meg, mert az üveg egészben ért ide, írta Tradoni). Jól volt becsomagolva. Hát „akkor Zürich, Banbury, Kallinchen” (Berlin mellett, NDK), ezek voltak a helyek, ahonnét. De a levél folytatódott. „…4-et, kísérletképpen, 60 ccm ivóvízbe. Pár »óra múlva a tojó« rendben volt. Akkor ezt a szert mindig ilyen adagolásban itattuk vele, amikor csak jelentkezett a tojás” (Legenot), „míg a tojást abba nem hagyta, és kotlani nem kezdett. Ez egy homöopatikus szer…” A homoeopatikus helyesírását sem tudom, írta „Tradoni, de sebaj; semmit” sincs kedvem megnézni most; a vicc az, hogy „egész sokan kezdenek” velem egyáltalán foglalkozni, írta, bár a bűnügyekről „pl. nem tudnak” stb., és nekem közben egy olyan nagy „féléves végigfekhetnékem” van a hanyatton, a jelsai fenyők alatt, a temetővel „persze szemközti” oldalon (ld. Itt éjszaka koalák…, ott van ez a „temető-dolog; olyasmit” nem ismételek a könyvben, amiről tudnám, hogy „ismétlés; itt pont” ez a lényeg, majd meglátjuk, mi lesz „belőle, írta, hogy amit” ismételek a könyvben, az nekem nem „ismétlés, csak” az agyam állapota; ld. hanyatt, de hát erre volt a legkevesebb „esély). Noël éhes” lett, „tili-tili” hangok hallatszottak; mint a jelsai „fenyők között” az a bizonyos cirpelés. Zöldikék voltak, írta „Tradoni. A levél” így zárult: „Ez egy homöopátikus szer…” (Egész jól tudtam a nevét, írta; mert közben megnézte „az Idegen” Szavak Szótárában.) „…melyet embereknél gyulladások ellen használnak. Az orvosok általában úgy vélekednek, hogy efféle szerek nem érnek semmit, hatásuk merő képzelődés. Hanem hát a mezei veréb tojónál ez nem lehet igaz, ugye! Tény, hogy túl nagy adagot nem szabad adni…” (Tradoni nem „ügyelt a szép” fordításra.) „…Megpróbáltam egyszer 4 cseppel, és ugyanakkora vízmennyiséggel, és a madár egész éjszaka nem aludt! – Mármost az utolsó kérdéshez: hogy vajon Szpéró hozzászokhat-e egy új zöldike tojóhoz… Nehéz erre válaszolni. Hiszen minden állat más vérmérsékletű…” Pontosabban, írta Tradoni: „…hiszen minden állat egy kicsit más, vannak apró vérmérséklet-különbségek, az egyik veszekedősebb, a másik békésebb stb.” – Most épp láthattuk, írta „Tradoni. Szpéró” megkapta a fürdővizét, és hozzálátott a „maga komótos” lassúságával (tulajdonképpen rámenősen, de a saját „ritmusában) a fürdési” előkészületekhez. Ám „Noël, akit” a felügyelőné megetetett, Noël, aki teljesen kismadárként kérte az „ételt, a fürdőtálhoz” ment, sziszegni kezdett Szpéróra, majd „elfoglalta a tálat, és” kétszer majdnem összecsaptak, ami annyiból állt, hogy „Noël Szpéróra” támadt. Szpéró elment onnét. Így maradt el a „verekedés, írta” a felügyelő. De a kilátások nem kedvezőek. Hát „igen, mondta” a felügyelőné, aki Tili halála óta félt valami „ilyesmitől, ezt” én megjósoltam, és most majd kiderül, hogyan zajlik a szobádban az „élet. Ebben” teljességgel igaza volt (a felügyelőnének), írta „Tradoni. Felkészülhetek” a legrosszabbakra. Gisela „Deckert ehhez” kívánt a levél „záradékában sok” szerencsét, jó „egészséget, a felügyelőéknek” és a verebeknek. („Mellékelve 1 üvegcse Belladonna D4, hátha éppen nem kapható Budapesten – esetleg jövőre jó lesz: a »csodaszer« a tojási rosszullét¹ esetére, legalábbis »Pieps«-nél az volt.”)

Tradoni átment a nagyobbik „szobába. Szpéró” és Noël külön-külön tartózkodott (kalitkáikban). Mi lenne, ha „mindkét zöldike életben” maradt „volna (Noël” testvére, alighanem nővére is)? Gyakran egymás közt sincs „békesség, olvasta” Tradoni a Blümelben; de legyen elég annyi baj, amennyi „megvan. A könyvet” pedig sürgősen abba kell hagyni, írta, mert egyáltalán „semmi se szavatolja, hogy” nem történik még valami baj (nem történhet! de „azért történhet), és” az már nem fér, érezte a felügyelő, ezekbe a „keretekbe. A felügyelőné” zabot tisztított. (Alkalom a „zabhegyezés”-viccre, jól feladott labda, könnyen leüthető.) Samu „folyton beleszól, kiáltotta” a felügyelőnek, vinné a zabot. Most „átmegyek, lebonyolítjuk” a negyeddöntőket. Érdekes, hogy „Bill, aki annyira” titkos esélyesnek számított sokáig, eldöntheti a nagy „összetett egyéni” sorsát. Ha Lipton győz Aloysiusék ellen, majd a másik „ágon döntőbe” jutó Bill/Bob-klubbal játssza az OT Torna utolsó „mérkőzését. Igaz, hogy” ehhez sok minden kell: győznie Liptonnak „A.A.A.A. ellen, majd” a Papsi/Samu/Némó–Canarino meccs nyertesét is meg „kell verni, a másik” ágon pedig Billnek kell kétszer nyernie, és „akkor. De nem” lehetetlen, és ha a könyvben valami efféle utalás „volt (van, azaz lesz”, mert Tradoni csak utólag írhatja bele a „dolgot; valamint a felügyelőné” följegyzéseit is inkább beillesztem „valahová, írta” Tradoni; ezt még nem tudta), az erre a végső „fordulatra vonatkozik; bár” a Torna végeredményéről alighanem másutt „írok, tette” hozzá. A jégszekrény működött, a vécéülőke teljesen „szétesett, a konyhai” vízmelegítő csapja és a vécétartály folyt, a pincébe „le kellett” volna vinni rég egy létrát, „volt megint negyven” levél, hat apró munka. Ha Noël önállóan eszik, kimegyünk „egy héten át” minden hétköznap valahova a Duna mellé. A felügyelőné most „kiengedte Szpérót. Tradoni” gépelt. Ócska trükk lenne, ha azt írnám: „…és akkor a madár meglódult, és…” Nem, egészen idáig baleset „nélkül (Szpéró” most belehasalt a felügyelő bal tenyerébe, tollászkodott, puhán „szétdobta a szárnyait, melegen” lüktetett a hasa) jutottam… És nem jelentett semmiféle célbaérkezést, hogy jobb „keze mutatóujjával”, miközben baljával a madár forróságát érezte, odakopogtatta „az idekötőt…: el” (jutottam el).

Érezte a madár „lódenszagát, érezte, hogy” micsoda kockázat volt egyáltalán „Noël idementése”, sejtette, „hogy kettesben” kellett volna maradnia Szpéróval, valamelyikük „haláláig, tudta, hogy” a legnagyobb zűrök „lesznek stb. Tili” halála nagy bajt hozott ránk, írta Tradoni, és egy „könyvvel ezt, a jelek” szerint, nem lehetett (most egy légy tűnt fel, de a „felügyelő hiába” próbálta ráuszítani Szpérót, madara békés pihenőre „vágyott a tenyerében)” jóvátenni. Áttette Szpérót a jobb kezébe, ballal „jobban szerette” a gépelést. Noël a kalitkájában ugrált, élénk „volt. A felügyelő” összehajtotta és eltette Gisela Deckert levelét. A „szereplők sorsa, írta” még, teljesen nyílt és „bizonytalan. Nagy négyes” volt a Nagy Négyes, valóban; de hogy szerencsés „dolog volt-e, ha” így végződhetett…? Tradoninak volt erre egy „elmélete, eléggé meredek” dolog. Egyik korszak se jó, ami tragédiával „végződik, minden” korszak „jó”, amelyik nem végződik tragédiával. Viszont „a divat az” volt, hogy semmiből se kell olyan nagy „tragédiát csinálni; ennyit, írta, jóról” és rosszról. Szpéró a földgömbre „röppent, ott” melegedett (29 fok volt a szobában). Noël „fél lábon” bóbiskolt. Egészen más lesz minden, mint Tilivel, írta a felügyelő; vajon mikor „kell a felügyelőnének” újra följegyzéseket készítenie, gondolta Tradoni, és „kiről? Szpéró” a földgömbről közben átköltözött egy kis „mázolmányomra, írta” a felügyelő, a filodendron fölé. Ahogy a „homöopátiát megnéztem” az előbb az Idegen Szavak Szótárában, félre kellett „hajtanom egy zöld” indát, melynek levelei fájdalmasan épek „voltak. De a” cserép peremét takaró leveleken Tili „csipkézését láthattam” még. Átment lejátszani az „elődöntőt (négy” mérkőzés). Kedve lett volna „összehozni” Szpérót és Noëlt, hadd „legyen minden mindenkorra jól”. De ilyen nincs a világon, írta a „felügyelő; hosszú”, egyikünk, kettőnk, sőt, talán hármunk haláláig tartó „küzdelem lesz” ez (akik itt vagyunk most a szobában, nem Tili, nem a „L., hanem” én, Noël és Szpéró); most csend volt, délutáni pihenő, csak „Tradoni hajtotta” a gépet, ám ez (nem tudta, az „ez” mit jelent) nem „jelent semmit”.²

Ám ezt így nem „lehetett. Az” összevissza vonalak helyett szabályos téglalapokat „kell rajzolnom, írta, ez” az egyetlen megoldás. Valami „felügyelet, mégis. Persze, jó” lenne ellenőrizni némiképpen a sírásók munkáját „is a jelsai” temetőben, a borárusokét a spliti kikötő kőkorlátján, és „így tovább (lassan” átmehetett lejátszani az imént „elődöntő”-nek „írt negyeddöntőket; tehát” negyeddöntők, javította, olyan „mindegy, ki figyeli” ezt annyira). Megrajzolta „ismét, kétszer” fáradt:

Csak hát mennyiben „felügy” ez, kérdezte Tradoni. És az „anyagok” részt miért hagytam ki? Ahhoz „nem merek társulni?” A tisztázat, az indigók, a veréb- és „medvenapló, a tiszta” papírok, a gép, a „negyedpéldány használt” lapjai, a szótár – ? Aztán folytatta:

Az egészből a „bor nem” igaz, írta, azt a Merlot-s üveget ugyanis még előbb ki kell „nyitni! A dugó” többnyire szétmállik, olykor az üveg nyaka eltörik. Olyan, „mint egy” vérfürdő, játékból, írta. A múltkor a szeme-szája, írta a „felügyelő, tele” lett apró üvegszilánkkal.

Tegnap „este (1981. május 24-én; a könyv” földnyelvének csúcsa) már a füzetbe „mosódott át, amit” idemásolok most, írta Tradoni (május „25-én). Úszott (volt egy” ilyen stílus is, megvolt). (Hiszen a „földnyelv csúcsa után: a habok” stb.) Borús volt az idő, nem „strand. De a régi nyaralásokkor, Lellén” – már az „is furcsa” volt, hogy „Boglári muskotály”, Boglár hiszen ott volt a „szomszédban, volt ott valami” Uszó, domb, és apámmal, írta, „beszilváztunk, fertőző bélhurut”, aztán; PP széklete ma reggel: szinte a „szokásos, B-t nem” adunk délig, írta; és most ez a „Boglárlelle” akkor!, de „hát –, a régi” nyaralásokkor, mennyi idő ment el „szintén így, a felemás” időkkel, mennyi régi nyaralás ment el „felemásul, mennyi” idő telt el, amíg velük itt most már nem „felemás módon van” ez, hanem valóban módon van; a „könyvszekrény széthullása, konyhára” és zsákokra, de hát ez már „többször megtörtént, amikor” apám ide költözött, ahol most mi lakunk, írta „Tradoni, amikor” leszakadt a lakás, 45, amikor ők anyámmal oda „költöztek, 70, most. Tegnap” este PP a fejét hátracsapva, a „szárnya alá dugva” aludt el! Nekünk is volt egy jobb „éjszakánk; mert a felügyelőné” tegnapra virradó éjjel azt „álmodta: PP kalitkája” egyre lebomlik! Persze, a félsikerű kalitisztítás; ám „ő – PP – mindegyre” megvolt, nem ment el, a végén egy zacskóban „vittük. Hányszor” menekült meg PP: amikor a doktornő „megtalálta, amikor úgy” döntött, hogy hazaviszi, amikor „O. L. értesült róla, amikor” O. L. elért telefonon minket – amikor „O. L.-lel tavaly összeismerkedtem” telefonon –, amikor a doktornő nem „hagyta elinjekciózni PP-t; de még” amikor Szpéró idekerült; amikor „apám két utcával arrébb” ideköltözött stb. Nem képzelhető-e, hogy a „két szeme” is kétféleképp sérült meg? Külsérelem a jobb „szemen, hályogképződés a balon. Ez már” nem olyan fantasztikus „feltevés. Hát egy téglalappal” akkor több, írta. Az első „parcellasor” rendetlen téglalapjait „bárki megrajzolhatja”, ha nyomdáig „kerülne a dolog”, írta. Nagyjából ez volt az egyetlen utasítása itt „még. Nem kell” keresetten rendetlenre, nem kell visszafogottan se. Hogy valami „rend legyen” azért, s nyoma annak, hogy nyolcéves kora óta „akart költő” és író lenni, iderajzolt még „valamit, alapjában” verslábból: a   a rövid szótag, a — a hosszú szótag „jele. (A verstan” elemei.)

Csak a „verslábaimon, írta, Szpéró nem” ült még soha, de soha. Erről „szólt ez a könyv”.

(Mivel az „ilyen halvány” vonalú rajz „nyomdailag látszani” nem szokott, tette hozzá, mellékelem „egy külön lapon” ugyanennek az erőteljes változatát. Csak az meg „nem igaz”; mert az erős húzások az írógéppüfölésre „és az életveszélyes” játékra – ebben a könyvben épp csak jeleztem, írta – „emlékeztet. Il n’y a” pas d’amour heureux.)

Volt „akkor, nyolcig, egy” rossz első félidő (norvég–magyar), nyolctól „(balszerencséjére ezt” nézte valóban) egy becs-zeller „kalandfilm (bűnügyinek” hirdették). Halványan felhangzott „benne – módszer!” – a címadó zeneszám, ám aki nem „tud angolul, ebben” a magyarra szinkronizált nyugatnémet „filmben ekképp csak” eltévedhetett „volna (ha van” miben), ez volt „hát egy bizonyos struktúra”. Mi az én könyvemé, kérdezte reggel „(ma, 1981. május” 21-én; nagy napfényben; Szpéró ismét a „gép mögül jött és” jött, veszélyesen; és már lihegve). Bármit írok „bele most már, elvész” (benne)? Vagy: beleírom, magam már nem is tudom aztán, s „végül” külön-külön világosan „látszik” minden? Tegnapi „jegyzetei, az első” félidőből (a második félidő jó „lett, mint hallotta; két” góllal „válaszoltunk” a norvégokéra; „valami Thoresen lőtte” az ébresztőt, nekem is volt, „írta – betűnként” szinte, a felügyelő, mert Szpéró egyre jött, a „kocsi vége felől” –, a gombklubban is pályára lépett, bal „szélen, kicsit” elreszelt, magas, „kongó belsejű” gomb, lilás). „Jegyzeteim, írta; majd” végigfeküdt a Kockás „Haveron, hogy Szpéró” pihenhessen; a felügyelőné már több mint egy „órája dolgozott” a zöldekkel, itatókkal, sajttal, „reszelékekkel; háromszor 45” percnyi játéknak felel meg minden ilyen „reggel, előretolt” középpályásként; végigdőltem, Szpéró „jött, majd rögtön” a kalijára el, a másik szobából a „felügyelőné hangja, nagyon” PP-nek: hogy jól van-e, vizesek azok a „tottyok stb. Hogy van” PP, kérdezte Tradoni; és hogy majd ő teszi a „kalijába a kamillát”, B + A-val. Már rég megkaptuk mi azt, válaszolta „nevetve a felügyelőné”. Ennyit rólam, itt, írta „Tradoni. Kinyitottam” tegnap este az ablakot, már ők 5-en a kisebbik „szobában pihentek, ajtók” biztosítva, mégis, mondom Bronzékkal: „Kinyitottam az ablakot”, óvatosságból volt ez a „közlés, mire” a felügyelőné – „az alapsor gyengéire!” s: „a nagymesterek elvekben…!” (gondolkoznak), szemlélet! –: „Nem repülök el!” Aztán: „Szegény madarak, akiket ez a kurta jégeső levert” stb., a „jégeső, amely még” tartani se bírt soká, máris tiszta volt az „ég, remek a kép” a norvégról, kiáltott ki a „felügyelő a még konyházó” felügyelőnének. („Tényleg egy egész nap rámegy, ha csak a felét csinálom meg”, teendőkre értve, „akkor is”, stb. S ez igaz volt!) Unalmas az első félidő, „a fecskék kint sokkal érdekesebbek.” Aztán arra mégis jó a meccs, hogy győzzünk, és hogy „viccsaszatolás (sic!)” legyen ez az olasz–belgával „stb. De arra nem” (alkalmas az egész visszacsatolósdi, „beiktatások, ezek” így, később), hogy „aztán eltelt alig egy »év, s szinte emléke« is feledve”. A barna rigó újra megjelent a „párkányon, de a kitett” sajtot csak ma, 21-én eszik meg reggel (a galambok). Valamint: „Nem direkt írom szervetlenre, ami a világ, se halmazosra, ami pl. a bajnokságaik…” Valamint, a „felügyelőné: hogy Svunicsnak” majdnem kirántotta a lábát; Svunics „bírvágya, nem” akarja hagyni, hogy késő este a felügyelőné „lezöldezze a kaliját”, kiszedje a rácsrudak közül a „salátát, tyúkhúrt. Őrjöngve” védi, ami az övé, és most „a lába szinte már jött ki a zöld gubanccal a rácson”! Késő „este, 10 óra után, híreket” hallgatok, írja Tradoni; vagy 10 éve nem hallgattam „ilyenkor híreket”; és 2:1 a meccs! Kár volt, hogy a bűnügyit „választottam. Ma, 1981. május” 21-én újra nagy napozás lesz „5-üknek. Szpéró már” repült, írja, PP szeme ismét tisztább. „Mozgása a kaliban” rendezett, szokásaink vannak, mondja a „felügyelőné. Cíjapp, gesztenyelombok”, jegyzetek, új szalag a „gépben, délelőtt itt” náluk a kártyaasztalnál; Canarino vezet az „OT/III-ban; egy korty, így” most csak „én, vietnámi”. (A felügyelőné „fejfájása. PP a” magtálnál; ez ott benn már „az ő birodalma”. A méltóságától „volt megfosztva” a klozettban; van „méltóságuk, nagyon” is.)

Igen, írta a felügyelő, ahogy „17. próbálkozásra” meglett aztán az alábbi „rajz (csak a” szöveget el ne rontsam, tette hozzá, kezdhetem a durva munkát „elölről) (Szpéró” közben az ötödik rész kéziratpapírjait tépázta az „asztalnak ezen” a helyén); rútabb az eredetinél, írta a felügyelő, de „legalább látszani” fog!

It

Hát ez egy ún. „költői táj, írta, tisztára” a költészet elemeiből van idekörmölve (saját „kézzel, írta). Ennél” alkalmatlanabbul össze se foglalhatnám ezt (össze se „foglalhatnék, tette” hozzá, semmit). Noëlt közben újra etetni „kellett. Átjött” a felügyelőné, kiengedtük, írta a felügyelő. Körülbelül „ilyen íveket” írt le (mint a fentebbiek), súrolta lenn a lábamat, az „asztal alatt” (tehát voltak még, ld. A meghívás fennáll) „asztal-részek” és vonatkozások, aztán föllendült, nagy sebességgel, a „könyvespolcra. Szpéró” kalitkáján is járt, a plátó felett. Szpéró, csak „úgy szokásból, felcsattogott” neki. Akkor Tradoni arra „gondolt, hogy” ha Tili nem hal meg, ez mind nincs (ez a könyv, a „továbblendülés valahonnét)”. Ám ide hiába kívánkozott csattanó; a madár nem repült „bele a billentyűkbe”, 1980. augusztus 4-e nagyjából úgy „folytatódott (még” mindig fiókaetetéssel, negyeddöntőkkel), ahogy reggel „elképzelték. (Fantasztikus” volt, mesélte Tradoni, ahogy a saláta „egyszerre ott volt” előttem. Valamint ahogy 1977. július 12-én a „Lánchíd kis” gyalogosalagútjánál megpillantottam „Szpérót”. Nem emlékszem „azokra a percekre, ahogy” hazaértem vele. Túl halvány a rajzuk, írta; ami már „történet” – história stb. –, bőséggel magában foglalja az „írást. Akkor Noël” öklendezni kezdett. Potyogott ki a száján a „tojásos gombóc; ennek” a receptjét másoltam ide az imént. Eszetlen, mondta „a felügyelőné, beleront” a tálba, viszi a szétaprózatlan masszát, inkább „megfullad, de” az lesz, amit ő akar. Annak kell lennie. De ebből „se lett baj”. Kinyitották Szpéró kaliját; ő „most bent” akart maradni. A felügyelőné kiment. Kártya? kérdezte a konyhából.) Tradoni „átment, hogy” lejátsszák a negyeddöntőket. Aztán nem a tihanyi bort nyitották ki, hanem valami literest; mert az „egyszerűbb volt”. („Mert”; „az”; írta Tradoni; hadd örüljenek, tette hozzá, a választékosabbak; „így gondolkozom”!) Majd történt valami. „(Majd történt” valami; nem tudták, mi. Noëllel. Ha megéri a holnap reggelt, mondták, akkor „élni fog. A” negyeddöntők olyan jól alakultak! Bár „Bill (Bill” bácsi, Bill „bátyó, Bill” apó) kiesett (így is elérte a „bűvös” harminc pontot), „Lipton győzött!!” 10:1 arányban győzte le „Aloysiusékat! Tehát” üldözi őket, írta Tradoni, a legszebb „tornaalakulás ez” talán! Így álltak: A.A.A.A. 42 pont, és befejezte, Liptonék „41 pont, és” a négy között! Tehát ha ott nyernek: azonos a „pontszám, de” még egy győzelem kell Liptonnak, mert rosszabb „indexű. Kifogástalan” volt az indexem, mondta a felügyelőné, már „később (nagyon” szomorú volt; valami – s ezúttal ehhez nekem nem volt „közöm, s a” madaraknak se, írta Tradoni – nagyon letörte; múlt, szegénység, család, iskoláztatás, ezek a dolgok fájtak; és „nem csitultak”; s a felügyelőné úgy vélte, ő maga „volt a hibás, miért nem felügyelt” jobban a saját érdekeire stb.; de hát tényleg mi lehetne „jobb, mondta Tradoni, megvan” minden; valami nem volt meg, s ha „egyetlenegyszer is” elhangzott, hogy nálunk: „a gyerek”, el kellett „hangzania annak” is: „ahonnét jöttem: az indítás”; aminek az „egyetemi diploma” csak formális „neve volt; a” felügyelőné úgy érezte, hogy „többet is kaphatott volna; ezt, írta Tradoni, forma szerint „úgyis visszavonja” stb.) (csak kár, hogy a kapcsolatok, ott, most már „mélyen falsra” futnak, s ezért nem tudjuk a madarakat se bízni) (valakire rá, senkire „se, írta). A dolgok” összefüggtek! S mennyire kell vigyázni, írta. „Ugyan, aki azt” hiszi, hogy „holmi” bajnokságokról írok; érezheti a Mélyen „Lappangót, ami csak” magánéleti; s hogy nincs köztünk semmi baj. Amitől „azért még baj” – van. Tradoni nagyon sajnálta a „felügyelőnét, s hogy valamin” nem segíthet. (Volt „balhénk, írta, elég, ahhoz, hogy” hitelesen hangozzék, amikor azt mondom: túl klassz „valaki. De ezzel” egyedül volt, végig. Én se vagyok „túl klassz”; profi vagyok, bűnügyi „író akarok lenni, elvben” stb.; nem „bírom felejteni” a barátom halálát, ezek beleolvadnak a „bűnügyekbe, amelyekről” írok; ez megadja „a töltést; a felügyelőné sem” bír valami régi „dolgot elfelejteni, sorozatosat, még” „bőven a mi ismeretségünk előttről valót; ahogy „az élete alakult. Erről” úgyis – csak ennyit.) Az ablaknak „vágódott, Noël; de” hát tehetünk-e róla? Ott is maradhatott „volna, mondtuk, írta” a felügyelő. Iszonyút döndült. Mindössze annyi „történt, hogy – egyetlen” kortyot sem ittunk még akkor, majdnem „közvetlenül a negyeddöntők” után volt, a felügyelőné bejött, leszedni a „zöldeket, mindketten” azt mondtuk, engedjük ki Noëlt, lássuk, mire „mennek Szpéróval”. Szpéró közömbös a madár-dolgok iránt, amik a többi „madárral együtt” volnának. Nem akar verekedni stb. Noël „rögtön űzőbe” vette! Kétszer is nekitámadt, Noël most akarta biztosítani, hogy ő „legyen az 1. sz. a szobában!” Ez természetes madár-dolog. Ahogy Tradoni ezt „írta, robajt” hallott. A „fürdőszobában (íme, az ún. jó” próza „elemei!) zörömbölve” hullt szét a felügyelőné „kezében a négy” részből álló „vécéülőke, és Éliás” riadtan vágódott „le a fehér” keresztről) ← felesleges „zárójel! egy” stílus csődje! És egyrészt visszavonom, amit a „historikus dolgokról” mondtam, írta Tradoni. Van igazuk, akik a golyóbison „historikusan írnak”, nagyon hiteles a „háttér. Ha kell”, elnézést „kérek tőlük. Csak” túl nagy az árnyék, amit néha vetnek, ennyit „nekik is be kell” látniok. A franc se akart „soha mást, mint” dicsőséget a címeres meznek, legyen ennyi elég, s ha akár a „C-válogatottban… Túl” sok a balhé, írta a felügyelő; de hogy olyan biztosan „felügyelni igyekszem”, ahogy tényleg, azt „látni kell. Hát” ez is megvolt. Talán nem kell akkor túl sokat átfirkálni, írta, nem „lenne kedvem” hozzá. Viszont így megvan az egyensúly. Az is a „história része, hogy” valaki törődhet „csak úgy lényekkel”. Tehát oké. Mi ez ahhoz „képest! (Ahogy” átment, hogy lejátsszák a negyeddöntőket, belenézett „a fürdőszoba” tükrébe, és azt mondta: anyámhoz „hasonlítok) (egy” pillanatra). Mi „ez ahhoz” képest (az egyik fajta regényírás „árnyéka! és ha!” teljesen rendben van, és a bűnügyekkel én is azt „próbálom; dumált, otthon” volt; hol a „francban lennék” otthon, írta, végső „soron? annyira” félrehordani se kell szemeknek; hogy ezt ne lássák; de hát „ezt látják, remélem, tette” hozzá)! Elhaladt, egy „jó beszélgetés után, az” elfekvő kórház előtt, „ahol anyja” meghalt, írta. Éliás „átrepült a gép” felett, nem maradt „ott véres” roncsként. Noël, ahogy „talán épp engem” nem tudott kerülni (féltem! túl virtuózul repül, túl „sokat merészel!” írta), nekivágódott a függönyös „ablaknak. Függönyösnek, de” mégis! Most a bal lábára sántít. Ottmaradhatott „volna. Szakadt” róla (a felügyelőről!) a víz; (A felkiáltójel, „írta, felesleges, a zárójel” mellé ütöttem.) Eleven volt, vakarózott, tollászkodott, jött „az eleségre, amit” benyújtottunk neki, írta Tradoni; de „sántított. Ha megússza” ennyivel…! És nem! mondta a felügyelő, akárhogy lesz „is, Szpéró és Noël” sosem lehet „egyszerre szabadon” a szobában! Ha ennyivel megússzuk, mondta; hogy ebből az egy „esetből megtanultuk” (ezt); nem lehetnek egyszerre szabadon. Az, ami volt, nem „tér vissza, írta” Tradoni; ilyen egyszerű tanulságokhoz „jutok el. Reálisan” kell gondolkozni, örülni kell, hogy megvannak azok a „jellegek, színek” stb., amiket valakiben (mint valakit) úgy „szerettünk, de nem” tér vissza az a valaki, nem ismétlődik meg az a „jelleg, nem alakulhat” ki az a kapcsolat. Azok a „fantasztikusan apró” eltérések, melyek egy-egy madárban vannak…! Most már „dr. O. M.-et” fogom felhívni, írta Tradoni, ezentúl ő az „orvosuk, megkérdezem, mit” kell tenni efféle lábsérülés gyanúja esetén. Holnap „Lipton a Papsi/Samu/Némó” klubbal játszik a döntőbe „jutásért. Holnap” reggelre Noëlnek élnie kell. Két tojás is büdös volt „(Noël leendő” kajája készült; a „holnapi gombócok” alapanyaga). De ahogy „a felügyelőné maradandó” (1980) „családi problémájáról” beszéltek kint a konyhában, a felügyelő azt „mondta: hát nem látod”, milyen „fásult vagyok” már, ahogy Noël nekidöndült a függönnyel az ablaknak, akkor „is… csak azt” mondtam, ha ennyivel megússzuk…! Ha „ennyivel megúsztuk” az életet (az ún.-t) – már jó. Annyi az ellensúly! Öreg „bűnügyes” leszek, amikor majd utazunk; megvesszük „Penguin-kiadásaimat” stb., és emlegetjük barátainkat, akik nincsenek „többé. Mit veszthetünk” azután, írta a felügyelő; ha csak (kórházban) „emberkézre nem kerülünk”. Talán akkor kellene nagyon ügyesen eltenni a „másikat valóban” láb alól, írta, és úgy, hogy a „másik” élhessen; de „jó vagy, Tradikám”, hangzott a Medveszekrényből; hát velünk mi „lesz, ha szabad” kérdeznem. Szabad volt kérdezni, írta Tradoni; és ha nem „történt semmi” baj, nem folytatom a könyvet. De hát „ez formai” trükk lenne, írta, és amúgy is ide kell még másolnom a „felügyelőné diplomamunkáját”. Nagy meglepetés, írta Tradoni. Dömötöréknél a tudományos „tanács elbírálta”, amit a L. feljegyzett, Tiliről, és elfogadták „egyetemi zárószigorlatnak”. Ennél többet nem „kaphattál volna, mondta” Tradoni; s ezt igazán a Medveszekrény nevében mondom. „(A Medveszekrény olyasmi” volt így, mint „Harward” vagy „Oxford”.) (Sőt!) Legföljebb a „fánk nem olyan”, mondta a Doktor, elit, csupán afféle „tyúkfa. Holnap” reggel: Noëlnek élnie kell. Délután: nem is olyan nagy baj, ha „Papsiék legyőzik” Liptont, mondta „Palmer, Tradi belső titkára”. Ebben maradtunk, írta Tradoni. Azt hiszem, amit a „felügyelőné gondjaiba” vesz, végzett dolog, írta Tradoni. Jóváhagytam „volna a Medveszekrény” döntését, ha nekem itt beleszólásom „lenne. Sajnos, csak” egy egészen kis diplomát tudunk átnyújtani a L.-nak, mondta „Dr. Doem, egy” levelet kell letépned, Tradikám, valamelyik „futóról (Tili” növényei). Majd Szpéró kaliban lesz, amikor Noël a futókon „mászkál. Ezt” neked kell beosztani, mondták Bronzék. Ők csak a „Medveszekrény biztonságát” szavatolták, főleg molykárvédelem „révén. (Örvén, mert” örvös medvék voltak; réves medvét valaha is „láttál-e, Tradikám, kérdezte” a Doktor.) Alkonyodott. A belső szobában együtt „volt, kalitkában, a négy” madár. Nyitva volt egy kicsit az ablak; bár kintről „is meleg jött” be, élénkültek. Tradoni „visszaemlékezett azokra az estékre”, június 15-e és 19-e között, „amikor Tili is olyan élénk lett ablaknyitáskor”. Nem tér vissza, írta. Noël teljesen ép (már „nem ép) hím” madár (alkalmasint; s lehet, hogy ép lesz, ez a „lábsérülés múlónak” bizonyulhat), és Szpéró négyéves, passzív, madarakkal szemben „mafla” öreg veréb tojó. A többit, írta Tradoni, talán „holnap. Nemsokára megvagyunk”. Nem a regény fárad ki (hanem az „olvasó, Tradikám, mondta” a Medveszekrény). Megadtuk a regénynek, ami a „regényé. Holnaputánra” befejeződik az OT. Holnaputánra Noëlről biztosan tudni „fogjuk, hogy él. Holnapután” ettől a könyvtől csak úgy „válok el, ahogy a” madarak kiröpülnek, a madarak „röptetnek”. „SIC! NINCS BEFEJEZVE! PP-NEK NINCS TELJES ARCA (?) STB. A KÖNYV ITT VÉGET ÉR”, JAVÍTOTTA: „A KÖNYV – IDŐBEN – ITT ÉR VÉGET”, írta oda a nemsokára következő, utolsó   oldal szélére, szerkesztőjének stb. Ám ez nem így lett: 1981. június 3-án reggel, alkirályilag ismét, ide kellett toldania (keresett egy jó helyet a könyvben, ahogy egy városban valami alkalmas kisvendéglőt, kávézót stb., és mintha bolyongott volna, mintha utazás lett volna, sőt, másutt-lét, neki, most már a könyv; eggyel több példányban gépelte, mint szokás – KLEE! VALAMIVEL KÖZELEBB A STB., MINT SZOKÁS –, hogy valamit még kezdhessen vele, csak saját magának): „Minden annyira túl-túl-túl rendben volt… s akkor mégsem! Mennyire egyetlen pillanat alatt omlanak ők össze! Ld. Tili. Ma reggel még PP egészen korán fent volt, élénk volt, mondtuk: íme, ez a rendje, nem volt az elfogadható, hogy reggel is olyan sokáig bóbiskol. A maga módján a legélénkebbek egyike volt már ma! S akkor…!” – A felügyelőné vette észre: „A félig hiányzó szeme felett olyan kis szarvként feláll a toll. Tehát…?” – „Tehát vakarja!” – állapíthatták meg. És a szemhéj rózsaszín volt! Legfőbb büszkeségünknek vége, hogy ti. nem gyulladt a szem. És a zöldes kocsonya „fénylett”, és könnyezett. Rájöttünk hamar, hogy ez alighanem az atkák újabb támadása: mégis Tetocid! Most itt! Komoly kopasz folt rózsaszínlett már a szem alatt. Először azért Irgamid, szemkenőcs. Kifogni szegényt újra, sírva fogadta a kenést, védekezett. Aztán kamillás fürdő. Aztán nemsokára még egyszer kifogjuk, írta Tradoni, és Tetocid. És bármelyik pillanatban, ezt O. M. is mondta, összeomolhat. És bármelyikük, tul.-képp. Nem volt tehát irodalmi kérdés, hogy az „ar-„ félbemarad. Az egész könyv nem irodalmi kérdés volt, írta Tradoni. – (De „hogy) (akár gyerekkorában) (ki mit” harcolt ki magának és mit nem) (kár „azon) (fönnakadni) (túl” soká). Ezzel egy oldalt el „is intéztünk, írta Tradoni. (Elfogadta” a felügyelőné „valami egészen csekély javítási” javaslatát, de ez, ahogy „itt a két szó, kapcsolódni” kezdett) (az egész „oldalhoz, kihagyta). Változtathatnám (amiképpen” nem az!) jelképessé a „Tornát, és a 20-20 klub” majdnem mindig úgy „örül annak, amit nem” harcolt ki, mert az mind a társaké (a „pontok). Őket valóban összefűzi” valami, ezt akarta mondani a „felügyelő; mert hát, persze, hogy” vannak ezek a testvér-dolgok, de „gyerekkorunk óta, a család” körülményein túl, személyünk szerint „minket, testvéreket, nem fűzött” össze túl sok minden (mondhatta volna többek „között akár a felügyelőné is) (mondta)” (de ez olyan általános „dolog volt, érdemesebb akkor” Koaláékról mondani valamit, akiknek „mindenki annyira drukkol most, mert” teljesen lemaradtak. Elnyugodni „kellene, írta Tradoni, és” ezt mindig várom, s akkor „nekivágok, úgy érzem, elnyugodtam” (fordítás stb.), és ahogy „megyek, valami elkezd szintén” jönni, és nyugtalan vagyok „megint, mindenfélébe” fognék. Másolt: „Ma még én menjek át…! sóhajtotta Lipton, és akkor a döntőben ki is kaphatok, 42-42 ponttal állunk, A.A.A.A. és én, és nem baj a második hely. Ahogy a

A FÉLREÜTÉSEK

Jelkészlet: „+/í(!)_:ÖÜÓQWERTZUIOPŐASDFGHJKLÉÁYXCVBNM?úű

=23456789öüóqwertzuiopőasdfghjkléáyxcvbnm,.-

(Veszelszky Bélának)

gépem kattog, Noël kajakérő hangjait hallom bele. Rossz lenne” (itt az eredetiben „rémes lenne” állt) „úgy nézni most a zöldike-könyvet, hogy ő sem él.” De abbahagyta (a „másolást). Hova írhatta volna: ez” a könyv, végső „soron, a felügyelőnéé. De” hát ilyen ajánlást minek kiugratni. Ahogy átnézte, láttam: pontosság szempontjából „jobban megírta volna. Amit” javíttatott, mind jobban rászoríttatta. Pl. nem az, hogy „keveset kapott”, de „többet is kaphatott volna”. Ez „pedig a gondolkodás pontossága volt” a felügyelőnében, a „legtöbb, ami” lehet. Másolt inkább: „…rémes lenne”, ha már Noël sem „él! Aztán:” a könyvet nem lehetett volna formalistán befejezni (!?), ám most, hogy „az OT-vel” fejeződik be, vigyázni kell: a struktúra megvan (Szpéró és Noël „nem lehet” egyszerre szabadon, ennek ellenőrzése „csupán a felügyelői” feladat, megvalósítása ennél alacsonyabb szintű) „(bár nehezebb), tehát” nem lehet baj, s így e könyvnek se több témája, marad az őszi-téli hónapokra a „tisztázás, az anyag” rendezése. Ez egy „felügyelői feladat: úgy” leélni a következő hat hónapot, míg „ezt a könyvet” összerakom, írta, hogy semmilyen „esemény ne kívánkozzék” a könyvbe (ne legyen ilyen esemény! az abszolút kivédés, ez „volt az, ami” a felügyelőt igazán foglalkoztathatta volna valamikor, ha „az egész” élete, persze, másképp indul stb., most „ő ez” volt, ami volt, és három dolgot mondhatott: 1.): a „)” használata „itt helytelen”, a „3”, félreütött, a „/” a jó, mert van egy „zárójel nyitva”, ezt bezárjuk), hát ez van abból, ha az ember „hármat akar mondani”. A harmadik mondás az lett volna, hogy „a többit meg úgyse lehet tudni”, hát ide elérkeztünk. Tévedtem, és be is vallottam, tévedtem, amikor biztosra vettem, hogy zöldike „tojót kerítünk” ide, s hogy „kijönnek” egymással, én legalább be „is vallottam, és” viselem a következményeit. Aztán megfáradnak ezek a szempontok, „és másképp” megy tovább az egész (például az ember fejében). A fejében „égést érzett, a” levegő fülledt volt a „borulat ellenére” (nem is annyira „ellenére”). Noël már másodszor „evett ma, és” a felügyelőné nagyon szerette. Tradoni levelek megválaszolásához „látott. Délutánig” (Lipton meccse) majd valahogy „eltelik az” idő, munkába „is, írta, akkor” fogok, ha az OT meglesz (holnap), s ennek a „könyvnek a vázlatai”. Aztán már „csak” annyi kell, hogy hat hónapig „ne történjék semmi” (a könyv megírásának története lesz az; a „történetfogalom” is sokszerű, írta). 1981. május „19-én este Tradoni” akkora örömmel foglalta össze „a napot”! Számos jegyzetet „készített, írta” a felügyelő, ezek összemásolása is képet „adhat. Néhány órát” a város határán kívül kellett töltenünk, már említett „helyen (Észak-Buda” felett). (A földön, persze.) Izgultunk, állapíthatta „meg (utólag is)”. Például: ahogy az öt madár „sorakozik a nagyobbik” szobában, PP van a legközelebb a „rádióhoz. A felügyelőné” aggódott, hogy túl erősre vettem „Nándorfehérvárt. S mert PP” elsősorban a hallószervét stb., felesleges „túlterhelni. Komolyabb” baj: az ivótálja, melyet nem lehet elvenni „tőle, holott” az egészségügyi szempontnak nem felel „meg (s nemcsak” a felette húzódó úgynevezett „magas rúd” miatt, de azért „is, mert PP” rááll a szélére, belecsinál). Jegyzeteim, írta: „Pörgeti a szárnyát, még reggel. Talán ő is álmodik!” (Ld. Vaszkó E.) – „Féltettük a rádió hangerejétől!” – „Délután Csípp-csijapp, talán repülne Szpéróval!” – „Itthon, ők, kicsit hosszabban nélkülünk: semmi baj! Sőt, mi történhetett itt?! Nagyon összejöttek! PP és Szpéró: miként barátnék…!” – „Délután élénk, beszél sokat!” – „PP-nek nagyon megfelelt az együttlét a négy madárral!” – „PP tudná szórakoztatni őket az élményeivel, annyi biztos!” – „Most kivisszük a sajtos tálját, Szpéró tiltakozva jönne utánunk, PP is harsan, talán: Ellopták, Szpéró…!” – „A sajtos tál eddig: ejtőernyős célbaugró pont. De most már a magas rúdról sokkal könnyebben jár le! Idejének java részét, míg nem voltunk itthon, a rúdon tölthette, és Szpéró kalijának közelében, mert abból a sajtból hiányzott sok!” Mennyire örültünk ennek „is, írta Tradoni”. – „Délután Szpéró”, most Tradoni már nem „másolt, nagyokat” repült a kisebbik szobában. Ott volt, szokás „szerint, Svunics” (kaliban), PP (kaliban, és csippogott Szpéró manővereire). Szpéró, amit nem „szokott csinálni”, magasan, nagy „ívben, csaknem” a szoba falait körbesöpörve repült. Fel volt „dobva. Láthatóan” feldobták egymást, PP „és ő”! Víjjogva repül, és PP „biztatja. Fantasztikus” dolog történt délelőtt, távollétünkben, kalitkákon „át. S ettől” féltünk még! Délután az asztalomnál Szpéró „ugyanolyan velem, mint” máskor, épp csak: a lábamon hasal, majd „a tenyerembe hasal” úgy, hogy onnét lássa PP-t!! – Jó így „írni, már valamilyen” összefüggésben. Már az „egész valami” stb. – „mint” PP ebben itt, a madarak közegében, így kerülnek „bele a 77–80-as” kéziratba ezek a dolgok. (Mint írtam, tette „hozzá Tradoni”. De ez is ott volt, kék tintával a fekete tintás feljegyzések „felett, tehát figyelembe” vette.) Akkor „ezt nekem” fontos volt „odaírnom; Cy” Twombly-alapon hagyta meg, kalligráfikusan, „firkaként. Délután:” észreveszem, ahogy Szpéró tompa csőrét „nézem, hogy” PP… az ő csőre is… tompa már… hát „persze, letörte” azt az óriási túlnövést a csőre „végéről, letörte” a letörendő csőrét! Ennyire eleven, így rendben tartja magát stb. Ez hatalmas „fordulat! Felügyelőné:” Tehát egészséges, összességében, a vakságától „eltekintve. (Nem” így mondta; összevonás.) – „A nagy légy PP kalijában: igen, ahogy hazaértünk, és a szobába rohantunk nyomban hozzájuk, a felügyelőné észrevette, hogy valami feketeség mászik PP kalija alján. Egy kék potrohú légy. A vak madárnál volt pofája mászkálni. Kiűztük könnyedén, s lomhán telepedett meg egy újságszélen. Agyonverésre gondoltam, ám a felügyelőné a gyufaskatulya-módszerhez folyamodott; ó! A legyet végül én engedtem ki a skatulyából a másik szoba ablakán. Ment el!” – „Svunics a kaliból nem fúj Szpéróra! Mi az, talán… tart tőle? Rám fúj. Felügyelőné: Talán míg távol jártunk, megalkották az új rangsort. Az elsők egyike Szpéró, s mert/mint afféle zöld, Svunics csak az 5., és…” – „És én a 6., te, mondanád, persze, a 7.!” Ez így „van, mondta” a felügyelőné, s hogy: „Az lesz majd a jó, ha már a 16. vagyok…!” De hogy madarat „még nevelni se” akarnának idén, mindketten leszögezték. Így ez „most olyan jó” volt, szinte rendben! Mondtam, hogy „Szpérónak Tili” után… de nem, írta a felügyelő. Ezt Tradoni nem „mondta, hanem” a felügyelőné, és ő csak kiegészítette: „Emlékezz vissza, amikor Tili meghalt, Szpéró kereste, sírt is… ilyesmi… és hiány maradt benne. Svunics csak jelenlétet hozott, társ nem lett.” Előtte én, írta Tradoni: „Szpéró egész fel van dobva. És PP is! De hát az első pillanatban látszott, hogy kedveli PP-t!” – Majd a felügyelő, még: „Most Szpéró ugyanúgy velem van, mint ilyenkor máskor, de az ő lényében annyi a rekesz, amely befogadóképes” stb. Összeférnek „nála a” dolgok. („Épp a lógatott lábam fején ül!”) – Valamint, mindketten: PP idegileg „is lerobbant” stb. Feldobódott. Csippog, aktív. Este „infrázás. Élvezi” a meleget, úgy „látjuk. Aktívan” együtt van velünk. A magas rúdján ül. Ennek egyik „végénél a zöld” itatóhenger, a másik végében a sajt; „amelyikből olyan” sokat evett de. – „Megy a sajthoz, melléüt. Keresi. Megvan. »Erőteljesen, nagyon« erősen vagdossa, eszik. Nagyon erőteljes, »nagyon erős! Nem« szabad őt kifogni egy jó darabig, isten őrizz!” – „Az a klotyó azért, mint a doktornő is mondja, nem volt neki való hely. De, mondja a felügyelőné, ne felejtsd, megmentette, meg is mentette őt azért az a hely…” Majd, később: „És őt injekciózták volna el (altatták volna el)! Kérdezzen meg bárki egy vak embert, mit szólna hozzá, hogy őt elaltassák. És mi a különbség? Mi különbség van? A különbség itt éppen nem különbség!” Ehhez a „felügyelő de.” hozzátette: „És az igaz, hogy aki a gyerekeiről tud sokat, többet tud nálam a gyerekekről. De ha nem tudja, hogy ez – a verebekkel itt – micsoda, akkor a közös lényeget nem tudja, és nem tud semmit mégse.” Nyárias meleg „volt, világoskék” ég, tágas, a szemközti fán fémes verébzaj „stb. Egymást érték”, így, a napok. S mégis: ezek az események itt! – „írta Tradoni. Nap” mint nap valami! PP, mesélte a felügyelőnének, meghozott „egy… Ám ezt” nem másolta ide, túlságos volt a „közvetlenség (az” anyaggal). Az a fiú ma végre telefonált. Hát „persze, épp jókor” azért, mondta a felügyelő. Homok a kali „aljára, semmi” vatta, és kölest adni neki, „kalciumfoszforikumot végre, és” egy kevés vitamint stb. Mennyi kaland volt „már a madárral; de” megvolt! – Elkezdődött a kupa, az első igazán „nagy kupatorna. A” város határában, alkalmi „kölcsönhelyen” játszották, a „kiruccanás helyén”. Győztek az esélyesek; ám itt a „mostani OT-ről” úgysincs szó, írta a felügyelő. Martin/Szpéró/PP „nyert! Este” (délután) PP kamillát kapott (inni). Új sajtdarabot. Evett „belőle (infrázás” közben). A doktornőt felhívni, elmesélni „neki (a mai” fejleményeket). A szép idő, a kedvező „alakulás mintha” azt akarta volna elhitetni a felügyelővel, hogy minden rendben „van. Hogy” minden, ami nincs: érthetetlen. Hogy „valóban embernyi” különbség van „verébölő” ember és „verébmentő” ember között stb. „Ebből” máris „kifejeződik a medvék” kifelejtése, mondta az Akadémikus (Doem), aki szintén kint „volt velük” a határban. „Kerekekre kellett volna szereltetned a Tudományost”, mondta neki, mikor szuszogva „jött velük”, a felügyelő. Sajnos, a „kerekeinket nem hordhatjuk” alant, mondta a Doktor. Emlékeztet ez bizonyos „kezdetekre, amikor” vidámak voltunk, írta a felügyelő, a Doktorral „rendszeresített” szokásos „íratlan Esti Üzenetében” (IEÜ). Ám most van „remény a stb. Holnap” ennek a folyamatnak folytatódnia „lehet, és kellene”. Ilyesmiben könnyű megállapodni, csak aztán az „emberek, mondta” a felügyelőné, azt hiszik, ezzel rendben „is van, és rettentően” értenek a dolgokhoz. Mi magunk „is mi mindent” elrontottunk már, mondta. „1977–80” folytatódott: Örömemben írom „ezt most, 1981. május” 20-án (ma este lesz a magyar–„norvég, vagyis a norvég”–magyar, s igaz-e, hogy „a futball már nem primőr”? – s hogy „kit érdekel ma már igazán?”) – (talán nem „igazán”, vagyis az „igazán” szó: nincs igazán; s mily meglepő „volt olvasnom”, írta, ahogy valaki ezt: kb.: mert sajnos „igaz, írta” valaki ezt, aki róla „is írt, hogy” érdekeink szerint „gondolkozunk, s nem” eszmények. v. eszmék szerint), de hát böngészni „szerethet valaki”, s akkor a fenti kérdésekben itt most dönteni „nem kell (ő” a norvég–magyar második félideje „helyett A választ „csak a szél” ismeri. c. bűnügyi filmet nézi, kollégák „műve, hadd” lássuk, csak épp miért van pont ez a második „csatornán, a norvég”–magyar mellett?), igen, örömében írta! Ellenben akkor előbb a „közbeiktatást, böngészésre:” az OT/III. („új III.”) tornája a „X. bajnokság után”, tehát félidőben így állt: „balról a kis” egyéni, majd a nagy egyéni (III), azután a szuper nagy „egyéni (I–III, ebből” a II. rész az volt, ahol Aloysiusék 42 ponttal „és Liptonék is” valahogy így állnak, nemsokára lesz róla szó, „írta), aztán a” szuper kis egyéni (I–III). Majdnem három évet „fog át”, ahogy mondani szokták (a reklámszövegekben), ez (a „dolog). (Majdnem” háromévnyi dolgot.) Tény, hogy ezek (a dolgok „is) történtek” (legalább), és azok voltak, amik. A szeme! Mintha „látszana a zöld” kocsonyás szem pupillája! Ezt kiáltotta a „felügyelőné, ezért” volt az öröm ma, 1981. május 20-án reggel. Lehet, hogy „csak reggel, pihenés” után, de akkor is!!! Igen, a pupilla „látszott, átderengett” a mélyből, a zöldes valami „alól, s mintha opálos” lett volna, márványos, nem mocsárkás. Nem lehetett „tudni, mi ez, meddig” jut, jut-e valameddig, de látszott a „pupilla! Darálták” a zöldeket (tyúkhúr, lóhere, sárgarépa) „(sárgákat), a felügyelő” csupálta a húrt stb. És a felső, hengeres itatóba „akkor, mondta a felügyelőné” (a fedélzeten! kávét nem is ittam, nincs „elém téve, és a” felügyelő azokról az időkről „beszélt, amikor a” prózafordítással a köröket rótta, és csaknem beszart „már inkább, de” ha nem ért véget a mondat a lap alján, a szék „szélén ült, és” folytatta a köv. lapon stb., most kávét töltött a „felügyelőnének), a hengeres” itatóba az általánost, és le „kamillát; ám most a hűtendő” kamillába víz folyt (olyan túl könnyű a „tál! aláúszott!), de” a felügyelőné nem volt ideges, nem lett „jelenet, a felügyelő” nem veszítette el magát (mint egy kedves „levelezője írta, remekmívű” infó alapján: „Barátotok”, írta „valaki az” Akadémikusnak, „aki megfeledkezik néha magáról és Rólatok”, válaszolt, mert az infó forrása meg erről a valakiről „beszélt, akit” rólam ígyen, indolens, írmag, az Akadémikus sorra „félreüttetett, informált, megvolt” a szó, a negyedik kerék, válaszolt „erről az” informátorról, jelezvén, hogy az Intőről ő „meg szintén” mondott egyet s mást, nemzetközi életet élünk, jegyzék „és válaszjegyzék, és” közben kereskedelem, malomkerékkalap „és bajtli, és” eszmecsere, ez is volt), nem, itt most egymás keze alá adták a „dolgokat, az alsó” tálba addig B-s habarék került (mert nemsokára „bele a totty) stb. Keresi” a sajtot, kiáltotta a „felügyelőné. Melegedtek” a sajtdarabok, jó zűrzavar volt. Nézték a szemet: most kicsit „állagosabb” (kocsonyább), de pupilla. Is. Majd akkor „hát. És élénk” stb. Teljesen élénk. Ezért került ide, az OT/III és a „szuper-állás. Az” ég fátyolfelhős volt, reméltük „mindazonáltal, hogy napozásukra” sor kerülhet, írta (mind ez eddigieket is ő) a „felügyelő. Ágyazás” folyt. Fehér trikóban ültem; jön nemsokára „Szpéró. Jó is” lesz ezt a szemelgetőst írni, nem a rohanóst, akkor kisebbek a „baleseti beszélyek”, írta, veszélyek. (Svunics „beszéde volt” ilyen, interpretálásukban.) De hát a „medvéknek igaz” barátja, aki fölös módon személyeskedett levelében, baj „nincs. Verebekkel” hogyan áll, kérdés. Beírta: tegnap este: „Eltenni láb alól? Csak azért, mert nem tud tiltakozni?” Ezt a felügyelőné „mondta. A lelőtt” fecske jutott az eszébe, írta, akit el „kellett altatnia” annak a hölgynek. S ahogy érződött, élni „akarna! Be kellett” erőltetni a fejet az éteres „üvegbe. Szpéró” igen élénk; csapong. Talán: dőljek végig ma is „a Kockás” Haveron? Mennyi furcsaság! Ma (tanulmányozta a műsort) Shakin’ (ez az „írása!) Stevens” valami MAGNÓSOK… műsorban. Tehát felteszi „nekem a világ”, rendhagyó időpontban „(amit a nándorfehérvári)”. A világ! „Beültünk egy kólára és egy sörre… harmadosztályú hely… 55 dinár!” – Szpéró jött. Mondta ő akkor: „1967-ben… beültünk…” Stb. A Madeirába, a Tasmajdan mellett. És 4 „dinár 50” para volt „egy kóla, egy sör”. Bejött ez a „kóla, sör”. Mi akkor egyébként csak kólát ittunk, aztán 69 után már sosem „ittunk kólát”. Vagy: „Egy trikó 300 dinár…” 1971-ben még egy „pulóvert vettem – ezt!” itt van rajtam, mondta a felügyelő – 150 dinárért. Volt valakinek akár a „bankban akkor 150” dinárja, azon vehetett egy pulóvert. Eltelt 10 év, még „150 dinár kell”, hogy egy trikót vehessen. Ezért érdemes akkor „inkább végigdőlni a Kockáson”, ahogy Szpéró – ezekkel a csapongó repüléseivel „nyilván – kéri, ezért” nem érdemes a…… foglalkozni. (Nem írta le, hogy „a világgal”. Miért, ha az ott „van, hogy sajnos”, nem eszmények szeringondolkonnak, hanem gyakorlat „szerint, miért ne” gondolkozhatnék én akkor eszmények szerint?) (Szpéró a „gyakorlat szerint” gondolkodott: a billentyűk felett „repült át, az írást” lehetetlenítendő, a végigdőlést sürgetendő. Megyek, „mondtam. Odaát” a szem, itt ő, legrégibb, választott madarunk. „Végigdőltem 4” állandó évvel, írta.) Szemeteltek „odakint (szombat” óra, javította, óta, először) (szerda volt). A felügyelőné a „nyitott ablakon” látta ezt, s a lényeg azv – „Éljen a hős szeszipar!” kiáltásaim miatt e félreütések? kérdezte a „felügyelő –, az” volt, hogy Szpéró nagyon szerette a szemetelés „zaját, reggelente reagált” (rá). A kis barna „rigó! – kiáltott így” a felügyelőné. – Itt volt megint, itt „várt már az” erkélyen. (Alattunk.) A sztárkóla – a sztrátonik! tévesztette „el a felügyelő”, aki ezzel most „mintha olyan prózát írt volna”, tette magát „(s mindezt:” örömben) – hűlt a „mosdóban. Ők a” vietnámi vodkát „emelték. A” felügyelő, kinek „árnyékában Bronzék” ott voltak (Shadows, Rainbows, Shakin’ Stevens), letörölte egy „szivacsos állaggal” azért a füvek melletti művirágos „viaszosvásznakat (vajas” vászon, viaszos kenyér stb.) „Éljen a hős helyesírás!” Stb. Ezek még háború utáni jelszavak „voltak, mesélte” a felügyelő. Nézték a szemet. Aranyat mostunk az „Erzsébet-hídnál, Capitalyt” játszottunk stb. Oilel, sok „szeretettel, írta” egy levélben, 1981-ben; oileoeil stb. „változat is volt, B. A. szakértővel” vezették „be. Csak épp” madarat fogatni nem lehetne velünk örömünkben, írta, „mert PPs” (PP) annak örül, ha nem fogjuk ki őt. A fején, látjuk, kérdezte a „felügyelőné, tetszünk” látni? Kinő a toll a csőrtőnél, és ez „is stb. Éltettük, írta” a felügyelő. Szpéró befejezte közben „reggelét, kenyérrel” bement. Keveset volt rajtam, de „azért. Beszélgetett, nagyon” kedves hangokon. Ezeket a hangokat nem „lehet leírni; felvenni” nem érdemes, aztán úgyse hallgatnánk „(10-12 év múlva). A” világgal nem törődni? De hiszen mindegyre azt „hiszem, írta a” felügyelő, hogy valami azért mégis lesz „ebből, s nem” rám nézve. Hogy ezt írom. Valami kiderül. Mégis a „világról, ha úgy” tetszik. Ld. Szép Ernő, Néked „szól. Hogy a világon” voltam stb., ahogy ezt a Marlowe-versben. Hogy „halk H-val mindegyre lélegzettem” stb. A világon voltam! Erről „szól ez a vnyök” (knyöv). Gáliv „Vnyök. Aztán” az évi 250. „000. 000 is” gyarapszik? 2. „500. 000”. 000? Csak Itália felett. Emberi „toldalékok. Egy” hegyimentő helikopter nekiment a „18 milliméteres” sodronykötélnek, szörnyethaltak hárman. Gyakorlott „hegyimentők. Gyakorlott” stb. Gyakorlott vándormadarak. Ittam, ettem „(PP). És láttam” legalább annyira, hogy „hol van” inni és enni. Vigyázz, az ott „egy kamilla, mondta” a felügyelőné, egy hüledező „kamilla, tette” hozzá (a felügyelőné). Egy könnyű tálban, mondta Tradoni, és „biztonságilag letörölte” a ki nem cseppent vodka helyén a „vizet a füvek” mellől. Ezek a gellérthegyi vizes füvek „voltak. Csupált” stb. Daráltak a rijekai darálóval, a „zölddel. Svunicsnak” utoljára vele. Svunics ikerhúga meghalt, ebben a „fotelban. Amelyiken” Bárány volt most, a „csapatkapitány. Bárány, Lipton”, Mézi, Canarino. Canarino járt „ki Kaktuszkához”, amikor „átlényegült”. Bulmár barátja volt Mézi, Bulmár onnét „jött a Benzúr” sarkáról, ahol anyám meghalt. Lipton csak úgy „jött, de hát” mi az. Mindjárt, az állás. Szép idő „van-e. Napozáshoz” mármint. A „szép az időre” mindjárt „száz evező” jött. „Csak mert nem tud tiltakozni?” Ez lett volna itt, ilyen „bevágás, az irodalom”. Bement a választott kenyérrel. Bort csak „délután, persze”. A sztártonik „hűlt. Nem” lehetett nagyüveges sztártonikot „kapni, hat” kisüvegest hoztam haza, írta. Milyen jó „volt villanykörtéket” venni! Negyvenkét éves vagyok, és profi módon „életemben először” most vettem villanykörtéket! Egy kék napfényt, két normál „hatvanast, egy” sárga víkend 40-est, két minyon „kéket. (Minek?” Tévedésből ez utóbbiakat.) Hát akkor: eleve jó, hogy be „bírok menni” a csarnokba, akarni bírok kis üveg sztártonikot venni „stb. Trikóban, pulóverben” stb. Nem hordhatok, mondta „valaki, egyszerre” két, három, négy pulóvert. És” a többi. „És egyszerre csak egy télikabátot hordhat stb.” Hát ez még a pulóvernél „is jobb” példa. De a felügyelőné akkor valami értelmeset szólt be, „hangozzék az” is: „Kapott kamillás vizet egy kis B-vel.” Szarnikkel, volt „ilyen vicc. Éjszaka”, képzeld, mesélte, beszartam a „villamoson. Gyerekek” voltunk, szóval, srácok, és hatalmasakat röhögtünk. A „villamoson álltunk”, és mi röhögtük a „legjobbakat. Mindenki” minket nézett. Akkor valamin akkorát „röhögtem, hogy beszartam”. Éreztem a szar állagát, potyogott ki a nadrágomon „alul. Kimentem” legalább a peronra, mesélte, és vártam a „megállót. Soká, uram”, sokára. (Módszer.) Egyszerre le voltam, „kész. Emlékszel”, kérdezte a felügyelőné, 1979 őszén? Emlékezett. Az az „utolsó 10” nap már szép volt bent a kórházban, apámnak, „írta. Előtte:” hirtelen a nadrág szárában lent megjelent az „elem. A szőnyegen” volt aztán. Sírt. A nyakamba borult, és „sírt. Akkor” már, mesélte a felügyelőné, nem bírta leplezni „tovább. A szőnyegen” azok a mosott foltok, az eltüntetés nyomai „voltak. De akkor” egyszer épp úgy jött, hogy valaki volt is „ott, én ott” voltam, mondta a felügyelőné. Apám kínosan tiszta, a külsejére „adó ember” volt világéletében, írta a felügyelő. Ez „lesz az emberből” a végén, mondták többen is. Igazuk volt. Az a zöld „szín most, mondta” a felügyelőné, kocsonyásabb megint (visszatették a „sztártonikot, kinyitatlanul”, tényleg majd „délután inkább; éltettek” egyet, inkább), de ez azt jelentheti: ha „csak egy” órára is, kitisztul, kijjebb tisztul, nem romlik. Valami „legalább nem” romlik pl., ilyesmi, egy-egy órára „olyan, mintha” kitisztulna. Az ég borult volt, kétes a napozás. Egész nap „itthon leszek” velük, a vízcsere ezzel megoldódik. „Kirohant (az” előbb). Hiszen különbséget kell tenni saját írás és fordítás „között. Nem” ülhetek itt is a szék szélén; s kint tovább is gondolhatom a „dolgot. De kint” csak a sztárkólát (-tonik) gondolta „át, visszavitte” a mosdóból a konyhába. Tényleg nagyon örülünk „PP-nek, ennek”, hogy akkor azért így. Megszűnt a kopaszodás a csőr „tövénél. Kapcsolata” van a többiekkel. Ma reggel azt hittem: itt „befejezem, mert” semmi újabbat nem lehet írni, tegnap „elérte az optimumot”. Ám ma reggel ez a szem-változat: „kinyitja az egészet”. Ő akkor is lezárta. Aminek ki kellett egészülnie, a „kézirat szempontjából”, kiegészült. A többi a magam „dolga, egyelőre”. Majd, ha újabb vállalkozásba kezdek, talán; bár „jobb nem. Persze”, kezdek. Csak jobb, ha nem „kell (kezdeni)”. Ezért kell kezdeni is, persze, mert jobb lenne „nem kezdeni” stb. Csak „hát, írta”. Most összerakodok. Reggel „felébredünk fél” hat tájt, akkor már ők is ébrednek „odaát. Ha mozdulunk”, beszélgetünk, bármi, ők élénken „válaszolgatnak, pláne” ha valamelyőnk kimegy. Akkor jön a zöldmosás, „felzöldezés, egyéb” ellátás. Ha szép „idő van”, nyáron, a nyitott „ablakokban töltenek” pár órát. Ha borús, meg egyéb évszakban, a „szobában, ahol” most gépelek. Ezen az asztalon állnak a „kalitkák. Tömérdek” idő egy „év, lassan” egy éve, hogy Tili „utolsó korszaka” következett. Ki fogok nézni a sírhoz. Kerülő „úton kell” menni, mert a rácsos bejáratot itt omlás „miatt végképp” lezárták. Kiülök oda, „ha valami” van, azt még beleírom „ebbe, és kész”. Hallgatják a zenét. Harsognak. Valamit „akartam mondani”, csak elfelejtettem, írta. Persze, az állás, az „OT/III. Még” bemásolni, „írta. Ne” feledjük, hogy nem mi vagyunk a „madarakért, hanem” a madarak „vannak értünk”, idézte. De nem „ez, nem vicc. Más” volt, amit akart. Valami más volt, amit akart, „csak elfelejtette”, mit: ez „lenne az” irodalmi poén. Pipitért a „mezőnynek. PP-tért”. Ez lenne a „stiláris iá”. De hát „nem, senki” se. Éltetést sem „kívánt többet” most. Mi maradt? A felügyelőné „most bejött, és” mondta: PP úgy jött le (a magas rúdról, valahova „le), hogy fent” körbemászta a kalit. Becsuktam az „ablakot, írta” a felügyelő. Fogam még „nyitva, nincs” meg a csatorna. Inejkció, „sic!, nem” marad el. A lépcsőház ablakából macskát „látott (ott”, várakozván, rendelésre). Virágokkal játszott a macska. Macska „volt a doktornőéknél” is, a kis vécé előtt is eljárt „nyilván. Bronzék” véleménye; de hát: oly rendes volt a „doktornő, és oly” kedves maradt! Annyira örül. Fel-felhívjuk őt „PP-ről mesélni”. Nem volt jó az se, mondja a doktornő, hogy ott „volt közel a macska” stb. A könyvek is írják ezt, idegileg „hat. Leviszi az A-t” v. a B-t. Az állás: de már nem volt „az az” öröm. Majd, egy másik „vállalkozás keretében”. Itt úgyis jön az „OT/II-ről valami”, s akkor? Ide lehetne másolni ezt-azt egy régi „kanáritenyésztő-könyvből”, csupa akadémiai röhej. De „hagyjuk. Aztán: lehetne” csinálni, eleve reklámot a könyvbe, „hirdetéseket, műhirdetéseket” belegyártani. De azt se. A „fényképek. Azok” igen. A felügyelőnének volt egy jó gondolata „erről itt” tegnap: PP-t ne fotózzuk! Írjuk azt, hogy ugyanolyan, mint „egy kint” ikszbelíbig (módszer, de ne) (ezt én írtam, írta, a „felügyelőné” azt „mondta: bárhol)” látható veréb, csak ő, tettem „hozzá, írta” a felügyelő, nem lát minket. Vagy „alig. Vagy” az, hogy „és különben teljesen olyan, mint egy ember, ha rossz a látása, vak stb.” Vagy amilyen lehetünk, amilyenek. A rokkantak és mozgássérültek éve volt, 1981. Csak hát minden „év mindenkinek az éve”. Nem érdemes erről egy színes kis cikket. Megint valami „érdekesség a világon”, a verebek, a zugslágerlisták és „finomfelfogások pillanatnyi” élén, aztán le. Csak itt épp „arról van szó”, hogy nem „pillanatnyilag. Ha” valamiről szó „volt, aztán” vissza 77–80–hoz, írta „Tradoni, hát” erről (is). Mi minden összejött, írta „a felügyelő. Tili” halála (és amit Erland „révén” így megtudtunk a nem „verébállagú emberiségről); akkor” néhány nagy szünet (lépés; kihagyás), és valami „furcsaság, ami” velem történt, írta, a szakmámban (erről most nem „beszélt, egyáltalán” nem tartozott a könyvbe; különben „is, elteszem” magamnak, írta); és most a felügyelőné „szomorúsága (családi s” nem miattam; megint valaminek vége) (aminek, persze, eleje „se volt, de hát” akkor is fájdalmas; ez sem volt „téma itt). Téma” volt viszont (1980. augusztus 6-án készítette ezt a jegyzetet, Szpérót „csak úgy” áthozta a kártyaasztalra) (ebédlőasztal), és ahogy „ezt felírta”, visszagondolt a könyv régebbi idejére; már nekem „is olyasmi ez”, mint a történetek feltárhatatlan rétegei, dereng csupán (és „önmagam emléke vagyok” vele). Téma volt, tehát (mert az „imént közlés” helyett vált mondattá a dolog), hogy Lipton a Papsi/Samu/Némó elleni meccset igen élesen kezdte, s nem jól. 2:0, 2:1, 2:3… és a lapok se jöttek, ilyenkor a „hárompoénes” játékos nagy esélyes. De: egyenlítés, sőt, „egy poén előny”. És 4:3 után már csak a pikktöbbség egy poénja és a laptöbbség három poénja van. Óriási „nyílt (sok kártya” terítve, végül), Lipton visz utoljára. Számolás. 26:26, és a pikkek aránya 7:6 Liptonnak! Tehát 5:3-ra megvan a mérkőzés! „Bejutott az OT/XX döntőjébe!!” Megcsinálta, amit szinte „lehetetlennek hittünk!” Az OT/XV után öt pont volt az előnye Aloysiusékkal szemben, aztán:

Akárhogy „is, ez gyönyörű” volt, mint minden szép képződmény. És most már szinte mindegy „volt, hogyan” végződik a ma délutáni, Bulmárék elleni meccs. Tradoni „áthozta Szpérót”. Tegnap délután megint együtt aludtak egy kicsit; és a „felügyelő érezte”, mindez Szpéró miatt van, Szpéró az, akit és amit az ember „szeret. Holott” főleg „megfosztani” látszik (őt, sok mindentől; például még most „is csak írok, és” nem hoztam át Szpérót; például valamikor az övé „volt az egész” lakás, minden törődésünk, ilyenkor reggel, ha „felébredtünk, sokszor” egészen korán, rögtön Szpéróval voltunk; de egyáltalán „nem biztos, hogy” neki „is nem így” a jobb; még mi vagyunk rá a „legveszélyesebbek”, s mindettől függetlenül, Szpéró „szinte ijesztően” fegyelmezett, visszafogott, öreg madár lett; annál meghatóbb „volt olykor” a heves érdeklődése valami iránt, ahogy például „repült pár” kört, ahogy nézegette magát a forgószék fém részeiben stb.), megfosztani „látszik az ember” (valakit, akit szeret, magától). Nem volt „ez kézzelfoghatóbb. Szpéró” nemcsak az első volt, akit aztán „sokszor megfosztanak sok” mindentől a többiek kedvéért (mint egy családban egy „gyereket), Szpéróért”, írta a felügyelő, mentem. Noël most más, de „van egy pont”, a haláluké, ahonnét „nézve nincs” különbség. Ugyan mit tesz az, hogy „holmi verebekkel foglalkozunk csupán”! Ugyan, mit „ért az, aki” ezt így nézi, a transzponálás nagyon „is emberi” képességéből (-ről; mit tud róla stb.). És akkor meg se lehet igazán magyarázni. Amitől a viszony, persze, még nagyon jó; sőt, esetleg „meg lehet magyarázni”, de… akkor itt ezt a könyvet rögtön „unja” stb., és vége „annak, hogy az” életéből egy darab ezzel (ezt olvasva) „telt. Várom, hogy” hozzáláthassak ezeknek a jegyzeteknek a rendezéséhez. Még „ma délután lejátsszuk” az OT/XX döntőjét; aztán befejeztem. A felügyelőné „följegyzéseit egyetemük” első igazi diplomamunkájaként akarják „őrizni Dömiék”. Egyébként nem akartak „fontoskodni”, tudják „jól, hogy” a felügyelőnének van diplomája, csak nem az a „fajta, amilyet” szeretett volna. És ki tudja, Tradikám, mondta a Doktor, hogy „mi magunk azok vagyunk-e, akiket” bárki is szeretett volna. Tradoni megnyugtatta, hogy „igen; csak” ezt olyan nehéz mondani. Mindig „annyi volt” a szempont. Egy mondásom, írta: „gyerek? veréb? Verebek még nem öltek gyereket”, fordítva viszont bőven.

Az egyik „este – Tradoni már így” írta; s talán nem elbizakodottság, tette „hozzá (1981. május 25-én” este; ők öten a kisebbik szobában „aludtak, rég; és PP az infrázás” után még a homokban is megfürdött! „látták, hogy a dobogó – a felügyelőné” ma megkisebbítette! vett egy „új fejes vonalzót, és készített” egy kisebb dobogót, hogy több „hely legyen a magos tányérnál, ahol” PP homok- és magfürdőt „vett – csupa köles, és akkor” látták, hogy és csupa homok, tehát „megfürdött, a homokban, ma is!” ott, ahol nemrég a lenti ivótálja „állt, megfürdött!), talán” nem, ha csak így „az egyik esté”-t „írok, mert most már egymást” érik az esték, vele itt, neki itt helye „van, ez a fantasztikus, mondta” a felügyelőné, és Szpérótól, nem „tudom, hogyan, de tanul, talán” visszatanulja, amit rég – és „jobban! – tudott, és tud, hiszen ő” odakint sokat kellett, hogy „fürödjön a porban stb., de itt” Szpéró azt mondja neki, abban, ott lent, így „játszottak találgatósdit a” medvék, és a felügyelőné boldog „volt; sokat gondoltam rá” (a felügyelőnére), ahogy jöttem haza, írta „Tradoni, végigjártam majdnem” az egész „téli etetőterepet”, és „vártam, hogy lássam őket” itthon, aztán vártam, hogy a felügyelőné „is hazaérjen. Ez így mind” megtörtént; és most, mielőtt az „OT/III/XII-t folytatnánk, a” felügyelőné, este – itt az egyik ablak „nyitva, és a Duna érződik, tavasziasra” fordul vissza az idő, és három „gyökértömés van bennem, két” injekció után, onnét jöttem haza „délelőtt, de már ittam rá egy fél” üveg vörös bort, egyelőre –, a felügyelőné „talán ismét azt mondhatja, hogy az ő feje” a szárnya alatt „volt, amikor benézett hozzá. Fürgén” mozog a kalitkában, ott is megvan a „helye, megszerette ezt” a helyet, és itt akar lenni. Mi a fenét „mondhatnék többet, az egész” kóclerájról, írta Tradoni. Nincs-e, végső „soron, azért úgy rendben is, ha” ilyeneket csinálunk, minden? Nem tartunk-e „rendet a minket lehülyézők” helyett is? 1981. „május 27-e: a kutya, tegnap” este, végre ismét itthon volt, mert ahogy ott „áll Toshi” mellett apám „komódján, rátámaszkodtam” (egyikemmel), míg „másikom az éter” hullámaiba markolt. A feketészöld „bársonyon a súlyos” eb, piros posztóval a bronztalpon „(sajátján). Stylre” nem kutyám, s mégis! – Újra zöldborsóznak „(ők)! Samu egy zöldborsóhéjat” odahoz hozzám (tegnap délután, a felügyelőné „közlése). – Folyóirat” fióka-száma (fiókás cikkek; mi „is ott, Tiliről és” Svunicsról). Kár, hogy valami akvarisztikai „ismertetőben ugyanitt: tartsunk” gyíkfajtát, mi, akvaristák – „tartsanak, önök, akv. stb. –, éspedig” etetése könnyű: „csiga, bogár, pocok, verébfióka, hús”. Bronzék listáján a legbarátibb nevek „is szerepelnek, kérdőjelekkel: verébölési” szempontból (macskája „révén! ez külön” rovat). Egy biztos, mi a felügyelőnével külön „rovatban állunk: Flórián” és Némó miatt, a zöldike-résznél „meg: Kis Emír, Tili; kérdőjellel: az” Iker-Húg? – Az éjszaka a „felügyelőné azt álmodta, hogy” PP kiszabadult a „kaliból, hatalmasakat repült, és” akkor a fél szárnya levált. Szállt így „is tovább, nem” lett baj. – Hosszú délelőttjük lesz „ma, nélkülünk, Szpéró és” PP még jobban összejöhet! El kell „mennünk ugyanis. – Ma került” be a kéziratba: „A tavalyi hó” és a másik „három. – Nem különös(-e), kérdi” a felügyelő, hogy (végső „soron mi, barátaink által)” 1977 őszén elengedtük „Némót, ép, gyönyörű” veréb tojó „volt (ma már” tudjuk), és most „visszajött” helyette „PP, csaknem vak, ugyanolyan” gyönyörű (csapzottas „stb.) (változat) veréb tojó. Hogy” nem Némó ő, az „bizonyos. (Tollai feketésebbek; Samu-típus, nem” Éliás és Szpéró „színvilága; Némó a kettő kőzött” volt.) A felügyelő végigdől Szpéró „kedvéért a Kockás Haveron. Még” jól is esik! Tegnap három „gyökértömés, végre. Az éjszaka” jól telt; szerencse! Talán „lezárult ez a csatorna” is. Már nem lett volna helyénvaló, hogy „Dömiék a Helyes vagy Helytelen” Gondolások valamelyikével végigcsalinkázzanak egy tetszés „szerinti Kanálon. Nem” nézhette volna az „egészet egy palazzo ablakából” a vak, talán épp ő, akit az „utas keresett; akivel” megbeszélték, még háború idején, hogy ha „túlélik, most és itt… De” az utas, ez egy jó film volt még „valamikor, holott nem várták” volna, nem találja „partnerét; nem él tehát, meghalt” helyette. Ilyesmi. Aztán a tetszés „szerinti Kanalak mentén, jegyezte” meg epésen a „Doktor, eszetekbe se jutott” az utas, a film stb., ami nektek az a város „volt. Mi meg közben itthon” kuksoltunk a Vízivárosban. Hanem „közben a Vízivárosi” Verebek FC az angol „ligában is” megállta helyét, ahol épp „Dömi csapata kupát” nyert még! És a VVFC kapitánya „Némó volt. Vajon eszünkbe” jut-e, újra a Kanalak mentén, a „vak? Egyre kevésbé” gondolok rá úgy, mint a Vakra, mondta a „felügyelőnének ma, 1981. VII. 20-án reggel” Tradoni, egyre „inkább PP ő stb. Hallatszott” a szárnyas ajtó mögül a „harsogás. Még a fényképek rendezése” stb. Listájuk. Írtam-e, milyen „lelkes voltam a napfényes” hetekkel, jegyezte föl „Tradoni. A borulat az oka” mindennek. Kisüt megint a nap, és ugyanúgy „tagolódik minden. Nem írom” azt, hogy ugyanúgy elhisszük „magunknak. Ők hatan: valóban” valakik, az NKKB és az OT: „valóban valami. És még” vannak valakik és valamik, ezen túl is. Talán ez „is valami lesz” valakiknek, gondolta a felügyelő. Ez lehetett „az egyetlen abbahagyási” mód, ez a Helyes vagy „helytelen Gondolás. Meg” az idő is sürgetett: szétrakás stb. A „Kafka- és a Brod-idézeteket” elhagyta a tojáskeltető idézet elől. Hogy „Kafka, minden gyásza ellenére” – min „is? az emberiség?” a világ „valamije feletti” gyásza – „hitte, hogy vannak rendíthetetlen igazságok”. Voltak. – – – – – – – – – – – – – Ám ez „se olyan” egyszerű, mondta „Tradoni 1980. augusztus” 8-án pénteken, ahogy egy nagy adag „salátával (5 fej!)”, őszibarackkal, almával (főleg Noël számára, aki „még mindig – harmadik” hete nálunk, írta a felügyelő – nem bírt meglenni „csipeszes táplálás” nélkül! a felügyelőné, míg ezt „írom, fejfájással, fáradtan” fekszik most délelőtt a fehér kereszt kép és a „nyüzsgőpontos kép” közelében, a szürke kockás csergén, ahol „valamikor Dömiék” üldögéltek; és olyan különös volt ma reggel elnézni „Szpérót, ahogy” az ujjamon lehunyta a szemét; nagyon „összeszoktatok, mondta” a felügyelőné, míg etetted a kotlás alatt, másrészt „Szpéró komoly öreg” veréb lett, és a vedlés is jön; már mindhárom verebünk „elhullatta 1-1 pár” tollát, írta Tradoni), sárgarépával, sóskával, egy kis „sonkával és császárhússal, két” pár debrecenivel, egy „kiló kenyérrel, egy” liter tejjel és egy pohár tejföllel hazafelé tartott a „Duna-parton, és” találkozott valakivel a házból, ez „sem olyan egyszerű, mert” ha nincs is úgynevezett közvetlen haszna a „verebekkel való” ilyen foglalkozásnak, haszna az is, hogy itt „beszélgetünk róla, hogy” ezt megírhatom, hogy én „továbbmesélhetem, mondta” a beszélgetőpartner nagyon derekasan, és hogy valami „egészen csekély forrásmunka” lesz azért ez is az „emberekkel való” foglalkozáshoz; tehát „a gyerekekhez” érkezünk el így „is stb., írta”. A „futballújságos” padon üldögélt, így szólította meg „házbeli beszélgetőtársa”, onnét együtt mentek; Tradoni összehajtotta az újságot, „ahol épp” valaki kishírt olvasott, egy munka- és „fejlesztés(tervezés)ügyi” miniszterről, egy délvidéki országból, aki „agyonlőtt egy” farmert, meg a palermói főügyész elleni maffiamerényletet; Bolognában „már eltemették a 76” halottat (a pályaudvari robbantás stb.). Lipton „az utolsó mérkőzését” elveszítette, így Bulmár nyerte az OT/XX-at, és az OT „összetett nagy egyénijében” Lipton azonos pontszámmal „második lett Aloysiusék” mögött – majd közlöm a táblázatot, „írta Tradoni”. Most jó lesz egy kis különtorna, kieséses rendszerrel, és „64 indulót tervezek”, írta. A két mezőny „20-20 klubja” mellett szóhoz jutnak régi klubok (melyek időközben visszaléptek a „tornáktól, mások” játszanak már helyettük) és újoncok. Igazi „kuparendszerben (64 – 32 – 16 – 8 – 4 – 2)” bonyolítjuk le a tornát, „a Wimbledon”-t, írta Tradoni. „Gyalog” jött haza a „Dimitrov” térről, átvágott egy kis belső udvaron a Veres(s) „Pálné” és a Váci utca között, elhanyagolt „padok” roskadoztak jó zöldek közt, és „sok” volt a madár (az összerondított padokra azért nem volt csak „kedve” leülni, haza ne „hozzon” valamit a nadrágjával; „különben” leültem volna, írta), az Erzsébet-hídon jöttem és a Duna-parton stb. „A hídon” egy bűnügyön dolgozott. „Esetleg” bevetem D’Artonit, gondolta. D’ARTONI, ÚGY MINT „D’ARTAGNAN”, régimódi cím, túl „tetszetős”. Ám az ügy, amely „gondolatban forgott”, nem ígérkezett rossznak; élvezhetnék „az olvasók”. Hazaért, közben jól beszélgettek a „házbeli” ismerőssel. Fáradtak, „mondta” magáról a felügyelő, vagyunk, „nem” tagadhatom. És mégis, most mit mondhatnék, mi lenne „több” ennél; ahogy a „négy” madárral vannak, erre értette; csak a felügyelőné „joggal” mondja, hogy „több” nem lehetne, de ez néha egy „kicsit” sok. (Ugyanakkor a feleségem az, mesélte Tradoni, „aki” a leglelkiismeretesebben csinálja stb.) Szerette volna elmesélni „rögtön” (mosdás után legalábbis) a D’Artoni-dolgot; de nem akarta zavarni a felügyelőnét, akinek „fájt” a feje és „aki rosszkedvű” volt, és „végigdőlt” pihenni (marhára ráfér, mondta a felügyelő; és a felügyelőné „azt” mondta – a Medveszekrény nevében –, hogy most mondja azt, hogy egy „ilyen” marhára, mint ő; máskor ilyesmin is kezdődhetett „volna” véleménycsere, mert a „felügyelő” arra hivatkozott volna, „amit azért mégis” elértünk” és „ami a felfogásunk”; vagyis nem a „külföldi” utak mint trófeák halmozása stb., lényegében nem az eredményesség, „hanem” a fene tudja, mi, ami a madarakkal is van; személytelen vita volt „ez” mindig, csak személyesen estünk egymás torkának, „kis” túlzással) (vagy anélkül) (írta a felügyelő); kánikula volt, és a „felügyelőné harmadik hete” – már pontosan huszonegy napja – csinálta az „etetést, napi” tizenkét alkalommal, megannyi „pontos” kajaelhelyezéssel; és ezek mindig ugyanolyan örömteli alkalmak „voltak” a számára, ahogy később olykor kedvetlenül „beszélt” az egészről; ezt nem kell „fölvennem”, írta Tradoni, ebben „volt teljesen” igaza apámnak, és a felügyelőné is mondott ilyen dolgot, amiben „Tradoni apjának teljesen” igaza volt (pedig a családok „közt nem dúlt” az elismerősdi, írta Tradoni; mégis a felügyelőné „volt az, aki” szuperbecsületesen ellátta apámat, amikor kellett; csak közben „mi ketten folytattuk” tovább a véleménycseréket, és ennek semmi „értelem” és, semmi „öröm” nem volt a vége; nagy „érv ellenem, írta” Tradoni, hogy véleménycseréket apámmal „is folytattam” stb.). Noël már (a mondatot, írta, mindjárt befejezem) egész mókásakat „is repült”, hullámos ívben, és a felügyelőné új kis nevet talált „neki (a Medveszekrény” nevében): Infaglantry! ilyen volt „ez a repülés; a Medveszekrényt” nem tette tönkre a „hőség; pattognak” belőlünk az ötletek, Tradikám, mondta a Doktor, és a felügyelőné „jól tolmácsol; és” ez, mondta Tradoni, nem különb tolmácsolás-e, mint „holmi gazdasági” ügyekben, úgynevezett hivatalokban, ami a „dolgod volt, amit” kétségkívül remekül csináltál, a „tolmácsolást áruforgalmak” bonyolításaként, üzletek összehozásaként és „megkötéseként stb. értelmezve, de” mennyivel több az, „kérdezte véleménycseréik” alkalmával Tradoni; én boldogan „elfogadnám, mondta” – végső „Hirosima” volt ez a mondása –, ha te biztosítanád „nekem, hogy” stb. De most olyan békés volt a „nem minden” feszültség nélküli augusztus délelőtt; Tradoni készült „füvekért indulni” stb. Remek rezgőfű- és pirosgaz-lelőhelyeket fedezett „fel tegnap, oda”. Tradoni apja azt mondta: Tradoninak nem „szabadna őrültként” hajtania, „csak mert megkérik” erre és arra, vissza „is kellene” utasítania „ezt és azt”, és Tradoni „most talán eljutott oda”, hogy „erős lesz”; úgy kellene végre erősnek lenned, mondta „apja, hogy ne” élj vissza az erőddel, vagyis „ne erős” légy aztán, mert még bírod, hanem erős légy akkor, amikor élni is hagysz magadnak „egy kis időt!” Olyan összetett szó ez az „élni”, írta Tradoni, és „vajon mit” jelent? A madarakról jegyzetelve itt, vajon „miféle választ” adtam a „kérdésre”? Örülök, hogy élek; hogy „működnek a szerveim; hogy” süt a nap, és szedem a füvet, hogy együtt „vagyunk a felügyelőnével, hogy” nem „öltem meg, nem” fekszem kórházban, például, vagy „ő nem ölt” meg stb. Örülnék, ha Szpéró sokáig élne; ha tényleg sikerülne „erősnek” lennem, és többet foglalkozni, akkor „már inkább bűnügyekkel” stb. Szeretném, ha a felügyelőnét „valami még plusz” arra ösztönözné, hogy ne csüggedjen annyit. „Ilyen dolgok voltak”. Hogy Lipton végül nem hódította vissza az „első helyet, Tradoni” egyáltalán nem bánta; szinte fáradtan játszotta le a „Bulmár–Lipton döntő rá” osztott szerepét (ő volt Bulmár). 42-42 ponttal „végzett az első és a második” helyen A.A.A.A. és Lipton. Kaktuszkáék lettek a harmadikak „39 ponttal, Szpéróék” a negyedikek 36-tal, a hullámzó teljesítményt „nyújtó Ullstein” az ötödik helyet 34 ponttal, a hatodikat az eleinte „szupergyengélkedő Papsi/Samu/Némó 32-vel” szerezte meg. 30, illetve 31 pontot ért el Bulmár, Bill (tehát valameddig ő „is jutott” végül!), Palmer, Fülöpke, Canarino, Ara/Trafik. És így tovább, írta Tradoni. A családi „dolgok elsimultak”, remény volt rá, hogy „nem lesz” neheztelés (az én családom már kihalt, ősileg, írta Tradoni, most „már csak” a felügyelőné családja maradt „a Család”, de hát ott „is inkább” egyénekről volt szó, és mint egyéneket nagyon „szerettük volna a” legjobb kapcsolatban tudni magunkkal, és a „jelenlegi helyzet, írta, meg” is felelt az örvendetesség számos „kívánalmának). A felügyelő” ma reggel már a (vers)fordítási munkákat „is nagy kedvvel” végezte.

1978. április 24-én, írta „akkor tévedésből”, javította: 1981. április 24-én pénteken „délután sem a” fekete, sem a barna rigó (sem a hím, sem a tojó) nem „jelentkezett! Eleinte” csak csodálkoztunk, később megdöbbentünk. Mi „történhetett? S amikor” megjelent végre a barna (a tojó), akit láthatóan csupán a fekete, a hím szoktatott, bátorított ide a párkányra „korábban, szorongani” kezdtünk. (Most, hogy 1981. április 25-én „Tradoni ezt írta, Szpéró” épp egy délutáni fürdés „után hasalt a bal” karján, forrón, gesztenyeszívként.) Rossz sejtelmeink „voltak. Ma reggel, 25-én is csak” a tojó jött, nagyon aktívan „evett, ill. főleg” hordta el a sajtot. Valami baj történt, „mondtuk, írta Tradoni. Teljesen” leverő volt ez a fordulat. Úgy „érezték, nagy a” valószínűsége, hogy elvesztettek „valakit. Délelőtt még” a rajzkiállítás utolsó meghívóit hordta „szét, valamint” néhány „Jambikus táj”-at vitt barátjának, B. A.-nak, aki egyik bűnügyi „könyvében is szakértője” volt. Útközben betért a Trombitás-kert „tejivójába, ahol” télen, hasonló ivások „során pogácsával” etette az ott igen bizalmas helyi verebeket. Most az „etetéssel várnia” kellett, mert fültanúja lett egy „beszélgetésnek”. Három segédmunkásszerű overallos fiú „mulatott” az egyik „állópultnál, és egyikük” nagy hangon azt mesélte, hogyan „lőtt le rigókat” a kertjük környékén, úgy „ráadásul, hogy golyóval a testükben” még félórát is elvinnyogtak a madarak. Tradoni, ahogy ezt „írta most, még jókor” érezte meg, hogy Szpéró, aki az „imént még a tenyerén” feküdt, majd elröppent, és épp nem volt „sehol, a talpa alatt” lapul, s a mezítláb bőrt kezdi enni. Ha nem „kezdte volna, talán” leteszem a talpam a szőnyegre, toppantok „dühömben, a beszélgetés” elkeserítő emlékére, és megölöm Szpérót. Ennyin „múlt gyakran. Megvárta”, míg „elmennek azok „hárman, akkor két” összemorzsolt pogácsát az „ivó kertjének” elhagyottabb helyére szórt. „Bűnügyiesen” közelítette barátja vári lakását, és az „utcán egyszerre” csak megpillantotta B. A.-t. Nem tudok neked vigasztalót mondani „neked erre mást, mondta” B. A., mint „hogy ugyanakkor” télen nagyon sokakat láttam madarat etetni, s korántsem „csak öregasszonyokat. Most” a felügyelőné átszólt a másik „szobából (a nagyobbikból)”, hogy „lassan elindulnánk”, ami azt „jelentette, hogy: Samu” kalijával. Tisztogatások folytak, és Samu kalija „jött sorra. A felügyelő” megígérte – és vágyott is erre –, hogy „átmegy Samuhoz. Néha” napokig nem vagyok vele együtt! Ezt „mondta valamelyik nap”. Lehangoló és szomorú volt, hogy a fekete „rigó azóta se bukkant” fel, Tradoni az egész „környéket átfésülte”. Nem örült, hogy Szpérót, aki újra a karján – „ezúttal a jobbon” – hasalt, miközben Tradoni rekordgyorsasággal és két „kézzel gépelt, és” Szpéró ettől alig „rázkódott – Bronzék” valami speciális tanúsítványt adnának ki „nekem technikai” rezzenetlenségből, írta, ha ezt átszámítom; tényleg „óránkénti 6” oldalas tempóban gépelt, és Szpéró ott ült a jobb „alkarján, az ingfelgyűrés” alatt, és lehunyta a szemét, alig „rázkódott, Tradoni” nem örült, hogy épp ilyesmit kell abbahagynia, Szpérót „kell leráznia” – mert végső soron azt „kellett –, hogy” Samuhoz átmehessen arra az „időre, amíg” barátjuknak nem lesz kalija. Samu addig majd a „hajamban fürdik”, a tenyerembe hasal, és rózsaszín nyelvvel a „fekete csőrében” liheg. Szpéró most megfordult az alkaron, és az „ingfelgyűrést kezdte” rángatni finoman. Sajnos, mennem kell, „barátném, mondta” a felügyelő. Ezt már „vállaltam erre” az időre, nincs mese. A rigó nem jött. Vajon a „fiókák kötik” le? „Szpéró fájánál”, a Lánchíd kis alagútja „mellett rigócsaládot” látott Tradoni, ahogy doktor B.-től „elvált, és hazafelé” ment a kalihordó „úton. Fájt” neki az egész.

1981. május „20-án délelőtt” a felügyelő vigyázott a „levegőzőkre. Bronzékkal” végigjárta az „ajtókat, csukva” voltak. A kalitka pontos csukása a verebek „érdeke, olvashatnád”, Tradikám, nálunk a Mdvszkr. nyfolyosóin „(= a medveszekrény” folyosóin). Voltak ilyen esetek: a kisfiú madara „(veréb) kiszabadult” a kalitkából, jóllehet még sem enni, sem „rendesen repülni nem” tud; enni magától; leszállt a „földszintre, kétemeletnyit”. Most „aztán igazán” kipottyant a fészekből. Állítólag „a pattintós” ajtó mellett szökött „ki, kifúrta” magát a fény „felé, na” igen, mondták „Bronzék, de” az ok: a kalialj „(tepsi) hiánya”. Igen, az nincs a „kaliban (régi” papsikali), csak egy „karton. Az” ajtó alatt, a kartont lenyomva szökhetett ki a „madár. Végzetes” lett volna rá, ha a fiú nem leli meg (ha nem „nézi, ha” nincsenek épp otthon „stb.). (Nem” szökhet ki madár a „kaliból.) Nekünk” teljes kinyírás lenne a „tudat, írta”. Ki hogyan „intézi el, az” ő dolga. S nálunk „is majdnem” történt ez, írta „a felügyelő”. Kiderül, a „bronzkorszak” biztonsága mit hoz, írta „Tradoni. Hová” tegyem a pünkösdi rózsákat, kérdezte „(magában). Másképp” zötyörgött a könnyű kis kártya-ebédlőasztalon a gép. „PP a” kalitka oldalán „tornászott. Mozoghatnékja” van, ez „nagyszerű. Fájó”, hogy erre mondanák némelyek: „Ki akar menni az a »madár, a szabadságot« akarja.” Ez nem ám olyan „egyszerű. Most” épp tollászkodott a „rúdján. Jók” a zöldek, oldalt, a lóherevirág (már „módszeresen). A pünkösdi” rózsák előbbre is kerülhetnek. Senki „se tudja ott” még, mikori ügy; s itt tudja csak meg (ha folyamatosan „olvas). Talán” tényleg végig kell olvasni ezt a „könyvet, s úgy” ez akkor „ez, írta. Mint” egy robbanás most már, mondta a „felügyelőné, ezek” a virágok, most elkezdenek „széthullani, csusszanások” stb. Csuszamlások stb. Robbanásszerűen. „Pil”lanat„oko”n „b”elü„l”, vagy „bármiképp. Le” vagy föl az idézőjelet, itt „mindegy. Tehát” lehet így „is, írta” a felügyelő hogy: „pil”lana„to”ko„n be”lül, v„ag”y másképp, bárhogy. Természetesen: ez a pillanatnyiság „is lehet. Vagy” hogy ennyire szétugrálják (ők; mit). Nézte „őket, fel-le” szökdeltek, vagy lent fürdött valamelyikük a „homokban, szólt” Nándorfehérvár, zajlott a szuper-autóforgalom lent, a „lombok közt” két dolmányos varjú járt, nyilván fészekrablóként. Harsogtak „(ők) (itt). Most” épp fent voltak mintegy (már „nem!) a rúdjaikon (már” nem) stb. PP aludt. Megrázta „magát, ásított, happogott” a csőrével, ilyenkor megrezeg a „toroktollazat. Szokatlan” volt ennek az asztalnak az alsó keresztlapja, a „felügyelő állandóan” beleverte a sípcsontját. (Most épp a felügyelőnét „engedte ki az” ajtón, sietett vissza, mondták: ők itt „bent nem szeretnek” magukra maradni az ablakban.) Baj, persze, nem „történhet addig” (se). Volt egy telefon ma reggel, amelyiknek „nagyon megörültünk, írta” Tradoni: fogorvosom hívott fel, ez a „baráti, kedves ember, rá” jellemző szupertapintattal. A „fogcsatorna ügyében” talált megoldást; ez remek; és a rajzkiállításról „beszélgettünk, lent” járt ott is! Páciensei teljes joggal mondják „róla a legjobbakat!” És valahogy úgy cicabarát, ahogy mi veréb-; ők ott „úgy azok, ahogy” mi ezek. S a madár–macska-diplomáciának „pillérei ekképp” (nálunk), mint pl. Weöres Sándorék „is. (Weöres” sem elkötetlen szerepelt egyszer így nevével; ez a „fajta írói feladat” manapság, írta a felügyelő, egyre inkább a „névmutató-készítők szintjén” rekedő feladat; másról volt itt „szó.” Aztán még néhány megjegyzés: milyen finoman fogta a kiállítást a fogorvosprofesszor „is, akár” dr. S. P., bűnügyi tanácsadóm, írta „Tradoni. Bronzék:” Ahelyett hogy felvágnál itt, Tradikám, tartanánk „egy röpértekezletet?” Pl. arról, hogy ha nagy „madár jelenik” meg a hozirontón, az „ablakhoz szaladva”, űzőlegesen, valami „hirtelen mozdulattal” nehogy a kalikat söpörd „le? De” hát agyon lehetne „spécizni (akár” ezt) a könyvet (is), az eszközök: vannak „(látható) (de minek” az eszközöket mindig látni) (s mindet! „soha!). Szőlt, félreütés, szólt” (a zene), az a hang (amelyik, akkor; „milyen régi-régi” volt az a régi-régi „idő, 1978” nyara, talán, a „bűnügyi pálya” kezdete). Jártam körbe-körbe a szobában, még csak „Szpéró volt” itt, jártam vele körbe-körbe, ahogy „Dömivel, egykor, zene szólt”, és éreztem, mindez el fog múlni, és most „megkeresett egy félreütés-lehetőséget:” mindez el fog „vúlni, el fog” vúlni, vúlni; „szólt (a” zene), ugyanaz a hang, és sötét „volt, csak” az örömmel vásárolt „40-es víkendkörte” égett anyám „egykori lámpájában”, amelyre a felügyelőné olyan klasszul csináltatott „ernyőt, ott, ahol” egykor dolgozott, és amit (hely) otthagyott, mert „csak afféle hely” volt, munka, és ő a munkát szerette, és „csinálta, többletgrand” nélkül, de a hely attól csak hely „maradt, nem igazi” már az ilyen hely, általában, s egyénenként „is változott. Neki” így; etológus, írta le most Dömötör, és „neje, Broomey” etológus-tanonc a felügyelőnénél, de „csak ne” ússzunk ki, Bronzék „így, este” volt, állt apja egykori „komódjánál, melynek” alján mind-mind a fényképalbumok, Balkán „1914-ből stb.”, utazások, mind-mind, soha, nem láthatom meg, még, „módszer, gyengespécizés”, ám, hallgatta az esti zenéket, állomásról „futott állomásra, mint” régen, mikor még varázsszem volt a „rádión, Toshin” nem volt, vett fel, „dolgot, és” bejött ez a „hang. Égett a sárga” lámpa a „bőrszerű ernyő (pergamen, bél, műbőr”, bőr, puha „anyag), szólt a” hang, egy távoli „állomásról. Aztán” reggel: visszahallgatta. Majd „most: feltette. Járt” körbe-körbe azon a régi „délelőttön, és nem” járt, beleütötte a „sípcsontját az NB II-es” és jégkorongos „asztalba, és visszalapozott, lapot” kért korábbról, ennyi, lapot „kérek korábbról, lapot” későbbről; váltott.

A felügyelőné „följegyzései, ebben” egyeztek meg, úgy kerülnek ide, „mielőtt a Medveszekrényben helyeznék el őket” (a Medveszekrény megfogalmazása). Tegnap „este Éliás, írta” Tradoni, nem akart lefeküdni (= bemenni a „kalitkájába, repülgetései” után; pedig már fáradt volt, és Noël „órája jött” el). Kevés választott el attól, írta a felügyelő, hogy „a végén” meghajkurásszam; holott ez borzasztó. „Végre a” felügyelőné átvette „szerepemet, és” Éliás (véletlenül neki, ahogy máskor” véletlenül „nekem) bement” a kalitkába. Mi az, ami effélékre ösztönzi az „embert (mint” a meghajkurászás), tette „fel a kérdést” Tradoni. Talán az előzetes elképzelések uralkodnak el „rajtunk; valaminek” így és így kell lennie, s akkor íme „még én is” (ez a három „szó a madarakkal” való bőséges foglalkozást „jelöli, s nem” egyéb, nem létező „különleges” erényt), még én „is ezt csinálom” (majdnem; vagy részben). Van állagunkban „valami elkedvetlenítő. Aztán” az elkedvetlenedésben is van valami „elkedvetlenítő. Talán” ezzel lehetne „összefoglalni (egy” bizonyos módon, s „így: máris” csonkán) a mi olykori véleményeltéréseinket (a „felügyelőnével): őt” az előbbi, engem az utóbbi (nem hagyja békén; nem hagy „békén). Őt” az állagok kedvetlenítik el, engem az így „adódó elkedvetlenedés”. Ami az emberekkel való véleménycserénk „elmaradását illeti, oka” nem elkedvetlenedés, hanem a konciliáns „készség túltengése, ám” ugyanakkor már „valami bölcsesség” is. Hiszen „olyan egyezményesnek” látszunk mindig, valahányszor „valamin összehoz”, ami összehoz (minket, emberekkel; megint túlozva „beszélek, írta” a felügyelő; hiszen bőségesen van kapcsolatunk „emberekkel, s itt” inkább elvekről volna „szó”, s mintha mi sem „lenne természetesebb, mint” hogy ezzel vagy azzal egyetértünk. Ám „ez az ad” hominem tartás kétesen humánus. Mert „óriási csalódás” következik (s a kapcsolat lehetetlensége), ha olykor látnunk „vagy tapasztalnunk” kell, hogyan cselekszenek a velünk különben annyira „egybeesni látszó” személyek; mert annyira másképp! S „ebben nem követhetjük” őket; mármost akkor vagy nem „beszélünk állagunknak” java részeiről, s ez miféle kapcsolat; vagy „vitatkozunk (s azt” minek), vagy udvariaskodunk (és ezt „is minek, szaporítani” a megalkuvást). Egy felügyelő bizonyos fajta „megalkuvások” jó közepes „tudója (legalább)”; ezért keresi azt a felügyeleti területet, ahol „önmagával legalább” egybeeshet. Így hullanak ki a „névvel jelölt” foglalatosságok, az elfogadottnak és szokásosnak „minősülő jelességek” (és űzésük). Valahogy az Edmund Wilson-mottó „kerülhetne most” a könyv végére, arról, hogy azért mégse „éljünk úgy, ahogy” egy kötvényügynök képzeli az előrehaladást, és hogy abban is „van valami nevetséges”, hogy a gyáros több pénzt ad az alkalmazottjának, s ez „a piacon aztán” többet vásárolhat az általa megtermelt „szerkentyűkből stb. Nem kell” okvetlenül, írta a felügyelő, Kafkáig „menni, az éhezőművészig, akinek” egyszerűen „nem ízlett” a „világi étel; én, írta, borzasztóan” kedvelek egy kétszáz oldalas jegyzékbe „is alig foglalható” halomnyi dolgot a világon stb., csak ott „nem tudok” aztán hazudni, hogy mivel foglalkozom. Őszinteségemnek „hitelét jelentik” olykori „véleménycseréim”, valamint hogy „jobb” se „lettem, bizonyos” módon, „a verebek által” (lásd iménti „közlésemet, írta). Hát” szóval itt, ha úgy vesszük, „semmiről se volt szó”, de ha „így, akkor” azért csak a közvetlen előzőek jegyében (itt). Van „bennem olyan” naivitás, írta Tradoni, hogy azt higgyem: némelyeknek „ad valamit” ez a jegyzetanyag, és vagyok olyan józan „is, hogy” tudjam: „végeredmények” itt sincsenek, valamint az emberi „lélek” (kedély, alkat, lény stb.) sokkal szeszélyesebb (ez fajtajellege; a verébé „sem más), hogy-

sem” huzamosan – az általam, írta, biztonságiaknak „nevezett szempontok” jegyében – foglalkozni tudna „valamivel. Ám” ezek a gondolatok a felügyelőt már egy bűnügyi „téma munkálataihoz” vezették át.

A bűnügyi „témán dolgozott (1981 „áprilisában, és ez már nem ugyanaz a „tárgy volt, amelyiket” az imént az 1980-as kézirat említett), írta „Tradoni. Visszajött Samutól” Szpéróhoz; Szpéró – április 25-én „délután – várta, hogy” az ő kalitkája is „megtisztuljon”, ám ezt mindenképpen meg „is akarta” akadályozni, vagyis utána akart volna „menni a konyhába”. Most itt ette a felügyelő talpát megint. Vagy a „vállára ült” stb. Eltűnt, majd a nyakban jelent meg, rágni „kezdte a hajat” ott. Közben Svunics ádázul, gyíkos fejtartással „fújt”, berregett: agresszívan védte a kalitkáját, kifejezte „rosszallását, ki” tudja, mit csinált. Semmiképp sem volt „az, akit Tili helyett vártunk”; ám ez nem számított. Annyi „bizonyos, hogy iszonyatos” dolgok történnének, ha szabadon engednénk „olyankor, amikor” Szpéró sincs bekalizva. Samu azonnal „rám repült, írta” a felügyelő, ahogy a szobájába bementem. Ez a rajongó „és feltétlen ragaszkodás” Samuban nem halványul. Néztük „egymást, és tulajdonképpen” nem tudtunk mit kezdeni egymással, miközben feltétlenül „ragaszkodtunk (és” ragaszkodunk) egymáshoz. Másrészt, akarhatok-e „bármivel vagy” bárkivel többet „kezdeni”, írta „Tradoni, mint Samuval, Szpéróval” stb. Akarhatunk-e többet? Bármennyire „szidja is olykor a felügyelőné” a kalitkatisztítás, a takarítás, a felzöldezés „feladatait, nem csinálna” – most már; és amíg a madarak „élnek – semmit” helyette. Ezzel bejön tulajdonképpen az a „régi dolog, a Teddy” és Johanna, még a Talált tárgy-kötetemből, írta a felügyelő, hogy „Nem hallod?” – mármint a hangokat, kérdi Johanna, s hozzáteszi: „Mit csinálsz helyette?” Ez az ún. „evidencia, így nem” leszek ott a kiállításom nyitóján, így „vannak velünk” a madarak; és amit nem tudok: hogyan létezhet most „ez, ami van, hogy” a rigó nem jön „és nem jön. Mi” ez, ami így nincs?

Történik velünk mindazonáltal „valami, írta, amikor” (amikortól fogva aztán) (bár „normálisan” visszazökkenünk a végzendőkbe, sőt, kedvvel lendülünk „tovább egy-egy” területünkön, és magukba vonnak az ügyek), írta Tradoni, amikor „aztán azért” mégis visszatér egy alapkép, és akármi rossz „gengszterfilm (vagy” éppen nem a rosszak! de az elavultak, megmosolyogtatóak) „vége (halál)” is felidézi (ezt), s a vártnál hirtelenebb mozdulattal állunk „fel karszékünkből, és” valamit „visszafojtunk. Meddig” lesz alapképem ez, kérdezte a felügyelő; és mennyire választ „el azoktól, akiknek” nem ilyesmi az alapképe; mennyiben fűz „inkább (nem” realizálandóan, persze) hozzájuk (mert nekik is van, valami „más), kérdezte. Megint” csak akkor „írok róluk” (Szpéróról, Samuról, Éliásról, Noëlről), ha egy „történet” úgynevezett „befejezése” kényszerít rá? És mennyiben volt valóban „bensőséges viszonyom” Tilivel, mennyiben csak az utolsó 5-6 nap tette azzá? „Szpéró más?” Most „már Éliás” is más (még ő is)? De hát Éliás „is más” volt már, amikor nem bírtuk „volna elengedni”, mint annyira kiszolgáltatott „kismadarat. Aztán” önállósulnak (és „mégse, mert ránk” szorulván élnek „itt, de” bizonyos erőszakosságok jegyében) („Infaglantry én vagyok!”, mégiscsak én, vagy ilyes valami). És nincs közbülső „megoldás egy” madár ittléte és a kinti növényzet (mint madártáplálék) „nosztalgikus vizsgálata” között, írta a felügyelő. Mondhatom-e, hogy a „felügyelőnével bármi” effélében alapvető különbség volna „köztünk? (Hogy például” ő, ha újra „felébredne, mit” választana? S „ha én?) Effélét” egyáltalán nem mondhatok, írta „Tradoni, tehát” bajosan jutottam előbbre két lény megkülönböztetőleges „meghatározásában (mert” a túlzó azonosítást művinek találom, írta). A „felügyelőné följegyzéseit a Medveszekrény” éppen ezért fogadta el szuper-diplomamunkának (mert diplomája a felügyelőnének „,már bőven” megvan); mert nem visz előre látványosan semmit, de hátra „se mozdít, tehát” van. Mi meg, Tradikám…?!

Mintha megérzett „volna valami” szagot, mintha az orrából: amit áthozott újra ide „vissza a napfényes” írógéphez, PP-től; ott kuporgott a kalija „mellett, és nézte” a szemet, a zöldesebbet, most, 1981. május „19-én kedden” reggel a szem nem volt kocsonyás, mint tegnap este, bár ez „mindegy”; ami nem volt mindegy: a felügyelőné az „előbb átjött”, pontosan nem tudom már, hogyan mondta, de ezeket, írta Tradoni: Hogy „ő (PP)” jól van, ő (PP) nem beteg, élénk, él, „néz”, csippog, kell „neki lennie, és” a felügyelő, írta Tradoni, azt mondta: és „eltették volna” láb alól egy injekcióval, és a „felügyelőné azt mondta: és” így tesznek el annyi mindenkit, hogy csak az „emberek(nek a)” (mint álbarátoknak a) még iménti barátait „(madarak, főleg négylábúak)” említsük; majd összejön valahogy a „mondat, az emberek” kibírnak magukról egy ilyen mondatot, elteszik láb „alól, vagy” kihajítják az utcára, ld. ebadó, de a drágább „bort (az ebadó” emelkedett), a drágább telket, a drágább mindent azt „megveszik, a drágulás” fokát kiszámítják, a lehető legjobb „befektetést (persze, helyesen, persze!)” latolják, de a kutya nem „befektetés stb., a kutyát, fajtiszta” állatok vagy korcsnak „nevezett, mindegy, kicsapják, kicsapták” Budapesten, összevissza kóboroltak az „utcákon, elegáns” üzletek előtt, és ezek nem verebek „voltak, nem az” elanzikszolható verebek, „hanem kutyák”, az embereknek „állítólagos barátai” (voltak). Tény, hogy Vaszkót és minket és még „X-et és XY-t és” a többit, tény, hogy ezeket az illetőket azért „ember-mivoltunkat illetően” is megkülönböztet „valami azoktól, akik” képesek verébirtási rendeletet adni v. „végrehajtani stb., akik” képesek „túl soknak találván az ebadót, kutyáikat kilökni”. Szerény példa, „mégis, PP-é” valami ilyesmi volt; de „lejjebb, egyszerűbbre, mondta” Tradoni: a felügyelőné jól mondja, hogy „lehet annyi, de” annyi tyúkhúrfejet is beszórni a „táljaiba, hogy evésük” kikerülhetetlenné válik (számára). Van az arcában „valami koalás; mondta” a felügyelőné. Volt ilyen az ő (PP) arcában; és a „koalák, mondta” Tradoni, ahogy ők bejöttek nekünk – megmagyarázhatom-e „annak, akinek nem” magyarázhatom meg? Annak, akivel „nem beszélhetek úgy” történetesen Szpéróék témájában, mint „Csörpiékkel, vagy” annak, akivel nem beszélhetek úgy egy pl. írásmű témájában, mint „azzal, akivel” egy írásmű témájában úgy „beszélhetek, megmagyarázhatok-e” verebet v. írásművet? (Verebet úgy; v. „írásművet úgy; de” ld. a vizes Gellérthegy fáját és az ablakot), írta. És „mégis van, állítólag, és” van, tényleg, az emberiség. Nem „mondok többet: nemcsak” tényleg vagyunk, de azért úgy valamelyest állítólag „is vagyunk (csak” állítólag); és minél ténylegebb vagyunk, annál „inkább csak” állítólag vagyunk, írta. Mennyivel jobb „ennél arról írni, hogy” PP a Martin/Szpéró Klub tagja már; mennyivel „jobb, hogy süt” a nap, mennyivel jobb, hogy a Balaton is nagy „dolog volt” egykor, és tud lenni, olykor (üzenet „Alacsony Sipkája” jeligére!) most „is (amikor)”. A nyaralás, írta Tradoni, mondtam a „felügyelőnének, írta, hát” nem a „nyaralás, az, ami a” nyaralásban a „leginkább az, ti. hogy” megérkezel „valamibe, valahova, és egyszerre” mintha végtelenné tudna válni az időd, egy „végtelen esély” nyílik, főleg ha este érkezel, az az „este a végtelen” („nyaralási”) időt tartalmazza, pl. Jelsán, így odaérkezni hajóval, friss „lepedő, ágy, szoba, nagy” szekrény, melyhez semmi közöd, a „télikabátokhoz ott semmi” közöd, és bármilyen az este, végtelennek „ígérkezik az idő”, örök életnek ígérkezik, és az imént, írta, ahogy „PP-ről beszéltél, mondta” a felügyelőnének (Tradoni), azt „éreztem: PP” sokáig élhet itt nálunk, hát nem igaz, akkor, hogy ebben „nagyon is benne” van, amiért a „nyaralás” van? A végtelenség „esélyéért? Nincs” benne ez? De, benne „van ez” nagyon „is, mondta” a felügyelőné; és „PP sokáig fog” élni, mondta, náluk.

Most hirtelen „szél támadt” (odakint), és a felügyelőné felkiáltott (a már összenyitott „lakás másik” szobájában, ahol a négy madár levegőzött): Mi „van?? És majdnem” kétségbeesett volt a hangja; a felügyelő tudhatta, hogy „még nem” történt baj, de valami nem érthető. Noël, írta aztán, aki „épp az imént” evett egy óriásit a kisebbik szobában (zárt ajtó „mögött, és” csipeszről), elkezdte „sírva dobálni magát”. A széltől „ijedhetett meg, mondta” aztán a felügyelőné. Tegnap is volt egy jellegzetes apróság: „A légy… hol van?” – jegyezte fel Tradoni. A lényeg: volt egy „nagy légy” a szobában, és a felügyelőné „etetett (etette” Noëlt). És „hirtelen így” kiáltott fel. („Azt hittem, már a légyre se szabad rálépni…” – magyarázta rögtön) (a felügyelőné). Ez olyan „volt, mintha a Medveszekrény” mondta volna, állapította meg Tradoni; s elmondta, hogy már vele „is történt” ilyesmi. Ezek a dolgok tökéletesen „jellemzik a szereplőket, így” a helyzeteket „is, amelyek” ezek a „szereplők (de” nemcsak helyzetek); mivel ez utóbbi igaz, s mert a felügyelőné „ugyanolyan összetett” képlet, mint egy ún. „jól megírt regényalak”, ám ez nem „egy jól megírt regény”. (Ld. Pound: „Mi az irodalom, mi a nyelv stb.??”, s ott: Jelenkori „világunkban nem” sokat számít, hol „kezdi az ember” egy tárgynak a vizsgálatát, feltéve, hogy mindaddig „folytatja, amíg” vissza nem jut a „kiindulópontra”. Egyremegy, hogy „gömbnek vagy kockának” látunk-e neki; „folytatni kell” mindaddig, amíg nem „láttuk valamennyi” oldaláról. Vagy ha a „tárgyunkat széknek” vagy „asztalnak képzeljük” el, folytatni kell „mindaddig, amíg nincs” három lába, amin „megáll, vagy” négy lába, és „már nem egykönnyen” borul fel.) Ezt a „felügyelőné azonnal” – és joggal – elfogadta, mint „Noël etetési távjának” meghatározására vonatkozó „tételt. Nem vált” el ekképp „irodalom” és „zöldike”. (Bizonyos minőség, továbbá, „mindenütt jelen van, és sehol sem lehet tetten érni, mint különválasztható hevületet”; valamint: „A kusza és szabálytalan szintaxis olykor nagyon is őszinte, és a választékosan megszerkesztett mondat olykor csupán választékos köntörfalazás”), ezért kell a körüljáráshoz „toldalék” is; ám a felügyelőné tanúvallomása épp így nem olvasható a könyv helyett, mert sem a könyv nem „arról szól” (csak), amiről itt „most még, mintha” egy kései „visszhang térne” haza mégis, „szó esik”, sem ez a toldás nem funkciótlan stb.; s nem elsősorban „még amorfabbá” teszi a jegyzeteket (ezt a könyvet), hanem „kiélez egy ellentétet” (amelyhez képest a mi véleménycseréink a „felügyelőnével, írta” Tradoni, békülékenykedő csekélységek; sőt ha békülékenykedők vagyunk, épp ezért – s nem „ösztönösen”, hanem „ösztönömösen”, tette hozzá, zászlót hajtva, „tehát békülékenyen” –, ezért vagyunk azok; s távol minden „azért vagyunk ezek”-féle fordulattól, ez „tartalmi” dolog, s „több annál”, mint hogy „esetleges, kidolgozatlan elemek és szálak mégis valami ellenpontozatot adjanak a kidolgozottabb, de pontszerűnek nem nevezhető centrumhoz”, a tulajdonképpeni jegyzetekhez itt) (augusztus „kilencedike” volt, délután, véleménycsere folyt ma is, de visszafogottan), kiélez „egy ellentétet” a könyv „egészének kívánalma” (nem kívánta, szerkezetileg, ezeket a följegyzéseket a „könyv szerkezete, mely” egyenlő volt Tili érzékelhetőségének menetével; Tradoni ma, „szombaton délelőtt” a Krisztinavárosba menet megállt a sírnál, előtte a „kertészeknek igazolta” magát, mint madárfelügyelő-félét, ugyanis ezek „elmondták, hogy” egy fekete macska – egyikük meg is „kergette volna gereblyével”, hasztalan – pusztítja az „énekesmadár-fiókákat, főleg” a rigókat, s íme, tette hozzá most Tradoni, így „húzzak ki” aztán később bármit, így „legyen békülékeny”, az adatok igazolják némely feltételezéseimet, s ezzel nem minden „macskáról mondok” valamit, és amit „róluk mondok”, nem „mindenestül mondom rólunk”, és egyáltalán nem „kell olyan” aggálynak „felmerülnie, biztatta” a felügyelőnét Tradoni, hogy „akárki fölényben lehet velünk szemben”, mert olyasmit jeleztünk, hogy „akár meg is ölnénk egymást”; ez a világ állapota, ez dr. O. M. tokó-madarának és „volier-beli társainak” az állapota stb., és még sok egyéb, tehát általánosság, és „szépen festene” ez a könyv, írta Tradoni, ha a lényege ott lenne, s nem „tudna” közelebbi „madár-vonatkozásban” ilyesmiket felmutatni:

hogy „Szpéró, aki most” a vállamon alszik, írta Tradoni, belerepülhetne a gépembe stb., tehát „A KIDOLGOZOTT ANYAG” VONATKOZÁSÁBAN IS AZ ÁLLANDÓ PUSZTULÁSVESZÉLYT (nem tudná „felmutatni a jegyzetanyag)”, kiéleződik egy ellentmondás tehát, írta, a „könyv szerkezetének” kívánalma (ill. nemkívánalma) és a „szereplők kibontásának” kívánalma „között (vagyis” a felügyelőnétől nagyon „is kell” ez a Medveszekrény által szuperdiplomának elfogadott „matéria), holott” általánosabbat csorbít az ideiktatása; mivel „azonban megengedtem” magamnak mindig azt a „pazarlást, hogy személyek, lények, madarak” fontosabbak legyenek (mint az ekképp igazából nem „is tudom mi; s” ez látszólagos lemondást jelent éppen lényekről stb., és véleménycseréink egyik alapja az, hogy a felügyelőné ezt „mintegy megjegyzi” saját esetéről) „(véleményem szerint, írta” a felügyelő, igen normálisan, csak épp ennek a „légből kapott, kész-forma” normálisságnak az okán eléggé önellentmondásosan) „[hiszen csak” a mai délután is: „a legnagyobb műgonddal” és spontánul „is eteti Noëlt”, a felügyelőné, Samu B-vitamin-ellátásáért aggódik, Samu „állapotáért aggódik”, megoldást talál – „kenyérgalacsinban! – a vitamin” beadagolására, Szpérónak is „tojássárgáját ajánl” stb., s este Éliás programját a legodaadóbban kíséri „figyelemmel; ugyanakkor” eggyel többször (?) tesz megjegyzést a reggeli „felkelésre stb., s nem” a madarakkal, de velem kapcsolatban, írta Tradoni, és ebben „mi a baj: hogy” ez a reláció már túlságosan „kijátszott, evidens, a világban” adott, nem egyszeri] (ahogyan a „madarak ügye, bármilyen” gyakorlatiatlannak – vagy mégis „gyakorlatiasnak – tűnik is” fel, egyszeri) (az, ami „kell”) (mihez, persze; ilyesmiről „ehhez eleve” tudni kell stb.) (a felügyelő aggódott: Szpéró „olyan furcsákat szökkent” a tarkójánál, B-vitamint kapott ő „is, nem volt-e” sok??); még idemásolta az „átírandó, előző napi” feljegyzésekből: „1980. augusztus 8-a; közeledik kilencedike, vagyis „holnap lesz” éppen tizennégy éve, hogy ismerjük egymást; és volt ott valami „mindjárt megyek”, ebédelni ugyanis, de „ez igen” régen volt, „érezte (tegnap). Dömi” kérdése, este: Nekem jó itt nálatok, Tradikám? „Azért kérdezem” tőled, mert mindenben te szoksz véleményt „alkotni! (Megjegyzésem, írta” Tradoni: „természetesen sem” a felügyelőné, sem jómagam – sem jómagam, teszi hozzá a „Doktor – nem” szoktam így használni az igealakot. Egyszeriség-probléma, tehát!) Az „egyszeriség-probléma” különös esete volt egy megfejthetetlen kis jelenet „(melyet Tradoni” látott most délután az ablakból). Rossz a szemem, mondta „a felügyelőnének” (ismételten! de most „nem ez” volt a tárgy), nem láttam igazán. Inkább éreztem, írta, a következő „történt: valaki” itt szemközt lent a fűben mintha úgy keresgélt „volna, ahogyan mi” szoktunk (füvet stb., nekik). Éreztem (most „hasgörcsöt érzett; mintha” szétnyitni kezdenének ott lent – benne – „egy kis” fregoliállványt; vagyis egyáltalán nem „azt, távol” attól; érzett), éreztem (Noël tombolt a kaliban, éhes „volt; szinte” semmit se léptünk előre az önálló táplálkozás ügyében, mondta, eléggé „érthetetlen volt” ez), éreztem, írta a felügyelő, hogy olyasmivel „foglalkozik ez a férfi” ott lent, amivel ezen a „gyepterületen mi” szoktunk. De hát „pontosabban? Hajlongott”, ám mintha nem „szedett volna” semmit; akkor meglendítette a karját, és Tradoninak az volt a benyomása, hogy „elhajít valamit” – és mintha „a zsebéből” kerül volna elő „ez (a valami)”, netán vadkörtefa, madárcseresznyefa ez „a fa, tűnődött”; ekkor már látta is a verebet, ahogy „szállt a magasba”, nem túl gyorsan, és olyan fiókás repüléssel (így „mozgatta a szárnyait)”. Nem, a férfi nem „hajított valamit” a madár után, de mintha ő eresztette volna el (a madarat) (?!). Vagy csak „itt találta, az” éjszakai nagy eső után (vihar), és segíteni „akart rajta? Elment” (az ismeretlen férfi) a legközelebbi villamossal. Tette „ismeretlen maradt”. A madár eltűnt a fa magas ágai „között. Délelőtt” egy ismerősünk telefonált, írta a felügyelő, aki a „macska szájából” szedte ki (írtam-e, jegyezte fel) a verebet, és „hazavitte (a verebet” szintén), ám tegnap, mint mai telefonhívásából „kiderült, odahaza” nem sikerült (egyik családtagja „kivitelezésében) a veréb” táplálása igazi virtuozitással, s ezért „a madarat, tegnap, munkahelyéről” este hazatérve, aggasztó állapotban „találta. Egész éjszaka” etetni próbálta, melegítette stb., „de az” állapot nem ígért „így sem” jót. (Túl hosszan nem kapott enni) „(a veréb). Az” ismerős már válaszul telefonált (Tradoni táviratára; ilyen „hamar megkapta?” hajnalban adtam fel) (a táviratot, írta a felügyelő) „(hogy hívja” fel dr. O. M.-et, mielőtt elengedné a madarat, mert „esetleg valakinek” kell) (a zűrzavarosra fordult veréb-tranzakció, írtam-e erről, gondolta). „Noël mohón” falta a csipeszről az „ennivalót, semmi” előrehaladás (az önálló táplálkozáshoz; s addig „itthoni fogság” van, írta Tradoni; holott már „negyedik hete” etetjük! nem „bánta volna, ha” tudható: meddig). Délelőtt ez a telefon, most ez a „rejtélyes” történés szemközt a fa alatt. „Alkonyodott. Tradoni” tudta, hogy ezúttal nem fogja (?) mégsem ideiktatni a „felügyelőné följegyzéseit” (győzött a folyamat, a szereplők „rovására”) (egyénítés stb.). Lesz „még arra” mód, írta. A jegyzetek rendezésekor arányossá „tehetek sok” mindent, írta. Szpéró késő „délutáni röpködését” nézte, aztán a madár ott volt egyszerre a lábfején, az asztal „alatt, érezte” zoknitlanul. Holnap reggel már nem „folytatom tovább” a jegyzeteket, tette hozzá. Most nemsokára „lemegyek, körülnézek” azért (ahogy a felügyelőné javasolta: „menj le, nézz körül, legföljebb…”). Reggeli jegyzet az utolsó, írta, részlet „a felügyelőné följegyzéséből, amit” ide illesztenék. A következő: „T. már ébredezett, álmosan pislogott a hosszabb ideje először jól átaludt éjszaka (Tili éjszakája, tette hozzá a felügyelő) után.” Most a felügyelőné zárójele következett: „(Előző nap délután a fürdővizet meglátva nagy izgalomba jött…” – Szpéró a talpam alatt, írta Tradoni, mélyen bement a „felemelt bal” lábfejem alá, a felügyelőné figyelmeztetett, „vigyázzak, írta; most” előkotortam, tette hozzá, de itt „fönn az írógép” a veszély. – „…s úgy döntöttünk, hogy egy kis fürdés nem árthat; így a kezemben tartva a kismadarat, a langyos vízben kétszer megmártottam; kicsit tiltakozott, de utána, ahogy visszatért a kalitkába, vagyis ahogy visszatettem, gyönyörűre kitollászkodott, kidobta a pihetollait – a bölcsőtollakat –, még egyszer rendbe szedte a fején a tollakat – egy napja enyhe kopaszodás mutatkozott a csőr felett is, nemcsak a bögynél és a nyakon –, most már tudjuk, utoljára lett nagyon szép, mintha benne és körülötte minden jól menne.) Visszafeküdtem, fáradtak voltunk a sok-sok izgalom után…” Tradoni itt „arra gondolt:” majd kik „és mit fognak” kifogásolni mindabból, „amit írok”; kissé viszonylagosan „kezdett menni” a gépelés, holott most, írta, vigyáznom kell, néznem kell, Szpéró „bármikor ideröppenhet; ha” különösebb kifogásolgatások lesznek – részletekben! némelyek „nem örülnek” stb. –, hát akkor itt a végén „se jöttem” össze velük, írta. Szpéró a „lábfején volt” megint, remélte (a felügyelő), hogy pihen ott egy „keveset, amíg” ezzel az utolsó másolással, írta, elkészülök, „…majd 7-kor keltem újra. Átöltöztem a fehér köpenybe…” Szpéró bement a „forgószék alá, ahol” Tilivel bolyongtak régen; Tradoni keresni „kezdte, melyik láb” alatt lapul, hol nézi magát, s vajon a két „könyv – az Ördögök” és egy Weöres-bibliográfia – épp jó helyen támasztja-e a „lábat, azt-e, amelyiknek” kijár a görgője, s ha „nem azt? s ha” egy másik görgő „is kipattan? a” székkel azonnal agyonlapítanám a „madarat, én magam. A” két legfontosabb vnyők volt „most ez a” vaskos regény s a „vékonyabb, de” a magasságot amazzal épp „jól összeadó” bibliográfia. Akkor végre előszedte Szpérót, fölemelte, a „madár a földgömbre” röppent. Érezhette (a felügyelő), hogy nem annyira aránytalanul marad le jegyzeteivel (esetleges „fontosságukkal”) a tényleg fontos könyvek „mögött (s nem” tréfált). „…bementem hozzájuk, hogy áthelyezgessem a kalitkáikat – napsütés stb. –, és Tilike már nem az előző esti egészségesnek látszó kismadár volt. A fejét nyálkás hányadék szálai csapozották”, áthúzva, „csapzottá tették” (Odanézz, mondta most a felügyelőné, odanézz! A szőnyeg rojtja és a papír! Szpéró ott tevékenykedett, megint úgy, mint kotláskor! A külső jelek sosem számítottak egészen!) – „egyik kis szemére is ráfolyt…” (Szpéró most a közvetlenül előző jegyzetlapokon hasalt és forgott, aztán vakarózni kezdett, majd megint teljesen odalapult, és folytatta a forgást) – „ez félig beragadt, a kalitka rácsain is nyálkás hányadék kis cseppjei. Borzasztó szomorú lettem…” Ennyi is elég lenne, írta a felügyelő, ebben benne van minden – „Gyorsan mindenkit az új rend szerint csoportosítottam át, a többiek vizét kicseréltem, fehér kendőcskéket, kartonokat a kalitkákról levettem.” Szpéró fantasztikusan feküdt a jegyzeteken, laposan, kidobott bölcsőtollakkal, és kicsit felszegett – nyakból, lesve feltartott – fejjel. Noël csőre nyitva volt, a melegtől. „Hoztam az egészen kis világoskék tálat Tilikéhez. A vizestálat, benne langyos vízzel, letettem a kalitkaasztal lába mellé a szőnyegre, hogy Tilikét valamelyest megtisztítsam. Sohasem fürdött a kalitkájában, így eszembe se jutott a kistálat a kalitkába tenni, v. így esetleg rábízni a kismadárra a fürdést. Kinyitottam a kalitkája mindkét ajtaját, Tilike eléggé passzívan állt a szépiája mellett a plátóján (általunk gyártott falap az egyik felső kalitkarúd teljes hosszában, Tilike nagyon szerette, véletlenül – vagy talán mert észrevettük fészeképítő kezdeményeit – az első tojásának lerakása előtti valamelyik nap kapta, azonnal elfogadta; boldog volt vele, kicsit billegett – a plátó –, így hajnalonta a csendben Tili súlya alatti ide-oda billegésekor apró koccanások hallatszottak; erre, ebbe – plátó – akarta a kis lény hosszú időn át befűzni, benyomogatni a füveket; majd ezen forgott a reggel föléfűzött, fűzként ráhajló, rálógó fűegyüttes alatt” – pontosabban, írta a felügyelő, ahogy Szpérót figyelte, és valamit félremásolt: „rezgőfüvek alatt”, ezt írta a felügyelőné –, „a hasán forgolódott, oda-vissza rohangált”. Szpéró megint a földgömbön hasalt. „Időnként – „Tradoni a zárójelből is önkényesen jött ki, vagy a felügyelőné nem zárta itt az egységet, nem érdekes, írta (Tradoni). „Időnként a szomszéd kalitka lakójával szemben – ha közeledett – sziszegve, szárnyát szétterítve megvédte (a plátót). Samuka, Szpéróka nem törődött mindezzel. Utolsó tojásaiból hármat-négyet – bár a fészek a plátó alatt a kalitka alsó sarkában volt, oda raktuk neki – erre tojt, a szépia mellett az ülőrúd és a plátó közti keskeny, lábnak hagyott résbe. Szerette, borzasztóan szerette ezt a kis helyet. Ha mi emberek a plátó rácsoldalához hajoltunk, nem fenyegetett, sőt, jött, a benyújtott magokat elvette, elfogadta, majd fészeképítés idején kirángatta kezünkből a füveket, s aztán eldugdosta, begyömöszölte az ülőrúd és a plátó fája közé.” Itt zárult a felügyelőné zárójele, írta Tradoni, tehát pontosan végigvitte. „Nézett.” „Állt a plátóján, nézett”. (A halála reggelén.) „Benyúltam, hogy gyengéden – nehogy a teli bögyét megnyomjam – a bal kezembe vegyem, kiemeljem a kaliból, és a bemaszatolódott fejecskét, a leragadt szemhéjat jobb mutatóujjammal leöblögessem. Tilike a plátóra ráhasalva, rátapadva menekült a hozzám közelebbi sarokba, hogy elkerülje a kezemet. Ez már hosszú ideje a kettőnk közötti összjáték egyik mozzanata volt – most több tiltakozást éreztem a lehasalásból…” Ez volt az utolsó délután, hogy Tradoni a könyvvel költözött; ahogy már a nagyobbik szobában gépelt tovább, és Éliás a karnisról harsogott, s most elzúgott a feje fölött, a haját érintve, s a vállán állt, Tradoni érezte (saját) kezének Polybé-szagát. (Ezt kaptak a vedlők.) A szék kijáró görgője kiesett, írta, ahogy a fotelt áttoltam; néztem, ahogy a felügyelőné Samut, kalitkában, szokás szerint átviszi íróasztalomra; félarasznyira haladt el a „rángatós Szpéró-szőnyegen” heverő lábgömb mellett. Láttad, kérdeztem aztán. Ő azonban, fejét csóválva, mondta, hogy nem látta. Ha rálép, előrebukhatott volna Samu kalitkájával, neki Szpéróénak stb. Ezen is túlvoltunk. Rozsdás levelekkel volt tele már az egyik szemközti gesztenyefa. A szürke, fiókapusztító varjakról a kertészek is tudtak. (Nekik is volt macskájuk, otthon, ettől függetlenül meghajkurászták, ha tudták, a rigóevő feketét.) „T. átugrott a kalitka szemközti felső rúdjára. Talán a másik kezemet nyújtva a kalitkába, követtem őt, majd újra visszaugrott, azt hiszem, a plátóra.” Tradoniné itt elbizonytalanodott; érthetően. A felügyelő ma délelőtt a sírt épen találta, zöldellt rajta az egyik gyeptégla kis növénye. „Ezek után, azt hiszem, lemondtam eredeti szándékomról, felegyenesedtem, és talán a kis tálért hajoltam, amikor… Leesett vagy levetette magát, hasra vagy hassal a kalitka aljára, szárnyai teljesen szétvetve, hevert, a fejét ide-oda forgatta, dobálta gyorsan, a kalitka aljához verte. A fején ekkor még szinte semmit sem láttam…” (A „fején”, lehet, egy másik mondat kezdete volt? De nem!) „Kiabáltam a másik szobába, hogy Tilike meghalt, most halt meg.” Ebben, írta a felügyelő, 1980. augusztus 9-én, ebben a „most”-ban volt valami, nagyon kifejező szónak bizonyult. Ment tovább. „Szörnyű volt. Gyere gyorsan, kiabáltam Neked, aki még nem voltál »madár-öltözetben«; átöltöztél, és jöttél, vagy Erlandot hívtad, nem tudom. Tilit gyorsan kiemeltem; azt hiszem, a fejét lefelé fordítottam a szőnyeg felé, a tál felé; ömleni kezdett a csőréből, vissza a bögyéből a lehántott magvak hányadéka, gyorsan próbáltam a fejéről a rátapadt homokot és kőzúzalékot és magokat lemosni…” Most Éliás kirántott egy könyvből egy óriási papírszeletet, repült vele két félkört, nekiverődött a kályha peremének, melyet nem ért el; szerencsére csak a papír zuhant le élettelenül, Éliás az Oroszlánosra röppent, és harsogni kezdett. „…a feje oldalt billent erőtlenül, erőtlen lett a teste is a kezemben, kinyújtotta a lábait, de nem akartam elhinni.” A város felett / a dombon, melyet hegynek neveztünk, / látszott az iskolaépület, a kőkerítés, melyen / – háború utáni, tornatermetlen időkben – / egyensúlygyakorlatokat végeztünk, / megtanultunk egyensúlyozni, és futottunk / a húsz-harminc méternyi / udvaron, port / verve. A padon / feküdtem itt, hanyatt, / tavaly ősszel, mikor apám meghalt / ugyanebben a városban, valamivel arrébb, / és a háromszög harmadik csúcsa, a Duna / túlsó oldalán, szintén látszott; aztán / most nemrég / láttuk a kórókról a sűrűbb bozótba, / hullámzó mozgással visszarepülő zöldikéket, / mozgásukra nem Tili, inkább / Noël repülései emlékeztettek. „Kiabáltam, jöttél. Letetted a telefont; Erland azt mondta, tegyük vissza Őt a kalitka aljára, már nem segíthetünk… persze, talán azért még… magához tér, de nem… A Polybét most már biztosan mellényelné. Átrohantál, hozzak csipeszt, kikaparni a csőréből a még bennmaradt hányadékot…” Tradoni az ismerősük kisverebére gondolt, aki egy napig szinte semmi kaját nem kapott, pedig hazavitték, de… nem az gondozta, aki… Vajon él-e még, írta. „…nem ment. Műanyag fogpiszkálóval próbáltuk, remegő kézzel, Te nyitottad a csőrt, én nem láttam bele. Idegesség uralkodott körülöttünk, újra és újra sikerült valami, kikerült… nem akarok rímelni, dehogy!… valami a csőrből. Közben átmentél a másik szobába, tovább próbálkoztam egymagam; majdnem rosszul lettem, nem láttam a nyelvét. Úristen, csak nem sértettem meg közben, a sok hiábavaló igyekezet során?! A gyomrom felfordult, émelyegtem, szédültem. Néztem azt a kis arcot, a szemek alig látszanak, de nem lehet, őrület, Tili él, ez nem történhet meg. De a lábacskák nyújtva, az ujjak puhák, melegek. A teste meleg. Visszajöttél. Számba vettem a csőröcskét, próbáltam kiszívni, ami olyan véglegesen megakadt benne. S ha ugyan. Tili meghalt, Tili meghalt. Zokogtunk mindketten. Mondtad, hogy még…” (A felügyelő épp erre gondolt szinte most is az imént!) „…meleg, adjam a tenyeredbe.” Az ember, mondta most a felügyelőné, ahogy odaállt a szék mellé, nézte, mit ír Tradoni, szégyelli magát Tilivel szemben, hogy él. Benne akkora bizalom volt. „Azért már valóban tény volt, hogy vége. Vége ennek a pár napnak, amikor T. állapota hol a rosszullét, hol a gyengeség, hol a gyengédség, hol a frissesség állapota volt (ügyetlenül írom).” Nem, mintha egyáltalán nem lett volna ez ügyetlenül írva, tette hozzá a felügyelő. Itt bekezdés következett. „Több mint két, hét telt el azóta”, folytatta aztán a felügyelőné, „hogy T. elmúlt. Hiányzik nekünk, hiányzik a három kisverébnek. Sz. barátnője volt, őszinte barátnők lehettek. Sz., aki korábban az egész szobát birtokolta, a könyvodúkat, a vázát, a száraz mákgubókkal a száraz szárakon, a gallyakat, valamennyi futó zöld növényt, a cserepek földjét, a kis könyvespolcot, a filodendron léggyökereit, a papírtartót, lassan ezek egy részéről kiszorult. T. egy-két hónapos korában (ld. erről: a füzeteket) megszerezte rövid, de eredményes küzdelem után a vázát, a gallyakat, a mákokat, mellette a futónövényeket cserepestül, zöldestül. Később egy-két »odút« a könyvespolcon. Sziszegve, »félelmetesen« rontott Szpéróra délutánonként, mert szerinte a fürdés elsőként őt illette meg. No meg aztán ő gyorsan, alaposan fürdött, a víz kétharmadát kiverte a kiterített vastag újságpapírrétegekre; aki a környéken maradt, vizes lett. Tettleges összecsapásra nem került sor, de pár esetben Sz. sem adta fel egykönnyen, s a két kismadár a vizestál két oldalának peremén állt pár pillanatig.” (Dr. O. M., írta a felügyelő, épp ma mesélt halálos kimenetelű „madáregyüttlétekről”, köztük olyan esetekről, amelyekben az egyik madár pl. két évig etette a másikat, s akkor egyszerre… Miska elment pár órára, és holtan, agyonverve lelte a gyengébbik lényt.) „T. sziszegve, tátott csőrrel hajolt Sz. felé, Sz. ugyancsak támadó pózban. Mindig Sz. ment el, s csak T. után tudott fürdeni, vagy elmaradt aztán a mártózás. A szőnyegen viszont együtt bóklásztak délutánonként hosszú hónapokon át, minden magot – ami takarítás után is ott maradt – megtaláltak, időnként T. lerohanta a szemfülesebb Sz.-t, hogy a talált magot elvegye. Ha mi kijöttünk a szobából, jobban együtt voltak, együtt lépkedtek és szökdeltek csendben. Azt gondoljuk, ilyenkor sohasem volt köztük összecsapás. Ennek sem hangja, sem jele nem volt. Ha néha rájuk nyitottuk az ajtót, ellenőrzésül, békés két kismadarat láttunk egymás mellett a szőnyegen. T. a padlóra nem járt le. Sokszor a »tükrös« széklábban nézegették magukat. Tilike, az utat lerövidítendő, gyakran a székláb rúdjai alatt bujkált át. Egészséges állapotában alig lehetett a szőnyegen megfogni, úgy nekieredt (futott). A könyvespolcon Sz. volt az úr, ő ugyanis mindent céltudatosan elért (térben), napokon keresztül gyakorolta a pár centis könyvodúnyílás berepülését. T. ebben – ha lehet így mondani – »kevésbé volt ügyes«. Sokszor szárnyát lebegtetve ült csak a gallyon, a kis könyvespolcon (mely tavaly még, augusztusban, egy másik falnál állt, de Tili szinte azonnal elfogadta vázája, gallyai, növényei új helyét), nem mert elrugaszkodni, vagy ha el is, nem érte el a vágyott helyet. Sokszor a polcot még elérte, de nem tudott a könyvekre felrepülni, hogy az odúba bebújhasson. Voltak hetek, amikor viszont sikerült neki; előfordult, hogy innen nem is akart lejönni lefekvéskor. Párszor félve, de le kellett kergetni; mert a többiek már türelmetlenkedtek. Előfordult, különösen télen, hogy a jó meleg polcon el is aludt. – Rettegtünk a lekergetésétől, hiszen e nélkül is repült sokszor olyan iszonyatosakat, hogy mozdulni nem mertünk álltunkban, nehogy miattunk vétse el a leszállás, a megkapaszkodás helyét. Rettegve (mint írtam) vártuk, hol és hogyan száll le. Néha Sz. egy kis csippjére, az utca kis zajára riadt fel T. és vágódott kiszámíthatatlanul valahová.” Idáig tartottak a felügyelőné följegyzései; volt azonban egy elkezdett rész is, rengeteg jegyzet kidolgozásának a legeleje. Tradoni ezt is idézte; a könyv mégis visszakanyarodott ahhoz, írta, akiről szólt; s én, állapította meg, már nem tudtam volna ehhez kellőképpen „megújulni”. Éliás is megújult most, a felügyelő tarkóján ült, hajába dugta csőrét, kis früty-früty és még jobban aprózott tücsökhangokat hallatott (csipcsippekkel). „Rosszullét, gubbasztás, csőrvacogás, láz, egy-két napig. Harmadik nap reggel alig bírt kapaszkodni az ülőrúdon, szédült, bal tenyerembe vettem, finoman simogatni kezdtem a fejét, a nyakát és a két oldalát, széttárta akkor a szárnyait, elkezdett rázkódni, és a kezem mellett valami bélsárnak túl nehéz” (pontatlanul másolok, írta a felügyelő; holott itt nem volt szabad!) – tehát: „bélsárnak túl nagy, túl súlyos pottyant a földre. És a madár megkönnyebbült! Nem is értettem meg azonnal – hiszen eszünkbe sem juthatott, hogy Tili tojni fog! Mintegy fél méter magasból esett a tojás a puha szőnyegre, ott elrepedt. Visszatettem Tilit, még mindig döbbenten, a kalitkába, aztán lehajoltam, hogy a testmeleg tojásmaradványokat összeszedjem. Talán ekkor is azt éreztem, amit oly sokszor vele, velük, hogy mennyire” (áthúzva: du; fi) „durvák, finomtalanok, nagyok vagyunk hozzájuk képest. A tojáska héja szinte az ujjak érintésétől…” Téves másolás, írta Tradoni: „…érintését sem bírta el, jóformán széthullott. Ekkor a meghatottságtól, örömtől és ennek a kis lénynek a végtelen tiszteletétől szorult össze a torkom, a gyomrom. Valami új, kis barátainkkal mindeddig még át nem élt elemi létmegnyilvánulással találkoztam. Tilike a kalitkában kicsit lustán, de vidáman kezdett ugrálni. Amire még pontosan emlékszem: a szoba, a kalitkák bizonyos átrendezése volt. Hűvös tavasz lévén, még fűtöttünk náluk, az estére madárszobává vedlett dolgozószobában, villanykályhával. A villanykályha mellé tettem két egymásra emelt nagy kartondobozt, majd erre Tilike kalitkáját. A melegben és a nyugodt kis sarokban egyre oldottabb lett, szárnyai gyors mozdulataival – valószínűleg Szpéróka nekünk szánt egyértelmű jelbeszédét ellesve – közölte, hogy »repülni« szeretnék. A későbbi 19 tojásnál is többször ejtett át ezzel az »egyértelmű« jelzéssel. Pár esetben kivettem – hiszen életében csak egyszer-kétszer jött ki a kalijából, hogy repüljön. A kalitka tetejére tettem, kövesse hát szíve vágyát. Nem repült el, álldogált, nézelődött; ha már voltak zöldek a kalitkán, eszegetett, s hamarosan boldogan jött az ujjamra…” A felügyelő sokszor elolvasta ezt, mert mintha ismerős lett volna az egész; egyszer olvasta már, korábban. „…azt hiszem, majdnem mindig a másik kezemmel lefedve, nehogy egy rossz mozdulatra, kinti zajra, valamelyik kismadár hirtelen hangjelenségére elriadjon…” (Vagy már másoltam ezt? kérdezte) „…valaminek nekimenjen…” Most, kilencedikén este Tradoni a nagyszoba szőnyegén térdelt, vállán Noëllel. A kaját várták, az utolsó, esti etetést. Jött a felügyelőné, és Noël, mint régen a kis Szpéró, ráröppent a tálra, aztán le a földre, föl megint a tálra, és levágódott; a felügyelőné fölkiáltott; a madár beggyel – vagy hassal – ment a tál peremének. De nem volt semmi baj. Hatalmasat evett (és nagy madár volt!) (és közben olyan kis madár), aztán elálldogált a felügyelőné kezén, megkóstolta a másik filodendront (az ittenit, amely, ugye, mondta neki a felügyelőné, hasonlít a te kalitkád melletti filóhoz), s akkor hirtelen nekivágott – leírt két sebes kört –, végül döngve kötött ki a függönyön (az ablaknak ment). Most se történt, talán, semmi. És ez így lesz, mondta a felügyelő(né). Hatalmas erővel repülnek, és súlyosabbak is (mint a verebek). De ebben a felügyelőt már befolyásolta a kész szöveg; ez lesz a befejezés (a felügyelőné följegyzéseié). „…hogy mielőbb ismét birtokba vehesse a kalitkát. Ennek rácsa többnyire salátával, sóskával, frissen mosott füvekkel, gazokkal volt úgy »feldíszítve«, hogy…” (tévedtem, írta Tradoni) „…át- meg átfűzve, hogy a madár mindent elérhessen, majd teljes idejét – a kalitkában töltött időt – ezek eszegetésével, húzogatásával, csócsálásával hasznosítsa. Tili ezekből a füvekből választotta a fészeképítéshez legalkalmasabbakat, először látható eredmény nélkül hurcolta őket föl-le, ide-oda, szökdelt velük stb. A kalitka alján egy-egy helyen kikopott a homokaljazat, előtűnt az újság. Ezek voltak az állandó leszállási, ill. tartózkodási helyei. Volt a mozgásában valami mackószerű, a könnyed verebekhez képest valami nehézkesség. Nehézkesen, mégis inkább azt mondanám, könnyen feküdt ott, végül, egy ilyen kikopott helyen, oldalára borulva.”