A sport zsákutcája

A sport fogalma és gyakorlata a mi világunkban tönkrement, kiürült, meghamisítódott. Nem csupán a sokszor emlegetett görög értelemben nincs már érzékünk hozzá, se igényünk rá, de még a mi első „modern” Olimpiáink szelleméről és célkitűzéseiről is elfeledkeztünk. A sport archaikusabb jelentősége és jelentése szinte nevetségesnek hatna, ha valaki szóba hozná a mai sportrajongók között. Legeredetibb jelentésében és gyakorlatában a sport olyan vetélkedés volt – tudatosan és öntudatlanul –, ami játékká lényegíti át azt a vetélkedést, ami az élet maga; csupán az vérre megy. Az élet kíméletlen dinamizmusának, a felülkerekedés ősi ösztönének szublimált formája volt. Következésképp a lélek iskolája is. Nos, erről mit se tudunk már. A görögök tisztában voltak vele. Sőt még arra is ügyeltek – és később is jelképesen –, hogy a győztesben ne a megnevezhető személyt ünnepeljék, hanem a győzelmet magát. Egy még élő rítus hasonlatával: az Úrfelmutatásban például ne a papot, aki a kelyhet fölemeli, hanem azt, amit fölemel. Gyönyörűnek találom, hogy például a legrégibb olimpiai vetélkedéseiknél csak egy egészen apró, majdnem torz, fölismerhetetlen arcú kis szobrocskát volt szabad készíteni a győztesről és a díj is mindig szimbolikus volt, hangsúlyozottan tárgyi semmiség. Később a szobrocska mérete növekedett, de az elrajzoltsága, a személytelensége nagyon sokáig megmaradt. Mikor az engedélyezett szobor mérete kezdett a valóságos embermérethez közeledni, akkor is szabály maradt, hogy a valóságos emberméretet nem, vagy alig haladhatja meg. És a fölismerhetőséget csak a nagyon erős stilizáltság formájában engedték meg. Egyébként ez is hatással volt a görög szobrászat alakábrázoló realizmusának sajátos alakulására – a személyesnek és személytelennek ez a szép harmóniája. Ők még el tudtak képzelni olyan bajnokot, akinek nem a személyes teljesítményét kell ünnepelni, hanem az ember teljesítményét őbenne. Az egyetemes emberét. A mai helyzet majdnem beteges, skizofrén, gusztustalan. A szó közvetlen értelmében már egyáltalán nem arról van szó, hogy mi magunk is tegyünk valamit a saját magunk játékká nemesített vetélkedő képességéért – ehelyett kitenyésztjük a látványos, helyettünk cselekvő, helyettünk magukat hajszoló sportolókat, akiket aztán bámulunk, ünnepelünk, mint a jól idomított gépeket. Test-lélek harmóniájáról nincs szó, üzletről van szó, elvakult drukkról, jól fizető fogadásokról, hasonlókról. Ismerjük ezt, minden botrányával együtt. Még az isteneket is közöttük akarjuk megtalálni – ha már az egünkről lelőttük őket. Valahová csak föl kell ragasztani egyet. Hát legyen sampion. Egy sport-díva. Kissé radikálisan fogalmazva, de lényege szerint ezt gondolom arról a sportról, ami ma dívik. Az Atléta halálában engem a sport archaikus értelme és jelentése vonzott, érdekelt, azért választottam a főhőst és témát. Ha nagyon őszinte akarok lenni, a Saulus regényemhez sem puszta tetszetős ötletből választottam olyan bibliai mottót, amely sportfogalmakban és hasonlatokkal mond el egy nagy parabolát. Nem, nagyon is tudatosan. A sport lélek nélkül semmi. És a lélek is az, sport nélkül. Csak helyére kell tenni a szavakat, a szavak értelmét és gyakorlatát.